„Ahol a szavaknak nincs hatalmuk, ott a fegyvereké lesz az utolsó szó.” Ez a mondat ma különös súllyal cseng – az igazság, az emberi méltóság és az emlékezés jogáért kiáltva..
Ezek a szavak különös súllyal csengenek most, amikor az igazságért, az emberi méltóságért, és az emlékezés jogáért kell kiáltanunk. A fiatal ukrán újságíró, Viktorija Roscsina tragikus halála nem elszigetelt eset: sorsa egy mélyebb, sötétebb valóságra mutat rá – az orosz agresszió kegyetlenségére, a civil lakosság elleni szisztematikus erőszakra, és a múltból kísértő háborús bűnök megismétlődésére.

Az újságíró, aki túl közel ment az igazsághoz

Viktorija Roscsina 2023 augusztusában tűnt el, miközben az orosz megszállás alatt álló ukrán területekről tudósított. Már korábban is őrizetbe vették – 2022-ben tíz napig tartották fogva – de ezúttal nem tért vissza. Holttestét 2025 februárjában adták vissza Ukrajnának, több belső szerv – köztük az agy, szemgolyók, légcső egy része – hiányában. A kínzás jelei, törött bordák, horzsolások, áramütés nyomai, valamint a nyelvcsont sérülése – amelyet általában kézi fojtogatás okoz – egyértelműen utalnak arra, hogy halála erőszakos, szándékos és brutális volt.

Az orosz dokumentáció a holttestet „azonosítatlan férfiként” tüntette fel, a halál okaként valószínűsíthetően „szív teljes artériás károsodását” jegyezve be. Ez a cinikus eljárás nemcsak az emberi méltóság teljes semmibevétele, hanem tudatos eltussolása egy bűncselekménynek, amely bármelyik háborús diktatúra módszertanát idézi.

Bucsa – ahol a világ szembesült a valósággal

Roscsina esete önmagában is megrázó, de nem egyedülálló. 2022 tavaszán Bucsa neve vált a kegyetlenség szinonimájává. Az orosz csapatok kivonulása után ukrán hatóságok több száz holttestet találtak – közülük sokakat hátrakötözött kézzel, tarkón lőve, vagy tömegsírba dobva. Nők, gyermekek, idősek – civilek, akiket az orosz katonák kegyetlenül kivégeztek.

Bucsa városa, Kijev külvárosában, a háború egyik legszomorúbb szimbóluma lett. Az orosz erők megszállásakor a város több ezer ártatlan lakosának élete vált borzalmas pokollá. Az ott elkövetett atrocitások és jogsértések a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltették, és Bucsa ma már a háborús bűnök és a civil áldozatok szinonimájává vált.

Az ENSZ és több független nemzetközi szervezet – köztük az Amnesty International, a Human Rights Watch és az OSZE – megerősítette: Bucsában súlyos, szisztematikus emberi jogi jogsértések történtek, amelyek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Bucsa tragédiája azt mutatja meg, hogy az emberi élet semmit sem ér azok számára, akik a háborút a félelem, a brutalitás és a büntetlenség eszközének tekintik. A módszerek – kivégzések, tömegsírok, eltüntetések – kísértetiesen emlékeztetnek a 20. század tömeggyilkosságaira, mint Katyn, Srebrenica vagy Groznij.

A bucsai mészárlás szörnyűsége nem csupán a gyilkolásban rejlik, hanem abban a rendszerszintű embertelenségben, amely nem tesz különbséget katonai és civil célpont között, és a megfélemlítés, a terror és a büntetés eszközévé alacsonyítja le az emberi életet. A dokumentált esetek, műholdfelvételek, szemtanúk vallomásai és független szervezetek vizsgálatai alapján ma már kétség sem fér hozzá: Bucsa háborús bűncselekmény helyszíne volt.

Mindezt az Orosz világ (Ruszija mir) szellemében tették, amely az orosz hatalom minden eszközt legitimál, ha az a nemzeti érdekek védelmét szolgálja – még akkor is, ha az igazság eltüntetését és az emberi méltóság totális semmibevételét jelenti. Az állami szintű erőszak és manipuláció e politikai rendszer szerves részévé váltak. Az igazság elnyomása, a bűncselekmények eltussolása, a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása – mindezek a Ruszija mir filozófiájának kíméletlen következményei

A szovjet, majd a posztszovjet orosz hadigépezet kegyetlensége nem spontán katonai brutalitás, hanem egy autoriter, cinikus és embertelen politikai rendszer tudatos terméke. A katonai erőszak eszköze az orosz állami hatalomgyakorlásnak: a cél nemcsak az ellenség fizikai megsemmisítése, hanem annak morális megalázása, az igazság eltitkolása, az egyéni méltóság totális eltiprása is.

Az ilyen típusú politika – amely a félelemre, elfojtásra és nacionalista önigazolásra épül – a hadsereget és a titkosszolgálatokat a rendszer szívverésévé teszi. A háborús bűnök, a kínzások, az emberrablások, a civilek elleni tömegmészárlások (mint Bucsa vagy Izjum) nem hibák, hanem a rendszer működésének szerves részei. Ezért van az, hogy nincs valódi felelősségre vonás, nincs belső lelkiismeret, mert maga a rendszer az, amely az embertelenséget normalizálja.

Az orosz hadsereg embertelensége nem új keletű. A katyni mészárlás során a szovjet NKVD több ezer lengyel tisztet és értelmiségit gyilkolt meg 1940-ben, majd évtizedekig tagadták a bűntényt. Groznij bombázása során a polgári lakosság brutális pusztítása zajlott. Szíriában, az orosz hadsereg által támogatott Aszad-rezsim válogatás nélkül bombázott kórházakat, iskolákat, lakónegyedeket.

Ez a minta – a bűntett, a tagadás, majd a propagandával való elferdítés – ma is élő gyakorlat. A múlt kísért, mert soha nem volt igazán elszámoltatva.

Az orosz háborús bűnök krónikája – 2022–2024

Az Ukrajna elleni orosz agresszió során elkövetett háborús bűntettek sok esetben a náci SS-alakulatok rémtetteit idézik. Az alábbi esetek a nemzetközi közösség által dokumentált, különösen súlyos, civilek elleni támadásokat mutatják be.Kramatorsk vasútállomás bombázása – 2022. április 8.

Kramatorsk város vasútállomása akkor vált célponttá, amikor a harci zónákból menekülő civilekkel zsúfolásig megtelt. Az orosz erők egy 9K79 Tochka rakétát indítottak repeszfejjel, amely szándékosan a civilek ellen irányult. A támadás tömegmészárlást okozott, és a pályaudvar a kétségbeesett menekültek haláltáborává vált. A nemzetközi közösség elítélte a civil célpont elleni brutális támadást.

Mariupol ostroma és a humanitárius katasztrófa

A város szisztematikus bombázása során ezrek vesztették életüket, kórházakat, lakóházakat, menedékhelyeket pusztítottak el. A német jogászok, Christian Tomuschat és Otto Luchterhandt, népirtásként értékelték a város ellen folytatott hadműveletet, amely súlyosan sérti az emberi jogokat és a nemzetközi háborús jogot.

• Szülészeti kórház bombázása – 2022. március 9.

• A mariupoli 1. számú gyermekkórház és szülészeti osztály ellen intézett légicsapás négy ember – köztük egy halva született csecsemő – életét követelte, és több tucatnyi sérültet hagyott maga után. A célzott támadás súlyosan megsértette a nemzetközi humanitárius jogot.

• Drámaszínház elleni légitámadás – 2022. március 16.

• Az Akadémiai Drámaszínház, ahol több mint ezer civil – köztük sok gyermek – keresett menedéket, a "GYERMEK" feliratok ellenére is bombatalálatot kapott. Az ukrán források szerint legalább 300 ember halt meg. A támadás világos példája a háborús jogok megsértésének.

Csernyihiv és Jahidne borzalmai

• Csernyihiv bombázása – 2022. március 3.

• A város lakóövezetében, ahol civilek élelmiszerért várakoztak, nyolc irányítatlan bomba csapódott be. 47 ember halt meg, és a támadás a Genfi Egyezmény súlyos megsértésének minősül.

• Jahidne falu tragédiája – 2022. március 5.#Az orosz erők 360 lakost kényszerítettek egy szűk pincébe, ahol 26 napig tartották őket embertelen körülmények között. Tíz ember a rossz ellátás miatt halt meg, további 16 személyt orosz katonák végeztek ki. A történtek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Harkiv régióban elkövetett bűntettek – 2022 májusától

• Civil konvoj elleni támadás

• Harkiv közelében az orosz hadsereg civil járművek konvojára nyitott tüzet. A támadásban gyermekek is meghaltak. Az eseményt az Amnesty International is dokumentálta mint szándékos, civil célpont elleni támadást.

• Izium tömegsírok és kínzókamrák – 2022. szeptember

• Az ukrán hadsereg Izium térségében több mint 400 sírt tárt fel, melyek közül sok áldozaton kínzás nyomai voltak láthatók. Később tíz kínzószobát azonosítottak a régió különböző városaiban, ahol pszichológiai és fizikai bántalmazást is alkalmaztak, gyermekek ellen is. Dmitro Lubinec, Ukrajna emberi jogi biztosa részletesen beszámolt a brutális körülményekről.

Gyermekkórház elleni rakétatámadás Kijevben – 2024. július 8.

Az orosz erők egy Cs-101-es lopakodó cirkálórakétával támadták meg az Ochmatdyt Gyermekkórházat – Európa egyik legnagyobb gyermekgyógyászati intézményét. A támadásban két ember meghalt, köztük egy orvos, harmincan megsérültek, köztük tíz gyermek. Három nyitott szívműtét zajlott a becsapódás pillanatában – az orvosok a légicsapás közben is befejezték a beavatkozásokat. A kórház működésképtelenné vált, több száz súlyos állapotú gyermeket kellett átszállítani Ukrajnán belül vagy külföldre.

Az itt dokumentált események nemcsak a nemzetközi humanitárius jog és a Genfi Egyezmények megsértését jelentik, hanem az emberiesség határainak teljes figyelmen kívül hagyását. A nemzetközi közösségnek erkölcsi és jogi felelőssége, hogy az elkövetőket felelősségre vonja, és megakadályozza a hasonló atrocitások megismétlődését.

„Nincs ukrán nép”

Az orosz agresszió Ukrajnában nem csupán területszerzési célokat szolgál, hanem egy mélyebb és rendszerszintű pusztítást: a nemzeti identitás, a kultúra és az önrendelkezés felszámolását. A lakóépületek elleni rakétatámadások, a kínzások, a tömegsírokban talált holttestek és a hadifoglyok egyre gyakoribb kivégzése mellett a megszállás lényege egy ideológiai háború is: Ukrajna eltüntetése a történelemből és a kollektív tudatból.

A megszállt területeken már az iskolákban megkezdődött az ukrán nemzeti identitás eltörlése. Az ukrán címereket az orosz szimbólumokkal helyettesítették, az oktatás orosz tanterv szerint zajlik, és az ukrán nyelvet, történelmet tudatosan kiszorítják. A tanárok, akik nem hajlandók együttműködni állásukat veszítik, vagy üldöztetésben részesülnek.

Van egy közös szál, ami végigvonul: Ukrajna mint olyan nem létezik, nem létezett, és nem is szabadna léteznie – fogalmaz az egyik iskolaigazgató. Az orosz tankönyvek szerint nincs ukrán nép, csak „egységes orosz nép” van, ezzel megfosztva az ukránokat történelmüktől, kultúrájuktól és önrendelkezési joguktól.

Ez a szisztematikus tagadás és pusztítás sokak szerint kimeríti a népirtás fogalmát. Bár jogilag a népirtás bizonyítása összetett – hiszen a szándékosságot nehéz formálisan rögzíteni –, az ukrán jogászok és nemzetközi szakértők szerint számos háborús és emberiesség elleni bűncselekmény már most is bizonyítható. Az orosz propaganda kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban: Ukrajna létét hamis történelmi érvekkel próbálják cáfolni. Vlagyimir Putyin szerint például „az emberiség történetében korábban nem volt Ukrajna”, azt a szovjet vezetés „alkotta meg”.

A háború kezdete óta több mint 1500 kulturális intézményt pusztítottak el Ukrajnában, vagy fosztottak ki. Ez a kulturális örökség szisztematikus megsemmisítése, amelyről sokan úgy vélik: nem véletlen, hanem célzott hadviselés része. „Elpusztítják a kultúránkat, elpusztítják a népünket” – fogalmazza meg Natalia Korystina kulturális örökségvédő.

A megszállás nem csak az intézményeken és tankönyveken keresztül mutatkozik meg, hanem a hadviselés brutalitásában is. Egyre több megbízható jelentés számol be arról, hogy az orosz katonák hadifoglyokat végeznek ki – gyakran kegyetlen és demonstratív módon. Az ilyen bűncselekményekről készült felvételeket néha maguk az elkövetők töltik fel az internetre, és azokat a háború orosz hívei ünneplik. A szélsőjobboldali Russzics milícia például egy Telegram-posztban arra kérte más egységeket, hogy „nem igazi szláv” hadifoglyokat – például krími tatárokat – biztosítsanak számára emberáldozatként.

2023 áprilisában napvilágra került egy videó, amelyen egy ukrán hadifogoly élve történő lefejezése látható. A felvételen az egyik katona utasítja a kivégzőt, hogy a levágott fejet tegye zsákba és „küldje el a parancsnoknak”. Az ukrán nyomozók szerint az elkövetők a Wagner-csoporthoz tartoztak, amely korábban hasonló brutalitásairól volt ismert Szíriában is.

A Wagner-csoport – és más orosz egységek – által elkövetett bűncselekmények gyakran nemcsak eltűrtek, de nyílt vagy szimbolikus támogatást is élveznek a legfelsőbb politikai vezetéstől. 2022 márciusában, nem sokkal Bucsa külvárosának kiürítése után – ahol orosz katonák több száz civilt gyilkoltak meg – Vlagyimir Putyin kitüntette a 155. számú tengerészgyalogos dandárt, amely részt vett a mészárlásban.

Ez a gesztus nemcsak vakmerő, hanem tudatos: mintha a háborús bűnöket a Kreml nem elhallgatná, hanem megjutalmazná. 2023 végén pedig a zászlajukat látványosan felvonták Putyin mögött az éves sajtótájékoztatón.

A jogi felelősségre vonás esélyei egyelőre korlátozottak, ám a dokumentáció és a nemzetközi figyelem folyamatos. A háború Ukrajnában tehát nem csupán földrajzi konfliktus, hanem egy olyan küzdelem is, amely egy nép létjogosultságáról, történelmi valóságáról és emberi méltóságáról szól.

A Freiburgi Egyetem nemzetközi jogi szakértője, Paulina Starski szerint az ukrajnai borzalmak már más bűncselekményi kategóriák – mint a háborús és emberiség elleni bűntettek – alapján is büntethetők. „A népirtás esetében a bizonyítási küszöb még magasabb, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni róla” – hangsúlyozza.

A tagadás, a pusztítás, a népi és kulturális identitás eltörlésének szándéka mögött egyetlen ideológia húzódik meg: az Ukrajna nélküli világ eszméje. És ez az eszme a huszonegyedik század közepén egy nép létezésének legbrutálisabb megkérdőjelezése.

A „náci” vád visszájára fordul

Az orosz propaganda évek óta vádolja az ukránokat „nácizmussal”. Ezt a retorikát azonban teljesen hiteltelenné teszik azok az állami szintű tettek, amelyek a náci vagy sztálini módszerekhez hasonlítanak: eltüntetések, kínzások, civil mészárlások, tömeges deportálások. A valóságban ma Oroszország alkalmaz olyan eszközöket, amelyekkel éppen a nácizmus vagy sztálinizmus világát idézi vissza. A legnagyobb történelmi irónia, hogy ezt a rendszer nevez másokat „nácinak”.

Nemzetközi jog és morális felelősség

A Genfi Egyezmények és a Római Statútum tiltják a civil lakosság elleni erőszakot, a kínzást, az eltüntetéseket. A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) lehetőséget ad a háborús bűnösök felelősségre vonására – de a gyakorlatban az elszámoltatás nehézkes. Oroszország nem ismeri el az ICC hatáskörét, és a nemzetközi jog sokszor tehetetlen az olyan államokkal szemben, amelyek elutasítják a jogi normákat.

Mégis: beszélni kell róla. Dokumentálni kell. Meg kell nevezni a bűnt, akkor is, ha az igazságszolgáltatás késlekedik. A világ lelkiismerete nem hallgathat, ha újságírókat gyilkolnak meg azért, mert az igazságot keresik.

Viktorija Roscsina neve nem tűnhet el, és Bucsa árnyéka nem boríthatja el a jövőt. Az orosz dezinformáció és hazugságok mindent el akarnak homályosítani, de nem engedhetjük, hogy a manipuláció keresztül égjen a parlagon hagyott agyakon. A hazugságokra és a dezinformációra fogékony tömeg könnyen elhiszi, amit el akarnak neki adni, ezért muszáj kiállnunk az igazságért. Ha hallgatunk, ha elfordulunk, akkor cinkossá válunk a borzalom folytatásában. Ha nem beszélünk, a történelem torz tükörképe lesz az örökségünk. Csak ha bátran kiállunk az igazság mellett, ha nem hagyjuk, hogy a manipuláció győzzön, akkor őrizhetjük meg azt, ami emberi bennünk – hogy a jövő ne ismételje meg mindazt, ami itt és most történt.

-000-

A 20. század első felében különleges, szűk körű szellemi irányzat született meg Európában amely a modernitással szemben a hagyományos, "ősi" világrend értékeit igyekezett visszaállítani. A tradicionalizmus olyan világnézet, amely a filozófiát, a vallást és a misztikát (vagy ezotériát) egyesíti, és alapvetően antimodern szemléletű. Ennek a gondolatvilágnak az alapját a philosophia perennis (örök filozófia) képezi, amely a világvallásokban és filozófiai rendszerekben közös, örök érvényű igazságokat feltételez, amelyek túlmutatnak a történelmi és kulturális különbségeken.

A tradicionalizmus elutasítja a modernitás értékeit, amelyek a racionalizmusra, a technikai fejlődésre, az individualizmusra és a materializmusra építenek. Ezzel szemben a tradicionalisták azt hirdetik, hogy a társadalom és az emberi élet alapjait az örök, transzcendens igazságoknak kell alkotniuk, amelyeket a vallások és a szakrális rendszerek képesek megfogalmazni. Az igazságok az emberi tapasztalatok univerzális jelenségeiben és az isteni rendben gyökereznek, és a cél az, hogy ezeket a hagyományos értékeket és hitelveket újraélesszük, hiszen a modern világ eltávolodott tőlük. A modern világot el kell utasítani, nem elég a diagnózis, cselekedni kell, s ez a cselekvés a fennálló en bloque elutasítása: lázadás. Az irányzat neve jelzi: legfontosabbnak a tradíciót, a hagyományt tartja.

A tradicionalizmus tehát egy vallási, filozófiai és spirituális megközelítést kínál, amely egy magasabb, szakrális rend megértésére és annak visszaállítására összpontosít. Az emberek és a közösségek számára azt a célt tűzi ki, hogy a modern, materialista társadalom helyett a hagyományos, szakrális világnézetek értékeit vegyék alapul a társadalmi és vallási rendszerek újjáépítésében.

A filozófiát és a misztikát ötvözve a tradicionalizmus hangsúlyozza a metafizikai és vallási tapasztalatok fontosságát, és arra bátorítja az egyéneket, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendenssel, amely túlmutat a fizikai és materiális világon. Ennek keretében a vallási tradíciók és az ezoterikus tanítások kulcsszerepet kapnak a személyes és közösségi spirituális megújulásban.

René Guénon és Julius Evola nevéhez köthetjük a tradicionális iskola alapjait, míg a A 20–21. század fordulóján Alekszandr Dugin szélsőséges politikai ideológiává alakította a tradicionalista örökséget, amelyben az eredeti spirituális törekvések helyett birodalmi geopolitikai célok váltak központivá. E gondolkodók közös alapja a modern világ tagadása, a szakrális társadalmak eszményítése és egyfajta elitista, hierarchikus társadalomkép propagálása volt.

René Guenon

René Guénon a modern világ radikális kritikáját adja, olyan kritikát, amely lényegesen különbözik a múlt és jelen sok más szerzőjének bírálataitól, mivel pozitív viszonyítási pontot is kínál: a hagyomány világát. A „hagyomány” Guénon számára nem csupán régi szokásokat vagy hitrendszereket jelent, hanem egyetemes, metafizikai alapokon nyugvó civilizációs típust. Ezt a típust a történelem folyamán változatos formákban, de lényegét tekintve egységesen, megvalósították Keleten és Nyugaton egyaránt.

A hagyományos civilizációk – Guénon értelmezésében – transzcendens alapokon nyugodtak: az emberinél magasabb rend, egy örök, változatlan metafizikai igazság ismeretén és elfogadásán. Az ilyen társadalmakat egy spirituális elit irányította, akik a transzcendens rendből merítettek autoritást, hogy a társadalmi rendet harmonikusan megszervezzék, megnyissák az utat a magasabb tudás és végső soron a spirituális megvalósítás felé, és értelmet adjanak az emberi életnek.

Guénon szerint a modern világot a deszakralizáció, a transzcendens tagadása, a materializmus, és a szüntelen produktív aktivitás — azaz az úgynevezett "őrült aktivizmus" — jellemzi. A modernitás lényege a csak emberi, időhöz és térhez kötött szempontok abszolutizálása, a szellemi dimenziók teljes elvetése.

Guénon hangsúlyozza, hogy a hagyomány minden egyes korabeli megvalósulása — legyen az keleti vagy nyugati — ugyanazon alapvető metafizikai igazság különböző formája. Ez az egység lehetővé teszi, hogy a különféle vallások és hagyományok egy közös, ősi forrásra — az ún. „őshagyományra” (tradition primordiale) vezessenek vissza.

Guénon különösen fontosnak tartotta azokat a társadalmakat, ahol a beavatási tradíciók a mai napig fennmaradtak. Ezért fordult figyelme fokozottan az iszlám világ felé, különösen a szúfi hagyományok irányába, ahol a spirituális beavatás még élő valóság volt. Guénon „keleti metafizikáról” beszél, leszögezvén, hogy ez nem jelent többet, csak annyit, hogy ott maradt meg a legépebben az Őshagyomány. „Keleti metafizikáról azért beszélünk, mert a nyugati világ jelenlegi szellemi helyzetében a metafizika elfelejtett, figyelmen kívül hagyott, csaknem teljesen elveszett dolog, miközben Keleten még mindig valódi megismerés tárgya. Ha meg akarjuk tudni, hogy mi a metafizika, akkor Kelethez kell fordulnunk, sőt ha újra meg akarunk találni valamit azokból az ősi metafizikai hagyományokból, amelyek valaha Nyugaton létezhettek, (…) akkor ez főleg a keleti tanok segítségével és ezekkel összehasonlítva érhető el.“

Élete második felében Egyiptomba költözött, ott is halt meg. Felvette az Abdel Wahid Yahya nevet, áttért az iszlámra, arab nőt vett feleségül, és teljes mértékben az iszlám hagyomány exoterikus (nyílt, vallásgyakorlási) és ezoterikus (beavatási, misztikus) aspektusai szerint élt.

Julius Evola

Julius Evola filozófiájának alapját a kulturális pesszimizmus, a philosophia perennis (az örök filozófia) eszméje, a spirituális szinkretizmus, a boreális-kozmikus hagyomány és a ciklikus történelemszemlélet alkotta. Evola tradicionalistának tartotta magát: világnézeti perspektíváját egy ősi, asztrológiai-boreális eredetű, magasabb kozmikus rendre és az „aranykor” – az árja korszak – tudására való hivatkozás határozta meg. A modern világgal szemben nem a fejlődés csúcspontjaként tekintett a modernitásra, hanem a hagyomány világát állította szembe vele amely egyetemes érvényű, transzcendens elveken alapult, és a világ különböző kultúráinak hagyományaiban tükröződött vissza.

A „hagyomány” Evola értelmezésében egy olyan kozmikus és metafizikai rendet jelentett, amelyben a „lét világa” és a „létezés világa” – az örökkévaló és a mulandó, a mennyei és a földi, a férfias és a nőies princípiumok – szerves összhangban álltak egymással. Ennek az időbeli megtestesítője a szent király volt, aki a hagyományos állam középpontját jelentette, és papi minőségében „hídépítőként” (pontifexként) kötötte össze az istenit és az emberit.

Evola hagyományos világa szigorúan hierarchikus rendet írt le, amely éles ellentétben állt a modern világ egalitárius, humanista, demokratikus, individualista és „progresszív” eszméivel. 1934-ben írta meg legbefolyásosabb művét, a Lázadás a modern világ ellen (Revolt Against the Modern World) című terjedelmes, áltudományos igényű munkát, amelyben a modern világot kétezer éves dekadencia eredményének ábrázolta. Evola világképe egy keleti ciklikus történelemszemléleten és az állítólagos árja, napközpontú, hősies, arisztokratikus hagyomány dicsőítésén alapult – egy olyan tradíción, amely szerinte az emberiség magasabb rendű korszakait jellemezte. Evola egyes pontokon rokonszenvvel viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, ugyanakkor élesen bírálta annak „szocialista” és „plebejus” jellegét. Karlheinz Weißmann védelmébe vette Evolát, és azzal igyekezett mentegetni, hogy „csak azok nevezik fasisztának, akik meg akarják könnyíteni a dolgukat Ez a védelem azonban figyelmen kívül hagyja, hogy Evola szellemi fasiszta volt: nem pusztán „konzervatív forradalmár”, aki különféle teozófiai és ezoterikus körökben mozgott, hanem egy radikális antimodernista, aki a fasizmus jobboldalibb, még meg nem valósult formáját képviselte.

