„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is” – írta George Orwell az 1984-ben. Ez az állítás különösen időszerű napjaink geopolitikai küzdelmeiben, ahol a történelem nem csupán az emlékezés tárgya, hanem egyre inkább a hatalomgyakorlás eszköze is.

Oroszország történelmi narratívái az elmúlt évtizedekben nemcsak módosultak, hanem tudatosan torzultak annak érdekében, hogy igazolják a birodalmi terjeszkedést, belső elnyomást és külső agressziót.

A Szovjetunió összeomlása utáni időszakban a kollektív emlékezet bizonytalanná vált – Oroszországban identitásválság alakult ki, amelyre a Putyin-rendszer a nosztalgia, a militarizált nemzeti büszkeség és a történelmi revizionizmus hármas eszméjével válaszolt. A hatalom által ellenőrzött történelemértelmezés különösen veszélyes formát öltött: nemcsak a szovjet korszak relativizálásában, hanem abban a törekvésben is, hogy a jelenlegi katonai agressziót (mint például Ukrajna elleni háborút) történelmi szükségszerűségként állítsa be.

Ez az írás arra vállalkozik, hogy feltárja, miként manipulálja az orosz állam a történelmet politikai eszközként, hogyan vált a múlt átírása a háború ideológiai előkészítésévé, és miért jelent mindez veszélyt nemcsak Ukrajnára, hanem Európa egészére – beleértve Magyarországot is.

1. fejezet: A történelem mint hatalmi eszköz – történelmi revizionizmus a Putyin-rendszerben

Az orosz történelmi revizionizmus nem új jelenség, de az ezredforduló óta új minőségben jelent meg. Míg a 1990-es években még zajlottak nyílt viták a szovjet múlt bűneiről – a sztálini terrorról, a gulágrendszerről, a Molotov–Ribbentrop-paktumról – addig Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után fokozatosan elindult a múlt „rehabilitálása”. Ennek egyik leglátványosabb példája a második világháború értelmezésének államosítása: az állam nem tűri azoktól eltérő nézeteket, amelyek a Szovjetunió szerepét nem kizárólag felszabadítóként értékelik.

A hivatalos narratívában a Vörös Hadsereg egyedüli felszabadítóként jelenik meg, a kelet-európai országokban pedig a szovjet megszállás tagadása, vagy akár csak árnyalása is „nácibarát történelemhamisításnak” minősül. Ennek keretében vált például 2020-ban jogszabályban tiltottá az olyan vélemény, amely megkérdőjelezi a Szovjetunió „pozitív szerepét” a győzelemben. Az orosz történelemtankönyvek a „nagy honvédő háború” mitológiáját erősítik, elhallgatva vagy torzítva a háborús bűnöket, mint például Katyn, a tömeges civil deportálások vagy az 1956-os magyar forradalom eltiprása.

A történelem kontrollálása a belpolitikában is kulcsfontosságú szerepet játszik. Az olyan szervezetek, mint a Memorial, amely a szovjet terror áldozatainak emlékét ápolta, ma már „idegen ügynöknek” számítanak, és betiltásra kerültek. Az emlékezetpolitika központosításával a rendszer nemcsak a múltat kontrollálja, hanem a jövőt is irányítja: a fiatal nemzedékeket már egyetlen, idealizált és cenzúrázott narratíván keresztül neveli.

2. fejezet: Történelem a propaganda szolgálatában – tankönyvek, média, hivatalos narratívák

A történelem a putyini Oroszországban nem pusztán tanulmányi tárgy vagy emlékezetpolitikai viták tárgya, hanem a nemzeti identitás formálásának, sőt a háborús ideológia megalapozásának egyik legfontosabb eszköze. A múlt „újraírása” szisztematikus, államilag irányított folyamat, amely számos csatornán keresztül hat: az oktatáson, a tömegmédián, a filmiparon és a törvényhozáson át egészen a nemzeti ünnepek újrafogalmazásáig.

Tankönyvek és oktatási reformok

Az orosz oktatási rendszer a 2010-es évek közepétől egyre erősebben központosított irányítás alá került. Az új történelemtankönyveket az Oktatási Minisztérium engedélyezi, és a „helyes” történelemszemlélet terjesztése vált elsődleges céllá. A 2023-ban bevezetett új történelemtankönyv például nyíltan igazolja Ukrajna invázióját azzal, hogy azt „megelőző háborúként” mutatja be a Nyugat állítólagos agressziójával szemben. A tankönyv azt írja: „Az orosz különleges hadművelet célja a béke megőrzése és az orosz világ védelme.”¹

A szovjet múlt bűneiről alig esik szó. A sztálini elnyomás eufemizált („nehéz idők”), a GULAG-rendszer említésre sem kerül, a balti államok, Lengyelország vagy Magyarország megszállása a „fasisztaellenes felszabadítás” keretében szerepel. Az 1956-os forradalom például úgy jelenik meg, mint „ellenforradalom”, amit „a Nyugat szított”.

Tömegmédia és a történelem szórakoztatása

A televízió és a filmipar is része a hivatalos emlékezetpolitikának. Olyan nagyszabású filmek készülnek állami támogatással, amelyek megerősítik a „dicsőséges orosz múlt” képét, miközben az orosz katonai erőfitogtatást hősi keretbe helyezik. A második világháborús filmek, mint például T-34 vagy 28 pánfilovista, torzított történelmi eseményeket ábrázolnak, sőt fiktív hősöket teremtenek a nemzeti büszkeség erősítése érdekében.

Az állami média, különösen a Rosszija-1 és az RT (Russia Today) csatornák, következetesen terjesztik a Kreml narratíváját. A történelem politikai eszközzé válik: a nyugati országokat rendszeresen vádolják „történelemhamisítással”, miközben Oroszország saját múltjának kritikáját árulásként kezeli. Az állami televízió 2022 óta folyamatosan tematizálja az ukrajnai háborút úgy, mint a „nácizmus elleni új nagy honvédő háborút”.

Törvények a múlt védelmére – kriminalizált kritika

A történelemre vonatkozó kritikus nézetek ma már büntetőjogi következményekkel járhatnak Oroszországban. 2014-ben lépett életbe az a törvény, amely tiltja a Szovjetunió szerepének „elértéktelenítését” a második világháborúban. A törvény lehetővé teszi, hogy akár három év börtönre is ítéljenek valakit azért, mert a szovjet háborús bűnökről beszél.

A legismertebb példa talán Jurij Dmitrijev esete, aki a Memorial szervezet keretében a sztálini tömeggyilkosságok áldozatainak sírhelyeit kutatta. Dmitrijevet koncepciós eljárásban börtönbüntetésre ítélték, és munkáját betiltották. A Memorial maga is „idegen ügynök” bélyeget kapott, majd felszámolták.²

A múlt kisajátítása, a jövő irányítása

A hivatalos történelmi narratíva Oroszországban nem pusztán a múltról szól. Az emlékezetpolitika célja a jelen legitimizálása és a jövő formálása. Ha a múlt megszépül, a jelen agressziója „történelmi igazságtételként” jelenhet meg. Ezért válik a történelem újra és újra csatatérré – nem csupán az emlékezés terén, hanem nagyon is valóságos, geopolitikai értelemben.

3. fejezet: A Budapesti Memorandum – megszegett ígéretek és a történelem fegyverként

A történelmi dokumentumok nem csupán emlékezeti szerepet töltenek be, hanem nemzetközi jogi és politikai kötelezettségvállalásokat is rögzítenek. A Budapesti Memorandum aláírása 1994 decemberében olyan fordulópont volt, amely Ukrajna nukleáris leszerelését a szuverenitás garanciáiért cserébe valósította meg. Ez az egyezmény mára a putyini külpolitika egyik leglátványosabb megsértésének szimbóluma lett, s jól példázza, hogyan viszonyul az orosz állam a saját történelmi ígéreteihez és a nemzetközi normákhoz.

A dokumentum háttere: nukleáris fegyvermentesség garanciákért

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után Ukrajna területén maradt a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálja: interkontinentális ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és robbanófejek százai. Ukrajna mégis a leszerelés mellett döntött. 1991. október 24-én a Verhovna Rada nyilatkozatot fogadott el az ország nukleáris fegyvermentes státuszáról. Három évvel később Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez (NPT), és 1994-ben megszületett a Budapesti Memorandum.

A dokumentumot négy fél írta alá: Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A memorandum értelmében az aláíró hatalmak megerősítették kötelezettségüket, hogy:

• tartózkodnak Ukrajna területi integritása vagy politikai függetlensége elleni erőszakos fellépéstől,

• nem alkalmaznak semmilyen gazdasági vagy politikai zsarolást,

• nem vetnek be sem hagyományos, sem nukleáris fegyvert Ukrajna ellen,

• tárgyalásos úton keresnek megoldást bármilyen konfliktus esetén.

A memorandum megsértése – a Krím annexiója és a háború kezdete

2014 márciusában Oroszország elfoglalta és illegálisan annektálta a Krím-félszigetet. Ez nemcsak Ukrajna szuverenitásának megsértése volt, hanem nyílt szembefordulás a Budapesti Memorandumban vállalt kötelezettségekkel is. Az orosz hadsereg „kis zöld emberkék” álnéven jelent meg, majd gyorsan katonai ellenőrzés alá vonta a stratégiai pontokat. A helyi népszavazás – amelyet a nemzetközi közösség többsége illegitimnek tart – ürügyet szolgáltatott az annektáláshoz.

Ez a lépés világossá tette: Oroszország nem tartja magára nézve kötelezőnek a memorandum vállalásait. A 2014 utáni évek során a kelet-ukrajnai háború tovább mélyítette a szakadékot a deklarált történelmi ígéretek és a valós külpolitikai gyakorlat között.

Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) hivatalos állásfoglalása szerint Oroszország a Budapesti Memorandum egyértelmű megsértését követte el, amikor katonailag beavatkozott Ukrajna területén. Mindez aláássa a nemzetközi bizalom alapjait, különösen a nukleáris leszerelés ügyében.

Történelem mint fegyver – az orosz narratíva átértelmezése

A Kreml-párti média gyakran igyekszik lekicsinyelni a Budapesti Memorandum jelentőségét, állítva, hogy az „nem kötelező erejű”, csupán „politikai nyilatkozat”. Ezzel szemben az egyezmény nemcsak politikai, de nemzetközi jogi jelentőséggel is bír: egy atomfegyver-mentes világ megvalósításának egyik sarokköve lett volna.

A memorandum eljelentéktelenítése ugyanakkor illeszkedik abba a tágabb stratégiába, amely a történelmi események relativizálását célozza. A hivatalos orosz narratíva a Krím visszacsatolását „történelmi igazságtételként” mutatja be, és arra hivatkozik, hogy a félsziget mindig is „orosz föld” volt. A történelmi érveket tehát nem a múlt megértésére, hanem a jelenlegi agresszió igazolására használják.

Geopolitikai következmények – a történelem hitelességének válsága

A Budapesti Memorandum megsértése nem csupán Ukrajnára, hanem az egész nemzetközi közösségre nézve riasztó precedenst teremtett. A dokumentum egyik alapvető tanulsága, hogy a leszerelés csak akkor működhet, ha a garanciák betartását minden fél komolyan veszi. Az orosz megszegés a jövőbeli nemzetközi leszerelési tárgyalások alapjait is megrendíti.

A történelem ilyen célú fegyveresítése – azaz múltbeli szerződések cinikus figyelmen kívül hagyása, illetve azok átértelmezése a politikai propaganda érdekében – veszélyes spirált indít el, amely végső soron a globális béke és együttműködés alapjait kérdőjelezi meg.

4. fejezet: A putyinizmus kultúrája – nacionalizmus, ortodoxia és történelemkultusz

A 21. századi Oroszország nem pusztán politikai tekintélyuralomként értelmezhető. A putyini rendszer stabilitása – és veszélyessége – épp abban áll, hogy szorosan összefonódik egy sajátos kulturális világnézettel: egy erősen ideologizált történelemszemlélet, az orosz ortodoxia szakrális értékrendje és a posztszovjet sértettségre épülő nacionalizmus ötvöződik egy koherens, de manipulatív világképpé. A putyinizmus tehát nemcsak a hatalom gyakorlásának módja, hanem egy kulturális projekt is, amelynek célja a társadalmi gondolkodás és a nemzeti identitás újraformálása.

A birodalmi múlt romantikája – mítosz és manipuláció

A putyinizmus egyik alappillére az orosz történelem mítoszainak felhasználása. A cári idők dicsősége, az ortodox kereszténység civilizációs küldetése és a Szovjetunió „győzelmei” – különösen a Nagy Honvédő Háború – olyan egységes narratívát alkotnak, amely az „örök Oroszország” képét vetíti a jelenbe. A történelem így nem múltbeli események elemzésének terepe, hanem érzelmi igazolásként szolgál a jelenlegi politikai döntésekhez.

Az iskolai tankönyvek, a televíziós műsorok, a háborús emléknapok és a történelmi filmek mind ennek az ideológiának a részei. A cél nem a kritikus gondolkodás fejlesztése, hanem az identitás egységesítése egy „megtámadott, de igazságos” nemzet köré.

Putyin 2021-es esszéje „Az oroszok és ukránok történelmi egysége” címmel világosan mutatja, hogyan válik a történelmi múlt a jelenlegi geopolitikai törekvések eszközévé. Ebben az írásban Ukrajna létezését mesterséges konstrukciónak nevezte, amely „mindig is Oroszország része volt”. Ez a gondolatmenet szolgált ideológiai alapul a 2022-es invázióhoz is.

A szent birodalom illúziója: vallás és hatalom Oroszországban

A putyinizmus másik pillére az Orosz Ortodox Egyház szövetsége az állammal. Ez nem csupán a vallás társadalmi befolyásának erősödését jelzi, hanem egyfajta szakrális nacionalizmus kialakulását is magában foglalja.

Az orosz ortodox egyház és az állam szövetsége a Szovjetunió összeomlása után, az 1990-es évektől kezdve szoros politikai és ideológiai együttműködéssé fejlődött. Az egyház, élén I. Cirill pátriárkával, azóta is a Kreml egyik legfontosabb szövetségeseként működik. Cirill a nyugati hatalmakat Oroszország ellenségeiként írja le, - amelyek szerinte – Putyinhoz hasonlóan – a nemzeti identitás felszámolására törekszenek ezzel az ortodoxia a politikai retorika szerves részévé vált, amelyben a vallási hit és a nemzeti küldetéstudat összemosódik.

Az ortodox egyház Oroszországot „szent földnek” tekinti, amelyet meg kell védeni az idegen — különösen nyugati — kulturális befolyástól. A Szovjetunió felbomlása után a nemzeti büszkeség mélypontra süllyedt, a világpolitikai jelentőség elvesztése és a gazdasági összeomlás sokakban a birodalom szétesését nemzeti tragédiaként rögzítette. Ebben a légkörben az ortodox egyház különösen hatékonynak bizonyult a kollektív nemzeti önérzet helyreállításában: az orosz hagyományos értékek, a család, a hit és a múlt dicsőségének hangsúlyozásával új alapot kínált az identitásépítéshez.

A társadalmi folyamatok is ezt tükrözik: az ortodoxiával való azonosulás aránya az 1990-es évek elején mért egyharmadról 2020-ra több mint kétharmadra emelkedett. Ugyanebben az időszakban az Istenhívők aránya 44%-ról 78%-ra nőtt. A vallás ma már nem pusztán spirituális gyakorlat, hanem a nemzeti identitás egyik alappillére. Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy „igazi orosz” csak ortodox lehet.

Ez a hit-vezérelt nemzeti öntudat pedig gyakran birodalmi attitűdökbe torkollik. A statisztikák szerint az oroszok többsége (69%) a saját kultúráját másokénál felsőbbrendűnek tartja. 77%-uk büszke vallási hovatartozására, és míg 1999-ben csak minden harmadik orosz gondolta úgy, hogy országuk szuperhatalom, ma már háromnegyedük vélekedik így. A felsőbbrendűségi érzések és a múltbeli megaláztatások kombinációja táplálja azt a küldetéstudatot, amely a „birodalmi Oroszország” helyreállításának eszméje mögött áll.

Ez a szövetség az állam és az egyház közt valójában a világi politika vallási legitimációját szolgálja. Az orosz hadsereg egyházi áldással indul háborúba, és az új templomok gyakran katonai témájú mozaikokkal, freskókkal díszítettek. Az egyházi szimbolika így már nem az örök életre, hanem az „örök Oroszországra” irányul.

Kultúra és cenzúra – a művészet eszközzé válik

A putyini állam különös figyelmet fordít a kulturális szféra ellenőrzésére is. A filmek, színházi darabok, könyvek és médiatartalmak szelektálása azt a célt szolgálja, hogy csak azok a művek juthassanak el a nyilvánossághoz, amelyek megerősítik az állami narratívát.

A 2022-es háború után több ezer orosz művész és értelmiségi emigrált, köztük olyan írók, mint Ljudmila Ulickaja vagy Borisz Akunyin, akik nyíltan bírálták az agressziót. Az orosz állam gyorsan reagált: „idegen ügynöknek” minősített több kulturális szereplőt, betiltotta a kritikus műveket, és üldözte a független kiadókat. A kultúra így nem a sokféleség és szabadság terepe, hanem a nemzeti egység és lojalitás vizsgája lett.

A putyinizmus kulturális paradoxonja

Mindez paradox helyzetet teremt: miközben a putyinizmus a történelmi és kulturális nagyságot hirdeti, éppen annak pluralitását, kérdezését és autonómiáját lehetetleníti el. A putyini „kultúrharc” célja nem a nemzeti identitás gazdagítása, hanem annak egyetlen értelmezésre való leszűkítése. Ebben a rendszerben a történelem nem tanít, hanem ítél. A művészet nem kérdez, hanem igazol. A vallás nem lelkiismeret, hanem fegyelmező erő.

Ez a kulturális-ideológiai konstrukció teszi lehetővé, hogy a társadalom jelentős része elfogadja, sőt támogassa az agresszív külpolitikai lépéseket. A putyinizmus kulturális logikája nélkül a 2022-es háború sem lett volna megvalósítható olyan belső ellenállás nélkül, amilyennek logikusan következnie kellett volna egy demokratikus társadalomban.

5. fejezet: A „nácizmus”, mint propagandaeszköz – Putyin beszédei és az orwelli retorika

2022 február 24-én Vlagyimir Putyin hosszú televíziós beszédében bejelentette, hogy Oroszország „különleges katonai műveletet” indít Ukrajna ellen. A bejelentés mögött azonban nem a biztonsági fenyegetés valósága, hanem egy hazugságokra és manipulációra épülő világkép húzódott meg. Putyin – a nemzetközi jogot megsértve – az inváziót a „Donbász védelmére” és „Oroszország önvédelmére” hivatkozva indokolta, miközben semmiféle bizonyíték nem utalt arra, hogy Ukrajna fenyegetést jelentett volna Oroszországra nézve. A háborús retorika középpontjába a „nácimentesítés” kifejezése került. Ez az orwelli eufemizmus egyszerre szolgált a legitimáció, a gyűlöletkeltés és a belső mozgósítás eszközeként. Putyin állítása szerint Ukrajna – élén egy zsidó származású elnökkel, akinek családtagjai a holokauszt áldozatai voltak – „náci uralom” alatt áll. Az ellentmondás nem zavarja a Kreml gépezetét: a nácizmus vágyképpé vált, egy olyan absztrakt ellenséggé, amelybe bárkit bele lehet vetíteni, aki az orosz birodalmi érdekkel szemben áll.

Március 16-i beszédében Putyin még tovább ment. Állítása szerint a kijevi vezetés biológiai és vegyi fegyverek bevetésére készül, lépfenét fejleszt, és hamarosan nukleáris arzenállal fenyegeti a Donbászt és Oroszországot. E vádak semmiféle tényszerű alappal nem bírtak. A propagandagépezet a klasszikus dezinformációs mintázatot követte: minél nagyobb a hazugság, annál hatékonyabb a sokkoló ereje. A „náci” szó fokozatosan központi kategóriává vált nemcsak a háborús retorikában, de az orosz belpolitikában is.

A „nácizmus” vádként való alkalmazása nem újkeletű jelenség a Kreml kommunikációjában. Már a 2014-es Euromajdan eseményeit követően is ezzel a címkével illették az ukrán kormányt és azokat az országokat – Lengyelországot, a balti államokat, sőt olykor nyugati demokráciákat is –, amelyek ellentétes álláspontot képviseltek Moszkvával szemben. Az orosz állami médiában minden, ami a nyugati értékeket – demokráciát, jogállamot, függetlenséget – képviseli, potenciális „náci” fenyegetéssé válhat.

A propagandában egyre gyakrabban jelenik meg a „náci” szó olyan kontextusokban is, ahol annak alkalmazása teljesen abszurd. Az orosz parlament 2022. március 4-én egyhangúlag fogadott el olyan törvényeket, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot és kriminalizálják a független média működését. Ekkor is elhangzott: az intézkedések célja a „nácik elleni küzdelem”. A nyugati világ kollektív megbélyegzése – mely szerint egész Európa „náci” mivolta miatt ellenséges Oroszországgal szemben – egyszerre abszurd és félelmetesen hatékony az orosz társadalom mozgósításában.

Putyin „nácimentesítési” célja valójában az ukrán nemzeti identitás, az ellenállás és a függetlenség megtörésére irányul. Az orosz vezetés szemében mindenki, aki ukrán nemzeti büszkeséget mutat, potenciális „náci”, akit „denacifikálni” kell. A fogalom ily módon válik a függetlenség, az önrendelkezés és a demokratikus elkötelezettség elnyomásának eszközévé. A gyakorlat hátterében ideológiai motívumok is meghúzódnak, elsősorban a Kreml környezetéhez közel álló Alekszandr Dugin elképzelései, aki Ukrajna önálló államiságát mindig is tagadta, és a „Russzkij Mir” – az orosz világ – birodalmi kiterjesztésének ideológiáját hirdeti.

Putyin az 1984 orwelli világát idéző módon használja a nyelvet és a történelmet: nem a tények számítanak, hanem a hatalom narratívája. Miközben másokat náciknak bélyegez, saját országában egyre totalitáriusabb személyi kultuszt épít ki. A „denacifikáció” így nem más, mint a független Ukrajna politikai és kulturális elpusztításának eufemisztikus megfogalmazása.

6. fejezet: Reflexió és következtetések – A putyinizmus tanulságai Magyarország számára

A putyinizmus egy olyan politikai és ideológiai rendszert képvisel, amely mély hatással van Oroszországra és annak nemzetközi kapcsolataira, különösen Európában. De fontos, hogy mi, magyarok is figyelemmel kísérjük, mivel a térségben valódi következményei lehetnek annak, hogy milyen politikai modellt alkalmazunk, és hogy miként viszonyulunk a szomszédos országok belső ügyeihez. A putyinizmus kultúrája, politikai gyakorlata és a nemzetközi jogot semmibe vevő fellépése példátlan következményekkel jár, és fontos, hogy mindezekről tanuljunk.

A nemzetközi jog és a szuverenitás védelme

A putyinizmus egyik legsúlyosabb tanulsága a nemzetközi joghoz és az állami szuverenitáshoz való viszonyulás kérdésében rejlik. Az autoriter rendszerek gyakran saját hatalmi érdekeik mentén értelmezik – vagy egyenesen semmibe veszik – a nemzetközi normákat, ami súlyos következményekkel járhat a globális biztonságra nézve. Különösen világos példát nyújt erre az 1994-ben aláírt Budapesti Memorandum, amelyben Oroszország – az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt – vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi integritásának tiszteletben tartását, cserébe azért, hogy Ukrajna lemond nukleáris fegyvereiről.

Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz (és korábban a szovjet) külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat taktikai eszközként kezeli, és ha az érdekei úgy kívánják, gondolkodás nélkül megszegi azokat. Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz – és korábban a szovjet – külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat kizárólag taktikai eszközként kezeli, és ha érdekei úgy kívánják, bármikor megszegi azokat. A történelem során számos példát láthatunk erre, köztük a leghírhedtebb a Hitler–Sztálin-paktum (Molotov–Ribbentrop-paktum) 1939-ben, amelynek titkos záradéka alapján a Szovjetunió és a náci Németország felosztotta egymás között Kelet-Európát. A megállapodás nyomán a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, megtámadta Finnországot, valamint – Németországgal összehangoltan – keleti irányból lerohanta Lengyelországot is. Ez nem a szerződések tiszteletben tartásáról, hanem éppen ellenkezőleg: azok cinikus felhasználásáról és megszegéséről tanúskodik, a pillanatnyi stratégiai előnyök érdekében. Ennek fényében az orosz agresszió – különösen a Krím 2014-es annektálása és a 2022-es teljes körű invázió – nem okozott meglepetést azok számára, akik ismerik Oroszország geopolitikai logikáját. Érdekes módon azonban ez a lépés mégis váratlanul érte Európa és a Nyugat vezető politikusait, akik évtizedeken át abban bíztak, hogy Oroszországot be lehet illeszteni a nemzetközi jog és együttműködés normarendszerébe. Ez a naivitás, valamint az energiapolitikai és gazdasági függőségek elfedték a valós veszélyeket.

Az orosz agresszió nemcsak Ukrajna államiságát veszélyezteti, hanem a nemzetközi jog alapelveit is aláássa. Egy ilyen precedens megingatja a kisebb államok biztonságérzetét, és kiszámíthatatlanabbá teszi a világpolitikai viszonyokat. A szuverenitás védelme és a nemzetközi jog következetes alkalmazása tehát nem csupán elvont jogi kérdés, hanem a békés együttélés és a globális rend alapvető záloga. A putyinizmus ezzel szemben a jog erőszakkal való helyettesítését képviseli – egyfajta visszatérést a 20. század legsötétebb időszakaihoz.

A demokratikus értékek megőrzése

A putyinizmus egy erőteljes figyelmeztetés arra is, hogy mi történhet egy társadalomban, ha az demokratikus értékek helyett autoriter gyakorlatokat alkalmaz. A szabadságjogok, a szólás- és sajtószabadság, valamint az emberi jogok csorbítása egy olyan társadalmi környezetet hoz létre, amelyben az állampolgárok képtelenek véleményüket nyíltan kifejezni, és a hatalom minden aspektusa ellenőrzés alatt áll. Magyarország számára kulcsfontosságú, hogy megvédje ezeket az alapvető jogokat, hiszen ha egy állam nem tartja tiszteletben a demokratikus normákat, akkor elveszíti azt a képességét, hogy valódi párbeszédet folytasson a világ többi részével.

A mai Magyarország számára tehát különösen fontos, hogy felismerje a politikai manipuláció és a demokrácia megszorításának jeleit. A független intézmények, az igazságszolgáltatás és a sajtó szabadsága nélkül a közvélemény irányítása könnyen elérhetővé válik, ahogyan azt a putyinizmus példája is mutatja.

Nacionalizmus és nemzetközi kapcsolatok

A putyinizmus sajátos formája az orosz nacionalizmusnak, amely a birodalmi múlt dicsőségére épít, és külpolitikája nem az egyes nemzetek függetlenségére való tiszteletteljes viszonyt, hanem a szomszédos országok feletti befolyás és bekebelezés gyakorlatát helyezi előtérbe. Magyarország számára különösen fontos, hogy elkerülje a nacionalizmus túlzott hangsúlyozását. A történelmi tapasztalatok – például Trianon vagy a kisebbségek sorsa a szomszédos országokban – arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad olyan politikát folytatni, amely más nemzetek rovására erősíti saját identitásunkat. A nacionalizmus belpolitikai eszközként való alkalmazása nemcsak a belső stabilitást veszélyeztetheti, hanem hosszú távon nemzetközi elszigetelődéshez is vezethet.

A putyinizmus nem csupán politikai rendszer, hanem egy olyan ideológiai konstrukció is, amely szervesen épít az orosz nacionalizmus birodalmi múltban gyökerező változatára. Ennek középpontjában a „Nagy Oroszország” eszméje áll, amely szerint Oroszországnak történelmi küldetése van, és természetes befolyási övezete a posztszovjet térség. E felfogás értelmében a volt szovjet tagköztársaságok – különösen Ukrajna, Belarusz, a balti államok és a Kaukázus országai – nem teljes értékű, önálló nemzetek, hanem elszakított területek, amelyek újraintegrálása a birodalmi kontinuitás helyreállításának része.

Ez a történelmi nosztalgiára építő, agresszív nacionalizmus nemcsak a szomszédos országok szuverenitását fenyegeti, hanem aláássa a nemzetközi jog normarendszerét is. A „ruszki mir” (orosz világ) eszméje, amely a kulturális, nyelvi és történelmi közösségre hivatkozva egységes „civilizációs térként” jeleníti meg az orosz ajkú népesség lakta régiókat, ideológiai és gyakran katonai eszközt is kínál Moszkva számára a beavatkozásra – amint azt a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai háború példája is mutatja.

Magyarország számára e fejlemények több szempontból is tanulságosak. Egyrészt intő jelek arra, milyen veszélyeket rejt magában a túlzó, revizionista politikai retorika, amely történelmi sérelmekre és nemzeti nagyság ideájára épül. A Kárpát-medencében több államban él jelentős magyar közösség, és bár e közösségek támogatása legitim cél, különösen fontos, hogy ez ne keltsen etnikai feszültséget. A támogatásnak a kulturális kapcsolatok, a kisebbségi jogok védelme és a párbeszéd erősítésén kell alapulnia, nem pedig a területi revízió gondolatán.

Másrészt a nacionalizmus belpolitikai szerepe sem elhanyagolható. A putyini rendszer esetében a nacionalizmus hatékonyan szolgálja a társadalmi elégedetlenség elterelését: a gazdasági problémák, a korrupció vagy az autoriter kormányzás helyett a külvilág (a Nyugat, a NATO, Ukrajna) válik a belső feszültségek célpontjává. Ez a mechanizmus Magyarországon is megfigyelhetővé válhat, ha a politika egyre inkább a történelmi nosztalgiára és nemzeti sérelmekre épít, miközben háttérbe szorítja a társadalom valós, mindennapi problémáinak megoldását.

A magyar külpolitika hitelessége és mozgástere hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha következetesen elutasítja a dominanciaalapú gondolkodást, és a nemzeti érdekeket a nemzetközi együttműködés, a kölcsönös tisztelet, valamint a kisebbségi jogok érvényesítése révén képviseli. A nacionalizmus nem lehet zéró összegű játszma, ahol más nemzetek vesztesége a mi győzelmünk – különösen nem egy olyan térségben, mint Közép-Európa, ahol a nemzetek történelme, kultúrája és sorsa szorosan összefonódik.

A térség destabilizációját tovább fokozzák azok a szélsőjobboldali politikai és médiakörök, amelyek a putyini rendszerhez való nyílt vagy burkolt rokonszenv alapján saját, revizionista céljaikat próbálják igazolni. Magyarországon is léteznek olyan szélsőjobboldali – sőt időnként mérsékelten jobboldali – csoportok, amelyek támogatják Oroszország geopolitikai törekvéseit, és olyan elképzeléseket hangoztatnak, miszerint a jelenleg Ukrajnához tartozó Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz elérhető vagy kívánatos lenne.

Ezek az eszmék gyakran torzított vagy teljesen valótlan információkra épülnek. A szélsőjobboldali médiában rendszeresen jelennek meg olyan hírek, amelyek az ukrán államot az ott élő kisebbségekkel – különösen a magyarokkal – szembeni kegyetlenséggel vádolják. Bár Kárpátalja magyar közössége valóban számos kihívással néz szembe, az ilyen drámai, sokszor szándékosan túlzó állítások nemcsak félrevezetők, hanem kifejezetten ártanak is a kisebbség helyzetének. A feszültségkeltés nem szolgálja sem a határon túli magyarok érdekeit, sem Magyarország hosszú távú külpolitikai céljait – különösen egy olyan háborús helyzetben, ahol a nemzetközi jog, a szuverenitás és a területi integritás következetes védelme minden felelős állam számára alapvető erkölcsi és politikai kötelesség.

A globalizáció és az Oroszország elleni szankciók

A putyinizmus határozottan elutasítja a globalizációt, a nyílt társadalmakat és a nemzetközi együttműködés alapelveit, helyette a nemzeti szuverenitásra, a központosított hatalomra és az állami kontrollra összpontosít. Az Ukrajna elleni 2022-es inváziót követően Oroszországra kivetett nemzetközi szankciók rávilágítottak arra, hogy a globális közösség egységes fellépése képes valódi nyomást gyakorolni egy autoriter rezsimre, még akkor is, ha az rövid távon alternatív gazdasági kapcsolatokkal próbálja tompítani a hatásokat.

Magyarország számára ennek az a tanulsága, hogy a nemzetközi szolidaritás, az európai értékközösséghez való hűség és a közös fellépés támogatása nem csupán erkölcsi kérdés, hanem hosszú távon a biztonság és a gazdasági stabilitás alapfeltétele is. Egy kis- és nyitott gazdaságú ország számára a globális intézményrendszerek megbízhatósága és a jogállamiság nemzetközi elismerése kulcsfontosságú tényezők.

A putyinizmus ideológiai és geopolitikai veszélyei

A putyinizmus nem csupán belpolitikai konstrukció, hanem regionális és globális hatása is egyre jelentősebbé válik. A történelem, az orosz ortodox vallás és az államilag irányított kultúra szoros összefonásával Putyin egy olyan ideológiai keretet hozott létre, amely igazolja a külpolitikai agressziókat, miközben relativizálja a nemzetközi jogot. Az ilyen legitimációs technikák különösen veszélyesek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelmi sebek, a kulturális identitás és a vallásos hagyományok politikai célokra való felhasználása könnyen rezonanciát kelthet.

Putyin külpolitikája, különösen Ukrajna elleni háborúja, nemcsak a regionális stabilitást fenyegeti, hanem alapjaiban rendíti meg az európai biztonsági rendet is. Ahogy azt számos nemzetközi elemző és vezető hangsúlyozza, az orosz invázió nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. A háború, amelyet Putyin „különleges katonai műveletként” nevezett el, nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. Putyin rendszerét a történelem torzított, revizionista értelmezésére alapozza, amelyet minden eszközzel igazolni próbál, miközben elhallgatja a nemzetközi jog és a területi integritás elveit.

