A vallás és a politika Magyarországon évszázadok óta szoros kapcsolatban állnak egymással. A katolikus egyház, mint az egyik legbefolyásosabb vallási intézmény, gyakran játszott kulcsszerepet a politikai és társadalmi kérdések alakításában. Azonban a rendszerváltás után, különösen Orbán Viktor kormányzása alatt, ez a kapcsolat új dimenziókat öltött. A katolikus egyház és a politikai hatalom közötti viszony ma már nem csupán vallási vagy erkölcsi kérdés, hanem a hatalom és a politikai túlélés egyik kulcsfontosságú eszköze. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a katolikus egyház szerepe Magyarországon, és miként vált a vallásos szimbolika politikai tőkévé.

A katolikus egyház szerepe Magyarországon

A katolikus egyház Magyarországon nem csupán vallási intézmény, hanem komoly politikai befolyással bíró szereplő is. Az egyház és a politikai hatalom közötti kapcsolat különösen szoros lett a Fidesz kormányzása alatt, amikor is a katolikus egyház támogatja a kormány politikáját. Az egyház vallási tekintélyével legitimálja a Fidesz autoriter vonásait, és segíti fenntartani a politikai hatalom stabilitását. Az egyház ezen szerepe erősíti a kormány politikai hatalmát, és segíti annak társadalmi elfogadtatását.

A katolikus egyház politikai szerepe nemcsak a kormány támogatásában nyilvánul meg, hanem az egyház aktív ellenállásában is a társadalmi reformokkal szemben. Az egyház ragaszkodik a hagyományos családi értékekhez, és ezen értékek védelmezőjeként lép fel. A szociális jogok, a nők jogai, a kisebbségi jogok és a szexuális orientációval kapcsolatos törvények terén való konzervatív álláspontja összhangban van a kormány populista retorikájával.

A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) Magyarországon egy olyan politikai rendszer, amely a populista és autoriter politikai eszközöket ötvözi, és ebben a rendszerben az egyház különösen fontos szövetségessé vált. Az egyházi intézmények támogatása segít legitimálni a kormány politikáját, és fenntartani a politikai és társadalmi rendet. A katolikus egyház és a kormány közötti kapcsolat különösen szoros a család védelme, a hagyományos társadalmi normák fenntartása és az iskolai vallásos oktatás terén.

A vallásos nevelés központosítása és az iskolák egyházi kézbe adása lehetőséget biztosít arra, hogy a vallási ideológia egyre inkább jelen legyen a magyar oktatási rendszerben. A katolikus vallásos oktatás iskolai jelenléte egy olyan ideológia visszatérését jelenti, amelynek nincs helye az oktatás semleges és világnézeti szempontból befogadó terében.

Voltak olyan idők, amikor a bolsevik ideológia uralta az iskolai rendszert, és most, másfél évtizeddel később, a katolikus dogmák válnak dominánssá. Ez is azt mutatja, hogy az iskolai oktatás nem lehet eszköze semmiféle vallási vagy ideológiai idegen irányzatnak, hiszen a célja a nyitott gondolkodás, a tudományos alapú tanulás és a vallási vagy világnézeti sokszínűség elfogadása kell, hogy legyen. Az iskoláknak semlegesnek kell maradniuk, hogy minden diák szabadon formálhassa saját világnézetét.

Ez az állapot Magyarországon különbözik más országok gyakorlatától, például Ausztriában, ahol az egyházi iskolák magániskolák, tandíjat kell fizetniük, és az állam nem biztosít nekik közvetlen támogatást. Magyarországon ehelyett az állami támogatás és a politikai támogatás biztosítja a katolikus egyház számára az oktatási intézmények és az iskolai rendszer irányításában való aktív szereplést. Ezzel együtt azonban a vallási ideológiai nevelés, amely a katolikus egyházhoz tartozik, erőteljesebbé vált a közoktatásban.

A katolikus egyház aktívan közreműködik abban, hogy a konzervatív, vallási értékek meghatározzák a társadalmi és politikai diskurzust, és hozzájárul ahhoz, hogy a kormány politikai döntései morális felhatalmazást kapjanak.

A katolikus egyház és a diktatúra

A katolikus egyház szerepe Magyarországon nem újkeletű, és a történelem során gyakran vonzódott a jobboldali diktatúrákhoz. A két világháború közötti időszakban, Horthy Miklós regnálása alatt, a katolikus egyház szoros kapcsolatban állt a kormánnyal. Horthy egy autoriter vezető volt, aki nemcsak a politikai, hanem vallási téren is erős kapcsolatokat ápolt a katolikus egyházzal, ami segítette legitimálni a rendszerét és fenntartani a konzervatív társadalmi normákat.

A vallás és politika összefonódása nemcsak a kormány politikai hatalmát erősíti, hanem segít fenntartani a vallási ideológiával és a kormány politikai üzeneteivel egybeeső társadalmi rendet.

Orbán populista államvezetése és vallási populizmusa összefonódik, és az egyház eszközként szolgál a kormány számára, hogy megerősítse politikai hatalmát. A vallásos és családi értékek hangsúlyozása nemcsak a kormány társadalompolitikai céljait szolgálja, hanem segít megerősíteni a kormány tekintélyét és autoriter politikáját is.

A kérdés, amelyet sokan felvetnek, hogy vajon mi a hatása ennek a politikai és vallási összefonódásnak a társadalomra és az oktatásra. Egyesek szerint ez az együttműködés a vallás és politika keveredését eredményezi, míg mások úgy vélik, hogy ez egy lehetőség a vallási értékek erősítésére és a közösség számára való szolgálatra. Azonban fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy amikor az egyház ekkora befolyásra tesz szert, az nemcsak vallási, hanem társadalmi és politikai következményekkel is jár.

A katolikus egyház szerepe Magyarországon

A katolikus egyház Magyarországon nem csupán vallási intézmény, hanem politikai hatalom is, amely évszázadokon keresztül formálta a társadalmi és politikai életet. Az egyházi vezetők tradicionálisan szoros kapcsolatban álltak a politikai hatalommal, és a Fidesz kormányzása alatt ez a kapcsolat különösen erősödött. A katolikus egyház, aktívan támogatta a kormány politikáját, és sok esetben együttműködtek annak céljaival. Ez a szoros kapcsolat lehetőséget adott arra, hogy az egyház erkölcsi és vallási tekintélyével legitimálja a kormány autoriter vonásait, és támogassa annak döntéseit, amelyek alapjaiban érintették a társadalmi és vallási normákat.

A katolikus egyház szerepe azonban nem csupán a politikai hatalom szoros támogatásában nyilvánul meg. Az egyház aktívan ellenáll a társadalmi reformoknak, különösen a szociális jogok, a nők jogai, a kisebbségi jogok, és a szexuális orientációval kapcsolatos törvények terén. A katolikus egyház gyakran ragaszkodik a hagyományos családi értékekhez, és ezek védelmezőjeként lép fel. Az egyház állásfoglalásai és fellépései sokszor összhangban vannak a kormány populista és konzervatív retorikájával, így szoros ideológiai összefonódás jött létre a két intézmény között.

A katolikus egyház és a politikai hatalom összefonódása a mai Magyarországon éles ellentétben áll a vallás eredeti céljával: az erkölcsi irányítással és a közjó szolgálatával. Orbán Viktor és a katolikus egyház közötti kapcsolat nem csupán politikai szövetség, hanem egy olyan taktikai döntés, amely lehetővé tette, hogy a vallási intézmény a hatalom szolgálatába álljon, miközben saját erkölcsi misszióját háttérbe szorítja. Ez a helyzet azt is jelzi, hogy a vallásos populizmus, a politikai manipuláció és a képmutatás hogyan fonódik össze a vallási intézményeken keresztül, és miként befolyásolja a társadalmi és politikai diskurzust Magyarországon.

Orbán Viktor politikai stratégiája és a kereszténység

Orbán Viktor politikai pályafutása elején – az 1980-as évek végén – nemcsak ateista volt, hanem a vallásos eszmékhez sem fűződtek különösebb kapcsolatai. Azonban miután 2010-ben visszatért a hatalomba, politikai stratégiájában a kereszténység védelmezőjeként kezdett megjelenni. A vallás és a kereszténység eszméje azóta is kulcsfontosságú szerepet játszik a Fidesz politikai diskurzusában, segítve a kormányzati hatalom megerősítését és a társadalmi kohézió fenntartását. A kereszténység nemcsak a Fidesz szavazói bázisának egyben tartásában fontos, hanem politikai szövetségek megkötésében és az országot érő külföldi támadások elhárításában is egy hatékony eszközzé vált.

Orbán Viktor kemény bevándorlásellenes politikáját például a kereszténység védelmében fogalmazza meg, azt állítva, hogy a keresztény kultúra védelme érdekében kell megakadályozni a muszlim migrációt. Ezen kívül, Orbán és a Fidesz vezetése számos antiszemita vonatkozású megnyilvánulást is támogatott vagy hallgatólagosan elfogadott, melyek a baloldali és zsidó közösségekkel kapcsolatos összeesküvés-elméletekhez kapcsolódnak. Orbán Viktor politikai kommunikációjában gyakran hivatkozik történelmi traumákra, és ezeket a saját politikai céljainak megfelelően értelmezi vagy hangsúlyozza. A kommunizmus és a holokauszt jelentőségének relativizálása több módon is megnyilvánulhat.

Gyakran azonos szintre helyezi a két diktatúra bűneit, sőt, néha még nagyobb hangsúlyt fektet a kommunizmus áldozataira. A Terror Háza Múzeum például elsősorban a kommunista diktatúra bűneire koncentrál, míg a holokauszt kevésbé hangsúlyos benne. Orbán többször beszélt arról, hogy a kommunizmus üldözöttjei kevésbé kaptak elismerést és jóvátételt, mint a holokauszt áldozatai, mintha a két történelmi tragédia között egyfajta verseny állna fenn.

A felelősség kérdésében is megfigyelhető egyfajta relativizálás. A Fideszhez köthető narratívák gyakran úgy jelenítik meg Magyarország szerepét a holokausztban, hogy a hangsúlyt kizárólag a német megszállásra helyezik, ezzel elmosva a magyar állam és társadalom felelősségét. Ugyanakkor a kommunizmus bűneiért sokszor kollektíven a baloldalt vagy az akkori vezetőket teszik felelőssé, sőt, egyes esetekben a zsidó származású kommunisták szerepét is kiemelik, ami antiszemita felhangokat is hordozhat.

Orbán a kommunista múlt elleni harcot a mai politikai csatározásokkal is összeköti, mintha a baloldali ellenzék ennek az örököse lenne. Ezzel szemben a holokauszt történetének egyes aspektusait kevésbé hangsúlyozza, különösen akkor, ha az ellentmondana a kormányzat történelmi narratívájának. A történelmi traumák, különösen a kommunizmus és a holokauszt politikai célú felhasználása tehát sok esetben együtt jár azok jelentőségének relativizálásával vagy az egymáshoz való viszonyuk eltorzításával.

A Terror Háza Múzeum, amely az Orbán kormány alatt állami támogatásban részesült, a totalitárius rendszerek rémtetteit mutatja be, de a holokausztot relativizáló kiállítási anyagokat is tartalmaz. Ez a fajta áldozati versengés és történelmi torzítás nemcsak a politikai diskurzust formálja, hanem hozzájárul a kereszténységhez kapcsolódó populista diskurzus fenntartásához, amely nemcsak a belpolitikai vitákat, hanem a külpolitikát is formálja.

Orbán a kereszténység védelmére hivatkozva a nemzetközi politikai térben igyekszik elkerülni azokat a bírálatokat, amelyek a demokrácia és a jogállamiság magyarországi gyengülésére vonatkoznak

A vallásos szimbolika és a kereszténység értékei az Orbán-kormány számára hatékony pajzsként szolgálnak a brüsszeli kritikák ellen, miközben erősítik a kormány szövetségét a vallási közösségekkel, különösen a katolikus egyházzal.

A Fidesz kormányzása alatt 2011-ben új egyházi törvényt alkottak, amely jelentős hatással volt a kisebb vallási közösségekre, például a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségre, amelyet 2012-től nem ismertek el egyházként. Az új törvények révén ezek az egyházak elestek az állami támogatásoktól, miközben számos társadalmi szereplőt – így Iványi Gábor egyházát – pénzügyi és jogi hátrányokkal sújtották. Az Alkotmánybíróság ugyan kimondta, hogy a kormány alkotmányt sértett, amikor megvonta ezeket az egyházaktól az egyházi státuszt, Orbán Viktor azonban nem tartotta be a bíróság döntését, ezzel tovább erősítve a kormány politikai hatalmát a vallási közösségek fölött.

A katolikus egyház tehát szinte állami vallássá vált, mivel politikai szempontból fontos szerepet kapott, hogy fenntartja és erősíti a Fidesz hatalmát.

A katolikus egyház, amely hagyományosan az erkölcsi és vallási értékek képviselője lenne, ma sok esetben nem gyakorol önkritikát, és ritkán emeli fel szavát a hatalom visszaéléseivel szemben. Ahelyett, hogy következetesen az evangéliumi értékeket és az igazságosságot képviselné, gyakran a politikai befolyás és az állami támogatások fenntartását részesíti előnyben. Ez a hatalomhoz való alkalmazkodás oda vezet, hogy az egyház egyes vezetői nemcsak hallgatólagosan támogatják az uralkodó politikai ideológiát, hanem olykor annak legitimációját is segítik, akkor is, ha az szembemegy a keresztény tanítás alapvető elveivel. A katolikus egyház bizonyos vezetői, nem csupán hallgatólagosan támogatják a hatalom politikáját, hanem aktívan részt vesznek annak legitimációjában is. Az állami támogatások és egyházi kiváltságok révén az egyház egyes vezetői szoros szövetséget ápolnak a politikai elittel, gyakran figyelmen kívül hagyva az evangéliumi elvek és az igazságosság képviseletének kötelességét. Ez a kapcsolat sok esetben nem pusztán opportunizmus, hanem egyes szereplők esetében nyílt korrupció gyanúját is felveti, hiszen az egyházi intézmények bőkezű állami finanszírozása mellett a politikai hatalom kiszolgálása is egyértelműen megfigyelhető.

Ez a politikai képmutatás azonban mélyebb erkölcsi kérdéseket is felvet. A katolikus egyház, amely hagyományosan az erkölcsi és vallási értékek képviselője lenne, ma alig mutat megbánást vagy önkritikát. Az egyház, szemben azzal, hogy etikai vagy vallási alapú kritikai reflexiókat alkosson, inkább élvezi a hatalom közelségét. Ez a viszony az egyház számára egyszerűen lehetőséget ad arra, hogy az ország vezetésének ideológiáját támogassa, még akkor is, ha mindkét fél közömbös a vallás valódi jelentőségére.

Ez a kapcsolat olyan helyzetet eredményezett, ahol a vallásos szimbolika politikai tőkeként funkcionál. A katolikus egyház, amely egykor a keresztény erkölcs és az igazság képviselője volt, ma már inkább a hatalom napsütésében élvezkedik, politikai és gazdasági előnyöket húzva abból, hogy Orbán rendszerének legitimáló eszköze lett. Az egyház ebben a helyzetben nemcsak politikai szövetségese a kormánynak, hanem a kormányzati hatalom erősítésére is kiterjedt hatása van.

A katolikus egyház és a politikai hatalom közötti szoros kapcsolat Magyarországon nem csupán a múlt öröksége, hanem a jövő kihívásai előtt is új kérdéseket vet fel.

A ketolikus egyház számára fontosabbá vált a politikai befolyás és az anyagi biztonság, mint a vallási és erkölcsi értékek valódi képviselete. Az anyagi függöség erőteljesen befolyásolja a vezetők szólás szabadságát, és sok esetben azt eredményezi, hogy az egyházi vezetők nem mernek ellépni a politikai hatalomtól, nehogy elveszítsék az anyagi támogatást vagy politikai kapcsolataikat.

Ez a helyzet erősen hozzájárul a morális válsághoz, amely az egyházon belüli erkölcsi és vallási irányvonalak, valamint a politikai lojalitás közötti egyre nagyobb feszültséghez vezet. Az egyház nemcsak hogy nem kritizálja, hanem gyakran támogatja a politikai hatalom irányvonalait, miközben a vallási tanítások és a valódi erkölcsi kérdések háttérbe szorulnak.

Ahogy a vallásos populizmus egyre inkább meghatározza a közéleti diskurzust, úgy egyre inkább világossá válik, hogy a politikai hatalom és vallási tekintély összefonódása nemcsak ideológiai, hanem társadalmi kockázatokat is hordoz magában. A kérdés tehát nem csupán az, hogy mi történik most, hanem az is, hogy hogyan formálja mindez a jövőt, és milyen következményekkel járhat a társadalom számára, ha a vallásos értékek túlságosan összefonódnak a politikai hatalom érdekeivel. A történelem újraírja saját magát, és Magyarország új politikai helyzetét formálva mindannyian részesei vagyunk e folyamatnak.