Evola szellemi legitimációval ruházta fel a hierarchiát, kifejezett antiszemitizmusa pedig az Egyházzal szembeni ellenségeskedéssel párosult. Keresztényellenessége abból fakadt, hogy a katolicizmust az egyenlőség eszméinek terjesztőjeként, valamint a zsidó vallási hagyomány folytatójaként látta. Mindez a szélsőjobboldali gondolkodás tipikus példája, és egy olyan fasiszta eszmeiség felvillantása, amely – Evola szerint – a történelmi fasizmusnál is radikálisabb, hierarchikusabb és antimodernistább lett volna.

Ha Evolát pusztán az antimodernizmus klasszikusaként vagy „konzervatív forradalmárként” írják le, az eltorzítja és elbagatellizálja valódi tanításait. A mai jobboldal sokszor megpróbálja távolítani Evolát a fasizmustól, hogy gondolatait könnyebben rehabilitálhassa, de ez a törekvés figyelmen kívül hagyja Evola valódi, radikális antimodernista és arisztokratikus-forradalmi szellemiségét.

Julius Evola tehát egyfajta intellektuális magányban járta a saját útját, következetesen szembehelyezkedve a modern világ szellemiségével, amelyet hanyatlásként, dekadenciaként élt meg. Számára a tradicionális világkép, a hierarchia, a szellemi rend és a transzcendencia volt az egyedüli értékmérő. Írásaiban egy olyan időtlen rend helyreállítását sürgette, amelyben az ember nem pusztán biológiai lényként, hanem szakrális lényként él és cselekszik.

Művei – mint a Lázadás a modern világ ellen vagy a Metafizika mint a háború művészete – egyszerre testesítik meg ezt a szellemi dacos kiállást és egyfajta reménytelen nosztalgiát is. Evola nem illeszkedett sem a klasszikus konzervativizmus, sem a modern jobboldali mozgalmak eszmevilágába: egy sajátos, radikálisan tradicionális pozícióból bírálta a 20. század ideológiáit.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Evola öröksége mentes volna az ellentmondásoktól. Gondolkodásának emelkedett, eszmei magassága gyakran vált kiábrándítóvá, amikor elméleti szigorúságát gyakorlati megnyilvánulások követték: politikai közeledése a fasizmushoz és más szélsőséges mozgalmakhoz mindenképpen árnyékot vet életművére. Bár ő maga mindig hangsúlyozta, hogy nem az adott rezsimek politikai programját, hanem a mögöttük – szerinte – felsejlő rendteremtő szándékot értékeli, ez a különbségtétel utólagos olvasatban gyakran elmosódik.

Így Julius Evola alakja – akár elismeréssel, akár bírálattal közelítünk hozzá – a modernitás tagadásának egyik legmarkánsabb és egyben legvitatottabb megtestesítőjévé vált. Mindezek fényében nem kerülhető meg Evola életművének sötétebb vetülete sem. Bár filozófiai szinten a szellemi rend és a metafizikai hierarchia helyreállítását sürgette, a gyakorlati politikában olyan rendszerekkel került kapcsolatba, amelyek maguk is a modernitás torzulásai voltak, még ha más színekben is. Evola kritikusai joggal vetik fel: vajon egy valóban transzcendens szellemi rend híve hogyan sodródhatott a földi hatalom brutalitásának oldalára?

Evola sokszor hangoztatta, hogy nem a fasizmust vagy a nácizmust mint politikai rendszereket támogatta, hanem azt a — szerinte ritka — kísérletet, amely az egyéni dekadenciát meghaladó közösségi szellem visszaállítására irányult. Ám ezzel az értelmezéssel sem lehet teljesen felmenteni őt, hiszen bármely szellemi igazság hirdetése értelmét veszti, ha eszközévé válik az embertelenségnek.
Így Evola példája arra is figyelmeztet: a magas eszmények hirdetése önmagában nem mentesít az alacsonyrendű következmények felelőssége alól. Az intellektuális kiválóság, ha nem párosul erkölcsi érzékenységgel, könnyen válhat rideg és veszélyes eszközzé.

Összességében Julius Evola életműve nem egyszerűen elutasítandó vagy kritikátlanul követendő. Sokkal inkább egy mély szellemi kihívás: megérteni, hol végződik a jogos kritika, és hol kezdődik a történelem sötétebb tanulsága.

Végső soron nem csak az számít, mit keresünk a múltban, hanem az is, hogyan őrizzük meg közben a saját tisztánlátásunkat.

A tradicionális iskola szellemi fasizmusa

René Guénon és Julius Evola akik a 20. század első felében a szellemi, vallási és politikai elméletek terén alapvető hatással voltak. Mindkét filozófus a modern világban tapasztalható szellemi válságra reagált, és egy olyan alternatív, tradicionális társadalmi rendet hirdetett, amely szemben állt a modernitás materializmusával és individualizmusával. Evola és Guénon szellemisége nem csupán a vallásos megújulást, hanem egy olyan társadalmi rend visszaállítását is célul tűzte, amely a transzcendens igazságok és a hierarchikus rend alapjain nyugszik.

Guénon és Evola gondolkodásának egyik alapproblémája a világ kettéosztása. A modern világot "elsüllyedtnek", "szétbomlottnak", "degeneráltnak" tekintették, míg a hagyományos társadalmakat – az őskori, archaikus világokat – az abszolút szellemi rend megtestesítőinek.

Ez a látásmód könnyen csúszik át egy manicheus világlátásba, amelyben a világ jókra és rosszakra, fényre és sötétségre válik szét, árnyalatok és átmenetek nélkül. A tradicionális gondolkodók közül Evola különösen hajlamos volt a társadalmi hierarchiák fétisizálására, a „szellemi arisztokrácia” megteremtésének eszményítésére – ahol a kevesek uralják a sokaságot. Ez a gondolat, ha következetesen végigviszik, könnyen találkozik a politikai fasizmussal, amely Evolánál valóban megtörtént: nemcsak elméleti szinten, hanem a fasiszta Olaszország ideológiai támogatásában is.

Az így kialakuló tradicionalizmus tehát nem egyszerűen "visszafordulás a szellemhez", hanem szellemi fasizmus: az emberi lét alapvető egyenrangúságának tagadása, egyfajta spirituális elitizmus, amely az „eredet” nevében újfajta hatalmi rendszereket próbál legitimálni.

Alekszandr Dugin

Alekszandr Dugin (sz. 1962) orosz filozófus, geopolitikai gondolkodó és politikai aktivista, akinek eszméi a mai orosz kül- és belpolitikai irányvonalak egyik fontos ideológiai forrását jelentik. Dugin legismertebb műve, Az orosz geopolitika alapjai (1997), világosan megmutatja célját: egy olyan új, többpólusú világ létrehozását, amelyben Oroszország központi, "eurázsiai" szerepet tölt be.

Dugin a "neoeurázsianizmus" legbefolyásosabb alakja. Ideológiája egyesíti a hagyományos orosz imperializmust, a nacionalizmust, az ortodox vallási elkötelezettséget, a posztmodern relativizmust és a nyugatellenességet. Hirdeti, hogy Oroszországnak meg kell állítania a "liberális" Nyugat kulturális és politikai dominanciáját, és ki kell építenie saját szellemi és politikai civilizációját.

Dugin szerint a világot szellemi értelemben is egy "kontinentális háború" jellemzi: a szárazföldi hatalmak (mint Oroszország) állnak szemben a tengerhatalmakkal (mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia).

Bár Dugin nem tölt be hivatalos politikai tisztséget, gondolatai és érvelései sok szempontból visszaköszönnek a putyini külpolitikában: ilyen például a Krím-félsziget annektálása (2014), a Donbász régió destabilizációja, és a 2022-es Ukrajna elleni invázió indoklása is.

Ma Alekszandr Dugin közvetlen politikai hatalma korlátozottabb, mint egy évtizeddel ezelőtt, mégis ideológiai szimbólummá vált Oroszországban. Bár Putyin közvetlenül ritkán hivatkozik rá, Dugin nézetei beépültek az orosz állami narratívákba, különösen a "Nyugat elleni szent háború" eszméjébe. Ezt az ideológiát a Kreml propaganda-gépezete napi szinten erősíti.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az orosz vezetés – pragmatikus okokból – gyakran szelektíven válogat Dugin gondolataiból. A Kreml nem vállalja fel teljesen Dugin radikális elképzeléseit (pl. Nyugat-Európa teljes "felszámolását" vagy a "szakrális" geopolitikai háború kiterjesztését), inkább csak a nacionalista és tradicionalista elemeket használja ki.

Alekszandr Dugin – aki magát egyértelműen Guénon és Evola szellemi örökösének vallja – Oroszországban máig jelentős ideológus. Bár formálisan nem tagja az orosz kormányzatnak, nézetei, különösen az ún. neoeurázsianizmus és az „orosz világbirodalmi küldetés” eszméje mélyen átszövik az orosz geopolitikai gondolkodást, és hatást gyakoroltak Vlagyimir Putyin világképére is.

Dugin elméletei ugyanakkor sok szempontból veszélyesek: ötvözik a tradicionalizmus irracionális, zárkózott elemeit az agresszív, expanzív nacionalizmussal és a modern demokrácia elleni nyílt ellenségességgel. Ezáltal Dugin gondolkodása – az Umberto Eco által leírt ur-fasiszta mintázatokkal egybecsengően – az intellektuális tradíció nevében támogatja az autoriter rendszereket és a szabadságjogok korlátozását.

Umberto Eco „A mindenkori fasizmus” és a tradicionalisták bírálata

Umberto Eco az Öt írás az erkölcsről című kötetében megjelent A mindenkori fasizmus (vagy Ur-fasizmus) című esszéjében tizennégy alapvető jellemzőt sorol fel, amelyek bármelyikének megléte elegendő ahhoz, hogy a fasizmus megfoganjon egy közegben. A tradicionalista gondolkodók – így René Guénon, Frithjof Schuon, Julius Evola és a 20–21. századi követőik, mint Alekszandr Dugin – szellemi rendszereiben több ilyen elem is kimutatható.

Eco első pontja a „hagyomány kultusza”, amely a tradicionalista projekt középpontjában áll. A tradicionalisták úgy tekintenek az igazságra, mint valami egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatottra, amelyet nem továbbfejleszteni, hanem értelmezni kell. Ezzel szemben a modern tudományos és demokratikus gondolkodás az állandó vizsgálódásra, kritikára és fejlődésre épül.

Eco hangsúlyozza, hogy az ur-fasizmus számára a modern világ elutasítása alapvető: a reneszánsz, a felvilágosodás, az emberi értelem és szabadság vívmányai mind „romlásként” jelennek meg. A tradicionalisták is hasonlóképpen viszonyulnak ezekhez: a felvilágosodást gyakran a „szellemi hanyatlás” kezdőpontjaként emlegetik.

Fontos Eco megállapítása is, hogy az ur-fasiszta világkép szerint a nézeteltérés bűn: aki másként gondolkodik, az „áruló”. A tradicionalisták közösségében ez szintén érvényesül: aki kritikát fogalmaz meg, azt gyakran bélyegzik, megbélyegzik, elutasítják, nem ritkán morális vagy spirituális értéktelenséggel vádolják.

Az ur-fasizmus további jellemzője a „cselekmény megszállottsága” és a „védekezés szükségessége” érzete: a követőknek ostrom alatt kell érezniük magukat, a külső világ fenyegetésétől rettegve. A tradicionalisták ugyanezt a pszichológiát építik fel: a modernitás „sötét korának” veszélyei ellen az „igazi tudás” őrzőiként kell védekezniük.

Eco megállapításai így nemcsak a klasszikus politikai fasizmusra érvényesek, hanem figyelmeztetésként szolgálnak azokkal a spirituális irányzatokkal szemben is, amelyek szent hagyományok nevében zárkóznak el a kritikai gondolkodástól és hirdetnek dogmatikus, irracionális visszatérést egy idealizált múlthoz.

*

Összegzésül René Guénon és Julius Evola tradicionalizmusa sokak szemében a modernitás éles kritikájaként tűnik fel — ám valójában egy grandiózus tévedés emlékműve. Világképük alapja nem a fejlődés, hanem a folyamatos hanyatlás: számukra az emberi történelem nem más, mint egy végtelen zuhanás az isteni fénytől a materiális sötétségbe. Fejlődés helyett lesüllyedést, tudati elhomályosulást hirdetnek — és még ezt is képesek mitikus aranykorszak-ábránddal díszíteni.

Az antropológiai képet is sikerült teljesen kifordítaniuk: az ember nem állati eredetű — vallják —, hanem az állatok a bukott emberek alsóbb világba süllyedt torzszülöttei. Ez a fordított evolúció, ahol Darwin helyett inkább Dante Poklának spirálját képzelhetjük el.

Társadalom- és történelemszemléletük ennek megfelelően nosztalgikus vágyódás az elveszett szakrális királyságok után. A szellem magaslatait kizárólag az istenkirályok és főpapságok képviselték, a nép, a polgárok, az emberi jogok hívei pedig csupán a sötétség hordozói. A demokrácia, a jogegyenlőség, a szabad akarat eszméje számukra a bukás, a világvége megnyilvánulásai. Az általuk idealizált világban az ember nem polgár, hanem alattvaló — lehetőleg örökös, szakrálisan igazolt elnyomás alatt.

Történelemszemléletük groteszk mivoltát jól példázza, hogy a francia forradalmat a "szellemi bűnök" ősrobbanásának tekintik, míg a Harmadik Birodalomban a tradíció "utolsó fellángolását" látják. Az SS az ő szemükben nem bűnszervezet, hanem egy "heroikus lovagrend", Hitler pedig a "meg nem értett szakrális megváltó". 1945 — a civilizált világ számára a nácizmus veresége — számukra a "Sátán földi uralmának" kezdete.

És hogy mindezt még misztikus mázzal is bevonják, bőkezűen adagolják az ezoterikus szólamokat. Csakhogy az ezoterizmus náluk nem mély beavatás, hanem inkább egy marketingcsomag: amíg a hatalomnak szüksége van a szakrális mázra, addig szolgáltatnak; ha pedig más igény mutatkozik, szállítják azt is. A tradicionalizmus ebben az értelemben nem más, mint intellektuális nosztalgia és spirituális szervilizmus keveréke.

-000-

Irodalomjegyzék

• René Guénon: A világ királyai

• Guénon: A keleti metafizika (Bp., 1993, 7. o. Darabos Pál ford.

• Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. 8. o. (Bp. 1998, Darabos Pál ford.)

• Hamvas Béla: Scientia Sacra

• Marsovszky Magdolna: Nemzetisten és ariozófia

• Magdalena Marsovszky: „Gegen die moderne Welt“. Julius Evola in Ungarn

   

A müncheni figyelmeztetés

2007 februárjában Vlagyimir Putyin leadta az első figyelmeztető lövést. Február 9. és 11. között a müncheni Biztonságpolitikai Konferencián való megjelenése során harag és düh jellemezte beszédében elítélte az Egyesült Államok kirívó törekvését az egyedüli világuralomra. Putyin 2007-es müncheni beszédében húzott először piros vonalat, amelynek a Nyugat általi átlépése elkerülhetetlenül visszahatást váltana ki. Akit meglepett Oroszország 2022-es Ukrajna elleni támadása, az nem hallotta 2007-ben Münchenben Putyin mondanivalóját: Putyin egyértelműen bejelentette Oroszország visszatérését a világszíntérre – azzal az igénnyel, hogy
Oroszország a Nyugattal egyenrangú független hatalom.

A korabeli német sajtó egy része figyelmeztetett a veszélyre: „Vlagyimir Putyin úgy vonul be a történelembe, mint az a despota, aki Európát abba a szakadékba taszította, amelyet a kontinens remélt, hogy egyszer s mindenkorra maga mögött hagyjon. Vlagyimir Putyin megszállott, kontrollálhatatlan diktátor. [...]Az utolsó agressziós háború az európai kontinensen német földről indult 1939-ben. Ma reggel óta Putyin követi a történelem hírhedt kegyelmi bukását." (tagesschau.de, 2022. február 24.) "Az orosz elnök megtette azt, amit Nyugaton elképzelhetetlennek tartottak. Ezt Németországnak sem szabad elfelejtenie... Putyin agressziós és hódító háborút tervezett, előkészített és elindított Ukrajna ellen, amely úgy megrázta és megváltoztatta Európát, mint Hitler inváziói óta semmi más erőszakos cselekmény." (FAZ, 2022. február 25.) „

A propaganda új korszaka

Oroszország új korszakot nyitott a geopolitikai kommunikációban: a Kreml legfrissebb propagandahadjárata nem pusztán információs hadviselés, hanem egy tudatosan felépített ideológiai támadás a nyugati világ ellen. A cél: megingatni az Európai Unió legitimitását, elbizonytalanítani a nyugati demokráciák állampolgárait, és végső soron szétzilálni a transzatlanti együttműködés alapjait.

A legújabb retorikai eszköz erre az „eurofasizmus” fogalma, amellyel Moszkva igyekszik az Európai Uniót erkölcsi gyanúba keverni. Ez a torzítás nem véletlen. A történelem egyik legsötétebb korszakához nyúl vissza: Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét nyíltan az új Hitlerként állítják be, miközben Európát nem egyszerűen ellenfélként, hanem civilizációs fenyegetésként ábrázolják. Ez radikális szemléletváltás a korábbi évtizedek Kreml-retorikájához képest, amely korábban elsősorban az Egyesült Államokat tekintette fő ellenségnek. Most Európa vált a célkereszt első számú alakjává.

Karl Schlögel történész sötét és figyelmeztető képet fest: szerinte „már háborús helyzetben vagyunk” – nem a klasszikus, hadüzenettel induló konfliktus értelmében, hanem egy hibrid háborúban, amelyben a propaganda, az energiapolitika, a dezinformáció, a menekültválság gerjesztése, sőt bizonyos politikai pártok támogatása mind egy nagyobb stratégia részei. Oroszország nem bombákkal, hanem kétségek, félelmek és bizalmatlanság szításával támad. Egyes európai pártok – az AfD vagy Sahra Wagenknecht mozgalma – eszközökké válnak ebben a játszmában, akár tudtukon kívül is."Oroszország teszteli, meddig mehet el" – hangsúlyozza Schlögel.

A Kreml történelmi narratívái is egyre inkább a „Nyugat mint bűnös civilizáció” toposzára épülnek. Szergej Lavrov külügyminiszter kijelentése – miszerint „az elmúlt 500 év összes tragédiája Európából eredt” – nemcsak történelemhamisítás, hanem egy világos ideológiai keret megteremtése is. Célja, hogy Oroszországot az áldozat szerepébe helyezze, és a saját agresszióját – legyen szó Ukrajnáról, Moldováról vagy a balti államokról – történelmi igazságtételként tüntesse fel. A múlt kiforgatása a jelen fegyverévé válik.

A nyugati vezetők – ha néha késve is – egyre inkább felismerik a Kreml taktikáit. Mette Frederiksen dán miniszterelnök kijelentése, miszerint „fennáll a veszélye, hogy Ukrajnában a béke veszélyesebb, mint a háború”, sokakat megrökönyíthet, de pontosan rávilágít a realitásra: egy Oroszország által diktált „békeszerződés” valójában a háború folytatása lenne más eszközökkel. Egy ilyen „béke” csak legitimálná az agressziót, precedenst teremtene más autokratikus hatalmak számára, és örökre megingatná a Nyugat morális és politikai tekintélyét.

Putyin első célja: megosztani a Nyugatot

Az orosz elnök egyik hosszú távú stratégiai célja az Egyesült Államok kiszorítása Európából, az Európai Unió megosztása, valamint a NATO lényeges gyengítése. Ez a stratégia nem új keletű, de az utóbbi években egyre nyíltabban és agresszívabban bontakozik ki. A Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov cinikus megjegyzése – miszerint „a kollektív Nyugat kezdett kevésbé kollektív lenni” – jól tükrözi Moszkva örömét az európai egység megrendítésének lehetősége felett.

Putyin második célja: a nyugati segítség megszüntetése Ukrajnának

Oroszország 2024-ben is „mindent megtett Ukrajna elpusztítására” – és kudarcot vallott. Az ukrán fegyveres erők ellenállása – annak ellenére, hogy nyugati fegyverszállítmányok késlekedtek, és az utánpótlásban szűk keresztmetszetek alakultak ki – figyelemre méltó. Az orosz támadások során a Kreml megdöbbentő közönnyel viseltetett a saját ember- és felszerelésveszteségei iránt. Ez nemcsak a hadviselés brutalitását mutatja, hanem azt is, hogy a cél nem csupán katonai győzelem, hanem a Nyugat politikai akaratának megtörése, a társadalmak türelmének és egységének aláásása is.

Putyin céljai – a Nyugat megosztása, Ukrajna elszigetelése és a NATO gyengítése – nem csupán Ukrajna jövőjét, hanem az egész európai biztonsági rendet fenyegetik. A háború tétje jóval túlmutat Ukrajna határain: a szabadság, a demokratikus értékek és az önrendelkezés jövője a kérdés.

A Nyugat számára a legnagyobb kihívás az, hogy megőrizze egységét és kitartását egy hosszú, kimerítő konfliktus során. Ha sikerül fenntartani a támogatást Ukrajna felé, és ellenállni a megosztásra irányuló orosz törekvéseknek, akkor nemcsak Ukrajnát lehet megvédeni, hanem azokat az alapelveket is, amelyekre a második világháború utáni békés Európa épült.

A fenyegetés azonban nem csupán kívülről, Putyin Kremljéből érkezik. A veszély belülről is aláássa a Nyugat erejét: olyan politikai kalandorok révén, mint Donald Trump, aki félművelt cinizmusával, önző hatalomvágyával és szövetségi hűtlenségével a Nyugat egységének egyik legnagyobb belső ellenségévé vált. Trump nem egyszer fenyegette meg a NATO-t, relativizálta az autokráciák bűneit, és olyan világot képzel el, amelyben a demokrácia helyett az erősebb joga uralkodik.

A tét óriási: nem csupán Ukrajna szabadsága forog kockán, hanem a világ jövőjének alakulása is. A Putyin-féle agresszió és a Trump-féle romboló rövidlátás egyaránt azt célozza, hogy szétzilálja azt a szövetségi rendszert, amely a békét, a szabadságot és az emberi méltóságot védelmezi. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e felismerni ezt a kettős fenyegetést, és elég bátrak vagyunk-e szembeszállni vele – kívül és belül egyaránt.

A Kreml játszmája

A jelenlegi háború nem pusztán harctéri konfliktus, hanem átfogó, több fronton zajló háború – ideológiai, információs és pszichológiai szinten. Oroszország célja világos: szétzilálni az európai egységet, elültetni a bizalmatlanságot a tagállamok között, kiélezni a társadalmi törésvonalakat, és elérni, hogy Európa önmagától roppanjon meg. Egy győztes háborúhoz már nem kell elfoglalni egyetlen várost sem – elég, ha a Nyugat elveszíti önbizalmát, egységét és hitelét.

Carlo Masala, a Bundeswehr Egyetem professzora szerint Oroszország már nem csupán befolyást akar, hanem egy nyílt, neoimperialista programot hajt végre. Ez a stratégia nem ismer morális korlátokat, és immár nem csupán közvetett, hanem közvetlen kihívást is jelenthet a NATO számára.

Ezt a veszélyt világítja meg egy európai biztonságpolitikai szakértő is, aki így fogalmazott: „Szinte bosszantó látni azt a naivitást, hogy valaki azt hiszi: ez velünk soha nem történhet meg.” A figyelmeztetés egyértelmű: Európa nem nézője, hanem célpontja a Kreml globális játszmájának.

A Kreml nem is titkolja szándékait. Az orosz állami televízióban elhangzó fenyegetések – például, hogy az orosz rakéták percek alatt elérhetik a NATO központját – nem üres rémhírek, hanem a stratégiai pszichológiai nyomásgyakorlás részei. Amikor egy orosz műsorvezető kijelenti, hogy „Tallinn, Varsó, Moldova, sőt Alaszka is vissza kell térjen az Orosz Birodalomba”, az nem nosztalgikus történelmi költészet, hanem egy revizionista, birodalmi törekvés világos megfogalmazása.

A helyzet komolysága nemcsak abban rejlik, amit Oroszország tesz, hanem abban is, hogy mit nem tesz a Nyugat. A legnagyobb veszély nem az agresszió, hanem a közöny. A történelem már többször bebizonyította, hogy a zsarnokság nem mindig dörömböl az ajtón – néha halkan, lépésről lépésre jön be a hátsó ajtón.

Ezért a Nyugat előtt álló feladat nemcsak katonai és gazdasági kérdés, hanem erkölcsi próbatétel is. Ha elbukik ebben a küzdelemben, akkor teret ad az autokráciák térnyerésének, és aláássa a nemzetközi jog alapelveit. De ha kitart, ha egységes marad, és felismeri, hogy Ukrajna védelme egyben saját jövőjének védelme is, akkor nemcsak a jelen válságon kerekedhet felül, hanem példát is mutathat a szabadság és jogállamiság védelmére. Mert a történelem új fejezete most íródik — és nem mindegy, ki lesz annak írója.

-000-

Néha meglepődöm, amikor emberek azt mondják, hogy nem olvasnak irodalmat, mert minek. Nemrég egy értelmesnek tűnő emberrel beszélgettem, aki ezt így, szó szerint mondta: „Irodalom? Az csak mese. Az élet meg más.” Valahogy megütött ez a válasz. Talán mert fiatalabb koromban az irodalom – úgy általában az olvasás – egészen más jelentéssel bírt. Gyerekkoromban fontos volt, hogy szépen beszéljünk, helyesen írjunk, hogy tudjuk, ki volt Petőfi, Arany, József Attila vagy Ady Endre. Otthon sok könyv volt, és a könyvek nem díszként sorakoztak a polcon, hanem használati tárgyak voltak – kézbe vettük őket, olvastuk, aláhúztunk bennük, beszélgettünk róluk. A könyvek éltek körülöttünk. Egy régi, kedves barátom, Opra Frici bácsi, aki Szentendrén volt antikvárius, egyszer ezt mondta nekem: „a könyveknek lelkük van.” Azóta is sokszor eszembe jut. Mert igaza volt. A könyvek beszélnek, emlékeznek, kérdeznek, vigasztalnak – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak. Lehet, hogy idealista vagyok. De ha valaki újra megkérdezi, miért olvasok irodalmat, azt fogom mondani: mert nem akarok vakon élni. Mert keresem a hangokat, amelyek még beszélnek hozzám

A nyomtatás feltalálása óriási lendületet adott az irodalom terjedésének. Gutenberg óta több mint ötszáz év telt el, és ha belegondolunk: az igazán ismert, értékes irodalom csak a 17. század végétől beszélhet szélesebb körű hatásról. Azóta évtizedről évtizedre nőtt az írók és költők száma – csakúgy, mint az olvasóké. Ahogy a népesség növekedett, és múlt az idő, úgy gyarapodott az irodalmi örökség is. Ma már annyi író van, hogy lehetetlen mindegyiket ismerni – még csak a saját országunk irodalmát sem könnyű teljes egészében átlátni.