Az ukrán nép jogát a függetlenséghez és önállósághoz nem lehet felcserélni egy orosz politikai és katonai célokkal, amelyek végső soron a regionális és globális stabilitást veszélyeztetik. Ahogy egyes szakértők is figyelmeztettek, az orosz agresszió nemcsak egy szomszédos ország ellen irányul, hanem egy mélyebb fenyegetést jelent az egész európai kontinens biztonságára. Putyin az Ukrajna elleni háborújával szétzilálta az európai biztonsági rendet, amelyet hosszú évtizedek óta a kölcsönös tiszteleten és békés együttélésen alapuló nemzetközi jog és diplomácia alakított.

A történelmi párhuzamok felvetése, amelyek szerint az orosz invázió egy újabb harc a fasizmus ellen, nemcsak történelmileg téves, hanem erkölcsileg is káros. Az Ukrajna felszabadításának mítosza, amelyet a Kreml próbál fenntartani, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ukrajna nem egy fasista diktatúra, hanem egy demokratikus, szabad és független ország, amely saját jövőjét és politikai irányvonalát választja. A nyugati világ számos vezetője és politikai elemzője éppen ezért hangsúlyozza, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió nem csupán Ukrajna számára jelent fenyegetést, hanem az egész európai biztonsági rendet destabilizálja.

Putyin elnöksége nemcsak a külpolitikai kérdéseket és a nemzetközi jogot relativizálja, hanem egy új geopolitikai rendet próbál kialakítani, amely a területi terjeszkedésre és a szomszédos államok belügyeibe való beavatkozásra összpontosít. A „Nagy Oroszország” eszméje mögött egy olyan imperialista elképzelés húzódik meg, amely nemcsak a régió destabilizációját okozza, hanem a nemzetközi kapcsolatok normáit is alapjaiban rendíti meg.

Ez a veszély nemcsak Ukrajnára, hanem a közép-európai régió más országaira is kiterjed, így különösen Balti- és Lengyelországra, amelyek számára Putyin Oroszországa komoly biztonsági fenyegetést jelent. A balti államok – Lettország, Litvánia és Észtország – NATO- és EU-tagokként, valamint történelmileg is orosz fenyegetettség alatt álló nemzetekként, szorosan figyelik az orosz agressziókat, és aggódnak a jövőbeli orosz terjeszkedés lehetőségétől. Lengyelország számára a putyini Oroszország ismételten nemcsak közvetlen katonai fenyegetést jelent, hanem egy geopolitikai feszültséget is, amely hatással van a régió biztonsági és diplomáciai tájára.

Ezért a közép- és kelet-európai térség számára különösen fontos, hogy határozottan elutasítja azt az ideológiai keretet, amely Putyin politikáját legitimizálja. A szabadság és a függetlenség védelme nemcsak Ukrajna, hanem minden szabad ország, köztük Magyarország számára is alapvető érték. „Akik felszabadultak, azok kötelesek megvédeni a szabadságot” – ahogy ezt Julia Klöckner (CDU), a Bundestag elnöke hangsúlyozta. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is.

Orbán Viktor szerepe az EU és Oroszország viszonyában

Az elmúlt években Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin viszonya látványosan szorosabbá vált. Magyarország miniszterelnöke többször is egyfajta különutas politikát képviselt az Európai Unión belül, különösen az Oroszországgal szembeni közös fellépés – például a szankciók – ügyében. Mindez azt a benyomást keltheti, hogy Orbán Viktor a Kreml egyik legfontosabb szövetségese lett az EU-ban, aki akadályozza a közös álláspont kialakítását, és ezzel gyengíti a kontinens egységes külpolitikai fellépését. Magyarország különutas politikája különösen akkor vált érzékeny kérdéssé, amikor Orbán Viktor az orosz-ukrán háborúval kapcsolatosan a szankciók és a nyugati válaszlépések mérséklését szorgalmazza, ami nemcsak a nemzetközi közösségben, hanem az EU-n belül is feszültségeket okoz.

Egyes elemzők szerint a magyar külpolitika gyakran „trojai falóként” működik, vagyis belülről bomlasztja az EU közös fellépését – különösen akkor, amikor vétójogával élve blokkol közös nyilatkozatokat vagy döntéseket. Ez különösen aggasztó a jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor az orosz agresszióval szembeni határozott és egységes európai fellépés biztonságpolitikai érdek. Putyin számára Orbán – tudatosan vagy nem – potenciális eszköz lehet az európai szolidaritás aláásására, még akkor is, ha Moszkva általánosságban nem tartja barátnak az EU-tagállamokat. A magyar kormány döntései és politikai irányvonalai különösen érzékenyek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelem és a geopolitikai helyzet folytán Oroszország agressziója mindmáig élő fenyegetést jelent.

Oroszország számára az európai kontinens nem csupán politikai és gazdasági rivális, hanem az ideológiai és geopolitikai befolyás kiépítésének fő akadálya is. Az orosz vezetés célja, hogy visszaállítsa a Szovjetunió szellemi és területi örökségét, és terjeszkedése révén destabilizálja a régiót, ami veszélyezteti az EU stabilitását és biztonságát. Az Ukrajnában zajló háború és a fokozódó militarizálás közvetlen fenyegetést jelent a NATO-tagállamokra, különösen a közép- és kelet-európai országokra, amelyek történelmileg már megélték Oroszország agresszióját. Az orosz beavatkozás és az alternatív gazdasági kapcsolatok keresése (például a saját energiaexport révén) az EU politikai egységét is próbára teszi, mivel egyes országok hajlamosak aláásni a közös fellépéseket. Így, bár Magyarország tagja az EU-nak, Orbán politikája révén a magyar kormány egyes intézkedésekkel, mint például a szankciók ellenállásával, a közösség egységes külpolitikai fellépését is gyengíti.

Putyin számára Orbán Viktor nemcsak politikai szövetséges, hanem egy eszköz is lehet arra, hogy megosztja és megoszthatja az EU-t. Orbán egyes lépései, mint például a nyílt orosz-ellenes szankciók elleni tiltakozás, tovább erősíthetik ezt a hatást, miközben a kormány deklarált célja az orosz energiával való kapcsolatok fenntartása. A közép- és kelet-európai országok számára ez különösen veszélyes lehet, hiszen egy esetleges orosz agresszió vagy beavatkozás folytán, Magyarország állásfoglalásai, mint a közvetlen orosz kapcsolat fenntartása, az európai egység gyengítéséhez vezethetnek.

Ezért Oroszország nemcsak katonailag, hanem politikai, gazdasági és ideológiai szempontból is a legnagyobb veszélyt jelenti Európára. Az EU és Oroszország közötti feszültség nem csupán gazdasági és politikai területen zajlik, hanem ideológiai és biztonsági kihívásokat is felvet, amelyek folyamatosan próbára teszik a közösség egységét. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is. De mindezt csak egy demokratikus, nem pedig egy fasisztoid, Putyinhoz kötödő politikát követő Magyarország képes végrehajtani, amely valóban értékeli és védi az európai szabadságot és a jogállamiságot.  Magyarország jövője nem Oroszország oldalán, hanem az európai közösségben, a demokrácia és szabadság oldalán van.

*

A történelem manipulálása Oroszországban nemcsak a múlt átírásáról szól, hanem a jövő alakításáról is. A hatalom számára a történelmi narratívák birtoklása eszköz a társadalom irányítására, miközben elhallgatják a múlt bűneit: a sztálini terror, a szovjet megszállások, a demokratikus mozgalmak könyörtelen leverése – 1956 Budapesten, 1968 Prágában, vagy később Afganisztánban.

Ez a manipulált történelem nemcsak az orosz nemzeti identitást építi, hanem háborús ideológiát is legitimizál, ami veszélyezteti a társadalmi diskurzust és a nemzetközi stabilitást. Oroszország revizionizmusa nemcsak elméleti, hanem gyakorlati fenyegetés is, amely hozzájárul a geopolitikai feszültségek növekedéséhez. A Budapesti Memorandum példája is mutatja, hogy a nemzetközi ígéretek és szerződések sem védhetnek meg, ha a hatalmi érdekek más irányba terelik a történéseket. Ugyan a történelem átírása nem egyedüli jelenség Európában, Oroszország esetében azonban ez a gyakorlat Európára nézve tragikus következményekkel járhat. Putyin ezzel a nemzeti hazugsággal az orosz identitást akarja növelni, és a népet manipulálni a hatalom érdekében. De vajon hova vezet mindez?

Az orosz rezsim nemcsak más országokat fenyeget, hanem saját népét is cserbenhagyja. A birodalmi álmok mögé bújva figyelmen kívül hagyja azt a valóságot, hogy Moszkván és Szentpéterváron kívül Oroszország jelentős része nyomorban él. Milliók számára nincs megfelelő egészségügyi ellátás, iskola vagy infrastruktúra. A hatalom nem épít, csak rombol: miközben milliárdokat költ háborúra és propagandára, a saját állampolgárait kiszolgáltatottságban tartja. Az emberek nemcsak jogoktól, hanem reménytől is megfosztva élnek, miközben azt tanítják nekik, hogy a dicsőséges múlt fontosabb, mint a nyomorúságos jelen. Ez nem nemzeti büszkeség, hanem kollektív öncsalás. És ha egy hatalom saját polgárai jólétét is feláldozza a hamis történelem és a háborús ideológia oltárán, annak a jövője nemcsak sötét, hanem elkerülhetetlenül pusztító is lesz. Oroszország nagy részén a nyomor a mindennapok természetes állapota, és az emberek nem is tudják, milyen lehetne másképp élni – számukra csak a propaganda maradt, amely dicsőséget ígér, miközben elrejti a valóságot.

Ezek alapján Oroszország jövője elég sötétnek és tragikusnak tűnik.

-000-

Irodalom

1. Merridale, C. (2013). Red fortress: History and illusion in the Kremlin. Metropolitan Books.

2. Laruelle, M. (2018). Russian nationalism: Imaginaries, doctrines, and political battlefields. Routledge.

3. Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

4. Pew Research Center. (2017). Religious belief and national belonging in Central and Eastern Europe. https://www.pewresearch.org/religion/2017/05/10/religious-belief-and-national-belonging-in-central-and-eastern-europe/

5. Levada Center. (2020). Russian identity and patriotism. https://www.levada.ru/en/

6. Figes, O. (2002). Natasha's dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

7. Pipes, R. (1995). Russia under the old regime (2nd ed.). Penguin Books.

8. Budapesti Memorandum. (1994). Memorandum on Security Assurances in Connection with Ukraine’s Accession to the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons.
   https://www.un.org/ru/documents/ods.asp?m=A/49/765

    

Egyre elkeserítőbb olvasni a híreket Magyarországról. Bár nem ott élek, naponta figyelemmel kísérem, mi történik, és szinte minden hír újabb okot ad a keserűségre. Egy ország, ahol az emberek többsége tisztességre, biztonságra és kiszámíthatóságra vágyik, lassan süllyed egyre mélyebbre az arrogancia, a cinizmus és a hatalmi gőg mocsarába. A miniszterelnök, akinek szolgálnia kellene a nemzetet, kastélyokkal, birtokokkal és alapítványi vagyonnal gyarapodik, miközben rendeleti úton kormányoz, és az Európai Uniót gyalázza — de közben pénzért folyamodik hozzá. A kettős beszéd, a hazugság intézményesült. És mindezt sokan elhiszik. Vagy legalábbis elfogadják. Mert félnek. Vagy mert már feladták.

Az ország kifosztva. A gazdaság erőtlen, csak a propaganda harsogja a sikereket, miközben a valóságban egyre többen élnek napról napra, kiszolgáltatva, reménytelenül. Az oktatás romokban: tanárok pályaelhagyók, gyerekek túlterheltek vagy épp leszakadók, az iskolákba évtizedek óta nem jutott valódi jövőkép. Az egészségügy szintén az összeomlás szélén: orvoshiány, ápolóhiány, várólisták, lepusztult kórházak, kivándorló szakemberek. A szociális háló gyakorlatilag nem létezik: aki beteg, idős, elesett, az jobbára magára marad. Ebben az országban nem véletlenül félnek megbetegedni vagy öregedni.

És mindeközben a miniszterelnök — aki egykor erkölcsi újrakezdést, rendszerváltást, nyugatosodást ígért — ma már nem egyszerűen politikailag, hanem erkölcsileg is vállalhatatlan. A hatalmat nem szolgálatra, hanem önmaga bebetonozására használja. Vagyont gyűjt, embereket hallgat el, közpénzt magánvagyonná alakít. Törvényt ír magára, és közben erkölcsről prédikál.

Megdöbbentő visszatekinteni arra az erkölcsi és politikai átalakulásra, amelyen Orbán Viktor keresztülment. Az a fiatal politikus, aki 1989-ben még a szovjet csapatok kivonását követelte, és liberálisként, nyugatos reformernek mutatta magát, mára egy tekintélyelvű, nacionalista rendszer kiépítője lett. Az egykori szabadságharcos ma már a szabadság lebontásának szimbóluma, egy olyan ember, aki ma már az ellenkezőjét képviseli annak, amit egykor hirdetett.

A legbeszédesebb példák egyike az, amikor 2006-ban, a Fidesz XX. pártkongresszusán Orbán Viktor az MSZP politikáját a Mein Kampf egy – vélelmezett – idézetével támadta. Az elhangzottak szerint:„A gyűlölet a legalapvetőbb emberi érzés, a gyűlöletre kell alapozni a politikát, és a gyűlölettel kell megsemmisíteni az ellenséget.” Majd hozzáfűzte: „Az MSZP politikája erre alapul, így akarja megsemmisíteni a Fideszt.”Ez az állítás nemcsak a politikai ellenfél démonizálása volt, hanem egy nyílt fenyegetés: a Fidesz vezetője ezzel nemcsak az MSZP szándékait igyekezett lejáratni, hanem azt is sugallta, hogy létezik egy politikai háború, amelyben az ellenség „megsemmisítésére” készülnek — és ezzel indokoltá válik bármilyen visszacsapás. Ijesztő, hogy egy európai ország miniszterelnöke politikai retorikájában a Mein Kampf szellemiségét idézve, lényegében háborús logikát érvényesít a demokratikus versengés helyett. A „megsemmisítés” szó, ebben a kontextusban, nem csupán verbális túlzás: pontosan az az autoriter gondolkodásmód köszön vissza belőle, amely ellen egykor a Fidesz megalakulása idején még maga Orbán is fellépett.

Orbán és Putyin

A legnagyobb ellentmondás azonban az, hogy miközben belpolitikájában könyörtelenül leszámolt mindenféle valódi politikai pluralizmussal, ezt a gyakorlatot nagy valószínűséggel Putyintól vette át, hiszen a Szuverenitásvédelmi Hivatal ötlete is orosz mintára született. Orbán tehát nemcsak az autokratikus politikai rendszert, hanem annak eszközeit is másolta, amelyek segítségével tovább erősítette hatalmát és elnyomta a politikai ellenállást. Orbán nem csupán egy hasonló politikai modellt követ, hanem úgy tűnik, hogy szoros politikai együttműködést alakít ki Oroszország autokratikus vezetésével. A fentiek alapján pedig egyre inkább úgy tűnik, mintha Orbán Viktor Putyin beosztottja volna

Az az ember, aki valaha aggodalmát fejezte ki a szabadságjogok sorsa miatt, ma egy agresszív, birodalmi törekvéseket megvalósító diktatúra oldalán hallgat, vagy épp menteget. Az ukrán nép függetlenségi harcát nem támogatja, hanem akadályozza; a nyugati szövetségesek felé kétértelmű, támogató szavai mögött rendszeresen ott lappang az orosz befolyás kiszolgálása. Putyin csicskájává lett — nem csak képletesen, hanem stratégiailag, politikailag, morálisan.

A Theins szerint Orbán Viktor hűsége Putyinhoz egy kompromittáló videónak köszönhetően alakult ki, amelyet Szemjon Mogilevics, a híres orosz bűnöző készíthetett róla az 1990-es évek közepén. Dietmar Clodo, a német üzletember és biztonsági szakértő tanúvallomásában arról számolt be, hogy Mogilevics pénzt adott át Orbánnak, amely a választási kampányhoz való hozzájárulás volt. A pénzátadás során a fiatal Orbán nem volt hajlandó belépni Clodo házába, így a bőröndöt végül egy másik személy vette át. Az információk alapján Mogilevics kapcsolatokat ápolt a magyar politikai elit tagjaival, beleértve Pintér Sándort is, és a bűnszervezet pénzmosással foglalkozott.

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin kapcsolata már a 2009-es évre nyúlik vissza, amikor Orbán Szentpéterváron találkozott Putyinnal, még a Fidesz kormányra kerülése előtt. Ez a találkozó alapozta meg a két politikus közötti kapcsolatot. A későbbiekben, 2010 környékén, Orbán legszűkebb köréhez tartozó üzletemberek, mint Simicska Lajos és Nyerges Zsolt, Moszkvába utaztak, hogy üzleti kapcsolatokat alakítsanak ki az oroszokkal, és az FSZB tisztviselőivel tárgyaljanak. Az orosz kapcsolatépítés célja a gazdasági előnyök megszerzése, és a titkosszolgálatok bevonása jelezte, hogy az orosz állami kötődésű üzletekben gyakran fontos szerepe van a titkosszolgálatoknak. Az orosz kapcsolatok erősítése Orbán számára nemcsak gazdasági előnyöket, hanem politikai manőverezési lehetőségeket is biztosított. A magyar miniszterelnök a kapcsolatokat arra használta, hogy Magyarország jobb alkupozíciót szerezzen a nemzetközi politikai térben, különösen a nyugat-európai nagyhatalmakkal és az Egyesült Államokkal szemben. Az oroszokkal való szoros együttműködés egyik kulcsfontosságú lépése volt a paksi atomerőmű bővítésére vonatkozó szerződés, amely Magyarország energetikai és külpolitikai pályáját hosszú évtizedekre meghatározta. A cikkben szereplő források szerint Orbán kifejezetten élvezte a nagyhatalmi manőverezést, mivel úgy vélte, hogy Oroszország segíthet megoldani Magyarország gazdasági és politikai problémáit, miközben a nyugati kapcsolatok romlásával egy új, szorosabb kapcsolat kiépítésére is lehetőséget adott. Putyin azóta rendszeresen látogat Budapestre, és a két ország közötti kapcsolatok továbbra is fontos szerepet játszanak Magyarország külpolitikájában.

A helyzet azonban nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is figyelmet keltett, mivel a nyugati országok és az EU is egyre inkább észrevették Orbán politikai változásait és kapcsolatainak orosz irányultságát. A miniszterelnök viselkedése, amely egyre inkább Putyin politikai stratégiáit követi, arra enged következtetni, hogy a kormányfő számára a hatalom megtartása és a politikai manőverek éppúgy kulcsfontosságúak, mint a nemzetközi kapcsolatok fenntartása.

Orbán Viktor orosz fordulata az egyik legrejtélyesebb és legvitatottabb lépése volt a politikai pályafutásában. Egy dolog azonban biztos: Magyarország oroszbarát politikája súlyos bizalmi válságot okozott a nyugati szövetségeseink körében. A kormányfő továbbra is adós a magyarázattal, hogy mi indokolja a feltűnően szoros kapcsolat fenntartását Moszkvával.

Az évek során Orbán Viktor folyamatosan bizonytalanságot okozott az Európai Unióban. Politikai lépéseit sokan fenyegetésként értékelték, és Magyarország vezetése nem titkoltan évek óta feszültséget gerjesztett az EU-ban. Donald Trump amerikai választási győzelme pedig újabb lendületet adott Orbán politikai pályafutásának, így a külpolitikai helyzet egyre inkább bonyolódott.

A 2012-es új magyar alaptörvénnyel Orbán egyértelművé tette, hogy az ország minden egyes alkotmányos struktúráját úgy alakította át, hogy azok a Fidesz hatalmi céljait szolgálják, ezzel mintegy megerősítve saját politikai kontrollját.

Az EU-ban Orbán Viktor és pártja 2021-ig a konzervatív Európai Néppárt (EPP) csoportjához tartozott, amelyhez a CDU/CSU is csatlakozott. Évekig tartó vita után azonban Orbán és a Fidesz végül kiléptek az EPP-ből, ezzel elkerülve a kizárást. A politikai kapcsolatok tehát továbbra is feszültek maradtak. Emellett az EU jogállamisági eljárása 2018 óta folytatódik Magyarország ellen, ami újabb bizonyíték arra, hogy Orbán politikai irányvonala több fronton is kérdéseket vet fel a nemzetközi közösségben.

Orbán Viktor egy igen cinikus kijelentést tett, amikor egy EU-s döntés kapcsán arról beszélt, hogy „orosz agresszióról” kell beszélnie. Ezzel a mondattal nemcsak a helyzet diplomatikai kezelését tette kérdésessé, hanem saját politikai pozícióját is, amely évek óta kettős beszédet alkalmaz, hogy fenntartja Magyarország Oroszország felé mutatott politikai irányvonalát, miközben az EU-s döntésekhez alkalmazkodik. Orbán szavaiból az derült ki, hogy míg belső politikai döntései gyakran ellentétben állnak az EU közös álláspontjával, az ilyen kijelentések inkább a külpolitikai érdekek pragmatikus alakítását szolgálják, nem pedig az őszinte politikai elköteleződést.

Magyarország kiegyezés utáni történelmének egyik legveszélyesebb és legkártékonyabb politikusai közé tartozik Orbán Viktor. Politikai pályafutása alatt olyan döntéseket hozott, amelyek hosszú távon súlyosan aláásták az ország demokratikus alapjait, és elmélyítették a társadalmi megosztottságot. Az általa képviselt politikai irányvonal nemcsak hogy belpolitikai káoszt teremtett, hanem külső kapcsolatok terén is komoly bizalomvesztést okozott Magyarország számára

Magyarország gazdaságilag egyre instabilabbá válik, miközben a szegénység és a nyomor mind több ember életét határozza meg. Orbán Viktor kormányzása alatt az ország gazdasági növekedése egyre inkább fenntarthatatlanná vált, a szociális ellátórendszer meggyengült, és az alacsony jövedelmű rétegek helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Az államadósság folyamatos növekedése mellett az életszínvonal csökkent, és a közszolgáltatások, mint az oktatás, az egészségügy vagy a közlekedés, mind inkább alulfinanszírozottá váltak. Ennek következményeként az elvándorlás mértéke rekordot döntött, a fiatalok tömegesen keresnek jobb életkörülményeket külföldön, miközben az ország munkaerőpiaca egyre inkább elöregszik. Orbán Viktor politikája nemcsak a politikai, hanem a gazdasági stabilitást is aláásta, és az emberek mindennapi életét is egyre nehezebbé tette.

A politikai kilátások Magyarországon

A jövőbeli kilátások a jelenlegi politikai helyzet tükrében rendkívül borongósak. A következő választások eredményei, figyelembe véve a fennálló állapotokat, valószínűleg nem hoznak jelentős változást. A Fidesz és a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) jelenlegi hatalmának köszönhetően a politikai környezet nem mutat hajlandóságot érdemi reformokra vagy rendszerszintű változásokra. Az Orbán Viktor kormányzása alatt kialakított struktúrák, amelyek az autoriter hatalomkoncentrációra építenek, nem mutatnak gyengülésre utaló jeleket.

Orbán Viktor politikája nemcsak egy autoriter rezsimet épített ki, hanem egy modern fasizmus irányába is elmozdította Magyarországot. 2014 után fokozatosan létrehozta azokat az autokratikus struktúrákat, amelyek aláássák a demokratikus intézményeket és folyamatosan támadják a jogállamiságot. Az évek során egyre inkább korlátozta a politikai pluralizmust, elnyomta a független sajtót, és biztosította hatalma koncentrálódását, amellyel egy autokratikus rendszert hozott létre – olyat, amely a modern fasizmus jegyeit viseli.

Bár a demokratikus intézmények és a jogállamiság kérdései továbbra is súlyosak, és a társadalmi elégedetlenség egyre inkább érezhető, a jelenlegi hatalmon lévő párt nagy valószínűséggel képes lesz fenntartani politikai dominanciáját. Az ellenzék nem képes koherens és egységes alternatívát felmutatni, amely komolyan veszélyeztetné a Fidesz hatalmát. Így, bár a NER rendszere sokak számára elfogadhatatlan, könnyen fennmaradhat, amennyiben a politikai helyzet és a választói támogatás nem alakulnak kedvezően a változás irányába.

A TISZA (Társadalmi Igazságosság és Szabadság Alapú Párt) potenciális politikai erőként jelenhetne meg, de nincs programja –ugyanis az üres közhelyekkel teli populista jelszavak gyűjteménye nem tekinthető érdemi politikai ajánlatnak. A pártnak nincs világos irányvonala, és a Fidesz erősebb struktúráival és politikai manipulációival szemben egy ilyen párt nem képes komoly alternatívát kínálni.

A Fidesz politikai stratégiája – ahogyan azt az elmúlt évek tapasztalatai mutatják – nemcsak a kormányzati hatalom koncentrálásáról szól, hanem a választási rendszer manipulálásáról és tisztességtelen politikai taktikák alkalmazásáról is. A választási csalások és más diszkrét politikai manőverek folytatódása várható, ahogyan azt a korábbi választások során is tapasztalhattuk. A Fidesz következetesen kihasználja a jogi és intézményi réseket, hogy politikai előnyét biztosítsa – így bármilyen potenciális versenytársat könnyedén kiszoríthat, ha szükséges.

Egy hatalmi változás ugyanakkor Orbán Viktor számára azt a veszélyt is magában hordozza, hogy számot kell adnia kormányzása során felmerült korrupciós ügyekről. Az általa kiépített rendszer nemcsak politikai, hanem gazdasági és jogi szempontból is súlyos kérdéseket vet fel, amelyek hosszú távon akár el is érhetik hatalmát. Személyes felelőssége a korrupcióval kapcsolatban egyre inkább a figyelem középpontjába kerülhet, ami politikai, sőt jogi következményekkel is járhat, ha hatalomváltás történik.

Orbán Viktor hosszú ideje kizárólagos irányítást gyakorol – rendeleti kormányzással, minden valós indok vagy alap nélkül –, valódi tárgyalási szándék vagy demokratikus együttműködés nélkül. A rendszer működésének alapja az egyoldalú parancsuralom, Orbán nem hajlandó kompromisszumokra. Az ellenzék szétszabdalt, és gyakran egymással viaskodik. A Fideszből kiszakadt Magyar Péter ugyan új politikai erőt képvisel, de korábbi kijelentései szerint nem kíván együttműködni más ellenzéki pártokkal – számára kizárólag a Fidesszel való együttműködés képzelhető el, ahogyan ezt korábban nyomatékosan kijelentette. Így aligha tekinthető valódi alternatívának.

Magyarország politikai horizontja egyre sötétebbnek tűnik – a sötétség, amely az ország felett terül el, csak még sűrűbb lesz, Ugyanis nem elég Orbánt leváltani – valódi, alapos rendszerváltásra lenne szükség, amely lebontja az autoriter berendezkedés alapjait, és új, demokratikus struktúrákat épít fel. Ám a jelenlegi ellenzéki pártok sem szellemi, sem szervezeti, sem társadalmi értelemben nem képesek ezt megvalósítani.

-000-

A demokrácia legnagyobb ellenségei azok, akik a múlt hatalmát akarják visszahozni

A történelem során Oroszország, mind a cári birodalom, mind pedig a szovjet állam idején, gyakran alkalmazott vallási és etnikai eszközöket birodalmi terjeszkedésének legitimálására és stabilizálására. Az orosz politika egyik alapvető eleme a különféle vallási és etnikai kisebbségek integrálása volt, amely a birodalom széttagoltságának megakadályozására, valamint a központi hatalom megerősítésére szolgált. Az orosz történelem egyik meghatározó pillanata a tatárok keresztény hitre térítése, különösen az 1552-es kazáni hódítást követően, amikor Oroszország nemcsak területileg, hanem vallási értelemben is próbálta a pravoszláv egyház irányítása alá vonni a hódított területeket. Ez a dolgozat az orosz birodalmi politikának ezt a vallási és etnikai aspektusát vizsgálja, és párhuzamot von a cári Oroszország és a modern orosz politika között.

A vallási és etnikai integráció kísérletei

A cári Oroszország terjeszkedésének története szorosan összefonódik a vallási és etnikai sokszínűség kezelésének dilemmájával. Az orosz birodalom határai fokozatosan tágultak a 16. századtól kezdve, és ezzel együtt egyre több, az orosz ortodox kultúrától idegen népcsoport került uralma alá. A birodalom belső egységének és kormányozhatóságának biztosítása érdekében a központi hatalom már korán felismerte a vallási egység jelentőségét, és ezt a célt gyakran erőszakos eszközökkel igyekezett megvalósítani.

A kazáni kánság 1552-es meghódítása után az iszlám hitű tatárok váltak az első jelentős muszlim kisebbséggé az Orosz Birodalmon belül. Bár kezdetben némi vallási tolerancia jellemezte a hódítókat, hamarosan megkezdődött a mecsetek lerombolása, a muszlim vallási vezetők üldözése és a lakosság keresztény hitre térítésének intézményesítése. Ez a folyamat nemcsak vallási, hanem szimbolikus jelentéssel is bírt: a pravoszláv egyház szoros szövetségben működött az állammal, és a birodalmi identitás egyik fő pillérévé vált. A kereszténység – különösen az ortodoxia – egyfajta kulturális és politikai norma lett, amelyhez minden „hűséges alattvalónak” illendő volt igazodnia.

Ez a politika azonban nemcsak a muszlim közösségeket érintette. A zsidókat, főként a 18. század végétől, a Lengyel–Litván Unió felosztása után bekebelezett területeken kezdték nagyobb számban integrálni a birodalomba. Az ő esetükben a vallási különbözőség mellett az etnikai és gazdasági elkülönülés is súlyos társadalmi feszültségeket okozott. A cári hatalom különféle rendeletekkel próbálta korlátozni a zsidóság társadalmi és gazdasági mozgásterét, ugyanakkor asszimilációjukat is ösztönözte. Az ún. "letelepedési övezet" (Черта оседлости) létrehozása is ezen politika része volt, amely a zsidó lakosság mozgását korlátozta az orosz birodalmon belül.

A birodalom más peremvidékein, például Szibériában vagy a Kaukázusban élő őslakos népcsoportok esetében is hasonló stratégiákat alkalmaztak. Az orosz állam célja az volt, hogy a nem orosz, nem pravoszláv népeket fokozatosan „civilizálja”, azaz beillessze az orosz kulturális, nyelvi és vallási normarendszerbe. Ezt a törekvést gyakran a pravoszláv misszionáriusok munkája kísérte, akiket a hadsereg és a közigazgatás támogatott.

Az orosz birodalmi politika tehát nem csupán területi expanzióban merült ki, hanem egyfajta ideológiai és vallási homogenizációs projektként is értelmezhető. A hatalom számára a vallási és etnikai sokszínűség inkább kihívást, semmint értéket jelentett – olyasvalamit, amit kontrollálni és egy egységes politikai, kulturális sémába beolvasztani kellett. Ez a felfogás mélyen meghatározta az orosz állam működését a cári időkben, és hatása a későbbi korszakokban, sőt a mai orosz politikai gondolkodásban is tetten érhető.

A tatárok keresztényesítése

Bevezetésként fontos megjegyezni, hogy a hosszú orosz történelmet végigkísérő autoriter és gyakran elnyomó hatalmi gyakorlatok közül csupán egyetlen, mégis szimbolikus jelentőségű példát emelek ki: a tatár nép keresztény hitre térítését és annak mélyreható társadalmi következményeit. Az 1552-ben végrehajtott kazáni hadjárat, amelynek során IV. (Rettegett) Iván seregei elfoglalták a Kazáni Kánságot, nem csupán katonai és területi sikert jelentett az Orosz Birodalom számára, hanem egy új korszak kezdetét is jelezte a birodalom etnikai és vallási politikájában.

A kazáni kánság lakossága túlnyomórészt muszlim tatárokból állt, akik saját vallási és kulturális hagyományaik szerint éltek. Kazán elfoglalásával ezek a közösségek hirtelen a pravoszláv Oroszország uralma alá kerültek. A birodalom új területeinek integrálása azonban nemcsak közigazgatási vagy katonai kérdés volt, hanem mélyen vallási és ideológiai természetű kihívás is. A pravoszláv állameszmény jegyében az orosz hatalom célja a vallási egység megteremtése volt, amit az újonnan elfoglalt területeken a muszlim lakosság keresztény hitre térítésével kívántak elérni.

Ez a folyamat azonban többnyire nem önkéntes alapon zajlott. A keresztény hitre térítés eszköze gyakran az erőszak, a megfélemlítés és a gazdasági kényszer volt. A mecseteket lerombolták vagy templommá alakították, a muszlim vallási vezetőket – a muftikat, imámokat – eltávolították, üldözték, helyükre pedig ortodox papokat és hittérítőket küldtek. A tatárok hagyományos vallási gyakorlatait betiltották, az iszlám tanításokhoz való hozzáférést korlátozták, a vallási oktatást pedig megszüntették. A keresztény hitre való áttérés sokszor együtt járt társadalmi előnyökkel: a megtért tatárok földet, adókedvezményt vagy tisztséget kaphattak, míg azok, akik ellenálltak, megkülönböztetésre és retorziókra számíthattak.

A vallási kényszerintézkedéseknek azonban nemcsak spirituális, hanem mélyreható társadalmi következményei is voltak. A tatár közösségek belső struktúrái megbomlottak, a vallási vezetők tekintélye megrendült, a társadalmi kohézió gyengült. A hagyományos szokásjog és vallási normák helyébe az orosz közigazgatási és egyházi rend lépett, amely idegen volt a tatár lakosság számára. A kulturális elidegenedés, a lojalitás kikényszerítése és a kényszerű asszimiláció hosszú távon feszültségekhez és ellenálláshoz vezetett, amely olykor lázadásokban, máskor passzív ellenállásban öltött testet.

