Az orosz birodalmi gondolkodás nem változott sokat az elmúlt évszázadok során, és Európa többször is elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte ennek a jelentőségét. A nyugat mindig remélte, hogy Oroszország idővel „beilleszkedik” a nemzetközi rendbe, de a Kreml számára ez sosem volt cél – mindig is saját érdekei és birodalmi ambíciói vezérelték.

A történelmet nézve ott van az 1945 utáni szovjet megszállás, amikor Kelet-Európát gyakorlatilag gyarmatosították. Vagy korábban az orosz cári expanzió, ami a Baltikumtól Besszarábiáig és Közép-Ázsiáig terjedt. Mindig ugyanaz a minta: az orosz vezetés nem képes másképp elképzelni a hatalmát, csak terjeszkedésen és erőszakon keresztül.

Európa pedig valóban nem tanult ebből eleget. Volt egy rövid időszak a 90-es években és a 2000-es évek elején, amikor naivan azt hitték, hogy Oroszország demokratizálódik, és „normális” ország lesz. Aztán Putyin felépítette a mai rezsimet, és a Nyugat csak nézte, ahogy lassan visszatérnek a régi minták: Csecsenföld, Grúzia, Krím, majd a teljes körű invázió.

*

Európában vannak olyan politikai erők, amelyek nyíltan vagy burkoltan Putyin érdekeit szolgálják – akár ideológiai, akár gazdasági érdekek miatt. Orbán ebben különösen aktív, hiszen folyamatosan szembehelyezkedik az EU egységével, blokkolja Ukrajna támogatását, és egyértelműen Oroszország felé húz.

A szombati beszéde pedig – amelyben „fajkeveredésről” és más szélsőjobboldali toposzokról beszélt – nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára is intő jel. Nem először használ ilyen retorikát, és a történelemből tudjuk, hová vezethet az ilyen uszítás. A legnagyobb probléma, hogy az EU nem igazán tud vele mit kezdeni: a szankciók és a pénzmegvonások sem tudják eltántorítani attól, hogy bomlassza az egységet.

Orbán retorikája egyértelműen a klasszikus antiszemita összeesküvés-elméletekre épít, és nem véletlen, hogy Orbán folyamatosan Soros Györgyöt és „Brüsszelt” démonizálja. A „birodalom” kifejezés használata is arra utal, hogy az EU-t egy külső, elnyomó hatalomként próbálja beállítani – miközben Magyarország maga is az EU tagja, és ennek az uniós „birodalomnak” köszönhetően kapott rengeteg fejlesztési pénzt.

Orbán narratívájában Brüsszel egy olyan „elnyomó hatalom”, amely Magyarországot gyarmatosítani akarja – de közben ő maga kormányozza az országot autoriter eszközökkel, és épít ki egy putyini típusú rendszert. Az, hogy ebbe még az antiszemita kódokat is beépíti (Soros-birodalom, vörös és sárga színek stb.), egyértelmű jelzés azoknak a szélsőjobboldali csoportoknak, akik az EU-t és a globális pénzügyi hatalmakat „zsidó összeesküvésként” kezelik.

Ez a beszéd nemcsak belpolitikailag veszélyes, hanem európai szinten is – hiszen Orbán ezzel tovább mélyíti a megosztottságot, és nyíltan Putyin érdekeit szolgálja. Az EU pedig, bár pénzügyi eszközökkel próbál nyomást gyakorolni, eddig nem volt elég határozott.

A magyar társadalom melyben az antiszemitizmus és a rasszizmus szervesen benne van, igen nagy része tapsol az ilyen náci beszédnek. Sajnos létezik egy jelentős réteg Magyarországon, amely rezonál az ilyen uszító beszédekre. Az antiszemitizmus és a rasszizmus hosszú történelmi gyökerekkel rendelkezik Magyarországon. Bár a rendszerváltás után úgy tűnt, hogy ezek a nézetek háttérbe szorulnak, az 1990-es években, különösen a politikai táj feloszlása után, felerősödtek. Csoóri Sándor, Csurka István, a Hunnia füzetek és később a Jobbik megalakulása is hozzájárult ahhoz, hogy az antiszemita és rasszista ideológiák újra megerősödjenek a közéletben.