Az iskolai oktatásban az irodalomnak meghatározó szerepe van. Különösen a gimnáziumi évek – 14 és 18 éves kor között – segítenek abban, hogy a tanuló általános műveltségi alapot kapjon. Az irodalom, mint minden más tantárgy, nemcsak ismereteket közvetít, hanem irányokat is kijelöl: lehetőséget ad arra, hogy a diák felismerje, milyen területeken tud és akar elmélyülni, hol találja meg azt a szellemi közegét, amelyben otthon érzi magát. Ez a folyamat nem csupán ismeretek megszerzését jelenti, hanem egyúttal az egyéni gondolkodásmód és világlátás formálódását is.

Az irodalom nemcsak a nyelvet tanítja, hanem a gondolkodást, az önismeretet, az emberi kapcsolatok megértését, a történelem belső rétegeit. A világnézet alakulásához járul hozzá – ahhoz, hogy valaki tudja, honnan jön, és merre tarthat. A műveltség nem „jön magától” – nem a gólya hozza. Azért dolgozni kell. De ha valaki dolgozik érte, az irodalom kinyitja előtte a világot – és önmagát is.

Az irodalom mindig is az emberi gondolkodás szabadságának egyik legfontosabb eszköze volt. Az írók nemcsak a saját korukról szólnak, hanem – ha valóban hitelesek – mindig üzennek a jövőnek is. Aki nyitott szívvel és figyelmesen olvas, az megérzi, meghallja ezeket az üzeneteket. Az irodalom tehát nemcsak szórakozást nyújt, hanem világot tár fel, szemléletet formál, és segít a világnézet kialakításában is.

Ezért is válik különösen fontossá az a kérdés, hogy kik a hiteles írók, kiket érdemes tanítani, kik képviselnek valódi értéket? Ma már az írók és költők száma szinte áttekinthetetlen – a nyomtatás, majd a digitális világ robbanásszerű terjedése minden korábbinál több szöveg megszületéséhez vezetett.

Még a saját nemzeti irodalmunk teljes ismerete is komoly kihívást jelenthet, nem is beszélve az egyetemes irodalomról. A közoktatásban ezért különösen nagy a felelőssége azoknak, akik eldöntik, hogy mely szerzők művei kerülnek be a tananyagba.

De vajon kik azok, akik ezt a döntést meghozzák? Tankönyvszerzők, irodalomtörténészek, oktatási szakemberek – elvileg felkészült, a szakmájukban jártas emberek. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy minden válogatás tükröz valamilyen szellemi, sőt akár politikai szándékot is.

A tananyag sosem lehet teljes: mindig válogatott, és gyakran a kor hangulata, uralkodó értékrendje is befolyásolja, mit tartanak „méltónak” arra, hogy a fiatalok elé kerüljön. Ezért jogos kérdés, hogy vajon milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi anyagot – és hogy ezek a szempontok valóban segítik-e a fiatalokat abban, hogy saját gondolkodásmódot, értékrendet, világlátást alakítsanak ki.

A gimnáziumi oktatás célja nem lehet pusztán az ismeretátadás. Ezek az évek – 14 és 18 éves kor között – a személyiségformálás, az önálló gondolkodás megalapozásának időszaka. Az irodalom ebben kulcsszerepet játszhat. Segít árnyaltan látni, különbséget tenni érték és értéktelen között, segít rátalálni a kérdésekre – és néha a válaszokra is. Az olvasás nemcsak készség, hanem munka is, a műveltséget nem „a gólya hozza”, hanem dolgozni kell érte. Az irodalom nem helyettünk gondolkodik – de gondolkodásra ösztönöz. A modern világban az emberek szabadidejében egyre kevésbé éreznek késztetést az olvasásra, ami több tényezőre vezethető vissza. A digitális média, a közösségi oldalak és a vizuális tartalmak gyors és könnyen hozzáférhetők, míg az olvasás időt és figyelmet igényel. Az emberek a gyors információk, videók és interaktív élmények felé hajlanak, miközben az olvasás, ami elmélyült figyelmet kíván, háttérbe szorul. A technológia folyamatosan elvonja a figyelmet, és a multitasking, mint a telefon használata közben történő tevékenykedés, tovább csökkenti az olvasásra fordítható koncentrációt. Az olvasás ráadásul időigényes, és sokan inkább más, gyorsabb szórakozási formákat választanak. A könyvekhez való hozzáférés is korlátozott lehet, mivel sokan nem engedhetik meg maguknak a könyveket, vagy nem találják őket könnyen. Ezen kívül a szórakozás kultúrája is változott: a gyors kielégülésre építő tartalmak, mint a videójátékok és sorozatok, háttérbe szorítják az olvasást, amely lassabb, elmélyültebb folyamatot igényel. Bár a hagyományos olvasás népszerűsége csökkent, az olvasás más formái, mint a hangoskönyvek és e-bookok, továbbra is jelen vannak, és egyre többen szerzik be az információkat online. Az olvasás tehát nem tűnt el, de a módja és az eszközei változtak a digitális korban.

Az irodalom mindig is kényes terület volt a hatalom szemszögéből. Mert az irodalom kérdez, kételkedik, megmutatja a világ árnyoldalait is – és ez sokszor kellemetlen a politikai hatalom számára. Éppen ezért az irodalom – különösen diktatúrákban – ki van téve a politikai befolyásnak, elnyomásnak, irányításnak. A hatalom nemcsak szabályozni próbálja, mit lehet kimondani, hanem gyakran meg is próbálja irányítani az irodalmi életet, saját ideológiájának megfelelő művek „gyártásával”.

Az így született művek sok esetben irodalmi értelemben értéktelenek – úgynevezett „megrendelt” vagy „ideológiailag megfelelő” alkotások, amelyek ugyan megfelelnek az adott kor elvárásainak, de valójában csak a politikai rendszer szolgálatában állnak, és nem a szabad emberi gondolatot képviselik. Eközben a valódi érték – a hiteles, kritikus, emberi szó – kiszorul a nyilvánosságból, és gyakran csak évtizedek múlva, az asztalfiókból kerül elő.

Erre számos történelmi példa van. A náci Németországban üldözték, száműzték azokat az írókat, akik nem szolgálták a rendszer eszméit – Thomas Mann, Bertolt Brecht, Stefan Zweig csak néhány név azok közül, akik elhagyni kényszerültek hazájukat. A Szovjetunióban hasonló sorsra jutott számos író, akik nem akarták a kommunista ideológiát szolgálni. Mihail Bulgakov, akinek a Mester és Margarita című regénye csak jóval a halála után jelenhetett meg teljes terjedelmében, vagy Borisz Paszternak, aki a Zsivago doktor miatt üldöztetést szenvedett. Szergej Dovlatov művei sokáig nem jelenhettek meg a Szovjetunióban, pedig ő a huszadik századi orosz irodalom egyik legélesebb hangú és legszemélyesebb stílusú írója volt.

És láthatjuk, hogy ez a jelenség ma is él, különösen olyan rendszerekben, ahol a szólásszabadság korlátozott. A mai Oroszországban is számos író, újságíró, művész kénytelen hallgatni vagy elhagyni az országot. A hatalom fél a gondolat szabadságától – márpedig az irodalom a szabad gondolat terepe.

Ezért is fontos, hogy az irodalomtanítás ne csak „hivatalos” kánonokra épüljön, hanem élő, sokszínű képet adjon arról, mi minden történhet egy tollvonás mögött. És hogy a diákok megtanulják: a műveltség nemcsak ismeretek halmaza, hanem érzékenység is az igazságra – még akkor is, ha az igazságot néha csak sokára lehet kimondani.

Magyar irodalom

A politikai hatalom befolyása nemcsak az egyes írók sorsát határozhatta meg, hanem egész irodalmi közösségek sorsát is. Magyarországon az első világháború és a trianoni békeszerződés után nemcsak az ország, hanem a magyar irodalom is szétszakadt. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar közösségek – Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján – önálló irodalmi életet kezdtek élni, saját lapokkal, saját írókkal, gyakran egészen más társadalmi és politikai közegben.

Az erdélyi magyar irodalom például erős identitásőrző szerepet töltött be. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad környékén olyan írók, mint Kós Károly, Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Dsida Jenő, később Sütő András, Kányádi Sándor, Beke György stb a kisebbségi lét tapasztalatát és az otthonosság megőrzésének vágyát öntötték költői formába. Hasonló folyamatok zajlottak a Felvidéken és a Vajdaságban is, ahol a magyar írók egyszerre küzdöttek a nyelv és a kultúra fennmaradásáért, valamint saját hangjuk megtalálásáért.

És ott volt a magyar emigráció irodalma, amely külön történet a magyar kultúrában. A második világháború, majd a kommunista hatalomátvétel után számos magyar értelmiségi kényszerült elhagyni az országot. Ezek a szerzők – bár gyakran fizikailag távol voltak az anyaországtól – szellemi értelemben tovább éltek a magyar irodalomban. Gondoljunk Borbándi Gyulára, aki a nyugati emigráció történetírójaként dolgozott, vagy Fejtő Ferencre, aki francia nyelven is írt, de magyar ügyekben mindig aktív maradt. Mérai Tibor és Mózsi Ferenc is ennek az emigráns irodalmi körnek a fontos alakjai voltak. Munkáik gyakran reflektáltak azokra a kérdésekre, amelyekről itthon – politikai okok miatt – hallgatni kellett.

A magyar irodalom tehát nem egységes, hanem sokközpontú hagyomány, amely különböző földrajzi és történelmi kontextusokban is képes volt fennmaradni, sőt gazdagodni. Ez a szétszakítottság egyben erőforrás is lehet, hiszen különböző nézőpontokat, élményeket és tapasztalatokat hozott be a közös kulturális térbe. De éppen ezért is fontos kérdés, hogy kik és milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi tananyagokat. Helyet kapnak-e bennük ezek a „határon túli” vagy „emigráns” hangok? Felismeri-e az iskola, hogy a magyar irodalom nemcsak Budapestről, hanem sokféle irányból olvasható?

És ha már így van, a diákokat is meg kell tanítani olvasni. Mert nemcsak a művet, hanem a környezetet, a történelmet is olvasni kell tudni – és azt is, ami nincs megírva, csak kiolvasható a sorok közül.

A politikai változások és a háborúk következtében sok magyar író és művész kényszerült elhagyni az országot, és az emigrációban folytatta munkásságát. Az irodalom számára rendkívül fontos központokká váltak a különböző emigrációs lapok és kiadók, amelyek lehetőséget adtak a magyar kulturális örökség ápolására és a szellemi élet fenntartására. A müncheni "Új Látóhatár", amelyet 1949-ben alapították, kulcsszerepet játszott a magyar emigráció irodalmi életében. Itt publikálták olyan írók munkáit, mint Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc,  és Konrád György  is akik politikai okokból nem publikálhattak Magyarországon. Az "Új Látóhatár" és hasonló lapok lehetőséget biztosítottak arra, hogy az emigráns írók a világ különböző részein továbbra is kapcsolatban maradjanak a magyar közönséggel.A lap nemcsak az emigráns írók számára adott lehetőséget, hanem a Magyarországon élő írók is publikáltak benne,  bár ezt álnevek alatt kellett tenniük. A politikai környezet, amelyet a kommunista diktatúra alakított ki Magyarországon, könyörtelen volt azokkal szemben, akik nyíltan kritizálták a rendszert vagy nem illeszkedtek az ideológiai elvárásokhoz.

Az álneves publikálás  nem csupán egy védelmi mechanizmus volt, hanem az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az írók továbbra is szabadon kifejezhessék véleményüket, miközben megpróbálták elkerülni a politikai hatóságok retorzióit. Az Új Látóhatár tehát egy olyan platform is volt, amely lehetőséget biztosított számukra, hogy legalább egy szűkebb közönség számára elérhetővé váljanak az írásaik, anélkül, hogy közvetlenül szembekerültek volna a hatalommal.

A chicagói "Szivárvány" (amelyet Mózsi Ferenc szerkesztett) különösen fontos szereplője volt a magyar USA beli emigrációs irodalomnak. A lap a Nyugaton élő magyarok számára nemcsak irodalmi, hanem szellemi központként is működött. A "Szivárvány" igyekezett összekapcsolni a világ különböző pontjain élő magyar írókat és művészeket, miközben teret adott a magyar társadalmi és politikai élet alakulásával kapcsolatos reflexióknak is. A lap minden hónapban új írásokkal jelentkezett, és érdemes kiemelni, hogy Mózsi Ferenc munkássága révén a magyar irodalom történetét, kultúráját és társadalmi problémáit sok esetben a legfrissebb nemzetközi szemszögből is bemutatta.

Svédországban a magyar emigráció egyik meghatározó központja volt, ahol szintén több lap és kiadó működött. A svédországi magyarok lapja, a "Kulturális Élet", amely 1956-ban indult, szintén fontos szerepet játszott az emigrációs magyar irodalom megőrzésében és terjesztésében. A lapot olyan neves írók is támogatták, mint Illyés Gyula, aki a politikai és társadalmi kérdések mellett az irodalom eszmei szerepét is hangsúlyozta a magyar közösség számára.

Ezek a lapok nemcsak a szélesebb közönséget célozták meg, hanem a magyar irodalom elméleti és történeti diskurzusát is gazdagították. Az emigrációban élő írók nemcsak személyes élményeiket, hanem a társadalmi és politikai változásokat is elemző írásokkal reagáltak a világra. Ezen keresztül segítettek a magyar irodalom tradícióinak továbbélését, miközben új utakat kerestek a szellemi és művészeti fejlődéshez.

Az emigrációs lapok és kiadók a nemzeti identitás megőrzésére is szolgáltak, miközben lehetőséget adtak a diszkrét irodalmi és társadalmi kritikai hangoknak is. Így, még ha a politikai hatalom nem is támogatta őket, az emigráns közeg megteremtette azt a szellemi szabadságot, amely nélkül sok magyar író nem tudta volna megvalósítani művészi vízióját.

Mi a feladata egy gimnáziumnak?

A gimnázium feladata a 14-18 éves tanulók számára több szempontból is rendkívül fontos. Ekkor az a cél, hogy a fiatalok ne csupán tudásban gazdagodjanak, hanem kialakuljon a világképük, a gondolkodásuk mélyebb szintje is. Az alapvető feladatok közé tartozik:

1. Általános műveltség megalapozása: A gimnáziumban az iskolai tantárgyak segítségével a diákok széleskörű ismereteket szereznek, amelyek nemcsak a szakmai tudás alapjait adják, hanem a társadalmi és kulturális megértésüket is formálják.

2. Képességek fejlesztése: Az iskola fontos szerepet játszik abban, hogy a diákok megtanulják, hogyan gondolkodjanak logikusan, kritikusan és kreatívan. A problémamegoldó képesség, a kutatói és analitikai készségek is ekkor kezdnek igazán formálódni.

3. Értékek és világnézet kialakítása: Ekkor formálódik a tanulók személyisége, a saját értékrendjük, világképük. Az irodalom, történelem, filozófia tanítása nemcsak tudományos alapokat ad, hanem segít abban is, hogy a fiatalok megértsék saját és mások életének összefüggéseit, kérdéseket tegyenek fel, és elgondolkodjanak a világról.

4. Identitás és önállóság: A gimnáziumi évek alatt fontos, hogy a diákok megtalálják a saját helyüket a világban, és képesek legyenek megértetni magukat másokkal. Ezen időszak alatt alakul ki a személyes identitásuk, és az iskola segíthet ebben a folyamatban.

5. Kritikus gondolkodás fejlesztése: A gimnázium nem csupán a lexikális tudásra összpontosít, hanem segít a tanulóknak abban is, hogy különböző nézőpontokat megértsenek, és saját véleményt alakítsanak ki a társadalom, politika, irodalom és művészetek terén.

6. Társadalmi felelősség és etikai nevelés: A gimnázium arra is felkészít, hogy a tanulók aktív tagjai legyenek a társadalomnak, ismerjék a jogokat és kötelességeiket, és megfelelő etikai alapokkal rendelkező felnőttek váljanak belőlük.

Ezek az évek tehát a tudás mellett a tanulók személyes és szellemi fejlődését is segítik, miközben az iskolának lehetőséget ad arra, hogy támogassa őket egy olyan világkép kialakításában, amely segíti őket a jövőbeli életükben, munkájukban és társadalmi szerepvállalásukban.

 Az irodalom tehát nem csupán egy szórakoztató eszköz, hanem az emberi élet egyik legfontosabb tükrét is adja. Minden betű, minden szó mögött ott rejlik egy történet, egy élet, egy világ, amelyet érdemes megismerni. Az irodalom segít nekünk, hogy ne csak saját szemszögünkből lássuk a világot, hanem mások érzésein, gondolataikon, küzdelmein keresztül is. Ahogy a művek olvasása kinyitja előttünk a múlt és a jelen titkait, úgy vezethet minket a jövő felé is, segítve abban, hogy tudatosan éljünk, és felelősen gondolkodjunk a világ dolgairól. Mert az irodalom nem csupán a múlt, hanem a jövő építésének is fontos eszköze. Ha engedjük, hogy beszéljenek velünk a könyvek, ők segítenek eligazodni a mai világ zűrzavarában. És talán így válunk mi is jobbá – tudatosabbá, érzékenyebbé és értékesebbé.

-000-

Látni lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar társadalomban. Évről évre nő a szegénység, egyre több a kiszolgáltatott ember. Nincs valódi szabad véleménynyilvánítás, a médiában eltűntek az értelmes, nyilvános viták, az ellentétes álláspontokat képviselő gondolkodók párbeszédei. A közmédia kizárólag propagandát sugároz, hazugságokat ismétel. Az oktatás színvonala drámaian romlik, már az általános iskolától kezdve, egészen az egyetemekig. A felsőoktatási intézményeket megfosztották autonómiájuktól, a Magyar Tudományos Akadémia szerepét háttérbe szorították, a kutatás szabadságát korlátozták. Aki nem illeszkedik a központi hatalom ideológiai elvárásaihoz, az nem kívánatos.

Egyre erősebb az érzés: a magyar társadalom nagy sebességgel csúszik lefelé – erkölcsileg, szellemileg és anyagilag is. Miért történhet ez meg egy európai országban a 21. században? Hogyan juthattunk idáig?

A válasz keresése elvezet a társadalmi konszenzus hiányához – ahhoz a csendes, de mély megegyezéshez, amely minden jól működő demokrácia alapja. Ahol ez nincs meg, ott széthull a bizalom, a közösségi együttélés szabályrendszere, és vele együtt a társadalmi felemelkedés lehetősége is.

A társadalmi konszenzus alapja egy közösen elfogadott értékrend, amely az adott társadalom történelmi, kulturális és erkölcsi hagyományaira épül. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik, hanem azt, hogy van egy erkölcsi minimum, egy közös nevező, amelyet a társadalom valamennyi szereplője – ideológiai, politikai és társadalmi különbségeik ellenére – nem kérdőjelez meg.

Ez a konszenzus olyan alapelveket foglal magában, mint:

• az Alkotmány és az alkotmányosság tisztelete,

• a jogállamiság,

• a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás,

• a hatalmi ágak elválasztása és az igazságszolgáltatás függetlensége,

• a kisebbségek jogainak védelme,

• a szociális igazságosságra való törekvés,

• és mindenekelőtt: az emberség.

A társadalmi konszenzus egyfajta csendes megállapodás: nem szükséges naponta újra kimondani, mert minden demokratikus rendszer alapjául szolgál. Amíg ez a megállapodás sértetlen, addig a társadalmi bizalom fennmarad, és az együttélés lehetősége biztosított. Amikor azonban ez az alap megrendül – ha akár a hatalom, akár a társadalom egy része szándékosan felmondja ezt az értékközösséget –, akkor az együttélés feltételei szűnnek meg. A közösségi bizalom, amely minden társadalom ragasztóanyaga, szétmállik.

Miért nincs társadalmi konszenzus Magyarországon?

A társadalmi konszenzus nem ajándék, hanem hosszú történelmi tapasztalatokon, fájdalmakon, kudarcokon és közös tanuláson keresztül kialakuló közös alap. Magyarország azonban – sok más posztszocialista országhoz hasonlóan – soha nem dolgozta fel igazán a saját múltját. A szembenézés elmaradt. Ahelyett, hogy tanultunk volna a történelmi tragédiákból, inkább elhallgattuk, elhazudtuk, újraértelmeztük őket – mindig a pillanatnyi politikai érdekek mentén.

A XX. század legnagyobb traumái – Trianon, a két világháború, a holokauszt, a kommunizmus, az ’56-os forradalom eltiprása, majd a Kádár-rendszer kiegyezései – nem kerültek őszinte társadalmi feldolgozásra. Nem vontunk le belőlük közös tanulságokat. Ehelyett mindig akadt valaki, aki új ellenséget jelölt ki, új narratívát írt, új hősöket és bűnbakokat gyártott. Ez a kollektív önbecsapás fokozatosan beépült a nemzeti önképbe.

A társadalom nagy része hozzászokott ahhoz, hogy ne kérdezzen, ne vitázzon, ne bízzon a másikban – különösen ne abban, aki máshogy gondolkodik. A demokratikus átalakulás után sem jött létre egy közösen elfogadott minimum: hiányzott az a történelmi önreflexió, amely képes lett volna megalapozni egy új, demokratikus társadalmi konszenzust. A közösen elfogadott értékrend hiánya gátolja a demokratikus fejlődést, és konzerválja a megosztottságot, a gyanakvást és a politikai apátiát.

Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb és legpusztítóbb bűne, hogy szisztematikusan felszámolta ezt az alapvető erkölcsi szerkezetet. Az Alaptörvény egyoldalú áterőltetése, a független intézmények kiüresítése, a hatalmi ágak szétválasztásának felszámolása – ezek már nem pusztán antidemokratikus lépések, hanem autoriter hatalomgyakorlás egyértelmű jelei. A jelenlegi hatalom nem a konszenzus létrehozásában érdekelt, hanem annak megbontásában. A mai magyar  hatalom nem összetartja a nemzetet, hanem szétzilálja. Nem emel, hanem kisemmiz.

A kétharmados többség lehetőséget adott arra, hogy a kormány ne párbeszédre, hanem uralomra építsen. A hatalom nem a társadalmi felemelkedésért, nem a közjó érdekében, hanem saját bebetonozásáért használja fel az állami erőforrásokat – ideértve az Európai Unióból érkező támogatásokat is.

A „veszélyhelyzeti” kormányzás – először a pandémia, majd az orosz–ukrán háború ürügyén – gyakorlatilag az egyszemélyi hatalom intézményesítéséhez vezetett. A parlamenti kontroll kiiktatása a jogállamiság végét jelentette, a rendkívüli állapot pedig állandósult kivétellé vált.

A közvagyon kisajátítása – a közérdek elárulása

A közpénzek rendszeres, szervezett átjátszása magánvagyonba – állami földek, EU-források és vagyonkezelő alapítványok révén – nem más, mint közpénzből végrehajtott fosztogatás. A hatalom célja nem a jövő generációk méltó életfeltételeinek megteremtése, hanem a közvagyon privatizálása, a gazdasági elit újratermelése és a felelősségre vonás elkerülése. A nemzeti vagyon jelentős része mára egy szűk, a hatalomhoz hű elit önkényes birtokába került.

Az Európai Unióból érkező támogatások – amelyek eredetileg a magyar gazdaság modernizálását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését célozták – különböző intézményesített trükkökön keresztül magánzsebekbe vándoroltak. A vagyonkezelő alapítványok, az állami földek privatizációja, a közbeszerzések torz rendszere mind-mind egy jól felépített, átláthatatlan hálózat részévé váltak.

Ez nem egyszerűen korrupció – ez rendszerbe szervezett kifosztás. A társadalmat nemcsak anyagi értelemben gyengítette le ez a működés, hanem érzelmileg és erkölcsileg is. A közbizalom szétporladt, az igazságérzet megingott, a jövőbe vetett hit helyét a cinizmus, a kiábrándultság és a közöny vette át.

Az oktatás lezüllesztése mint stratégia

A kritikus gondolkodás veszélyes minden autokratikus rendszerre, hiszen kérdéseket tesz fel, vitat, kételkedik, és nem fogad el mindent feltétel nélkül. Éppen ezért az oktatás leépítése nem egyszerűen egy hanyatlásos folyamat következménye, hanem tudatos és hosszú távú stratégia. A tanárok megalázása, egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartása, az oktatási rendszer átpolitizálása, a tananyag ideológiai átformálása, az egyetemi autonómia felszámolása – különösen a felsőoktatási intézmények alapítványi kézbe adása révén – mind azt szolgálják, hogy a jövő nemzedéke ne gondolkodó, önálló ítéletalkotásra képes állampolgárokká váljon, hanem engedelmes, kritikátlan alattvalókká. A folyamat egyik szimbolikus és súlyos lépése volt a nemzetközi hírű Közép-európai Egyetem (CEU) elüldözése Budapestről, amely jól mutatja, milyen mértékben tűrhetetlen egy valóban autonóm, szabad szellemiségű intézmény egy autoriter rendszer számára.