*

Magyarországon az állam és egyház szétválasztásának elve, amely a modern demokratikus államok alapvető pillére, egyre inkább felhígulni látszik. Orbán Viktor kormányzása alatt a vallási és politikai hatalom közötti határok elmosódnak, és az állam szoros összefonódásba kerül a vallási intézményekkel, különösen a katolikus egyházzal. Az egyházi intézmények számára biztosított állami támogatások, valamint az egyházak szerepének erősödése a közéletben egyértelmű jelei annak, hogy az egyházak és a kormányzat közötti összefonódás egyre inkább dominánssá válik.

Ez a folyamat súlyosan ellentmond az alapvető demokratikus elvnek, miszerint az egyházak és az állam intézményei függetlenek kell, hogy maradjanak egymástól, hogy biztosítva legyen a vallási és politikai szféra autonómiája. Orbán Viktor politikájában ezt az elvet egyre inkább háttérbe szorítják, és az egyházi vezetők aktívan részt vesznek a politikai diskurzusban, a kormányzati döntések támogatásában, ezzel pedig erősítve a vallási értékek politikai befolyását.

A vallás és politika határvonalainak elmosódása nem csupán elméleti kérdés, hanem a mindennapi politikai és társadalmi döntéshozatalban is tükröződik. Az egyházi intézmények számára biztosított állami támogatás és kedvezmények, valamint a politikai diskurzusban való aktív részvétel lehetősége egyértelmű jelei annak, hogy az állam és egyház közötti hagyományos elválasztás egyre inkább megszűnik Magyarországon. Ezzel a kormányzat nemcsak hogy aláássa a vallás és politika tiszta szétválasztásának elvét, hanem egy olyan politikai kultúrát erősít, amelyben a vallási és politikai hatalom összefonódása normává válik.

Az egyháznak a hitre, a vallásos értékekre kell fókuszálnia, és elkerülnie, hogy a politikai hatalom malmára hajtsa vizet. A politika és vallás összefonódása nemcsak az egyház hitelességét erodálhatja, hanem az emberek bizalmát is megingathatja, akik a vallást nem politikai célokra, hanem személyes hitük és lelki fejlődésük alapjaként tekintik.

-000-

Most olvastam egy szomorú hírt: "Alaposan helybenhagytak egy férfit Pásztón, aki rászólt egy, az utcán hangoskodó csoportra." Az ilyen agresszív viselkedés elkeserítő és gyengíti a szabadságba vetett hitem. Az erőszak nem lehet válasz egy erőszakra.

Szinte minden nap megfigyelhetünk agresszív viselkedést. Sokan úgy érzik, hogy a világ egyre durvábbá válik, és a társadalom nem minden esetben reagál megfelelően az ilyen viselkedésre. A normák gyengülésével, a társadalmi felelősségvállalás csökkenésével találkozunk, és sokszor az emberek nem tudják kulturált módon kezelni a feszültebb helyzeteket. Sajnos, ez azt is jelzi, hogy a közösségi együttélés szabályait egyre többen nem tartják tiszteletben. A közömbösség, a tolerancia és a felelősségteljes viselkedés hiánya egyre inkább társadalmi problémává válik, ami sok helyen már az agresszióig is eljuthat.

Az agresszió és intolerancia, amit egyre inkább tapasztalunk a politikában és a magánéletben is, aggasztó jele annak, hogy a társadalom egyes rétegei nehezen birkóznak meg a változásokkal, a különböző véleményekkel, és nem tudnak konstruktív párbeszédet folytatni. Sajnos, az erőszakos, szélsőséges ideológiák terjedése, amelyek főleg a nacionalizmusra és gyűlöletre építenek, előrevetíthetik a társadalmi polarizálódás növekedését. A nácizmus ideológiája nemcsak politikai, hanem kulturális és társadalmi szinten is mérgező hatásokat gyakorolt a történelem során. Ma, amikor a populizmus és szélsőjobboldali ideológiák erősödése tapasztalható, egyre erősebben jelen van a félelem, frusztráció és a másik csoport elleni gyűlölet. Az olyan politikai vezetők és pártok, amelyek a nacionalizmusra, idegengyűlöletre és a demokratikus értékek leértékelésére építenek, kihasználják a társadalom töréspontjait, hogy hatalomra jussanak.

A jövőt nemcsak a politikai döntések, hanem mindannyian formálhatjuk, ha kiállunk a tolerancia, a nyitottság és a tisztelet mellett. Az, hogy hogyan reagálunk a feszültségekre, sokat számíthat. A szélsőséges ideológiák elutasítása, a párbeszéd keresése és az empátia növelése mind fontos lépések abba az irányba, hogy a jövőben ne váljunk áldozataivá a gyűlölet és a megosztottság eszméinek.

A történelemben a nácizmus idején a zsidók és más kisebbségek voltak a legfőbb célpontok, akik ellen gyűlöletet és erőszakot uszítottak. Ma hasonló mechanizmusok működnek, amikor politikai vezetők és szélsőséges csoportok migránsokat, menekülteket, vagy éppen Brüsszelt és az uniós intézményeket próbálnak az ellenségképpé formálni. Ez az „ellenségkép” felépítése, a másik csoport vagy nemzet elleni gyűlöletkeltés nagyon veszélyes, mert megosztottságot és társadalmi feszültségeket szül. Ma már nemcsak etnikai és vallási alapú megkülönböztetésről van szó, hanem politikai és ideológiai alapú is, hiszen a migráció, a globalizáció, és a politikai integráció kérdései egyre fontosabbá válnak.

Ez a retorika könnyen elvezethet az előítéletekhez, intoleranciához és a társadalmi feszültségek fokozódásához. A múlt tanulsága, hogy az ellenségkép felépítése és a gyűlöletkeltés, ha nem állítják meg, borzalmas következményekkel járhat, ahogy azt a történelem sötét időszakai is mutatják. Az agresszív ellenségképzés és populizmus nemcsak a kevésbé képzett embereket vonzza be, hanem sok esetben azok is áldozatául esnek, akik magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek. Ez arra figyelmeztet, hogy az intelligencia és a kritikai gondolkodás nem automatikusan egyenlő a magas végzettséggel. Sokan, akik iskoláztak, mégis hajlamosak lehetnek a demagógiára, az érzelmek manipulálására vagy a populista retorikára, ha ez a saját világnézetüknek kedvez.

A közoktatás és az egyetemi képzés fontos, de nem elégséges ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek megkülönböztetni a manipulációt az objektív valóságtól. Az iskolákban tanított tudás önmagában nem biztosítja, hogy valaki képes legyen kritikai módon gondolkodni, vagy felismerni a társadalmi és politikai manipulációk veszélyeit. A mélyebb, empátiát és kritikai gondolkodást ösztönző nevelés szükséges ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek értelmes és racionális párbeszédet folytatni, még akkor is, ha különböző politikai nézeteket vallanak.

A populizmus és a gyűlöletkeltés elleni küzdelem nemcsak politikai, hanem kulturális és nevelési feladat is, hogy megértsük, miért fontos a különbözőségek tisztelete és az együttműködés. Nem mindenki képes elérni ezt a kritikai gondolkodást, még akkor sem, ha iskolázott. A társadalmi és politikai problémákra adott válaszokban kulcsfontosságú, hogy mindenki képes legyen megérteni az összefüggéseket, és ne hagyja magát manipulálni érzelmi, politikai vagy gazdasági érdekek által.

Az ember meg a  pusztítás

Az ember és a pusztítás iránti vonzalom összetett pszichológiai és társadalmi kérdés. Fontos megérteni, hogy nem mindenki élvezi a pusztítást, és az emberek különböző okokból reagálhatnak a destruktív viselkedésre. Az egyik magyarázat lehet a frusztráció és agresszió, amelyek gyakran a személyes frusztrációk és belső feszültségek levezetésére szolgálnak. Azok, akik úgy érzik, hogy nem tudják kontrollálni életük nagyobb területeit, próbálhatják kipróbálni feszültségüket destruktív cselekedetekben. A pusztítás gyakran átmenetileg enyhíti a belső nyomást.

A szórakozás és szórakoztatás is szerepet játszhat a pusztítás élvezetében, hiszen a média és a társadalom gyakran bemutatja a pusztítást mint valamilyen formájú szórakozást, például akciófilmekben vagy videojátékokban. Az emberek néha azért élvezhetik a pusztítást, mert izgalmat és adrenalint ad számukra. A virtuális pusztítás segíthet kipróbálni a határokat anélkül, hogy valódi kárt okoznának.

A társadalom és a kultúra is jelentős hatással van arra, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a pusztításhoz. Egyes kultúrákban a harc, az erőszak vagy a destruktivitás bizonyos szituációkban társadalmilag elfogadott vagy akár díjazott lehet. Az ilyen viselkedés például háborús kontextusokban, vagy egyes alulról szerveződő bandákban is jelen lehet, ahol a pusztítás státuszszimbólum vagy identitásformáló erő lehet.

A kollektiv elfojtás is hozzájárulhat a pusztító viselkedéshez. A társadalom iskolázottsága és struktúrája mellett, ha a társadalmi feszültségeket elfojtják, és nem található mód az érzelmi és szociális problémák kifejezésére, az emberek hajlamosak lehetnek olyan reakciókra, mint a pusztító viselkedés. A gyűlölet, düh és félelem kollektivizálódhat egy közösségben, ahol az emberek könnyebben találkoznak hasonló érzelmi állapotokkal.

A pusztító viselkedés pszichológiai okai között szerepelhet az önállóság érzésének megerősítése vagy az erő és hatalom iránti vágy. A pusztítás különösen, ha egyedül vagy csoportban történik, ideiglenes hatalmat adhat az egyénnek, és úgy érezhetik, hogy uralkodnak az események felett. A társadalom és a kultúra is jelentős hatással van arra, hogyan viszonyulnak az emberek a pusztításhoz. Egyes kultúrákban a harc, az erőszak vagy a destruktivitás társadalmilag elfogadott vagy díjazott lehet, és státuszszimbólumként vagy identitásformáló tényezőként szerepelhet.

A pusztítás nem minden esetben a negatív érzelmek, hanem a társadalmi vagy személyes hatalom kifejezésére szolgálhat. Az emberi lélek sokszor talál menedéket abban, hogy figyelmen kívül hagyja az erkölcsi következményeket, hogy saját akaratát kifejezze, különösen a világban, ahol sokan érzik úgy, hogy kiszolgáltatottak vagy gyengék.

A verbális pusztítás, vagyis a szavakkal való bántalmazás, sértegetés, megalázás és manipuláció rendkívül káros hatással lehet az egyénekre és a társadalomra. A verbális erőszak célja gyakran az, hogy a másik személyt megalázzák, elbizonytalanítsák, és érzelmileg vagy pszichológiailag manipulálják. A verbális pusztítást különböző pszichológiai mechanizmusok és társadalmi hatások motiválhatják. Gyakran arra szolgál, hogy valaki hatalmat nyerjen egy másik személy felett, mivel a szavak fegyverként működhetnek, amelyekkel manipulálhatják mások érzéseit és dominanciát gyakorolhatnak a helyzetekben. Ez különösen igaz lehet akkor, amikor valaki érzelmileg vagy pszichológiailag alá akarja vetni a másikat. A verbális erőszak sokszor belső frusztráció vagy düh levezetésére is szolgál, amelyet az egyén nem tud más módon kezelni. Az érzelmi nyomás, a feszültség vagy a stressz kimondásával, a másik személy megbántásával átmenetileg enyhíthetővé válik, így a verbális támadás nem mindig személyes gyűlöletből fakad, hanem inkább egy érzelmi állapot következménye. Azok, akik alacsony önértékeléssel rendelkeznek, vagy bűntudatot éreznek, gyakran a verbális pusztítást használják annak érdekében, hogy másokat "lejjebb" emeljenek maguknál. Ha valaki úgy érzi, hogy nem érdemli meg a szeretetet vagy tiszteletet, akkor ezt a sérelmet másokon töltheti ki. Ezen kívül, ahogy az agresszió fizikai szinten, úgy verbális szinten is lehet társadalmilag elfogadott, sőt, időnként jutalmazott viselkedés egyes közösségekben. Egyes kulturális vagy társadalmi normák, amelyek a kemény beszédet, az arroganciát vagy a szoros kapcsolatokat előnyben részesítik, hozzájárulhatnak a verbális erőszak elterjedéséhez. A verbális pusztítás sokszor szórakoztatásként jelenik meg a médiában és a közösségi hálózatok világában, ahol a szórakoztató beszéd és a mások szándékos megalázása népszerű. A "bántó" humor, a "provokatív" kijelentések és a káromkodások szórakoztatóként jelenhetnek meg bizonyos közönség számára, pedig valójában sértik és megalázzák a másikat. Azok, akik nem képesek megfelelően érzékelni vagy megérteni mások érzelmeit, könnyen hajlamosak verbálisan bántani másokat. Az empátia hiánya azt jelenti, hogy az egyén nem érzi a másik fájdalmát vagy szenvedését, ezért nem látja a verbális agresszió káros hatását. Ezen kívül egyes személyek, például a nárcisztikus személyek, gyakran alkalmaznak verbális erőszakot, hogy másokat manipuláljanak vagy kontrolláljanak. Az ilyen emberek hajlamosak arra, hogy másokat lealacsonyítsanak, megalázzanak, hogy saját magukat nagyobbnak és fontosabbnak érezzék. A verbális pusztítás hosszú távú hatásai rendkívül károsak lehetnek a mentális egészségre, mivel a megalázó vagy sértő szavak pszichológiai károkat, önértékelési problémákat és szorongást okozhatnak az áldozatok számára.

A verbális pusztításhoz való hozzájárulás nemcsak a személyes interakciók szintjén jelenik meg, hanem a politikai diskurzusban is, ahol a politikai szónokok verbális fenyegetései, populista kifejezések és szélsőjobboldali beszédfordulatok is egyre gyakoribbá válnak. A politikai szónokok gyakran alkalmaznak provokatív, gyakran sértő és polarizáló beszédet, hogy megerősítsék saját hatalmukat, vagy növeljék követőik támogatottságát. Az ilyen beszédek célja nemcsak a politikai ellenfelek megalázása, hanem a társadalom egyes csoportjainak megbélyegzése is, ezzel erősítve a politikai polarizációt és a közösségek közötti szakadékokat. A populista kifejezések és szélsőjobboldali beszédfordulatok gyakran alkalmaznak a félelmekre és előítéletekre építő retorikát, amely lehetőséget ad arra, hogy a közönséget felkorbácsolják, miközben a társadalom egyes tagjait, különösen a kisebbségeket, marginalizálják. A politikai diskurzusban a verbális pusztítás gyakran arra is szolgál, hogy félelmet keltsenek. A politikai vezetők és szónokok, különösen populista és szélsőjobboldali irányzatokban, tudatosan alkalmazzák a félelemkeltést, hogy manipulálják a közönséget. Az ilyen retorika a társadalom bizonyos rétegeiben szorongást és pánikot idézhet elő, miközben megerősíti a politikai hatalmat és egyes ideológiák dominanciáját.

A félelemkeltés hatékony eszköze lehet a társadalmi különbségek és feszültségek kiélezésének, ami lehetőséget ad arra, hogy az embereket a „mi” és „ők” dichotómiájára kondicionálják. A közvetlen fenyegetésekkel és a más csoportokkal kapcsolatos sztereotípiák erősítésével a politikai szónokok manipulálhatják a közvéleményt, és elérhetik, hogy a társadalom egyes tagjai a másik felet ellenségként, vagy akár fenyegetésként érzékeljék. Ez pedig gyakran vezet a társadalmi feszültségek növekedéséhez és a közösségek közötti szakadékok mélyüléséhez.

A félelemkeltés, mint verbális erőszak eszköze, nemcsak politikai manipulációt szolgál, hanem hosszú távon aláássa a társadalom szolidaritását és megerősíti a negatív előítéleteket, miközben a társadalmi kohézió és a kölcsönös tisztelet helyett a szembenállásra épít.

Düh és erőszak

A düh, erőszak és agresszió különböző pszichológiai és viselkedési jelenségek, amelyek gyakran összekapcsolódnak, de más-más jelentéssel bírnak. A düh egy erős érzelem, amely akkor jelentkezik, amikor valaki igazságtalanságot, sérelmet, frusztrációt vagy veszélyt érzékel. Bár nem vezet feltétlenül erőszakos cselekedetekhez, ha nem kezelik megfelelően, hosszú távon destruktív hatásúvá válhat. Az erőszak viszont olyan szándékos cselekedet, amely másokat károsít, legyen az fizikai, verbális vagy pszichológiai. A düh erőszakká válása akkor történik, amikor valaki képtelen kontrollálni az érzelmeit, és az agresszió fokozódik. Az agresszió szélesebb körű fogalom, amely magában foglalja minden olyan viselkedést, amely szándékosan ártó céllal irányul másokra, és nem mindig kapcsolódik közvetlenül a dühhöz. Az agresszió és erőszak tehát viselkedési válaszok, amelyek a düh és más motivációk eredményei is lehetnek.

A társadalom agresszióval kapcsolatos érzékelése is változik: sokan úgy érzékelhetik, hogy agresszívebbé vált. Az agresszió különböző formái, például verbális és fizikai erőszak, nyilvános konfliktusok és közösségi médiában megjelenő támadások egyre inkább jelen vannak mindennapjainkban. Ennek hátterében számos tényező állhat, mint a társadalmi és gazdasági nyomás, a politikai és társadalmi polarizáció, valamint a közösségi média szerepe, amely az agresszív viselkedést könnyebbé és látványosabbá teszi. A gyors életvitel, a fokozódó stressz és a versengés mind hozzájárulhatnak a fokozódó agresszióhoz.