E folyamat egyben egy szélesebb birodalmi stratégia részét is képezte: az orosz politikai vezetés felismerte, hogy a vallási egység révén könnyebben biztosítható a politikai lojalitás és az állami kontroll. Ezért a keresztényesítést a társadalmi és gazdasági integrációval párhuzamosan hajtották végre. A tatár lakosságot fokozatosan be kívánták illeszteni az orosz társadalmi rendbe: új földbirtokos osztályokat hoztak létre, a megtért tatárok egy részét beemelték az adminisztrációba, miközben a hagyományos elitet háttérbe szorították vagy teljesen kiszorították a hatalomból. A cél egy olyan lojalista, oroszosított muszlim utódnépesség kialakítása volt, amely politikailag megbízható és kulturálisan idomult a pravoszláv Oroszország elvárásaihoz.

A tatárok keresztényesítésének folyamata tehát nem elszigetelt vallási kampányként értelmezhető, hanem a birodalmi uralom megszilárdításának tudatos, átgondolt és hosszú távra tervezett stratégiájaként. Az ebből fakadó társadalmi következmények – az identitásvesztés, a kulturális asszimiláció, valamint a közösségek belső bomlása – évszázadokra befolyásolták a tatár nép önazonosságát és viszonyát az orosz államhoz. Ez az örökség a mai napig érzékelhető, különösen a vallási pluralizmus és a kisebbségi jogok kérdéskörében.

Zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban

A zsidóság helyzete az orosz birodalomban különösen ellentmondásos és tragikus fejezet a vallási és etnikai kisebbségek integrációjának kísérletei között. A zsidók a 18. századtól kezdve jelentős számban éltek az ún. telepítési övezetben (Черта оседлости), amely a mai Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Belarusz területére esett. Ezt a térséget a cári kormányzat jelölte ki a zsidó lakosság számára, és lényegében egyfajta gettóként működött: a zsidók tömegei csak itt élhettek, és csak korlátozottan léphettek be Oroszország belső területeire. Az 1880-as évektől kezdve az Orosz Birodalmat rendszeres és brutális zsidóellenes pogromhullámok rázták meg, különösen a nyugati tartományokban, mint Ukrajna, Lengyelország és Besszárábia. Ezek az erőszakos megmozdulások gyakran a helyi hatóságok hallgatólagos vagy nyílt támogatása mellett zajlottak, és céljuk a zsidó közösségek megfélemlítése, kifosztása, illetve elüldözése volt. A pogromok következtében 1880 és 1920 között több mint kétmillió zsidó menekült el az Orosz Birodalomból, közülük a legtöbben az Egyesült Államokba, kisebb részt Nyugat-Európába és a történelmi Palesztina területére vándoroltak. Ez a kivándorlási hullám alapvetően megváltoztatta a világ zsidóságának demográfiai térképét, és hozzájárult mind az amerikai zsidó közösség, mind a modern cionista mozgalom megerősödéséhez.

Bár időről időre voltak reformtörekvések – például II. Sándor (uralkodott 1855–1881) alatt –, ezek többnyire korlátozottak és félbemaradtak. II. Sándor ugyan némileg enyhített a zsidók mozgásszabadságán, sőt lehetővé tette néhányuk számára az egyetemre járást, katonai pályát vagy vállalkozás alapítását, azonban az uralkodó 1881-es meggyilkolása után gyökeres fordulat következett. A merényletet részben zsidó származású forradalmárok hajtották végre, amit az orosz állam és a közvélemény kollektív bűnkként fogott fel, és ez véres pogromok hullámához vezetett.

Az 1881 és 1884 közötti időszakban, majd az 1903-as kisinyevi pogrom során több tucat zsidó közösséget támadtak meg, több százan haltak meg, nők és gyermekek váltak erőszak áldozatává, zsinagógák, házak és üzletek semmisültek meg. Ezek a pogromok gyakran a helyi hatóságok tétlensége, sőt cinkossága mellett zajlottak. A cári kormányzat antiszemita retorikája és a zsidóellenes törvények, mint a May Laws (1882), amelyek korlátozták a földtulajdont és a letelepedést, tovább súlyosbították a helyzetet.

A nemzetközi közvélemény felháborodással fogadta ezeket az eseményeket. Moses Montefiore, a brit zsidó filantróp és politikus több alkalommal is közbenjárt az orosz zsidóság érdekében, diplomáciai utakat tett Pétervárra, és próbálta rávenni az orosz kormányt a pogromok megfékezésére és a zsidóellenes politikák enyhítésére. Bár kevés kézzelfogható eredménye lett ezeknek az erőfeszítéseknek, Montefiore tevékenysége szimbolikus jelentőségűvé vált, és megerősítette a nemzetközi zsidó közösségek szolidaritását.

A pogromok következtében tömeges kivándorlás indult meg. A 19. század végén és a 20. század elején több mint kétmillió zsidó hagyta el az Orosz Birodalmat, elsősorban az Egyesült Államokba és Palesztinába vándorolva. E folyamat alapozta meg az amerikai zsidóság megerősödését, és előkészítette a cionista mozgalmak társadalmi és politikai bázisát is.

Azsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban az etnikai és vallási kirekesztés, az intézményes antiszemitizmus és a politikai manipuláció példája, amely jól illusztrálja, hogyan használta fel a cári állam a vallási különbségeket a birodalmi egység és identitás erőszakos meghatározásához. III. Sándor uralma alatt az antiszemitizmus állami politikává vált. Apja, II. Sándor meggyilkolása (1881) után a cár meggyőződéses reakciós fordulatot vett, elutasítva minden liberalizmust és nemzetiségi engedményt. Az új uralkodó a birodalom etnikai és vallási homogenizálását tekintette elsőrendű célnak, melynek részeként a zsidóságot – mint idegen és veszélyes elemként azonosított közösséget – fokozott elnyomás alá helyezte. Az 1882-es úgynevezett „Ideiglenes Szabályzatok” (временные правила) például korlátozták a zsidók letelepedését a városokban, földtulajdonhoz jutását, valamint hozzáférésüket az oktatáshoz és a közhivatalokhoz. Az állam passzív vagy hallgatólagos támogatása mellett fellángoltak az erőszakos pogromok, különösen a „Zsidó telep” (Черта оседлости) területén belül.

A nemzetközi közvélemény is reagált: Sir Moses Montefiore angol zsidó filantróp már II. Sándor alatt is felszólalt a zsidók jogaiért, de III. Sándor idején az elnyomás új szintre emelkedett. Ennek hatására zsidó szervezetek – többek közt a korai cionista körök – erősödtek meg, és az üldöztetések közvetlen hatására indult meg az a hatalmas kivándorlási hullám, amely végleg megváltoztatta az oroszországi zsidóság sorsát.

Az oroszországi antiszemitizmus rendszere és következményei (1804–1917) Közvetlenül a lengyel területek meghódítása után az orosz kormány „zsidókérdésként” kezelte a megszerzett területeken élő nagy létszámú zsidó lakosságot, és külön politikai, jogi, valamint társadalmi szabályozás alá vonta őket, amely az elnyomás, a diszkrimináció és a kirekesztés intézményesített rendszerévé vált.

A századforduló pogromjai tehát nemcsak a zsidó közösségek fizikai és lelki megsemmisítésével fenyegettek, hanem elmélyítették a birodalom belső ellentmondásait is. A mindennapok terrorja, az igazságtalan törvénykezés, a lakhelyhez kötöttség és a társadalmi mobilitás korlátozása olyan helyzetet teremtett, amelyben a zsidó lakosság egyre inkább idegenként élte meg saját országát. A „másodrendű állampolgár” státusza ráadásul éppen akkor sújtott milliókat, amikor a modernizáció és a kapitalizmus a társadalmi mobilitás ígéretével kecsegtetett.

Az 1905-ös forradalom idején rövid időre fellángolt a remény, hogy a társadalmi átalakulás lehetőséget teremt a zsidóság emancipációjára is. Az Októberi Kiáltvány szólásszabadságot, gyülekezési jogot és egyenlőséget ígért – ám ez a remény gyorsan elhamvadt, amikor a carizmus válaszul újabb pogromhullámot indított. A feketeszázas csoportok, melyek a zsidóellenes gyűlöletet nacionalista és monarchista jelszavakkal egyesítették, valójában a rendszer eszközei voltak a társadalmi elégedetlenség elfojtására.

A nemzetközi közvélemény – különösen az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban – egyre élesebben reagált az oroszországi pogromokra. A sajtó és az emberi jogi aktivisták kampányai révén az antiszemitizmus nemzetközi kérdéssé vált, és a zsidó emigráció új lendületet kapott. Az Amerikába irányuló tömeges kivándorlás, melynek során több százezer orosz-zsidó keresett menedéket a tengerentúlon, egyúttal a zsidó diaszpóra történetének új fejezetét is megnyitotta. A kivándorlók sokasága magával vitte a jiddis nyelvet, a kelet-európai zsidó hagyományokat és az üldöztetés fájdalmas emlékét – de egyúttal az újrakezdés reményét is.

A zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban tehát nem csupán a birodalmi hatalom antiszemita politikájának története, hanem egy mélyebb társadalmi válság lenyomata is. A kirekesztés, a rendszeres pogromok és a hatalom asszisztálása az erőszakhoz nem csupán a zsidóságot, hanem az orosz társadalmat is végzetes irányba sodorta. A zsidók nem voltak csupán áldozatai ennek a korszaknak – hanem tanúi is annak, hogyan őrli fel a gyűlölet és a kirekesztés egy soknemzetiségű, változásra képtelen birodalom belső tartópilléreit.

A cári korszak antiszemita politikáinak végét sokan a bolsevik hatalomátvétellel várták, hiszen a szovjet ideológia formálisan elutasította a faji és vallási diszkriminációt. A gyakorlatban azonban az antiszemitizmus nem tűnt el – csupán átalakult. A húszas–harmincas években, bár névleg minden vallási vagy etnikai identitás elnyomás alá került, a zsidóság gyakran célpontja maradt az állami propagandának és megtorlásoknak. A Birobidzsán nevű „zsidó autonóm terület” megalapítása 1934-ben az asszimiláció és elszigetelés furcsa elegyét jelentette, a valóságban sem autonómiát, sem biztonságot nem nyújtott.

A sztálini terror idején a zsidó értelmiségiek különösen veszélyeztetetté váltak, amit az 1952-es „orvosper” groteszk antiszemita kampánya is bizonyít. A „kozmopolita” vádak és a zsidó származás összekapcsolása a szovjet antiszemitizmus kódolt formájává vált, amely a Brezsnyev-korszakban is továbbélt.

A posztszovjet időszak sem hozott valódi szakítást ezzel az örökséggel. Noha hivatalosan elutasítják az antiszemitizmust, az állami diskurzusban újra és újra felbukkannak zsidóellenes toposzok – gyakran burkoltan, például a „külföldi ügynökök”, „liberális kozmopoliták” vagy „nemzetellenes értelmiség” elleni retorikában. A putyini rezsim – miközben politikai célokból esetenként együttműködik az ortodox zsidó közösségekkel – nem lép fel következetesen az antiszemita narratívák ellen, sőt, időnként maga is táplálja azokat.

Szellemi és kulturális irány

A 18. század Oroszországában a szellemi és kulturális élet két, egymással szemben álló irányvonalra szakadt, amelyek közvetlenül befolyásolták az ország politikai és társadalmi fejlődését. Az egyik oldal a vallási hagyományokat követő „tradicionalisták” csoportja volt, akik a kereszténység és a vallásos értékek fontosságát hangsúlyozták. Ők a szociális rendet, a császári hatalmat és a vallási tekintélyt tekintették a társadalmi stabilitás alapjainak, így a reformokat gyakran elutasították, vagy csak fokozatos változtatásokat támogattak.

A másik oldalon a felvilágosodás eszméit követő „voltaire-iánusok” álltak, akik a tudományos gondolkodást, az értelem és a ráció szerepét helyezték előtérbe. A felvilágosodás hívei a társadalmi reformokat, a politikai szabadságot és a tudományos fejlődést tekintették a jövő alapjának. A hagyományos vallási értékek és a szigorú egyházi tanítások ellenében a felvilágosodás szelleme új szemléletet hozott a birodalom vezetésébe, ösztönözve a társadalmi változások iránti nyitottságot.

E két irányzat közötti feszültség határozta meg az orosz politikai diskurzust és befolyásolta a reformok mértékét és irányvonalát. A tradicionalisták és a felvilágosodás hívei között zajló viták és ellentétek nemcsak a politikai döntéshozatalt formálták, hanem az orosz társadalom általános gondolkodásmódját is, amely hosszú távon hatással volt a birodalom kulturális fejlődésére.

A szabadkőművesség ezen a szellemi tájon kulcsszereplővé vált. A szabadkőművesek, mint a társadalmi és vallási reformok iránti nyitottság képviselői, a 18. században egy olyan alternatív szellemi teret kínáltak, ahol az emberek közvetlenül kifejezhették elkötelezettségüket az emberi jogok, a tudományos előrehaladás és az egyéni szabadság eszméi mellett. A szabadkőművesek nemcsak vallási kérdésekben, hanem a társadalom reformjában is optimizmusra buzdították a társadalmat. A szabadkőműves mozgalom támogatása hozzájárult az orosz felvilágosodás elmélyítéséhez, és erősítette a birodalmon belüli szellemi és politikai reformokat.

Ezek az irányvonalak és azok közötti feszültségek, a vallási hagyományok és a tudományos, társadalmi reformok iránti vágyakozás a 18. századi Oroszország szellemi életének két meghatározó pólusát alkották, és mindmáig hatással vannak az orosz kultúra és politika fejlődésére.

Eurázsiaiaság

Az „eurázsiaiaság” (oroszul „jevrazijsztvo”) egy olyan radikális politikai és ideológiai mozgalom, amely az 1917-es orosz forradalom utáni emigrációban született és az 1920-as években érte el fénykorát. Az eurázsia eszme lényege a Nyugat kritikájában és a sajátos, keleti szláv, finnugor, türk, mongol, paleoázsiai és kaukázusi kultúrák szintézisére épülő civilizáció kialakítására irányult. A mozgalom a kereszténység, a pravoszláv vallás erőteljes hangsúlyozásával egy olyan autonóm civilizációt kívánt létrehozni, amely nemcsak elkerülte a nyugati európai társadalom értékrendi válságait, hanem egy alternatív és autentikus fejlődési utat képviselt. Az eurázsia eszménye és az azt hirdető gondolkodók, mint Nyikolaj Trubeckoj, Pjotr Szavickij, valamint később Lev Karszavin és Georgij Vernadszkij, a nyugati civilizációval való szembenállást sürgették, amelyet egyrészt a kulturális egóizmus és az imperializmus jellemzett, másrészt az etikai és szellemi válságok, mint az ipari forradalom következményei, az individualizmus és a racionalizmus túlhangsúlyozása.

A kezdetekben Berlinben és Párizsban kibontakozó eurázsiai mozgalom célja a nyugati civilizációs hatások elutasítása volt, helyette egy olyan harmadik utat képviseltek, amely sem nem európai, sem nem ázsiai, hanem a két kontinens szintézisén alapuló kultúrát képzelt el. A mozgalom követői a belső értékrendek és a keresztény vallásos alapokon álló szellemiséget és a különböző etnikai csoportok közötti szimbiózist hirdették.

Az „eurázsia” gondolata később, különösen a Szovjetunió összeomlását követően, ismét előtérbe került Oroszországban, ahol a politikai közbeszéd része lett. A 1990-es évek végén az eurázsiai eszme tudományos és filozófiai viták tárgyává vált, és egyre inkább elfogadottá vált, hogy Oroszország nem csupán az orosz nép vagy egyetlen etnikai csoport, hanem egy többdimenziós és többnépű közösség, amely ötvözi a különböző ázsiai és európai kultúrákat, s ez az összetettség az orosz történelmi fejlődés egyik alapvető jellemzője.

A mai Oroszország politikai szellemisége, különösen Vlagyimir Putyin vezetésével, számos szempontból visszanyúl az eurázsiai hagyományokhoz. Putyin politikájában az orosz identitás megerősítése és a nyugati hatalmak ellenállása mellett egy olyan geopolitikai és kulturális közösség kialakítására törekszik, amelyben Oroszország nemcsak regionális hatalom, hanem a globális politikai és kulturális színtéren is meghatározó szereplővé válik. Az eurázsiai integráció, mint a szovjet utódállamok közötti politikai és gazdasági kooperáció elősegítése, az orosz kormányzat egyik kulcsfontosságú célja lett. Putyin gyakran említi, hogy Oroszország számára nemcsak geopolitikai, hanem kulturális szempontból is kiemelt szerepet szán az eurázsiai térségben, és ezt a régió különböző országai és népei között keresendő közös értékekkel és történelemmel magyarázza.

A világ legveszélyesebb filozófusa – Alekszandr Dugin

Dugin, aki az eurázsiai eszme képviselője, még hangsúlyosabban építette be politikai gondolkodásába az eurázsiai paradigmát. Számára Oroszország küldetése az eurázsiai kultúrák és népek közötti szintézis létrehozása, amely az orosz nemzeti államot nemcsak Európával, hanem Ázsiával és a volt szovjet térséggel is összeköti. Dugin eszméje szerint a Nyugat modernitása, a liberalizmus és a globális kapitalizmus világképe, amelyek szerinte a szellemi válságot, az identitásválságot és a társadalmi széthúzást eredményezik, nemcsak hogy nem biztosítanak fenntartható fejlődést, hanem destruktívak a világ többi népe számára is. Ezzel szemben az eurázsiai alternatíva olyan ideológiai és politikai utat javasol, amely egy többpólusú világot épít, ahol a különböző civilizációk és kultúrák közötti harmónia és kölcsönös tisztelet uralkodik.

Putyin és Dugin közötti eszmei párhuzamok az orosz külpolitikában és nemzetstratégiában is megfigyelhetők, hiszen mindkét politikai szereplő az orosz történelem és kultúra szellemi örökségének védelmét tartja legfontosabbnak, miközben a nyugati, liberalizmusra épülő világpolitikai modell ellenében érvelnek. Az eurázsiai eszme tehát a modern orosz politikai ideológia és filozófia egyik meghatározó szempontja, amely a jövőbeli geopolitikai és kulturális irányvonalat is meghatározhatja.

Az „eurázsiaiaság” és az orosz világ ideológiája, valamint Alekszandr Dugin és Vlagyimir Putyin szerepe az orosz politikában szoros kapcsolatban állnak a fasisztoid gondolatokkal, különösen a szovjet utáni Oroszország geopolitikai céljaiban és a nyugati civilizációval való szembenállásban. Az „eurázsiaiaság” eredetileg egy politikai és filozófiai mozgalom volt, amely az Oroszország és az ázsiai kontinens közötti sajátos kultúrát és civilizációt próbálta megfogalmazni, szemben a nyugati világ imperialista törekvéseivel. A Dugin által népszerűsített gondolatvilág és Putyin politikája ezen az alapon nyugszanak, és a nemzetközi politikában is fasisztoid elemként értelmezhetők.

A Russzki Mir és a háború igazolása

A „Russzki Mir” (Orosz Világ) eszméje, amelyet Putyin 2001-től kezdődően folyamatosan hirdetett, egy olyan geopolitikai koncepció, amely szerint az orosz kultúra és nyelv minden olyan területen domináns szerepet kell kapjon, ahol az oroszok élnek vagy az orosz nyelvet beszélik. Dugin és Putyin egyaránt az "orosz világ" kiterjesztését támogatják, amelyben az ukránokat és más posztszovjet államokat is orosz befolyás alatt kell tartani, ezzel szemben elutasítva azok függetlenségét. Az ukrán nép elnyomásának és területük elfoglalásának ideológiai háttere szoros összefüggésben van a "Russzki Mir" elképzelésével, amely az ukrán államiságot „mesterséges” jelenségként ábrázolja, és ezzel igazolja a Krím annektálását és a Donbasszban zajló háborúkat.

Ez a radikális elképzelés nem csupán egy regionális hatalmi törekvést szolgál, hanem egy világrendszer megalkotásának alapjául szolgál, amely az orosz nyelvet és kultúrát hirdeti a világ többi része előtt. Dugin szerint Moszkva mint "harmadik Róma" egyfajta alternatívát kínál a Nyugat dekadens értékeivel szemben, és az orosz civilizáció vezető szerepet kíván betölteni a globális politikai és vallási diskurzusban.

A fasizmus és a totalitárius eszmények

Dugin és Putyin politikai filozófiája szoros kapcsolatban áll a fasisztoid eszmékkel, amelyek a nemzeti identitás, a hierarchikus államszerkezet és az autoritárius kormányzati forma köré épülnek. Dugin, Evola és más szélsőjobboldali filozófusok eszméit átvéve, elutasítja a liberális demokráciát és az egyéni jogokat, helyette az állami hatalom és a központi vezetés fontosságát hangsúlyozza. Dugin az államot nem csupán mint politikai entitást, hanem mint szakrális intézményt értékeli, amely a közösségi szellemet és a nemzeti összetartozást képviseli. E filozófia szerint az egyéni jogok és érdekek alárendelődnek az állam szellemiségének és érdekeinek.

A fasiszta ideológiához hasonlóan Dugin is hangsúlyozza az erőszak és az erő megjelenését a politikai térben. Az egyéni autonómia és a pluralizmus elutasítása az autoriter politikai rendszer alapja, amelyet Putyin és Dugin is egyaránt képviselnek.

A Dugin által hirdetett eszmék és Putyin politikai stratégiája szorosan összefonódnak, és a háború nem csupán eszközként szolgál, hanem az orosz vezetés világpolitikai céljainak megvalósításának szerves részeként. Dugin nem csupán egy ideológiai hátteret ad Putyinnak, hanem ő maga a szellemi motorja annak az autoriter, fasisztoid politikai rendszernek, amelyet Putyin megvalósít. A Kreml vezetése mögött Dugin jelenléte olyan mélyen van jelen, hogy ő a politikai döntések filozófiai és geopolitikai alapját képezi. Az orosz háborús célok és a geopolitikai irányvonal tehát nem csupán Putyin személyes ambíciói, hanem egy olyan fasisztoid ideológiai projekt is, amelynek lényege, hogy újraértelmezze és átalakítsa a nemzetközi rendet, erősítve ezzel Oroszország dominanciáját a világpolitikai térképen.

Oroszország agresszív történelmi hagyományai

Oroszország agresszív történelmi hagyományai mélyen gyökereznek a birodalmi múltban, és ezek a hagyományok ma is fontos szerepet játszanak az orosz külpolitikában és geopolitikai törekvésekben. A történelem során Oroszország többször is próbálta kiterjeszteni befolyását, területét és hatalmát, gyakran erőszakos eszközökkel, legyen szó a különböző birodalmi kiterjeszkedésekről, vagy a szomszédos országok, nemzetek elnyomásáról. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú eseményt és aspektust említek meg, amelyek segítenek megérteni Oroszország agresszív történelmi hagyományait.

Oroszország imperialista törekvései már a Cári Birodalom idején megjelentek, különösen a 18. és 19. században, amikor Oroszország területét jelentősen megnövelte a Baltikumtól Közép-Ázsiáig és a Kaukázusig. Oroszország számos háborút vívott a szomszédos országokkal, például a törökök, lengyelek, svéd és mongol népek ellen, hogy biztosítsa befolyását és terjeszkedését.
A Szovjetunió megalakulása után Oroszország továbbra is megőrizte imperialista törekvéseit, amelyek az egész szocialista blokkot magukban foglalták. Az ország nemcsak a saját határain belül terjesztette ki befolyását, hanem a második világháború utáni időszakban megszállta Közép- és Kelet-Európát, beleértve Magyarországot, Csehszlovákiát és Lengyelországot, ezzel elnyomva az ottani népeket és politikai rendszereket.

A Szovjetunió bukása után Oroszország agresszív külpolitikai irányvonalat követett, amelyet Vlagyimir Putyin és Alekszandr Dugin is támogatott. A "Russzki Mir" (Orosz Világ) koncepciója, amelyet Putyin 2001-ben kezdett el hangoztatni, azt az elképzelést tartja, hogy minden olyan terület, ahol orosz ajkú emberek élnek, vagy történelmileg orosz befolyás alatt álltak, az orosz befolyási övezetének tekinthető. Ez a kiterjeszkedő és imperialista szemlélet közvetlenül hozzájárult a Krím 2014-es annektálásához és a kelet-ukrajnai konfliktushoz.

Az ukrán kérdés Oroszország számára stratégiailag rendkívül fontos. Az ukrán terület nemcsak történelmileg kapcsolódik Oroszországhoz (pl. Kievi Rusz), hanem geopolitikai szempontból is alapvető a térség irányítása. Az 2014-es Krím-félsziget annektálása és a kelet-ukrajnai háború is az orosz imperialista törekvések részét képezi, ahol Oroszország próbálja visszaszerezni a befolyásos területeket, miközben a NATO és az EU előretörését akadályozza.

Oroszország történelmi harcait nemcsak szomszédos államokkal vívta, hanem a Nyugattal is, különösen a 20. század két világháborújában, és később a hidegháború idején. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti versengés évtizedekig meghatározta a globális politikai tájat, és ma is fontos tényező, hogy Oroszország továbbra is a Nyugattal való szembenállásra építi külpolitikáját, különösen a NATO-val és az Európai Unióval.

Putyin politikája és Dugin ideológiai elvei ma is az orosz birodalmi hagyományok és agresszív geopolitikai szemlélet folytatásai. Az orosz vezetés gyakran hivatkozik a történelmi orosz imperializmusra, és igyekszik kihasználni a nacionalizmus és a patriotizmus erősítésére. Oroszország számára a „szláv testvérek” és az orosz kultúra egysége kiemelten fontos, és a középkori birodalmi ambíciók tovább élnek a modern politikai retorikában.

Orosz fenyegetés

Európa történelmi és geopolitikai tapasztalatai alapján világos, hogy Oroszország mindig is meghatározó szerepet játszott a kontinens sorsának alakításában. A Cári Birodalom, a Szovjetunió és a mai Orosz Föderáció különböző eszközökkel, de gyakran azonos célok mentén törekedtek befolyásuk kiterjesztésére. Az orosz expanziós törekvések, az autoriter politikai berendezkedés és a birodalmi gondolkodás számos alkalommal kerültek konfliktusba az európai civilizáció alapértékeivel: szabadság, jogállamiság, emberi jogok és demokratikus intézményrendszer.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Oroszország fenyegetése nem csupán katonai, hanem ideológiai és politikai természetű is. Az orosz politikai ideológia egyértelműen az autokráciát, az elnyomást és az imperializmust hirdeti, és ennek mentén kívánja alakítani a nemzetközi rendet. E célkitűzések teljes mértékben szemben állnak azzal a demokratikus és pluralista világrenddel, amelyet Európa az elmúlt évtizedekben épített. Az orosz expanzió és totalitárius hajlamok Európa biztonságát, politikai stabilitását és kulturális egységét egyaránt veszélyeztetik. Európa léte valóban forog a kockán.

Ez a fenyegetés ugyanakkor nem elszigetelten jelentkezik, hanem szorosan összefonódik a nyugat-európai országokban erősödő szélsőjobboldali populista mozgalmakkal, amelyek ideológiailag egyre közelebb kerülnek a putyini rendszerhez. Ezek a mozgalmak – mint a német AfD, az osztrák FPÖ, a francia Nemzeti Tömörülés vagy az olasz Lega – egyre gyakrabban hivatkoznak a nemzeti szuverenitásra, a hagyományos értékek védelmére, miközben támadják az Európai Uniót, a liberalizmust és a multikulturalizmust. Oroszország számára ezek a politikai erők nemcsak szövetségesek, hanem eszközök is az európai egység és stabilitás megbontására.

Különösen aggasztó, hogy Vlagyimir Putyin kormánya aktívan keresi és támogatja az ilyen szélsőjobboldali erőket, ideológiai, politikai és gazdasági eszközökkel egyaránt. A közvetlen politikai kapcsolatok mellett jelentős szerepet játszik az energetikai befolyás is: számos európai ország továbbra is kiszolgáltatott az orosz energiaexportnak, amely Moszkva kezében geopolitikai fegyverként működik. A befolyás másik csatornája a dezinformációs hadviselés: a populista és euroszkeptikus narratívák terjesztése, a társadalmi feszültségek szítása, a politikai polarizáció mélyítése.

A kelet-közép-európai térségben Orbán Viktor politikája emelkedik ki, aki nemcsak a saját országát vezeti autoriter irányba, hanem Putyin egyik legközelebbi szövetségesévé vált az Európai Unión belül. Magyarországon a demokrácia lebontása, a jogállamiság aláásása és a független intézmények felszámolása párhuzamosan zajlik az orosz politikai érdekekkel való egyre szorosabb összefonódással. Ez nem csupán magyar belügy, hanem európai jelentőségű fenyegetés: Orbán politikája aláássa az EU kohézióját és hitelességét, miközben példát ad más, hasonlóan gondolkodó politikai erőknek.

A nyugat-európai országok reakciója e két, egymással szoros kölcsönhatásban álló jelenségre – az orosz befolyásra és a populizmus előretörésére – sokszínű, de egyre határozottabb. A populizmus társadalmi gyökerei – a gazdasági egyenlőtlenségek, a globalizáció nyertesei és vesztesei közötti feszültségek, a politikai elit iránti bizalmatlanság – valós problémák, amelyekre a hagyományos politikai pártok nem mindig tudnak érdemi választ adni. Ezzel párhuzamosan azonban világossá vált, hogy a populista erők sokszor nem megoldást, hanem további megosztást és radikalizációt hoznak.

Az Európai Uniónak az elmúlt években sikerült bizonyos válaszlépéseket kidolgoznia: szankciók bevezetését Oroszország ellen, a közös energiapolitika erősítését, valamint a demokratikus normák védelmét célzó mechanizmusok bevezetését. Ugyanakkor a jövőbeni siker kulcsa az összefogásban, az európai értékrend világos és következetes képviseletében, valamint a szélsőségek elleni határozott politikai és társadalmi fellépésben rejlik.

Összegzésként elmondható, hogy Oroszország geopolitikai céljai és az európai szélsőjobboldali populizmus egyaránt súlyos fenyegetést jelentenek nemcsak az európai civilizációra, hanem a demokrácia, a jogállam, a jogegyenlőség és az egyéni szabadság alapértékeire is. Külön-külön is veszélyesek, de egymással összefonódva egy olyan új, autoriter irányzatot testesítenek meg, amely célja nem kevesebb, mint Európa politikai, erkölcsi és kulturális meggyengítése – sőt, alávetése egy új birodalmi logikának, ahol Oroszország magát ismét egy eurázsiai impérium központjaként képzeli el.

Ennek elhárítása nem történhet félszívvel: csak közös, határozott és bátor kiállással, a demokratikus alapelvek világos és következetes védelmével lehet szembeszállni e fenyegetéssel – különben nemcsak Európa jövője, hanem a szabadság és méltóság eszméje is végveszélybe kerülhet.

-000-

„Ahol a szavaknak nincs hatalmuk, ott a fegyvereké lesz az utolsó szó.” Ez a mondat ma különös súllyal cseng – az igazság, az emberi méltóság és az emlékezés jogáért kiáltva..
Ezek a szavak különös súllyal csengenek most, amikor az igazságért, az emberi méltóságért, és az emlékezés jogáért kell kiáltanunk. A fiatal ukrán újságíró, Viktorija Roscsina tragikus halála nem elszigetelt eset: sorsa egy mélyebb, sötétebb valóságra mutat rá – az orosz agresszió kegyetlenségére, a civil lakosság elleni szisztematikus erőszakra, és a múltból kísértő háborús bűnök megismétlődésére.

Az újságíró, aki túl közel ment az igazsághoz

Viktorija Roscsina 2023 augusztusában tűnt el, miközben az orosz megszállás alatt álló ukrán területekről tudósított. Már korábban is őrizetbe vették – 2022-ben tíz napig tartották fogva – de ezúttal nem tért vissza. Holttestét 2025 februárjában adták vissza Ukrajnának, több belső szerv – köztük az agy, szemgolyók, légcső egy része – hiányában. A kínzás jelei, törött bordák, horzsolások, áramütés nyomai, valamint a nyelvcsont sérülése – amelyet általában kézi fojtogatás okoz – egyértelműen utalnak arra, hogy halála erőszakos, szándékos és brutális volt.

Az orosz dokumentáció a holttestet „azonosítatlan férfiként” tüntette fel, a halál okaként valószínűsíthetően „szív teljes artériás károsodását” jegyezve be. Ez a cinikus eljárás nemcsak az emberi méltóság teljes semmibevétele, hanem tudatos eltussolása egy bűncselekménynek, amely bármelyik háborús diktatúra módszertanát idézi.

Bucsa – ahol a világ szembesült a valósággal

Roscsina esete önmagában is megrázó, de nem egyedülálló. 2022 tavaszán Bucsa neve vált a kegyetlenség szinonimájává. Az orosz csapatok kivonulása után ukrán hatóságok több száz holttestet találtak – közülük sokakat hátrakötözött kézzel, tarkón lőve, vagy tömegsírba dobva. Nők, gyermekek, idősek – civilek, akiket az orosz katonák kegyetlenül kivégeztek.

Bucsa városa, Kijev külvárosában, a háború egyik legszomorúbb szimbóluma lett. Az orosz erők megszállásakor a város több ezer ártatlan lakosának élete vált borzalmas pokollá. Az ott elkövetett atrocitások és jogsértések a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltették, és Bucsa ma már a háborús bűnök és a civil áldozatok szinonimájává vált.

Az ENSZ és több független nemzetközi szervezet – köztük az Amnesty International, a Human Rights Watch és az OSZE – megerősítette: Bucsában súlyos, szisztematikus emberi jogi jogsértések történtek, amelyek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Bucsa tragédiája azt mutatja meg, hogy az emberi élet semmit sem ér azok számára, akik a háborút a félelem, a brutalitás és a büntetlenség eszközének tekintik. A módszerek – kivégzések, tömegsírok, eltüntetések – kísértetiesen emlékeztetnek a 20. század tömeggyilkosságaira, mint Katyn, Srebrenica vagy Groznij.