A Fidesz évek óta tudatosan építi a „mi és ők” típusú világképet, ahol az „idegenek” (legyenek azok brüsszeli bürokraták, migránsok, Soros, vagy éppen az ukránok) mindig fenyegetést jelentenek, míg a „magyar nemzet” egy állandó védekezésre szoruló áldozat. Ez az áldozati szerep sokak számára kényelmes, mert felmenti őket az önreflexió alól, és könnyebb egy külső ellenséget okolni a problémákért, mint felelősséget vállalni.

Az antiszemita kódolás mindig is része volt ennek a propagandának, és a Soros-kampány egyértelműen ennek a hagyománynak a része. A legijesztőbb, hogy a társadalom jelentős része ezt normalizálja, vagy legalábbis nem érzi problémának. Nem feltétlenül azért, mert maguk is antiszemiták lennének, hanem mert annyira beleivódott a közbeszédbe, hogy sokan észre sem veszik, mennyire mérgező.

Ugyanakkor fontos látni, hogy nem mindenki tapsol ennek. Vannak még olyan csoportok és egyének, akik küzdenek az ilyen eszmék ellen, de egyre nehezebb helyzetben vannak.

Magyarország történetében ritkák voltak a belső kezdeményezésű, sikeres rendszerváltások vagy forradalmak. A legtöbb változás kívülről érkező hatásokra történt – legyen az az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a szovjet megszállás, vagy éppen a rendszerváltás, amelyet nagyban befolyásolt a kelet-európai blokk széthullása és a nyugati világ elvárásai.

1956 egy kivétel volt, de végül azt is külső erők, a szovjet tankok fojtották el. Azóta pedig minden komolyabb változás inkább külső nyomásra történt: az EU-hoz való csatlakozás miatt volt némi demokratikus fejlődés, de amint Orbán biztosította a hatalmát, lépésről lépésre leépítette ezt.

Most is úgy tűnik, hogy belülről nincs elegendő erő vagy akarat a változáshoz. Az ellenzék gyenge, megosztott, és sok esetben maga is a rendszer részévé vált. Az emberek pedig vagy félnek, vagy beletörődtek a helyzetbe. Egyedül a külső nyomás marad – de kérdés, hogy az EU és a NATO valóban akar-e érdemi lépéseket tenni, vagy továbbra is csak szavakban kritizálja Orbánt.

Magyar Péter politikai felemelkedése sajátos jelenség. Sokak szemében ő lehet a „nagy ellenfél” Orbán Viktorral szemben, de valójában ő inkább egy posztfideszes figura, aki nem a rendszer kritikájára törekszik, hanem Orbán és kormánya leváltására, miközben a régi politikai szisztémát kívánja megtartani. Magyar Péter politikai szerepvállalása elsősorban a rendszerrel szembeni elégedetlenségre épít, azonban valódi alternatívát nem kínál. Bár kritikus a jelenlegi hatalommal szemben, politikai eszköztára populista elemekre épül: egyszerű, jól hangzó, de tartalmilag üres üzeneteket fogalmaz meg, amelyek inkább érzelmi reakciókat váltanak ki, semmint konkrét megoldásokat nyújtanának.

Hiányzik egy átfogó program, amely részleteiben bemutatná, milyen szakpolitikai irányokat képviselne, hogyan alakítaná át az államot, a gazdaságot vagy a társadalmat. Ehelyett inkább kiáltványszerű pontokat fogalmaz meg, amelyek ugyan jól kommunikálhatók a közösségi médiában, de nem alkotnak egy koherens, megvalósítható kormányzati stratégiát.

Ez a megközelítés nem tér el érdemben más populista politikai stratégiáktól, beleértve a Fidesz korai időszakát is, amely szintén az elégedetlenségre és az elitekkel való szembenállásra épített. Magyar Péter jelenlegi politikai pozíciója így inkább a rendszerkritika által generált médiajelenségnek tűnik, semmint egy hosszú távon életképes, kormányképes alternatívának.