A nagyvárosok különleges pszichológiai és társadalmi hatásokat gyakorolnak az emberekre, amelyek hozzájárulhatnak az agresszió növekedéséhez. A túlzsúfoltság, a gyors életvitel, a stressz és az anomikus helyzetek mind fokozzák a feszültségeket, ami könnyen agresszív viselkedéshez vezethet. Az ismeretlenség, az anonim kommunikáció és a kisebb közösségi kohézió csökkenése is hozzájárulhat, hogy az emberek agresszívabban reagálnak a stresszre és a provokációkra. Az erőforrások hiánya és a verseny is növelhetik az agressziót, mivel az emberek hajlamosabbak arra, hogy agresszívebben reagáljanak a túlélési szükségleteikre.

Az igazságtalan társadalmi feltételek, például egyenlőtlenség, gazdasági hátrányok és jogfosztottság, gyakran vezetnek félelemhez és agresszióhoz. Ha az emberek úgy érzik, hogy nem kapják meg a megérdemelt igazságot, vagy hogy érdekeiket nem képviselik megfelelően, akkor az agresszió válhat válaszként a társadalmi feszültségekre. Az agresszió tehát nem csupán a nagyvárosok sajátja, hanem minden olyan környezetben megjelenhet, ahol társadalmi és gazdasági problémák jelennek meg.

Mindezek a tényezők hozzájárulnak a társadalmi agresszió fokozódásához, amelyet nem csupán a viselkedés mértékének, hanem annak kezelésének és kommunikációjának módjának is figyelembe kell venni. Az agresszió kezelése érdekében szükség van a társadalmi normák megerősítésére, a közösségi összetartás fokozására és az érzelmi intelligencia fejlesztésére.

Az agresszió és a pusztítás kérdése valóban bonyolult, és sokszor elég nehéz választ adni arra, mi okozza az emberekben azt a hajlamot, hogy erőszakhoz folyamodjanak. Az ilyen feszültségek kezelése nem mindig egyszerű, és a szomorú hírek, mint a pásztói eset, arra figyelmeztetnek, hogy gyakran nem találunk megfelelő eszközöket a helyzetek megoldására. Az emberek reakciói sokszor túlzottak, és ahelyett, hogy segítenének a problémák kezelésében, inkább csak tovább súlyosbítják őket.

A verbális és fizikai pusztítás nem oldja meg a problémákat, hanem gyakran újabbakat hoz létre. Ez különösen igaz a politikai diskurzusokra, ahol a verbális agresszió, mint például Orbán Viktor március 15-i beszéde, jelentős hatással van a társadalmi légkörre. A beszéd, amely szélsőjobboldali retorikát alkalmaz, könnyen gerjeszthet gyűlöletet és megosztottságot. A politikai vezetők szerepe kulcsfontosságú, hiszen a retorikájuk formálja a közbeszédet, és ha az agresszív, akkor az alulról jövő agressziót is megerősítheti.

A társadalom felelőssége is nagy, mivel ha nem találjuk meg a módját a konfliktusok konstruktív kezelésére, ha nem próbáljuk meg jobban megérteni egymást, könnyen eljuthatunk a destruktív válaszokhoz. A politikai beszédek, amelyek nemcsak a politikai ellenfeleket támadják, hanem sztereotípiákra építve különböző társadalmi csoportokat is célba vesznek, valóban veszélyesek lehetnek. Nemcsak a politikai diskurzust mérgezik meg, hanem hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalmon belüli bizalom tovább csökkenjen, és eluralkodjon a megosztottság.

A politikai verbális agresszió mérgezi a társadalmat. A vezetők felelőssége nem a gyűlölet szítása, hanem a párbeszéd és a megértés elősegítése. A szélsőséges retorika nemcsak a politikai táborokat, hanem az egész országot megosztja. A kérdés az: rombolunk vagy építünk?

A választás a miénk.

-000-

Gyerek koromban Szolnokon a fő utcán rendszeresen masíroztak az orosz bocs szovjet katonák. Már messziről lehetett hallani a nyomasztó zenéjüket, a dobok pergését  majd következtek a szuronyos puskás legények  az egész utca szélességében  masíroztak a földhöz verve  lábukat. Számomra egy visszataszító látvány volt. Ezt hetente egyszer hallanom meg látnom kellett. Felnőtt fejjel értettem meg, ez egy demonstráció volt, „mi  itthon vagyunk, mi vagyunk  itt az  urak.“ Ök voltak a világkommunizmus védelmezői. Ez is a hazug bolsevik propaganda szerves része volt, az erő demonstráció, hiszen a cél  a világuralom, a kommunista párt uralma alatt álló totalitárius világállam, amíg ezt a célt nem érik el, addig  nincs béke, hiszen Lenin  a következőket mondta: „... miután teljesen felszámoltuk és kisajátítottuk a burzsoáziát  az egész világon, és nem csak egy országban ” A szovjet bolsevikek bebizonyították, hogy mesterek abban, hogy nyugtalanságot hozzanak a világba.

A bolsevik agitáció és propaganda célja, hogy a kommunista célkitűzésekhez illeszkedő pszichológiai attitűdöket alakítson ki a lakosság körében: a szorongás, félelem és terror eredményeként egy feltétel nélküli pacifizmusra, míg a kétségbeesés és kilátástalanság elmélyítésével a társadalmi csoportok közötti gyűlölet és viszály terjedjen el. Az agitátorok minden eszközzel igyekeznek növelni a lakosság bizalmatlanságát a kormánnyal, a csapatokkal, a szövetségesekkel és a csapatok technikai eszközeivel szemben. Minél több a pszichózis, annál nagyobb a pánik, annál közelebb kerülnek a hidegháborús mesteremberek ambiciózusabb céljaikhoz. Ennek a lelki terrornak része volt a katonai parádék. De ez történt a nemzeti szocializmusban  is Németországban csak ott  más volt a katonai hatalom célja.

A diktatórikus rendszerek egyik legfontosabb eszköze a katonai parádék és a propaganda intézményesítése. Az orosz hatalomgyakorlásban mindkét elem kulcsszerepet játszik, hiszen ezek révén formálható a közvélemény, fenntartható a nacionalista érzelmek hevülete, és elrettentő üzenetet lehet küldeni a külvilág felé. Az orosz vezetés számára a propaganda nem csupán eszköz, hanem az államhatalom egyik legfontosabb pillére.

Észak-Korea például különösen extrém formában űzi ezt, hiszen ott a parádék szinte vallási rítusokkal egyenértékűek, ahol a vezető személye körüli kultuszt is táplálják. Oroszországban is látható, hogy a katonai díszszemlék – például a Győzelem Napján – egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak, és egyfajta nacionalista identitásképző eszközzé váltak.

Kínában pedig a legmodernebb fegyverek felvonultatása nemcsak erődemonstráció, hanem technológiai fölényük bizonyítása is.

Oroszországban a katonai parádék kettős célt szolgálnak: egyrészt megmutatják az ország katonai erejét a külső világ számára, másrészt belső politikai eszközként is funkcionálnak. A lakosság számára ezek az események a nemzeti büszkeség és az összetartozás érzését erősítik, miközben elterelik a figyelmet a gazdasági problémákról és a belső feszültségekről. A szovjet időkből megmaradt militarista hagyományok tovább élnek, és a vezetés számára egyfajta stabilitást nyújtanak azáltal, hogy az embereket a hatalom feltétlen támogatására ösztönzik.

Propagandák

A fasizmus és a bolsevizmus közötti különbségek rendkívül érdekesek, különösen a társadalmi válság kezelésére vonatkozóan. Bár mindkét ideológia a társadalmi és gazdasági válságok kezelésére irányul, a megközelítéseik alapvetően különböznek. A fasizmus és a bolsevizmus más-más módon kívánják kezelni a válságot, a társadalom és az állam szerepét is különbözőképpen értelmezik.

A fasizmus, amely Mussolini és később Hitler irányítása alatt alakult ki, a társadalmi válságot erősen centralizált, autoriter kormányzattal kívánta orvosolni. A fasizmus a nemzetállamot tekinti az egyetlen stabilitási tényezőnek, amely képes a társadalmi és gazdasági zűrzavart megszüntetni. Az egyént alárendelik a nemzet és a közösség érdekeinek, és a társadalmi rétegek, mint a munkásosztály és a polgárság egyesítése érdekében erős állami irányítást kell fenntartani. A fasizmus a társadalom „megújítását” az erő és az erős vezető személyisége köré építi, miközben a gazdasági válságot a szakszervezetek és a baloldali ideológiák befolyásának csökkentésével próbálják orvosolni, valamint a munkások és a tőkések közötti szorosabb kapcsolat kiépítésével. A válasz gyakran a militarizálást és a háborús gazdaságot javasolta, hogy megszilárdítsa az állam hatalmát, miközben a társadalom homogenizálására törekedett.

A bolsevizmus, amely Lenin vezetésével alakult ki a szovjet államban, a társadalmi válság kezelését az osztályharc és a proletár forradalom elmélete alapján kívánta végrehajtani. A bolsevizmus a kapitalizmus ellen küzdött, és azt állította, hogy az elnyomott munkásosztály forradalmi ereje képes megszüntetni az egyenlőtlenségeket, és a hatalmat a dolgozó osztály kezébe adni. A bolsevikok a gazdaság teljes átalakítását kívánták, a társadalom irányítását a munkásosztály kezébe adva. A cél a magántulajdon eltörlése, az állami tulajdon és a kollektivizálás volt. A bolsevizmus szerint a társadalmi válságot a kapitalizmus alapvető ellentmondásai okozzák, és csak az osztályharc révén, a proletariátus győzelmével oldható meg. A bolsevikok az osztályellenségek elleni kíméletlen harcot folytatták, miközben a társadalom átalakítását központi irányítással és iparosítással próbálták végrehajtani.

Különbségek és párhuzamok: A fasizmus erős, autoriter vezetést sürget, míg a bolsevizmus a proletár diktatúra nevén központosított hatalomra épít, amely célja az osztályok eltüntetése és a társadalom kollektivizálása. A fasizmus a társadalom hierarchikus szerkezetét erősíti, míg a bolsevizmus a társadalmi osztályok közötti egyenlőséget és osztályharcot hangsúlyozza. A fasizmus a munkásosztály és a burzsoázia közötti szoros együttműködést támogatja, míg a bolsevizmus az osztályharcot és az osztályok eltüntetését célozza. A fasizmus a társadalmi rend megőrzésére összpontosít, míg a bolsevizmus az osztályharcot és az alulról jövő forradalmat helyezi előtérbe. Mindkét ideológia használja az erőszakot, de míg a fasizmus az autoritárius rend megőrzésére, addig a bolsevizmus a forradalmi célok megvalósítására használja azt.

Bár mindkét ideológia a társadalmi válság kezelésére irányul, alapvetően más megközelítéseket alkalmaznak: a fasizmus a nemzetállam erősítésére, a bolsevizmus pedig az osztályharcra és a forradalmi átalakításra összpontosít.

A náci és a bolsevik propaganda központi feladata volt minden kétségen felül álló, megközelíthetetlen és dicsőített vezető figura kialakítása, ez történt Hitler és Sztálin személyében. A két ideológiai rendszer funkcionálisan ugyanaz volt: mindkettőnek nagy tömegeket kell inspirálnia és „meggyőznie” az értelmiségieket, és mindkettőnek intellektuális eszközöket kell nyújtania ahhoz, hogy erkölcsileg igazolják a beavatkozó, áldozatokat is hátrahagyó cselekvést.

Mindkét ideológia a társadalmat megváltoztató gyakorlati cselekvés szolgálatában áll. Mindkét világnézetet az jellemzi, hogy az emberi viselkedést és a társadalmi összefüggéseket elsősorban a létezéssel való megküzdés kényszereiből próbálják magyarázni.

De különbséget kell tennünk fasiszta és szovjet kommunista vagy sztálinista totalitarizmus között. Mindenekelőtt ne feledjük, hogy a fasizmus és a szovjet kommunizmus minden konvergenciája ellenére soha nem olvadt össze azonos és egységes mozgalommá és ideológiává. Még az 1940-es német-orosz megnemtámadási egyezmény is (amely a közeledés maximális fokát jelentette) epizód maradt. A fasizmus és a sztálinizmus olyan, mint két áramlat, amelyek forrásai világok egymástól távol vannak, de amelyek Hitler és Sztálin idejében egyre közelebb kerültek egymáshoz. Sokan mondták, hogy a fasizmus és a sztálinizmus csak egy vonatkozásban hasonlítható össze; ez a pont mindenképpen fontos: mindkettő totalitárius rendszer.

De a nemzetiszocializmust és a bolsevizmust mint leninizmus-sztálinizmust is döntően formálták Németország, illetve Oroszország sajátos jellemzői. A bolsevizmus és a sztálinizmus viszont nem utolsósorban az európai kommunizmus oroszosításának megnyilvánulásai. A bolsevikok 1917. októberi hatalomátvétele és a Kommunista Internacionálé 1919-es megalapítása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus az orosz bolsevikok és az általuk irányított kommunista mozgalmak ideológiájával és gyakorlatával azonosítsa magát. A szovjet kommunizmus feláldozta a tipikusan nyugati humanista és kozmopolita értékeket az orosz hagyomány azon összetevőjének, amely az egyénnek a közösségnek és annak vezetőinek való alávetésén alapult. Ezt az oroszosodott kommunizmust bolsevizmusnak vagy leninizmus-sztálinizmusnak nevezhető. A fasizmus és az oroszosított kommunizmus egyaránt azt állítja, hogy képes leküzdeni a modern társadalom válságát, aminek valójában jobban tudatában vannak, mint néhány konzervatívabb mozgalom. Így mindketten kenyeret ígérnek az embernek az éhes gyomornak, biztonságot a zaklatott elmének. A fasizmus és a sztálinizmus kezdetben olyan mértékben fanatizálja híveit, hogy szellemük és hitük egy vallási mozgalom hevületéhez hasonlít.

A Győzelem Napjának mítosza

A május 9-i Győzelem Napja Oroszországban a második világháború lezárásának legfontosabb ünnepe, azonban a hivatalos narratíva erőteljes torzításon megy keresztül.

A második világháborúval kapcsolatos orosz narratíva a Szovjetunió áldozatait és hőstetteit emeli ki, különösen a "nagy honvédő háború" címén, miközben elhallgatja a szövetségesek, például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozzájárulását, akik szintén kulcsfontosságú szereplők voltak a háború kimenetele szempontjából. Az amerikai és brit erőfeszítéseket, mint a D-napi partraszállást vagy a Lend-Lease programot, nem említik, vagy jelentéktelenné teszik. A Szovjetunió soha nem térítette meg ezeket a szállítmányokat, és a háború után szándékosan elhallgatta ezt a segítséget. Ma Oroszországban még mindig tabutéma, hiszen nem illeszkedik abba a mítoszba, hogy a „szovjet nép egyedül győzte le a fasisztákat”

A Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után sokáig elhallgatta a náci Németország által a Szovjetunió területén végrehajtott agresszióval való együttműködést, valamint a háborús területek felosztását, mint például Lengyelország vagy a balti államok elosztását. A történelmi narratívában gyakran a Szovjetunió áldozati szerepét emelik ki, miközben elfelejtkeznek a paktum következményeiről és annak a többi nemzetre gyakorolt hatásáról. A háború végén a Szovjetunió saját szerepét rendkívüli mértékben felértékelte, miközben elhallgatta más országok, például az amerikaiak és a brit erőfeszítések hozzájárulását.

A háború után a Szovjetunió hatalmas propagandaapparátusával hangsúlyozta a saját győzelmét, miközben a többi szövetséges áldozatait és erőfeszítéseit háttérbe szorította. A háború utáni évtizedekben a szovjet történetírás kizárólag a szovjet hadsereg teljesítményére épített, elfeledkezve arról, hogy a második világháború kimenetele jelentős mértékben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország katonai és gazdasági erőfeszítésein is múlt. A bolsevik rendszer működése alatt a Szovjetunió elhallgatta a saját népe ellen elkövetett számos bűntettet, mint a Gulág, a kollektivizálás áldozatai vagy a politikai tisztogatások. Miközben a szovjet propaganda a szocializmus hőseinek állította be az egyes vezetőket, sok esetben figyelmen kívül hagyták azokat az áldozatokat, akik a rendszer elnyomása következtében szenvedtek. Ezek az elhallgatások és manipulációk alapvetően torzítják a történelmet, és egyoldalú, önkényes képét alkotják annak, miközben elfeledkeznek más nemzetek, kultúrák és országok hozzájárulásáról és áldozatairól.

A populizmus és a nacionalizmus szerepe

A populizmus és a nacionalizmus kiváló eszközök a hatalom számára a társadalom manipulálására. A nehezen hozzáférhető, torzított információ és az iskolázatlan tömegek hajlamosabbak elfogadni a hivatalos narratívát, amely a Nyugat elleni ellenségeskedést és az Oroszország elleni „összeesküvés” gondolatát sulykolja. Az orosz vezetés olyan kommunikációs stratégiát alkalmaz, amely hízelgő és megnyugtató az emberek számára, miközben a külvilágot fenyegetésként mutatja be. A nacionalizmus egy nagyon erős érzelmi eszköz, amivel könnyen lehet manipulálni az embereket, főleg, ha az oktatás hiányos vagy torzított. Ha valakit már gyerekkorától kezdve egyoldalú történelemszemléletre nevelnek, és az állami propaganda ezt folyamatosan megerősíti, akkor nagyon nehéz ebből kitörni.