A bucsai mészárlás szörnyűsége nem csupán a gyilkolásban rejlik, hanem abban a rendszerszintű embertelenségben, amely nem tesz különbséget katonai és civil célpont között, és a megfélemlítés, a terror és a büntetés eszközévé alacsonyítja le az emberi életet. A dokumentált esetek, műholdfelvételek, szemtanúk vallomásai és független szervezetek vizsgálatai alapján ma már kétség sem fér hozzá: Bucsa háborús bűncselekmény helyszíne volt.

Mindezt az Orosz világ (Ruszija mir) szellemében tették, amely az orosz hatalom minden eszközt legitimál, ha az a nemzeti érdekek védelmét szolgálja – még akkor is, ha az igazság eltüntetését és az emberi méltóság totális semmibevételét jelenti. Az állami szintű erőszak és manipuláció e politikai rendszer szerves részévé váltak. Az igazság elnyomása, a bűncselekmények eltussolása, a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása – mindezek a Ruszija mir filozófiájának kíméletlen következményei

A szovjet, majd a posztszovjet orosz hadigépezet kegyetlensége nem spontán katonai brutalitás, hanem egy autoriter, cinikus és embertelen politikai rendszer tudatos terméke. A katonai erőszak eszköze az orosz állami hatalomgyakorlásnak: a cél nemcsak az ellenség fizikai megsemmisítése, hanem annak morális megalázása, az igazság eltitkolása, az egyéni méltóság totális eltiprása is.

Az ilyen típusú politika – amely a félelemre, elfojtásra és nacionalista önigazolásra épül – a hadsereget és a titkosszolgálatokat a rendszer szívverésévé teszi. A háborús bűnök, a kínzások, az emberrablások, a civilek elleni tömegmészárlások (mint Bucsa vagy Izjum) nem hibák, hanem a rendszer működésének szerves részei. Ezért van az, hogy nincs valódi felelősségre vonás, nincs belső lelkiismeret, mert maga a rendszer az, amely az embertelenséget normalizálja.

Az orosz hadsereg embertelensége nem új keletű. A katyni mészárlás során a szovjet NKVD több ezer lengyel tisztet és értelmiségit gyilkolt meg 1940-ben, majd évtizedekig tagadták a bűntényt. Groznij bombázása során a polgári lakosság brutális pusztítása zajlott. Szíriában, az orosz hadsereg által támogatott Aszad-rezsim válogatás nélkül bombázott kórházakat, iskolákat, lakónegyedeket.

Ez a minta – a bűntett, a tagadás, majd a propagandával való elferdítés – ma is élő gyakorlat. A múlt kísért, mert soha nem volt igazán elszámoltatva.

Az orosz háborús bűnök krónikája – 2022–2024

Az Ukrajna elleni orosz agresszió során elkövetett háborús bűntettek sok esetben a náci SS-alakulatok rémtetteit idézik. Az alábbi esetek a nemzetközi közösség által dokumentált, különösen súlyos, civilek elleni támadásokat mutatják be.Kramatorsk vasútállomás bombázása – 2022. április 8.

Kramatorsk város vasútállomása akkor vált célponttá, amikor a harci zónákból menekülő civilekkel zsúfolásig megtelt. Az orosz erők egy 9K79 Tochka rakétát indítottak repeszfejjel, amely szándékosan a civilek ellen irányult. A támadás tömegmészárlást okozott, és a pályaudvar a kétségbeesett menekültek haláltáborává vált. A nemzetközi közösség elítélte a civil célpont elleni brutális támadást.

Mariupol ostroma és a humanitárius katasztrófa

A város szisztematikus bombázása során ezrek vesztették életüket, kórházakat, lakóházakat, menedékhelyeket pusztítottak el. A német jogászok, Christian Tomuschat és Otto Luchterhandt, népirtásként értékelték a város ellen folytatott hadműveletet, amely súlyosan sérti az emberi jogokat és a nemzetközi háborús jogot.

• Szülészeti kórház bombázása – 2022. március 9.

• A mariupoli 1. számú gyermekkórház és szülészeti osztály ellen intézett légicsapás négy ember – köztük egy halva született csecsemő – életét követelte, és több tucatnyi sérültet hagyott maga után. A célzott támadás súlyosan megsértette a nemzetközi humanitárius jogot.

• Drámaszínház elleni légitámadás – 2022. március 16.

• Az Akadémiai Drámaszínház, ahol több mint ezer civil – köztük sok gyermek – keresett menedéket, a "GYERMEK" feliratok ellenére is bombatalálatot kapott. Az ukrán források szerint legalább 300 ember halt meg. A támadás világos példája a háborús jogok megsértésének.

Csernyihiv és Jahidne borzalmai

• Csernyihiv bombázása – 2022. március 3.

• A város lakóövezetében, ahol civilek élelmiszerért várakoztak, nyolc irányítatlan bomba csapódott be. 47 ember halt meg, és a támadás a Genfi Egyezmény súlyos megsértésének minősül.

• Jahidne falu tragédiája – 2022. március 5.#Az orosz erők 360 lakost kényszerítettek egy szűk pincébe, ahol 26 napig tartották őket embertelen körülmények között. Tíz ember a rossz ellátás miatt halt meg, további 16 személyt orosz katonák végeztek ki. A történtek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Harkiv régióban elkövetett bűntettek – 2022 májusától

• Civil konvoj elleni támadás

• Harkiv közelében az orosz hadsereg civil járművek konvojára nyitott tüzet. A támadásban gyermekek is meghaltak. Az eseményt az Amnesty International is dokumentálta mint szándékos, civil célpont elleni támadást.

• Izium tömegsírok és kínzókamrák – 2022. szeptember

• Az ukrán hadsereg Izium térségében több mint 400 sírt tárt fel, melyek közül sok áldozaton kínzás nyomai voltak láthatók. Később tíz kínzószobát azonosítottak a régió különböző városaiban, ahol pszichológiai és fizikai bántalmazást is alkalmaztak, gyermekek ellen is. Dmitro Lubinec, Ukrajna emberi jogi biztosa részletesen beszámolt a brutális körülményekről.

Gyermekkórház elleni rakétatámadás Kijevben – 2024. július 8.

Az orosz erők egy Cs-101-es lopakodó cirkálórakétával támadták meg az Ochmatdyt Gyermekkórházat – Európa egyik legnagyobb gyermekgyógyászati intézményét. A támadásban két ember meghalt, köztük egy orvos, harmincan megsérültek, köztük tíz gyermek. Három nyitott szívműtét zajlott a becsapódás pillanatában – az orvosok a légicsapás közben is befejezték a beavatkozásokat. A kórház működésképtelenné vált, több száz súlyos állapotú gyermeket kellett átszállítani Ukrajnán belül vagy külföldre.

Az itt dokumentált események nemcsak a nemzetközi humanitárius jog és a Genfi Egyezmények megsértését jelentik, hanem az emberiesség határainak teljes figyelmen kívül hagyását. A nemzetközi közösségnek erkölcsi és jogi felelőssége, hogy az elkövetőket felelősségre vonja, és megakadályozza a hasonló atrocitások megismétlődését.

„Nincs ukrán nép”

Az orosz agresszió Ukrajnában nem csupán területszerzési célokat szolgál, hanem egy mélyebb és rendszerszintű pusztítást: a nemzeti identitás, a kultúra és az önrendelkezés felszámolását. A lakóépületek elleni rakétatámadások, a kínzások, a tömegsírokban talált holttestek és a hadifoglyok egyre gyakoribb kivégzése mellett a megszállás lényege egy ideológiai háború is: Ukrajna eltüntetése a történelemből és a kollektív tudatból.

A megszállt területeken már az iskolákban megkezdődött az ukrán nemzeti identitás eltörlése. Az ukrán címereket az orosz szimbólumokkal helyettesítették, az oktatás orosz tanterv szerint zajlik, és az ukrán nyelvet, történelmet tudatosan kiszorítják. A tanárok, akik nem hajlandók együttműködni állásukat veszítik, vagy üldöztetésben részesülnek.

Van egy közös szál, ami végigvonul: Ukrajna mint olyan nem létezik, nem létezett, és nem is szabadna léteznie – fogalmaz az egyik iskolaigazgató. Az orosz tankönyvek szerint nincs ukrán nép, csak „egységes orosz nép” van, ezzel megfosztva az ukránokat történelmüktől, kultúrájuktól és önrendelkezési joguktól.

Ez a szisztematikus tagadás és pusztítás sokak szerint kimeríti a népirtás fogalmát. Bár jogilag a népirtás bizonyítása összetett – hiszen a szándékosságot nehéz formálisan rögzíteni –, az ukrán jogászok és nemzetközi szakértők szerint számos háborús és emberiesség elleni bűncselekmény már most is bizonyítható. Az orosz propaganda kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban: Ukrajna létét hamis történelmi érvekkel próbálják cáfolni. Vlagyimir Putyin szerint például „az emberiség történetében korábban nem volt Ukrajna”, azt a szovjet vezetés „alkotta meg”.

A háború kezdete óta több mint 1500 kulturális intézményt pusztítottak el Ukrajnában, vagy fosztottak ki. Ez a kulturális örökség szisztematikus megsemmisítése, amelyről sokan úgy vélik: nem véletlen, hanem célzott hadviselés része. „Elpusztítják a kultúránkat, elpusztítják a népünket” – fogalmazza meg Natalia Korystina kulturális örökségvédő.

A megszállás nem csak az intézményeken és tankönyveken keresztül mutatkozik meg, hanem a hadviselés brutalitásában is. Egyre több megbízható jelentés számol be arról, hogy az orosz katonák hadifoglyokat végeznek ki – gyakran kegyetlen és demonstratív módon. Az ilyen bűncselekményekről készült felvételeket néha maguk az elkövetők töltik fel az internetre, és azokat a háború orosz hívei ünneplik. A szélsőjobboldali Russzics milícia például egy Telegram-posztban arra kérte más egységeket, hogy „nem igazi szláv” hadifoglyokat – például krími tatárokat – biztosítsanak számára emberáldozatként.

2023 áprilisában napvilágra került egy videó, amelyen egy ukrán hadifogoly élve történő lefejezése látható. A felvételen az egyik katona utasítja a kivégzőt, hogy a levágott fejet tegye zsákba és „küldje el a parancsnoknak”. Az ukrán nyomozók szerint az elkövetők a Wagner-csoporthoz tartoztak, amely korábban hasonló brutalitásairól volt ismert Szíriában is.

A Wagner-csoport – és más orosz egységek – által elkövetett bűncselekmények gyakran nemcsak eltűrtek, de nyílt vagy szimbolikus támogatást is élveznek a legfelsőbb politikai vezetéstől. 2022 márciusában, nem sokkal Bucsa külvárosának kiürítése után – ahol orosz katonák több száz civilt gyilkoltak meg – Vlagyimir Putyin kitüntette a 155. számú tengerészgyalogos dandárt, amely részt vett a mészárlásban.

Ez a gesztus nemcsak vakmerő, hanem tudatos: mintha a háborús bűnöket a Kreml nem elhallgatná, hanem megjutalmazná. 2023 végén pedig a zászlajukat látványosan felvonták Putyin mögött az éves sajtótájékoztatón.

A jogi felelősségre vonás esélyei egyelőre korlátozottak, ám a dokumentáció és a nemzetközi figyelem folyamatos. A háború Ukrajnában tehát nem csupán földrajzi konfliktus, hanem egy olyan küzdelem is, amely egy nép létjogosultságáról, történelmi valóságáról és emberi méltóságáról szól.

A Freiburgi Egyetem nemzetközi jogi szakértője, Paulina Starski szerint az ukrajnai borzalmak már más bűncselekményi kategóriák – mint a háborús és emberiség elleni bűntettek – alapján is büntethetők. „A népirtás esetében a bizonyítási küszöb még magasabb, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni róla” – hangsúlyozza.

A tagadás, a pusztítás, a népi és kulturális identitás eltörlésének szándéka mögött egyetlen ideológia húzódik meg: az Ukrajna nélküli világ eszméje. És ez az eszme a huszonegyedik század közepén egy nép létezésének legbrutálisabb megkérdőjelezése.

A „náci” vád visszájára fordul

Az orosz propaganda évek óta vádolja az ukránokat „nácizmussal”. Ezt a retorikát azonban teljesen hiteltelenné teszik azok az állami szintű tettek, amelyek a náci vagy sztálini módszerekhez hasonlítanak: eltüntetések, kínzások, civil mészárlások, tömeges deportálások. A valóságban ma Oroszország alkalmaz olyan eszközöket, amelyekkel éppen a nácizmus vagy sztálinizmus világát idézi vissza. A legnagyobb történelmi irónia, hogy ezt a rendszer nevez másokat „nácinak”.

Nemzetközi jog és morális felelősség

A Genfi Egyezmények és a Római Statútum tiltják a civil lakosság elleni erőszakot, a kínzást, az eltüntetéseket. A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) lehetőséget ad a háborús bűnösök felelősségre vonására – de a gyakorlatban az elszámoltatás nehézkes. Oroszország nem ismeri el az ICC hatáskörét, és a nemzetközi jog sokszor tehetetlen az olyan államokkal szemben, amelyek elutasítják a jogi normákat.

Mégis: beszélni kell róla. Dokumentálni kell. Meg kell nevezni a bűnt, akkor is, ha az igazságszolgáltatás késlekedik. A világ lelkiismerete nem hallgathat, ha újságírókat gyilkolnak meg azért, mert az igazságot keresik.

Viktorija Roscsina neve nem tűnhet el, és Bucsa árnyéka nem boríthatja el a jövőt. Az orosz dezinformáció és hazugságok mindent el akarnak homályosítani, de nem engedhetjük, hogy a manipuláció keresztül égjen a parlagon hagyott agyakon. A hazugságokra és a dezinformációra fogékony tömeg könnyen elhiszi, amit el akarnak neki adni, ezért muszáj kiállnunk az igazságért. Ha hallgatunk, ha elfordulunk, akkor cinkossá válunk a borzalom folytatásában. Ha nem beszélünk, a történelem torz tükörképe lesz az örökségünk. Csak ha bátran kiállunk az igazság mellett, ha nem hagyjuk, hogy a manipuláció győzzön, akkor őrizhetjük meg azt, ami emberi bennünk – hogy a jövő ne ismételje meg mindazt, ami itt és most történt.

-000-

A 20. század első felében különleges, szűk körű szellemi irányzat született meg Európában amely a modernitással szemben a hagyományos, "ősi" világrend értékeit igyekezett visszaállítani. A tradicionalizmus olyan világnézet, amely a filozófiát, a vallást és a misztikát (vagy ezotériát) egyesíti, és alapvetően antimodern szemléletű. Ennek a gondolatvilágnak az alapját a philosophia perennis (örök filozófia) képezi, amely a világvallásokban és filozófiai rendszerekben közös, örök érvényű igazságokat feltételez, amelyek túlmutatnak a történelmi és kulturális különbségeken.

A tradicionalizmus elutasítja a modernitás értékeit, amelyek a racionalizmusra, a technikai fejlődésre, az individualizmusra és a materializmusra építenek. Ezzel szemben a tradicionalisták azt hirdetik, hogy a társadalom és az emberi élet alapjait az örök, transzcendens igazságoknak kell alkotniuk, amelyeket a vallások és a szakrális rendszerek képesek megfogalmazni. Az igazságok az emberi tapasztalatok univerzális jelenségeiben és az isteni rendben gyökereznek, és a cél az, hogy ezeket a hagyományos értékeket és hitelveket újraélesszük, hiszen a modern világ eltávolodott tőlük. A modern világot el kell utasítani, nem elég a diagnózis, cselekedni kell, s ez a cselekvés a fennálló en bloque elutasítása: lázadás. Az irányzat neve jelzi: legfontosabbnak a tradíciót, a hagyományt tartja.

A tradicionalizmus tehát egy vallási, filozófiai és spirituális megközelítést kínál, amely egy magasabb, szakrális rend megértésére és annak visszaállítására összpontosít. Az emberek és a közösségek számára azt a célt tűzi ki, hogy a modern, materialista társadalom helyett a hagyományos, szakrális világnézetek értékeit vegyék alapul a társadalmi és vallási rendszerek újjáépítésében.

A filozófiát és a misztikát ötvözve a tradicionalizmus hangsúlyozza a metafizikai és vallási tapasztalatok fontosságát, és arra bátorítja az egyéneket, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendenssel, amely túlmutat a fizikai és materiális világon. Ennek keretében a vallási tradíciók és az ezoterikus tanítások kulcsszerepet kapnak a személyes és közösségi spirituális megújulásban.

René Guénon és Julius Evola nevéhez köthetjük a tradicionális iskola alapjait, míg a A 20–21. század fordulóján Alekszandr Dugin szélsőséges politikai ideológiává alakította a tradicionalista örökséget, amelyben az eredeti spirituális törekvések helyett birodalmi geopolitikai célok váltak központivá. E gondolkodók közös alapja a modern világ tagadása, a szakrális társadalmak eszményítése és egyfajta elitista, hierarchikus társadalomkép propagálása volt.

René Guenon

René Guénon a modern világ radikális kritikáját adja, olyan kritikát, amely lényegesen különbözik a múlt és jelen sok más szerzőjének bírálataitól, mivel pozitív viszonyítási pontot is kínál: a hagyomány világát. A „hagyomány” Guénon számára nem csupán régi szokásokat vagy hitrendszereket jelent, hanem egyetemes, metafizikai alapokon nyugvó civilizációs típust. Ezt a típust a történelem folyamán változatos formákban, de lényegét tekintve egységesen, megvalósították Keleten és Nyugaton egyaránt.

A hagyományos civilizációk – Guénon értelmezésében – transzcendens alapokon nyugodtak: az emberinél magasabb rend, egy örök, változatlan metafizikai igazság ismeretén és elfogadásán. Az ilyen társadalmakat egy spirituális elit irányította, akik a transzcendens rendből merítettek autoritást, hogy a társadalmi rendet harmonikusan megszervezzék, megnyissák az utat a magasabb tudás és végső soron a spirituális megvalósítás felé, és értelmet adjanak az emberi életnek.

Guénon szerint a modern világot a deszakralizáció, a transzcendens tagadása, a materializmus, és a szüntelen produktív aktivitás — azaz az úgynevezett "őrült aktivizmus" — jellemzi. A modernitás lényege a csak emberi, időhöz és térhez kötött szempontok abszolutizálása, a szellemi dimenziók teljes elvetése.

Guénon hangsúlyozza, hogy a hagyomány minden egyes korabeli megvalósulása — legyen az keleti vagy nyugati — ugyanazon alapvető metafizikai igazság különböző formája. Ez az egység lehetővé teszi, hogy a különféle vallások és hagyományok egy közös, ősi forrásra — az ún. „őshagyományra” (tradition primordiale) vezessenek vissza.

Guénon különösen fontosnak tartotta azokat a társadalmakat, ahol a beavatási tradíciók a mai napig fennmaradtak. Ezért fordult figyelme fokozottan az iszlám világ felé, különösen a szúfi hagyományok irányába, ahol a spirituális beavatás még élő valóság volt. Guénon „keleti metafizikáról” beszél, leszögezvén, hogy ez nem jelent többet, csak annyit, hogy ott maradt meg a legépebben az Őshagyomány. „Keleti metafizikáról azért beszélünk, mert a nyugati világ jelenlegi szellemi helyzetében a metafizika elfelejtett, figyelmen kívül hagyott, csaknem teljesen elveszett dolog, miközben Keleten még mindig valódi megismerés tárgya. Ha meg akarjuk tudni, hogy mi a metafizika, akkor Kelethez kell fordulnunk, sőt ha újra meg akarunk találni valamit azokból az ősi metafizikai hagyományokból, amelyek valaha Nyugaton létezhettek, (…) akkor ez főleg a keleti tanok segítségével és ezekkel összehasonlítva érhető el.“

Élete második felében Egyiptomba költözött, ott is halt meg. Felvette az Abdel Wahid Yahya nevet, áttért az iszlámra, arab nőt vett feleségül, és teljes mértékben az iszlám hagyomány exoterikus (nyílt, vallásgyakorlási) és ezoterikus (beavatási, misztikus) aspektusai szerint élt.

Julius Evola

Julius Evola filozófiájának alapját a kulturális pesszimizmus, a philosophia perennis (az örök filozófia) eszméje, a spirituális szinkretizmus, a boreális-kozmikus hagyomány és a ciklikus történelemszemlélet alkotta. Evola tradicionalistának tartotta magát: világnézeti perspektíváját egy ősi, asztrológiai-boreális eredetű, magasabb kozmikus rendre és az „aranykor” – az árja korszak – tudására való hivatkozás határozta meg. A modern világgal szemben nem a fejlődés csúcspontjaként tekintett a modernitásra, hanem a hagyomány világát állította szembe vele amely egyetemes érvényű, transzcendens elveken alapult, és a világ különböző kultúráinak hagyományaiban tükröződött vissza.

A „hagyomány” Evola értelmezésében egy olyan kozmikus és metafizikai rendet jelentett, amelyben a „lét világa” és a „létezés világa” – az örökkévaló és a mulandó, a mennyei és a földi, a férfias és a nőies princípiumok – szerves összhangban álltak egymással. Ennek az időbeli megtestesítője a szent király volt, aki a hagyományos állam középpontját jelentette, és papi minőségében „hídépítőként” (pontifexként) kötötte össze az istenit és az emberit.

Evola hagyományos világa szigorúan hierarchikus rendet írt le, amely éles ellentétben állt a modern világ egalitárius, humanista, demokratikus, individualista és „progresszív” eszméivel. 1934-ben írta meg legbefolyásosabb művét, a Lázadás a modern világ ellen (Revolt Against the Modern World) című terjedelmes, áltudományos igényű munkát, amelyben a modern világot kétezer éves dekadencia eredményének ábrázolta. Evola világképe egy keleti ciklikus történelemszemléleten és az állítólagos árja, napközpontú, hősies, arisztokratikus hagyomány dicsőítésén alapult – egy olyan tradíción, amely szerinte az emberiség magasabb rendű korszakait jellemezte. Evola egyes pontokon rokonszenvvel viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, ugyanakkor élesen bírálta annak „szocialista” és „plebejus” jellegét. Karlheinz Weißmann védelmébe vette Evolát, és azzal igyekezett mentegetni, hogy „csak azok nevezik fasisztának, akik meg akarják könnyíteni a dolgukat Ez a védelem azonban figyelmen kívül hagyja, hogy Evola szellemi fasiszta volt: nem pusztán „konzervatív forradalmár”, aki különféle teozófiai és ezoterikus körökben mozgott, hanem egy radikális antimodernista, aki a fasizmus jobboldalibb, még meg nem valósult formáját képviselte.

Evola szellemi legitimációval ruházta fel a hierarchiát, kifejezett antiszemitizmusa pedig az Egyházzal szembeni ellenségeskedéssel párosult. Keresztényellenessége abból fakadt, hogy a katolicizmust az egyenlőség eszméinek terjesztőjeként, valamint a zsidó vallási hagyomány folytatójaként látta. Mindez a szélsőjobboldali gondolkodás tipikus példája, és egy olyan fasiszta eszmeiség felvillantása, amely – Evola szerint – a történelmi fasizmusnál is radikálisabb, hierarchikusabb és antimodernistább lett volna.

Ha Evolát pusztán az antimodernizmus klasszikusaként vagy „konzervatív forradalmárként” írják le, az eltorzítja és elbagatellizálja valódi tanításait. A mai jobboldal sokszor megpróbálja távolítani Evolát a fasizmustól, hogy gondolatait könnyebben rehabilitálhassa, de ez a törekvés figyelmen kívül hagyja Evola valódi, radikális antimodernista és arisztokratikus-forradalmi szellemiségét.

Julius Evola tehát egyfajta intellektuális magányban járta a saját útját, következetesen szembehelyezkedve a modern világ szellemiségével, amelyet hanyatlásként, dekadenciaként élt meg. Számára a tradicionális világkép, a hierarchia, a szellemi rend és a transzcendencia volt az egyedüli értékmérő. Írásaiban egy olyan időtlen rend helyreállítását sürgette, amelyben az ember nem pusztán biológiai lényként, hanem szakrális lényként él és cselekszik.

Művei – mint a Lázadás a modern világ ellen vagy a Metafizika mint a háború művészete – egyszerre testesítik meg ezt a szellemi dacos kiállást és egyfajta reménytelen nosztalgiát is. Evola nem illeszkedett sem a klasszikus konzervativizmus, sem a modern jobboldali mozgalmak eszmevilágába: egy sajátos, radikálisan tradicionális pozícióból bírálta a 20. század ideológiáit.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Evola öröksége mentes volna az ellentmondásoktól. Gondolkodásának emelkedett, eszmei magassága gyakran vált kiábrándítóvá, amikor elméleti szigorúságát gyakorlati megnyilvánulások követték: politikai közeledése a fasizmushoz és más szélsőséges mozgalmakhoz mindenképpen árnyékot vet életművére. Bár ő maga mindig hangsúlyozta, hogy nem az adott rezsimek politikai programját, hanem a mögöttük – szerinte – felsejlő rendteremtő szándékot értékeli, ez a különbségtétel utólagos olvasatban gyakran elmosódik.

Így Julius Evola alakja – akár elismeréssel, akár bírálattal közelítünk hozzá – a modernitás tagadásának egyik legmarkánsabb és egyben legvitatottabb megtestesítőjévé vált. Mindezek fényében nem kerülhető meg Evola életművének sötétebb vetülete sem. Bár filozófiai szinten a szellemi rend és a metafizikai hierarchia helyreállítását sürgette, a gyakorlati politikában olyan rendszerekkel került kapcsolatba, amelyek maguk is a modernitás torzulásai voltak, még ha más színekben is. Evola kritikusai joggal vetik fel: vajon egy valóban transzcendens szellemi rend híve hogyan sodródhatott a földi hatalom brutalitásának oldalára?

Evola sokszor hangoztatta, hogy nem a fasizmust vagy a nácizmust mint politikai rendszereket támogatta, hanem azt a — szerinte ritka — kísérletet, amely az egyéni dekadenciát meghaladó közösségi szellem visszaállítására irányult. Ám ezzel az értelmezéssel sem lehet teljesen felmenteni őt, hiszen bármely szellemi igazság hirdetése értelmét veszti, ha eszközévé válik az embertelenségnek.
Így Evola példája arra is figyelmeztet: a magas eszmények hirdetése önmagában nem mentesít az alacsonyrendű következmények felelőssége alól. Az intellektuális kiválóság, ha nem párosul erkölcsi érzékenységgel, könnyen válhat rideg és veszélyes eszközzé.

Összességében Julius Evola életműve nem egyszerűen elutasítandó vagy kritikátlanul követendő. Sokkal inkább egy mély szellemi kihívás: megérteni, hol végződik a jogos kritika, és hol kezdődik a történelem sötétebb tanulsága.

Végső soron nem csak az számít, mit keresünk a múltban, hanem az is, hogyan őrizzük meg közben a saját tisztánlátásunkat.

A tradicionális iskola szellemi fasizmusa

René Guénon és Julius Evola akik a 20. század első felében a szellemi, vallási és politikai elméletek terén alapvető hatással voltak. Mindkét filozófus a modern világban tapasztalható szellemi válságra reagált, és egy olyan alternatív, tradicionális társadalmi rendet hirdetett, amely szemben állt a modernitás materializmusával és individualizmusával. Evola és Guénon szellemisége nem csupán a vallásos megújulást, hanem egy olyan társadalmi rend visszaállítását is célul tűzte, amely a transzcendens igazságok és a hierarchikus rend alapjain nyugszik.

Guénon és Evola gondolkodásának egyik alapproblémája a világ kettéosztása. A modern világot "elsüllyedtnek", "szétbomlottnak", "degeneráltnak" tekintették, míg a hagyományos társadalmakat – az őskori, archaikus világokat – az abszolút szellemi rend megtestesítőinek.

Ez a látásmód könnyen csúszik át egy manicheus világlátásba, amelyben a világ jókra és rosszakra, fényre és sötétségre válik szét, árnyalatok és átmenetek nélkül. A tradicionális gondolkodók közül Evola különösen hajlamos volt a társadalmi hierarchiák fétisizálására, a „szellemi arisztokrácia” megteremtésének eszményítésére – ahol a kevesek uralják a sokaságot. Ez a gondolat, ha következetesen végigviszik, könnyen találkozik a politikai fasizmussal, amely Evolánál valóban megtörtént: nemcsak elméleti szinten, hanem a fasiszta Olaszország ideológiai támogatásában is.

Az így kialakuló tradicionalizmus tehát nem egyszerűen "visszafordulás a szellemhez", hanem szellemi fasizmus: az emberi lét alapvető egyenrangúságának tagadása, egyfajta spirituális elitizmus, amely az „eredet” nevében újfajta hatalmi rendszereket próbál legitimálni.

Alekszandr Dugin

Alekszandr Dugin (sz. 1962) orosz filozófus, geopolitikai gondolkodó és politikai aktivista, akinek eszméi a mai orosz kül- és belpolitikai irányvonalak egyik fontos ideológiai forrását jelentik. Dugin legismertebb műve, Az orosz geopolitika alapjai (1997), világosan megmutatja célját: egy olyan új, többpólusú világ létrehozását, amelyben Oroszország központi, "eurázsiai" szerepet tölt be.

Dugin a "neoeurázsianizmus" legbefolyásosabb alakja. Ideológiája egyesíti a hagyományos orosz imperializmust, a nacionalizmust, az ortodox vallási elkötelezettséget, a posztmodern relativizmust és a nyugatellenességet. Hirdeti, hogy Oroszországnak meg kell állítania a "liberális" Nyugat kulturális és politikai dominanciáját, és ki kell építenie saját szellemi és politikai civilizációját.

Dugin szerint a világot szellemi értelemben is egy "kontinentális háború" jellemzi: a szárazföldi hatalmak (mint Oroszország) állnak szemben a tengerhatalmakkal (mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia).

Bár Dugin nem tölt be hivatalos politikai tisztséget, gondolatai és érvelései sok szempontból visszaköszönnek a putyini külpolitikában: ilyen például a Krím-félsziget annektálása (2014), a Donbász régió destabilizációja, és a 2022-es Ukrajna elleni invázió indoklása is.

Ma Alekszandr Dugin közvetlen politikai hatalma korlátozottabb, mint egy évtizeddel ezelőtt, mégis ideológiai szimbólummá vált Oroszországban. Bár Putyin közvetlenül ritkán hivatkozik rá, Dugin nézetei beépültek az orosz állami narratívákba, különösen a "Nyugat elleni szent háború" eszméjébe. Ezt az ideológiát a Kreml propaganda-gépezete napi szinten erősíti.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az orosz vezetés – pragmatikus okokból – gyakran szelektíven válogat Dugin gondolataiból. A Kreml nem vállalja fel teljesen Dugin radikális elképzeléseit (pl. Nyugat-Európa teljes "felszámolását" vagy a "szakrális" geopolitikai háború kiterjesztését), inkább csak a nacionalista és tradicionalista elemeket használja ki.

Alekszandr Dugin – aki magát egyértelműen Guénon és Evola szellemi örökösének vallja – Oroszországban máig jelentős ideológus. Bár formálisan nem tagja az orosz kormányzatnak, nézetei, különösen az ún. neoeurázsianizmus és az „orosz világbirodalmi küldetés” eszméje mélyen átszövik az orosz geopolitikai gondolkodást, és hatást gyakoroltak Vlagyimir Putyin világképére is.

Dugin elméletei ugyanakkor sok szempontból veszélyesek: ötvözik a tradicionalizmus irracionális, zárkózott elemeit az agresszív, expanzív nacionalizmussal és a modern demokrácia elleni nyílt ellenségességgel. Ezáltal Dugin gondolkodása – az Umberto Eco által leírt ur-fasiszta mintázatokkal egybecsengően – az intellektuális tradíció nevében támogatja az autoriter rendszereket és a szabadságjogok korlátozását.

Umberto Eco „A mindenkori fasizmus” és a tradicionalisták bírálata

Umberto Eco az Öt írás az erkölcsről című kötetében megjelent A mindenkori fasizmus (vagy Ur-fasizmus) című esszéjében tizennégy alapvető jellemzőt sorol fel, amelyek bármelyikének megléte elegendő ahhoz, hogy a fasizmus megfoganjon egy közegben. A tradicionalista gondolkodók – így René Guénon, Frithjof Schuon, Julius Evola és a 20–21. századi követőik, mint Alekszandr Dugin – szellemi rendszereiben több ilyen elem is kimutatható.

Eco első pontja a „hagyomány kultusza”, amely a tradicionalista projekt középpontjában áll. A tradicionalisták úgy tekintenek az igazságra, mint valami egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatottra, amelyet nem továbbfejleszteni, hanem értelmezni kell. Ezzel szemben a modern tudományos és demokratikus gondolkodás az állandó vizsgálódásra, kritikára és fejlődésre épül.

Eco hangsúlyozza, hogy az ur-fasizmus számára a modern világ elutasítása alapvető: a reneszánsz, a felvilágosodás, az emberi értelem és szabadság vívmányai mind „romlásként” jelennek meg. A tradicionalisták is hasonlóképpen viszonyulnak ezekhez: a felvilágosodást gyakran a „szellemi hanyatlás” kezdőpontjaként emlegetik.

Fontos Eco megállapítása is, hogy az ur-fasiszta világkép szerint a nézeteltérés bűn: aki másként gondolkodik, az „áruló”. A tradicionalisták közösségében ez szintén érvényesül: aki kritikát fogalmaz meg, azt gyakran bélyegzik, megbélyegzik, elutasítják, nem ritkán morális vagy spirituális értéktelenséggel vádolják.