Ezért is nehéz elképzelni, hogy valódi rendszerváltó erő válhat belőle. Egy populista vezetőt talán le lehet cserélni egy másik populista vezetőre, de ettől még a politikai kultúra nem változik meg

*

A történelem tele van példákkal arra, hogy az erőszakos megoldások nem hoznak valódi változást, sőt, gyakran még nagyobb káoszt és szenvedést eredményeznek. Magyarország problémái rendszerszintűek, és egyetlen ember eltávolítása nem fogja megoldani azokat.

A valódi változáshoz társadalmi ébredés, politikai kultúraváltás és egy erős, hiteles ellenzék kellene, amely képes megszólítani az embereket és alternatívát kínálni. Ez persze lassú folyamat, és most úgy tűnik, hogy még nem indult el igazán, de a történelemben mindig vannak fordulópontok

1956-ban egy lövés volt az, ami végleg elszabadította az eseményeket, de ne felejtsük el, hogy a forradalomnak már előtte is volt egy erős társadalmi, szellemi és politikai előkészítése. A magyar népben ott volt a feszültség, az elégedetlenség, és sokan már készen álltak arra, hogy fellépjenek az elnyomás ellen.

A Petőfi Kör fontos szerepet játszott 1956 előkészítésében. Fiatal értelmiségiek vitafóruma volt, ahol nyíltan beszéltek a rendszer hibáiról, reformokról és a magyar társadalom valódi problémáiról. Ez a szellemi előkészítés nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy amikor a forradalom kitört, már volt egyfajta politikai és erkölcsi iránymutatás.

Ma viszont nincs ilyen fórum. Az értelmiség vagy megosztott, vagy hallgat, a fiatalok közül pedig sokan elfordultak a politikától. Az emberek többsége belefásult a rendszerbe, vagy elhitte, hogy nincs más alternatíva. A Petőfi Kör szerepe a magyar közéletben rendkívül pozitív, nagy misszió volt.

Ma viszont más a helyzet. A társadalom megosztott, az ellenzék gyenge, a félelem és apátia pedig mélyen beivódott az emberekbe. Egyetlen drasztikus esemény önmagában nem fog rendszerváltást hozni – csak akkor, ha mögötte már létezik egy szervezett, felkészült mozgalom, amely képes lenne alternatívát nyújtani. A Petőfi Kör idején például volt egy erős belső késztetés a változásra, az értelmiség egy része felelősséget érzett a társadalom alakításáért. Ma viszont mintha vagy a közöny, vagy a félelem, vagy egyszerűen a megélhetési szempontok elnyomnák ezt az igényt.

1955-ben, Sztálin halála után valóban egyértelműbb volt a határvonal: ott voltak az oroszok és a hazai kiszolgálóik, velük szemben pedig a társadalom egy jelentős része, amely változást akart. Egy elnyomó idegen hatalommal szemben könnyebb volt a „mi” és „ők” közötti különbséget meghatározni.

Ma viszont a helyzet sokkal bonyolultabb. Nincsenek idegen megszállók – az „ők” is magyarok, ahogy a „mi” is. Az Orbán-rendszerben a hatalomgyakorlás módja megosztó, és nem egy külső ellenségre épül, hanem egy belső rendszerre, amelyben sokan érdekeltek. Ráadásul a „mi” is széttagolt, nincs egy egységes ellenzéki gondolkodás vagy közös célképzet.

Szóval a nagy kérdés az, hogy lehet-e ma egyáltalán egy világos „mi”-t és „ők”-et megfogalmazni, vagy a rendszer éppen arra épül, hogy ezt ellehetetlenítse?