Az orosz vezetés évtizedek óta ezt a módszert alkalmazza. Az iskolákban a második világháborút (vagy ahogy ők hívják, a Nagy Honvédő Háborút) úgy tanítják, mintha a Szovjetunió teljesen egyedül győzött volna.

Emellett a háborút körülvevő mártírszerep is nagyon erős: „mi szenvedtünk a legtöbbet, mi hoztuk a legnagyobb áldozatot”. Ez részben igaz, hiszen a Szovjetunió valóban iszonyatos emberveszteséget szenvedett el (kb. 27 millió halott), de ezt politikai eszközként is használják.

A populizmus pedig erre épül: "Mi vagyunk a hősök, minket mindenki bántani akar, és csak mi tudjuk megvédeni magunkat" – ezt az érzelmi húrt pengetik folyamatosan.

Oroszország történelme során az emberek hozzászoktak a nélkülözéshez és a szenvedéshez, amit a vezetés ügyesen kihasznál. A társadalom nagy része elfogadja, hogy az ország nehézségekkel küzd, mert azt tanították nekik, hogy a túlélés, a kitartás és a vezető iránti hűség a legfontosabb értékek. Putyin és elődei ezt a mentalitást erősítették meg az évek során, és ennek következtében az orosz nép jelentős része képes elviselni akár az éhezést is, ha ezt a „nemzet atyja” kéri tőlük.

Az orosz történelem tele van példákkal arra, hogy a nép szenvedéseit a hatalom „szükséges áldozatként” állította be. Az éhínségek (például a sztálini időszakban), a háborúk, a gazdasági nehézségek mind beleillenek abba a narratívába, hogy „Oroszország különleges, és ezért többet kell tűrnie, mint másoknak.”

A mai propaganda is erre épít: „Ellenünk van a világ, de mi erősek vagyunk és kitartunk.” Sok orosz ezt elhiszi, mert így nevelték őket – és mert az alternatív nézeteket elhallgattatják.

De minden diktatúra csak addig működik, amíg az emberek elhiszik, hogy nincs más választásuk. A kérdés az, hogy mikor jön el az a pont, amikor már túl sokan érzik úgy, hogy elég volt.

A katonai parádék, a történelemhamisítás és a populista nacionalizmus együttesen olyan propagandaeszközt alkotnak, amely hatékonyan tartja fenn az orosz rezsimet. Az orosz társadalom történelmi traumái és az állami irányítás alatt álló média lehetővé teszi, hogy a hatalom folyamatosan alakítsa az emberek világnézetét. A világ számára pedig világos jelzés, hogy az orosz vezetés a múlt eszközeivel kívánja uralni a jelent és a jövőt.

Az emberiségnek fel kell ismernie a múlt hamisításait, és ellen kell állnia minden kísérletnek, amely a történelmet újra a hatalmon lévők céljainak megfelelően formálná. Ha nem tanulunk a múlt hibáiból, a történelemhamisítók és propagandisták ismét képesek lesznek a valóság eltorzítására, és a jövőt a saját narratívájuk szerint írhatják meg.

-000-

„A víz az őselem. Először: a víz borrá változik; a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem."- /Hamvas Béla/

Széchenyi István és a bor

Gróf Széchenyi István, a reformkor egyik legkiemelkedőbb alakja, nem csupán a magyar gazdaság, közlekedés és kultúra fejlesztésében játszott kulcsszerepet, hanem a borászat megújítását is szívügyének tekintette. Meggyőződése volt, hogy a magyar bor nemzetközi szinten is versenyképes lehet, amennyiben a termelők korszerű technológiákat alkalmaznak és a minőségre helyezik a hangsúlyt. A szőlészet és borászat fejlesztését elengedhetetlennek tartotta az ország gazdasági fellendülése szempontjából, és mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar bor visszanyerje korábbi rangját Európában.

A reformkor idején a magyar borászat számos kihívással küzdött, mint például az elavult művelési technikák, a piacvesztés, valamint a megfelelő kereskedelmi stratégia hiánya. Széchenyi felismerte, hogy a hazai borászat modernizálására van szükség, és szorgalmazta a nyugat-európai technológiák átvételét. Meglátogatta és tanulmányozta az osztrák borvidékeket, különösen a Wachau és Burgenland területeit, amelyek akkor is és ma is világszínvonalú borokat termelnek. Hitt abban, hogy a magyar borászoknak tanulniuk kell a nemzetközi példákból, hogy versenyképesek lehessenek a piacon.

A borászat fejlesztésének egyik kulcsfontosságú lépése volt a kereskedelem erősítése, hiszen egy kiváló bor sem ér sokat, ha nincs megfelelő piaca. Széchenyi aktívan támogatta a magyar borok nemzetközi kapcsolatainak bővítését, különösen az angol és osztrák piacok felé nyitott lehetőségeket. A Lánchíd megépítésével pedig nemcsak Budapest fejlődését segítette elő, hanem a szállítási lehetőségeket is javította, megkönnyítve a borvidékek és a városok közötti árufuvarozást.

Széchenyi a bor kapcsán mindig a mértékletességet hirdette, számára a bor a harmónia és az élvezetek forrása volt, de sohasem a mértéktelenség eszköze. Különösen kedvelte a soproni, badacsonyi és somlai borokat, de legkedvesebb számára a Tokaji Aszú volt, amelyet a magyar borkultúra csúcsteljesítményének tartott.

A borászatról alkotott nézeteit több művében is megfogalmazta, köztük a Hitel és a Világ című munkáiban. A Hitelben már korán szorgalmazta a "típus szőlő - típus bor" bevezetését, amelyet a magyar borászat egyik kulcskérdésének tartott. Javaslata azonban nem mindenhol találkozott osztatlan tetszéssel: a somlai borvidéken például heves ellenállást váltott ki. A Világ című könyvében pedig arról értekezik, hogy a magyar boroknak egyenrangú vetélytársaivá kell válniuk a nemzetközi piacokon, amelyhez elengedhetetlen az elavult technológiák leváltása és a borkezelési eljárások korszerűsítése.

Széchenyi egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a magyar borászat sikerének legnagyobb akadálya a tőkehiány, az elaprozott termelés és az elavult technológia. Mindezek ellenére hitt abban, hogy ha a magyar borászok követik a korszerű nyugat-európai módszereket, akkor a magyar borok felvehetik a versenyt a legjobbakkal. Ezzel a meggyőződéssel dolgozott azon, hogy hazánk borászata ismét elfoglalhassa méltó helyét Európa boréletében.

Széchenyi konkrét intézkedései a borászat fejlesztésére

Széchenyi nem csupán elméleti szinten foglalkozott a borászattal, hanem konkrét javaslatokat és intézkedéseket is tett a magyar borászat fejlődése érdekében:

• Típusborok bevezetése: Széchenyi sürgette a különféle szőlőfajták helyett egy-két minőségi, egységes "típusbor" termesztését, hogy nagyobb mennyiségben, stabil minőségben jelenhessenek meg a piacon.

• Borkereskedelem fejlesztése: A magyar borok nemzetközi értékesítését szorgalmazta, és támogatta a külpiacok elérésére irányuló törekvéseket.

• Infrastrukturális fejlesztések: A Lánchíd és a folyószabályozások révén hozzájárult ahhoz, hogy a magyar borászat könnyebben elérhesse a hazai és külföldi piacokat.

• Szőlészeti technológia fejlesztése: Nyugat-európai példák alapján javasolta a korszerű borászati technológiák bevezetését.

• Kulturális szemléletformálás: A bor kapcsán a mértékletesség és a minőségi fogyasztás eszméjét terjesztette.

Széchenyi István gondolkodása és reformtörekvései ma is iránymutatók a magyar borászat számára, hiszen a minőségi termelés, a szakmai fejlődés és a piacra lépés lehetőségei ma is kulcskérdések az iparág sikerességében.

Az osztrák borvidékek

Ausztria borászata szintén rendkívül gazdag múltra tekint vissza, és a mai napig világszínvonalú borokat állít elő. Az osztrák borvidékek változatossága és egyedi adottságai hozzájárulnak ahhoz, hogy a borászat az ország egyik meghatározó gazdasági ágazata legyen.

• Wachau: A Duna mentén elterülő Wachau borvidék az egyik legismertebb és legelismertebb borvidék Ausztriában. A terület főként zöld veltelinit és rizlinget termeszt, amelyek minerális, elegáns és hosszan érlelhető borokat adnak. Wachau borai híresek tisztaságukról és komplexitásukról.

• Burgenland: Az osztrák vörösborok bölcsője, amely a magyar határhoz közel helyezkedik el. A burgenlandi borászat különösen a kékfrankos és zweigelt szőlőfajtákról ismert, de a nemzetközi fajták, például a merlot és cabernet sauvignon is megtalálhatók a borvidéken. Az édes borok kedvelői számára a Fertő-tó környéke is izgalmas lehetőségeket kínál.

• Kamptal és Kremstal: Alsó-Ausztria két kiemelkedő borvidéke, ahol a zöld veltelini és a rizling dominál. A régió különlegessége a lösztalaj, amely egyedi karaktert kölcsönöz a boroknak. A borászati technológiák ötvözik a hagyományokat és a modern eljárásokat, így a borok frissessége és komplexitása egyaránt érvényesül.

• Steiermark (Stájerország): Ez a borvidék különösen a fehérborairól híres, különösen a sauvignon blanc és a chardonnay fajtákból készített borokról. A stájer borok frissek, gyümölcsösek, és sokszor ásványos karakterrel rendelkeznek. A borászat mellett a dombos táj és a helyi gasztronómia is vonzóvá teszi a vidéket.

Ausztria és Magyarország borászatának történelme sok ponton összefonódik, és mindkét ország borászai a tradíció és az innováció egyensúlyára törekednek. Széchenyi reformjai és az osztrák borvidékek fejlődése egyaránt bizonyítják, hogy a minőségi borkészítés és a megfelelő piacépítés hosszú távon meghatározhatja egy nemzet borászatának sikerét.

Erdély

Márai Sándor egyszer azt írta: "A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett." Ez a gondolat mélyen rezonál bennem, különösen, ha visszaemlékszem erdélyi látogatásaimra.

Erdély hivatalosan számon tartott borvidékeit egy kezünkön meg tudjuk számolni: a küküllőmenti, a gyulafehérvári, az apoldi, a nagyenyedi és a lekencei hegyalja tartozik ide. A helyiek esküsznek arra, hogy az ő boraik a legjobbak – és valóban, a déli, délkeleti, délnyugati és nyugati fekvésű dombokon termő szőlő kiváló minőséget eredményez. A régió jellegzetes szőlőfajtái közé tartozik a fehér leányka, a királyleányka, a sauvignon blanc, a rajnai rizling, a muskotály és a chardonnay.

Mivel nagyszüleim a mai Romániából menekültek el, sok rokonom él még Erdélyben. Szerettem odalátogatni – nemcsak a családi kötelesség miatt, hanem a táj szépsége és az emberekkel való beszélgetések miatt is. A Ceaușescu-időkben ezek a beszélgetések nem voltak kockázatmentesek; sosem lehetett tudni, ki a Securitate besúgója és ki nem. De úgy gondoltam, ezzel nem szabad törődni – még a besúgóknak is tanulniuk kell. Egyik alkalommal Nagybányán unokatestvéremmel az erdélyi borokról beszélgettünk. Valahonnan hozott egy üveg házi bort, amelyet Balavásáron élő barátjától kapott. Akkoriban az erdélyi bortermelők élete nehéz volt a sok bürokratikus szabályozás miatt, de ez a házi bor remek volt. A borivásnak van egy különös előnye: megoldja a nyelveket és szabadjára ereszti a gondolatokat.

Akkor hallottam arról is, hogy az 1920-as években az erdélyi bortermelés szinte teljesen megszűnt. Az új bevándorlók egyszerűen ellopták és megették a szőlőt, így a szüretek elmaradtak. A szőlőültetvények elhanyagoltan álltak, és a borkészítés hagyománya majdnem feledésbe merült. Lassan azonban sikerült újjáéleszteni a borgazdálkodást, igaz, ez Romániában sosem volt egyszerű feladat. A mai napig is sok a rossz minőségű és hamisított bor az országban. A román lakosság egy része kevésbé ad a minőségre, inkább az olcsó borokat vásárolja. A szeszes italok közül a bor messze nem áll az első helyen: Erdélyben a pálinka, a Kárpátokon túli területeken pedig a cujka a legnépszerűbb. A sör is előkelőbb helyen áll a fogyasztásban, de az elmúlt években a bor népszerűsége lassan növekszik.

A jó bor nem csupán ital, hanem kultúra, történelem és hagyomány is. Széchenyi ezt jól tudta, és bár Erdély bortermelése az idők során sok megpróbáltatáson ment keresztül, ma is megőrizte egyediségét. Egy pohár jó bor mellett talán érdemes elgondolkodni ezen is.

A bor nem csupán ital, hanem történelem is: hordozza a táj lelkét, az idő rétegeit, az emberi munkát és elhivatottságot. Széchenyi reformjai, az osztrák és magyar borászat hagyományai, valamint Erdély ízei mind azt bizonyítják, hogy a bor sokkal több, mint élvezet – egy nemzet karakterének tükre. Ahogy Széchenyi mondaná, minden nagy dologhoz kell egy kis bátorság – és talán egy korty jó bor is.

-000-

Az Egyesült Államok kormányzata nemrégiben egy kritikus döntést hozott: felfüggesztette Ukrajna katonai támogatását, beleértve a fegyverszállításokat és a létfontosságú hírszerzési információk megosztását. Ez a lépés alapjaiban rengeti meg Ukrajna védekezőképességét az orosz hadsereggel szemben, hiszen eddig az amerikai támogatás elengedhetetlen volt a hatékony ellenálláshoz.

John Ratcliffe, a CIA igazgatója megerősítette, hogy az amerikai hírszerzés eddig kulcsfontosságú szerepet játszott az ukrán hadsereg műveleteiben. Az USA által biztosított adatok segítettek az orosz katonai mozgások előrejelzésében, a csapások pontos célzásában és a védekezési stratégiák kialakításában. Az információáramlás hirtelen leállítása óriási csapást mér Ukrajnára, amely így jelentős hátrányba kerül a harctéren.

A Biden-adminisztráció jelezte, hogy az USA további támogatása attól függ, milyen lépéseket tesz Ukrajna a békefolyamat előmozdítása érdekében. Ez a kijelentés azonban ellentmondásos, hiszen minden szakértő egyetért abban, hogy jelenleg Oroszország nem hajlandó kompromisszumra, és a békefolyamat feltételeinek diktálása egyértelműen Moszkva malmára hajtja a vizet.

Az amerikai támogatás megvonása Ukrajnát kiszolgáltatja Oroszországnak, amely már eddig is brutális háborús taktikát folytatott. Donald Trump elnöksége alatt mindig ambivalens kapcsolatot ápolt Putyinnal, és mostani döntései egyértelműen Moszkva érdekeit szolgálják. Az USA fegyver- és hírszerzési támogatásának megszüntetése Ukrajna harci esélyeit jelentősen csökkenti, ami elősegítheti, hogy Oroszország fokozza támadásait és területi nyereségeket szerezzen.

Trump és támogatói azzal érvelnek, hogy az Egyesült Államoknak nem kellene más országok konfliktusaiba beavatkoznia, és Európának kellene nagyobb szerepet vállalnia Ukrajna támogatásában. Azonban ezzel az érveléssel figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy az USA stratégiai érdekei is sérülnek, ha Oroszország győzedelmeskedik. Ha Ukrajna elesik, Putyin még agresszívebb lépéseket tehet, és más kelet-európai országok is veszélybe kerülhetnek, ami a NATO és az európai biztonság meggyengüléséhez vezethet.

Oroszország háborús bűnei Ukrajnában: népirtás, kínzás és gyerekrablás

Sok elemző szerint az orosz hadviselés módszerei emlékeztetnek a XX. század legsötétebb időszakaira.

Hitler célja egy „élettér” (Lebensraum) létrehozása volt Kelet-Európában, ami etnikai tisztogatásokkal és milliók kiirtásával járt. Putyin retorikája az orosz világ („Russzkij mir”) védelmét hangoztatja, és célja Ukrajna alávetése az orosz hatalomnak.Putyin retorikájában is megjelenik az ukránok „nem létező népként” való leírása. Azzal, hogy a háborút az „orosz világ” egyesítéseként keretezi, azt sugallja, hogy az ukrán nép nem önálló, hanem egy orosz alá tartozó közösség, amelynek nincs joga a függetlenséghez. Ez a fajta agresszió nem példa nélküli:

Sztálin és az 1932–33-as holodomor: Az ukránok millióinak kiéheztetésével próbálták elnyomni az ukrán identitást.

Szovjet elnyomás: Az ukrán nyelv és kultúra folyamatos elnyomása a szovjet időkben.