A rendszer éppúgy számol azzal is, hogy a társadalom peremére szorult rétegek – például a falusi közösségek vagy a roma gyerekek – minél kevesebb esélyt kapjanak a felemelkedésre. Sok helyen már az iskolába járás is napi nehézséget jelent, az infrastrukturális és szociális támogatás hiánya pedig azt mutatja: az állam nem segíteni, hanem leszakítani akarja őket. A romák oktatásának tudatos elsorvasztása különösen súlyos társadalmi következményekkel jár, hiszen épp azokat fosztja meg a tudás esélyétől, akik számára ez az egyetlen kiút lehetne.

A sajtószabadság felszámolása – információs sötétség

A demokratikus társadalmak egyik alappillére a szabad és független sajtó, amelynek feladata az államhatalom ellenőrzése, a közvélemény tájékoztatása és a nyilvános diskurzus ösztönzése. Magyarországon azonban az elmúlt években szisztematikus támadás indult a sajtószabadság ellen. A független médiumokat ellehetetlenítették gazdaságilag és jogilag, a kritikus újságírókat marginalizálták, megfélemlítették, sokukat pedig egyszerűen elbocsátották.

Különösen emlékezetes volt a Népszabadság 2016-os váratlan bezárása, amelyet sokan a független véleményformálás elleni jelképértékű lépésként értékeltek. Az Index szerkesztőségének szétverése – amikor 2020-ban a főszerkesztő menesztése után a szerkesztőség szinte teljes egésze felállt –, valamint a Magyar Nemzet, az Origo és számos más korábban sokszínű médium kormányzati átvétele világossá tette: a hatalom nem tűri az autonóm nyilvánosságot.

A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása 2018-ban ennek az átalakulásnak szimbóluma és eszköze lett: több száz médiatermék – újságok, rádiók, televíziók, hírportálok – került egyetlen, kormányközeli érdekkör kezébe. Az így létrejött médiamonopólium nemcsak a versenyt szüntette meg, hanem a hírgyártás és hírszolgáltatás tartalmi ellenőrzését is lehetővé tette a hatalom számára.

A regionális sajtó különösen súlyos csapást szenvedett. A megyei napilapokat sorra felvásárolták, majd központilag irányított, propagandisztikus tartalommal töltötték meg őket. Így vidéken – ahol az emberek nagy része ezeket a lapokat olvassa, és jellemzően nem fér hozzá más információs forrásokhoz – gyakorlatilag kizárólag a kormányzati üzenetek jelennek meg. A helyi ügyek, valódi problémák, visszásságok alig kapnak teret, vagy egyáltalán nem jelennek meg a nyilvánosságban.

A közszolgálatinak nevezett, valójában pártirányítás alá vont rádió- és tévécsatornákban megszűnt az értelmes, eltérő nézőpontokat ütköztető beszélgetés. A propaganda uralja a képernyőket, ahol minden kritikát „ellenséges támadásként” állítanak be. Az egyoldalú kommunikáció teljes uralomra jutott: a hatalom saját maga mondja meg, mi a valóság – és azt is, ki az „ellenség”.

A vidék különösen kiszolgáltatott: sok településen technikai vagy anyagi lehetőség sincs más, független információforrás elérésére, így az ott élők gyakorlatilag egyetlen, torzított valóságot közvetítő médiatérbe vannak bezárva. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ország lakosságának jelentős része nem beszél idegen nyelveket, így nem tudja ellenőrizni az itthoni híreket, és nem fér hozzá külföldi forrásokhoz sem. Ez a nyelvi és információs elszigeteltség különösen veszélyes egy olyan országban, ahol a propaganda tudatos és szervezett eszközökkel torzítja a valóságérzékelést.

A kritikus, független újságírás ellehetetlenítése – a pénzügyi források elapasztása, a hozzáférés korlátozása, a lejáratókampányok, a szerkesztők kirúgása, a médiumok bekebelezése – oda vezetett, hogy az állampolgárok jelentős része csupán egyoldalú, irányított és gyakran manipulatív tartalmakkal találkozik. A hiteles, árnyalt információkhoz való hozzáférés megszűnése nemcsak a tájékozódás szabadságát korlátozza, hanem magát a politikai döntéshozatalhoz szükséges tudatosságot is aláássa.

Ez nem más, mint tudatos elbutítás: a tájékozatlan, információs sötétségben tartott társadalom könnyebben irányítható, kiszolgáltatottabb, és kevésbé képes ellenállni az autoriter törekvéseknek. Így válik a sajtószabadság felszámolása nem csupán médiaüggyé, hanem súlyos társadalmi és politikai kérdéssé is.

Fasizálódás – új politikai kultúra

A gyűlöletkampányok, az állandó ellenségkép-keresés (Brüsszel, Soros, migránsok, tanárok, civilek, LMBTQ-közösség) és a rendpárti retorika egy újfasiszta politikai kultúra alapjait vetették meg. A hatalom célja nem csupán a politikai ellenfelek gyengítése, hanem a társadalom megosztása, a „mi” és „ők” logikájára épülő kirekesztő közbeszéd intézményesítése. A kirekesztés és a félelem lett a közösségi gondolkodás új alapja: az állampolgárok egy része nem egyszerűen kívül kerül a politikai közösségen, hanem szimbolikusan meg is tagadtatik tőle a „valódi magyarsághoz” való tartozás.

E retorika nem csupán kommunikációs eszköz, hanem társadalomszervező erővé vált: elültette az egymás iránti gyanakvást, a közéletből való kivonulást, és megteremtette a „béke és rend” jelszavai mögé bújt tekintélyelvűség legitimitását. Ez a fasizálódás nem az egyenruhák világában zajlik, hanem a hétköznapi gondolkodásmódok, nyelvi fordulatok és intézményi döntések szintjén.

A fasizálódó kultúra minden szintjén megnyilvánul, nemcsak politikai, hanem kulturális és társadalmi szinten is. A hatalom fokozatosan elfoglalja a művészeti és szellemi élet minden területét, irányítva a színházakat, a könyvkiadást, és elhallgatva vagy betiltva a nem kívánt kulturális rendezvényeket. A kultúra kontrollálása nem csupán eszköze, hanem szimbóluma is annak, hogy a hatalom egy uniformizált, elnyomó közegben kívánja formálni az állampolgárokat. A színházak, filmek és könyvek terén tapasztalható cenzúra nem csupán a művészeti szabadságot korlátozza, hanem az emberek szellemi és esztétikai fejlődését is gátolja.

A könyvkiadás és a kulturális rendezvények kontrollja éppúgy fontos része ennek a politikai kultúrának: a hatalom a művészetek és a közművelődés szférájában is a saját ideológiai üzeneteit igyekszik elterjeszteni, miközben elhallgattatja a számára nem kívánatos hangokat. Az elnyomott kultúra egy olyan, már-már emberellenes kultúrát eredményez, amely nemcsak a szólásszabadságot, hanem a társadalom szellemi integritását is veszélyezteti. Egy kulturálatlan kultúra formálódik, amelyben a művészetek és a tudományok csupán a hatalom szolgálatába állnak, és nem képesek a társadalom fejlődését, kritikai gondolkodásának ösztönzését szolgálni.

Ez a kultúra nemcsak a művészeti szabadság, hanem az egész társadalom szellemi és politikai függetlenségét is fenyegeti. A hatalom képes formálni a közönséget, cenzúrázva a művészeti alkotásokat, elfojtva a különböző nézőpontokat és a társadalmi kritikát, miközben a „rend és béke” látszatát igyekszik fenntartani. A fasizálódó politikai kultúra tehát nemcsak a politikai szférában, hanem a kulturális életben is uralkodóvá válik, megszüntetve a gondolkodás és a művészetek szabadságát, és ezzel a társadalom szellemi megújulásának lehetőségét.

Keleti despoták árnyékában – Európa ellen

A jelenlegi magyar politikai vezetés tudatosan és nyíltan keresi a szövetséget az embertelen, autoriter rendszerekkel, mint Oroszország, Kína és Törökország. Míg az ország hivatalosan még mindig az európai közösség tagja, és elvileg elkötelezett a nyugati demokratikus értékek mellett, Orbán Viktor rendszere egyre inkább a keleti despotikus rezsimekhez hasonlít, miközben egyre élesebb, primitív retorikával támadja a nyugati demokráciákat és intézményeiket. Ez a szembehelyezkedés nem csupán diplomáciai, hanem szinte filozófiai és ideológiai alapú, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Magyarország a politikai és gazdasági érdekek mentén inkább a keleti hatalmi struktúrák irányába mozdul el.

Orbán Viktor és kormánya nemcsak hogy ideológiai és gazdasági kapcsolatokat ápol ezekkel a keleti diktatúrákkal, hanem szinte vallásos áhítattal tekint a működésükre, különösen a korlátlan hatalomra és a következmények nélküli korrupcióra, amelyek jellemzik ezeket a rezsimeket. A keleti despoták rendszerében az erőszak, az elnyomás és a központi hatalom mindenekfelett áll, míg a társadalmi igazságosság és az alapvető jogok gyakran semmibe vannak véve. Orbán számára éppen ezek a jellemzők vonzóak: a rendszer nemcsak hatékony, hanem stabil, mert az egyetlen igazi hatalom a vezető kezében összpontosul, és minden, ami ellenállást jelentene, könnyedén elfojtható.

A korrupció ezekben az autoriter államokban nem csupán egy véletlenszerű melléktermék, hanem a rendszer szerves része. Az állami intézmények és a gazdaság összefonódása, valamint az átláthatóság és elszámoltathatóság teljes hiánya nem egy rendellenes jelenség, hanem a működés alapja. Ez a gyakorlat Orbán számára is vonzó, hiszen olyan politikai és gazdasági struktúrákat hoz létre, ahol a hatalom birtokosai könnyedén elérhetik céljaikat a törvények és a közérdek figyelmen kívül hagyásával.

Mindezek következményeként Magyarország egyre inkább a keleti despotikus rendszerek mintájára épülő hibrid rezsimmé vált, ahol a demokrácia csupán látszat, a választási rendszer és az alkotmányos intézmények pedig pusztán dekorációs elemek. A valós hatalom koncentrált a vezető kezében, aki képes manipulálni az igazságszolgáltatást, a médiát és a politikai rendszert a saját érdekei szerint. A jogállamiság és a nyugati demokratikus értékek, amelyek korábban Magyarország számára meghatározóak voltak, mostanra háttérbe szorultak, míg a hatalom tekintélyelvű, kontroll nélküli működése válik dominánssá. Az ország így egy olyan politikai tájképre építkezik, amelyben a nyugati elvek és értékek már csak üres szólamokká válnak, miközben egyre jobban elmerülnek a keleti autoritárius mintákban.

Ez a fordulat nemcsak Magyarország politikai és gazdasági rendszerét alakítja át, hanem az európai integráció jövőjét is veszélyezteti. A hatalom keresztülhúzza azokat az ideológiai és jogi alapokat, amelyek lehetővé tették Magyarország számára a nyugati közösséghez való tartozást, és egyre inkább a keleti autokraták világába integrálódik, elárulva ezzel azokat az értékeket, amelyek az európai civilizáció alapját képezik.

A Fidesz hatalmának megszilárdítása és a gazdasági érdekek – a 2/3-os többség célja

Egy valószínű, de nem hivatalosan megerősített feltételezés szerint Orbán Viktor már az első kormányzása után alaposan átgondolta politikai stratégiáját, és célul tűzte ki a kétharmados parlamenti többség megszerzését. Mikola István nyilatkozataiból is kiderült, hogy Orbán számára a 2/3-os többség megszerzése kulcsfontosságú lépés volt, nem csupán politikai stabilitás, hanem egy gazdasági cél érdekében is. Az a szegényebb környezet, ahonnan ő és családja származik, valamint az ottani körülmények egyértelműen hozzájárulhattak ahhoz, hogy számára a gazdagodás vágya mindennapi motivációvá vált. A hatalom birtoklása nem csupán politikai eszközként szolgált, hanem lehetőséget biztosított arra, hogy Orbán és közvetlen környezete számára biztosítsa a gazdasági előnyöket. A 2/3-os többség elnyerésére irányuló törekvés lehetővé tette számára, hogy a gazdasági és politikai döntéseket zökkenőmentesen végrehajtsa, mindezt a felelősségre vonás elkerülésének érdekében.

A kétharmados többség birtokában Orbán Viktor képes volt kiépíteni egy olyan politikai és gazdasági rendszert, amely szoros összefonódásban áll a hatalommal és a családi érdekeivel. Ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy az állami vagyont és erőforrásokat személyes és családi céljaira is felhasználja, miközben biztosította saját politikai pozícióját és a közvetlen környezete gazdagodását. Mivel a hatalom megtartása és a felelősségre vonás elkerülése rendkívül fontos szempont volt számára, a 2/3-os többség megszerzése és annak fenntartása alapvető stratégiai döntésnek bizonyult.

E feltételezés alapján a további hatalom megszerzése és a politikai pozíció megszilárdítása Orbán számára nem csupán politikai ambíciót, hanem gazdasági biztonságot is jelentett, miközben a felelősségre vonás elkerülése érdekében folyamatosan erősítette a hatalmi rendszert.

-000-

Az Ukrajna elleni orosz invázió nem egy elszigetelt katonai akció, hanem egy hosszú távú, átgondolt geopolitikai törekvés legújabb állomása. Az orosz vezetés - Vlagyimir Putyin rezsimje - egy olyan többdimenziós hadviselést folytat, amely messze túlmutat a hagyományos katonai műveleteken. Ez a stratégia az orosz birodalmi ambíciók újrafogalmazásának része, amelynek célja nem csupán területi nyereség, hanem a globális politikai rend újraalkotása is, különösen Európa és a volt szovjet térség vonatkozásában. A jelenlegi orosz agresszió tehát közvetlen folytatása annak a történelmi tradíciónak, amely már a szovjet-bolsevista politika agresszív külpolitikájában is megjelent, ám most egy sokkal finomabb, átgondoltabb és komplexebb formában: a „Ruszkij Mir” (Orosz Világ) ideológiájának nevében.

A szovjet birodalom szétesése, 1991 után, óriási traumát jelentett az orosz nemzet számára. Putyin többször is kifejezte, hogy a Szovjetunió összeomlását tragédiának tartja, és valójában a közvetlen célja, hogy helyreállítsa Oroszország birodalmi státuszát, legalább részben. Ebből a perspektívából nézve az Ukrajna elleni invázió nem csupán egy területi konfliktus, hanem egy historikus helyreállítási kísérlet. Az ukrán területek visszafoglalása nemcsak geopolitikai cél, hanem mélyebb kulturális, történelmi és identitásbeli kérdés is: az oroszok számára Ukrajna, mint az egykori orosz birodalom és a szovjet unió szerves része, alapvető szerepet játszik az orosz nemzeti tudatban. Ukrajna megerősödése és önállósulása – különösen a Nyugathoz való közeledés révén – fenyegeti ezt a szimbolikus és valóságos geopolitikai térséget, ezért a Kreml számára Ukrajna „semlegesítése” elengedhetetlen a regionális dominanciához.

A Putyini Oroszország számára nemcsak Ukrajna, hanem a volt szovjet tagállamok, mint Grúzia, Moldova és a balti államok, is kulcsfontosságúak. A cél az, hogy ezek az országok – amelyek az elmúlt évtizedekben egyre inkább nyugati orientációval rendelkeztek – ismét a Moszkva által dominált befolyási övezetbe kerüljenek. Az orosz vezetés nem csupán a katonai eszközöket használja a regionális befolyás fenntartására, hanem gazdasági, politikai és információs csatornákon keresztül is próbálja manipulálni a posztszovjet térség országait, és biztosítani, hogy azok visszatérjenek a „Ruszkij Mir” eszméjéhez, amely az orosz kulturális és politikai hegemonizmus ideológiáját képviseli.

Információs hadviselés – A FIMI architektúra

A modern háború már nem csupán a fizikai területek megszerzéséről szól. A Kreml felismerte, hogy a valódi befolyás kiterjesztése érdekében az információs tér is kulcsfontosságú szerepet játszik. Az orosz geopolitikai stratégia szerves része a hibrid hadviselés, amely a hagyományos katonai erő mellett az információs manipulációt, a közvélemény alakítását és a társadalmi polarizációt is célba veszi. A FIMI (Fogalom, Információ, Manipuláció, Interferencia) architektúra lényege, hogy Oroszország minden elérhető csatornát – az állami médiumoktól kezdve a közösségi médián át a titkos információs műveletekig – kihasznál, hogy destabilizálja a Nyugatot és a szövetségesi rendszereket.

Ez a hibrid hadviselés magában foglalja a dezinformációs kampányokat, amelyek célja a társadalmi és politikai feszültségek kiélezése, valamint a közvélemény manipulálása. A cél nem csupán az orosz állam érdekeinek előmozdítása, hanem annak biztosítása, hogy az egyes nyugati országok belső politikai rendszerei meggyengüljenek. Orosz állami médiumok, mint a RT és a Sputnik, valamint a hozzájuk kapcsolódó függetlennek álcázott források, széleskörű hatással bírnak a nyugati közvéleményre, és gyakran a bolsevik hagyományokhoz hasonlóan próbálnak társadalmi osztályok közötti szakadékokat és ideológiai különbségeket kihasználni.

A hibrid hadviselés egyik legveszélyesebb eszköze a szürke zónás tevékenységek alkalmazása, amelyeket Oroszország egyre inkább használ Európában. Ez az úgynevezett „árnyékháború” nem deklarált, nyílt katonai konfliktus, hanem inkább egy rejtett, titkos háború, amelyben a szabotázsakciók, a merényletek, a kiberháború és a hírszerzési tevékenységek kombinálódnak. A Kreml által működtetett zsoldoscsoportok, mint a Wagner-csoport, és az orosz titkosszolgálatok a háttérből próbálnak destabilizáló tevékenységeket folytatni a nyugati országokban, amelyekkel Oroszország szembenáll.

Ez a típusú hadviselés különösen aggasztó, mert nemcsak katonai, hanem gazdasági és társadalmi destabilizálódást is okozhat. A szabotázsakciók és a kiberháború célja, hogy megzavarják a kritikus infrastruktúrák működését, és folyamatosan fenntartsák a bizonytalanság légkörét, amely kedvez Oroszország geopolitikai céljainak.

A NATO stratégiai válasza

A NATO és a Nyugat válasza az orosz agresszióval szemben eddig erősnek tűnt, de a jövő kérdése az, hogy képesek-e hosszú távon fenntartani az egységet és a politikai, gazdasági elkötelezettséget. Putyin stratégiája nemcsak egy gyors katonai győzelemre, hanem egy hosszú háborúra épít, amely az orosz állam számára idővel lehetőséget biztosíthat a geopolitikai befolyás kiterjesztésére, különösen akkor, ha a Nyugat politikailag megosztottá válik vagy gazdaságilag kimerül.

A Nyugat számára a legnagyobb kihívás az, hogy képes legyen megőrizni egységét és ellenálljon a Putyini Oroszország hosszú távú befolyásolási törekvéseinek, miközben Oroszország próbálja kihasználni az információs háború, a kiberháború és a szociális polarizáció adta lehetőségeket.

Terrorizmus és háború a határokon innen és túl

A Putyini Oroszország számára a terrorizmus elleni küzdelem egyszerre jelenti a belső és külső politikai eszközt is. Az orosz kormány gyakran használja a terrorizmus elleni harcot, mint indokot a belső elnyomásra, miközben külföldi beavatkozásaikat is a terrorizmus elleni küzdelemre alapozzák, például Szíriában.

A belső rend fenntartásának érdekében Oroszország szigorú, rendőrállami eszközöket alkalmaz, és a terrorizmus elleni harcot folyamatosan a nemzetbiztonság és a társadalmi stabilitás megteremtésére hivatkozva igyekszik igazolni. Ugyanakkor a külföldi katonai beavatkozások és a szabotázsakciók révén próbálja meg destabilizálni a Nyugatot és más globális riválisokat.

 Putyin Oroszországa, a 21. századi orosz imperializmus szellemében, a szovjet-bolsevik agresszív politikák folytatásaként értelmezhető. A szovjet időkben a világ proletárjainak egyesülésére irányuló hívás helyett most egy sokkal ravaszabb és rejtettebb eszközkészletet alkalmaz: a „Ruszkij Mir” (Orosz Világ) koncepcióját, amelyet az orosz vezetés a geopolitikai befolyás kiterjesztésére és megőrzésére használ. Ez a megközelítés nemcsak az egyes volt szovjet államok, hanem a Nyugat, és különösen Európa idestabilizálására is irányul.

A hírekben elérhető, részletesen dokumentált amerikai biztonsági szakértők és európai kémelhárítók beszámolói szerint, Oroszország, különösen Putyin vezetése alatt, 2022 óta folyamatosan hibrid háborút folytat Európában és az Egyesült Államokban. Az orosz agresszió célja nem csupán Ukrajna lerohanása, hanem egy sokrétű, szinte észrevétlenül végbemenő háború, amely szabotázsokat, gyilkosságokat, terrorcselekményeket és széleskörű információs műveleteket foglal magában. Az orosz kormány a nyugati országok rendszereinek gyengeségeire építve támadja azokat, miközben folytatja a régi szovjet idők szellemében megfogalmazott célját: az európai és globális rend átalakítását.

Putyin hibrid támadásai sokkal inkább a gyengébb, nem katonai eszközökkel vívott konfliktusok köré csoportosulnak. Az orosz állam nemcsak a hadseregét vetette be, hanem a gazdasági szintű és politikai befolyásolásra, a társadalmi rendszerek destabilizálására koncentrál. A szakértők szerint az orosz tevékenység leginkább a kritikus infrastruktúrák ellen irányul, amelyek az állam működése szempontjából elengedhetetlenek. Orosz kémhajók és más eszközök jelennek meg a legfontosabb nyugati infrastruktúrák közelében, beleértve az Északi-tengeri gázvezetékeket, adatkábeleket, szélerőműveket és a tengeri kábeles összeköttetéseket.

Ezek az akciók nem csupán gazdasági károkat okoznak, hanem hozzájárulnak a félelem és a bizonytalanság légkörének megteremtéséhez. A cél világos: a nyugati közvéleményt elbizonytalanítani, és megosztani a társadalmakat. Egyes nyugati politikai elemzők és biztonsági szakértők szerint ennek az alapprogramnak az a következménye, hogy az orosz vezetés folyamatosan támogatja a nyilvános vitákban a legszélsőségesebb nézeteket, amelyek célja az európai társadalmak és politikai rendszerek belső polarizálása, radikalizálása. A radikális jobboldali erők, a migrációval kapcsolatos feszültségek, a vallási és etnikai ellentétek éleződése mind-mind az orosz stratégia része, amely hosszú távon alááshatja az unió stabilitását.

A hibrid háború nem új keletű Oroszország számára: a Szovjetunió idején az ideológiai küzdelem, a szocializmus exportja, a „világ proletárjainak egyesülése” mögött a bolsevikok egy erőteljes világforradalmat kívántak elérni. Ma azonban, a putyini irányvonal folytatásaként, nem csupán a kommunizmus terjesztése áll a háttérben, hanem egy sokkal szélesebb politikai célkitűzés: egy olyan geopolitikai tér kialakítása, ahol Oroszország mindenekfelett uralkodik, ahol a „Ruszkij Mir” a globális biztonsági és politikai szabályokat meghatározó erővé válik. Az egyes volt szovjet tagállamok politikai és gazdasági befolyásolása mellett egyre inkább a Nyugat elleni folyamatos, nem katonai jellegű háború folytatására összpontosít, hogy ezzel erősítse a Kreml hatalmát.

A szovjet birodalom öröksége tehát nemcsak a múltból, hanem a jelen politikai narratívájából is kivehető: a hibrid háború, a terror, a szabotázs és a társadalmi manipulációk mind-mind olyan eszközként szolgálnak, amelyek folytatják a régi, szovjet idők agresszív és destabilizáló politikáját. Oroszország ezzel az aljas, rejtett hadviseléssel nem csupán saját érdekeit érvényesíti, hanem a világpolitikai rendet is radikálisan át akarja formálni, miközben az európai és nyugati társadalmakat gyengíti és széthúzásra kényszeríti.

A legnagyobb veszély tehát nem csupán Oroszország katonai hatalomra való törekvése, hanem a társadalmi és gazdasági rendszerek manipulációja, amely lehetővé teszi a globális dominanciára való törekvést egy új világpolitikai rend felépítésével.

A napról napra erősödő orosz imperialista agresszív politika figyelmeztet arra, hogy Európa számára nemcsak a háború közvetlen közelisége, hanem a kontinens destabilizálásának veszélye is valósággá válik. Az orosz vezetés célja nem csupán egyes területek visszacsatolása, hanem az egykori szovjet birodalom befolyásának helyreállítása és egy új világrend felépítése, amelyben Oroszország dominál. Ideje Európának felébredni és elhagyni a békés illúziókat, amelyek a valós fenyegetésekkel szemben gyengítik a kontinens védelmét. Ha nem lépünk időben, a politikai, gazdasági és társadalmi stabilitásunk védelme egyre nehezebb feladattá válik. A következő lépés tehát nem csupán a diplomáciai kapcsolatok, hanem a valós, tartós védelmi és elrettentési mechanizmusok kiépítése lesz. Oroszország nem csupán Ukrajna, hanem egész Európa számára komoly fenyegetést jelent, és a jövő kizárólag erős, egységes és határozott politikai válaszokkal alakítható.