*

A szabadság legnagyobb ellenségei az elégedett rabszolgák. (Marie von Ebner-Eschenbach) Az elégedett rabszolgák – vagyis azok, akik belenyugszanak a rendszerbe, mert kényelmes számukra, vagy mert félnek a változástól – mindig akadályai a valódi szabadságnak és fejlődésnek. Az elégedett rabszolga mellett ott van a gyáva rabszolga is, aki talán már érzi, hogy valami nincs rendben, de fél cselekedni, fél szembenézni a következményekkel. Ez a kettő – a beletörődés és a félelem – együtt tartja fenn az elnyomó rendszereket. A történelemben sokszor láttuk, hogy változásokhoz vagy egy karizmatikus vezető kellett, aki irányt mutatott, vagy egy olyan esemény, ami megrázta az embereket és cselekvésre késztette őket.

A társadalom maga is felelős azért, hogy milyen állapotban van – hogy belenyugszik-e a helyzetébe, vagy próbál változtatni rajta. A kormányváltás és a rendszerváltás közötti különbség sokaknak nem is egyértelmű – mintha azt hinnék, hogy ha egy másik párt kerül hatalomra, akkor minden magától megoldódik. Pedig egy mélyebb, szerkezeti változás nélkül csak arcok cserélődnek, a lényeg ugyanaz marad.

A nacionalista-populista retorika pedig azért működik, mert egyszerű válaszokat ad bonyolult kérdésekre. Az emberek pedig gyakran nem akarnak szembenézni a valósággal – könnyebb hinni abban, hogy minden baj külső ellenségek műve, mint felelősséget vállalni a helyzetért.

Ahogy ezt annak idején sokan megfogalmazták, a magyar mentalitás mélyen gyökerező problémái nem igazán változtak. Az örökös önsajnálat, a múltba révedés, a felelősség hárítása és a megosztottság mind-mind részei annak a kollektív gondolkodásnak, amely megakadályozza a valódi változást.

Kertész Ákos jobbágymentalitásról szóló gondolatai nagy port kavartak annak idején, de kétségtelen, hogy volt bennük igazság. Ez a mentalitás a történelmi múltból fakad: évszázadokon át az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy nem az ő kezükben van a döntés, hanem „fentről” várják az irányítást. Az engedelmesség volt a túlélés záloga, a lázadás pedig csak ritkán hozott sikert.

Ez a kettősség – a meghunyászkodás nyilvánosan és a dühödt morgás a négy fal között – máig meghatározza a társadalom egy részét.

Orbán nem fog könnyen távozni a hatalomból. Az évek alatt kiépített egy olyan rendszert, ahol minden kulcsfontosságú intézmény – a TEK, a rendőrség, az ügyészség, a bíróságok egy része, a média, az állami pénzcsapok – az ő kezében van vagy legalábbis erősen befolyásolható általa. Ráadásul a választási rendszer is úgy van kialakítva, hogy a hatalmon maradását segítse.

Őszintén szólva, nem látszik gyors és könnyű kiút ebből a helyzetből. Orbán rendszere túl jól be van betonozva ahhoz, hogy egyik napról a másikra összeomoljon. Ha valami változás történik, az lassú és fokozatos lesz – de ennek egyelőre kevés jelét látni.
A legnagyobb gond az, hogy nincs tömeges társadalmi akarat a változásra. Persze sokan elégedetlenek, de a többség vagy beletörődött, vagy azt gondolja, hogy „úgyis minden politikus ugyanolyan”, tehát nincs értelme küzdeni. Ezért nincs erős ellenzék sem – nincs elég politikai vagy társadalmi háttér, amire építeni lehetne.

A másik kulcskérdés: kinek igazi érdeke a változás? A legkiszolgáltatottabb rétegek – a mélyszegénységben élők, a romák, az egyedülálló idősek stb – egyszerűen túl elfoglaltak a mindennapi túléléssel ahhoz, hogy politikai ellenállás szervezésére maradjon erejük. Ráadásul sok esetben még manipulálják is őket, például a közmunkarendszeren vagy a szociális juttatásokon keresztül.

Az idősek egy részének pedig ott van a nosztalgia és a propaganda hatása – ha azt hallják nap mint nap, hogy „mindenki más csak rosszabb lenne”, akkor könnyű beletörődni a jelenlegi helyzetbe  A középosztály egy része pedig egyszerűen félti a megélhetését.