Az ur-fasizmus további jellemzője a „cselekmény megszállottsága” és a „védekezés szükségessége” érzete: a követőknek ostrom alatt kell érezniük magukat, a külső világ fenyegetésétől rettegve. A tradicionalisták ugyanezt a pszichológiát építik fel: a modernitás „sötét korának” veszélyei ellen az „igazi tudás” őrzőiként kell védekezniük.

Eco megállapításai így nemcsak a klasszikus politikai fasizmusra érvényesek, hanem figyelmeztetésként szolgálnak azokkal a spirituális irányzatokkal szemben is, amelyek szent hagyományok nevében zárkóznak el a kritikai gondolkodástól és hirdetnek dogmatikus, irracionális visszatérést egy idealizált múlthoz.

*

Összegzésül René Guénon és Julius Evola tradicionalizmusa sokak szemében a modernitás éles kritikájaként tűnik fel — ám valójában egy grandiózus tévedés emlékműve. Világképük alapja nem a fejlődés, hanem a folyamatos hanyatlás: számukra az emberi történelem nem más, mint egy végtelen zuhanás az isteni fénytől a materiális sötétségbe. Fejlődés helyett lesüllyedést, tudati elhomályosulást hirdetnek — és még ezt is képesek mitikus aranykorszak-ábránddal díszíteni.

Az antropológiai képet is sikerült teljesen kifordítaniuk: az ember nem állati eredetű — vallják —, hanem az állatok a bukott emberek alsóbb világba süllyedt torzszülöttei. Ez a fordított evolúció, ahol Darwin helyett inkább Dante Poklának spirálját képzelhetjük el.

Társadalom- és történelemszemléletük ennek megfelelően nosztalgikus vágyódás az elveszett szakrális királyságok után. A szellem magaslatait kizárólag az istenkirályok és főpapságok képviselték, a nép, a polgárok, az emberi jogok hívei pedig csupán a sötétség hordozói. A demokrácia, a jogegyenlőség, a szabad akarat eszméje számukra a bukás, a világvége megnyilvánulásai. Az általuk idealizált világban az ember nem polgár, hanem alattvaló — lehetőleg örökös, szakrálisan igazolt elnyomás alatt.

Történelemszemléletük groteszk mivoltát jól példázza, hogy a francia forradalmat a "szellemi bűnök" ősrobbanásának tekintik, míg a Harmadik Birodalomban a tradíció "utolsó fellángolását" látják. Az SS az ő szemükben nem bűnszervezet, hanem egy "heroikus lovagrend", Hitler pedig a "meg nem értett szakrális megváltó". 1945 — a civilizált világ számára a nácizmus veresége — számukra a "Sátán földi uralmának" kezdete.

És hogy mindezt még misztikus mázzal is bevonják, bőkezűen adagolják az ezoterikus szólamokat. Csakhogy az ezoterizmus náluk nem mély beavatás, hanem inkább egy marketingcsomag: amíg a hatalomnak szüksége van a szakrális mázra, addig szolgáltatnak; ha pedig más igény mutatkozik, szállítják azt is. A tradicionalizmus ebben az értelemben nem más, mint intellektuális nosztalgia és spirituális szervilizmus keveréke.

-000-

Irodalomjegyzék

• René Guénon: A világ királyai

• Guénon: A keleti metafizika (Bp., 1993, 7. o. Darabos Pál ford.

• Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. 8. o. (Bp. 1998, Darabos Pál ford.)

• Hamvas Béla: Scientia Sacra

• Marsovszky Magdolna: Nemzetisten és ariozófia

• Magdalena Marsovszky: „Gegen die moderne Welt“. Julius Evola in Ungarn

   

A müncheni figyelmeztetés

2007 februárjában Vlagyimir Putyin leadta az első figyelmeztető lövést. Február 9. és 11. között a müncheni Biztonságpolitikai Konferencián való megjelenése során harag és düh jellemezte beszédében elítélte az Egyesült Államok kirívó törekvését az egyedüli világuralomra. Putyin 2007-es müncheni beszédében húzott először piros vonalat, amelynek a Nyugat általi átlépése elkerülhetetlenül visszahatást váltana ki. Akit meglepett Oroszország 2022-es Ukrajna elleni támadása, az nem hallotta 2007-ben Münchenben Putyin mondanivalóját: Putyin egyértelműen bejelentette Oroszország visszatérését a világszíntérre – azzal az igénnyel, hogy
Oroszország a Nyugattal egyenrangú független hatalom.

A korabeli német sajtó egy része figyelmeztetett a veszélyre: „Vlagyimir Putyin úgy vonul be a történelembe, mint az a despota, aki Európát abba a szakadékba taszította, amelyet a kontinens remélt, hogy egyszer s mindenkorra maga mögött hagyjon. Vlagyimir Putyin megszállott, kontrollálhatatlan diktátor. [...]Az utolsó agressziós háború az európai kontinensen német földről indult 1939-ben. Ma reggel óta Putyin követi a történelem hírhedt kegyelmi bukását." (tagesschau.de, 2022. február 24.) "Az orosz elnök megtette azt, amit Nyugaton elképzelhetetlennek tartottak. Ezt Németországnak sem szabad elfelejtenie... Putyin agressziós és hódító háborút tervezett, előkészített és elindított Ukrajna ellen, amely úgy megrázta és megváltoztatta Európát, mint Hitler inváziói óta semmi más erőszakos cselekmény." (FAZ, 2022. február 25.) „

A propaganda új korszaka

Oroszország új korszakot nyitott a geopolitikai kommunikációban: a Kreml legfrissebb propagandahadjárata nem pusztán információs hadviselés, hanem egy tudatosan felépített ideológiai támadás a nyugati világ ellen. A cél: megingatni az Európai Unió legitimitását, elbizonytalanítani a nyugati demokráciák állampolgárait, és végső soron szétzilálni a transzatlanti együttműködés alapjait.

A legújabb retorikai eszköz erre az „eurofasizmus” fogalma, amellyel Moszkva igyekszik az Európai Uniót erkölcsi gyanúba keverni. Ez a torzítás nem véletlen. A történelem egyik legsötétebb korszakához nyúl vissza: Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét nyíltan az új Hitlerként állítják be, miközben Európát nem egyszerűen ellenfélként, hanem civilizációs fenyegetésként ábrázolják. Ez radikális szemléletváltás a korábbi évtizedek Kreml-retorikájához képest, amely korábban elsősorban az Egyesült Államokat tekintette fő ellenségnek. Most Európa vált a célkereszt első számú alakjává.

Karl Schlögel történész sötét és figyelmeztető képet fest: szerinte „már háborús helyzetben vagyunk” – nem a klasszikus, hadüzenettel induló konfliktus értelmében, hanem egy hibrid háborúban, amelyben a propaganda, az energiapolitika, a dezinformáció, a menekültválság gerjesztése, sőt bizonyos politikai pártok támogatása mind egy nagyobb stratégia részei. Oroszország nem bombákkal, hanem kétségek, félelmek és bizalmatlanság szításával támad. Egyes európai pártok – az AfD vagy Sahra Wagenknecht mozgalma – eszközökké válnak ebben a játszmában, akár tudtukon kívül is."Oroszország teszteli, meddig mehet el" – hangsúlyozza Schlögel.

A Kreml történelmi narratívái is egyre inkább a „Nyugat mint bűnös civilizáció” toposzára épülnek. Szergej Lavrov külügyminiszter kijelentése – miszerint „az elmúlt 500 év összes tragédiája Európából eredt” – nemcsak történelemhamisítás, hanem egy világos ideológiai keret megteremtése is. Célja, hogy Oroszországot az áldozat szerepébe helyezze, és a saját agresszióját – legyen szó Ukrajnáról, Moldováról vagy a balti államokról – történelmi igazságtételként tüntesse fel. A múlt kiforgatása a jelen fegyverévé válik.

A nyugati vezetők – ha néha késve is – egyre inkább felismerik a Kreml taktikáit. Mette Frederiksen dán miniszterelnök kijelentése, miszerint „fennáll a veszélye, hogy Ukrajnában a béke veszélyesebb, mint a háború”, sokakat megrökönyíthet, de pontosan rávilágít a realitásra: egy Oroszország által diktált „békeszerződés” valójában a háború folytatása lenne más eszközökkel. Egy ilyen „béke” csak legitimálná az agressziót, precedenst teremtene más autokratikus hatalmak számára, és örökre megingatná a Nyugat morális és politikai tekintélyét.

Putyin első célja: megosztani a Nyugatot

Az orosz elnök egyik hosszú távú stratégiai célja az Egyesült Államok kiszorítása Európából, az Európai Unió megosztása, valamint a NATO lényeges gyengítése. Ez a stratégia nem új keletű, de az utóbbi években egyre nyíltabban és agresszívabban bontakozik ki. A Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov cinikus megjegyzése – miszerint „a kollektív Nyugat kezdett kevésbé kollektív lenni” – jól tükrözi Moszkva örömét az európai egység megrendítésének lehetősége felett.

Putyin második célja: a nyugati segítség megszüntetése Ukrajnának

Oroszország 2024-ben is „mindent megtett Ukrajna elpusztítására” – és kudarcot vallott. Az ukrán fegyveres erők ellenállása – annak ellenére, hogy nyugati fegyverszállítmányok késlekedtek, és az utánpótlásban szűk keresztmetszetek alakultak ki – figyelemre méltó. Az orosz támadások során a Kreml megdöbbentő közönnyel viseltetett a saját ember- és felszerelésveszteségei iránt. Ez nemcsak a hadviselés brutalitását mutatja, hanem azt is, hogy a cél nem csupán katonai győzelem, hanem a Nyugat politikai akaratának megtörése, a társadalmak türelmének és egységének aláásása is.

Putyin céljai – a Nyugat megosztása, Ukrajna elszigetelése és a NATO gyengítése – nem csupán Ukrajna jövőjét, hanem az egész európai biztonsági rendet fenyegetik. A háború tétje jóval túlmutat Ukrajna határain: a szabadság, a demokratikus értékek és az önrendelkezés jövője a kérdés.

A Nyugat számára a legnagyobb kihívás az, hogy megőrizze egységét és kitartását egy hosszú, kimerítő konfliktus során. Ha sikerül fenntartani a támogatást Ukrajna felé, és ellenállni a megosztásra irányuló orosz törekvéseknek, akkor nemcsak Ukrajnát lehet megvédeni, hanem azokat az alapelveket is, amelyekre a második világháború utáni békés Európa épült.

A fenyegetés azonban nem csupán kívülről, Putyin Kremljéből érkezik. A veszély belülről is aláássa a Nyugat erejét: olyan politikai kalandorok révén, mint Donald Trump, aki félművelt cinizmusával, önző hatalomvágyával és szövetségi hűtlenségével a Nyugat egységének egyik legnagyobb belső ellenségévé vált. Trump nem egyszer fenyegette meg a NATO-t, relativizálta az autokráciák bűneit, és olyan világot képzel el, amelyben a demokrácia helyett az erősebb joga uralkodik.

A tét óriási: nem csupán Ukrajna szabadsága forog kockán, hanem a világ jövőjének alakulása is. A Putyin-féle agresszió és a Trump-féle romboló rövidlátás egyaránt azt célozza, hogy szétzilálja azt a szövetségi rendszert, amely a békét, a szabadságot és az emberi méltóságot védelmezi. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e felismerni ezt a kettős fenyegetést, és elég bátrak vagyunk-e szembeszállni vele – kívül és belül egyaránt.

A Kreml játszmája

A jelenlegi háború nem pusztán harctéri konfliktus, hanem átfogó, több fronton zajló háború – ideológiai, információs és pszichológiai szinten. Oroszország célja világos: szétzilálni az európai egységet, elültetni a bizalmatlanságot a tagállamok között, kiélezni a társadalmi törésvonalakat, és elérni, hogy Európa önmagától roppanjon meg. Egy győztes háborúhoz már nem kell elfoglalni egyetlen várost sem – elég, ha a Nyugat elveszíti önbizalmát, egységét és hitelét.

Carlo Masala, a Bundeswehr Egyetem professzora szerint Oroszország már nem csupán befolyást akar, hanem egy nyílt, neoimperialista programot hajt végre. Ez a stratégia nem ismer morális korlátokat, és immár nem csupán közvetett, hanem közvetlen kihívást is jelenthet a NATO számára.

Ezt a veszélyt világítja meg egy európai biztonságpolitikai szakértő is, aki így fogalmazott: „Szinte bosszantó látni azt a naivitást, hogy valaki azt hiszi: ez velünk soha nem történhet meg.” A figyelmeztetés egyértelmű: Európa nem nézője, hanem célpontja a Kreml globális játszmájának.

A Kreml nem is titkolja szándékait. Az orosz állami televízióban elhangzó fenyegetések – például, hogy az orosz rakéták percek alatt elérhetik a NATO központját – nem üres rémhírek, hanem a stratégiai pszichológiai nyomásgyakorlás részei. Amikor egy orosz műsorvezető kijelenti, hogy „Tallinn, Varsó, Moldova, sőt Alaszka is vissza kell térjen az Orosz Birodalomba”, az nem nosztalgikus történelmi költészet, hanem egy revizionista, birodalmi törekvés világos megfogalmazása.

A helyzet komolysága nemcsak abban rejlik, amit Oroszország tesz, hanem abban is, hogy mit nem tesz a Nyugat. A legnagyobb veszély nem az agresszió, hanem a közöny. A történelem már többször bebizonyította, hogy a zsarnokság nem mindig dörömböl az ajtón – néha halkan, lépésről lépésre jön be a hátsó ajtón.

Ezért a Nyugat előtt álló feladat nemcsak katonai és gazdasági kérdés, hanem erkölcsi próbatétel is. Ha elbukik ebben a küzdelemben, akkor teret ad az autokráciák térnyerésének, és aláássa a nemzetközi jog alapelveit. De ha kitart, ha egységes marad, és felismeri, hogy Ukrajna védelme egyben saját jövőjének védelme is, akkor nemcsak a jelen válságon kerekedhet felül, hanem példát is mutathat a szabadság és jogállamiság védelmére. Mert a történelem új fejezete most íródik — és nem mindegy, ki lesz annak írója.

-000-

Néha meglepődöm, amikor emberek azt mondják, hogy nem olvasnak irodalmat, mert minek. Nemrég egy értelmesnek tűnő emberrel beszélgettem, aki ezt így, szó szerint mondta: „Irodalom? Az csak mese. Az élet meg más.” Valahogy megütött ez a válasz. Talán mert fiatalabb koromban az irodalom – úgy általában az olvasás – egészen más jelentéssel bírt. Gyerekkoromban fontos volt, hogy szépen beszéljünk, helyesen írjunk, hogy tudjuk, ki volt Petőfi, Arany, József Attila vagy Ady Endre. Otthon sok könyv volt, és a könyvek nem díszként sorakoztak a polcon, hanem használati tárgyak voltak – kézbe vettük őket, olvastuk, aláhúztunk bennük, beszélgettünk róluk. A könyvek éltek körülöttünk. Egy régi, kedves barátom, Opra Frici bácsi, aki Szentendrén volt antikvárius, egyszer ezt mondta nekem: „a könyveknek lelkük van.” Azóta is sokszor eszembe jut. Mert igaza volt. A könyvek beszélnek, emlékeznek, kérdeznek, vigasztalnak – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak. Lehet, hogy idealista vagyok. De ha valaki újra megkérdezi, miért olvasok irodalmat, azt fogom mondani: mert nem akarok vakon élni. Mert keresem a hangokat, amelyek még beszélnek hozzám

A nyomtatás feltalálása óriási lendületet adott az irodalom terjedésének. Gutenberg óta több mint ötszáz év telt el, és ha belegondolunk: az igazán ismert, értékes irodalom csak a 17. század végétől beszélhet szélesebb körű hatásról. Azóta évtizedről évtizedre nőtt az írók és költők száma – csakúgy, mint az olvasóké. Ahogy a népesség növekedett, és múlt az idő, úgy gyarapodott az irodalmi örökség is. Ma már annyi író van, hogy lehetetlen mindegyiket ismerni – még csak a saját országunk irodalmát sem könnyű teljes egészében átlátni.

Az iskolai oktatásban az irodalomnak meghatározó szerepe van. Különösen a gimnáziumi évek – 14 és 18 éves kor között – segítenek abban, hogy a tanuló általános műveltségi alapot kapjon. Az irodalom, mint minden más tantárgy, nemcsak ismereteket közvetít, hanem irányokat is kijelöl: lehetőséget ad arra, hogy a diák felismerje, milyen területeken tud és akar elmélyülni, hol találja meg azt a szellemi közegét, amelyben otthon érzi magát. Ez a folyamat nem csupán ismeretek megszerzését jelenti, hanem egyúttal az egyéni gondolkodásmód és világlátás formálódását is.

Az irodalom nemcsak a nyelvet tanítja, hanem a gondolkodást, az önismeretet, az emberi kapcsolatok megértését, a történelem belső rétegeit. A világnézet alakulásához járul hozzá – ahhoz, hogy valaki tudja, honnan jön, és merre tarthat. A műveltség nem „jön magától” – nem a gólya hozza. Azért dolgozni kell. De ha valaki dolgozik érte, az irodalom kinyitja előtte a világot – és önmagát is.

Az irodalom mindig is az emberi gondolkodás szabadságának egyik legfontosabb eszköze volt. Az írók nemcsak a saját korukról szólnak, hanem – ha valóban hitelesek – mindig üzennek a jövőnek is. Aki nyitott szívvel és figyelmesen olvas, az megérzi, meghallja ezeket az üzeneteket. Az irodalom tehát nemcsak szórakozást nyújt, hanem világot tár fel, szemléletet formál, és segít a világnézet kialakításában is.

Ezért is válik különösen fontossá az a kérdés, hogy kik a hiteles írók, kiket érdemes tanítani, kik képviselnek valódi értéket? Ma már az írók és költők száma szinte áttekinthetetlen – a nyomtatás, majd a digitális világ robbanásszerű terjedése minden korábbinál több szöveg megszületéséhez vezetett.

Még a saját nemzeti irodalmunk teljes ismerete is komoly kihívást jelenthet, nem is beszélve az egyetemes irodalomról. A közoktatásban ezért különösen nagy a felelőssége azoknak, akik eldöntik, hogy mely szerzők művei kerülnek be a tananyagba.

De vajon kik azok, akik ezt a döntést meghozzák? Tankönyvszerzők, irodalomtörténészek, oktatási szakemberek – elvileg felkészült, a szakmájukban jártas emberek. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy minden válogatás tükröz valamilyen szellemi, sőt akár politikai szándékot is.

A tananyag sosem lehet teljes: mindig válogatott, és gyakran a kor hangulata, uralkodó értékrendje is befolyásolja, mit tartanak „méltónak” arra, hogy a fiatalok elé kerüljön. Ezért jogos kérdés, hogy vajon milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi anyagot – és hogy ezek a szempontok valóban segítik-e a fiatalokat abban, hogy saját gondolkodásmódot, értékrendet, világlátást alakítsanak ki.

A gimnáziumi oktatás célja nem lehet pusztán az ismeretátadás. Ezek az évek – 14 és 18 éves kor között – a személyiségformálás, az önálló gondolkodás megalapozásának időszaka. Az irodalom ebben kulcsszerepet játszhat. Segít árnyaltan látni, különbséget tenni érték és értéktelen között, segít rátalálni a kérdésekre – és néha a válaszokra is. Az olvasás nemcsak készség, hanem munka is, a műveltséget nem „a gólya hozza”, hanem dolgozni kell érte. Az irodalom nem helyettünk gondolkodik – de gondolkodásra ösztönöz. A modern világban az emberek szabadidejében egyre kevésbé éreznek késztetést az olvasásra, ami több tényezőre vezethető vissza. A digitális média, a közösségi oldalak és a vizuális tartalmak gyors és könnyen hozzáférhetők, míg az olvasás időt és figyelmet igényel. Az emberek a gyors információk, videók és interaktív élmények felé hajlanak, miközben az olvasás, ami elmélyült figyelmet kíván, háttérbe szorul. A technológia folyamatosan elvonja a figyelmet, és a multitasking, mint a telefon használata közben történő tevékenykedés, tovább csökkenti az olvasásra fordítható koncentrációt. Az olvasás ráadásul időigényes, és sokan inkább más, gyorsabb szórakozási formákat választanak. A könyvekhez való hozzáférés is korlátozott lehet, mivel sokan nem engedhetik meg maguknak a könyveket, vagy nem találják őket könnyen. Ezen kívül a szórakozás kultúrája is változott: a gyors kielégülésre építő tartalmak, mint a videójátékok és sorozatok, háttérbe szorítják az olvasást, amely lassabb, elmélyültebb folyamatot igényel. Bár a hagyományos olvasás népszerűsége csökkent, az olvasás más formái, mint a hangoskönyvek és e-bookok, továbbra is jelen vannak, és egyre többen szerzik be az információkat online. Az olvasás tehát nem tűnt el, de a módja és az eszközei változtak a digitális korban.

Az irodalom mindig is kényes terület volt a hatalom szemszögéből. Mert az irodalom kérdez, kételkedik, megmutatja a világ árnyoldalait is – és ez sokszor kellemetlen a politikai hatalom számára. Éppen ezért az irodalom – különösen diktatúrákban – ki van téve a politikai befolyásnak, elnyomásnak, irányításnak. A hatalom nemcsak szabályozni próbálja, mit lehet kimondani, hanem gyakran meg is próbálja irányítani az irodalmi életet, saját ideológiájának megfelelő művek „gyártásával”.

Az így született művek sok esetben irodalmi értelemben értéktelenek – úgynevezett „megrendelt” vagy „ideológiailag megfelelő” alkotások, amelyek ugyan megfelelnek az adott kor elvárásainak, de valójában csak a politikai rendszer szolgálatában állnak, és nem a szabad emberi gondolatot képviselik. Eközben a valódi érték – a hiteles, kritikus, emberi szó – kiszorul a nyilvánosságból, és gyakran csak évtizedek múlva, az asztalfiókból kerül elő.

Erre számos történelmi példa van. A náci Németországban üldözték, száműzték azokat az írókat, akik nem szolgálták a rendszer eszméit – Thomas Mann, Bertolt Brecht, Stefan Zweig csak néhány név azok közül, akik elhagyni kényszerültek hazájukat. A Szovjetunióban hasonló sorsra jutott számos író, akik nem akarták a kommunista ideológiát szolgálni. Mihail Bulgakov, akinek a Mester és Margarita című regénye csak jóval a halála után jelenhetett meg teljes terjedelmében, vagy Borisz Paszternak, aki a Zsivago doktor miatt üldöztetést szenvedett. Szergej Dovlatov művei sokáig nem jelenhettek meg a Szovjetunióban, pedig ő a huszadik századi orosz irodalom egyik legélesebb hangú és legszemélyesebb stílusú írója volt.

És láthatjuk, hogy ez a jelenség ma is él, különösen olyan rendszerekben, ahol a szólásszabadság korlátozott. A mai Oroszországban is számos író, újságíró, művész kénytelen hallgatni vagy elhagyni az országot. A hatalom fél a gondolat szabadságától – márpedig az irodalom a szabad gondolat terepe.

Ezért is fontos, hogy az irodalomtanítás ne csak „hivatalos” kánonokra épüljön, hanem élő, sokszínű képet adjon arról, mi minden történhet egy tollvonás mögött. És hogy a diákok megtanulják: a műveltség nemcsak ismeretek halmaza, hanem érzékenység is az igazságra – még akkor is, ha az igazságot néha csak sokára lehet kimondani.

Magyar irodalom

A politikai hatalom befolyása nemcsak az egyes írók sorsát határozhatta meg, hanem egész irodalmi közösségek sorsát is. Magyarországon az első világháború és a trianoni békeszerződés után nemcsak az ország, hanem a magyar irodalom is szétszakadt. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar közösségek – Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján – önálló irodalmi életet kezdtek élni, saját lapokkal, saját írókkal, gyakran egészen más társadalmi és politikai közegben.

Az erdélyi magyar irodalom például erős identitásőrző szerepet töltött be. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad környékén olyan írók, mint Kós Károly, Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Dsida Jenő, később Sütő András, Kányádi Sándor, Beke György stb a kisebbségi lét tapasztalatát és az otthonosság megőrzésének vágyát öntötték költői formába. Hasonló folyamatok zajlottak a Felvidéken és a Vajdaságban is, ahol a magyar írók egyszerre küzdöttek a nyelv és a kultúra fennmaradásáért, valamint saját hangjuk megtalálásáért.

És ott volt a magyar emigráció irodalma, amely külön történet a magyar kultúrában. A második világháború, majd a kommunista hatalomátvétel után számos magyar értelmiségi kényszerült elhagyni az országot. Ezek a szerzők – bár gyakran fizikailag távol voltak az anyaországtól – szellemi értelemben tovább éltek a magyar irodalomban. Gondoljunk Borbándi Gyulára, aki a nyugati emigráció történetírójaként dolgozott, vagy Fejtő Ferencre, aki francia nyelven is írt, de magyar ügyekben mindig aktív maradt. Mérai Tibor és Mózsi Ferenc is ennek az emigráns irodalmi körnek a fontos alakjai voltak. Munkáik gyakran reflektáltak azokra a kérdésekre, amelyekről itthon – politikai okok miatt – hallgatni kellett.

A magyar irodalom tehát nem egységes, hanem sokközpontú hagyomány, amely különböző földrajzi és történelmi kontextusokban is képes volt fennmaradni, sőt gazdagodni. Ez a szétszakítottság egyben erőforrás is lehet, hiszen különböző nézőpontokat, élményeket és tapasztalatokat hozott be a közös kulturális térbe. De éppen ezért is fontos kérdés, hogy kik és milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi tananyagokat. Helyet kapnak-e bennük ezek a „határon túli” vagy „emigráns” hangok? Felismeri-e az iskola, hogy a magyar irodalom nemcsak Budapestről, hanem sokféle irányból olvasható?

És ha már így van, a diákokat is meg kell tanítani olvasni. Mert nemcsak a művet, hanem a környezetet, a történelmet is olvasni kell tudni – és azt is, ami nincs megírva, csak kiolvasható a sorok közül.

A politikai változások és a háborúk következtében sok magyar író és művész kényszerült elhagyni az országot, és az emigrációban folytatta munkásságát. Az irodalom számára rendkívül fontos központokká váltak a különböző emigrációs lapok és kiadók, amelyek lehetőséget adtak a magyar kulturális örökség ápolására és a szellemi élet fenntartására. A müncheni "Új Látóhatár", amelyet 1949-ben alapították, kulcsszerepet játszott a magyar emigráció irodalmi életében. Itt publikálták olyan írók munkáit, mint Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc,  és Konrád György  is akik politikai okokból nem publikálhattak Magyarországon. Az "Új Látóhatár" és hasonló lapok lehetőséget biztosítottak arra, hogy az emigráns írók a világ különböző részein továbbra is kapcsolatban maradjanak a magyar közönséggel.A lap nemcsak az emigráns írók számára adott lehetőséget, hanem a Magyarországon élő írók is publikáltak benne,  bár ezt álnevek alatt kellett tenniük. A politikai környezet, amelyet a kommunista diktatúra alakított ki Magyarországon, könyörtelen volt azokkal szemben, akik nyíltan kritizálták a rendszert vagy nem illeszkedtek az ideológiai elvárásokhoz.

Az álneves publikálás  nem csupán egy védelmi mechanizmus volt, hanem az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az írók továbbra is szabadon kifejezhessék véleményüket, miközben megpróbálták elkerülni a politikai hatóságok retorzióit. Az Új Látóhatár tehát egy olyan platform is volt, amely lehetőséget biztosított számukra, hogy legalább egy szűkebb közönség számára elérhetővé váljanak az írásaik, anélkül, hogy közvetlenül szembekerültek volna a hatalommal.

A chicagói "Szivárvány" (amelyet Mózsi Ferenc szerkesztett) különösen fontos szereplője volt a magyar USA beli emigrációs irodalomnak. A lap a Nyugaton élő magyarok számára nemcsak irodalmi, hanem szellemi központként is működött. A "Szivárvány" igyekezett összekapcsolni a világ különböző pontjain élő magyar írókat és művészeket, miközben teret adott a magyar társadalmi és politikai élet alakulásával kapcsolatos reflexióknak is. A lap minden hónapban új írásokkal jelentkezett, és érdemes kiemelni, hogy Mózsi Ferenc munkássága révén a magyar irodalom történetét, kultúráját és társadalmi problémáit sok esetben a legfrissebb nemzetközi szemszögből is bemutatta.

Svédországban a magyar emigráció egyik meghatározó központja volt, ahol szintén több lap és kiadó működött. A svédországi magyarok lapja, a "Kulturális Élet", amely 1956-ban indult, szintén fontos szerepet játszott az emigrációs magyar irodalom megőrzésében és terjesztésében. A lapot olyan neves írók is támogatták, mint Illyés Gyula, aki a politikai és társadalmi kérdések mellett az irodalom eszmei szerepét is hangsúlyozta a magyar közösség számára.

Ezek a lapok nemcsak a szélesebb közönséget célozták meg, hanem a magyar irodalom elméleti és történeti diskurzusát is gazdagították. Az emigrációban élő írók nemcsak személyes élményeiket, hanem a társadalmi és politikai változásokat is elemző írásokkal reagáltak a világra. Ezen keresztül segítettek a magyar irodalom tradícióinak továbbélését, miközben új utakat kerestek a szellemi és művészeti fejlődéshez.

Az emigrációs lapok és kiadók a nemzeti identitás megőrzésére is szolgáltak, miközben lehetőséget adtak a diszkrét irodalmi és társadalmi kritikai hangoknak is. Így, még ha a politikai hatalom nem is támogatta őket, az emigráns közeg megteremtette azt a szellemi szabadságot, amely nélkül sok magyar író nem tudta volna megvalósítani művészi vízióját.

Mi a feladata egy gimnáziumnak?

A gimnázium feladata a 14-18 éves tanulók számára több szempontból is rendkívül fontos. Ekkor az a cél, hogy a fiatalok ne csupán tudásban gazdagodjanak, hanem kialakuljon a világképük, a gondolkodásuk mélyebb szintje is. Az alapvető feladatok közé tartozik:

1. Általános műveltség megalapozása: A gimnáziumban az iskolai tantárgyak segítségével a diákok széleskörű ismereteket szereznek, amelyek nemcsak a szakmai tudás alapjait adják, hanem a társadalmi és kulturális megértésüket is formálják.

2. Képességek fejlesztése: Az iskola fontos szerepet játszik abban, hogy a diákok megtanulják, hogyan gondolkodjanak logikusan, kritikusan és kreatívan. A problémamegoldó képesség, a kutatói és analitikai készségek is ekkor kezdnek igazán formálódni.

3. Értékek és világnézet kialakítása: Ekkor formálódik a tanulók személyisége, a saját értékrendjük, világképük. Az irodalom, történelem, filozófia tanítása nemcsak tudományos alapokat ad, hanem segít abban is, hogy a fiatalok megértsék saját és mások életének összefüggéseit, kérdéseket tegyenek fel, és elgondolkodjanak a világról.

4. Identitás és önállóság: A gimnáziumi évek alatt fontos, hogy a diákok megtalálják a saját helyüket a világban, és képesek legyenek megértetni magukat másokkal. Ezen időszak alatt alakul ki a személyes identitásuk, és az iskola segíthet ebben a folyamatban.

5. Kritikus gondolkodás fejlesztése: A gimnázium nem csupán a lexikális tudásra összpontosít, hanem segít a tanulóknak abban is, hogy különböző nézőpontokat megértsenek, és saját véleményt alakítsanak ki a társadalom, politika, irodalom és művészetek terén.

6. Társadalmi felelősség és etikai nevelés: A gimnázium arra is felkészít, hogy a tanulók aktív tagjai legyenek a társadalomnak, ismerjék a jogokat és kötelességeiket, és megfelelő etikai alapokkal rendelkező felnőttek váljanak belőlük.

Ezek az évek tehát a tudás mellett a tanulók személyes és szellemi fejlődését is segítik, miközben az iskolának lehetőséget ad arra, hogy támogassa őket egy olyan világkép kialakításában, amely segíti őket a jövőbeli életükben, munkájukban és társadalmi szerepvállalásukban.

 Az irodalom tehát nem csupán egy szórakoztató eszköz, hanem az emberi élet egyik legfontosabb tükrét is adja. Minden betű, minden szó mögött ott rejlik egy történet, egy élet, egy világ, amelyet érdemes megismerni. Az irodalom segít nekünk, hogy ne csak saját szemszögünkből lássuk a világot, hanem mások érzésein, gondolataikon, küzdelmein keresztül is. Ahogy a művek olvasása kinyitja előttünk a múlt és a jelen titkait, úgy vezethet minket a jövő felé is, segítve abban, hogy tudatosan éljünk, és felelősen gondolkodjunk a világ dolgairól. Mert az irodalom nem csupán a múlt, hanem a jövő építésének is fontos eszköze. Ha engedjük, hogy beszéljenek velünk a könyvek, ők segítenek eligazodni a mai világ zűrzavarában. És talán így válunk mi is jobbá – tudatosabbá, érzékenyebbé és értékesebbé.

-000-

Látni lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar társadalomban. Évről évre nő a szegénység, egyre több a kiszolgáltatott ember. Nincs valódi szabad véleménynyilvánítás, a médiában eltűntek az értelmes, nyilvános viták, az ellentétes álláspontokat képviselő gondolkodók párbeszédei. A közmédia kizárólag propagandát sugároz, hazugságokat ismétel. Az oktatás színvonala drámaian romlik, már az általános iskolától kezdve, egészen az egyetemekig. A felsőoktatási intézményeket megfosztották autonómiájuktól, a Magyar Tudományos Akadémia szerepét háttérbe szorították, a kutatás szabadságát korlátozták. Aki nem illeszkedik a központi hatalom ideológiai elvárásaihoz, az nem kívánatos.

Egyre erősebb az érzés: a magyar társadalom nagy sebességgel csúszik lefelé – erkölcsileg, szellemileg és anyagilag is. Miért történhet ez meg egy európai országban a 21. században? Hogyan juthattunk idáig?