*

Oroszország történelme során mindig is hatalmas társadalmi és gazdasági különbségek alakultak ki, és ezek a különbségek mind a cári időkben, mind a bolsevizmus alatt jelen voltak, és napjainkban is megfigyelhetők. A legszembetűnőbb ilyen különbség Moszkva és Szentpétervár városai, amelyek a történelem folyamán mindig is kiemelkedtek a többi orosz város közül, miközben a vidéki területek sokszor elmaradtak a fejlesztésekben és szegények maradtak. A gazdasági egyenlőtlenség folyamatosan jelen volt, és a központi állami irányítás, valamint az imperialista, birodalmi ambíciók gyakran táplálták ezt a jelenséget. Ahelyett, hogy a gazdaság fejlesztésére és a társadalmi jólét elosztására összpontosítottak volna, a kormányok inkább az erőforrásokat a katonai erő növelésére, a politikai kontroll fenntartására és a hatalom stabilizálására használták fel. Az állami költségvetés nagy része a hadsereg és a diktatúra fenntartásának céljait szolgálta, miközben a lakosság széles rétegei a szegénységben éltek.

A birodalmi identitás, amely Oroszország történelmét áthatja, szoros kapcsolatban állhat egyfajta irigységgel is, különösen a nyugati világ és az egyes európai országok iránt. Oroszország számára mindig is vonzó volt a nyugati jólét és a technológiai fejlődés, és ez a vágy, hogy "megmutassák" a világnak, hogy nemcsak hatalmas területtel, hanem valódi nagyhatalomként is képesek létezni, jelentős szerepet játszott a birodalmi vágyálom megfogalmazódásában. Az orosz elit és vezetés mindig is szeretett volna egyenrangú pozícióba kerülni a nyugati hatalmakkal, amit az imperialista ambíciók kifejezetten elősegítettek. Azonban ez az irigység nemcsak gazdasági, hanem kulturális és társadalmi szinten is megjelenik. Az orosz identitásban a nyugati világot, mint a fejlődés és jólét szimbólumát, gyakran a társadalmi problémák forrásaként élik meg, ami hozzájárul a folyamatosan meglévő feszültségekhez.

A birodalmi vágyak és a gazdasági elosztás terén tapasztalható visszafogottság drámai következményekkel járt Oroszország számára. Ha a hatalmas pénzeket, amelyeket fegyverekre, háborús konfliktusokra és a diktatúra fenntartására költöttek, valóban a gazdaságra, a szociális ellátásra és a szegénység csökkentésére fordították volna, valószínűleg egy sokkal gazdagabb és stabilabb ország jött volna létre. A gazdaság modernizálása, a szociális infrastruktúra fejlesztése és a vidéki területek helyzetének javítása valódi fejlődéshez vezethetett volna, azonban a birodalmi vágyak és a politikai ambíciók elterelték az erőforrásokat és a figyelmet a belső problémákról. A mai Oroszország helyzete is azt mutatja, hogy az ország, európai mércével nézve, jelentős gazdasági lemaradással küzd. A szegénység széles körben jelen van, különösen a vidéki területeken, és bár a kormány fokozott figyelmet fordít a fegyverkezésre és a hatalmi játszmákra, a társadalom alapvető problémái továbbra is megoldatlanok.

A birodalmi identitásnak nemcsak a múlt dicsősége, hanem a jelenlegi társadalmi és politikai feszültségek is fontos tényezői. Az ideológia, amelyet a birodalmi vágyak táplálnak, gyakran azt sugallja, hogy Oroszországot kívülről fenyegetések érik, különösen a nyugati hatalmak részéről. Az orosz vezetés és a társadalom számára az "ellenállás" érzése megerősíti a belső politikai kontroll szükségességét, miközben a társadalmi és gazdasági reformok háttérbe szorulnak. Az irigység és a hatalmi vágy keveredése olyan politikai légkört hoz létre, amely a külső ellenségekkel való harcra összpontosít, miközben a belső problémák és a gazdasági fejlődés gyakran elmaradnak.

Ez a gondolkodásmód hozzájárulhat Oroszország elzárkózó politikájához és a nemzetközi színtéren való hatalmi játszmákhoz, de a belső gazdasági problémák továbbra is jelentős akadályokat jelentenek a valódi fejlődés előtt. A birodalmi vágyak és a gazdasági lemaradás közötti összefonódás tehát egy olyan helyzetet eredményez, ahol az erőforrások elosztása és a társadalmi fejlődés nem kapja meg a kellő figyelmet, miközben a külpolitikai célok és a hatalom megtartása kerülnek előtérbe. Az ilyen típusú politikai és gazdasági elgondolások hosszú távon nem vezethetnek tartós és pozitív fejlődéshez, mivel a belső problémák mindig is hátráltatni fogják az ország valódi felzárkózását és prosperitását.

-000-

Forrásmunkák

• Galeotti, M. (2018). The Vory: Russia's super mafia. Yale University Press.

• Gaidar, Y. (2007). Collapse of an empire: Lessons for modern Russia. Brookings Institution Press.

• Gessen, M. (2017). The future is history: How totalitarianism reclaimed Russia. Riverhead Books.

• Politkovskaya, A. (2004). Putin's Russia: Life in a failing democracy. Metropolitan Books.

• Sakwa, R. (2015). Frontline Ukraine: Crisis in the borderlands. I.B. Tauris.

• Snegovaya, M. (2019). The rise of Russian nationalism and the return of the imperial narrative. Brookings Institution.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

Mi, akik a XX. század második felében a keleti blokkban, a „létező szocializmusnak” nevezett diktatúrában nőttünk fel, testközelből tapasztaltuk meg, mit jelent egy eszme eltorzulása és az ideológia általános hazugsággá silányulása. Gyermekként, majd fiatal felnőttként nap mint nap – szinte óránként – voltunk kitéve annak a mindenre kiterjedő, erőszakosan sulykolt propagandának, amelyet a Szovjetunióból importált bolsevik ideológia táplált.

A marxizmus-leninizmus eszméje, amely eredetileg társadalmi egyenlőséget és az ember felszabadítását ígérte, az iskolai történelemórákon már úgy jelent meg, mint a történelem végső és megkérdőjelezhetetlen igazsága. A főiskolai tanulmányok során az „ideológiai nevelés” kötelező eleme lett a tanrendnek – nem lehetett megkerülni, nem lehetett kérdőre vonni. A munkahelyeken politikai eligazításokat, úgynevezett „fejtágítókat” tartottak, ahol a pártvonalhoz igazodó gondolkodás volt az egyetlen elvárt magatartás.

Ez a világ volt az, ahol a valóság és az ideológia közötti ellentmondás állandó belső feszültséget szült. A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó – mind ugyanazt a narratívát közvetítette, könyörtelenül, ismétlődően, sokszor abszurd módon eltávolodva a hétköznapi emberek tapasztalataitól. A szovjet típusú propaganda mindenhol jelen volt: az iskolai tankönyvekben, a falusi kultúrház plakátjain, a televíziós híradókban, sőt még a gyermekirodalomban is.

Szinte fájdalmas volt ebben a hazugságokkal teli világban élni – különösen azok számára, akikben még élt az igazságkeresés ösztöne, akik a történelemre nem pusztán mint politikai eszközre, hanem mint megismerhető, elemzendő és értelmezhető valóságra tekintettek. A rendszer a kritikai gondolkodást nemhogy nem támogatta, de üldözte – helyette a vak lojalitást és a szolgalelkűséget jutalmazta.

Ez a személyes és kollektív tapasztalat ösztönzött arra, hogy újra megvizsgáljam, mi történt valójában a marxizmus eszméjével: hogyan lett egy emberközpontú filozófiából a XX. század egyik legkegyetlenebb elnyomó rendszereinek ideológiai alapja. Miért és hogyan torzult el az eszme már Lenin alatt, és miként teljesedett ki Sztálin uralma alatt a maga pusztító végletességében? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a dolgozatban – nem csupán történészi kíváncsiságból, hanem abból az erkölcsi kötelességből is, amely mindenkit vezérel, aki túlélte a múltat, és tanúságot kíván tenni róla.

1. Marx és Engels: Az osztályharc filozófiája és a felszabadulás reménye

Karl Marx és Friedrich Engels a XIX. század közepén, a kapitalista világ kegyetlen és embertelen működésére válaszul alkották meg társadalomelméletüket. A hegeli dialektika materialista átértelmezésével jutottak el központi tételükig: „A történelem minden eddigi társadalma osztályharcok története.” E szerint az emberi társadalom fejlődését az egymással szemben álló osztályok küzdelme határozza meg, s ennek végpontja a proletariátus győzelme és az osztály nélküli társadalom megvalósulása lenne.

Marxék abból indultak ki, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásai – a profitérdek és az emberi szükségletek szembeállása, a tőke koncentrációja és a munkásság elszegényedése – szükségszerűen elvezetnek a rendszer önfelszámolásához. A forradalom tehát nem pusztán erkölcsi felhívás volt számukra, hanem történelmi szükségszerűség, amely egy új társadalmi rend megszületéséhez vezet. Olyan társadalmat képzeltek el, amelyben a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak, és az emberek nem elidegenedett munkavégzőkként, hanem szabad, alkotó lényekként élhetnek – „mindenki képességei szerint ad, és szükségletei szerint részesül.”

Marx és Engels elutasították az utópisztikus szocialisták idealizmusát, helyette a „tudományos szocializmus” hívei voltak: elméletük szilárd történelmi, filozófiai és gazdasági alapokon nyugodott. Azt remélték, hogy az emberiség végre maga mögött hagyhatja az elnyomás korszakait, és egy igazságosabb, emberibb világot teremthet.

Az ő eszméik azonban – miközben évtizedeken át milliókat ihlettek meg – később olyan rendszerek ideológiai hivatkozási alapjaivá váltak, amelyek épp az általuk megálmodott szabadságot és emberi méltóságot tagadták meg. A marxizmus tragédiája nemcsak abban rejlik, hogy félreértették vagy eltorzították, hanem abban is, hogy nevében milliók szenvedtek el olyan elnyomást, amely ellen az eredeti gondolatok még harcoltak volna.

2. Lenin: A forradalom katalizátora és a proletárdiktatúra elméletének megalkotója

Lenin a marxizmus tanait nem pusztán továbbgondolta, hanem radikálisan újraértelmezte, sajátos módon az orosz valósághoz igazította. Az Orosz Birodalom gazdasági és társadalmi szerkezete – amelyet egy túlnyomórészt paraszti lakosság, rendkívül fejletlen ipar és feudális maradványokat őrző hatalmi struktúrák jellemeztek – messze nem felelt meg annak a feltételrendszernek, amelyet Marx elengedhetetlennek tartott a szocialista forradalomhoz. Marx elképzeléseiben a forradalom egy fejlett ipari társadalom érett munkásosztályának öntudatos fellépésére épült – Lenin viszont belátta, hogy Oroszországban ez a munkásosztály még nem létezett ilyen formában.

Ebben a helyzetben született meg Lenin forradalmi „újítása”: a tömegek helyett egy szűk, ideológiailag képzett és vasfegyelemmel szervezett forradalmi élcsapatra – a bolsevik pártra – bízta a társadalmi átalakulás irányítását. Ez az avantgárd párt nem egyszerűen a nép képviselője, hanem annak nevében cselekvő és döntő politikai erő lett. A népnek formálisan ugyan „hatalma” lett, de ténylegesen minden döntés egy zárt, hierarchikus pártszervezet kezébe került.

Lenin tehát gyakorlatilag megteremtette a pártdiktatúra alapjait: azt a modellt, amelyben a politikai hatalom nem alulról szerveződve, demokratikus módon működik, hanem felülről, egy kiválasztott kisebbség kezében összpontosul – mindezt természetesen a „nép érdekében” és nevében. A proletárdiktatúra így nem a felszabadulás eszköze lett, hanem a totális hatalomgyakorlás ideológiai igazolása.

Lenin másik kulcsfontosságú tézise az állam szerepére vonatkozott. Marx még azt írta, hogy a forradalom végül elvezet az állam fokozatos „elhalásához” – azaz egy olyan társadalomhoz, ahol a hatalom intézményes formái feleslegessé válnak. Lenin azonban e gondolatot kifordította: szerinte a régi burzsoá államgépezetet nem lehet átvétellel hasznosítani, azt teljes egészében szét kell zúzni, és helyette létre kell hozni egy új, proletár államot, amely „ideiglenesen” gyakorolja a hatalmat, míg az osztályok teljesen el nem tűnnek.

Ez az „ideiglenesség” azonban soha nem ért véget. A forradalom nevében létrehozott új állam éppoly erőszakos, sőt még brutálisabb és totálisabb lett, mint az, amelyet megdönteni hivatott volt. A „nép állama” nem a nép uralmát, hanem a nép feletti uralmat valósította meg – és ezzel kezdetét vette egy hosszú, fájdalmas korszak, amelyben a hatalom központosítása és a szabadság korlátozása elválaszthatatlanul összefonódott.

3. A bolsevik hatalom konszolidációja: Forradalom kontra szabadság

Az 1917-es októberi forradalom a „szabadság, egyenlőség, testvériség” illúziójával kecsegtetett a háborúba fáradt, éhező és megalázott orosz nép számára. A bolsevikok hatalomra kerülésével azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ígért felszabadulás helyett egy új, annál is kíméletlenebb elnyomás következik. A marxizmus forradalmi eszméje – amely eredetileg a társadalmi igazságosság megteremtését és az emberi méltóság helyreállítását tűzte ki célul – Lenin kezében a hatalom kizárólagos birtoklásának és a társadalmi kontroll tökéletesítésének eszközévé torzult.

A bolsevik vezetés első lépései világosan jelezték, hogy nem a pluralizmus, nem a demokrácia, nem a szabad vita útját választják, hanem a totális uralomét. Felszámolták a politikai sokszínűséget: betiltották a polgári pártokat, üldözték és elnémították még a baloldali ellenzéket is – köztük a mensevikeket és a szociálforradalmárokat, akikkel korábban közös célokat hirdettek. A munkásság önálló szerveződése – a független szakszervezetek – szintén nem fért bele az új rend világképébe: ezek feloszlatása után a munkások is a párt központi apparátusának engedelmes eszközeivé váltak.

A sajtószabadság felszámolása nem csupán intézményi döntés volt, hanem világos üzenet: az új hatalom nem tűr semmiféle ellenhangot, kritikát, kérdőjelet. Az állami cenzúra totálissá vált, és minden információ, minden szó – akárcsak a gondolat – a párt szűrőjén keresztül kerülhetett napvilágra.

A rendszer félelmetes pillére a Cseka lett – a bolsevik titkosrendőrség, amely brutális hatékonysággal vette át a társadalom feletti kontrollt. A „vörös terror” elnevezés nem csupán metafora volt: preventív letartóztatások, kínvallatások, tömeges kivégzések és önkényes ítéletek uralták a közéletet. Az emberi élet elértéktelenedett – az osztályellenség fogalma tág és képlékeny volt, így bárkit utolérhetett a megtorlás, aki akár csak kérdéseket mert feltenni.

Ezzel párhuzamosan megkezdődött a gazdaság radikális átalakítása is. A hadikommunizmus ideológiája jegyében a teljes gazdasági élet államosítására és központi irányítására tettek kísérletet. A magántulajdon felszámolása, a kötelező beszolgáltatások és a pénzforgalom háttérbe szorítása rövid idő alatt teljes gazdasági káoszhoz vezetett. Az ipari termelés összeomlott, az élelmiszer-ellátás akadozott, milliók éheztek. A vidéki parasztság – amely a forradalom kezdetén még reményekkel fordult a bolsevikok felé – hamar a rendszer egyik legfőbb ellenfelévé vált, és több helyen fegyveres felkelésbe kezdett.

Az 1921-ben bevezetett NEP (Új Gazdaságpolitika) kétségbeesett kísérlet volt a teljes kudarcból való visszatérésre. Lenin – felismerve a hadikommunizmus tarthatatlanságát – ideiglenes visszalépésre kényszerült: engedményeket tett a piacgazdaság felé, és lehetővé tette a kisvállalkozások és árucsere korlátozott visszatérését. Ez a lépés ugyan megmentette a gazdaságot az összeomlástól, de egyben nyílt beismerése volt annak, hogy a bolsevik hatalomgyakorlás élesen eltért Marx eredeti elképzeléseitől.

A NEP bevezetése nemcsak gazdasági kompromisszum volt, hanem morális is: kimondatlanul is elismerte, hogy az eszme már nem a nép szabadságáért küzd, hanem a hatalom saját fennmaradásáért. A marxizmus szelleme – ha volt még benne valami az emberi felszabadulásból – itt már végképp háttérbe szorult. Ami maradt: egy pártállami gépezet, amely a forradalom nevében felszámolta mindazt, amit a forradalomnak meg kellett volna teremtenie.

4. Sztálin: A marxizmus-leninizmus totalitárius torzulása

Lenin halála után a Szovjetunió élére nem egy kiemelkedő elméleti gondolkodó, hanem egy rideg politikai stratéga, Joszif Visszarionovics Sztálin került, aki a hatalom megszerzését nem ideológiai tisztánlátás, hanem gátlástalan manipuláció, intrika és a pártapparátuson belüli könyörtelen pozícióharc révén vívta ki. Miközben külsőleg a „lenini örökség” hű őrzőjeként lépett fel, valójában gyökeresen eltérítette a marxizmus és a leninizmus eszméit, egy olyan ideológiai fegyverré kovácsolva őket, amely a személyi kultusz, a félelem és az állami erőszak rendszerének alapjává vált.

Sztálin a „marxizmus-leninizmust” dogmatikus, minden kételyt kizáró hitté alakította, ahol az igazság nem a társadalmi valóságból, hanem a vezető akaratából fakadt. Az ideológiai tisztaság jelszavával indított politikai tisztogatások nemcsak a párton belüli ellenfelek megsemmisítését szolgálták, hanem egyúttal a félelem mindennapos légkörét is megteremtették. Aki kérdezett, gyanússá vált. Aki kételkedett, áruló lett. A szovjet valóságot immár nem a forradalmi célok határozták meg, hanem egy zárt, önmagába forduló rendszer logikája: a hatalom önmagáért való gyakorlása.

A sztálini fordulat egyik legnagyobb ideológiai törése az volt, hogy végleg elvetette a világforradalom eszményét, és meghirdette az „egy országban megvalósuló szocializmus” dogmáját. Ez nemcsak a kommunista internacionálé elárulása volt, hanem a szovjet állam zárt, militarizált és paranoiás berendezkedésének szentesítése is. A szocializmus építése ennek jegyében nem társadalmi emancipációként, hanem állami kényszermunkaként valósult meg.

Az iparosítás erőltetett menetét, a gazdaság militarizálását és a mezőgazdaság brutális kollektivizálását több millió ember élete bánta. A kulákellenes kampányok során egész falvakat irtottak ki vagy hurcoltak a GULAG-lágerekbe. Az ukrajnai Holodomor, a mesterségesen előidézett éhínség, amelyben több millió ember pusztult el, a sztálini rendszer egyik legsötétebb fejezete: hideg számítással végrehajtott népirtás, amelynek célja a megtörhetetlen parasztság térdre kényszerítése volt.

Sztálin uralma alatt a szovjet állam teljesen elnyelte az egyént. Az ember értéke csupán annyi volt, amennyiben megfelelt a párt szolgálatában. A szabadság helyét a rettegés, az önálló gondolat helyét az ideológiai dogma, a remény helyét pedig a mindent átható félelem vette át. A marxizmus, amely eredetileg az emberi felszabadulás ígéretét hordozta, Sztálin keze alatt az egyik legsötétebb totalitárius rezsim ideológiai igazolásává torzult.

5. Ideológiai elnyomás és a marxizmus hamisítása

A sztálini diktatúra nemcsak a társadalmat, hanem magát a gondolkodást is vasmarokkal próbálta irányítani. A marxizmus – amely eredetileg a társadalmi igazságosság, a kizsákmányolás felszámolása és az emberi méltóság helyreállítása jegyében született – az önkényuralom szolgalelkű ideológiai eszközévé züllött. A „marxizmus–leninizmus” néven kanonizált tanítás nem gondolkodásra, hanem vak hitre épített. Nem keresett válaszokat, hanem kijelentett dogmákat. Az államhatalom által szentesített egyetlen „igazság” gyanakvással figyelte az önálló gondolatot, a kételyt, a kérdést – a szellem minden önálló mozdulata bűnnek számított.

A marxizmust állami hittétellé tették, amelyet az iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken és pártképző intézményekben sulykoltak. Az ideológiai nevelés már gyermekkorban megkezdődött, és egész életen át tartó szellemi fegyelmezéssé vált. A filozófiai viták helyét az idézetek mechanikus ismételgetése vette át. A dialektika élő mozgása helyébe a halott dogma lépett. A „tudományos szocializmus” már nem elemzett, hanem elnyomott.

E folyamat egyik legsötétebb megnyilvánulása a személyi kultusz volt, amely a marxizmus eredeti szellemiségét a visszájára fordította. Sztálin – a „népek atyja”, „a bölcs tanító”, „a vezér” – nem csupán politikai vezetőként, hanem félistenként jelent meg a propaganda színpadán. Arcképe ott függött minden hivatalban, gyárban, iskolában; szavai idézetként visszhangoztak minden újságban, beszédben, vizsgán – és félelemmel vegyes áhítattal tanulták őket a túlélés reményében. Az önkény totális volt: a lojalitás hiányának gyanúja is elég volt ahhoz, hogy valaki „népellenes elemként” eltűnjön a koncepciós perek és a kivégzőosztagok világában.

A filozófia, amelynek célja a felszabadítás lett volna, végül az elnyomás egyik legkifinomultabb eszközévé vált. A marxizmus szellemi hagyatékát nemcsak meggyalázták, hanem börtönné változtatták – egy olyan börtönné, amelyben a foglyoknak nemcsak testük, de elméjük, sőt, még a lelkiismeretük is az államhatalom ellenőrzése alá került.

5.1. Szellemi átprogramozás: az oktatás, a sajtó és a gondolkodás leigázása

A sztálini rendszer nem pusztán elnyomta a testet – börtönökkel, munkatáborokkal, kivégzésekkel –, hanem módszeresen leigázta a szellemet is. A gondolkodás szabadságát az állami hatalom legveszélyesebb ellenségének nyilvánították, s ennek megfelelően az oktatás, a sajtó és az intellektuális élet teljes egészében az ideológiai kontroll szolgálatába állt. A cél nem műveltség, nem tudás, nem kritikai érzék volt, hanem az engedelmesség tökéletesre fejlesztett formája: a gondolat nélküli lojalitás.

Az oktatás nem nevelt, hanem programozott.

Az iskolákból és egyetemekről száműzték a szabad vitát, a tudományos kételyt, a kérdések jogát. A tantervek kizárólag az államilag elfogadott eszmét tükrözték – a történelem, az irodalom, a gazdaságtan és a filozófia egyetlen célt szolgált: a rendszer önigazolását. A tanárok nem oktattak, hanem szellemi nehézfiúként hajtották végre a központi akaratot. Az ifjúság nem felnőtté, hanem alattvalóvá vált, már gyerekkorától a Komszomol vagy a pionírszervezet gondosan kimunkált nevelési gépezetében.

A sajtó elvesztette értelmét mint a közvélemény tájékoztatója.

Helyébe a propaganda vak szószólója lépett. Az újságok nem beszámoltak a világról, hanem létrehozták azt a világot, amelyben a rendszer hibátlan, a nép hálás, és a vezér tévedhetetlen. A cenzúra totális volt: nemcsak a kritikát tiltotta, hanem még a kétértelműséget, az iróniát, a csendet is gyanúsnak minősítette. A sajtó nem tükör volt, hanem vakító reflektor – amely mindig egy irányba világított: a pártközpont és a vezér dicsfényére.

A filozófia, az emberi gondolkodás csúcsa, a szolgaság legmélyebb formájává süllyedt.

A gondolkodók – ha nem tagadták meg önmagukat – elhallgattak, eltűntek vagy öngyilkosságba menekültek. A marxizmus–leninizmus egyetlen engedélyezett változata vált az „örök igazsággá”, és minden más nézet vagy irányzat burzsoá, reakciós vagy ellenséges bélyeget kapott. A dialektikus materializmus dogmatikus klisékké silányult, a filozófiai műhelyek inkvizíciós perekhez hasonlítottak, ahol a legapróbb eltérés is „ideológiai diverzióként” végződhetett.

A szellemi megfélemlítés totális volt.

Nem csupán fizikai, hanem morális és pszichológiai elnyomás uralkodott. Az öncenzúra finomabb, de annál hatékonyabb fegyverré vált. Az emberek megtanulták, mit nem szabad gondolni. Mindenki gyanakodott mindenkire – a barátjára, a tanítványára, a családtagjára is. A nyelv – az emberi önkifejezés eszköze – szintén megromlott: az igazság helyett frazeológia uralkodott, a valódi érzések helyét az üres jelszavak vették át.

A sztálini rendszer nem csupán eltorzította a marxista ideált – hanem a szabadság legmélyebb rétegét, a gondolat szabadságát pusztította el. Ebben a világban nem az volt a legnagyobb bűn, ha valaki ellenszegült – hanem ha gondolkodott.

6. A birodalom vörös árnyéka: a bolsevizmus exportja és a szovjet imperializmus

Sztálin uralma alatt a bolsevizmus internacionalista öröksége is torzulást szenvedett – a világforradalom jelszava csupán retorikai díszletté vált, miközben a valóságban egy új, kegyetlen és gátlástalan imperializmus bontakozott ki. A marxizmus eszméjét – amely eredetileg a nemzetközi szolidaritást és a kizsákmányolás felszámolását hirdette – a Szovjetunió hatalmi érdekeinek szolgálatába állították.

A kommunizmus „exportja” valójában nem eszmei terjeszkedés volt, hanem a szovjet hegemónia kiterjesztése: páncélosokkal, titkosszolgálatokkal, árulásokkal és bábkormányokkal. A Komintern, majd később a Kominform nem a népek felszabadításának eszköze volt, hanem Moszkva meghosszabbított keze. A „testvéri szocialista országok” valójában vazallus államokká silányultak, amelyek politikai, gazdasági és katonai mozgásterét a Kreml szorosan ellenőrizte.