Az orosz hadsereg Ukrajnában olyan háborús bűncselekményeket követett el, amelyek a történelem legsötétebb fejezeteit idézik. A civilek elleni célzott támadások, tömeggyilkosságok, kényszermigráció és szisztematikus kínzások azt mutatják, hogy Oroszország nem csupán katonai agressziót folytat, hanem egy nép teljes eltörlésére törekszik.

Független nemzetközi vizsgálatok igazolják, hogy az orosz hatóságok több tízezer ukrán gyermeket hurcoltak el Oroszországba, ahol orosz állampolgárságot kényszerítenek rájuk, és orosz családokhoz adják őket. Ez a gyakorlat egyértelműen a népirtás egyik formája, hiszen egy népcsoport jövőjét rabolják el, elvágva a gyermekeket saját kultúrájuktól és gyökereiktől. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin és Marija Lvova-Belova, az orosz gyermekjogi biztos ellen, háborús bűncselekmények elkövetésének vádjával.

A felszabadított ukrán területeken, például Bucsában és Izjumban tömegsírok százai kerültek elő, amelyekben brutálisan megkínzott és kivégzett civilek maradványait találták meg. Számos túlélő számolt be az orosz katonák által elkövetett elektrosokkolásról, végtagtörésekről, nemi erőszakról és pszichológiai kínzásokról. Ezek a módszerek a sztálini terror és a náci koncentrációs táborok brutalitását idézik.

Az oroszok által működtetett „szűrőtáborok” modern koncentrációs táborokként működnek, ahol a fogvatartottakat erőszakosan kihallgatják, átnevelik, és sok esetben kivégzik vagy eltüntetik őket. Azok az ukrán civilek, akik nem felelnek meg az orosz elvárásoknak – például hazafiak, aktivisták vagy volt katonák –, különösen kegyetlen bánásmódban részesülnek.

A történelem megismétli önmagát

Mindezek a háborús cselekmények – a lakosság szisztematikus kiirtása, a gyerekek erőszakos elszakítása, a koncentrációs táborok működtetése és a népirtás egyértelmű szándéka – a náci Németország bűneihez hasonlíthatók. Az orosz vezetés semmibe veszi a genfi egyezményeket, a nemzetközi jogot és az emberiesség alapelveit, és büntetlenül folytatja az ukrán nép elleni brutális háborút.

Az orosz agresszió nem pusztán katonai konfliktus – ez egy barbár és embertelen pusztítás, amelynek célja egy nemzet eltörlése a térképről. A világ felelőssége, hogy ezt ne hagyja megtörténni.

Az Ukrajna elleni háború nem csak területszerzésről szól, hanem egy nép és kultúrájának elpusztításáról. Ezért jogos az, hogy az ukránok és a nemzetközi közösség is népirtásnak nevezi az orosz agressziót.

az orosz háborús stratégia egyik kulcseleme az ukrán infrastruktúra szisztematikus rombolása, különösen az energetikai szektor elleni támadások. Ez nem csupán katonai taktika, hanem egyértelmű terrorhadjárat a civil lakosság ellen, amelynek célja az ukrán társadalom összeomlása. Az orosz hadsereg rendszeresen támadja az ukrán áramhálózatot, különösen a téli hónapokban, amikor az emberek fűtése és alapvető ellátása függ tőle. Célzott támadások érik a hőerőműveket és vízerőműveket, ami nemcsak az áramellátást, hanem a vízellátást és a fűtési rendszereket is tönkreteszi. A gáz- és olajvezetékek, valamint tárolók megsemmisítésével Ukrajna energiafüggetlenségét próbálják aláásni, hogy még kiszolgáltatottabbá váljon. Az infrastruktúra rombolásának egyik fő célja a lakosság megfélemlítése és elüldözése, hiszen áram és fűtés nélkül az élet ellehetetlenül, különösen télen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy elhagyják otthonaikat. Emellett a gazdaság tönkretétele is fontos szempont, mivel az ipari termelés nem működhet stabil áramellátás nélkül, így Ukrajna gazdasága is súlyos csapásokat szenved. A hadsereg mozgásterének korlátozása szintén kiemelt cél, hiszen az energiaellátás megsemmisítésével az ukrán hadsereg logisztikáját is akadályozzák. A polgári infrastruktúra szisztematikus megsemmisítése a Genfi Egyezmény szerint háborús bűncselekmény. Az orosz stratégia tehát egyértelműen nemcsak katonai célpontok ellen irányul, hanem a teljes ukrán társadalom ellen folytatott háború, amely terrorcselekmények sorozatára épül. Mindez bizonyítja, hogy a háború nem egyszerűen egy területi konfliktus, hanem Oroszország egy egész nemzet eltörlésére törekszik politikai, gazdasági és kulturális értelemben is.

*

Trump pontosan tud ezekről a háborús bűncselekményekről, hiszen az amerikai hírszerzés, a NATO és a nemzetközi szervezetek folyamatosan dokumentálják az orosz agressziót. Mégis úgy döntött, hogy elzárja az USA támogatását Ukrajnától, és ezzel Putyin kezére játszik.

Ha Trump mégis úgy tesz, mintha nem tudna ezekről, az nem a tájékozatlansága miatt van, hanem mert nem akar foglalkozni vele, vagy mert Putyin érdekeit szolgálja.

 Trump döntéseinek hatása Ukrajnára

• Megakadályozza, hogy az USA fegyvereket és hírszerzési adatokat adjon Ukrajnának.

• Folyamatosan azzal fenyegetőzik, hogy az USA kilép a NATO-ból, ami megnyitná az utat Putyin előtt Európa többi része felé.

• Azt állítja, hogy „24 óra alatt” békét kötne Oroszország és Ukrajna között – ami valójában Ukrajna kapitulációját jelentené.

Trump mindig is nyíltan dicsérte Putyint, és elnöksége alatt többször is olyan lépéseket tett, amelyek Oroszország érdekeit szolgálták. Mostani döntéseivel még inkább bizonyítja, hogy nem az USA és szövetségeseinek érdekeit tartja szem előtt, hanem egy autoriter rezsim hatalmi ambícióit támogatja.

Az Egyesült Államok támogatásának megvonása nemcsak Ukrajnát, hanem egész Európát veszélybe sodorja. Ha a Nyugat megosztottá válik, Putyin agressziója új lendületet kaphat, és további területek elfoglalására is kísérletet tehet. Ez a háború nemcsak Ukrajnáról szól – hanem a demokratikus világ jövőjéről is.

A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy amikor egy gátlástalan zsarnok és egy önző, hataloméhes politikus érdekei találkoznak, abból mindig tragédia születik. Az autoriter rezsimek felemelkedésének egyik legfontosabb feltétele a demokratikus világ közömbössége vagy naivitása – és most pontosan ezt láthatjuk Trump és Putyin viszonyában.
Vlagyimir Putyin hideg számítóként a káoszból és a nyugati demokráciák gyengeségeiből kovácsol előnyt. Régóta hangoztatja, hogy a Szovjetunió összeomlása volt "a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája", és mindent megtesz azért, hogy a régi orosz befolyási övezetet – akár fegyverrel is – visszaszerezze.

Nem érdekli az emberéletek ára. A háború csupán eszköz számára, nem tragédia. Az ukrán civilek lemészárlása, a kínzókamrák, a gyermekrablások mind egy célt szolgálnak: Ukrajna megsemmisítését mint független államot.

A Nyugat megosztása és meggyengítése stratégiai célja. Egy erős, egységes NATO vagy EU akadályt jelent számára, ezért minden eszközt bevet, hogy destabilizálja a demokratikus világot – legyen szó kiberháborúról, dezinformációs kampányokról vagy politikai beavatkozásokról.

Putyin hosszú távon játszik: a nyugati közvélemény fáradtságára és vezetőinek gyengeségére számít. És sajnos, Trump politikája pontosan az ő érdekeit szolgálja.

Donald Trumpot nem a világpolitika érdekli, nem a demokratikus értékek vagy a stabilitás, hanem kizárólag a saját hatalma. Nem olvas hírszerzési jelentéseket, nem érti a geopolitikát, és nem hisz a szövetségi rendszerekben.

Közönyös a történelmi leckékkel szemben. Nem érti, hogy mi történt a 20. században, és hogy a demokráciák gyengesége hogyan vezetett világháborúkhoz.
Megveti a szövetségeseket és a demokráciát. Trump nyíltan bírálja a NATO-t, fenyegetőzik azzal, hogy kilépteti az Egyesült Államokat, és nem lát különbséget diktátorok és demokratikusan megválasztott vezetők között.

Elhiszi, hogy egy "erős vezetőnek" nincs szüksége szabályokra. Ezért csodálja Putyint, Kim Dzsongunt és más autoriter vezetőket.

A legnagyobb veszély az, hogy Trump hívei elhiszik, hogy ő egy erős vezető, aki békét hozhat. Valójában azonban az ő politikája azt jelenti, hogy az Egyesült Államok leállítja Ukrajna támogatását, ezzel kiszolgáltatja az oroszoknak. Ha Ukrajna elesik, a következő célpont a Baltikum vagy Lengyelország lehet – és akkor már a NATO egészének biztonsága forog kockán.

A történelem figyelmeztetése: Ne ismételjük meg a hibákat!

*

A múltban a demokratikus világ már többször elkövette azt a hibát, hogy hagyta a diktátorokat akadálytalanul terjeszkedni.

1938 – A Müncheni egyezmény: A nyugati hatalmak Hitlernek adták Csehszlovákia egy részét abban a reményben, hogy így elkerülhetik a háborút. Egy évvel később kitört a világháború.

2014 – A Krím elfoglalása: Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, és a Nyugat csak szankciókkal válaszolt. Putyin ezt gyengeségként értékelte, és évekkel később teljes körű háborút indított.

Ha a Nyugat most Trump vezetésével visszalép Ukrajna támogatásától, akkor Oroszország újabb agresszióra kap engedélyt. A történelem ismétli önmagát – hacsak nem tanulunk belőle.

Ez már nem pusztán egy politikai vita. Ez a szabadság és a zsarnokság harca.

Az orosz történelem tele van olyan esetekkel, amikor a Kreml aláírt egy megállapodást, majd később teljesen figyelmen kívül hagyta azt, ha az érdekei úgy kívánták.

A Budapesti Memorandum (1994) különösen súlyos példa erre. Ukrajna vállalta, hogy lemond a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenáljáról cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország biztonsági garanciáiért, amelyek biztosították Ukrajna szuverenitását és területi épségét.

Mit tett Oroszország?

2014-ben megszállta és annektálta a Krímet, nyíltan megszegve a memorandumot.
2014 óta támogatta a kelet-ukrajnai szakadárokat, és de facto megszállta a Donbászt.
2022-ben teljes körű inváziót indított, letagadva Ukrajna államiságát, és megpróbálta teljesen elpusztítani azt.

Oroszország nemcsak a Budapesti Memorandumot, hanem számos más nemzetközi szerződést is megsértett:

A Helsinki Egyezményt (1975): amely kimondta az európai határok sérthetetlenségét.

Az ENSZ Alapokmányát: amely tiltja a más államok területi épségének megsértését.

A Genfi Egyezményeket: amelyek tiltják a civilek elleni támadásokat és a háborús bűnöket.
Oroszország történelmileg mindig is így viselkedett: megállapodásokat ír alá, ha az számára hasznos, majd megszegi őket, amikor már nem áll érdekében betartani. Ez történt a Molotov-Ribbentrop-paktummal is, amelyet később Hitlerhez hasonlóan maga Oroszország is semmibe vett.

Ezért sem lehet bízni Putyin semmilyen "békeajánlatában". Az oroszok nem fognak megállni, ha nem állítják meg őket erővel.

Ha Európa nem lép gyorsan, akkor Putyin nemcsak Ukrajnát fenyegetheti, hanem akár tovább is terjeszkedhet. Most dől el, hogy Európa képes-e valódi katonai erővé válni, vagy továbbra is az USA jóindulatára kell hagyatkoznia.

Orbán Viktor nyíltan és következetesen Putyin érdekeit szolgálja az Európai Unión és a NATO-n belül, módszeresen akadályozva Ukrajna támogatását, az Oroszország elleni szankciókat és az európai egységet. Magyarország rendre blokkolja az Ukrajnának szánt uniós segélyeket és fegyverszállítmányokat, ezzel folyamatosan időt és stratégiai előnyt biztosítva Putyinnak, aki tovább folytathatja agresszióját, miközben az orosz hadseregnek sikerül kihasználni a nyugati támogatások késlekedését. Orbán politikája nem csupán az orosz érdekeket segíti, hanem tudatosan aláássa a közös európai fellépés lehetőségét, gyengíti az EU hitelességét és megakadályozza, hogy hatékony válasz szülessen az orosz agresszióra.

Miközben Európa egységesen próbál leválni az orosz energiafüggőségről, Orbán kormányának hosszú távú szerződései biztosítják, hogy Magyarország még évekig Moszkva zsarolási potenciálja alatt maradjon. Az Orbán-rezsim tudatosan tartja fenn az ország kiszolgáltatottságát az orosz energiának, miközben az uniós tagállamok jelentős része már alternatív megoldásokat keresett és talált. A Paks II. beruházás, amelyet az Orbán-kormány minden körülmények között erőltet, nem csupán gazdaságilag kétes projekt, hanem politikai függőséget is jelent, amely további mozgásteret biztosít Putyin számára az európai színtéren.

*

Oroszország aktívan támogat szélsőjobboldali pártokat Európában, hogy destabilizálja az EU-t, gyengítse a transzatlanti együttműködést és megingassa a demokratikus rendszereket. Orbán ebben a geopolitikai stratégiában kulcsszereplővé vált, hiszen folyamatosan építi kapcsolatait ezekkel a szélsőséges erőkkel. Szövetségeket kötött Marine Le Pen francia pártjával, az AfD-vel Németországban, valamint az olasz szélsőjobboldali mozgalmakkal. Ezzel nem csupán legitimálja azokat a politikai erőket, amelyek nyíltan Moszkva érdekeit szolgálják, hanem segíti is őket abban, hogy befolyást szerezzenek az európai döntéshozatalban. A cél egyértelmű: gyengíteni az európai integrációt, megbontani az EU egységét és lehetetlenné tenni a közös fellépést Oroszország ellen.

A magyar állami média és a Fidesz-propaganda teljes mértékben átvette az orosz narratívákat, rendszeresen relativizálja az orosz háborús bűnöket, Ukrajnát pedig olyan szereplőként mutatja be, amelynek támogatása felesleges vagy káros. Ez nem csupán az európai közvélemény befolyásolására irányul, hanem egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy gyengítse a magyar társadalom Ukrajna melletti kiállását és erősítse az oroszbarát nézeteket. Az Orbán-kormány propagandagépezete nemcsak Magyarországon működik, hanem egyfajta hídfőállásként szolgál Oroszország számára az EU-n belül, segítve Putyin információs hadviselését.

Oroszország a szélsőjobboldali és populista mozgalmak finanszírozásával és támogatásával próbálja meggyengíteni az Európai Uniót és a NATO-t. Ezek a pártok tudatosan megosztják az európai társadalmakat, erősítik az oroszbarát hangokat, elterelik a figyelmet Oroszország agressziójáról, és folyamatosan próbálják akadályozni a hatékony fellépést. Számos esetben kiderült már, hogy egyes politikai szereplők közvetlen vagy közvetett anyagi támogatást kaptak Moszkvától, hogy befolyásolják a nyugati demokráciák döntéseit. Az Orbán-kormány ezzel a struktúrával szervesen összekapcsolódott, így gyakorlatilag a Kreml politikai eszközévé vált az európai térfélen.

Ahhoz, hogy az EU és a NATO megvédje saját érdekeit és stabilitását, határozottan fel kell lépnie az oroszbarát vezetőkkel és szervezetekkel szemben. Orbán oligarcháinak és oroszbarát üzleti köreinek célzott szankcionálása jelentősen csökkenthetné a magyar kormány mozgásterét, és ellehetetlenítené a korrupciós pénzáramlásokat, amelyek jelenleg Moszkva és Budapest között zajlanak. Egyre több országban kerülnek elő bizonyítékok arra, hogy Putyin közvetlenül vagy közvetve finanszírozza a szélsőjobboldali pártokat, ezeket a kapcsolatokat nyilvánosságra kell hozni és politikai következményeket kell belőlük levonni.

Az európai védelmi politika megerősítése kulcsfontosságú annak érdekében, hogy a kontinens kevésbé legyen kiszolgáltatva Putyin és más külső szereplők politikai manipulációinak. Ha az EU képes egy közös, egységes biztonság- és védelempolitikát kialakítani, az jelentősen csökkentheti Oroszország zsarolási potenciálját, és biztosíthatja, hogy Európa önállóan is képes legyen garantálni saját biztonságát.

Ha az EU és a NATO nem lép fel határozottan, akkor Orbán és a többi oroszbarát szélsőjobboldali vezető tovább gyengítheti Európát, és Putyin könnyebben folytathatja háborús terveit. A történelem már többször megmutatta, hogy a belső árulás legalább akkora veszélyt jelent, mint a külső ellenség. Ha Európa nem veszi komolyan a belső bomlasztás veszélyét, akkor hosszú távon Putyin stratégiája sikerrel járhat, és az EU képtelen lesz megvédeni magát az orosz agresszióval és befolyásszerzési törekvésekkel szemben.