Az értelmiséginek lenni nem pusztán diplomát jelent – hanem kritikus gondolkodást, felelősségvállalást és társadalmi szerepvállalást is. Magyarországon viszont az értelmiség egy része vagy behódolt a rendszernek, vagy egyszerűen hallgat.

Akik pedig aktívan vállalják az értelmiségi szerepet, azok gyakran marginális helyzetbe kerülnek, mert nincs mögöttük tömegtámogatás, és a hatalom is igyekszik ellehetetleníteni őket. Egy kritikus újságíró, egy rendszerkritikus tanár vagy egy független művész ma könnyen találhatja magát elszigetelve vagy ellehetetlenítve.

Ráadásul az elmúlt évtizedekben az értelmiség és a társadalom között is megszakadt egy fontos kapcsolat. Régen voltak olyan vitakörök, klubok, fórumok, ahol valódi szellemi pezsgés zajlott, ahol az emberek gondolkodtak, beszélgettek, formálták egymást. Ma ezek szinte teljesen hiányoznak.

Az oktatás

Akik kezében van a döntés, azoknak nem érdekük az oktatás javítása. Sőt, tudatosan építették le, hiszen egy gyenge oktatási rendszer hosszú távon biztosítja a manipulálható, kritikus gondolkodásra képtelen választópolgárokat.
A jelenlegi hatalom pontosan látja, hogy az autonóm oktatás veszélyes lehet számukra, mert egy jól képzett, gondolkodó társadalom nem fogadná el könnyen a propagandát és az egysíkú narratívát. Ezért történhetett meg, hogy:

• Az egyetemek jelentős részét alapítványi formába szervezték ki, kormányközeli kuratóriumokkal.

• A közoktatásban a tanári autonómiát szinte teljesen felszámolták.

• A pedagógusokat anyagilag és erkölcsileg is ellehetetlenítették.

• A tananyagot egyre inkább a nacionalista és ideológiai szempontok szerint formálják.

A kérdés az, hogy kik és hogyan tudnák megfordítani ezt a folyamatot? Mert a jelenlegi helyzetben alulról szerveződő kezdeményezések, civil mozgalmak vagy akár egy alternatív oktatási rendszer kiépítése tűnhet az egyetlen lehetséges útnak. De ehhez rengeteg idő, energia és társadalmi támogatás kellene.
A rendszerváltás előtt is voltak fórumok, ahol az értelmiség szerepéről lehetett vitatkozni, még ha korlátozott keretek között is. A Horthy-korszakban például a népi és urbánus értelmiség vitái, a Márciusi Front vagy a Szociáldemokrata párt körüli szellemi pezsgés teremtett lehetőséget a gondolatok ütköztetésére. A Kádár-kor későbbi szakaszában pedig a repedések mentén, például a Beszélő vagy a szamizdat kiadványok révén alakult ki egy ellenzéki értelmiségi réteg.

Ma viszont a központosított hatalom, a megfélemlítés és az egzisztenciális függés miatt a valódi viták terei eltűntek vagy marginálisak lettek. Az egyetemek és kutatóintézetek elvesztették autonómiájukat, a közmédia és a nagyobb sajtóorgánumok a hatalom szócsöveivé váltak. Aki kritikát fogalmaz meg, azt gyorsan ellehetetlenítik, legyen szó tanárokról, újságírókról vagy művészekről.

Egy ilyen helyzetben még inkább felmerül a kérdés: van-e az értelmiségnek felelőssége, és ha igen, hogyan tudná betölteni ezt a szerepet? Létezhet-e egy új, független értelmiségi mozgalom, amely megtalálja a módját, hogy a társadalom számára alternatívát mutasson? Vagy ma már csak az egyéni túlélési stratégiák maradtak?
Ha valami esély lehetne, az talán egy fiatalabb generációból érkező változás lehetne. De a mostani fiatalok egy része elmegy külföldre, a másik része pedig apátiába süllyed. Marad tehát a kérdés: honnan jöhet az a szikra, ami tényleg mozgósítani tudja az embereket?