A válasz keresése elvezet a társadalmi konszenzus hiányához – ahhoz a csendes, de mély megegyezéshez, amely minden jól működő demokrácia alapja. Ahol ez nincs meg, ott széthull a bizalom, a közösségi együttélés szabályrendszere, és vele együtt a társadalmi felemelkedés lehetősége is.

A társadalmi konszenzus alapja egy közösen elfogadott értékrend, amely az adott társadalom történelmi, kulturális és erkölcsi hagyományaira épül. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik, hanem azt, hogy van egy erkölcsi minimum, egy közös nevező, amelyet a társadalom valamennyi szereplője – ideológiai, politikai és társadalmi különbségeik ellenére – nem kérdőjelez meg.

Ez a konszenzus olyan alapelveket foglal magában, mint:

• az Alkotmány és az alkotmányosság tisztelete,

• a jogállamiság,

• a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás,

• a hatalmi ágak elválasztása és az igazságszolgáltatás függetlensége,

• a kisebbségek jogainak védelme,

• a szociális igazságosságra való törekvés,

• és mindenekelőtt: az emberség.

A társadalmi konszenzus egyfajta csendes megállapodás: nem szükséges naponta újra kimondani, mert minden demokratikus rendszer alapjául szolgál. Amíg ez a megállapodás sértetlen, addig a társadalmi bizalom fennmarad, és az együttélés lehetősége biztosított. Amikor azonban ez az alap megrendül – ha akár a hatalom, akár a társadalom egy része szándékosan felmondja ezt az értékközösséget –, akkor az együttélés feltételei szűnnek meg. A közösségi bizalom, amely minden társadalom ragasztóanyaga, szétmállik.

Miért nincs társadalmi konszenzus Magyarországon?

A társadalmi konszenzus nem ajándék, hanem hosszú történelmi tapasztalatokon, fájdalmakon, kudarcokon és közös tanuláson keresztül kialakuló közös alap. Magyarország azonban – sok más posztszocialista országhoz hasonlóan – soha nem dolgozta fel igazán a saját múltját. A szembenézés elmaradt. Ahelyett, hogy tanultunk volna a történelmi tragédiákból, inkább elhallgattuk, elhazudtuk, újraértelmeztük őket – mindig a pillanatnyi politikai érdekek mentén.

A XX. század legnagyobb traumái – Trianon, a két világháború, a holokauszt, a kommunizmus, az ’56-os forradalom eltiprása, majd a Kádár-rendszer kiegyezései – nem kerültek őszinte társadalmi feldolgozásra. Nem vontunk le belőlük közös tanulságokat. Ehelyett mindig akadt valaki, aki új ellenséget jelölt ki, új narratívát írt, új hősöket és bűnbakokat gyártott. Ez a kollektív önbecsapás fokozatosan beépült a nemzeti önképbe.

A társadalom nagy része hozzászokott ahhoz, hogy ne kérdezzen, ne vitázzon, ne bízzon a másikban – különösen ne abban, aki máshogy gondolkodik. A demokratikus átalakulás után sem jött létre egy közösen elfogadott minimum: hiányzott az a történelmi önreflexió, amely képes lett volna megalapozni egy új, demokratikus társadalmi konszenzust. A közösen elfogadott értékrend hiánya gátolja a demokratikus fejlődést, és konzerválja a megosztottságot, a gyanakvást és a politikai apátiát.

Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb és legpusztítóbb bűne, hogy szisztematikusan felszámolta ezt az alapvető erkölcsi szerkezetet. Az Alaptörvény egyoldalú áterőltetése, a független intézmények kiüresítése, a hatalmi ágak szétválasztásának felszámolása – ezek már nem pusztán antidemokratikus lépések, hanem autoriter hatalomgyakorlás egyértelmű jelei. A jelenlegi hatalom nem a konszenzus létrehozásában érdekelt, hanem annak megbontásában. A mai magyar  hatalom nem összetartja a nemzetet, hanem szétzilálja. Nem emel, hanem kisemmiz.

A kétharmados többség lehetőséget adott arra, hogy a kormány ne párbeszédre, hanem uralomra építsen. A hatalom nem a társadalmi felemelkedésért, nem a közjó érdekében, hanem saját bebetonozásáért használja fel az állami erőforrásokat – ideértve az Európai Unióból érkező támogatásokat is.

A „veszélyhelyzeti” kormányzás – először a pandémia, majd az orosz–ukrán háború ürügyén – gyakorlatilag az egyszemélyi hatalom intézményesítéséhez vezetett. A parlamenti kontroll kiiktatása a jogállamiság végét jelentette, a rendkívüli állapot pedig állandósult kivétellé vált.

A közvagyon kisajátítása – a közérdek elárulása

A közpénzek rendszeres, szervezett átjátszása magánvagyonba – állami földek, EU-források és vagyonkezelő alapítványok révén – nem más, mint közpénzből végrehajtott fosztogatás. A hatalom célja nem a jövő generációk méltó életfeltételeinek megteremtése, hanem a közvagyon privatizálása, a gazdasági elit újratermelése és a felelősségre vonás elkerülése. A nemzeti vagyon jelentős része mára egy szűk, a hatalomhoz hű elit önkényes birtokába került.

Az Európai Unióból érkező támogatások – amelyek eredetileg a magyar gazdaság modernizálását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését célozták – különböző intézményesített trükkökön keresztül magánzsebekbe vándoroltak. A vagyonkezelő alapítványok, az állami földek privatizációja, a közbeszerzések torz rendszere mind-mind egy jól felépített, átláthatatlan hálózat részévé váltak.

Ez nem egyszerűen korrupció – ez rendszerbe szervezett kifosztás. A társadalmat nemcsak anyagi értelemben gyengítette le ez a működés, hanem érzelmileg és erkölcsileg is. A közbizalom szétporladt, az igazságérzet megingott, a jövőbe vetett hit helyét a cinizmus, a kiábrándultság és a közöny vette át.

Az oktatás lezüllesztése mint stratégia

A kritikus gondolkodás veszélyes minden autokratikus rendszerre, hiszen kérdéseket tesz fel, vitat, kételkedik, és nem fogad el mindent feltétel nélkül. Éppen ezért az oktatás leépítése nem egyszerűen egy hanyatlásos folyamat következménye, hanem tudatos és hosszú távú stratégia. A tanárok megalázása, egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartása, az oktatási rendszer átpolitizálása, a tananyag ideológiai átformálása, az egyetemi autonómia felszámolása – különösen a felsőoktatási intézmények alapítványi kézbe adása révén – mind azt szolgálják, hogy a jövő nemzedéke ne gondolkodó, önálló ítéletalkotásra képes állampolgárokká váljon, hanem engedelmes, kritikátlan alattvalókká. A folyamat egyik szimbolikus és súlyos lépése volt a nemzetközi hírű Közép-európai Egyetem (CEU) elüldözése Budapestről, amely jól mutatja, milyen mértékben tűrhetetlen egy valóban autonóm, szabad szellemiségű intézmény egy autoriter rendszer számára.

A rendszer éppúgy számol azzal is, hogy a társadalom peremére szorult rétegek – például a falusi közösségek vagy a roma gyerekek – minél kevesebb esélyt kapjanak a felemelkedésre. Sok helyen már az iskolába járás is napi nehézséget jelent, az infrastrukturális és szociális támogatás hiánya pedig azt mutatja: az állam nem segíteni, hanem leszakítani akarja őket. A romák oktatásának tudatos elsorvasztása különösen súlyos társadalmi következményekkel jár, hiszen épp azokat fosztja meg a tudás esélyétől, akik számára ez az egyetlen kiút lehetne.

A sajtószabadság felszámolása – információs sötétség

A demokratikus társadalmak egyik alappillére a szabad és független sajtó, amelynek feladata az államhatalom ellenőrzése, a közvélemény tájékoztatása és a nyilvános diskurzus ösztönzése. Magyarországon azonban az elmúlt években szisztematikus támadás indult a sajtószabadság ellen. A független médiumokat ellehetetlenítették gazdaságilag és jogilag, a kritikus újságírókat marginalizálták, megfélemlítették, sokukat pedig egyszerűen elbocsátották.

Különösen emlékezetes volt a Népszabadság 2016-os váratlan bezárása, amelyet sokan a független véleményformálás elleni jelképértékű lépésként értékeltek. Az Index szerkesztőségének szétverése – amikor 2020-ban a főszerkesztő menesztése után a szerkesztőség szinte teljes egésze felállt –, valamint a Magyar Nemzet, az Origo és számos más korábban sokszínű médium kormányzati átvétele világossá tette: a hatalom nem tűri az autonóm nyilvánosságot.

A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása 2018-ban ennek az átalakulásnak szimbóluma és eszköze lett: több száz médiatermék – újságok, rádiók, televíziók, hírportálok – került egyetlen, kormányközeli érdekkör kezébe. Az így létrejött médiamonopólium nemcsak a versenyt szüntette meg, hanem a hírgyártás és hírszolgáltatás tartalmi ellenőrzését is lehetővé tette a hatalom számára.

A regionális sajtó különösen súlyos csapást szenvedett. A megyei napilapokat sorra felvásárolták, majd központilag irányított, propagandisztikus tartalommal töltötték meg őket. Így vidéken – ahol az emberek nagy része ezeket a lapokat olvassa, és jellemzően nem fér hozzá más információs forrásokhoz – gyakorlatilag kizárólag a kormányzati üzenetek jelennek meg. A helyi ügyek, valódi problémák, visszásságok alig kapnak teret, vagy egyáltalán nem jelennek meg a nyilvánosságban.

A közszolgálatinak nevezett, valójában pártirányítás alá vont rádió- és tévécsatornákban megszűnt az értelmes, eltérő nézőpontokat ütköztető beszélgetés. A propaganda uralja a képernyőket, ahol minden kritikát „ellenséges támadásként” állítanak be. Az egyoldalú kommunikáció teljes uralomra jutott: a hatalom saját maga mondja meg, mi a valóság – és azt is, ki az „ellenség”.

A vidék különösen kiszolgáltatott: sok településen technikai vagy anyagi lehetőség sincs más, független információforrás elérésére, így az ott élők gyakorlatilag egyetlen, torzított valóságot közvetítő médiatérbe vannak bezárva. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ország lakosságának jelentős része nem beszél idegen nyelveket, így nem tudja ellenőrizni az itthoni híreket, és nem fér hozzá külföldi forrásokhoz sem. Ez a nyelvi és információs elszigeteltség különösen veszélyes egy olyan országban, ahol a propaganda tudatos és szervezett eszközökkel torzítja a valóságérzékelést.

A kritikus, független újságírás ellehetetlenítése – a pénzügyi források elapasztása, a hozzáférés korlátozása, a lejáratókampányok, a szerkesztők kirúgása, a médiumok bekebelezése – oda vezetett, hogy az állampolgárok jelentős része csupán egyoldalú, irányított és gyakran manipulatív tartalmakkal találkozik. A hiteles, árnyalt információkhoz való hozzáférés megszűnése nemcsak a tájékozódás szabadságát korlátozza, hanem magát a politikai döntéshozatalhoz szükséges tudatosságot is aláássa.

Ez nem más, mint tudatos elbutítás: a tájékozatlan, információs sötétségben tartott társadalom könnyebben irányítható, kiszolgáltatottabb, és kevésbé képes ellenállni az autoriter törekvéseknek. Így válik a sajtószabadság felszámolása nem csupán médiaüggyé, hanem súlyos társadalmi és politikai kérdéssé is.

Fasizálódás – új politikai kultúra

A gyűlöletkampányok, az állandó ellenségkép-keresés (Brüsszel, Soros, migránsok, tanárok, civilek, LMBTQ-közösség) és a rendpárti retorika egy újfasiszta politikai kultúra alapjait vetették meg. A hatalom célja nem csupán a politikai ellenfelek gyengítése, hanem a társadalom megosztása, a „mi” és „ők” logikájára épülő kirekesztő közbeszéd intézményesítése. A kirekesztés és a félelem lett a közösségi gondolkodás új alapja: az állampolgárok egy része nem egyszerűen kívül kerül a politikai közösségen, hanem szimbolikusan meg is tagadtatik tőle a „valódi magyarsághoz” való tartozás.

E retorika nem csupán kommunikációs eszköz, hanem társadalomszervező erővé vált: elültette az egymás iránti gyanakvást, a közéletből való kivonulást, és megteremtette a „béke és rend” jelszavai mögé bújt tekintélyelvűség legitimitását. Ez a fasizálódás nem az egyenruhák világában zajlik, hanem a hétköznapi gondolkodásmódok, nyelvi fordulatok és intézményi döntések szintjén.

A fasizálódó kultúra minden szintjén megnyilvánul, nemcsak politikai, hanem kulturális és társadalmi szinten is. A hatalom fokozatosan elfoglalja a művészeti és szellemi élet minden területét, irányítva a színházakat, a könyvkiadást, és elhallgatva vagy betiltva a nem kívánt kulturális rendezvényeket. A kultúra kontrollálása nem csupán eszköze, hanem szimbóluma is annak, hogy a hatalom egy uniformizált, elnyomó közegben kívánja formálni az állampolgárokat. A színházak, filmek és könyvek terén tapasztalható cenzúra nem csupán a művészeti szabadságot korlátozza, hanem az emberek szellemi és esztétikai fejlődését is gátolja.

A könyvkiadás és a kulturális rendezvények kontrollja éppúgy fontos része ennek a politikai kultúrának: a hatalom a művészetek és a közművelődés szférájában is a saját ideológiai üzeneteit igyekszik elterjeszteni, miközben elhallgattatja a számára nem kívánatos hangokat. Az elnyomott kultúra egy olyan, már-már emberellenes kultúrát eredményez, amely nemcsak a szólásszabadságot, hanem a társadalom szellemi integritását is veszélyezteti. Egy kulturálatlan kultúra formálódik, amelyben a művészetek és a tudományok csupán a hatalom szolgálatába állnak, és nem képesek a társadalom fejlődését, kritikai gondolkodásának ösztönzését szolgálni.

Ez a kultúra nemcsak a művészeti szabadság, hanem az egész társadalom szellemi és politikai függetlenségét is fenyegeti. A hatalom képes formálni a közönséget, cenzúrázva a művészeti alkotásokat, elfojtva a különböző nézőpontokat és a társadalmi kritikát, miközben a „rend és béke” látszatát igyekszik fenntartani. A fasizálódó politikai kultúra tehát nemcsak a politikai szférában, hanem a kulturális életben is uralkodóvá válik, megszüntetve a gondolkodás és a művészetek szabadságát, és ezzel a társadalom szellemi megújulásának lehetőségét.

Keleti despoták árnyékában – Európa ellen

A jelenlegi magyar politikai vezetés tudatosan és nyíltan keresi a szövetséget az embertelen, autoriter rendszerekkel, mint Oroszország, Kína és Törökország. Míg az ország hivatalosan még mindig az európai közösség tagja, és elvileg elkötelezett a nyugati demokratikus értékek mellett, Orbán Viktor rendszere egyre inkább a keleti despotikus rezsimekhez hasonlít, miközben egyre élesebb, primitív retorikával támadja a nyugati demokráciákat és intézményeiket. Ez a szembehelyezkedés nem csupán diplomáciai, hanem szinte filozófiai és ideológiai alapú, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Magyarország a politikai és gazdasági érdekek mentén inkább a keleti hatalmi struktúrák irányába mozdul el.

Orbán Viktor és kormánya nemcsak hogy ideológiai és gazdasági kapcsolatokat ápol ezekkel a keleti diktatúrákkal, hanem szinte vallásos áhítattal tekint a működésükre, különösen a korlátlan hatalomra és a következmények nélküli korrupcióra, amelyek jellemzik ezeket a rezsimeket. A keleti despoták rendszerében az erőszak, az elnyomás és a központi hatalom mindenekfelett áll, míg a társadalmi igazságosság és az alapvető jogok gyakran semmibe vannak véve. Orbán számára éppen ezek a jellemzők vonzóak: a rendszer nemcsak hatékony, hanem stabil, mert az egyetlen igazi hatalom a vezető kezében összpontosul, és minden, ami ellenállást jelentene, könnyedén elfojtható.

A korrupció ezekben az autoriter államokban nem csupán egy véletlenszerű melléktermék, hanem a rendszer szerves része. Az állami intézmények és a gazdaság összefonódása, valamint az átláthatóság és elszámoltathatóság teljes hiánya nem egy rendellenes jelenség, hanem a működés alapja. Ez a gyakorlat Orbán számára is vonzó, hiszen olyan politikai és gazdasági struktúrákat hoz létre, ahol a hatalom birtokosai könnyedén elérhetik céljaikat a törvények és a közérdek figyelmen kívül hagyásával.

Mindezek következményeként Magyarország egyre inkább a keleti despotikus rendszerek mintájára épülő hibrid rezsimmé vált, ahol a demokrácia csupán látszat, a választási rendszer és az alkotmányos intézmények pedig pusztán dekorációs elemek. A valós hatalom koncentrált a vezető kezében, aki képes manipulálni az igazságszolgáltatást, a médiát és a politikai rendszert a saját érdekei szerint. A jogállamiság és a nyugati demokratikus értékek, amelyek korábban Magyarország számára meghatározóak voltak, mostanra háttérbe szorultak, míg a hatalom tekintélyelvű, kontroll nélküli működése válik dominánssá. Az ország így egy olyan politikai tájképre építkezik, amelyben a nyugati elvek és értékek már csak üres szólamokká válnak, miközben egyre jobban elmerülnek a keleti autoritárius mintákban.

Ez a fordulat nemcsak Magyarország politikai és gazdasági rendszerét alakítja át, hanem az európai integráció jövőjét is veszélyezteti. A hatalom keresztülhúzza azokat az ideológiai és jogi alapokat, amelyek lehetővé tették Magyarország számára a nyugati közösséghez való tartozást, és egyre inkább a keleti autokraták világába integrálódik, elárulva ezzel azokat az értékeket, amelyek az európai civilizáció alapját képezik.

A Fidesz hatalmának megszilárdítása és a gazdasági érdekek – a 2/3-os többség célja

Egy valószínű, de nem hivatalosan megerősített feltételezés szerint Orbán Viktor már az első kormányzása után alaposan átgondolta politikai stratégiáját, és célul tűzte ki a kétharmados parlamenti többség megszerzését. Mikola István nyilatkozataiból is kiderült, hogy Orbán számára a 2/3-os többség megszerzése kulcsfontosságú lépés volt, nem csupán politikai stabilitás, hanem egy gazdasági cél érdekében is. Az a szegényebb környezet, ahonnan ő és családja származik, valamint az ottani körülmények egyértelműen hozzájárulhattak ahhoz, hogy számára a gazdagodás vágya mindennapi motivációvá vált. A hatalom birtoklása nem csupán politikai eszközként szolgált, hanem lehetőséget biztosított arra, hogy Orbán és közvetlen környezete számára biztosítsa a gazdasági előnyöket. A 2/3-os többség elnyerésére irányuló törekvés lehetővé tette számára, hogy a gazdasági és politikai döntéseket zökkenőmentesen végrehajtsa, mindezt a felelősségre vonás elkerülésének érdekében.

A kétharmados többség birtokában Orbán Viktor képes volt kiépíteni egy olyan politikai és gazdasági rendszert, amely szoros összefonódásban áll a hatalommal és a családi érdekeivel. Ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy az állami vagyont és erőforrásokat személyes és családi céljaira is felhasználja, miközben biztosította saját politikai pozícióját és a közvetlen környezete gazdagodását. Mivel a hatalom megtartása és a felelősségre vonás elkerülése rendkívül fontos szempont volt számára, a 2/3-os többség megszerzése és annak fenntartása alapvető stratégiai döntésnek bizonyult.

E feltételezés alapján a további hatalom megszerzése és a politikai pozíció megszilárdítása Orbán számára nem csupán politikai ambíciót, hanem gazdasági biztonságot is jelentett, miközben a felelősségre vonás elkerülése érdekében folyamatosan erősítette a hatalmi rendszert.

-000-

Az Ukrajna elleni orosz invázió nem egy elszigetelt katonai akció, hanem egy hosszú távú, átgondolt geopolitikai törekvés legújabb állomása. Az orosz vezetés - Vlagyimir Putyin rezsimje - egy olyan többdimenziós hadviselést folytat, amely messze túlmutat a hagyományos katonai műveleteken. Ez a stratégia az orosz birodalmi ambíciók újrafogalmazásának része, amelynek célja nem csupán területi nyereség, hanem a globális politikai rend újraalkotása is, különösen Európa és a volt szovjet térség vonatkozásában. A jelenlegi orosz agresszió tehát közvetlen folytatása annak a történelmi tradíciónak, amely már a szovjet-bolsevista politika agresszív külpolitikájában is megjelent, ám most egy sokkal finomabb, átgondoltabb és komplexebb formában: a „Ruszkij Mir” (Orosz Világ) ideológiájának nevében.

A szovjet birodalom szétesése, 1991 után, óriási traumát jelentett az orosz nemzet számára. Putyin többször is kifejezte, hogy a Szovjetunió összeomlását tragédiának tartja, és valójában a közvetlen célja, hogy helyreállítsa Oroszország birodalmi státuszát, legalább részben. Ebből a perspektívából nézve az Ukrajna elleni invázió nem csupán egy területi konfliktus, hanem egy historikus helyreállítási kísérlet. Az ukrán területek visszafoglalása nemcsak geopolitikai cél, hanem mélyebb kulturális, történelmi és identitásbeli kérdés is: az oroszok számára Ukrajna, mint az egykori orosz birodalom és a szovjet unió szerves része, alapvető szerepet játszik az orosz nemzeti tudatban. Ukrajna megerősödése és önállósulása – különösen a Nyugathoz való közeledés révén – fenyegeti ezt a szimbolikus és valóságos geopolitikai térséget, ezért a Kreml számára Ukrajna „semlegesítése” elengedhetetlen a regionális dominanciához.

A Putyini Oroszország számára nemcsak Ukrajna, hanem a volt szovjet tagállamok, mint Grúzia, Moldova és a balti államok, is kulcsfontosságúak. A cél az, hogy ezek az országok – amelyek az elmúlt évtizedekben egyre inkább nyugati orientációval rendelkeztek – ismét a Moszkva által dominált befolyási övezetbe kerüljenek. Az orosz vezetés nem csupán a katonai eszközöket használja a regionális befolyás fenntartására, hanem gazdasági, politikai és információs csatornákon keresztül is próbálja manipulálni a posztszovjet térség országait, és biztosítani, hogy azok visszatérjenek a „Ruszkij Mir” eszméjéhez, amely az orosz kulturális és politikai hegemonizmus ideológiáját képviseli.

Információs hadviselés – A FIMI architektúra

A modern háború már nem csupán a fizikai területek megszerzéséről szól. A Kreml felismerte, hogy a valódi befolyás kiterjesztése érdekében az információs tér is kulcsfontosságú szerepet játszik. Az orosz geopolitikai stratégia szerves része a hibrid hadviselés, amely a hagyományos katonai erő mellett az információs manipulációt, a közvélemény alakítását és a társadalmi polarizációt is célba veszi. A FIMI (Fogalom, Információ, Manipuláció, Interferencia) architektúra lényege, hogy Oroszország minden elérhető csatornát – az állami médiumoktól kezdve a közösségi médián át a titkos információs műveletekig – kihasznál, hogy destabilizálja a Nyugatot és a szövetségesi rendszereket.

Ez a hibrid hadviselés magában foglalja a dezinformációs kampányokat, amelyek célja a társadalmi és politikai feszültségek kiélezése, valamint a közvélemény manipulálása. A cél nem csupán az orosz állam érdekeinek előmozdítása, hanem annak biztosítása, hogy az egyes nyugati országok belső politikai rendszerei meggyengüljenek. Orosz állami médiumok, mint a RT és a Sputnik, valamint a hozzájuk kapcsolódó függetlennek álcázott források, széleskörű hatással bírnak a nyugati közvéleményre, és gyakran a bolsevik hagyományokhoz hasonlóan próbálnak társadalmi osztályok közötti szakadékokat és ideológiai különbségeket kihasználni.

A hibrid hadviselés egyik legveszélyesebb eszköze a szürke zónás tevékenységek alkalmazása, amelyeket Oroszország egyre inkább használ Európában. Ez az úgynevezett „árnyékháború” nem deklarált, nyílt katonai konfliktus, hanem inkább egy rejtett, titkos háború, amelyben a szabotázsakciók, a merényletek, a kiberháború és a hírszerzési tevékenységek kombinálódnak. A Kreml által működtetett zsoldoscsoportok, mint a Wagner-csoport, és az orosz titkosszolgálatok a háttérből próbálnak destabilizáló tevékenységeket folytatni a nyugati országokban, amelyekkel Oroszország szembenáll.

Ez a típusú hadviselés különösen aggasztó, mert nemcsak katonai, hanem gazdasági és társadalmi destabilizálódást is okozhat. A szabotázsakciók és a kiberháború célja, hogy megzavarják a kritikus infrastruktúrák működését, és folyamatosan fenntartsák a bizonytalanság légkörét, amely kedvez Oroszország geopolitikai céljainak.

A NATO stratégiai válasza

A NATO és a Nyugat válasza az orosz agresszióval szemben eddig erősnek tűnt, de a jövő kérdése az, hogy képesek-e hosszú távon fenntartani az egységet és a politikai, gazdasági elkötelezettséget. Putyin stratégiája nemcsak egy gyors katonai győzelemre, hanem egy hosszú háborúra épít, amely az orosz állam számára idővel lehetőséget biztosíthat a geopolitikai befolyás kiterjesztésére, különösen akkor, ha a Nyugat politikailag megosztottá válik vagy gazdaságilag kimerül.

A Nyugat számára a legnagyobb kihívás az, hogy képes legyen megőrizni egységét és ellenálljon a Putyini Oroszország hosszú távú befolyásolási törekvéseinek, miközben Oroszország próbálja kihasználni az információs háború, a kiberháború és a szociális polarizáció adta lehetőségeket.

Terrorizmus és háború a határokon innen és túl

A Putyini Oroszország számára a terrorizmus elleni küzdelem egyszerre jelenti a belső és külső politikai eszközt is. Az orosz kormány gyakran használja a terrorizmus elleni harcot, mint indokot a belső elnyomásra, miközben külföldi beavatkozásaikat is a terrorizmus elleni küzdelemre alapozzák, például Szíriában.

A belső rend fenntartásának érdekében Oroszország szigorú, rendőrállami eszközöket alkalmaz, és a terrorizmus elleni harcot folyamatosan a nemzetbiztonság és a társadalmi stabilitás megteremtésére hivatkozva igyekszik igazolni. Ugyanakkor a külföldi katonai beavatkozások és a szabotázsakciók révén próbálja meg destabilizálni a Nyugatot és más globális riválisokat.

 Putyin Oroszországa, a 21. századi orosz imperializmus szellemében, a szovjet-bolsevik agresszív politikák folytatásaként értelmezhető. A szovjet időkben a világ proletárjainak egyesülésére irányuló hívás helyett most egy sokkal ravaszabb és rejtettebb eszközkészletet alkalmaz: a „Ruszkij Mir” (Orosz Világ) koncepcióját, amelyet az orosz vezetés a geopolitikai befolyás kiterjesztésére és megőrzésére használ. Ez a megközelítés nemcsak az egyes volt szovjet államok, hanem a Nyugat, és különösen Európa idestabilizálására is irányul.

A hírekben elérhető, részletesen dokumentált amerikai biztonsági szakértők és európai kémelhárítók beszámolói szerint, Oroszország, különösen Putyin vezetése alatt, 2022 óta folyamatosan hibrid háborút folytat Európában és az Egyesült Államokban. Az orosz agresszió célja nem csupán Ukrajna lerohanása, hanem egy sokrétű, szinte észrevétlenül végbemenő háború, amely szabotázsokat, gyilkosságokat, terrorcselekményeket és széleskörű információs műveleteket foglal magában. Az orosz kormány a nyugati országok rendszereinek gyengeségeire építve támadja azokat, miközben folytatja a régi szovjet idők szellemében megfogalmazott célját: az európai és globális rend átalakítását.

Putyin hibrid támadásai sokkal inkább a gyengébb, nem katonai eszközökkel vívott konfliktusok köré csoportosulnak. Az orosz állam nemcsak a hadseregét vetette be, hanem a gazdasági szintű és politikai befolyásolásra, a társadalmi rendszerek destabilizálására koncentrál. A szakértők szerint az orosz tevékenység leginkább a kritikus infrastruktúrák ellen irányul, amelyek az állam működése szempontjából elengedhetetlenek. Orosz kémhajók és más eszközök jelennek meg a legfontosabb nyugati infrastruktúrák közelében, beleértve az Északi-tengeri gázvezetékeket, adatkábeleket, szélerőműveket és a tengeri kábeles összeköttetéseket.

Ezek az akciók nem csupán gazdasági károkat okoznak, hanem hozzájárulnak a félelem és a bizonytalanság légkörének megteremtéséhez. A cél világos: a nyugati közvéleményt elbizonytalanítani, és megosztani a társadalmakat. Egyes nyugati politikai elemzők és biztonsági szakértők szerint ennek az alapprogramnak az a következménye, hogy az orosz vezetés folyamatosan támogatja a nyilvános vitákban a legszélsőségesebb nézeteket, amelyek célja az európai társadalmak és politikai rendszerek belső polarizálása, radikalizálása. A radikális jobboldali erők, a migrációval kapcsolatos feszültségek, a vallási és etnikai ellentétek éleződése mind-mind az orosz stratégia része, amely hosszú távon alááshatja az unió stabilitását.

A hibrid háború nem új keletű Oroszország számára: a Szovjetunió idején az ideológiai küzdelem, a szocializmus exportja, a „világ proletárjainak egyesülése” mögött a bolsevikok egy erőteljes világforradalmat kívántak elérni. Ma azonban, a putyini irányvonal folytatásaként, nem csupán a kommunizmus terjesztése áll a háttérben, hanem egy sokkal szélesebb politikai célkitűzés: egy olyan geopolitikai tér kialakítása, ahol Oroszország mindenekfelett uralkodik, ahol a „Ruszkij Mir” a globális biztonsági és politikai szabályokat meghatározó erővé válik. Az egyes volt szovjet tagállamok politikai és gazdasági befolyásolása mellett egyre inkább a Nyugat elleni folyamatos, nem katonai jellegű háború folytatására összpontosít, hogy ezzel erősítse a Kreml hatalmát.

A szovjet birodalom öröksége tehát nemcsak a múltból, hanem a jelen politikai narratívájából is kivehető: a hibrid háború, a terror, a szabotázs és a társadalmi manipulációk mind-mind olyan eszközként szolgálnak, amelyek folytatják a régi, szovjet idők agresszív és destabilizáló politikáját. Oroszország ezzel az aljas, rejtett hadviseléssel nem csupán saját érdekeit érvényesíti, hanem a világpolitikai rendet is radikálisan át akarja formálni, miközben az európai és nyugati társadalmakat gyengíti és széthúzásra kényszeríti.

A legnagyobb veszély tehát nem csupán Oroszország katonai hatalomra való törekvése, hanem a társadalmi és gazdasági rendszerek manipulációja, amely lehetővé teszi a globális dominanciára való törekvést egy új világpolitikai rend felépítésével.

A napról napra erősödő orosz imperialista agresszív politika figyelmeztet arra, hogy Európa számára nemcsak a háború közvetlen közelisége, hanem a kontinens destabilizálásának veszélye is valósággá válik. Az orosz vezetés célja nem csupán egyes területek visszacsatolása, hanem az egykori szovjet birodalom befolyásának helyreállítása és egy új világrend felépítése, amelyben Oroszország dominál. Ideje Európának felébredni és elhagyni a békés illúziókat, amelyek a valós fenyegetésekkel szemben gyengítik a kontinens védelmét. Ha nem lépünk időben, a politikai, gazdasági és társadalmi stabilitásunk védelme egyre nehezebb feladattá válik. A következő lépés tehát nem csupán a diplomáciai kapcsolatok, hanem a valós, tartós védelmi és elrettentési mechanizmusok kiépítése lesz. Oroszország nem csupán Ukrajna, hanem egész Európa számára komoly fenyegetést jelent, és a jövő kizárólag erős, egységes és határozott politikai válaszokkal alakítható.

*

Oroszország történelme során mindig is hatalmas társadalmi és gazdasági különbségek alakultak ki, és ezek a különbségek mind a cári időkben, mind a bolsevizmus alatt jelen voltak, és napjainkban is megfigyelhetők. A legszembetűnőbb ilyen különbség Moszkva és Szentpétervár városai, amelyek a történelem folyamán mindig is kiemelkedtek a többi orosz város közül, miközben a vidéki területek sokszor elmaradtak a fejlesztésekben és szegények maradtak. A gazdasági egyenlőtlenség folyamatosan jelen volt, és a központi állami irányítás, valamint az imperialista, birodalmi ambíciók gyakran táplálták ezt a jelenséget. Ahelyett, hogy a gazdaság fejlesztésére és a társadalmi jólét elosztására összpontosítottak volna, a kormányok inkább az erőforrásokat a katonai erő növelésére, a politikai kontroll fenntartására és a hatalom stabilizálására használták fel. Az állami költségvetés nagy része a hadsereg és a diktatúra fenntartásának céljait szolgálta, miközben a lakosság széles rétegei a szegénységben éltek.

A birodalmi identitás, amely Oroszország történelmét áthatja, szoros kapcsolatban állhat egyfajta irigységgel is, különösen a nyugati világ és az egyes európai országok iránt. Oroszország számára mindig is vonzó volt a nyugati jólét és a technológiai fejlődés, és ez a vágy, hogy "megmutassák" a világnak, hogy nemcsak hatalmas területtel, hanem valódi nagyhatalomként is képesek létezni, jelentős szerepet játszott a birodalmi vágyálom megfogalmazódásában. Az orosz elit és vezetés mindig is szeretett volna egyenrangú pozícióba kerülni a nyugati hatalmakkal, amit az imperialista ambíciók kifejezetten elősegítettek. Azonban ez az irigység nemcsak gazdasági, hanem kulturális és társadalmi szinten is megjelenik. Az orosz identitásban a nyugati világot, mint a fejlődés és jólét szimbólumát, gyakran a társadalmi problémák forrásaként élik meg, ami hozzájárul a folyamatosan meglévő feszültségekhez.