*

Egyes politikai vezetők az Európai Unión és a NATO-n belül következetesen akadályozzák Ukrajna támogatását, az Oroszország elleni szankciókat és az európai egységet. Az Ukrajnának szánt uniós segélyek és fegyverszállítmányok rendszeres blokkolása nemcsak késlelteti a szükséges segítséget, hanem stratégiai előnyt biztosít az orosz hadsereg számára. A közös európai fellépés szándékos gyengítése aláássa az EU hitelességét és megnehezíti a hatékony válaszadást az orosz agresszióra.

Miközben Európa egységesen próbál leválni az orosz energiafüggőségről, egyes kormányok hosszú távú szerződésekkel biztosítják, hogy országuk még évekig Moszkva zsarolási potenciálja alatt maradjon. Az energiafüggőség fenntartása nemcsak gazdaságilag kockázatos, hanem politikai függőséget is eredményez. Az ilyen projektek hosszú távon nemcsak az adott ország, hanem az egész EU önállóságát is veszélyeztetik.

Oroszország aktívan támogat szélsőjobboldali és populista mozgalmakat Európában, hogy destabilizálja az EU-t, gyengítse a transzatlanti együttműködést és megingassa a demokratikus rendszereket. Egyes vezetők szoros kapcsolatokat ápolnak ezekkel az erőkkel, hozzájárulva az európai egység megbontásához. Ezek a szövetségek nemcsak politikai támogatást, hanem az orosz érdekek befolyásának erősítését is jelentik az EU döntéshozatalában.

A propaganda és az állami média szerepe kulcsfontosságú ebben a folyamatban. Egyes kormányok médiagépezete teljes mértékben átvette az orosz narratívákat, relativizálva az orosz háborús bűnöket és torzítva a közvélemény tájékoztatását. Az oroszbarát kommunikáció célja, hogy gyengítse az Ukrajna melletti kiállást és erősítse az orosz érdekeket támogató nézeteket. Ez nem csupán belpolitikai célt szolgál, hanem az EU-n belül is elősegíti Moszkva információs hadviselését.

Oroszország a szélsőjobboldali és populista mozgalmak finanszírozásával próbálja meggyengíteni az Európai Uniót és a NATO-t. Számos esetben derült fény arra, hogy politikai szereplők közvetlen vagy közvetett anyagi támogatást kaptak Moszkvától, hogy befolyásolják a nyugati demokráciák döntéseit. Az ilyen kapcsolatok átláthatóvá tétele és a politikai következmények levonása elengedhetetlen az európai stabilitás megőrzéséhez.

Ahhoz, hogy az EU és a NATO megvédje saját érdekeit, határozottan fel kell lépnie az oroszbarát politikai és gazdasági hálózatokkal szemben. Célzott szankciókkal csökkenteni kell azokat a pénzáramlásokat, amelyek Moszkva befolyásának fenntartását szolgálják. A közös európai védelmi politika megerősítése kulcsfontosságú annak érdekében, hogy a kontinens kevésbé legyen kiszolgáltatva külső manipulációknak.

Ha az EU és a NATO nem lép fel határozottan a belső bomlasztás veszélye ellen, akkor a kontinens egysége tovább gyengülhet, és az orosz stratégia sikerrel járhat. A történelem már többször bebizonyította, hogy a belső megosztottság és az árulás legalább akkora veszélyt jelent, mint a külső agresszió. Európának most kell cselekednie, ha meg akarja őrizni önállóságát és biztonságát.

-000-

Éjjel volt egy álmom. Budapest utcáin sétáltam, és a Parlament előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Énekeltek, sört ittak, cigiztek, és egyre csak skandálták:

– Vége a NER-nek!

Odafordultam egy férfihoz, aki büszkén lengette a magyar zászlót.

– Biztos? – kérdeztem.

– Persze! – felelte. – Már mindenki tagad mindent. Hirtelen senki sem volt Fidesz-tag. Senki sem tudott semmiről. Mindenki csak parancsot teljesített.

Eszembe jutott Vaszilij Grosszman Panta rhei (Minden folyik) című könyve, amely arról szól, hogyan működik a diktatúrák utáni amnézia és önfelmentés. Ahogy Sztálin halála után hirtelen mindenki „ellenálló” lett, úgy most is mindenki másra mutogatott.

A televízióban sorra ültek kamera elé a nagyemberek, hogy elmagyarázzák, ők bizony semmiről sem tudtak.

Mészáros Lőrinc sápadtan törölgette a homlokát:

– Hát kérem szépen, én csak egy egyszerű gázszerelő vagyok! Dolgoztam, volt egy kis üzleti érzékem, aztán valahogy így alakult. Semmi közöm semmihez!

Lázár János elegáns tartással, egy pohár borral a kezében:

– A kastélyaim? Ezek csak szerény vidéki birtokok, a magyar kulturális örökség részei. A vasút? Hát kérem, az nem az én hibám, hanem az előző kormányoké, meg a globális gazdasági folyamatoké.

Polt Péter megjátszott döbbenettel:

– Korrupció? Hát kérem, hozzám soha nem érkezett ilyen bejelentés! Ha történt is valami, az biztosan az ügyészségi dolgozók hibája. Én mindig törvényesen jártam el.

Aztán jött Rogán Antal, aki még mindig szorongatta a „kreatív” letelepedési kötvények papírjait:

– Kérem szépen, én mindig a magyar emberek érdekeit szolgáltam! Nem is tudtam, hogy azok a dokumentumok, amik hozzám kerültek, a Kremlből érkeztek. Én csak aláírtam, amit elém tettek. Hát könyörgöm, az ember nem nézhet át mindent!

Majd következett Szijjártó Péter, aki szemmel láthatóan nem értette, miért kérdezik annyit a Putyin- és Lavrov-kapcsolatairól:

– Putyinnal? Lavrovval? Ugyan kérem, ez csak diplomácia! Nekem az volt a dolgom, hogy jó kapcsolatokat ápoljak, nemzetközi szinten képviseljem Magyarországot! Kitüntetés? Miféle kitüntetés? Én sosem kaptam semmit, és ha kaptam is volna, az csak egy gesztus volt, nem jelent semmit!

De Orbán Viktor volt a csúcs. A miniszterelnök egy mély lélegzetet vett, megpiszkálta az orrát, megigazította a nyakkendőjét, majd a zakóját is, és azt mondta:

– Na kérem. Én mindig a népem javát akartam. Alakítottam rovarirtó vállalkozást is, hogy megszabadítsuk az országot a kártevőktől. Segítettem apámnak, mert egy jól nevelt gyerek így tesz. Hát kérem, én csak egy egyszerű ember vagyok, mindig csak a jót akartam! Hogy mások mit csináltak? Hát azt én nem tudtam. Azért voltak miniszterek, hivatalok, ügyészségek, nekem nem mindenre volt rálátásom. Én csak dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam... A népemért!

Mindig segítőkész voltam! Segítettem Afrikában, a Balkánon, néha még keleten is!

– Afrikában? – kérdezte a riporter.

– Hát persze! – csapott a mellére. – Mi ott is támogattuk a fejlődést! Oda építettünk iskolákat, templomokat, mindezt saját forrásból! Mi magyarok mindig segítőkészek voltunk!

A Balkánról pedig így mesélt:

– Tudják, a Balkánon mindig szerettek minket! Ott mi barátokat szereztünk, testvéreket. A magyar emberekért dolgoztam! A népért! Hát nézzék meg, mennyi mindent tettünk! Harcoltunk Brüsszel ellen, megvédtük az országot a migránsoktól, a genderlobbitól, a Soros-hálózattól, a háttérhatalomtól, a sáskainváziótól… Én még Afrikát is támogattam, a Balkánt is segítettem, sőt, néha még keletre is küldtem egy kis baráti jobbot.

A választók? Ők két táborra szakadtak.

Az egyik azt mondta:

– Ez csak a Soros-birodalom szövege! Minden jó volt, még krumplit is kaptam tőlük a választás előtt!

A másik remegve csóválta a fejét:

– Én? Ugyan kérem. Én bomlasztottam a NER-t! Ott sem voltam! Félreértés az egész!

És így ment ez tovább. Az új rezsimnek is szüksége volt bürokratákra, így a legtöbbjük gond nélkül átmenthette magát. Ahogy annak idején a párttitkárokból lettek a legnagyobb demokraták, most a NER kiszolgálóiból lettek az új rendszer „hithű reformerei”.

Ekkor hirtelen felébredtem.

Körbenéztem. Csend volt. Budapest még ugyanaz volt. A Parlament állt, a tömeg nem énekelt.

De egy dolog biztos volt: amikor eljön az idő, a történelem újra le fogja játszani ezt a jelenetet. Mert minden folyik. Panta rhei.

És amikor eljön az idő, majd újra halljuk: én ott sem voltam. Nem is tudtam semmiről.

-000-

Aszalós Sándor

Az orosz birodalmi gondolkodás nem változott sokat az elmúlt évszázadok során, és Európa többször is elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte ennek a jelentőségét. A nyugat mindig remélte, hogy Oroszország idővel „beilleszkedik” a nemzetközi rendbe, de a Kreml számára ez sosem volt cél – mindig is saját érdekei és birodalmi ambíciói vezérelték.

A történelmet nézve ott van az 1945 utáni szovjet megszállás, amikor Kelet-Európát gyakorlatilag gyarmatosították. Vagy korábban az orosz cári expanzió, ami a Baltikumtól Besszarábiáig és Közép-Ázsiáig terjedt. Mindig ugyanaz a minta: az orosz vezetés nem képes másképp elképzelni a hatalmát, csak terjeszkedésen és erőszakon keresztül.

Európa pedig valóban nem tanult ebből eleget. Volt egy rövid időszak a 90-es években és a 2000-es évek elején, amikor naivan azt hitték, hogy Oroszország demokratizálódik, és „normális” ország lesz. Aztán Putyin felépítette a mai rezsimet, és a Nyugat csak nézte, ahogy lassan visszatérnek a régi minták: Csecsenföld, Grúzia, Krím, majd a teljes körű invázió.

*

Európában vannak olyan politikai erők, amelyek nyíltan vagy burkoltan Putyin érdekeit szolgálják – akár ideológiai, akár gazdasági érdekek miatt. Orbán ebben különösen aktív, hiszen folyamatosan szembehelyezkedik az EU egységével, blokkolja Ukrajna támogatását, és egyértelműen Oroszország felé húz.

A szombati beszéde pedig – amelyben „fajkeveredésről” és más szélsőjobboldali toposzokról beszélt – nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára is intő jel. Nem először használ ilyen retorikát, és a történelemből tudjuk, hová vezethet az ilyen uszítás. A legnagyobb probléma, hogy az EU nem igazán tud vele mit kezdeni: a szankciók és a pénzmegvonások sem tudják eltántorítani attól, hogy bomlassza az egységet.

Orbán retorikája egyértelműen a klasszikus antiszemita összeesküvés-elméletekre épít, és nem véletlen, hogy Orbán folyamatosan Soros Györgyöt és „Brüsszelt” démonizálja. A „birodalom” kifejezés használata is arra utal, hogy az EU-t egy külső, elnyomó hatalomként próbálja beállítani – miközben Magyarország maga is az EU tagja, és ennek az uniós „birodalomnak” köszönhetően kapott rengeteg fejlesztési pénzt.

Orbán narratívájában Brüsszel egy olyan „elnyomó hatalom”, amely Magyarországot gyarmatosítani akarja – de közben ő maga kormányozza az országot autoriter eszközökkel, és épít ki egy putyini típusú rendszert. Az, hogy ebbe még az antiszemita kódokat is beépíti (Soros-birodalom, vörös és sárga színek stb.), egyértelmű jelzés azoknak a szélsőjobboldali csoportoknak, akik az EU-t és a globális pénzügyi hatalmakat „zsidó összeesküvésként” kezelik.

Ez a beszéd nemcsak belpolitikailag veszélyes, hanem európai szinten is – hiszen Orbán ezzel tovább mélyíti a megosztottságot, és nyíltan Putyin érdekeit szolgálja. Az EU pedig, bár pénzügyi eszközökkel próbál nyomást gyakorolni, eddig nem volt elég határozott.

A magyar társadalom melyben az antiszemitizmus és a rasszizmus szervesen benne van, igen nagy része tapsol az ilyen náci beszédnek. Sajnos létezik egy jelentős réteg Magyarországon, amely rezonál az ilyen uszító beszédekre. Az antiszemitizmus és a rasszizmus hosszú történelmi gyökerekkel rendelkezik Magyarországon. Bár a rendszerváltás után úgy tűnt, hogy ezek a nézetek háttérbe szorulnak, az 1990-es években, különösen a politikai táj feloszlása után, felerősödtek. Csoóri Sándor, Csurka István, a Hunnia füzetek és később a Jobbik megalakulása is hozzájárult ahhoz, hogy az antiszemita és rasszista ideológiák újra megerősödjenek a közéletben.

A Fidesz évek óta tudatosan építi a „mi és ők” típusú világképet, ahol az „idegenek” (legyenek azok brüsszeli bürokraták, migránsok, Soros, vagy éppen az ukránok) mindig fenyegetést jelentenek, míg a „magyar nemzet” egy állandó védekezésre szoruló áldozat. Ez az áldozati szerep sokak számára kényelmes, mert felmenti őket az önreflexió alól, és könnyebb egy külső ellenséget okolni a problémákért, mint felelősséget vállalni.

Az antiszemita kódolás mindig is része volt ennek a propagandának, és a Soros-kampány egyértelműen ennek a hagyománynak a része. A legijesztőbb, hogy a társadalom jelentős része ezt normalizálja, vagy legalábbis nem érzi problémának. Nem feltétlenül azért, mert maguk is antiszemiták lennének, hanem mert annyira beleivódott a közbeszédbe, hogy sokan észre sem veszik, mennyire mérgező.

Ugyanakkor fontos látni, hogy nem mindenki tapsol ennek. Vannak még olyan csoportok és egyének, akik küzdenek az ilyen eszmék ellen, de egyre nehezebb helyzetben vannak.

Magyarország történetében ritkák voltak a belső kezdeményezésű, sikeres rendszerváltások vagy forradalmak. A legtöbb változás kívülről érkező hatásokra történt – legyen az az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a szovjet megszállás, vagy éppen a rendszerváltás, amelyet nagyban befolyásolt a kelet-európai blokk széthullása és a nyugati világ elvárásai.

1956 egy kivétel volt, de végül azt is külső erők, a szovjet tankok fojtották el. Azóta pedig minden komolyabb változás inkább külső nyomásra történt: az EU-hoz való csatlakozás miatt volt némi demokratikus fejlődés, de amint Orbán biztosította a hatalmát, lépésről lépésre leépítette ezt.

Most is úgy tűnik, hogy belülről nincs elegendő erő vagy akarat a változáshoz. Az ellenzék gyenge, megosztott, és sok esetben maga is a rendszer részévé vált. Az emberek pedig vagy félnek, vagy beletörődtek a helyzetbe. Egyedül a külső nyomás marad – de kérdés, hogy az EU és a NATO valóban akar-e érdemi lépéseket tenni, vagy továbbra is csak szavakban kritizálja Orbánt.

Magyar Péter politikai felemelkedése sajátos jelenség. Sokak szemében ő lehet a „nagy ellenfél” Orbán Viktorral szemben, de valójában ő inkább egy posztfideszes figura, aki nem a rendszer kritikájára törekszik, hanem Orbán és kormánya leváltására, miközben a régi politikai szisztémát kívánja megtartani. Magyar Péter politikai szerepvállalása elsősorban a rendszerrel szembeni elégedetlenségre épít, azonban valódi alternatívát nem kínál. Bár kritikus a jelenlegi hatalommal szemben, politikai eszköztára populista elemekre épül: egyszerű, jól hangzó, de tartalmilag üres üzeneteket fogalmaz meg, amelyek inkább érzelmi reakciókat váltanak ki, semmint konkrét megoldásokat nyújtanának.

Hiányzik egy átfogó program, amely részleteiben bemutatná, milyen szakpolitikai irányokat képviselne, hogyan alakítaná át az államot, a gazdaságot vagy a társadalmat. Ehelyett inkább kiáltványszerű pontokat fogalmaz meg, amelyek ugyan jól kommunikálhatók a közösségi médiában, de nem alkotnak egy koherens, megvalósítható kormányzati stratégiát.

Ez a megközelítés nem tér el érdemben más populista politikai stratégiáktól, beleértve a Fidesz korai időszakát is, amely szintén az elégedetlenségre és az elitekkel való szembenállásra épített. Magyar Péter jelenlegi politikai pozíciója így inkább a rendszerkritika által generált médiajelenségnek tűnik, semmint egy hosszú távon életképes, kormányképes alternatívának.

Ezért is nehéz elképzelni, hogy valódi rendszerváltó erő válhat belőle. Egy populista vezetőt talán le lehet cserélni egy másik populista vezetőre, de ettől még a politikai kultúra nem változik meg

*

A történelem tele van példákkal arra, hogy az erőszakos megoldások nem hoznak valódi változást, sőt, gyakran még nagyobb káoszt és szenvedést eredményeznek. Magyarország problémái rendszerszintűek, és egyetlen ember eltávolítása nem fogja megoldani azokat.

