Éjjel volt egy álmom. Budapest utcáin sétáltam, és a Parlament előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Énekeltek, sört ittak, cigiztek, és egyre csak skandálták:

– Vége a NER-nek!

Odafordultam egy férfihoz, aki büszkén lengette a magyar zászlót.

– Biztos? – kérdeztem.

– Persze! – felelte. – Már mindenki tagad mindent. Hirtelen senki sem volt Fidesz-tag. Senki sem tudott semmiről. Mindenki csak parancsot teljesített.

Eszembe jutott Vaszilij Grosszman Panta rhei (Minden folyik) című könyve, amely arról szól, hogyan működik a diktatúrák utáni amnézia és önfelmentés. Ahogy Sztálin halála után hirtelen mindenki „ellenálló” lett, úgy most is mindenki másra mutogatott.

A televízióban sorra ültek kamera elé a nagyemberek, hogy elmagyarázzák, ők bizony semmiről sem tudtak.

Mészáros Lőrinc sápadtan törölgette a homlokát:

– Hát kérem szépen, én csak egy egyszerű gázszerelő vagyok! Dolgoztam, volt egy kis üzleti érzékem, aztán valahogy így alakult. Semmi közöm semmihez!

Lázár János elegáns tartással, egy pohár borral a kezében:

– A kastélyaim? Ezek csak szerény vidéki birtokok, a magyar kulturális örökség részei. A vasút? Hát kérem, az nem az én hibám, hanem az előző kormányoké, meg a globális gazdasági folyamatoké.

Polt Péter megjátszott döbbenettel:

– Korrupció? Hát kérem, hozzám soha nem érkezett ilyen bejelentés! Ha történt is valami, az biztosan az ügyészségi dolgozók hibája. Én mindig törvényesen jártam el.

Aztán jött Rogán Antal, aki még mindig szorongatta a „kreatív” letelepedési kötvények papírjait:

– Kérem szépen, én mindig a magyar emberek érdekeit szolgáltam! Nem is tudtam, hogy azok a dokumentumok, amik hozzám kerültek, a Kremlből érkeztek. Én csak aláírtam, amit elém tettek. Hát könyörgöm, az ember nem nézhet át mindent!

Majd következett Szijjártó Péter, aki szemmel láthatóan nem értette, miért kérdezik annyit a Putyin- és Lavrov-kapcsolatairól:

– Putyinnal? Lavrovval? Ugyan kérem, ez csak diplomácia! Nekem az volt a dolgom, hogy jó kapcsolatokat ápoljak, nemzetközi szinten képviseljem Magyarországot! Kitüntetés? Miféle kitüntetés? Én sosem kaptam semmit, és ha kaptam is volna, az csak egy gesztus volt, nem jelent semmit!

De Orbán Viktor volt a csúcs. A miniszterelnök egy mély lélegzetet vett, megpiszkálta az orrát, megigazította a nyakkendőjét, majd a zakóját is, és azt mondta:

– Na kérem. Én mindig a népem javát akartam. Alakítottam rovarirtó vállalkozást is, hogy megszabadítsuk az országot a kártevőktől. Segítettem apámnak, mert egy jól nevelt gyerek így tesz. Hát kérem, én csak egy egyszerű ember vagyok, mindig csak a jót akartam! Hogy mások mit csináltak? Hát azt én nem tudtam. Azért voltak miniszterek, hivatalok, ügyészségek, nekem nem mindenre volt rálátásom. Én csak dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam... A népemért!

Mindig segítőkész voltam! Segítettem Afrikában, a Balkánon, néha még keleten is!

– Afrikában? – kérdezte a riporter.

– Hát persze! – csapott a mellére. – Mi ott is támogattuk a fejlődést! Oda építettünk iskolákat, templomokat, mindezt saját forrásból! Mi magyarok mindig segítőkészek voltunk!

A Balkánról pedig így mesélt:

– Tudják, a Balkánon mindig szerettek minket! Ott mi barátokat szereztünk, testvéreket. A magyar emberekért dolgoztam! A népért! Hát nézzék meg, mennyi mindent tettünk! Harcoltunk Brüsszel ellen, megvédtük az országot a migránsoktól, a genderlobbitól, a Soros-hálózattól, a háttérhatalomtól, a sáskainváziótól… Én még Afrikát is támogattam, a Balkánt is segítettem, sőt, néha még keletre is küldtem egy kis baráti jobbot.

A választók? Ők két táborra szakadtak.

Az egyik azt mondta:

– Ez csak a Soros-birodalom szövege! Minden jó volt, még krumplit is kaptam tőlük a választás előtt!

A másik remegve csóválta a fejét:

– Én? Ugyan kérem. Én bomlasztottam a NER-t! Ott sem voltam! Félreértés az egész!

És így ment ez tovább. Az új rezsimnek is szüksége volt bürokratákra, így a legtöbbjük gond nélkül átmenthette magát. Ahogy annak idején a párttitkárokból lettek a legnagyobb demokraták, most a NER kiszolgálóiból lettek az új rendszer „hithű reformerei”.

Ekkor hirtelen felébredtem.

Körbenéztem. Csend volt. Budapest még ugyanaz volt. A Parlament állt, a tömeg nem énekelt.

De egy dolog biztos volt: amikor eljön az idő, a történelem újra le fogja játszani ezt a jelenetet. Mert minden folyik. Panta rhei.

És amikor eljön az idő, majd újra halljuk: én ott sem voltam. Nem is tudtam semmiről.

-000-

Aszalós Sándor