A birodalmi vágyak és a gazdasági elosztás terén tapasztalható visszafogottság drámai következményekkel járt Oroszország számára. Ha a hatalmas pénzeket, amelyeket fegyverekre, háborús konfliktusokra és a diktatúra fenntartására költöttek, valóban a gazdaságra, a szociális ellátásra és a szegénység csökkentésére fordították volna, valószínűleg egy sokkal gazdagabb és stabilabb ország jött volna létre. A gazdaság modernizálása, a szociális infrastruktúra fejlesztése és a vidéki területek helyzetének javítása valódi fejlődéshez vezethetett volna, azonban a birodalmi vágyak és a politikai ambíciók elterelték az erőforrásokat és a figyelmet a belső problémákról. A mai Oroszország helyzete is azt mutatja, hogy az ország, európai mércével nézve, jelentős gazdasági lemaradással küzd. A szegénység széles körben jelen van, különösen a vidéki területeken, és bár a kormány fokozott figyelmet fordít a fegyverkezésre és a hatalmi játszmákra, a társadalom alapvető problémái továbbra is megoldatlanok.

A birodalmi identitásnak nemcsak a múlt dicsősége, hanem a jelenlegi társadalmi és politikai feszültségek is fontos tényezői. Az ideológia, amelyet a birodalmi vágyak táplálnak, gyakran azt sugallja, hogy Oroszországot kívülről fenyegetések érik, különösen a nyugati hatalmak részéről. Az orosz vezetés és a társadalom számára az "ellenállás" érzése megerősíti a belső politikai kontroll szükségességét, miközben a társadalmi és gazdasági reformok háttérbe szorulnak. Az irigység és a hatalmi vágy keveredése olyan politikai légkört hoz létre, amely a külső ellenségekkel való harcra összpontosít, miközben a belső problémák és a gazdasági fejlődés gyakran elmaradnak.

Ez a gondolkodásmód hozzájárulhat Oroszország elzárkózó politikájához és a nemzetközi színtéren való hatalmi játszmákhoz, de a belső gazdasági problémák továbbra is jelentős akadályokat jelentenek a valódi fejlődés előtt. A birodalmi vágyak és a gazdasági lemaradás közötti összefonódás tehát egy olyan helyzetet eredményez, ahol az erőforrások elosztása és a társadalmi fejlődés nem kapja meg a kellő figyelmet, miközben a külpolitikai célok és a hatalom megtartása kerülnek előtérbe. Az ilyen típusú politikai és gazdasági elgondolások hosszú távon nem vezethetnek tartós és pozitív fejlődéshez, mivel a belső problémák mindig is hátráltatni fogják az ország valódi felzárkózását és prosperitását.

-000-

Forrásmunkák

• Galeotti, M. (2018). The Vory: Russia's super mafia. Yale University Press.

• Gaidar, Y. (2007). Collapse of an empire: Lessons for modern Russia. Brookings Institution Press.

• Gessen, M. (2017). The future is history: How totalitarianism reclaimed Russia. Riverhead Books.

• Politkovskaya, A. (2004). Putin's Russia: Life in a failing democracy. Metropolitan Books.

• Sakwa, R. (2015). Frontline Ukraine: Crisis in the borderlands. I.B. Tauris.

• Snegovaya, M. (2019). The rise of Russian nationalism and the return of the imperial narrative. Brookings Institution.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

Mi, akik a XX. század második felében a keleti blokkban, a „létező szocializmusnak” nevezett diktatúrában nőttünk fel, testközelből tapasztaltuk meg, mit jelent egy eszme eltorzulása és az ideológia általános hazugsággá silányulása. Gyermekként, majd fiatal felnőttként nap mint nap – szinte óránként – voltunk kitéve annak a mindenre kiterjedő, erőszakosan sulykolt propagandának, amelyet a Szovjetunióból importált bolsevik ideológia táplált.

A marxizmus-leninizmus eszméje, amely eredetileg társadalmi egyenlőséget és az ember felszabadítását ígérte, az iskolai történelemórákon már úgy jelent meg, mint a történelem végső és megkérdőjelezhetetlen igazsága. A főiskolai tanulmányok során az „ideológiai nevelés” kötelező eleme lett a tanrendnek – nem lehetett megkerülni, nem lehetett kérdőre vonni. A munkahelyeken politikai eligazításokat, úgynevezett „fejtágítókat” tartottak, ahol a pártvonalhoz igazodó gondolkodás volt az egyetlen elvárt magatartás.

Ez a világ volt az, ahol a valóság és az ideológia közötti ellentmondás állandó belső feszültséget szült. A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó – mind ugyanazt a narratívát közvetítette, könyörtelenül, ismétlődően, sokszor abszurd módon eltávolodva a hétköznapi emberek tapasztalataitól. A szovjet típusú propaganda mindenhol jelen volt: az iskolai tankönyvekben, a falusi kultúrház plakátjain, a televíziós híradókban, sőt még a gyermekirodalomban is.

Szinte fájdalmas volt ebben a hazugságokkal teli világban élni – különösen azok számára, akikben még élt az igazságkeresés ösztöne, akik a történelemre nem pusztán mint politikai eszközre, hanem mint megismerhető, elemzendő és értelmezhető valóságra tekintettek. A rendszer a kritikai gondolkodást nemhogy nem támogatta, de üldözte – helyette a vak lojalitást és a szolgalelkűséget jutalmazta.

Ez a személyes és kollektív tapasztalat ösztönzött arra, hogy újra megvizsgáljam, mi történt valójában a marxizmus eszméjével: hogyan lett egy emberközpontú filozófiából a XX. század egyik legkegyetlenebb elnyomó rendszereinek ideológiai alapja. Miért és hogyan torzult el az eszme már Lenin alatt, és miként teljesedett ki Sztálin uralma alatt a maga pusztító végletességében? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a dolgozatban – nem csupán történészi kíváncsiságból, hanem abból az erkölcsi kötelességből is, amely mindenkit vezérel, aki túlélte a múltat, és tanúságot kíván tenni róla.

1. Marx és Engels: Az osztályharc filozófiája és a felszabadulás reménye

Karl Marx és Friedrich Engels a XIX. század közepén, a kapitalista világ kegyetlen és embertelen működésére válaszul alkották meg társadalomelméletüket. A hegeli dialektika materialista átértelmezésével jutottak el központi tételükig: „A történelem minden eddigi társadalma osztályharcok története.” E szerint az emberi társadalom fejlődését az egymással szemben álló osztályok küzdelme határozza meg, s ennek végpontja a proletariátus győzelme és az osztály nélküli társadalom megvalósulása lenne.

Marxék abból indultak ki, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásai – a profitérdek és az emberi szükségletek szembeállása, a tőke koncentrációja és a munkásság elszegényedése – szükségszerűen elvezetnek a rendszer önfelszámolásához. A forradalom tehát nem pusztán erkölcsi felhívás volt számukra, hanem történelmi szükségszerűség, amely egy új társadalmi rend megszületéséhez vezet. Olyan társadalmat képzeltek el, amelyben a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, és az emberek nem elidegenedett munkavégzőkként, hanem szabad, alkotó lényekként élhetnek – „mindenki képességei szerint ad, és szükségletei szerint részesül.”

Marx és Engels elutasították az utópisztikus szocialisták idealizmusát, helyette a „tudományos szocializmus” hívei voltak: elméletük szilárd történelmi, filozófiai és gazdasági alapokon nyugodott. Azt remélték, hogy az emberiség végre maga mögött hagyhatja az elnyomás korszakait, és egy igazságosabb, emberibb világot teremthet.

Az ő eszméik azonban – miközben évtizedeken át milliókat ihlettek meg – később olyan rendszerek ideológiai hivatkozási alapjaivá váltak, amelyek épp az általuk megálmodott szabadságot és emberi méltóságot tagadták meg. A marxizmus tragédiája nemcsak abban rejlik, hogy félreértették vagy eltorzították, hanem abban is, hogy nevében milliók szenvedtek el olyan elnyomást, amely ellen az eredeti gondolatok még harcoltak volna.

2. Lenin: A forradalom katalizátora és a proletárdiktatúra elméletének megalkotója

Lenin a marxizmus tanait nem pusztán továbbgondolta, hanem radikálisan újraértelmezte, sajátos módon az orosz valósághoz igazította. Az Orosz Birodalom gazdasági és társadalmi szerkezete – amelyet egy túlnyomórészt paraszti lakosság, rendkívül fejletlen ipar és feudális maradványokat őrző hatalmi struktúrák jellemeztek – messze nem felelt meg annak a feltételrendszernek, amelyet Marx elengedhetetlennek tartott a szocialista forradalomhoz. Marx elképzeléseiben a forradalom egy fejlett ipari társadalom érett munkásosztályának öntudatos fellépésére épült – Lenin viszont belátta, hogy Oroszországban ez a munkásosztály még nem létezett ilyen formában.

Ebben a helyzetben született meg Lenin forradalmi „újítása”: a tömegek helyett egy szűk, ideológiailag képzett és vasfegyelemmel szervezett forradalmi élcsapatra – a bolsevik pártra – bízta a társadalmi átalakulás irányítását. Ez az avantgárd párt nem egyszerűen a nép képviselője, hanem annak nevében cselekvő és döntő politikai erő lett. A népnek formálisan ugyan „hatalma” lett, de ténylegesen minden döntés egy zárt, hierarchikus pártszervezet kezébe került.

Lenin tehát gyakorlatilag megteremtette a pártdiktatúra alapjait: azt a modellt, amelyben a politikai hatalom nem alulról szerveződve, demokratikus módon működik, hanem felülről, egy kiválasztott kisebbség kezében összpontosul – mindezt természetesen a „nép érdekében” és nevében. A proletárdiktatúra így nem a felszabadulás eszköze lett, hanem a totális hatalomgyakorlás ideológiai igazolása.

Lenin másik kulcsfontosságú tézise az állam szerepére vonatkozott. Marx még azt írta, hogy a forradalom végül elvezet az állam fokozatos „elhalásához” – azaz egy olyan társadalomhoz, ahol a hatalom intézményes formái feleslegessé válnak. Lenin azonban e gondolatot kifordította: szerinte a régi burzsoá államgépezetet nem lehet átvétellel hasznosítani, azt teljes egészében szét kell zúzni, és helyette létre kell hozni egy új, proletár államot, amely „ideiglenesen” gyakorolja a hatalmat, míg az osztályok teljesen el nem tűnnek.

Ez az „ideiglenesség” azonban soha nem ért véget. A forradalom nevében létrehozott új állam éppoly erőszakos, sőt még brutálisabb és totálisabb lett, mint az, amelyet megdönteni hivatott volt. A „nép állama” nem a nép uralmát, hanem a nép feletti uralmat valósította meg – és ezzel kezdetét vette egy hosszú, fájdalmas korszak, amelyben a hatalom központosítása és a szabadság korlátozása elválaszthatatlanul összefonódott.

3. A bolsevik hatalom konszolidációja: Forradalom kontra szabadság

Az 1917-es októberi forradalom a „szabadság, egyenlőség, testvériség” illúziójával kecsegtetett a háborúba fáradt, éhező és megalázott orosz nép számára. A bolsevikok hatalomra kerülésével azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ígért felszabadulás helyett egy új, annál is kíméletlenebb elnyomás következik. A marxizmus forradalmi eszméje – amely eredetileg a társadalmi igazságosság megteremtését és az emberi méltóság helyreállítását tűzte ki célul – Lenin kezében a hatalom kizárólagos birtoklásának és a társadalmi kontroll tökéletesítésének eszközévé torzult.

A bolsevik vezetés első lépései világosan jelezték, hogy nem a pluralizmus, nem a demokrácia, nem a szabad vita útját választják, hanem a totális uralomét. Felszámolták a politikai sokszínűséget: betiltották a polgári pártokat, üldözték és elnémították még a baloldali ellenzéket is – köztük a mensevikeket és a szociálforradalmárokat, akikkel korábban közös célokat hirdettek. A munkásság önálló szerveződése – a független szakszervezetek – szintén nem fért bele az új rend világképébe: ezek feloszlatása után a munkások is a párt központi apparátusának engedelmes eszközeivé váltak.

A sajtószabadság felszámolása nem csupán intézményi döntés volt, hanem világos üzenet: az új hatalom nem tűr semmiféle ellenhangot, kritikát, kérdőjelet. Az állami cenzúra totálissá vált, és minden információ, minden szó – akárcsak a gondolat – a párt szűrőjén keresztül kerülhetett napvilágra.

A rendszer félelmetes pillére a Cseka lett – a bolsevik titkosrendőrség, amely brutális hatékonysággal vette át a társadalom feletti kontrollt. A „vörös terror” elnevezés nem csupán metafora volt: preventív letartóztatások, kínvallatások, tömeges kivégzések és önkényes ítéletek uralták a közéletet. Az emberi élet elértéktelenedett – az osztályellenség fogalma tág és képlékeny volt, így bárkit utolérhetett a megtorlás, aki akár csak kérdéseket mert feltenni.

Ezzel párhuzamosan megkezdődött a gazdaság radikális átalakítása is. A hadikommunizmus ideológiája jegyében a teljes gazdasági élet államosítására és központi irányítására tettek kísérletet. A magántulajdon felszámolása, a kötelező beszolgáltatások és a pénzforgalom háttérbe szorítása rövid idő alatt teljes gazdasági káoszhoz vezetett. Az ipari termelés összeomlott, az élelmiszer-ellátás akadozott, milliók éheztek. A vidéki parasztság – amely a forradalom kezdetén még reményekkel fordult a bolsevikok felé – hamar a rendszer egyik legfőbb ellenfelévé vált, és több helyen fegyveres felkelésbe kezdett.

Az 1921-ben bevezetett NEP (Új Gazdaságpolitika) kétségbeesett kísérlet volt a teljes kudarcból való visszatérésre. Lenin – felismerve a hadikommunizmus tarthatatlanságát – ideiglenes visszalépésre kényszerült: engedményeket tett a piacgazdaság felé, és lehetővé tette a kisvállalkozások és árucsere korlátozott visszatérését. Ez a lépés ugyan megmentette a gazdaságot az összeomlástól, de egyben nyílt beismerése volt annak, hogy a bolsevik hatalomgyakorlás élesen eltért Marx eredeti elképzeléseitől.

A NEP bevezetése nemcsak gazdasági kompromisszum volt, hanem morális is: kimondatlanul is elismerte, hogy az eszme már nem a nép szabadságáért küzd, hanem a hatalom saját fennmaradásáért. A marxizmus szelleme – ha volt még benne valami az emberi felszabadulásból – itt már végképp háttérbe szorult. Ami maradt: egy pártállami gépezet, amely a forradalom nevében felszámolta mindazt, amit a forradalomnak meg kellett volna teremtenie.

4. Sztálin: A marxizmus-leninizmus totalitárius torzulása

Lenin halála után a Szovjetunió élére nem egy kiemelkedő elméleti gondolkodó, hanem egy rideg politikai stratéga, Joszif Visszarionovics Sztálin került, aki a hatalom megszerzését nem ideológiai tisztánlátás, hanem gátlástalan manipuláció, intrika és a pártapparátuson belüli könyörtelen pozícióharc révén vívta ki. Miközben külsőleg a „lenini örökség” hű őrzőjeként lépett fel, valójában gyökeresen eltérítette a marxizmus és a leninizmus eszméit, egy olyan ideológiai fegyverré kovácsolva őket, amely a személyi kultusz, a félelem és az állami erőszak rendszerének alapjává vált.

Sztálin a „marxizmus-leninizmust” dogmatikus, minden kételyt kizáró hitté alakította, ahol az igazság nem a társadalmi valóságból, hanem a vezető akaratából fakadt. Az ideológiai tisztaság jelszavával indított politikai tisztogatások nemcsak a párton belüli ellenfelek megsemmisítését szolgálták, hanem egyúttal a félelem mindennapos légkörét is megteremtették. Aki kérdezett, gyanússá vált. Aki kételkedett, áruló lett. A szovjet valóságot immár nem a forradalmi célok határozták meg, hanem egy zárt, önmagába forduló rendszer logikája: a hatalom önmagáért való gyakorlása.

A sztálini fordulat egyik legnagyobb ideológiai törése az volt, hogy végleg elvetette a világforradalom eszményét, és meghirdette az „egy országban megvalósuló szocializmus” dogmáját. Ez nemcsak a kommunista internacionálé elárulása volt, hanem a szovjet állam zárt, militarizált és paranoiás berendezkedésének szentesítése is. A szocializmus építése ennek jegyében nem társadalmi emancipációként, hanem állami kényszermunkaként valósult meg.

Az iparosítás erőltetett menetét, a gazdaság militarizálását és a mezőgazdaság brutális kollektivizálását több millió ember élete bánta. A kulákellenes kampányok során egész falvakat irtottak ki vagy hurcoltak a GULAG-lágerekbe. Az ukrajnai Holodomor, a mesterségesen előidézett éhínség, amelyben több millió ember pusztult el, a sztálini rendszer egyik legsötétebb fejezete: hideg számítással végrehajtott népirtás, amelynek célja a megtörhetetlen parasztság térdre kényszerítése volt.

Sztálin uralma alatt a szovjet állam teljesen elnyelte az egyént. Az ember értéke csupán annyi volt, amennyiben megfelelt a párt szolgálatában. A szabadság helyét a rettegés, az önálló gondolat helyét az ideológiai dogma, a remény helyét pedig a mindent átható félelem vette át. A marxizmus, amely eredetileg az emberi felszabadulás ígéretét hordozta, Sztálin keze alatt az egyik legsötétebb totalitárius rezsim ideológiai igazolásává torzult.

5. Ideológiai elnyomás és a marxizmus hamisítása

A sztálini diktatúra nemcsak a társadalmat, hanem magát a gondolkodást is vasmarokkal próbálta irányítani. A marxizmus – amely eredetileg a társadalmi igazságosság, a kizsákmányolás felszámolása és az emberi méltóság helyreállítása jegyében született – az önkényuralom szolgalelkű ideológiai eszközévé züllött. A „marxizmus–leninizmus” néven kanonizált tanítás nem gondolkodásra, hanem vak hitre épített. Nem keresett válaszokat, hanem kijelentett dogmákat. Az államhatalom által szentesített egyetlen „igazság” gyanakvással figyelte az önálló gondolatot, a kételyt, a kérdést – a szellem minden önálló mozdulata bűnnek számított.

A marxizmust állami hittétellé tették, amelyet az iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken és pártképző intézményekben sulykoltak. Az ideológiai nevelés már gyermekkorban megkezdődött, és egész életen át tartó szellemi fegyelmezéssé vált. A filozófiai viták helyét az idézetek mechanikus ismételgetése vette át. A dialektika élő mozgása helyébe a halott dogma lépett. A „tudományos szocializmus” már nem elemzett, hanem elnyomott.

E folyamat egyik legsötétebb megnyilvánulása a személyi kultusz volt, amely a marxizmus eredeti szellemiségét a visszájára fordította. Sztálin – a „népek atyja”, „a bölcs tanító”, „a vezér” – nem csupán politikai vezetőként, hanem félistenként jelent meg a propaganda színpadán. Arcképe ott függött minden hivatalban, gyárban, iskolában; szavai idézetként visszhangoztak minden újságban, beszédben, vizsgán – és félelemmel vegyes áhítattal tanulták őket a túlélés reményében. Az önkény totális volt: a lojalitás hiányának gyanúja is elég volt ahhoz, hogy valaki „népellenes elemként” eltűnjön a koncepciós perek és a kivégzőosztagok világában.

A filozófia, amelynek célja a felszabadítás lett volna, végül az elnyomás egyik legkifinomultabb eszközévé vált. A marxizmus szellemi hagyatékát nemcsak meggyalázták, hanem börtönné változtatták – egy olyan börtönné, amelyben a foglyoknak nemcsak testük, de elméjük, sőt, még a lelkiismeretük is az államhatalom ellenőrzése alá került.

5.1. Szellemi átprogramozás: az oktatás, a sajtó és a gondolkodás leigázása

A sztálini rendszer nem pusztán elnyomta a testet – börtönökkel, munkatáborokkal, kivégzésekkel –, hanem módszeresen leigázta a szellemet is. A gondolkodás szabadságát az állami hatalom legveszélyesebb ellenségének nyilvánították, s ennek megfelelően az oktatás, a sajtó és az intellektuális élet teljes egészében az ideológiai kontroll szolgálatába állt. A cél nem műveltség, nem tudás, nem kritikai érzék volt, hanem az engedelmesség tökéletesre fejlesztett formája: a gondolat nélküli lojalitás.

Az oktatás nem nevelt, hanem programozott.

Az iskolákból és egyetemekről száműzték a szabad vitát, a tudományos kételyt, a kérdések jogát. A tantervek kizárólag az államilag elfogadott eszmét tükrözték – a történelem, az irodalom, a gazdaságtan és a filozófia egyetlen célt szolgált: a rendszer önigazolását. A tanárok nem oktattak, hanem szellemi nehézfiúként hajtották végre a központi akaratot. Az ifjúság nem felnőtté, hanem alattvalóvá vált, már gyerekkorától a Komszomol vagy a pionírszervezet gondosan kimunkált nevelési gépezetében.

A sajtó elvesztette értelmét mint a közvélemény tájékoztatója.

Helyébe a propaganda vak szószólója lépett. Az újságok nem beszámoltak a világról, hanem létrehozták azt a világot, amelyben a rendszer hibátlan, a nép hálás, és a vezér tévedhetetlen. A cenzúra totális volt: nemcsak a kritikát tiltotta, hanem még a kétértelműséget, az iróniát, a csendet is gyanúsnak minősítette. A sajtó nem tükör volt, hanem vakító reflektor – amely mindig egy irányba világított: a pártközpont és a vezér dicsfényére.

A filozófia, az emberi gondolkodás csúcsa, a szolgaság legmélyebb formájává süllyedt.

A gondolkodók – ha nem tagadták meg önmagukat – elhallgattak, eltűntek vagy öngyilkosságba menekültek. A marxizmus–leninizmus egyetlen engedélyezett változata vált az „örök igazsággá”, és minden más nézet vagy irányzat burzsoá, reakciós vagy ellenséges bélyeget kapott. A dialektikus materializmus dogmatikus klisékké silányult, a filozófiai műhelyek inkvizíciós perekhez hasonlítottak, ahol a legapróbb eltérés is „ideológiai diverzióként” végződhetett.

A szellemi megfélemlítés totális volt.

Nem csupán fizikai, hanem morális és pszichológiai elnyomás uralkodott. Az öncenzúra finomabb, de annál hatékonyabb fegyverré vált. Az emberek megtanulták, mit nem szabad gondolni. Mindenki gyanakodott mindenkire – a barátjára, a tanítványára, a családtagjára is. A nyelv – az emberi önkifejezés eszköze – szintén megromlott: az igazság helyett frazeológia uralkodott, a valódi érzések helyét az üres jelszavak vették át.

A sztálini rendszer nem csupán eltorzította a marxista ideált – hanem a szabadság legmélyebb rétegét, a gondolat szabadságát pusztította el. Ebben a világban nem az volt a legnagyobb bűn, ha valaki ellenszegült – hanem ha gondolkodott.

6. A birodalom vörös árnyéka: a bolsevizmus exportja és a szovjet imperializmus

Sztálin uralma alatt a bolsevizmus internacionalista öröksége is torzulást szenvedett – a világforradalom jelszava csupán retorikai díszletté vált, miközben a valóságban egy új, kegyetlen és gátlástalan imperializmus bontakozott ki. A marxizmus eszméjét – amely eredetileg a nemzetközi szolidaritást és a kizsákmányolás felszámolását hirdette – a Szovjetunió hatalmi érdekeinek szolgálatába állították.

A kommunizmus „exportja” valójában nem eszmei terjeszkedés volt, hanem a szovjet hegemónia kiterjesztése: páncélosokkal, titkosszolgálatokkal, árulásokkal és bábkormányokkal. A Komintern, majd később a Kominform nem a népek felszabadításának eszköze volt, hanem Moszkva meghosszabbított keze. A „testvéri szocialista országok” valójában vazallus államokká silányultak, amelyek politikai, gazdasági és katonai mozgásterét a Kreml szorosan ellenőrizte.

A „szocialista internacionalizmus” nyelvén valójában egy újfajta gyarmatosítás zajlott. A szovjetunió a kelet-európai országokat nem segítette, hanem kizsákmányolta: iparukat Moszkva érdekei szerint szervezték át, mezőgazdaságukat erőszakos kollektivizálással tették függővé, értelmiségüket megtörték vagy kiszolgálták. A pártokba beépített moszkovita káderek nem a népi akaratot képviselték, hanem a központi utasításokat hajtották végre – gyakran a saját nemzetük ellen fordulva.

A kommunizmus így ideológiai fügefalevéllé vált, amely eltakarta a birodalmi expanzió rideg valóságát. A szovjet befolyás kiterjesztését nem a társadalmi igazságosság vagy a munkásosztály hatalomra emelése motiválta, hanem a geopolitikai dominancia, a katonai ütközőzónák létrehozása, és a totális kontroll biztosítása.

Sztálin kezei alatt a világforradalom utópiája hideg, cinikus stratégiává alakult. Az új rend, amit a Vörös Hadsereg hozott el Berlinbe, Budapestre, Bukarestbe vagy Prágába, nem a szabadságot, hanem a megfélemlítést, a megfigyelést és a pártállami diktatúra kiépítését jelentette. A népek önrendelkezésének jelszavát az ideológiai lojalitás váltotta fel, a szuverenitás álommá lett, az ellenállás pedig bűnné.

A szovjet imperializmus különös, hazug természetéből fakadóan nem zászló alatt menetelt, hanem eszmék mögé rejtőzött. Nem „meghódított”, hanem „felszabadított” – legalábbis hivatalosan. De a kelet-európai népek történelmi tapasztalata másról tanúskodik: arról, hogy a bolsevizmus, amikor exportcikké vált, már rég elárulta önnön forradalmi gyökereit, és csupán az elnyomás új, vörös ruhás változatává lett.

6.1. A Vörös Hadsereg szerepe és a szovjet megszállás: Az erőszak eszközeként

A Vörös Hadsereg kulcsszereplővé vált a szovjet hegemónia kiterjesztésében, amelyet Sztálin azzal a céllal alkalmazott, hogy a Szovjetunió befolyását biztosítsa a közép- és kelet-európai térségekben. A Hadsereg nem csupán katonai erő volt, hanem politikai és ideológiai célok szolgálatába állított eszközként működött. 1944-1945 fordulóján, amikor a Vörös Hadsereg előrenyomult a náci Németország területére, nemcsak a harci tevékenységük volt figyelemre méltó, hanem az is, ahogy megszállták és „felszabadították” a kelet-európai országokat. Az egyes országokban már nem csupán a náci rezsimet távolították el, hanem a helyi nemzeti vezetéseket is háttérbe szorították, hogy a helyi politikát Moszkvához lojális bábkormányok irányítsák.

A Vörös Hadsereg előretörésének kísérőjelensége volt a németellenes háborús propaganda, de valójában minden egyes terület elfoglalása szorosan összefonódott a kommunista ideológia és a szovjet hatalom kiterjesztésével. A hadsereg nemcsak a németekkel harcolt, hanem gyakran brutalitással vonult végig a megszállt területeken, hogy biztosítsa a „szocialista forradalom” győzelmét. Az elfoglalt országokban a helyi kormányokat és vezetőket gyakran nemcsak elmozdították, hanem megsemmisítették. Az ellenséges helyi politikai ellenállásokat kemikusan elfojtották, akár erőszakos eszközökkel, mint a letartóztatások, kínzások és kivégzések, hogy a szovjet hatalom által megszervezett új rendet szilárdítsák.

A Vörös Hadsereg belépése után nemcsak katonai megszállás következett, hanem egy újabb diktatúra, amelyet nemcsak politikai szinten, hanem társadalmi szinten is átformáltak. A helyi ellenállásokat minden lehetséges módon elfojtották, és az emberek szembesültek a szovjetek brutális megtorlásaival: a kivégzések, deportálások, és a családok szétszakítása mindennapos gyakorlattá váltak.

6.2. Belső ellenállás és megtorlások a szocialista országokban: A terror ára

Bár a szovjet hegemónia látszólag stabil volt, a kelet-európai országokban különböző formákban – a politikai diszidenciától a fegyveres ellenállásig – megmutatkozott az ellentét. A szovjet megszállás alatt élő népek számára a kommunizmus nem hozott semmiféle valódi szabadságot. A pártállam által kényszerített ideológiai és gazdasági szabályozások a hétköznapi élet minden aspektusát ellenőrizni próbálták. Az emberek közvetlen tapasztalata az volt, hogy a szocializmus nem a felvirágzást, hanem az elnyomást hozta el számukra.

A belső ellenállás leglátványosabb formája azokat az alakulásokat képviselte, akik nemcsak a szovjet befolyást, hanem a belső kommunista rendszert is elutasították. A partizán- és gerilla-harcok, különösen a lengyel és magyar felkelések során, a helyi népek számára próbálták biztosítani a nemzeti függetlenséget és szabadságot. A politikai ellenállás azonban nemcsak fegyveres harcot jelentett, hanem szellemi és kulturális ellenállást is – az irodalomban, a művészetekben és a tudományos közéletben is megjelentek a rendszerrel szembeni kritikák.

De a megtorlás nem késett. Míg a Vörös Hadsereg megszállt területein az emberek próbálták visszaszerezni a politikai szabadságukat, a szovjet állami gépezet kíméletlenül válaszolt minden lázadásra. A szovjet titkosszolgálatok, különösen a NKVD, rengeteg helyi vezetőt, értelmiségit és politikai aktivistát végeztek ki vagy hurcoltak el Gulágra. A belső ellenállás tagjait nemcsak a fizikai erőszak érte, hanem gyakran a családjaikat is sújtották: a leszármazottaik büntetését gyakran kollektív bűnökként kezelték.

Az ilyen brutalitások célja nemcsak a hatalom fenntartása volt, hanem a szovjet rendszer elméleti és ideológiai tisztaságának megőrzése is. Mindenki, aki a kommunizmus valóságát másként látta, vagy aki bármilyen formában szembeszállt a Kreml akaratával, ellenségként volt kezelve, és a legdrákóibb módszerekkel lett elhallgattatva. A terror mechanizmusai nemcsak a politikai vezetők és a szervezetek ellen irányultak, hanem minden egyes egyénre, aki bármilyen módon megszegte a rendszer szabályait vagy kétségbe vonta a szovjet ideológia igazságát.

Az „internacionalizmus” mint birodalmi ideológia

A második világháború utáni időszakban a Szovjetunió politikai és ideológiai retorikájának egyik kulcsfogalmává vált az „internacionalizmus”. A hivatalos szovjet propaganda ezzel a jelszóval hirdette a népek közötti szolidaritást, a szocialista országok egységét és a kapitalizmus elleni közös harcot. A valóságban azonban ez az internacionalizmus már nem állt összhangban a marxista-leninista eszmék eredeti, egyenlőségen és önrendelkezésen alapuló internacionalista szellemiségével.

A „szocializmus építése mindenhol” jelszava alatt a szovjet vezetés, elsősorban Sztálin és utódai, egyre nyilvánvalóbban saját geopolitikai és birodalmi érdekeit érvényesítette. A kommunista internacionalizmus szovjet értelmezésben nem a nemzetközi munkásosztály összefogását jelentette, hanem egyfajta birodalmi hegemónia kialakítását a szocialista országokon keresztül. A Komintern, majd a Kominform szervezetei nem a nemzetek közötti egyenjogúságot, hanem a moszkvai központ iránti lojalitást szorgalmazták, és a szovjet modelltől való eltérést „revizionizmusnak” vagy „ellenforradalmi tevékenységnek” bélyegezték.

A hidegháborús korszakban ez a „nemzetközi szocialista szolidaritás” lényegében az orosz imperializmus új ruhába öltöztetett formájává vált. A „világ proletárjai, egyesüljetek!” hívószót a Szovjetunió a maga hatalmi céljainak szolgálatába állította, hogy saját rendszerét kiterjessze Közép- és Kelet-Európára, majd a harmadik világ forrongó országaiba is.

Erre számos történelmi példa szolgál:

• Az 1956-os magyar forradalom leverése a szovjet csapatok által nem a nemzetközi szolidaritás, hanem a szovjet érdekszféra fenntartásának eszköze volt.

• Az 1968-as prágai tavasz szovjet eltiprása a Brezsnyev-doktrína jegyében történt, mely szerint bármely szocialista ország önálló útkeresése „veszélyezteti az egész szocialista közösséget”, így Moszkva katonai beavatkozása legitimálhatóvá vált.

• A Varsói Szerződés, amely hivatalosan védelmi szövetség volt, valójában a szovjet hadsereg jelenlétét biztosította a csatlós államokban, s ezzel az ellenállás megelőzését szolgálta.

• A kubai, vietnámi, afganisztáni szovjet jelenlét is a bolsevik internacionalizmus köntösébe bújtatott geopolitikai térhódítás része volt.

Az internacionalizmus így torzult eszmeiséggé vált, amely alatt a szovjet típusú bolsevik ideológia terjesztése és a moszkvai központi akaratnak való alávetettség rejtőzött. Ez a szovjet „internacionalizmus” tehát sokkal inkább az orosz birodalmi szellem kiterjesztése volt a kommunizmus nevében, mintsem a marxista eszmék szellemében megvalósuló nemzetközi együttműködés.

A marxizmus eredeti, humanisztikus gyökeréből így semmi nem maradt: a „világ proletárjai egyesüljetek!” hívószó pusztán ideológiai fedőmaszkká vált a Szovjetunió birodalmi törekvéseinek elfedésére és igazolására.