A „szocialista internacionalizmus” nyelvén valójában egy újfajta gyarmatosítás zajlott. A szovjetunió a kelet-európai országokat nem segítette, hanem kizsákmányolta: iparukat Moszkva érdekei szerint szervezték át, mezőgazdaságukat erőszakos kollektivizálással tették függővé, értelmiségüket megtörték vagy kiszolgálták. A pártokba beépített moszkovita káderek nem a népi akaratot képviselték, hanem a központi utasításokat hajtották végre – gyakran a saját nemzetük ellen fordulva.

A kommunizmus így ideológiai fügefalevéllé vált, amely eltakarta a birodalmi expanzió rideg valóságát. A szovjet befolyás kiterjesztését nem a társadalmi igazságosság vagy a munkásosztály hatalomra emelése motiválta, hanem a geopolitikai dominancia, a katonai ütközőzónák létrehozása, és a totális kontroll biztosítása.

Sztálin kezei alatt a világforradalom utópiája hideg, cinikus stratégiává alakult. Az új rend, amit a Vörös Hadsereg hozott el Berlinbe, Budapestre, Bukarestbe vagy Prágába, nem a szabadságot, hanem a megfélemlítést, a megfigyelést és a pártállami diktatúra kiépítését jelentette. A népek önrendelkezésének jelszavát az ideológiai lojalitás váltotta fel, a szuverenitás álommá lett, az ellenállás pedig bűnné.

A szovjet imperializmus különös, hazug természetéből fakadóan nem zászló alatt menetelt, hanem eszmék mögé rejtőzött. Nem „meghódított”, hanem „felszabadított” – legalábbis hivatalosan. De a kelet-európai népek történelmi tapasztalata másról tanúskodik: arról, hogy a bolsevizmus, amikor exportcikké vált, már rég elárulta önnön forradalmi gyökereit, és csupán az elnyomás új, vörös ruhás változatává lett.

6.1. A Vörös Hadsereg szerepe és a szovjet megszállás: Az erőszak eszközeként

A Vörös Hadsereg kulcsszereplővé vált a szovjet hegemónia kiterjesztésében, amelyet Sztálin azzal a céllal alkalmazott, hogy a Szovjetunió befolyását biztosítsa a közép- és kelet-európai térségekben. A Hadsereg nem csupán katonai erő volt, hanem politikai és ideológiai célok szolgálatába állított eszközként működött. 1944-1945 fordulóján, amikor a Vörös Hadsereg előrenyomult a náci Németország területére, nemcsak a harci tevékenységük volt figyelemre méltó, hanem az is, ahogy megszállták és „felszabadították” a kelet-európai országokat. Az egyes országokban már nem csupán a náci rezsimet távolították el, hanem a helyi nemzeti vezetéseket is háttérbe szorították, hogy a helyi politikát Moszkvához lojális bábkormányok irányítsák.

A Vörös Hadsereg előretörésének kísérőjelensége volt a németellenes háborús propaganda, de valójában minden egyes terület elfoglalása szorosan összefonódott a kommunista ideológia és a szovjet hatalom kiterjesztésével. A hadsereg nemcsak a németekkel harcolt, hanem gyakran brutalitással vonult végig a megszállt területeken, hogy biztosítsa a „szocialista forradalom” győzelmét. Az elfoglalt országokban a helyi kormányokat és vezetőket gyakran nemcsak elmozdították, hanem megsemmisítették. Az ellenséges helyi politikai ellenállásokat kemikusan elfojtották, akár erőszakos eszközökkel, mint a letartóztatások, kínzások és kivégzések, hogy a szovjet hatalom által megszervezett új rendet szilárdítsák.

A Vörös Hadsereg belépése után nemcsak katonai megszállás következett, hanem egy újabb diktatúra, amelyet nemcsak politikai szinten, hanem társadalmi szinten is átformáltak. A helyi ellenállásokat minden lehetséges módon elfojtották, és az emberek szembesültek a szovjetek brutális megtorlásaival: a kivégzések, deportálások, és a családok szétszakítása mindennapos gyakorlattá váltak.

6.2. Belső ellenállás és megtorlások a szocialista országokban: A terror ára

Bár a szovjet hegemónia látszólag stabil volt, a kelet-európai országokban különböző formákban – a politikai diszidenciától a fegyveres ellenállásig – megmutatkozott az ellentét. A szovjet megszállás alatt élő népek számára a kommunizmus nem hozott semmiféle valódi szabadságot. A pártállam által kényszerített ideológiai és gazdasági szabályozások a hétköznapi élet minden aspektusát ellenőrizni próbálták. Az emberek közvetlen tapasztalata az volt, hogy a szocializmus nem a felvirágzást, hanem az elnyomást hozta el számukra.

A belső ellenállás leglátványosabb formája azokat az alakulásokat képviselte, akik nemcsak a szovjet befolyást, hanem a belső kommunista rendszert is elutasították. A partizán- és gerilla-harcok, különösen a lengyel és magyar felkelések során, a helyi népek számára próbálták biztosítani a nemzeti függetlenséget és szabadságot. A politikai ellenállás azonban nemcsak fegyveres harcot jelentett, hanem szellemi és kulturális ellenállást is – az irodalomban, a művészetekben és a tudományos közéletben is megjelentek a rendszerrel szembeni kritikák.

De a megtorlás nem késett. Míg a Vörös Hadsereg megszállt területein az emberek próbálták visszaszerezni a politikai szabadságukat, a szovjet állami gépezet kíméletlenül válaszolt minden lázadásra. A szovjet titkosszolgálatok, különösen a NKVD, rengeteg helyi vezetőt, értelmiségit és politikai aktivistát végeztek ki vagy hurcoltak el Gulágra. A belső ellenállás tagjait nemcsak a fizikai erőszak érte, hanem gyakran a családjaikat is sújtották: a leszármazottaik büntetését gyakran kollektív bűnökként kezelték.

Az ilyen brutalitások célja nemcsak a hatalom fenntartása volt, hanem a szovjet rendszer elméleti és ideológiai tisztaságának megőrzése is. Mindenki, aki a kommunizmus valóságát másként látta, vagy aki bármilyen formában szembeszállt a Kreml akaratával, ellenségként volt kezelve, és a legdrákóibb módszerekkel lett elhallgattatva. A terror mechanizmusai nemcsak a politikai vezetők és a szervezetek ellen irányultak, hanem minden egyes egyénre, aki bármilyen módon megszegte a rendszer szabályait vagy kétségbe vonta a szovjet ideológia igazságát.

Az „internacionalizmus” mint birodalmi ideológia

A második világháború utáni időszakban a Szovjetunió politikai és ideológiai retorikájának egyik kulcsfogalmává vált az „internacionalizmus”. A hivatalos szovjet propaganda ezzel a jelszóval hirdette a népek közötti szolidaritást, a szocialista országok egységét és a kapitalizmus elleni közös harcot. A valóságban azonban ez az internacionalizmus már nem állt összhangban a marxista-leninista eszmék eredeti, egyenlőségen és önrendelkezésen alapuló internacionalista szellemiségével.

A „szocializmus építése mindenhol” jelszava alatt a szovjet vezetés, elsősorban Sztálin és utódai, egyre nyilvánvalóbban saját geopolitikai és birodalmi érdekeit érvényesítette. A kommunista internacionalizmus szovjet értelmezésben nem a nemzetközi munkásosztály összefogását jelentette, hanem egyfajta birodalmi hegemónia kialakítását a szocialista országokon keresztül. A Komintern, majd a Kominform szervezetei nem a nemzetek közötti egyenjogúságot, hanem a moszkvai központ iránti lojalitást szorgalmazták, és a szovjet modelltől való eltérést „revizionizmusnak” vagy „ellenforradalmi tevékenységnek” bélyegezték.

A hidegháborús korszakban ez a „nemzetközi szocialista szolidaritás” lényegében az orosz imperializmus új ruhába öltöztetett formájává vált. A „világ proletárjai, egyesüljetek!” hívószót a Szovjetunió a maga hatalmi céljainak szolgálatába állította, hogy saját rendszerét kiterjessze Közép- és Kelet-Európára, majd a harmadik világ forrongó országaiba is.

Erre számos történelmi példa szolgál:

• Az 1956-os magyar forradalom leverése a szovjet csapatok által nem a nemzetközi szolidaritás, hanem a szovjet érdekszféra fenntartásának eszköze volt.

• Az 1968-as prágai tavasz szovjet eltiprása a Brezsnyev-doktrína jegyében történt, mely szerint bármely szocialista ország önálló útkeresése „veszélyezteti az egész szocialista közösséget”, így Moszkva katonai beavatkozása legitimálhatóvá vált.

• A Varsói Szerződés, amely hivatalosan védelmi szövetség volt, valójában a szovjet hadsereg jelenlétét biztosította a csatlós államokban, s ezzel az ellenállás megelőzését szolgálta.

• A kubai, vietnámi, afganisztáni szovjet jelenlét is a bolsevik internacionalizmus köntösébe bújtatott geopolitikai térhódítás része volt.

Az internacionalizmus így torzult eszmeiséggé vált, amely alatt a szovjet típusú bolsevik ideológia terjesztése és a moszkvai központi akaratnak való alávetettség rejtőzött. Ez a szovjet „internacionalizmus” tehát sokkal inkább az orosz birodalmi szellem kiterjesztése volt a kommunizmus nevében, mintsem a marxista eszmék szellemében megvalósuló nemzetközi együttműködés.

A marxizmus eredeti, humanisztikus gyökeréből így semmi nem maradt: a „világ proletárjai egyesüljetek!” hívószó pusztán ideológiai fedőmaszkká vált a Szovjetunió birodalmi törekvéseinek elfedésére és igazolására.

A bolsevizmus mint orosz identitás és a birodalmi agresszió szellemisége

A bolsevizmus nem csupán egy politikai ideológia volt, hanem az orosz nemzeti identitás egy sajátos, rendkívül agresszív változatát képviselte. A marxizmus-leninizmus, amely elméletben a proletár forradalom globális győzelmét hirdette, a gyakorlatban egy olyan orosz birodalmi szellemiséggel keveredett, amely szorosan összefonódott a szovjet hatalom megtartásával és terjesztésével. Ennek az ideológiának volt egy rendkívül erőszakos és imperialista karaktere, melyet a "Világ proletárjai egyesüljetek!" hamis dogmájával próbáltak leplezni, miközben valójában a szovjet vezetés birodalmi ambícióit szolgálta.

A bolsevizmus orosz változata, különösen Sztálin alatt, egy olyan autoriter, militarista és rendkívül elnyomó szellemiséget tükrözött, amely nemcsak a gazdaságot és a társadalmat formálta át, hanem a szovjet birodalom terjeszkedésének ideológiai lepleként is szolgált. Ez a rendszer megteremtette azt a nemzeti „lelket”, amely nem a szabadságra vagy az emberi jogok védelmére, hanem a hatalom központosítására és annak brutális megvédésére épített.

A Putyin-rendszer, amely a Szovjetunió bukása után a posztszovjet térségben jött létre, nem marxista-leninista, de ennek ellenére mélyen gyökerezik a sztálinista örökségben. Putyin nemcsak a szovjet múlt emlékeit ápolja, hanem egyfajta „feltámadt” Sztálint képvisel, akinek a brutalitását és erőszakos hatalomgyakorlását még inkább felerősítette. A diktatúra eszközként használja a terror minden formáját – a gyilkolásokat, mérgezéseket, a politikai ellenfelek fizikai eltüntetését, mint amilyenek voltak Borisz Nemcov, Alekszandr Litvinenko, Anna Politkovszkaja vagy Alekszej Navalnij ügyének esetei.

Putyin politikája nemcsak a múltba nyúlik vissza, hanem a szovjet birodalom újjáépítésére irányul, s az orosz hatalom nemcsak a saját területén, hanem a posztszovjet térségben is kiterjesztésre törekszik. Az orosz politikai rendszer a „szovjet szellemiség” reinkarnációjaként tekinthető, amely még inkább elnyomó, titkosszolgálatokkal és a közvetlen erőszak alkalmazásával fenntartott. Az orosz államgépezet nemcsak a saját állampolgárait igyekszik kontrollálni, hanem külföldi ellenségeit is, mindennemű ellenállás és kritika elfojtására.

Ezek a gyakorlatok nem csupán politikai intézkedések, hanem mélyebb ideológiai és kulturális eszközök, amelyek az orosz állami identitás és hatalomgyakorlás központi részévé váltak. A Putyin-rendszer Sztálin örökségét érvényesíti, miközben a szovjet múltból származó erőszakos módszereket alkalmazza a „nemzet érdekének” védelmében, és a világpolitikai térben való pozicionálás érdekében.

A marxizmus torzulása: Egy deformált, eltorzult és embertelen ideológia

A marxizmus, mint tudományos elmélet és politikai eszme, amely a dolgozó osztály felszabadítását és a társadalmi igazságosság megvalósítását tűzte ki célul, eredetileg az emberi emancipációt hirdette. Marx arra összpontosított, hogy a társadalom gazdasági és osztálystruktúráját átalakítva egy egyenlőbb, igazságosabb társadalom jöjjön létre, ahol az egyéni szabadság és az emberi méltóság alapvető értékek maradnak. Azonban, ami a bolsevikok hatalomra jutásával kezdődött, az nemcsak a marxizmus elméleti alapjait torzította el, hanem egy olyan szélsőséges és embertelen ideológiai rendszert hozott létre, amelynek már a csirájában sincsenek ott Marx eredeti gondolatai.

Lenin és Sztálin politikai döntései olyan irányba vitték a marxizmus eszméit, hogy az végül egy totalitárius, erőszakra épülő, elnyomó ideológiává vált. Marx szerint a társadalmi fejlődés az osztályharcon keresztül kell hogy megvalósuljon, és a forradalom célja nem az erőszak, hanem a társadalmi rend alapvető átalakítása. Ezzel szemben Lenin és Sztálin azt a gondolatot vallották, hogy a forradalmat nemcsak irányítani kell, hanem erőszakkal, terrorral és elnyomással kell véghez vinni, hogy biztosítsák a bolsevik hatalom stabilitását. A marxizmus elméleti alapjai, amelyek a dolgozó osztály emancipációjára építettek, mindent feláldoztak az erőszakos hatalomgyakorlás, a politikai tisztogatások és a személyi kultusz érdekében.

A marxizmusból így egy deformált, eltorzult ideológia lett, amely nem a szabadságot, hanem a totalitárius hatalmat szolgálta. A proletárdiktatúra eszméjét, amely Marx szerint átmeneti állapot lett volna a társadalom osztálymentesítéséig, Sztálin és követői állandó diktatúrává alakították. Marx a társadalom természetes fejlődésének részeként látta a szocializmus építését, nem pedig a teljes állami kontrollt és az egyéni jogok elnyomását. A bolsevikok azonban minden egyes lépésükkel egyre inkább eltávolodtak Marx eredeti víziójától, míg végül egy olyan elnyomó rendszert hoztak létre, amely a társadalom minden rétegét kontrollálni kívánta.

Ezek az ideológiai torzulások a szovjet rendszerben olyan szélsőséges, embertelen gyakorlatokhoz vezettek, amelyek már nem csupán egy új társadalom megteremtésére irányultak, hanem a hatalom megőrzésére bármilyen eszközzel. A kommunizmus, amely Marx számára az osztályharc végső győzelmét jelentette volna, valójában a hatalmat gyakorló vezető elit, a párt és a titkosszolgálatok érdekeit szolgálta. A társadalom többi tagja, legyen szó a parasztságról, a munkásosztályról vagy a szellemi elit tagjairól, mind az állami elnyomás, a megtorlás és a terror áldozataivá váltak.

A bolsevizmus tehát nemcsak hogy eltorzította Marx eszméit, hanem azok szellemi örökségét is meghamisította. A „világforradalom” eszméjét, amely Marx szerint a nemzetek közötti egyenlőséget és osztálymentes társadalmat hirdette, Sztálin és hívei nem a világ proletariátusának felszabadítására, hanem saját birodalmi ambícióik elérésére használták fel. A szocialista országokat nem a népi akarat és az egyenlőség szellemében irányították, hanem Moszkva diktátuma alatt bábállamokká alakították, ahol a szovjet hatalom érdekeit szolgálták, nem pedig a munkásosztály érdekeit.

A marxizmus így egy deformált, eltorzult és végül embertelen ideológiává vált, amely a forradalom szellemének teljes kisajátításával és annak brutalitásával kívánta biztosítani a hatalmat. A politikai elnyomás, a személyi kultusz és a terror alkalmazása nemcsak a szovjet társadalmat, hanem a világ többi részét is súlyosan érintette, és annak következményei még ma is érezhetők a posztszovjet államokban és világszerte.

A marxizmusból – amely az ember elidegenedésének megszüntetését ígérte – egy olyan diktatúra lett, amely példátlan mértékű elidegenedést és szenvedést hozott létre.

A szovjet propaganda áldozatai: A bolsevik eszme áramlásának teljes megszilárdulása

A szovjet rendszer, amely Marx és Lenin elméleti örökségére építette hatalmát, nem csupán politikai és gazdasági rendszer volt, hanem egy totalitárius ideológiai gépezet is, amely minden aspektusában dominálta a társadalmat. A kommunizmus, amint a bolsevikok hatalomra kerültek, nem csupán egy politikai ideológiát jelentett, hanem egy olyan kényszerítő szellemi uralmat is, amely megtiltotta minden alternatív eszme vagy gondolatképződés megjelenését.

A szovjet blokkban és az egykori szocialista országokban valóban nem létezett helye semmiféle más ideológiának, sem más politikai elgondolásnak. A kommunista eszme, amelyet a bolsevik propaganda támogatott és erőltetett, egyre inkább elnyomta a gondolkodás minden más formáját. A politikai diskurzust, az oktatást, a művészeteket és a közbeszédet mind a szovjet hatalom ideológiai eszméi uralták. Még azokat is, akik eredetileg őszintén hitték a marxista eszmében, elnyelte a rendszer propagandája. Minden politikai és társadalmi fórumon egyetlen ideológia létezett: a bolsevik marxizmus-leninizmus, amelyet nemcsak hivatalosan, hanem az emberek tudatában is egyedüli igazságként kívántak elfogadtatni.

A kommunista párt és annak vezetői nemcsak a politikai ellenfeleiket, hanem a rendszerben való részvételt kényszerűvé tevő, de ideológiailag meggyőzhető személyeket is manipulálták. Sokan, akik őszintén hitték a forradalom eszméiben és az egyenlőség ígéretében, valójában nem voltak mások, mint a bolsevik propaganda eszközei, akik elnyomták a társadalom és az egyén szabadságát, miközben egy látszólagos szocialista társadalmat építettek. Az emberek gyakran nem voltak tisztában azzal, hogy a forradalom célja nem az egyéni szabadság és emberi jogok védelme, hanem a hatalom fenntartása és a rendszer stabilitásának biztosítása.

A kommunista ideológia nemcsak egy politikai rendszert képviselt, hanem egy olyan szellemi uralmat is, amely az emberek gondolkodásának minden szintjén dominálni próbált. Az oktatásban, a tudományban, a művészetekben és minden más szellemi fórumon elnyomták az alternatív véleményeket, amelyeket rendszerint „burzsoá” vagy „reakciós” nézeteknek bélyegeztek. A szovjet állam nemcsak a politikai ellenállást, hanem minden formáját elfojtotta annak, hogy bárki is eltérjen az állami ideológiától, függetlenül attól, hogy azok maguk is kommunistának vallották magukat.

Ebben az értelemben nem voltak valódi kommunisták a szovjet blokkban, akik ne lettek volna már a rendszer által létrehozott és manipulált „bolsevik propagandisták”. A marxizmus eszméi egy hamis, totalitárius ideológiai köntöst kaptak, amely már nem a társadalmi igazságosság és a dolgozók felszabadítása felé mutatott, hanem egy újfajta elnyomó rendet, amelyet a párt érdekei irányítottak. Az igazság, amelyet Marx és Lenin vallottak, a rendszer működtetői számára másodlagossá vált, hiszen a cél nem a szocializmus megvalósítása, hanem a hatalom megszerzése és megtartása volt.

Ez az ideológiai monolitizmus nemcsak a szellemi szabadságot korlátozta, hanem az emberek gondolkodásának és önálló véleményformálásának teljes eltűnéséhez vezetett. A szovjet rendszer valódi arca az volt, hogy minden, ami a párttól eltért, az automatikusan „ellenséges” ideológiává vált, és az ellenvéleményt elnyomták, elhallgatták vagy megbüntették.

Az egykori szocialista országokban így nem volt helye más eszméknek, gondolatoknak vagy politikai diskurzusoknak. Még azok is, akik komolyan hittek a marxizmusban, végső soron a szovjet propaganda áldozataivá váltak, és nem tudtak különválni a párt és a rendszer ideológiai dogmáitól. A rendszer az embereket nemcsak politikailag, hanem szellemileg is alárendelte, hogy a hatalom és az ideológia megkérdőjelezhetetlenek maradjanak.

A szovjet tipusú rendszer nemcsak egy politikai rendszert, hanem egy teljes ideológiai kontrollt is létrehozott, amely minden formájában manipulálta az emberek gondolkodását, még azokat is, akik valójában hisznek a marxizmus elveiben.

Eurokommunizmus és a nyugati eltérések

A 20. század második felében egyre látványosabbá vált az a törésvonal, amely a Szovjetunió vezette keleti blokk, illetve a nyugat-európai kommunista pártok között húzódott. Míg a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) egy centralizált, totalitárius hatalmi rendszert épített ki, amelyben a marxizmus-leninizmus csupán ideológiai eszközként szolgált a párturalom legitimálására, addig több nyugat-európai kommunista párt – különösen az 1960-as és 70-es években – kísérletet tett a marxizmus demokratikus értelmezésére.

Ez a politikai és ideológiai távolság legmarkánsabban az úgynevezett eurokommunizmus formájában jelentkezett. Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban – országonként eltérő módon – a kommunista pártok fokozatosan elhatárolódtak a sztálini örökségtől és a szovjet modelltől. Elfogadták a parlamentáris demokráciát, a politikai pluralizmust, és nyitottabbá váltak a piacgazdaság bizonyos elemei felé is.

Ezek a nyugati pártok nem akarták követni a szovjet mintát, nem építettek ki terrorállamot, nem vetettek ki cenzúrát, és nem törekedtek totális társadalmi kontrollra. Ezzel szemben a SZKP, illetve a kelet-európai pártok teljes mértékben alárendelték magukat Moszkvának, és kizárólag az orosz birodalmi érdekeknek megfelelően működtek – gyakran szemben saját nemzeti társadalmaik érdekeivel.

A nyugati kommunista pártok politikai programjai gyakran valódi társadalmi igazságosságot, egyenlőséget, a munkavállalók jogainak megerősítését tűzték zászlajukra, miközben a keleti blokkban az ideológia csak álca volt az elnyomás, a propaganda és a hatalmi monopólium elfedésére. A különbség nemcsak módszerekben, hanem alapvető értékrendben is megmutatkozott: amíg Nyugaton a kommunista pártok egy része a jogállami normákhoz közelített, addig Keleten ezek felszámolására törekedtek.

Ez a szakadék rávilágít arra is, hogy a kommunizmus – mint eszmerendszer – nem volt egységes, és különböző társadalmi és politikai környezetekben másként értelmeződött. A Szovjetunióban a marxizmusból egy állami vallássá torzult ideológia lett, míg Nyugaton, ha nem is volt töretlen a fejlődése, de megmaradt egyfajta társadalomkritikus irányzatként, amely a kapitalizmus igazságtalanságait próbálta orvosolni demokratikus keretek között.

Enrico Berlinguer és az olasz kommunizmus

Enrico Berlinguer, az olasz Kommunista Párt (PCI) vezetője, kulcsszereplő volt abban, hogy a nyugati kommunista pártok eltávolodjanak a Szovjetuniótól. Berlinguer híres "Eurokommunizmus" elméletének köszönhetően, mely az olasz kommunizmus függetlenségét hangsúlyozta a szovjet modelltől, és a demokratikus rendszerekhez való alkalmazkodást támogatta. Berlinguer és pártja a szovjet típusú diktatúra helyett a demokratikus, parlamentáris eszközökkel történő szocialista kormányzást képviselte, elutasítva a szovjet modell autoritárius jellegét. Ez különbözött a Szovjetunió állami szocializmusától, amely mindenhatóságával igyekezett diktálni a nemzetközi kommunista mozgalmaknak.

A francia Kommunista Párt (PCF) átalakulása

A francia Kommunista Párt is, mint sok más nyugati kommunista párt, igyekezett különválni a Szovjetuniótól, különösen a prágai tavasz után. A PCF számára a szovjet inváziót követően a párt vezetői szembesültek a kérdéssel: hogyan működjenek együtt a szocialista eszmékkel, anélkül hogy a szovjet diktatúra áldozatai legyenek? A párt politikai küzdelmeit az '70-es és '80-as években a kommunizmus újragondolásával folytatta. Az irányelv átalakítása és a demokrácia iránti elkötelezettség hangsúlyozása nemcsak a párt, hanem az egész nyugati baloldal számára komoly kihívást jelentett, és ezek a változások a francia társadalomban is jelentős politikai diskurzust váltottak ki.

A prágai tavasz utáni nyugati reakciók

A prágai tavasz 1968-ban a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban történt reformok időszakát jelentette, amikor Dubček vezetésével egy szocialista "emberi arcú" verzió létrehozására törekedtek. A Szovjetunió, és különösen Brezsnyev, nem tűrte el a szocializmus "torzulásait", és erőszakos beavatkozással véget vetett a reformoknak. Nyugat-Európában azonban sok kommunista párt kezdett eltávolodni a szovjet modell mögött húzódó brutális elnyomástól. A szovjet intervenciót követően a nyugati kommunista pártok is kénytelenek voltak átértékelni a Szovjetunióval való viszonyukat. A prágai tavasz eseményei rávilágítottak a szovjet rendszer emberi jogokkal szembeni tisztelettelenségére, és komoly kérdéseket vetettek fel a kommunista ideológia hitelességét illetően. Az ezen eseményekre adott nyugati reakciók különösen figyelmeztették a nyugati kommunista pártokat arra, hogy a szovjet rendszer nem a proletariátus nemzetközi forradalmát, hanem a birodalmi érdekeit szolgálja.