A valódi változáshoz társadalmi ébredés, politikai kultúraváltás és egy erős, hiteles ellenzék kellene, amely képes megszólítani az embereket és alternatívát kínálni. Ez persze lassú folyamat, és most úgy tűnik, hogy még nem indult el igazán, de a történelemben mindig vannak fordulópontok

1956-ban egy lövés volt az, ami végleg elszabadította az eseményeket, de ne felejtsük el, hogy a forradalomnak már előtte is volt egy erős társadalmi, szellemi és politikai előkészítése. A magyar népben ott volt a feszültség, az elégedetlenség, és sokan már készen álltak arra, hogy fellépjenek az elnyomás ellen.

A Petőfi Kör fontos szerepet játszott 1956 előkészítésében. Fiatal értelmiségiek vitafóruma volt, ahol nyíltan beszéltek a rendszer hibáiról, reformokról és a magyar társadalom valódi problémáiról. Ez a szellemi előkészítés nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy amikor a forradalom kitört, már volt egyfajta politikai és erkölcsi iránymutatás.

Ma viszont nincs ilyen fórum. Az értelmiség vagy megosztott, vagy hallgat, a fiatalok közül pedig sokan elfordultak a politikától. Az emberek többsége belefásult a rendszerbe, vagy elhitte, hogy nincs más alternatíva. A Petőfi Kör szerepe a magyar közéletben rendkívül pozitív, nagy misszió volt.

Ma viszont más a helyzet. A társadalom megosztott, az ellenzék gyenge, a félelem és apátia pedig mélyen beivódott az emberekbe. Egyetlen drasztikus esemény önmagában nem fog rendszerváltást hozni – csak akkor, ha mögötte már létezik egy szervezett, felkészült mozgalom, amely képes lenne alternatívát nyújtani. A Petőfi Kör idején például volt egy erős belső késztetés a változásra, az értelmiség egy része felelősséget érzett a társadalom alakításáért. Ma viszont mintha vagy a közöny, vagy a félelem, vagy egyszerűen a megélhetési szempontok elnyomnák ezt az igényt.

1955-ben, Sztálin halála után valóban egyértelműbb volt a határvonal: ott voltak az oroszok és a hazai kiszolgálóik, velük szemben pedig a társadalom egy jelentős része, amely változást akart. Egy elnyomó idegen hatalommal szemben könnyebb volt a „mi” és „ők” közötti különbséget meghatározni.

Ma viszont a helyzet sokkal bonyolultabb. Nincsenek idegen megszállók – az „ők” is magyarok, ahogy a „mi” is. Az Orbán-rendszerben a hatalomgyakorlás módja megosztó, és nem egy külső ellenségre épül, hanem egy belső rendszerre, amelyben sokan érdekeltek. Ráadásul a „mi” is széttagolt, nincs egy egységes ellenzéki gondolkodás vagy közös célképzet.

Szóval a nagy kérdés az, hogy lehet-e ma egyáltalán egy világos „mi”-t és „ők”-et megfogalmazni, vagy a rendszer éppen arra épül, hogy ezt ellehetetlenítse?

*

A szabadság legnagyobb ellenségei az elégedett rabszolgák. (Marie von Ebner-Eschenbach) Az elégedett rabszolgák – vagyis azok, akik belenyugszanak a rendszerbe, mert kényelmes számukra, vagy mert félnek a változástól – mindig akadályai a valódi szabadságnak és fejlődésnek. Az elégedett rabszolga mellett ott van a gyáva rabszolga is, aki talán már érzi, hogy valami nincs rendben, de fél cselekedni, fél szembenézni a következményekkel. Ez a kettő – a beletörődés és a félelem – együtt tartja fenn az elnyomó rendszereket. A történelemben sokszor láttuk, hogy változásokhoz vagy egy karizmatikus vezető kellett, aki irányt mutatott, vagy egy olyan esemény, ami megrázta az embereket és cselekvésre késztette őket.

A társadalom maga is felelős azért, hogy milyen állapotban van – hogy belenyugszik-e a helyzetébe, vagy próbál változtatni rajta. A kormányváltás és a rendszerváltás közötti különbség sokaknak nem is egyértelmű – mintha azt hinnék, hogy ha egy másik párt kerül hatalomra, akkor minden magától megoldódik. Pedig egy mélyebb, szerkezeti változás nélkül csak arcok cserélődnek, a lényeg ugyanaz marad.

A nacionalista-populista retorika pedig azért működik, mert egyszerű válaszokat ad bonyolult kérdésekre. Az emberek pedig gyakran nem akarnak szembenézni a valósággal – könnyebb hinni abban, hogy minden baj külső ellenségek műve, mint felelősséget vállalni a helyzetért.

Ahogy ezt annak idején sokan megfogalmazták, a magyar mentalitás mélyen gyökerező problémái nem igazán változtak. Az örökös önsajnálat, a múltba révedés, a felelősség hárítása és a megosztottság mind-mind részei annak a kollektív gondolkodásnak, amely megakadályozza a valódi változást.

Kertész Ákos jobbágymentalitásról szóló gondolatai nagy port kavartak annak idején, de kétségtelen, hogy volt bennük igazság. Ez a mentalitás a történelmi múltból fakad: évszázadokon át az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy nem az ő kezükben van a döntés, hanem „fentről” várják az irányítást. Az engedelmesség volt a túlélés záloga, a lázadás pedig csak ritkán hozott sikert.

Ez a kettősség – a meghunyászkodás nyilvánosan és a dühödt morgás a négy fal között – máig meghatározza a társadalom egy részét.

Orbán nem fog könnyen távozni a hatalomból. Az évek alatt kiépített egy olyan rendszert, ahol minden kulcsfontosságú intézmény – a TEK, a rendőrség, az ügyészség, a bíróságok egy része, a média, az állami pénzcsapok – az ő kezében van vagy legalábbis erősen befolyásolható általa. Ráadásul a választási rendszer is úgy van kialakítva, hogy a hatalmon maradását segítse.

Őszintén szólva, nem látszik gyors és könnyű kiút ebből a helyzetből. Orbán rendszere túl jól be van betonozva ahhoz, hogy egyik napról a másikra összeomoljon. Ha valami változás történik, az lassú és fokozatos lesz – de ennek egyelőre kevés jelét látni.
A legnagyobb gond az, hogy nincs tömeges társadalmi akarat a változásra. Persze sokan elégedetlenek, de a többség vagy beletörődött, vagy azt gondolja, hogy „úgyis minden politikus ugyanolyan”, tehát nincs értelme küzdeni. Ezért nincs erős ellenzék sem – nincs elég politikai vagy társadalmi háttér, amire építeni lehetne.

A másik kulcskérdés: kinek igazi érdeke a változás? A legkiszolgáltatottabb rétegek – a mélyszegénységben élők, a romák, az egyedülálló idősek stb – egyszerűen túl elfoglaltak a mindennapi túléléssel ahhoz, hogy politikai ellenállás szervezésére maradjon erejük. Ráadásul sok esetben még manipulálják is őket, például a közmunkarendszeren vagy a szociális juttatásokon keresztül.

Az idősek egy részének pedig ott van a nosztalgia és a propaganda hatása – ha azt hallják nap mint nap, hogy „mindenki más csak rosszabb lenne”, akkor könnyű beletörődni a jelenlegi helyzetbe  A középosztály egy része pedig egyszerűen félti a megélhetését.

Az értelmiséginek lenni nem pusztán diplomát jelent – hanem kritikus gondolkodást, felelősségvállalást és társadalmi szerepvállalást is. Magyarországon viszont az értelmiség egy része vagy behódolt a rendszernek, vagy egyszerűen hallgat.

Akik pedig aktívan vállalják az értelmiségi szerepet, azok gyakran marginális helyzetbe kerülnek, mert nincs mögöttük tömegtámogatás, és a hatalom is igyekszik ellehetetleníteni őket. Egy kritikus újságíró, egy rendszerkritikus tanár vagy egy független művész ma könnyen találhatja magát elszigetelve vagy ellehetetlenítve.

Ráadásul az elmúlt évtizedekben az értelmiség és a társadalom között is megszakadt egy fontos kapcsolat. Régen voltak olyan vitakörök, klubok, fórumok, ahol valódi szellemi pezsgés zajlott, ahol az emberek gondolkodtak, beszélgettek, formálták egymást. Ma ezek szinte teljesen hiányoznak.

Az oktatás

Akik kezében van a döntés, azoknak nem érdekük az oktatás javítása. Sőt, tudatosan építették le, hiszen egy gyenge oktatási rendszer hosszú távon biztosítja a manipulálható, kritikus gondolkodásra képtelen választópolgárokat.
A jelenlegi hatalom pontosan látja, hogy az autonóm oktatás veszélyes lehet számukra, mert egy jól képzett, gondolkodó társadalom nem fogadná el könnyen a propagandát és az egysíkú narratívát. Ezért történhetett meg, hogy:

• Az egyetemek jelentős részét alapítványi formába szervezték ki, kormányközeli kuratóriumokkal.

• A közoktatásban a tanári autonómiát szinte teljesen felszámolták.

• A pedagógusokat anyagilag és erkölcsileg is ellehetetlenítették.

• A tananyagot egyre inkább a nacionalista és ideológiai szempontok szerint formálják.

A kérdés az, hogy kik és hogyan tudnák megfordítani ezt a folyamatot? Mert a jelenlegi helyzetben alulról szerveződő kezdeményezések, civil mozgalmak vagy akár egy alternatív oktatási rendszer kiépítése tűnhet az egyetlen lehetséges útnak. De ehhez rengeteg idő, energia és társadalmi támogatás kellene.
A rendszerváltás előtt is voltak fórumok, ahol az értelmiség szerepéről lehetett vitatkozni, még ha korlátozott keretek között is. A Horthy-korszakban például a népi és urbánus értelmiség vitái, a Márciusi Front vagy a Szociáldemokrata párt körüli szellemi pezsgés teremtett lehetőséget a gondolatok ütköztetésére. A Kádár-kor későbbi szakaszában pedig a repedések mentén, például a Beszélő vagy a szamizdat kiadványok révén alakult ki egy ellenzéki értelmiségi réteg.

Ma viszont a központosított hatalom, a megfélemlítés és az egzisztenciális függés miatt a valódi viták terei eltűntek vagy marginálisak lettek. Az egyetemek és kutatóintézetek elvesztették autonómiájukat, a közmédia és a nagyobb sajtóorgánumok a hatalom szócsöveivé váltak. Aki kritikát fogalmaz meg, azt gyorsan ellehetetlenítik, legyen szó tanárokról, újságírókról vagy művészekről.

Egy ilyen helyzetben még inkább felmerül a kérdés: van-e az értelmiségnek felelőssége, és ha igen, hogyan tudná betölteni ezt a szerepet? Létezhet-e egy új, független értelmiségi mozgalom, amely megtalálja a módját, hogy a társadalom számára alternatívát mutasson? Vagy ma már csak az egyéni túlélési stratégiák maradtak?
Ha valami esély lehetne, az talán egy fiatalabb generációból érkező változás lehetne. De a mostani fiatalok egy része elmegy külföldre, a másik része pedig apátiába süllyed. Marad tehát a kérdés: honnan jöhet az a szikra, ami tényleg mozgósítani tudja az embereket?

 Ady versei és publicisztikáinak egy részét olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha tegnap, de legalábbis néhány nappal ezelőtt írta volna őket. Pedig már több mint egy évszázada születtek. Ez a különös időtlenség azt sugallja, hogy a magyar társadalom egy helyben topog, és a múlt problémái a jelenben is kísértenek. „Nincs itt ország” és „A lelkek temetője” című versei különösen élesen világítanak rá erre a jelenségre: ma olvasva is fájóan ismerősek, mintha saját korunk válságait és reménytelenségét fogalmaznák meg.

"Nincs itt ország" és "A lelkek temetője"

Ady Endre költészete éles társadalomkritikát fogalmaz meg, és gyakran mutatja be a magyar nemzeti sors tragikumát. Két különösen erőteljes verse, a „Nincs itt ország” és „A lelkek temetője” egyaránt a magyar történelem és társadalom reménytelenségét, pusztulását és belső hanyatlását festi le. Bár különböző kontextusban születtek, közös bennük a nemzet szellemi és politikai állapotának sötét látlelete. Elemzésünkben összevetjük és egybefűzzük e két vers mondanivalóját, hogy átfogóbb képet kapjunk Ady pesszimista világképéről.

Ady a 20. század elején élt, amikor Magyarország politikai, társadalmi és gazdasági válságban volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia bomladozó rendszerében a feudális magyar elit továbbra is ragaszkodott hatalmához, miközben a modernizáció igénye egyre erősebben feszült a régimódi struktúrákkal szemben. Ady egy letűnő világ maradványainak tanúja volt, amely szerinte alkalmatlan arra, hogy valódi nemzeti újjászületést éljen meg.

A „Nincs itt ország” című vers megrázó látlelet egy hanyatló, elveszett nemzetről. A Jóel prófétát idéző bevezetés már előre jelzi a pusztulás teljes voltát: mindent felemésztettek a „sáskák”, „cserebogarak”, „hernyók” – vagyis a kizsákmányolás, az idegen és belső elnyomás, a saját urak árulása. A vers fájdalmasan pontos abban, hogy a magyar nép már nem is lázad igazán, csak „vonaglás” maradt a lázadás helyett. Bécs (az osztrákok) sem számítanak már a magyar urak hűségére, mert az idő eljárt felettük, és már semmit sem tudnak ajánlani. A legkeményebb sor az utolsó: „Régen és másként lett volna itt: ország.” Ez a végső ítélet: már nincs ország, csak a helye, az emléke.

A két vers összevetése

1. A nemzet halála és a pusztulás képei Mindkét versben központi motívum a pusztulás, de eltérő módon jelenik meg: „Nincs itt ország”: történelmi síkon mutatja be a magyar nemzet hanyatlását, ahogyan a hatalmon lévő urak képtelenek valódi változást hozni. A történelem ismétli önmagát: mindig más hatalom szolgálatába állnak, de saját országukat képtelenek építeni. „A lelkek temetője”: nemcsak a politikai és társadalmi struktúrák, hanem maga a magyar nép is halott. A „lelkek temetője” metafora azt sugallja, hogy nem csupán egy kormány vagy egy elit, hanem az egész nemzet sodródik a megsemmisülés felé.

2. A magyar elit felelőssége A „Nincs itt ország” egyik fő témája a magyar politikai osztály árulása és alkalmatlansága. Ady szerint az uralkodó réteg mindig más hatalmak kegyéből próbál előnyt kovácsolni magának, legyen szó a Habsburgokról vagy a belső politikai intrikákról. A versben a Majtényi-síkon letett fegyverek (a kurucok kapitulációja) az örökös vereséget jelképezik, azt, hogy a magyar történelem ciklikusan ismétli önmagát. „A lelkek temetője” ennél mélyebbre megy: itt már nemcsak az eliten van a hangsúly, hanem az egész társadalom passzivitásán. Az emberek elvesztették életerejüket, és a legjobbak soha nem is élhettek igazán („A legkülömbek sohse éltek”). Ez egy olyan tragikus állapotot ír le, ahol már az egyén sem képes küzdeni – a nemzet nemcsak politikailag, hanem lélekben is elbukott.

3. Ismétlődő sors és kilátástalanság Mindkét versben megjelenik az a gondolat, hogy Magyarország múltja és jelene örökösen ismétli önmagát. A történelem körforgása Ady szerint egy állandó leépülés, amelyből nincs kiút. „Nincs itt ország”: a magyar uralkodó réteg képtelen valódi nemzeti államot építeni, mert saját érdekei fontosabbak számára. A vers záró sora („Régen és másként lett volna itt: ország”) egy elvesztegetett lehetőségre utal: talán valaha lehetett volna ország, de ma már nincs. „A lelkek temetője”: itt még tragikusabb a helyzet, mert már nem is az a kérdés, hogy volt-e valaha lehetőség, hanem az, hogy maga az emberi lélek is terméketlenné vált. A „meddő a nagy gerjedés” sor az elpazarolt energiákat, a kudarcba fulladt törekvéseket fejezi ki.

Ady mindkét versében a magyar nemzet tragédiáját írja le, de míg a „Nincs itt ország” inkább történelmi és politikai síkon mozog, addig az „A lelkek temetője” ennél is mélyebb, metafizikai válságot ábrázol. Az egyik azt mutatja be, hogy Magyarország nem tudott valódi országként létezni, mert vezetői mindig elárulták, a másik pedig azt, hogy maga a magyar nép is elvesztette életerejét.

A két vers ma is érvényesnek tűnik. A politikai korrupció, a társadalmi kiábrándultság, az elvándorlás és a közöny sokak számára ma is az ország halálának jelei. Ady sorai ma is visszhangzanak, mert nemcsak egy adott korszak kritikáját adják, hanem egy olyan nemzeti létélményt, amelyet újra és újra átélünk. A kérdés, amit Ady is felvet, és amit nekünk is fel kell tennünk: van-e még remény, vagy tényleg temetővé vált ez az ország?