A bolsevizmus mint orosz identitás és a birodalmi agresszió szellemisége

A bolsevizmus nem csupán egy politikai ideológia volt, hanem az orosz nemzeti identitás egy sajátos, rendkívül agresszív változatát képviselte. A marxizmus-leninizmus, amely elméletben a proletár forradalom globális győzelmét hirdette, a gyakorlatban egy olyan orosz birodalmi szellemiséggel keveredett, amely szorosan összefonódott a szovjet hatalom megtartásával és terjesztésével. Ennek az ideológiának volt egy rendkívül erőszakos és imperialista karaktere, melyet a "Világ proletárjai egyesüljetek!" hamis dogmájával próbáltak leplezni, miközben valójában a szovjet vezetés birodalmi ambícióit szolgálta.

A bolsevizmus orosz változata, különösen Sztálin alatt, egy olyan autoriter, militarista és rendkívül elnyomó szellemiséget tükrözött, amely nemcsak a gazdaságot és a társadalmat formálta át, hanem a szovjet birodalom terjeszkedésének ideológiai lepleként is szolgált. Ez a rendszer megteremtette azt a nemzeti „lelket”, amely nem a szabadságra vagy az emberi jogok védelmére, hanem a hatalom központosítására és annak brutális megvédésére épített.

A Putyin-rendszer, amely a Szovjetunió bukása után a posztszovjet térségben jött létre, nem marxista-leninista, de ennek ellenére mélyen gyökerezik a sztálinista örökségben. Putyin nemcsak a szovjet múlt emlékeit ápolja, hanem egyfajta „feltámadt” Sztálint képvisel, akinek a brutalitását és erőszakos hatalomgyakorlását még inkább felerősítette. A diktatúra eszközként használja a terror minden formáját – a gyilkolásokat, mérgezéseket, a politikai ellenfelek fizikai eltüntetését, mint amilyenek voltak Borisz Nemcov, Alekszandr Litvinenko, Anna Politkovszkaja vagy Alekszej Navalnij ügyének esetei.

Putyin politikája nemcsak a múltba nyúlik vissza, hanem a szovjet birodalom újjáépítésére irányul, s az orosz hatalom nemcsak a saját területén, hanem a posztszovjet térségben is kiterjesztésre törekszik. Az orosz politikai rendszer a „szovjet szellemiség” reinkarnációjaként tekinthető, amely még inkább elnyomó, titkosszolgálatokkal és a közvetlen erőszak alkalmazásával fenntartott. Az orosz államgépezet nemcsak a saját állampolgárait igyekszik kontrollálni, hanem külföldi ellenségeit is, mindennemű ellenállás és kritika elfojtására.

Ezek a gyakorlatok nem csupán politikai intézkedések, hanem mélyebb ideológiai és kulturális eszközök, amelyek az orosz állami identitás és hatalomgyakorlás központi részévé váltak. A Putyin-rendszer Sztálin örökségét érvényesíti, miközben a szovjet múltból származó erőszakos módszereket alkalmazza a „nemzet érdekének” védelmében, és a világpolitikai térben való pozicionálás érdekében.

A marxizmus torzulása: Egy deformált, eltorzult és embertelen ideológia

A marxizmus, mint tudományos elmélet és politikai eszme, amely a dolgozó osztály felszabadítását és a társadalmi igazságosság megvalósítását tűzte ki célul, eredetileg az emberi emancipációt hirdette. Marx arra összpontosított, hogy a társadalom gazdasági és osztálystruktúráját átalakítva egy egyenlőbb, igazságosabb társadalom jöjjön létre, ahol az egyéni szabadság és az emberi méltóság alapvető értékek maradnak. Azonban, ami a bolsevikok hatalomra jutásával kezdődött, az nemcsak a marxizmus elméleti alapjait torzította el, hanem egy olyan szélsőséges és embertelen ideológiai rendszert hozott létre, amelynek már a csirájában sincsenek ott Marx eredeti gondolatai.

Lenin és Sztálin politikai döntései olyan irányba vitték a marxizmus eszméit, hogy az végül egy totalitárius, erőszakra épülő, elnyomó ideológiává vált. Marx szerint a társadalmi fejlődés az osztályharcon keresztül kell hogy megvalósuljon, és a forradalom célja nem az erőszak, hanem a társadalmi rend alapvető átalakítása. Ezzel szemben Lenin és Sztálin azt a gondolatot vallották, hogy a forradalmat nemcsak irányítani kell, hanem erőszakkal, terrorral és elnyomással kell véghez vinni, hogy biztosítsák a bolsevik hatalom stabilitását. A marxizmus elméleti alapjai, amelyek a dolgozó osztály emancipációjára építettek, mindent feláldoztak az erőszakos hatalomgyakorlás, a politikai tisztogatások és a személyi kultusz érdekében.

A marxizmusból így egy deformált, eltorzult ideológia lett, amely nem a szabadságot, hanem a totalitárius hatalmat szolgálta. A proletárdiktatúra eszméjét, amely Marx szerint átmeneti állapot lett volna a társadalom osztálymentesítéséig, Sztálin és követői állandó diktatúrává alakították. Marx a társadalom természetes fejlődésének részeként látta a szocializmus építését, nem pedig a teljes állami kontrollt és az egyéni jogok elnyomását. A bolsevikok azonban minden egyes lépésükkel egyre inkább eltávolodtak Marx eredeti víziójától, míg végül egy olyan elnyomó rendszert hoztak létre, amely a társadalom minden rétegét kontrollálni kívánta.

Ezek az ideológiai torzulások a szovjet rendszerben olyan szélsőséges, embertelen gyakorlatokhoz vezettek, amelyek már nem csupán egy új társadalom megteremtésére irányultak, hanem a hatalom megőrzésére bármilyen eszközzel. A kommunizmus, amely Marx számára az osztályharc végső győzelmét jelentette volna, valójában a hatalmat gyakorló vezető elit, a párt és a titkosszolgálatok érdekeit szolgálta. A társadalom többi tagja, legyen szó a parasztságról, a munkásosztályról vagy a szellemi elit tagjairól, mind az állami elnyomás, a megtorlás és a terror áldozataivá váltak.

A bolsevizmus tehát nemcsak hogy eltorzította Marx eszméit, hanem azok szellemi örökségét is meghamisította. A „világforradalom” eszméjét, amely Marx szerint a nemzetek közötti egyenlőséget és osztálymentes társadalmat hirdette, Sztálin és hívei nem a világ proletariátusának felszabadítására, hanem saját birodalmi ambícióik elérésére használták fel. A szocialista országokat nem a népi akarat és az egyenlőség szellemében irányították, hanem Moszkva diktátuma alatt bábállamokká alakították, ahol a szovjet hatalom érdekeit szolgálták, nem pedig a munkásosztály érdekeit.

A marxizmus így egy deformált, eltorzult és végül embertelen ideológiává vált, amely a forradalom szellemének teljes kisajátításával és annak brutalitásával kívánta biztosítani a hatalmat. A politikai elnyomás, a személyi kultusz és a terror alkalmazása nemcsak a szovjet társadalmat, hanem a világ többi részét is súlyosan érintette, és annak következményei még ma is érezhetők a posztszovjet államokban és világszerte.

A marxizmusból – amely az ember elidegenedésének megszüntetését ígérte – egy olyan diktatúra lett, amely példátlan mértékű elidegenedést és szenvedést hozott létre.

A szovjet propaganda áldozatai: A bolsevik eszme áramlásának teljes megszilárdulása

A szovjet rendszer, amely Marx és Lenin elméleti örökségére építette hatalmát, nem csupán politikai és gazdasági rendszer volt, hanem egy totalitárius ideológiai gépezet is, amely minden aspektusában dominálta a társadalmat. A kommunizmus, amint a bolsevikok hatalomra kerültek, nem csupán egy politikai ideológiát jelentett, hanem egy olyan kényszerítő szellemi uralmat is, amely megtiltotta minden alternatív eszme vagy gondolatképződés megjelenését.

A szovjet blokkban és az egykori szocialista országokban valóban nem létezett helye semmiféle más ideológiának, sem más politikai elgondolásnak. A kommunista eszme, amelyet a bolsevik propaganda támogatott és erőltetett, egyre inkább elnyomta a gondolkodás minden más formáját. A politikai diskurzust, az oktatást, a művészeteket és a közbeszédet mind a szovjet hatalom ideológiai eszméi uralták. Még azokat is, akik eredetileg őszintén hitték a marxista eszmében, elnyelte a rendszer propagandája. Minden politikai és társadalmi fórumon egyetlen ideológia létezett: a bolsevik marxizmus-leninizmus, amelyet nemcsak hivatalosan, hanem az emberek tudatában is egyedüli igazságként kívántak elfogadtatni.

A kommunista párt és annak vezetői nemcsak a politikai ellenfeleiket, hanem a rendszerben való részvételt kényszerűvé tevő, de ideológiailag meggyőzhető személyeket is manipulálták. Sokan, akik őszintén hitték a forradalom eszméiben és az egyenlőség ígéretében, valójában nem voltak mások, mint a bolsevik propaganda eszközei, akik elnyomták a társadalom és az egyén szabadságát, miközben egy látszólagos szocialista társadalmat építettek. Az emberek gyakran nem voltak tisztában azzal, hogy a forradalom célja nem az egyéni szabadság és emberi jogok védelme, hanem a hatalom fenntartása és a rendszer stabilitásának biztosítása.

A kommunista ideológia nemcsak egy politikai rendszert képviselt, hanem egy olyan szellemi uralmat is, amely az emberek gondolkodásának minden szintjén dominálni próbált. Az oktatásban, a tudományban, a művészetekben és minden más szellemi fórumon elnyomták az alternatív véleményeket, amelyeket rendszerint „burzsoá” vagy „reakciós” nézeteknek bélyegeztek. A szovjet állam nemcsak a politikai ellenállást, hanem minden formáját elfojtotta annak, hogy bárki is eltérjen az állami ideológiától, függetlenül attól, hogy azok maguk is kommunistának vallották magukat.

Ebben az értelemben nem voltak valódi kommunisták a szovjet blokkban, akik ne lettek volna már a rendszer által létrehozott és manipulált „bolsevik propagandisták”. A marxizmus eszméi egy hamis, totalitárius ideológiai köntöst kaptak, amely már nem a társadalmi igazságosság és a dolgozók felszabadítása felé mutatott, hanem egy újfajta elnyomó rendet, amelyet a párt érdekei irányítottak. Az igazság, amelyet Marx és Lenin vallottak, a rendszer működtetői számára másodlagossá vált, hiszen a cél nem a szocializmus megvalósítása, hanem a hatalom megszerzése és megtartása volt.

Ez az ideológiai monolitizmus nemcsak a szellemi szabadságot korlátozta, hanem az emberek gondolkodásának és önálló véleményformálásának teljes eltűnéséhez vezetett. A szovjet rendszer valódi arca az volt, hogy minden, ami a párttól eltért, az automatikusan „ellenséges” ideológiává vált, és az ellenvéleményt elnyomták, elhallgatták vagy megbüntették.

Az egykori szocialista országokban így nem volt helye más eszméknek, gondolatoknak vagy politikai diskurzusoknak. Még azok is, akik komolyan hittek a marxizmusban, végső soron a szovjet propaganda áldozataivá váltak, és nem tudtak különválni a párt és a rendszer ideológiai dogmáitól. A rendszer az embereket nemcsak politikailag, hanem szellemileg is alárendelte, hogy a hatalom és az ideológia megkérdőjelezhetetlenek maradjanak.

A szovjet tipusú rendszer nemcsak egy politikai rendszert, hanem egy teljes ideológiai kontrollt is létrehozott, amely minden formájában manipulálta az emberek gondolkodását, még azokat is, akik valójában hisznek a marxizmus elveiben.

Eurokommunizmus és a nyugati eltérések

A 20. század második felében egyre látványosabbá vált az a törésvonal, amely a Szovjetunió vezette keleti blokk, illetve a nyugat-európai kommunista pártok között húzódott. Míg a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) egy centralizált, totalitárius hatalmi rendszert épített ki, amelyben a marxizmus-leninizmus csupán ideológiai eszközként szolgált a párturalom legitimálására, addig több nyugat-európai kommunista párt – különösen az 1960-as és 70-es években – kísérletet tett a marxizmus demokratikus értelmezésére.

Ez a politikai és ideológiai távolság legmarkánsabban az úgynevezett eurokommunizmus formájában jelentkezett. Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban – országonként eltérő módon – a kommunista pártok fokozatosan elhatárolódtak a sztálini örökségtől és a szovjet modelltől. Elfogadták a parlamentáris demokráciát, a politikai pluralizmust, és nyitottabbá váltak a piacgazdaság bizonyos elemei felé is.

Ezek a nyugati pártok nem akarták követni a szovjet mintát, nem építettek ki terrorállamot, nem vetettek ki cenzúrát, és nem törekedtek totális társadalmi kontrollra. Ezzel szemben a SZKP, illetve a kelet-európai pártok teljes mértékben alárendelték magukat Moszkvának, és kizárólag az orosz birodalmi érdekeknek megfelelően működtek – gyakran szemben saját nemzeti társadalmaik érdekeivel.

A nyugati kommunista pártok politikai programjai gyakran valódi társadalmi igazságosságot, egyenlőséget, a munkavállalók jogainak megerősítését tűzték zászlajukra, miközben a keleti blokkban az ideológia csak álca volt az elnyomás, a propaganda és a hatalmi monopólium elfedésére. A különbség nemcsak módszerekben, hanem alapvető értékrendben is megmutatkozott: amíg Nyugaton a kommunista pártok egy része a jogállami normákhoz közelített, addig Keleten ezek felszámolására törekedtek.

Ez a szakadék rávilágít arra is, hogy a kommunizmus – mint eszmerendszer – nem volt egységes, és különböző társadalmi és politikai környezetekben másként értelmeződött. A Szovjetunióban a marxizmusból egy állami vallássá torzult ideológia lett, míg Nyugaton, ha nem is volt töretlen a fejlődése, de megmaradt egyfajta társadalomkritikus irányzatként, amely a kapitalizmus igazságtalanságait próbálta orvosolni demokratikus keretek között.

Enrico Berlinguer és az olasz kommunizmus

Enrico Berlinguer, az olasz Kommunista Párt (PCI) vezetője, kulcsszereplő volt abban, hogy a nyugati kommunista pártok eltávolodjanak a Szovjetuniótól. Berlinguer híres "Eurokommunizmus" elméletének köszönhetően, mely az olasz kommunizmus függetlenségét hangsúlyozta a szovjet modelltől, és a demokratikus rendszerekhez való alkalmazkodást támogatta. Berlinguer és pártja a szovjet típusú diktatúra helyett a demokratikus, parlamentáris eszközökkel történő szocialista kormányzást képviselte, elutasítva a szovjet modell autoritárius jellegét. Ez különbözött a Szovjetunió állami szocializmusától, amely mindenhatóságával igyekezett diktálni a nemzetközi kommunista mozgalmaknak.

A francia Kommunista Párt (PCF) átalakulása

A francia Kommunista Párt is, mint sok más nyugati kommunista párt, igyekezett különválni a Szovjetuniótól, különösen a prágai tavasz után. A PCF számára a szovjet inváziót követően a párt vezetői szembesültek a kérdéssel: hogyan működjenek együtt a szocialista eszmékkel, anélkül hogy a szovjet diktatúra áldozatai legyenek? A párt politikai küzdelmeit az '70-es és '80-as években a kommunizmus újragondolásával folytatta. Az irányelv átalakítása és a demokrácia iránti elkötelezettség hangsúlyozása nemcsak a párt, hanem az egész nyugati baloldal számára komoly kihívást jelentett, és ezek a változások a francia társadalomban is jelentős politikai diskurzust váltottak ki.

A prágai tavasz utáni nyugati reakciók

A prágai tavasz 1968-ban a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban történt reformok időszakát jelentette, amikor Dubček vezetésével egy szocialista "emberi arcú" verzió létrehozására törekedtek. A Szovjetunió, és különösen Brezsnyev, nem tűrte el a szocializmus "torzulásait", és erőszakos beavatkozással véget vetett a reformoknak. Nyugat-Európában azonban sok kommunista párt kezdett eltávolodni a szovjet modell mögött húzódó brutális elnyomástól. A szovjet intervenciót követően a nyugati kommunista pártok is kénytelenek voltak átértékelni a Szovjetunióval való viszonyukat. A prágai tavasz eseményei rávilágítottak a szovjet rendszer emberi jogokkal szembeni tisztelettelenségére, és komoly kérdéseket vetettek fel a kommunista ideológia hitelességét illetően. Az ezen eseményekre adott nyugati reakciók különösen figyelmeztették a nyugati kommunista pártokat arra, hogy a szovjet rendszer nem a proletariátus nemzetközi forradalmát, hanem a birodalmi érdekeit szolgálja.

A nyugati kommunista pártok és a Szovjetunió: Különbségek és konfliktusok

Ezek a példák jól tükrözik azt a fokozódó feszültséget, amely a nyugati kommunista pártok és a Szovjetunió között alakult ki a hidegháború során. Míg a szovjet párt és Sztálin politikája a forradalmi erőszakra, a világforradalomra és a szovjet birodalom kiterjesztésére összpontosított, addig a nyugati pártok, mint az olasz PCI vagy a francia PCF, egyre inkább a demokratikus szocializmus és a szovjet autoritárius modell elutasítása felé fordultak.

Ezek a különbségek nemcsak politikai szinten jelentkeztek, hanem ideológiai szinten is, és a nyugati kommunista pártok számára kérdésessé vált a Szovjetunió politikai és ideológiai hegemóniájának elfogadása.

A marxizmus elavulása: A technikai fejlődés és a társadalom új kihívásai

A marxizmus, mint ideológiai rendszer, mára nemcsak elavultnak tűnik, hanem alapvetően el is avult. Eredetileg a társadalmi osztályok közötti egyenlőség megteremtését és a munkásosztály felszabadítását célozta meg, de mára a világot nem csupán politikai, hanem technológiai és gazdasági új kihívások uralják, amelyekre a marxista elméletek nem adnak érdemi választ. Az idők során a társadalmak, a gazdaságok és a technikai fejlődés olyan irányba haladtak, hogy a marxizmus eszméi már nem képesek megbirkózni a modern világ komplex problémáival.

A korábbi társadalmi problémák, amelyek a gazdasági egyenlőtlenségekre, az osztályharcra és a munkásosztály szenvedéseire összpontosítottak, mára már a múlt részévé váltak. A technikai fejlődés lehetővé tette az ipari termelés, a kommunikáció és a globális összekapcsolódás korát, amelyek alapvetően átformálták a világ működését. A munkásosztály életkörülményei – legalábbis a fejlettebb országokban – sok tekintetben jelentősen javultak, és a középosztály megerősödése számos társadalomban új politikai realitásokat teremtett. Az igazságosság és a társadalmi jólét kérdései már nem csupán a gazdasági osztályharcról szólnak, hanem sokkal összetettebb társadalmi, jogállami és globális kihívásokról, mint a környezetvédelem, az egyenlő jogok biztosítása és a globális biztonság megőrzése.

A marxizmus elméletei, amelyek egykor radikális választ ígértek a gazdasági és társadalmi problémákra, ma már nem tudják kezelni a modern világ által felvetett kérdéseket. A világot ma sokkal inkább a globalizáció, a technológiai forradalom és a fenntarthatóság problémái uralják, amelyekhez a marxizmus – annak elméleti keretei és dogmatikája révén – nem képes hatékony megoldásokat kínálni. Mivel a rendszer alapjaiban egy meghatározott osztályharcra épült, amely egy zárt gazdasági és társadalmi modellt feltételezett, az új, globális problémák és az interdiszciplináris megközelítések nem illeszthetők a marxista elmélet keretei közé.

A technikai fejlődés és az információs társadalom gyorsan változó dinamikái, mint például a mesterséges intelligencia, a digitalizáció, a globális felmelegedés és az etikai kérdések, mind olyan területek, ahol a marxizmus és annak modern, torzult formái már nem tudnak választ adni. Míg Marx saját idejében az ipari társadalom problémáira reagált, a mai világban a gazdasági és társadalmi struktúrák sokkal bonyolultabbá váltak, és az új típusú globális kihívások nem oldhatóak meg a régi, osztályharcra épülő elvekkel.

Még a marxizmus mai legelterjedtebb formái is, mint a baloldali populizmus vagy a modern szocializmus, sokszor eltévelyednek a globális problémák kezelésében, és inkább politikai eszközként használják fel a társadalmi igazságosság kérdéseit. Ezek az ideológiai megközelítések, bár próbálják alkalmazni a klasszikus marxista elveket, mégis egyre inkább elmaradnak a valódi megoldásoktól, és nem veszik figyelembe a modern világ komplexitását és az új problémák sürgető természetét.

A marxizmus, amely egykor radikális és progresszív ideológiaként indult, ma már nemcsak hogy nem releváns, hanem egy olyan elavult rendszer, amely a történelmi fejlődés folyamán kiürült. A mai társadalom számára az igazságosság, a jogállamiság és a fenntarthatóság kérdései sokkal tágabb dimenziókat ölelnek fel, amelyekhez új gondolkodásra, új politikai és gazdasági modellekre van szükség – nem pedig a múlt torz ideológiáira.

Karl Marx gazdasági elmélete, amely a 19. századi kapitalizmus kritikájára épült, ma is hatással van a közgondolkodásra. A marxista diagnózis a kapitalizmus szükségszerű bukását és az osztályharcot helyezte középpontba. Marx úgy vélte, hogy a kapitalizmus elnyomja a munkásosztályt, miközben a tőkésosztály gazdagodik. Azonban a marxista elemzés, bár forradalmi hatású volt, nem állta ki az idő próbáját, és napjaink gazdasági valósága egészen más irányba mutat. Az alapvető kérdés tehát: hogyan értelmezzük Marx örökségét a mai gazdaság tükrében?

A marxista diagnózis: Karl Homann és Ingo Pies Kritikája

Karl Homann és Ingo Pies neves közgazdászok szerint Marx kapitalizmusra vonatkozó elemzése alapvetően téves. Marx gazdasági modellje egy hibás analógián alapult, amely nem vette figyelembe a piac dinamikáját és a munkaerő szűkösségét. Marx a munka és a tőke viszonyát úgy látta, hogy a tőkésosztály kizsákmányolja a munkásokat, a munkaerőt csupán a tőke eszközeként kezelve. Azonban Homann és Pies érvelése szerint Marx nem látta, hogy a kapitalista versenylogika képes megfordulni, amikor a munkaerő kereslete nő. A munkaerő szűkössé válása esetén a munkáltatók versenyezni kezdenek a munkavállalókért, ami béremelkedéshez és életszínvonal-növekedéshez vezet

A munka és tőke viszonya: A termelékenység és bér növekedése

A történelmi tapasztalatok szerint a bérszínvonal nem ideológiai alapon, hanem a termelékenység növekedéséből következik, amit pedig a munkahelyek tőkeellátottsága határoz meg. Homann és Pies hangsúlyozzák, hogy a kapitalizmus lényege nem az elnyomás, hanem a társadalmi partnerség, ahol a munka és a tőke egymás feltételei. A tőke teszi lehetővé a munka hatékony elvégzését, a termelékenység növelését, és így a magasabb béreket. A gazdaság egyszerű törvénye, hogy a munkásoknak tőkére van szükségük, hogy hatékonyan dolgozhassanak, és a hatékony munka lehetővé teszi a magasabb bért.

Marx mint politikai retorikus: A kizsákmányolás mítosza

Homann és Pies szerint Marx nem csupán hibás gazdasági diagnózist adott, hanem politikai retorikájával is torzította a kapitalizmus működését. Marx új kifejezéseket és fogalmakat vezetett be, amelyek a piac működését kizsákmányolásként ábrázolták. Az önkéntes munkaviszonyokat bérrabszolgaságnak minősítette, és a szabadpiaci cserekapcsolatokat a kizsákmányolás rendszerének nevezte. Marx a piacot demonizálta, mint a kizsákmányolás és elnyomás színterét. Ezt az érzelmileg telített nyelvet ma is érzékelhetjük a közéleti diskurzusban, különösen válsághelyzetekben, ahol a piac felfüggesztését sokan a társadalmi problémák megoldásaként látják.

A szegénység és kizsákmányolás összekeverése: A valóság

A marxista elmélet hajlamos összekeverni a szegénységet és a kizsákmányolást, állítják Homann és Pies. A 19. századi ipari forradalom idején valóban nyomorúságos körülmények között dolgoztak a munkások, de ez nem a kapitalizmus terméke volt. A kapitalizmus nem hozta létre a szegénységet, hanem éppen a gazdasági növekedés, a technológiai fejlődés és a tőke felhalmozódása tette lehetővé, hogy a munkásosztály életkörülményei idővel javuljanak. A mai fejlett gazdaságokban a szegénység legfőbb okai nem a kizsákmányolásban keresendők, hanem a gazdasági egyenlőtlenségekben, a tőke koncentrációjában és a globális gazdaság strukturális problémáiban.

A kapitalizmus fejlődése: A múlt hibáitól a jövő kihívásaihoz

A marxizmus kritikája egyértelműen rávilágít arra, hogy a kapitalizmus fejlődése nem kizsákmányolásra épült, hanem a gazdasági és társadalmi fejlődés révén folyamatosan képes volt változtatni az emberek életkörülményein. A valóság nem a marxista osztályharcban keresendő, hanem a globális gazdaság dinamikájában, amely mindenki számára új lehetőségeket és kihívásokat kínál.

*

Putyin politikai ideológiai rendszere, bár sok szempontból a múlt orosz birodalmi hagyományait idézi, valójában egy új, modern "marxizmus" alakját öltötte. A bolsevizmus, a marxizmus-leninizmus eszméi, amelyek egykor a szovjet állam alapját képezték, mára elhaltak, és nem tudják alátámasztani az agresszív orosz külpolitikát. Putyin tehát nem a szovjet ideológia folytatása, hanem annak elvetésével egy új, sajátos ideológiai keretet hozott létre. A „Ruszkij Mir”, vagyis az Orosz világ eszméje, amely egyesíti az orosz ortodox vallást, az agresszív nacionalizmust és a szláv szupremáciát, lényegében a modern orosz birodalom alapjaivá vált. Ez az eszme szorosan összefonódik az orosz cári időszak ideológiájával, különösen abban a formában, hogy az orosz ortodox vallás, a nacionalizmus és a szláv szupremácia szoros kapcsolatban álltak az orosz birodalmi gondolkodással.

A cári Oroszország számára az ortodox vallás és az orosz nemzeti identitás szoros összefonódása volt az alapja annak, hogy az orosz birodalom isteni küldetésként és civilizáló hatalomként tekintsen saját magára, különösen a szláv népek vezetőjeként. II. Sándor és I. Miklós uralkodása alatt az ortodox vallás dominanciája, a szláv testvériség eszméje és az orosz birodalom védelmező szerepe a keresztény világban hangsúlyozódott. Az orosz cár, mint „Isten kenete”, és a szláv népek vezetője szerepelt, és ez politikai legitimációt adott a birodalom számára.

Putyin tehát nem csupán a birodalmi terjeszkedés örökségét követi, hanem annak ideológiai aspektusait is átvette, és az orosz nemzeti és vallási identitás erősítésével igazította azt a 21. századi geopolitikai célokhoz. Míg a cári ideológia kifejezetten a monarchia és az ortodox vallás összefonódására épült, Putyin ezt az eszmerendszert a modern orosz birodalom alapjává tette, támogatva a „Ruszkij Mir” eszméjét és az orosz birodalom újraépítését.

A „Ruszkij Mir” tehát mély gyökerekkel rendelkezik az orosz cári ideológiában, és Putyin ennek egy modern, agresszív formáját képviseli, amely a vallás, a nacionalizmus és az imperializmus szoros keverékére épít. Ebben az új ideológiai rendszerben Putyin egy sajátos „orosz marxizmust” alakított ki, amely nem csupán a birodalmi örökséget, hanem vallási és nacionalista elemeket is magába foglal, új politikai narratívát teremtve. A cél nem csupán az orosz állam határainak védelme, hanem az orosz birodalom újraformálása, amely a nemzeti és vallási szempontok szerint alakítja a világpolitikai színteret.

Putyin ideológiai rendszere tehát nemcsak Oroszország számára, hanem a világ számára is figyelmeztetésként szolgál: a múlt nem csupán emlék, hanem aktívan formálja a jövőt. Az orosz birodalmi ideológia újraéledése, bár nem marxista alapú, de annak erőszakos, vallásilag alátámasztott világrendjét szolgálja, amely visszanyúl a történelmi tradíciókhoz és egy új, agresszív geopolitikai rendet próbál kialakítani.

Putyin felfogása, bár különbözik a marxista alapú bolsevizmustól, ugyanolyan veszélyes Európára nézve, mint a Sztálin-féle ideológia volt. A különbség csupán az, hogy míg a bolsevizmus klasszikusan az osztályharcra és a proletariátus világforradalmi szerepére épített, Putyin politikai ideológiája inkább a nemzeti és vallási alapú szláv szupremáciára, az orosz birodalmi terjeszkedésre, és a vallásos fundamentumokkal való legitimálásra épít.

A „Ruszkij Mir” eszméje, amely egyesíti az orosz ortodox vallást és a szláv nacionalizmust, valójában egy maszk mögé rejtett agresszív ideológia, amely a birodalmi ambíciókat, a terjeszkedést és a más kultúrákkal való szembenállást szolgálja. Az orosz identitás nem csupán kulturális, hanem egy erőteljes politikai és ideológiai mozgalom is, amely a múlt imperialista, birodalmi hagyományait próbálja modern köntösbe öltöztetni. Ez az ideológiai örökség, amelyhez Putyin egy vallási aspektust is hozzáadott, éppúgy veszélyt jelenthet Európára, mint a Sztálin által képviselt bolsevik eszmék, amelyek a világforradalom és az imperialista célok nevében hoztak végzetes döntéseket.

Putyin felfogásában a „Ruszkij Mir” szinte ugyanolyan globális ambícióval rendelkezik, mint a bolsevik ideológia annak idején. A szláv nacionalizmus és ortodox vallásos fundamentalizmus keveredése alatt ott húzódik egy sokkal szélesebb, imperialista cél, amely nemcsak Európa politikai, hanem vallási és kulturális térségét is fenyegeti. Az orosz birodalmi gondolkodás nemcsak területi kiterjeszkedést céloz, hanem a vallásos és nemzeti identitás nevében kívánja megváltoztatni a geopolitikai egyensúlyt. A múltban a bolsevizmus volt az eszköz, most pedig egy új, sokkal nacionalistább és vallásosabb formában, a „Ruszkij Mir” ideológiáján keresztül valósulhat meg.

Európa számára tehát ez a Putyini politikai irányvonal egy komoly veszélyt jelent, mert nem csupán politikai, hanem kulturális és vallási térfoglalásról is szó van. Ez a fajta agresszió, amely a nemzeti identitás és vallásos fundamentumok szoros összekapcsolásával legitimálja magát, képes destabilizálni a kontinens politikai egyensúlyát és társadalmi kohézióját. A történelmi párhuzamok és az orosz birodalom múltbéli törekvései alapján nem szabad alábecsülni, hogy a Putyini ideológia milyen mértékben fenyegetheti a mai Európát, és miért hasonlítható a bolsevik ideológia korábbi veszélyeihez.

-000-

Felhasznált irodalom jegyzék

• Karl Marx: A tőke (Das Kapital)

• Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete

• Vladimir Lenin: Állam és forradalom-1917

• Vladimir Lenin: A bolsevizmus és a demokratikus centralizmus

• Robert Service: Lenin: A Biography

• Orlando Figes: A forradalom története

• Terry Martin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939

• Ralph Miliband: The State in Capitalist Society

• Vladimir Tismaneanu: Stalinism for All Seasons: A Political History of Romanian Communism

• Anne Applebaum: Iron Curtain: The Crushing of Eastern Europe, 1944-1956

• Geoffrey Roberts: Stalin's Wars: From World War to Cold War, 1939-1953

• David R. Shearer: Policing Stalin's Socialism: Repression and Social Order in the Soviet Union, 1924-1953

• Pipes, Richard. Russia Under the Old Regime. New York: Charles Scribner's Sons, 1995.

• Figes, Orlando. The Whisperers: Private Life in Stalin's Russia. London: Penguin Books, 2007.

• Getty, J. Arch, és Oleg V. Naumov. The Road to Terror: Stalin and the Self-Destruction of the Bolsheviks. New Haven: Yale University Press, 1999.

• Zubok, Vladislav M. A Failed Empire: The Soviet Union in the Cold War from Stalin to Gorbachev. Chapel Hill: The University of North Carolina Press, 2007.

• Gaddis, John Lewis. The Cold War: A New History. New York: Penguin Press, 2005.

• Kenez, Peter. The Political Repression in the Soviet Union. Cambridge: Cambridge University Press, 1999.

• Snyder, Timothy. The Road to Unfreedom: Russia, Europe, America. New York: Tim Duggan Books, 2018.

• Rainer, Karoly. Hungary 1956: A Revolution Betrayed. New York: Columbia University Press, 1991.

• Jireček, Richard. Prague 1968: The Soviet Invasion and its Aftermath. Prague: Karolinum Press, 2001.

• Gorbachev, M. (1995). Memoirs. Doubleday.

• Lenin, V. I. (1961). State and Revolution. International Publishers.

• Pipes, R. (1990). The Russian Revolution. Vintage Books.

• Radosh, R. (1979). The Soviet System: A Radical Analysis of the Soviet State and Its Ideology. Viking Press.

• Snyder, T. (2010). Bloodlands: Europe Between Hitler and Stalin. Basic Books.

• Figes, O. (1996). A People's Tragedy: The Russian Revolution 1891-1924. Viking.

• Kotkin, S. (2017). Stalin: Paradoxes of Power, 1878-1928. Penguin Press.

• Conquest, R. (2007). The Great Terror: A Reassessment. Oxford University Press.

• Zhdanov, A. (2002). The Soviet Union: A History of the USSR. Progress Publishers.

• Carr, E. H. (1956). The Russian Revolution: From Lenin to Stalin. Macmillan.