A nyugati kommunista pártok és a Szovjetunió: Különbségek és konfliktusok

Ezek a példák jól tükrözik azt a fokozódó feszültséget, amely a nyugati kommunista pártok és a Szovjetunió között alakult ki a hidegháború során. Míg a szovjet párt és Sztálin politikája a forradalmi erőszakra, a világforradalomra és a szovjet birodalom kiterjesztésére összpontosított, addig a nyugati pártok, mint az olasz PCI vagy a francia PCF, egyre inkább a demokratikus szocializmus és a szovjet autoritárius modell elutasítása felé fordultak.

Ezek a különbségek nemcsak politikai szinten jelentkeztek, hanem ideológiai szinten is, és a nyugati kommunista pártok számára kérdésessé vált a Szovjetunió politikai és ideológiai hegemóniájának elfogadása.

A marxizmus elavulása: A technikai fejlődés és a társadalom új kihívásai

A marxizmus, mint ideológiai rendszer, mára nemcsak elavultnak tűnik, hanem alapvetően el is avult. Eredetileg a társadalmi osztályok közötti egyenlőség megteremtését és a munkásosztály felszabadítását célozta meg, de mára a világot nem csupán politikai, hanem technológiai és gazdasági új kihívások uralják, amelyekre a marxista elméletek nem adnak érdemi választ. Az idők során a társadalmak, a gazdaságok és a technikai fejlődés olyan irányba haladtak, hogy a marxizmus eszméi már nem képesek megbirkózni a modern világ komplex problémáival.

A korábbi társadalmi problémák, amelyek a gazdasági egyenlőtlenségekre, az osztályharcra és a munkásosztály szenvedéseire összpontosítottak, mára már a múlt részévé váltak. A technikai fejlődés lehetővé tette az ipari termelés, a kommunikáció és a globális összekapcsolódás korát, amelyek alapvetően átformálták a világ működését. A munkásosztály életkörülményei – legalábbis a fejlettebb országokban – sok tekintetben jelentősen javultak, és a középosztály megerősödése számos társadalomban új politikai realitásokat teremtett. Az igazságosság és a társadalmi jólét kérdései már nem csupán a gazdasági osztályharcról szólnak, hanem sokkal összetettebb társadalmi, jogállami és globális kihívásokról, mint a környezetvédelem, az egyenlő jogok biztosítása és a globális biztonság megőrzése.

A marxizmus elméletei, amelyek egykor radikális választ ígértek a gazdasági és társadalmi problémákra, ma már nem tudják kezelni a modern világ által felvetett kérdéseket. A világot ma sokkal inkább a globalizáció, a technológiai forradalom és a fenntarthatóság problémái uralják, amelyekhez a marxizmus – annak elméleti keretei és dogmatikája révén – nem képes hatékony megoldásokat kínálni. Mivel a rendszer alapjaiban egy meghatározott osztályharcra épült, amely egy zárt gazdasági és társadalmi modellt feltételezett, az új, globális problémák és az interdiszciplináris megközelítések nem illeszthetők a marxista elmélet keretei közé.

A technikai fejlődés és az információs társadalom gyorsan változó dinamikái, mint például a mesterséges intelligencia, a digitalizáció, a globális felmelegedés és az etikai kérdések, mind olyan területek, ahol a marxizmus és annak modern, torzult formái már nem tudnak választ adni. Míg Marx saját idejében az ipari társadalom problémáira reagált, a mai világban a gazdasági és társadalmi struktúrák sokkal bonyolultabbá váltak, és az új típusú globális kihívások nem oldhatóak meg a régi, osztályharcra épülő elvekkel.

Még a marxizmus mai legelterjedtebb formái is, mint a baloldali populizmus vagy a modern szocializmus, sokszor eltévelyednek a globális problémák kezelésében, és inkább politikai eszközként használják fel a társadalmi igazságosság kérdéseit. Ezek az ideológiai megközelítések, bár próbálják alkalmazni a klasszikus marxista elveket, mégis egyre inkább elmaradnak a valódi megoldásoktól, és nem veszik figyelembe a modern világ komplexitását és az új problémák sürgető természetét.

A marxizmus, amely egykor radikális és progresszív ideológiaként indult, ma már nemcsak hogy nem releváns, hanem egy olyan elavult rendszer, amely a történelmi fejlődés folyamán kiürült. A mai társadalom számára az igazságosság, a jogállamiság és a fenntarthatóság kérdései sokkal tágabb dimenziókat ölelnek fel, amelyekhez új gondolkodásra, új politikai és gazdasági modellekre van szükség – nem pedig a múlt torz ideológiáira.

Karl Marx gazdasági elmélete, amely a 19. századi kapitalizmus kritikájára épült, ma is hatással van a közgondolkodásra. A marxista diagnózis a kapitalizmus szükségszerű bukását és az osztályharcot helyezte középpontba. Marx úgy vélte, hogy a kapitalizmus elnyomja a munkásosztályt, miközben a tőkésosztály gazdagodik. Azonban a marxista elemzés, bár forradalmi hatású volt, nem állta ki az idő próbáját, és napjaink gazdasági valósága egészen más irányba mutat. Az alapvető kérdés tehát: hogyan értelmezzük Marx örökségét a mai gazdaság tükrében?

A marxista diagnózis: Karl Homann és Ingo Pies Kritikája

Karl Homann és Ingo Pies neves közgazdászok szerint Marx kapitalizmusra vonatkozó elemzése alapvetően téves. Marx gazdasági modellje egy hibás analógián alapult, amely nem vette figyelembe a piac dinamikáját és a munkaerő szűkösségét. Marx a munka és a tőke viszonyát úgy látta, hogy a tőkésosztály kizsákmányolja a munkásokat, a munkaerőt csupán a tőke eszközeként kezelve. Azonban Homann és Pies érvelése szerint Marx nem látta, hogy a kapitalista versenylogika képes megfordulni, amikor a munkaerő kereslete nő. A munkaerő szűkössé válása esetén a munkáltatók versenyezni kezdenek a munkavállalókért, ami béremelkedéshez és életszínvonal-növekedéshez vezet

A munka és tőke viszonya: A termelékenység és bér növekedése

A történelmi tapasztalatok szerint a bérszínvonal nem ideológiai alapon, hanem a termelékenység növekedéséből következik, amit pedig a munkahelyek tőkeellátottsága határoz meg. Homann és Pies hangsúlyozzák, hogy a kapitalizmus lényege nem az elnyomás, hanem a társadalmi partnerség, ahol a munka és a tőke egymás feltételei. A tőke teszi lehetővé a munka hatékony elvégzését, a termelékenység növelését, és így a magasabb béreket. A gazdaság egyszerű törvénye, hogy a munkásoknak tőkére van szükségük, hogy hatékonyan dolgozhassanak, és a hatékony munka lehetővé teszi a magasabb bért.

Marx mint politikai retorikus: A kizsákmányolás mítosza

Homann és Pies szerint Marx nem csupán hibás gazdasági diagnózist adott, hanem politikai retorikájával is torzította a kapitalizmus működését. Marx új kifejezéseket és fogalmakat vezetett be, amelyek a piac működését kizsákmányolásként ábrázolták. Az önkéntes munkaviszonyokat bérrabszolgaságnak minősítette, és a szabadpiaci cserekapcsolatokat a kizsákmányolás rendszerének nevezte. Marx a piacot demonizálta, mint a kizsákmányolás és elnyomás színterét. Ezt az érzelmileg telített nyelvet ma is érzékelhetjük a közéleti diskurzusban, különösen válsághelyzetekben, ahol a piac felfüggesztését sokan a társadalmi problémák megoldásaként látják.

A szegénység és kizsákmányolás összekeverése: A valóság

A marxista elmélet hajlamos összekeverni a szegénységet és a kizsákmányolást, állítják Homann és Pies. A 19. századi ipari forradalom idején valóban nyomorúságos körülmények között dolgoztak a munkások, de ez nem a kapitalizmus terméke volt. A kapitalizmus nem hozta létre a szegénységet, hanem éppen a gazdasági növekedés, a technológiai fejlődés és a tőke felhalmozódása tette lehetővé, hogy a munkásosztály életkörülményei idővel javuljanak. A mai fejlett gazdaságokban a szegénység legfőbb okai nem a kizsákmányolásban keresendők, hanem a gazdasági egyenlőtlenségekben, a tőke koncentrációjában és a globális gazdaság strukturális problémáiban.

A kapitalizmus fejlődése: A múlt hibáitól a jövő kihívásaihoz

A marxizmus kritikája egyértelműen rávilágít arra, hogy a kapitalizmus fejlődése nem kizsákmányolásra épült, hanem a gazdasági és társadalmi fejlődés révén folyamatosan képes volt változtatni az emberek életkörülményein. A valóság nem a marxista osztályharcban keresendő, hanem a globális gazdaság dinamikájában, amely mindenki számára új lehetőségeket és kihívásokat kínál.

*

Putyin politikai ideológiai rendszere, bár sok szempontból a múlt orosz birodalmi hagyományait idézi, valójában egy új, modern "marxizmus" alakját öltötte. A bolsevizmus, a marxizmus-leninizmus eszméi, amelyek egykor a szovjet állam alapját képezték, mára elhaltak, és nem tudják alátámasztani az agresszív orosz külpolitikát. Putyin tehát nem a szovjet ideológia folytatása, hanem annak elvetésével egy új, sajátos ideológiai keretet hozott létre. A „Ruszkij Mir”, vagyis az Orosz világ eszméje, amely egyesíti az orosz ortodox vallást, az agresszív nacionalizmust és a szláv szupremáciát, lényegében a modern orosz birodalom alapjaivá vált. Ez az eszme szorosan összefonódik az orosz cári időszak ideológiájával, különösen abban a formában, hogy az orosz ortodox vallás, a nacionalizmus és a szláv szupremácia szoros kapcsolatban álltak az orosz birodalmi gondolkodással.

A cári Oroszország számára az ortodox vallás és az orosz nemzeti identitás szoros összefonódása volt az alapja annak, hogy az orosz birodalom isteni küldetésként és civilizáló hatalomként tekintsen saját magára, különösen a szláv népek vezetőjeként. II. Sándor és I. Miklós uralkodása alatt az ortodox vallás dominanciája, a szláv testvériség eszméje és az orosz birodalom védelmező szerepe a keresztény világban hangsúlyozódott. Az orosz cár, mint „Isten kenete”, és a szláv népek vezetője szerepelt, és ez politikai legitimációt adott a birodalom számára.

Putyin tehát nem csupán a birodalmi terjeszkedés örökségét követi, hanem annak ideológiai aspektusait is átvette, és az orosz nemzeti és vallási identitás erősítésével igazította azt a 21. századi geopolitikai célokhoz. Míg a cári ideológia kifejezetten a monarchia és az ortodox vallás összefonódására épült, Putyin ezt az eszmerendszert a modern orosz birodalom alapjává tette, támogatva a „Ruszkij Mir” eszméjét és az orosz birodalom újraépítését.

A „Ruszkij Mir” tehát mély gyökerekkel rendelkezik az orosz cári ideológiában, és Putyin ennek egy modern, agresszív formáját képviseli, amely a vallás, a nacionalizmus és az imperializmus szoros keverékére épít. Ebben az új ideológiai rendszerben Putyin egy sajátos „orosz marxizmust” alakított ki, amely nem csupán a birodalmi örökséget, hanem vallási és nacionalista elemeket is magába foglal, új politikai narratívát teremtve. A cél nem csupán az orosz állam határainak védelme, hanem az orosz birodalom újraformálása, amely a nemzeti és vallási szempontok szerint alakítja a világpolitikai színteret.

Putyin ideológiai rendszere tehát nemcsak Oroszország számára, hanem a világ számára is figyelmeztetésként szolgál: a múlt nem csupán emlék, hanem aktívan formálja a jövőt. Az orosz birodalmi ideológia újraéledése, bár nem marxista alapú, de annak erőszakos, vallásilag alátámasztott világrendjét szolgálja, amely visszanyúl a történelmi tradíciókhoz és egy új, agresszív geopolitikai rendet próbál kialakítani.

Putyin felfogása, bár különbözik a marxista alapú bolsevizmustól, ugyanolyan veszélyes Európára nézve, mint a Sztálin-féle ideológia volt. A különbség csupán az, hogy míg a bolsevizmus klasszikusan az osztályharcra és a proletariátus világforradalmi szerepére épített, Putyin politikai ideológiája inkább a nemzeti és vallási alapú szláv szupremáciára, az orosz birodalmi terjeszkedésre, és a vallásos fundamentumokkal való legitimálásra épít.

A „Ruszkij Mir” eszméje, amely egyesíti az orosz ortodox vallást és a szláv nacionalizmust, valójában egy maszk mögé rejtett agresszív ideológia, amely a birodalmi ambíciókat, a terjeszkedést és a más kultúrákkal való szembenállást szolgálja. Az orosz identitás nem csupán kulturális, hanem egy erőteljes politikai és ideológiai mozgalom is, amely a múlt imperialista, birodalmi hagyományait próbálja modern köntösbe öltöztetni. Ez az ideológiai örökség, amelyhez Putyin egy vallási aspektust is hozzáadott, éppúgy veszélyt jelenthet Európára, mint a Sztálin által képviselt bolsevik eszmék, amelyek a világforradalom és az imperialista célok nevében hoztak végzetes döntéseket.

Putyin felfogásában a „Ruszkij Mir” szinte ugyanolyan globális ambícióval rendelkezik, mint a bolsevik ideológia annak idején. A szláv nacionalizmus és ortodox vallásos fundamentalizmus keveredése alatt ott húzódik egy sokkal szélesebb, imperialista cél, amely nemcsak Európa politikai, hanem vallási és kulturális térségét is fenyegeti. Az orosz birodalmi gondolkodás nemcsak területi kiterjeszkedést céloz, hanem a vallásos és nemzeti identitás nevében kívánja megváltoztatni a geopolitikai egyensúlyt. A múltban a bolsevizmus volt az eszköz, most pedig egy új, sokkal nacionalistább és vallásosabb formában, a „Ruszkij Mir” ideológiáján keresztül valósulhat meg.

Európa számára tehát ez a Putyini politikai irányvonal egy komoly veszélyt jelent, mert nem csupán politikai, hanem kulturális és vallási térfoglalásról is szó van. Ez a fajta agresszió, amely a nemzeti identitás és vallásos fundamentumok szoros összekapcsolásával legitimálja magát, képes destabilizálni a kontinens politikai egyensúlyát és társadalmi kohézióját. A történelmi párhuzamok és az orosz birodalom múltbéli törekvései alapján nem szabad alábecsülni, hogy a Putyini ideológia milyen mértékben fenyegetheti a mai Európát, és miért hasonlítható a bolsevik ideológia korábbi veszélyeihez.

-000-

Felhasznált irodalom jegyzék

• Karl Marx: A tőke (Das Kapital)

• Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete

• Vladimir Lenin: Állam és forradalom-1917

• Vladimir Lenin: A bolsevizmus és a demokratikus centralizmus

• Robert Service: Lenin: A Biography

• Orlando Figes: A forradalom története

• Terry Martin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939

• Ralph Miliband: The State in Capitalist Society

• Vladimir Tismaneanu: Stalinism for All Seasons: A Political History of Romanian Communism

• Anne Applebaum: Iron Curtain: The Crushing of Eastern Europe, 1944-1956

• Geoffrey Roberts: Stalin's Wars: From World War to Cold War, 1939-1953

• David R. Shearer: Policing Stalin's Socialism: Repression and Social Order in the Soviet Union, 1924-1953

• Pipes, Richard. Russia Under the Old Regime. New York: Charles Scribner's Sons, 1995.

• Figes, Orlando. The Whisperers: Private Life in Stalin's Russia. London: Penguin Books, 2007.

• Getty, J. Arch, és Oleg V. Naumov. The Road to Terror: Stalin and the Self-Destruction of the Bolsheviks. New Haven: Yale University Press, 1999.

• Zubok, Vladislav M. A Failed Empire: The Soviet Union in the Cold War from Stalin to Gorbachev. Chapel Hill: The University of North Carolina Press, 2007.

• Gaddis, John Lewis. The Cold War: A New History. New York: Penguin Press, 2005.

• Kenez, Peter. The Political Repression in the Soviet Union. Cambridge: Cambridge University Press, 1999.

• Snyder, Timothy. The Road to Unfreedom: Russia, Europe, America. New York: Tim Duggan Books, 2018.

• Rainer, Karoly. Hungary 1956: A Revolution Betrayed. New York: Columbia University Press, 1991.

• Jireček, Richard. Prague 1968: The Soviet Invasion and its Aftermath. Prague: Karolinum Press, 2001.

• Gorbachev, M. (1995). Memoirs. Doubleday.

• Lenin, V. I. (1961). State and Revolution. International Publishers.

• Pipes, R. (1990). The Russian Revolution. Vintage Books.

• Radosh, R. (1979). The Soviet System: A Radical Analysis of the Soviet State and Its Ideology. Viking Press.

• Snyder, T. (2010). Bloodlands: Europe Between Hitler and Stalin. Basic Books.

• Figes, O. (1996). A People's Tragedy: The Russian Revolution 1891-1924. Viking.

• Kotkin, S. (2017). Stalin: Paradoxes of Power, 1878-1928. Penguin Press.

• Conquest, R. (2007). The Great Terror: A Reassessment. Oxford University Press.

• Zhdanov, A. (2002). The Soviet Union: A History of the USSR. Progress Publishers.

• Carr, E. H. (1956). The Russian Revolution: From Lenin to Stalin. Macmillan.

Az oroszok pont azt csinálják most Ukrajnával mint anno a nácik Angliával

Ahogyan Oroszország próbálja megtörni Ukrajna ellenállását – főleg a civil infrastruktúra elleni támadásokkal, a városok ostromával, a mindennapi élet ellehetetlenítésével. Ugyanúgy, mint a németek tették az Anglia elleni a légitámadás idején, amikor London és más brit városok folyamatos bombázásával próbálták térdre kényszeríteni Angliát.

Csakhogy Ukrajna is, akárcsak akkor Anglia, nem roppant meg. Ez is a történelem egyik különös visszhangja: ugyanaz a brutalitás, más zászló alatt.

Amit Putyin rendszere művel, az nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is mélyen elítélendő. A civil célpontok elleni szándékos támadás – iskolák, kórházak, lakóházak, erőművek – egyértelműen háborús bűncselekmény a nemzetközi jog szerint. Az orosz propaganda pedig, akárcsak annak idején a náci gépezet, cinikusan próbálja a támadások jogosságát igazolni. "Demilitarizálás", "nácitlanítás" – ugyanaz a hazug nyelv, ami a valóság eltakarását szolgálja.

Ami pedig Oroszországon belül zajlik, az elég aggasztó. Úgy tűnik, a háború valójában menekülés a belső problémák elől:

• Gazdaságilag: a szankciók, a háborús költségek, a korrupció és a nyugati tőkekivonás hosszú távon roppantó hatásúak.

• Társadalmilag: a fiatal és képzett munkaerő tömegesen elhagyta az országot, az elnyomás fokozódik, a szólásszabadság gyakorlatilag megszűnt.

• Politikailag: Putyin rendszerének már nincs valódi belső legitimitása – csak a félelem és a mesterségesen táplált háborús pszichózis tartja össze.

A „béke”, amit Putyin kínál, valóban orosz „nácibéke”: feltételei közt ott lenne Ukrajna leigázása, kultúrájának elfojtása, politikai és területi integritásának megszüntetése. Ez nem béke, hanem imperialista diktátum.

Azt gondolom, ahogy a II. világháborúban elkövetett szovjet háborús bűnök egyre világosabban kiderülnek, úgy ma már nyíltabban beszélhetünk az orosz hadsereg által elkövetett borzalmakról. Mintha a brutalitás és a könyörtelenség a hagyományos orosz mentalitás része lenne, vagyis az orosz világ egy sajátos jellemzője. Ezt láthattuk a Kaukázusban a csecsenekkel, Szíriában Aleppóban, de korábban Afganisztánban is. Úgy tűnik, hogy van egyfajta mintázat az orosz hadviselés történetében – egy intézményesült brutalitás, ahol a civil lakosság szenvedése „mellékes kárként” jelenik meg, és gyakran a megtörés eszközeként használják. És mindez nem új keletű.

• A második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszak, fosztogatás, gyilkosság – főleg Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Magyarországon – a mai napig tabu volt sokáig. De egyre több történelmi forrás világítja meg a mértéktelen kegyetlenséget.

• Afganisztán (1979–89): nemcsak katonai kudarc volt, hanem ott is a civil lakosság ellen irányult rengeteg atrocitás – válogatás nélküli bombázások, falvak porig rombolása, kínzások.

• Csecsenföld: Groznij teljes megsemmisítése, válogatás nélküli tüzérségi és légi csapások, eltűnt civilek tömege.

• Szíria: Putyinék katonai segítsége Asszadnak brutális fejezet volt, Aleppó ostroma pedig szinte gyakorlótere lett az ukrajnai bombázásoknak.

• És most Ukrajna: Bucsától Mariupolig egyértelmű mintázat: megtörni az akaratot a terror eszközével.

Az orosz „lélek” – ha lehet ilyet mondani kollektív értelemben – évszázadok óta hordoz valamit ebből a fatalista, birodalmi, könyörtelen világszemléletből, amit Dosztojevszkij is sokszor önkínzó őszinteséggel írt le. A hatalom bálványozása, az egyén semmibe vétele, a „szenvedés nemesít” hamis misztikuma – ezek mind beleszövődnek ebbe a „russzkij mir” (orosz világ) ideológiába, amit most Putyin újra csatasorba állított.

És mintha a történelem újraírná önmagát. Ezért is olyan ijesztő ez az egész.

Az orosz birodalmi gőg mögött – a rakéták, drónok, propagandagépezet mögött – valójában egy kimerült, elöregedő, elszegényedett társadalom áll, amelyet egy szűk hatalmi elit tart pórázon.

A szuperfegyverek és a világnak szóló keménykedés mögött ott van:

• A rozoga infrastruktúra vidéken, ahol gyakran még vezetékes víz sincs.

• A kórházak és iskolák romlása, ahol orvos vagy tanár alig akad, mert elmenekült vagy másodállásból él túl.

• A fiatal, képzett réteg elvándorlása – a mobilabb, gondolkodóbb oroszok százezrei hagyták el az országot a háború kezdete óta.

• És egyre látványosabb a korrupció és a közpénzlopás, ami elviselhetetlen szakadékot nyit a hatalom és a nép között.

A vidéki Oroszország – a „másik Oroszország” – szó szerint vegetál. A szegénység, a kilátástalanság és a reménytelenség ott mindennapos élmény. És ezt nem lehet a végtelenségig elnyomni „nagy honvédő háborús” retorikával. Az emberek előbb-utóbb elkezdenek kérdezni – ha máshol nem, hát a konyhaasztalnál, egymás között suttogva.

Putyin rendszere, akárcsak a legtöbb tekintélyelvű hatalom, nem kívülről omlik össze – belülről rohad meg. Márpedig ha a lakosság nagy része a mindennapi megélhetéssel küzd, miközben a fiai a frontra mennek meghalni egy értelmetlen háborúban, az robbanásveszélyes kombináció.

Putyin rendszere valóban kezd sztálini színeket ölteni – nem csak a külsőségekben (az elnyomás, a koncepciós perek, a propaganda), hanem a félelem uralmában, amire az egész rendszer épül. És ahogy akkor, úgy most is a társadalom tűr. Egy darabig.

A különbség az, hogy ma az információ már nem zárható el teljesen – akármilyen szigorú is a kontroll. A háború valósága beszivárog. A koporsók jönnek, az árak emelkednek, az orvos nem jön ki a beteghez, ha van orvos, a vonat nem jár, az orosz családok pedig érzik: ez nem győzelem, hanem romlás.

Elképzelhető az, hogy hiány lesz a végső türelmi határ. Amikor már nemcsak szabadság nincs, hanem kenyér sincs. Amikor nem csak félni kell, hanem éhezni is. Ez a történelem legsúlyosabb kombinációja: félelem + nyomor. Az addig néma tömeg hirtelen hangossá válhat

Oroszországban valami baljós feszültség volt érezhető. És az ilyen rendszerek, mint Putyin rendszere is, látszólag megingathatatlanok – egészen addig, míg egy nap össze nem omlanak, mint a kártyavár. Nem mindig forradalom kell hozzá. Elég egy hibás parancs, egy kiszivárgott dokumentum, egy megtört tábornok… és minden megindul.

De Putyin bukása önmagában nem jelent rendszerváltást, főleg nem Oroszországban. A lényeges kérdés pontosan az, hogy ki veszi át a hatalmat, és milyen mélyen nyúl bele a hatalmi struktúrába?

Az FSZB – az egykori KGB örököse – ma nem csupán egy titkosszolgálat, hanem a rendszer gerince. Ők azok, akik összekötik a gazdasági elitet, a médiát, a hadsereget és a bíróságokat. Ha ők maradnak a háttérben, bármilyen új arc (akár „reformer” is) csak kirakat lesz.

Oroszország történelme tele van felszíni változásokkal: a cári uralom után a szovjet rendszer, Lenin és Sztálin után Hruscsov, majd Brezsnyev és Gorbacsov, aki inkább európai szemléletű volt. Jelcin után Putyin következett – miközben a mélyállam szinte változatlan maradt, mindig újraszervezve magát. Gorbacsov alatt felbomlott a Szovjetunió, ami történelmi szükségszerűségnek tűnt. Jelcin után Putyin visszahozta a szovjet időszakot, és az FSZB hatalma erősödött meg, gyakran látványos terrorakciókat – például a moszkvai robbantásokat – szerveztek annak érdekében, hogy Putyin és az FSZB korlátlan hatalmát megszilárdítsák.