-000-

A manipuláció különböző formákat ölthet, és bár maga a kifejezés gyakran negatív felhangot kap, valójában pusztán a másokra gyakorolt célzott befolyásolást jelenti. A nyelv ereje abban rejlik, hogy hatást gyakorol a pszichére és az ebből fakadó viselkedésre – különféle retorikai és stilisztikai eszközök révén.

Aki uralja a nyelvet, az uralja a gondolatokat is. Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt. Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is. „Aki a nyelvet uralja, az egész kultúrát uralja.” – Michel Foucault

„A szavak az emberiség által használt legerősebb drog.” – írta Rudyard Kipling. Az emberek befolyásolása történhet rábeszéléssel, megtévesztéssel, hazugságokkal vagy éppen elbűvöléssel. Gondolkodásunkat behatárolja a nyelv és a fogalmi keret, amelyet a világ domináns politikai erői alakítanak. Az uralom első lépése a fogalmak meghódítása, hiszen a nyelvi kontroll gyakran hatékonyabb, mint a fizikai erő.

A diktátorok mindig igyekeztek megszerezni a nyelv feletti hatalmat, hiszen a közbeszéd formálásával befolyásolhatják az emberi elmét. A Kádár-rendszer például „ellenforradalomnak” nevezte az 1956-os népfelkelést, amely valójában spontán demokráciát hozott létre. Lenin az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárton belül kisebbségben lévő frakcióját „többséginek” (bolsevik) nevezte, ezzel is manipulálva a valóságérzékelést.

Hitler a Mein Kampf-ban így fogalmazott:„Ha meg akarod nyerni a tömegeket, ismerned kell a kulcsot, amely ajtót nyit a szívükbe. Nem tárgyilagosságnak nevezik, ami gyengeség, hanem akaratnak és erőnek... Az emberek túlnyomó többsége annyira érzelmi beállítottságú, hogy gondolkodását és cselekedeteit kevésbé a józan ész, sokkal inkább az érzelmek határozzák meg... A tömegek fogékonysága korlátozott, a megértésük kicsi, de a feledékenységük nagy. Minden hatékony propagandának néhány pontra kell korlátozódnia, és addig kell ismételni ezeket, amíg mindenki meg nem tanulja, mit jelentenek.”

Ez a stratégia világossá teszi, hogy Hitler nem az emberek intellektusára apellált, hanem érzelmeikre, hízelgésre és ígéretekre alapozott. Ellenfeleit sértegette, fenyegette és kigúnyolta, miközben a közösség érzését erősítette, így vonva be követőit egy „erős” csoportba. Az emberek biztonságban érezték magukat, nőtt az önértékelésük, és így fokozatosan fanatikus híveivé váltak. Hitler retorikájával milliókat vezetett a halálba.

Gustave Le Bon A tömegek pszichológiája című művében így ír erről:

„Mivel a tömegeket csak a túlzott érzelmek gerjesztik igazán, a beszélőknek erős kifejezéseket kell használniuk, kiabálva, megerősítve, ismételve.”

Noam Chomsky amerikai nyelvész pedig ezt mondja a manipulációról:

„Úgy lehet a legokosabban elérni, hogy az emberek passzívak és engedelmesek maradjanak, ha szigorúan behatároljuk az elfogadható vélemények spektrumát, de e spektrumon belül engedélyezzük az élénk vitákat. Ez megadja az embereknek a szabad gondolkodás illúzióját, miközben a rendszer alapfeltételeit folyamatosan megerősítjük.”

A nyelv hatalmának ismerete kulcsfontosságú. A szavak nem csupán kommunikációs eszközök, hanem képesek alakítani gondolkodásunkat, érzéseinket és értékrendünket. Sokan csak jelentős tapasztalattal vagy komoly intellektuális erőfeszítéssel tudnak kiszabadulni egy-egy manipulatív nyelvi keretből.

A populista nyelvezet és a félelemkeltés

A populista politikusok gyakran a „kisember képviselőinek” állítják be magukat, harcot hirdetve az „elit” és a „külföldi érdekek” ellen. A jobboldali populizmus retorikája sokszor emlékeztet a nemzetiszocialista nyelvezetre: félelmet keltenek, ellenségképet építenek és leegyszerűsített világképet kínálnak.

A rasszista gondolkodás mélyen gyökerezik kultúránkban és nyelvünkben, alakítva világnézetünket anélkül, hogy tudatosítanánk.

Orbán Viktor 2025. március 15-én elmondott beszéde egyértelműen felidézi a nemzetiszocialista retorika jellemző jegyeit. Orbán nyelvezete, amely erős nacionalista felhangokat hordoz, aggasztó hasonlóságot mutat Adolf Hitler beszédeivel. Nem ez az első alkalom, hogy Orbán ilyen retorikát alkalmaz: már a Fidesz XX. pártkongresszusán 2006. május 20-án is hivatkozott Hitlerre, ami azt mutatja, hogy alaposan ismeri a diktátor szóhasználatát és kommunikációs stratégiáját.

Orbán politikai kommunikációjának egyik fő vonása az ellenségkeresés és a populizmus, amely a politikai felelősségáthárításon alapul.

Az orosz mintára felépített, központosított médiarendszer tökéletes eszközt biztosít Orbán kezében a közvélemény manipulálására. A propaganda hatékonyan formálja a társadalmi narratívákat, miközben a kormány bármely ellenfelét lejárató kampányok célpontjává teheti. Ez a fajta információs manipuláció a demokrateikus intézmények alásásához vezet, hiszen a lakosság egy része kizárólag a hivatalos állami narratívához fér hozzá, amely eltorzítja a valóságot.

Orbán beszédeiben visszatérő elem a fajkeveredés témája, amely veszélyesen emlékeztet a nemzetiszocialista ideológiára. A 2022-es tusnádfürdői beszédében kifejtette, hogy "van egy világ, amelyben az európai népek keverednek az Európán kívülről érkezőkkel", és hogy Magyarország nem akar "többnemzetiségűvé válni". Ez a szemléletmód a rasszizmus és a kirekesztés alapját képezi, hiszen arra az elavult és tudományosan tarthatatlan nézetre épít, hogy léteznek különböző emberi fajok, amelyeknek keveredése nem kívánatos. A történelem már bebizonyította, hogy az ilyen fajelőítéletes nézetek hova vezethetnek

A politikai nyelvezet egy rendkívül hatékony eszköz a társadalom manipulálására. Egy megfelelően megkomponált, fenyegetéseket sugalló, erőszakos tartalmú beszéd hosszútávú hatást gyakorolhat a hallgatóságra. Orbán Viktor tudatosan alkalmazza a nyelvet fegyverként, hogy felerősítse a félelmeket, bűnbakot kreáljon, és ezzel elősegítse politikai céljainak elérését. Ahogy a történelem során már láthattuk, az ilyen fajta kommunikáció veszélyes társadalmi feszültségeket eredményezhet.

A politikai nyelvezet befolyásolja a társadalom gondolkodását. Ha egy vezető megfélemlítő, agresszív retorikát használ, az hosszú távon is hatással van a közéletre. A nyelv fegyver, és ha egy hatalom visszaél vele, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Erős védelmi rendszerre van szükség a manipulációval és a veszélyes eszmékkel szemben.

Magyarország többet érdemel. Egy olyan kormányt, amely az ország javát szolgálja, nem pedig saját hatalmát féltve manipulálja a társadalmat.

-000-

Az antiszemitizmus hosszú múltra tekint vissza Magyarországon, és a történelem különböző időszakaiban különböző formában jelentkezett. Ennek megértése érdekében érdemes áttekinteni a 19. század végétől napjainkig terjedő időszak legfontosabb eseményeit és ideológiai változásait.

A 19. század végére Magyarországon az antiszemita érzelmek felerősödtek, részben a társadalmi-gazdasági változások miatt. Istóczy Győző vezetésével megalakult az Országos Antiszemita Párt, amely nyíltan zsidóellenes propagandát folytatott. A tiszaeszlári vérvád (1882–1883) esete különösen nagy port kavart, és jól mutatta, hogy az antiszemitizmus milyen mélyen gyökerezik a magyar társadalomban. Bár az ügy végül bírósági felmentéssel zárult, a zsidóellenes indulatokat nem csillapította.

Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a fehérterror idején a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg különítményesei számos zsidót öltek meg, akiket a kommunista rezsimmel azonosítottak. Az 1920-as numerus clausus törvény, amely korlátozta a zsidók egyetemi bejutását, Európa első zsidóellenes jogszabálya volt.

Az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) szélsőségesen antiszemita nézeteket vallottak. Gömbös Gyula politikája szintén a zsidóságot tette felelőssé Trianonért és a nemzeti sorscsapásokért. A magyarországi antiszemitizmus egyik fő ideológusa Prohászka Ottokár püspök volt, aki a zsidóságot „fekélynek” nevezte, amely a magyar nemzetet belülről rágja szét. Bangha Béla jezsuita szerzetes hasonló nézeteket hangoztatott, és az antiszemitizmust a keresztény társadalom védelmeként állította be.

1938-tól kezdve Magyarország több zsidótörvényt is bevezetett, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidókat állampolgári jogaiktól. 1941-ben már deportálások is megindultak Kamenyec-Podolszkijba, ahol több ezer magyar zsidót mészároltak le. A holokauszt során Magyarország zsidó lakosságának mintegy kétharmada elpusztult, több mint félmillió ember esett áldozatul.

A magyar hatóságok aktív közreműködésével 1944-ben zajlottak a legnagyobb deportálások. A vidéki zsidóságot néhány hónap alatt Auschwitzba szállították, ahol a legtöbben a gázkamrákban haltak meg. Budapest gettójában is szörnyű körülmények uralkodtak, és a nyilasok utcai mészárlásai is rengeteg áldozatot követeltek.

A kommunista diktatúra idején az antiszemitizmus hivatalosan tiltott volt, de a rendszer gyakran használt antiszemita toposzokat politikai célokra. Az 1953-as „cionista összeesküvés” elméletek vagy az 1956 utáni megtorlások során előforduló zsidóellenes narratívák mind ezt mutatták.

A rendszerváltás után az antiszemitizmus ismét felerősödött, különösen a szélsőjobboldali politikai mozgalmak térnyerésével. Csurka István és a MIÉP nyíltan antiszemita retorikája felerősítette ezeket az érzületeket, és ez a vonal később a Jobbikban, majd a Fidesz retorikájában is megjelent – kezdetben kifinomultabb formában, de a célja hasonló volt: a társadalom egy részét bűnbakként beállítani, félelmet és haragot kelteni.

Orbán Viktor és a mai politikai antiszemitizmus

Orbán Viktor 2025. március 15-i ünnepi beszédében éles retorikát alkalmazott politikai ellenfeleivel szemben, melyben a külföldről finanszírozott médiát és civil szervezeteket „áttelelt poloskáknak” nevezte, és húsvéti nagytakarítást ígért ellenük.

Ezeket a csoportokat egy „árnyékhadsereg” részeként írta le, amely szerinte külföldi érdekeket szolgál, és célja Magyarország szuverenitásának aláásása.

A miniszterelnök kijelentette, hogy fel kívánják számolni azt a pénzügyi gépezetet, amely „korrupt dollárokból” vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat és civil szervezeteket.

Ezeket a személyeket a magyar történelem labancaihoz hasonlította, akik pénzért a „birodalom szekerét tolják”.

Orbán Viktor 2025. március 15-i beszédében egyértelmű utalást tett az Európai Unióra mint „sárga csillagos” hatalomra, amely szimbolikusan a zsidósággal való azonosítást sugallja. A „félhold, sas, csillag, vörös vagy uniós sárga” kifejezés olyan birodalmakra utal, amelyek Magyarország függetlenségét veszélyeztetik – ebben a narratívában az EU-t egyfajta zsidó összeesküvésként ábrázolja. Ez a kódolt antiszemitizmus része annak a politikai stratégiának, amely az ellenségképzésen és a nacionalizmus erősítésén alapul.

Orbán Viktor retorikája az utóbbi években egyre inkább polarizáló és ellenségképeket gyártó irányba mozdult el. A „kútmérgező” kifejezés amit egy korábbi beszédében használt és más, hasonló jelzők használata történelmileg is terhelt, hiszen a középkorban és a későbbi időkben is gyakran használták ezt az antiszemita propagandában, illetve más csoportok elleni uszításban.

Összehasonlítva Orbán Viktor retorikáját a történelem sötét időszakaival, megfigyelhető, hogy az ellenségképek kialakítása és a dehumanizáló kifejezések használata hasonló mintázatot mutat. Az ilyen retorika veszélyes lehet, mivel elősegítheti a társadalmi megosztottságot és erőszakos cselekményekhez vezethet. A múlt tragikus eseményei, mint például a holokauszt, arra figyelmeztetnek, hogy az ilyen beszédek súlyos következményekkel járhatnak. Ezért fontos a történelem alapos feldolgozása és a gyűlöletkeltő retorika elutasítása a társadalom békéje és biztonsága érdekében.

A náci Németországban Hitler és a pártja is fokozatosan építette fel a társadalmi megosztottságot: először csak szavakkal, majd jogi intézkedésekkel, végül pedig erőszakkal. Az 1930-as évek beszédei sokszor "árulókról", "belső ellenségekről", "idegen befolyásról" szóltak – pontosan úgy, ahogy ma is sok helyen hallunk hasonló retorikát. A történelem során más autoriter rendszerek is ugyanígy működtek: először ellenségképet alkottak, majd fokozatosan kizárták, ellehetetlenítették azokat, akiket veszélyesnek bélyegeztek.

Orbán politikájának egyik alapja, hogy mindig kell egy ellenség, legyen az Brüsszel, Soros, „a nemzetközi baloldal” vagy éppen a „liberálisok”. Ez a stratégia jól rezonál a történelem során többször felerősödött nacionalista, populista érzelmekkel.

Egy náci retorikát idéző beszéd mindig veszélyes, mert a történelem már megmutatta, hová vezethet az ilyen gondolkodás. Az uszító, bűnbakképző és kirekesztő beszédmód nem pusztán szavak játéka – ezek az eszmék a múltban már tömeges tragédiákhoz vezettek. Ha egy politikus vagy közéleti szereplő ilyen hangot üt meg, az nemcsak a társadalmi békét veszélyezteti, hanem fokozatosan normalizálhatja az erőszakos gondolkodást is.

Ami az izgatás bűncselekményét illeti, a magyar Büntető Törvénykönyv 332. §-a szerint izgatást követ el, aki nagy nyilvánosság előtt a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. Annak megítélése, hogy Orbán Viktor beszéde kimeríti-e ezt a tényállást, a jogalkalmazó szervek hatáskörébe tartozik, és alapos jogi elemzést igényel.

A magyar társadalom sok szempontból megosztott, és az Orbán-féle szélsőjobboldali propaganda évtizedek óta mélyíti ezt a megosztottságot. Az ellenségképzés, a félelemkeltés és a múlt torzított narratíváinak használata sajnos nagyon hatékony politikai eszközök.

*

A magyar antiszemitizmus története hosszú és mély gyökerekkel rendelkezik. A politikai antiszemitizmus a 19. századtól kezdve folyamatosan jelen volt, és a 20. század tragédiái ellenére sem tűnt el teljesen. Bár a rendszerváltás után Magyarország hivatalosan elkötelezte magát a demokratikus értékek mellett, a populista és szélsőséges politikai retorika az elmúlt évtizedekben újraélesztette az ellenségképeken alapuló gondolkodást.

Orbán Viktor és kormánya mestere annak, hogy a társadalmi elégedetlenséget célzott kommunikációval irányítsa egy-egy bűnbak felé, legyen az a bevándorlás, Brüsszel, a „Soros-hálózat”, vagy éppen a „liberális elit”. Bár a kormány hivatalosan elutasítja az antiszemitizmus vádját, a kódolt üzenetek, történelmileg terhelt kifejezések és a politikai kommunikációban megjelenő uszító retorika egyértelmű mintázatot mutat.

A történelem azonban azt tanítja, hogy az ellenségképzés és a társadalmi megosztottság soha nem vezet valódi megoldáshoz – csak felerősíti a feszültségeket, és előbb-utóbb robbanáshoz vezethet. Az elmúlt évszázadok során az antiszemitizmus és más gyűlöletideológiák mindig tragédiába torkolltak, ezért kulcsfontosságú, hogy a demokratikus társadalmak határozottan fellépjenek a gyűlöletkeltő retorika ellen.

Magyarország jövője azon múlik, hogy képes lesz-e levonni a múlt tanulságait, és valódi, befogadó társadalmat építeni, amely nem a félelmekre, hanem a történelmi felelősségre és a közös értékekre alapozza jövőjét. Az antiszemitizmus és az ellenségképzés nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem a társadalmi kohéziót és a nemzet jövőjét is veszélyezteti. Csak egy nyitott és önkritikus társadalom képes végérvényesen leszámolni a múlt démonjaival – a kérdés csupán az, hogy Magyarország képes lesz-e erre a lépésre.

A társadalmi közöny, a „nekem úgysem árt” vagy a „csak szavak” típusú hozzáállás mindig segíti az ilyen gondolatok elterjedését. Ha a múltban többen és hangosabban mondták volna, hogy ez elfogadhatatlan, talán elkerülhető lett volna a legnagyobb tragédiák egy része. Ezért fontos, hogy ne csak észrevegyük, hanem szóvá is tegyük, amikor valaki a történelem legsötétebb időszakait idéző beszédet mond.

-000-