Igazi változás csak akkor jöhetne, ha:

1. Nem az FSZB és nem a hadsereg belső köreiből jönne a hatalomváltás, hanem

2. Civil alapú, társadalmi erő kezdené el lebontani a félelemre épült rendszert.

3. És lenne egy erős erkölcsi és demokratikus program, ami nemcsak a jelen elit lecserélését, hanem az egész gondolkodásmód átalakítását célozza.

Ez nehéz. És hosszú folyamat. De nem lehetetlen.

Egy belső lázadás – például ha a hadsereg egy része megunja, hogy feleslegesen halnak meg az embereik, vagy ha egy komoly gazdasági klán Putyin ellen fordul – elindíthat valamit. De ha az FSZB marad, minden marad.

Putyin ugyanúgy retteg a gondolkodó fiatalságtól, mint Sztálin rettegett az ifjú művészektől, íróktól, tanároktól. Ezért akarják már iskoláskortól agymosni őket, új tankönyvekkel, hazug történelemmel, „patrióta neveléssel”. Mert tudják, hogy ha a fiatal nem hisz többé a hazugságban – akkor már nem lehet irányítani.

És a történelem mindig úgy indul újra, hogy egy generáció nem hajlandó elviselni azt, amit a szüleik még lenyeltek. Ez történt Magyarországon '56-ban. Ez történt Csehszlovákiában '68-ban. Ez történt a Baltikumban a 80-as évek végén. És ez még megtörténhet a mai Oroszországban is.

De van egy nagyon fontos és érzékeny pont, az orosz identitás. Az orosz identitás mélyén ott húzódik egy különös, mitikus öntudat – az a gondolat, hogy Oroszország „más”, „különleges”, sőt „hivatott” a világ megmentésére vagy „vezetésére”. Ez a szláv felsőbbrendűség, a „harmadik Róma” eszméje, a birodalmi küldetéstudat – és ez táplálja a nacionalizmust, amely sokkal mélyebbre hatol, mint egyszerű hazaszeretet.

És ezért is nehéz a valódi, erkölcsi alapú szembenézés a múlttal. Mert ehhez nem elég bátor szív – önkritikát is kellene gyakorolni, lemondani a kiválasztottság hitéből fakadó felsőbbrendűségről. De ez olyan, mintha a kollektív identitás egyik oszlopát kellene lebontani.

A történelem bebizonyította, hogy az ilyen mély, mitikus öntudatból táplálkozó nacionalizmus – legyen az orosz, német, szerb vagy akár japán – nagyon nehezen hajlandó elfogadni, hogy bűnöket követett el, vagy hogy más népek is egyenrangúak lehetnek.

A tanult, világot látott értelmiségi kulcsszereplő lehet a társadalmi változásokban, mivel képes összehasonlítani a saját rendszerét más világokkal. Ők azok, akik érzékelik a különbséget szabadság és elnyomás, felelősség és hazugság között. Nekik van szókészletük és bátorságuk megfogalmazni a problémákat, és néha képesek hangot adni azoknak, akik nem mernek.

Oroszországban ma is léteznek ilyen emberek, akik írásaikkal, előadásaikkal vagy csendes ellenállásukkal nem hódolnak be a hatalomnak. Ők tisztában vannak vele, hogy a birodalmi gondolkodást kritizálni börtönt jelent és hogy az orosz nép nem attól erős, hogy rettegést kelt, hanem akkor lenne igazán nagy, ha emberséget mutatna.

A közelmúlt orosz hősei, mint Anna Politkovszkaja, Borisz Nyemcov és Alekszej Navalnij, mindannyian a hatalom ellenállásaként emelkedtek ki. Politkovszkaja, aki a csecsen háborút és a kormányzati visszaéléseket élesen bírálta, életét áldozta annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a rendszer igazságtalanságaira. Nyemcov, a híres politikai ellenzéki vezető, aki a Putyin-rezsim korrupciója ellen emelte fel szavát, szintén életével fizetett azért, hogy felhívja a figyelmet a hatalom visszaéléseire. Navalnij, aki az orosz politikai élet egyik legfontosabb ellenzéki szereplője, több alkalommal is megpróbálta elérni a változást, miközben folyamatosan próbálták ellehetetleníteni politikai tevékenységét és kriminalizálni őt. Ők azok, akik képesek voltak megfogalmazni a problémákat, és cselekedni azok érdekében, hogy Oroszország ne folytassa ugyanazon romboló irányt.

Azok, akik egyszer megértették, mi a szabadság, nem hallgatathatók el végleg. Az orosz értelmiség történetében is találunk példákat: Szolzsenyicin, Szaharov, Mandelstam, Paszternák mindannyian börtönöket, száműzetést és megfélemlítést szenvedtek el, de nem tudták megtörni őket. A szavaik pedig megmaradtak.

A kérdés az, hogy a mostani orosz értelmiség vállalja-e ezt a sorsot, vagy inkább csendben marad, félreáll, esetleg kiszolgálja a rendszert. Bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy az orosz értelmiség már aktívan ezen az úton halad, számos jel utal arra, hogy a változás iránti vágy egyre erősebben jelen van – még ha nem is nyilvánult meg teljes mértékben. A gondolat, hogy a jövő nem a birodalmi múltban, hanem egy szabadabb és felelősségteljesebb társadalomban rejlik, sokak fejében már ott van, és előbb vagy utóbb világossá válik

De amíg nem beszélnek róla nyíltan, hangosan, addig a félelem és a represszió elnyomhatja a változás akarását És amíg nincs közvetlen tapasztalat vagy bizonyíték, sokan inkább csöndben maradnak. Egy ilyen rendszerben könnyű elbizonytalanodni, mivel nincsenek nyilvánvaló jelei annak, hogy a dolgok valóban változnának. Azonban, ha a változás alapja a szabadság iránti vágy, akkor mindig lesz esély arra, hogy előbb-utóbb kirobban.

Az orosz birodalom – legyen szó a cári és szovjet birodalom összeomlása  történelemszerű volt.  A mai Putyin-rezsim is – ha továbbra is elnyomó, embertelen és kizsákmányoló diktatórikus politikát folytat, belső és külső viszonylatban egyaránt – szükségszerűségként összeomolhat, mint ahogyan az előző cári és szovjet  birodalmak is elbuktak.

 Az orosz birodalmi struktúra már évtizedek óta egyre inkább életképtelen: hatalmas terület, különböző etnikai és vallási csoportok, gazdasági és társadalmi válságok, elnyomás, belső konfliktusok – mindezek egy törékeny rendszert alkotnak. Putyin vágyakozása a Szovjetunió visszaállítására, a katonai kiadások növelése és a külföldi beavatkozások (Ukrajna, Szíria, Kaukázus, Afrika valamint Belső beavatkozások más államok belső ügyeibe: A politikai manipuláció, a választásokba való beavatkozás, például az Egyesült Államokban és más nyugati országokban, amelyekkel Putyin az orosz érdekek érvényesítésére próbálkozik) mind hozzájárulnak ennek a rendszermodellnek a fenntartásához, miközben a belső problémák egyre csak súlyosbodnak, és a stabilitás megőrzése egyre nehezebbé válik.

A történelemben már láttuk, hogy az ilyen típusú birodalmak, ha nem tudják új alapokra helyezni magukat, végül összeomlanak. A Szovjetunió például hatalmas birodalom volt, de a gazdasági és politikai válságok végül széteséshez vezettek. Az orosz birodalom folyamatosan küzdött a különböző nemzetek és csoportok integrálásával, miközben próbálta megőrizni a központi hatalmat, ami egyre nehezebbé vált. A volt szocialista országok, amelyek szovjet felügyelet alatt álltak, szintén jelentős problémát jelentettek a Szovjetunió számára, és tovább bonyolították a szovjet birodalmi modell fenntartásának kérdését

Putyin rendszere, ha továbbra is brutális elnyomást alkalmaz, és nem képes kezelni az ország belső válságait – mint a drámai gazdasági és szociális egyenlőtlenségeket, a mindinkább szorongató politikai elnyomást és a fiatalok tömeges elvándorlását – elkerülhetetlenül szembesülni fog a rendszer összeomlásának szükségszerűségével. Az orosz nép szenvedése, valamint a külvilág, különösen az EU és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók egyre inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy a rendszer aláássa saját alapjait, és az orosz birodalom fenntartásának illúziója végleg eltűnjön.

Azonban ez az összeomlás nem feltétlenül lesz katasztrófa. Elképzelhető, hogy Oroszország számára új kezdetet jelenthet, ha sikerül kiépíteni egy másfajta politikai és társadalmi rendszert. Egy olyan rendszert, amely nem az elnyomásra, hanem a szabadságra, az emberi jogokra és a gazdasági fejlődésre épít.

Egy olyan társadalomban, ahol a szólásszabadságot elnyomják és a kritikai gondolkodás szabadsága nem érvényesülhet, az emberek számára rendkívül nehéz objektíven megérteni és értékelni a valóságot. A szociológusok, újságírók és politikai elemzők, akik igyekeznek feltárni a rendszer működését, gyakran kénytelenek finomítani a megfogalmazásaikat, vagy teljesen elkerülni azokat a kérdéseket, amelyek potenciálisan veszélyesek lehetnek számukra. A félelem, hogy súlyos következményekkel kell szembenézniük, ha nem igazodnak a hatalom hivatalos narratívájához, erős motivációt ad arra, hogy inkább hallgassanak, vagy ha beszélnek is, akkor csak az elfogadott kereteken belül.

Ez a félelem az egyik legnagyobb akadálya a társadalmi változásoknak. A szólásszabadság és a kritikai gondolkodás elnyomása miatt az emberek hajlamosak alkalmazkodni, és nem mernek nyíltan beszélni a valós problémákról. A rendszer sokak számára stabilizáló erőként tűnhet, különösen azoknak, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban a külvilággal, és a rendszer kritikája sokszor lázadásként jelenik meg, amely egzisztenciális kockázatot jelenthet.

Az információ szabadsága kulcsfontosságú a társadalmi változások szempontjából. Ha a hatalom által irányított propaganda és félrevezető információk dominálnak, az emberek kizárólag azokat az üzeneteket kapják meg, amelyek megfelelnek a hatalom érdekeinek. Oroszországban a kormány által kontrollált média és a szólásszabadság korlátozása tévútra vezethetik a társadalmat, eltorzítva az emberek világképét, így a torzított információk és a manipuláció egyre súlyosabb politikai és társadalmi elnyomáshoz vezethetnek.

Valódi változásokhoz elengedhetetlen, hogy az emberek hozzáférjenek az igaz információkhoz. A szabad és független újságírás, az oktatás és a szólásszabadság alapvető fontosságúak, mivel ezek lehetővé teszik, hogy az emberek tudatos döntéseket hozzanak, és szembenézzenek saját problémáikkal. A digitális tér, különösen az internet és a közösségi média, új lehetőségeket kínál a független információk terjedésére, még akkor is, ha a hagyományos média nagy része a hatalom kezében van. Ha a szabad információáramlás biztosított, akkor az emberek lehetőséget kapnak arra, hogy felismerjék a valós problémákat, és készen álljanak azok kezelésére.

Az orosz társadalomban, ahol az állam és a kormányzat hatalmas befolyással bír, az alternatív információk terjedése kulcsszerepet játszik. Az igaz információ, még ha kezdetben csak szűk körben elérhető is, idővel szélesebb körben is hatással lehet. Az ilyen független források, mint a Meduza, az Insider, az ISW és mások segítenek bemutatni a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek ne ragadjanak bele a hivatalos narratívákba.

A nemzeti identitás és a propaganda akadályokat jelenthetnek a változásban. A "nagy orosz nemzet" mítosza és a nemzeti gőg mélyen gyökereznek a történelmi hagyományokban, és a hatalom próbálja fenntartani ezt a képet, hogy megerősítse saját hatalmát. Azonban a szabad gondolkodás és a független média elterjedésével talán elérhetjük, hogy az emberek képesek legyenek elgondolkodni azon, mi az igazság és miért fontos elismerni a történelmi és politikai hibákat.

A történelmi párhuzamok nem csupán figyelmeztetnek, hanem egyúttal felhívják a figyelmet a súlyos kérdésekre, amelyek Oroszország előtt állnak. Ahogyan Anglia sem törött meg a nácik támadásainak következményeként, úgy Ukrajna sem adja fel a küzdelmet, még akkor sem, amikor az orosz hadsereg minden eszközt bevet a civil lakosság és az infrastruktúra elpusztítására. Oroszország támadása nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is elítélendő, és nem csupán Ukrajna, hanem az egész világ számára figyelmeztetést jelent.

Oroszország belső problémáira, a gazdasági és társadalmi válságra is rávilágít a háború. Az elvándorló fiatalok, a fokozódó elnyomás és a félelem uralmának növekedése egy olyan állapotot eredményez, amely nem tartható fenn sokáig. A hatalom fenntartása, ha belső legitimitás nélküli, hosszú távon nem lehet sikeres. Az orosz társadalom mélyebb problémái végül felülírhatják a félelem uralmát, és eljöhet a pillanat, amikor a rendszer belsőleg omlik össze, akár egyetlen apró hiba hatására is.

Ahogyan a történelemben eddig is láthattuk, a diktatúrák nemcsak kívülről, hanem belső bomlás következtében is összeomolhatnak. A kérdés az, hogy mi történik a bukás után. Milyen új rendet hoz létre a hatalomváltás, és milyen erkölcsi alapra helyezkedhet a jövő Oroszországa? Ha valóban elérkezik a változás, nemcsak politikai, hanem társadalmi és erkölcsi átalakulásra is szükség lesz, amely képes szembenézni a múlt hibáival és elfogadni a valódi önkritikát.

Oroszország számára a legnagyobb kihívás, hogy képes lesz-e elengedni azt az imperialista gondolkodásmódot, amely évszázadokon át meghatározta a nemzet identitását, és lehetőséget adni egy új, valóban demokratikus és erkölcsileg tiszta jövőnek. Az orosz társadalomnak ki kell lépnie a történelem árnyékából, és le kell mondania a birodalmi múlt bűvöletéről. Az igazi változás nemcsak politikai, hanem a társadalom gondolkodásmódjában is meg kell, hogy valósuljon – elengedve a felsőbbrendűség hitét, és megtanulva, hogy a nemzet ereje nem abban rejlik, hogy másokat elnyomunk, hanem hogy tiszteljük és elfogadjuk a másokat. Az igazi kihívás tehát nemcsak a politikai hatalom megingatásában rejlik, hanem abban, hogy Oroszország képes lesz-e megbékélni a saját múltjával, és új alapokra helyezni a jövőjét.

Zárógondolatként fontos hangsúlyoznunk: Európa számára évszázadok óta a legnagyobb veszélyt mindig is Oroszország jelentette. A gorbacsovi nyitás után Európa bizalommal és nyitott kézzel fordult Oroszország felé, ám Putyin csak sajátos, birodalmi identitása szerint fogadta el ezt a közeledést. 2014-ig az Európai Unió azon dolgozott, hogy stratégiai partnerséget alakítson ki Moszkvával – gazdasági, energetikai, környezetvédelmi, oktatási és geopolitikai téren is. Az EU még Oroszország WTO-csatlakozását is támogatta. Ám a Krím annektálása, majd 2022 februárjában az Ukrajna elleni teljes körű háború végérvényesen megrontotta ezt a viszonyt.

Oroszország – legyen szó cári birodalomról, Szovjetunióról vagy putyini államról – történelme során következetesen semmibe vette a nemzetközi megállapodásokat. Egyetlen kivételként a Hitler–Sztálin-paktumra emlékezhetünk, amely éppen Európa kettéosztását eredményezte. Az orosz külpolitika ma is agresszív és veszélyes – a Kaukázusban, Afrikában, Szíriában, vagy épp az információs hadviselés területén. Európa békerendje Oroszország célpontjává vált, miközben az Egyesült Államok – különösen Trump elnöksége alatt – megrendítette az európai biztonsági ernyőbe vetett hitet.

Egyre több szakértő figyelmeztet arra, hogy Putyin a jövőben a NATO-tagországokat – különösen a balti államokat – is próbára teheti. Neitzel professzor a Phoenix TV-ben kijelentette: Putyin tesztelni fogja a Nyugatot – korlátozott támadással, figyelve a reakciókat. Moszkvában megerősödött a meggyőződés: Európa gyenge, és nem képes önmagát megvédeni.

Európának végre fel kell ébrednie. Radikálisan újra kell gondolni az Oroszországgal szembeni politikát – kül- és belpolitikai szinten egyaránt. Vége a naivitásnak. A háború már nem csak tankokkal, hanem információkkal, hazugságokkal, propagandaeszközökkel zajlik.

Az orosz birodalmi álom tovább él. Oroszországnak Európa is kell.

-000-

Az 1950-es években iskolapadba ültetett nemzedék számára a történelem tanulása nem a múlt megértését, hanem annak tudatos torzítását jelentette. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy az igazság helyére a propaganda lépett.

Az osztálytermek falain vörös csillag díszelgett, Sztálin és Rákosi portréja tekintett le ránk, és a tananyag nem a múlt megértésére, hanem annak újraírására nevelt. A történelem nem tantárgy volt, hanem fegyver – az agyak meghódításának eszköze.

A második világháború tanítása különösen érzékletes példája volt ennek a tudati megszállásnak. A tankönyvek egyetlen diadalmas hadvezért ismertek: a Szovjetuniót. A gyerekeknek azt tanították, hogy a Vörös Hadsereg egymaga győzte le a fasiszta Németországot, miközben a „nyugati imperialisták” tétlenül figyeltek. Azt kellett megtanulnunk, hogy Magyarországot nem megszállták, hanem „felszabadították”, s hogy ez a felszabadítás nemcsak a múltat törölte el, hanem egy új, ragyogó jövő kezdetét is jelentette: a szocializmusét, a dolgozók paradicsomát.

Az oktatás minden szintje ennek a fikciónak a szolgálatában állt. A tanító néni, a történelemtanár, a KISZ-gyűlésen szónokló hetedikes elvtárs mind ugyanazt ismételte, mintha egy központi gépezet hangszórói lettek volna. A kérdés, a kétely nemcsak szokatlan volt – veszélyes is. Aki eltért a vonaltól, az hamar a „rossz tanuló”, „osztályellenség” vagy „reakciós szülő gyermeke” címkéket kapta. Egyetlen elejtett mondat, egy „rosszul értelmezett” kérdés elég volt ahhoz, hogy az ember szüleit behívják a pártirodára, vagy rosszabb esetben: jelentés szülessen róla.

Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy már az első padból kilépve is azt tanulta: ne kérdezz. Ne kételkedj. A valóság nem olyasmi, amit keresni kell – hanem amit el kell fogadni. A háború emléke apáinkban még elevenen élt, de mi már másként láttuk: úgy, ahogy a párt akarta, hogy lássuk. A németek mind fasiszták voltak, a magyar katonák bűnösök, a Vörös Hadsereg hős, a magyar nép hálás.

Pedig a valóság ennél sokkal összetettebb volt – és sokkal fájdalmasabb. A mi történelmünket kifordították sarkaiból, s mi, gyerekek, e torz tükrön keresztül tanultuk meg a világot látni. És talán évtizedek is kellettek ahhoz, hogy e tükröt összetörve újra merjünk nézni – valódi arcokat, valódi eseményeket, valódi kérdéseket keresve.

A „felszabadítás” mítosza és annak következménye

„Felszabadulás” – így tanultuk, így kellett mondanunk, így kellett éreznünk. A szó ünnepi volt, zászlók lengettek körülötte, március 15. és április 4. között minden tanóra ennek a csodás pillanatnak állított emléket. A plakátokon a Vörös Hadsereg katonái mosolyogtak, virágokat kaptak a gyerekektől, miközben a háttérben boldog munkások integettek az új jövő felé.

De az emlékezet másként mesél. A történelem mélyebb rétegeiben nem virágok, hanem halottak hevertek. Nem integető munkások, hanem elhurcolt civilek, megerőszakolt asszonyok, kifosztott falvak. A valóság, amelyet elrejtettek előlünk, nem ünnepi, hanem tragikus volt. Bibó István egyetlen mondatban többet mondott, mint a tankönyvek száz oldalán: „Nem bevonuló hadsereg volt, hanem harcoló hadsereg.” És a harc 1945 után sem ért véget – csak formát váltott.

A „felszabadítás” mítosza arra szolgált, hogy elfedje a megszállás tényét. A szovjet hadsereg nem távozott, hanem berendezkedett. A Párizsi Békeszerződés 1947-ben ugyan előírta a szövetséges csapatok kivonását, de a Szovjetunió egy kiskapun keresztül bent maradt – „stratégiai okokra” hivatkozva. A megszállás nemcsak katonai jelenlétet jelentett, hanem politikai gyámságot is. Magyarország önrendelkezése névleges maradt, a valós hatalom a szovjet tanácsadók, a Kreml küldöttei kezében összpontosult.

Ez a jelenlét nemcsak a kormányzati épületek falai között volt érezhető. Ott volt az iskolákban, ahol a tanárok kénytelenek voltak új szellemben tanítani. Ott volt az egyetemeken, ahol a tananyagot szovjet mintára szerkesztették újra. Ott volt az igazságszolgáltatásban, ahol egyes bírák nem a törvény, hanem a párt érdekei szerint ítélkeztek. A szovjet katonák árnyéka végigvonult a magyar társadalom minden szintjén – a falusi tanítótól a belvárosi kőművesig, a gyári munkástól a költőig.

A „felszabadítás” valójában kezdete volt egy újabb elnyomásnak. Egy újabb fegyelmező korszaknak, ahol már nem a Gestapo, hanem az ÁVH járt éjszaka. Ahol nem a nyilasok, hanem a pártőrök döntöttek sorsokról. Ahol a félelem nyelve nem német, hanem orosz szavakat suttogott a sötétben.

És mégis: évtizedeken át ezt a szót – felszabadulás – használták a hivatalos ünnepeken, az iskolai megemlékezéseken, a tévébemondók áhítatos hangján. Mert a mítosz fenntartása fontosabb volt, mint az igazság. A rendszer ugyanis nem igazságokra, hanem mítoszokra épült – és ez volt az egyik legnagyobb.

A sztálini rendszer kiépítése: a Rákosi-diktatúra

A háború romjai még füstölögtek, mikor a hatalom már új házat épített – nem kőből és téglából, hanem félelemből, gyanakvásból, és ideológiai betonból. A „népi demokrácia” jelszava alatt Magyarországra nem a szabadság tért vissza, hanem egy új, sokkal alattomosabb elnyomás. A Rákosi-rendszer lassan, de biztosan telepedett rá a társadalomra, mint egy sűrű, fekete pernye, amely minden rést eltömít, minden fénysugarat kiszűr.

A diktatúra kiépítése nem egy éjszaka alatt történt, hanem lépések sorozatával, ügyes taktikával, gátlástalan eszközökkel. A „szalámitaktika” – amelyet maga Rákosi nevezett el így – az ellenzéki pártok felszeletelését, majd lenyelését jelentette. Előbb a kisgazdákat, aztán a szociáldemokratákat, végül mindenkit bekebelezett, aki nem hajolt elég mélyre a párt előtt.

Az új rendszer minden szinten a lojalitást követelte – nem az alkotóképességet, nem a tudást, nem a tisztességet. A kulcsszó az engedelmesség lett. Az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a kultúrában, a tudományban – mindenhol pártfelügyelők, szovjet tanácsadók és „megbízható elvtársak” jelentek meg. Nem volt döntés, amely ne a pártközpontból indult volna el, nem volt karrier, amely ne egy jó időben tett jelentésen múlott volna.

Az iskolákban már kisgyermekkorban elkezdődött az új ember nevelése. Az úttörőnyakkendő nemcsak egy piros rongy volt a nyakban – hanem a rendszer bélyege. A reggeli zászlófelvonások, a párt himnuszai, a Lenin-idézetekkel teleragasztott osztálytermek egy új vallás jeleit hordozták: a marxizmus-leninizmusét, amely megváltás helyett fegyelmet, szeretet helyett kötelességet hirdetett.

A társadalom „megtisztítása” – így nevezték azokat a folyamatokat, amelyek során emberek tízezreit b-listázták, internálták, bebörtönözték vagy kitelepítették. A „múlt emberei” – polgári származásúak, földbirtokosok, egyházi személyek, független értelmiségiek – hirtelen gyanússá váltak. Nem számított, mit tettél, csak az, hogy ki voltál. Egy név, egy származás, egy régi kapcsolat – elég volt ahhoz, hogy az életed egy pillanat alatt kettétörjön.

A koncepciós perek az új rend színházai lettek. A vádlottak nemcsak bűntelenek voltak, de gyakran a rendszer hithű szolgái. Mégis, beismerték a „bűneiket”, megtagadták önmagukat – nemcsak a kínzások, hanem a totális félelem miatt. Mert a rendszer nemcsak a testet, hanem a lelket is meg akarta törni. Az ÁVH, a rettegett Államvédelmi Hatóság nem ismerte az emberi jogokat – csak az ellenséget ismerte, aki bárki lehetett, bármikor, bármilyen okból.

És a társadalom egy része ehhez asszisztált – félelemből, érdekből, hiszékenységből. A spiclik hálózata behálózta az országot, a szomszéd figyelte a szomszédot, a tanár a diákot, a fiú az apját. Az emberek megtanulták, hogy nem szabad kérdezni, nem szabad emlékezni, nem szabad említeni azt, ami tegnap még létezett.

Ez volt a Rákosi-korszak – egy szűkös, nyomasztó világ, ahol a múltat meg kellett tagadni, a jelent túlélni, a jövőtől pedig félni kellett. És mindezt a „nép nevében”, a „haladás” és a „szocializmus építése” jegyében.

Kitelepítések: kollektív bűnösség és önkény

1946. január 19-én indult el Magyarországról az első vonatszerelvény, amely német családokat szállított Németországba – ezzel kezdődött el a magyarországi svábok kollektív bűnössége elvének alapján végrehajtott kitelepítése. A döntést, amely a háború után több ezer német ajkú magyar család sorsát pecsételte meg, a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján hozott határozata szolgáltatta jogi alapként.

1946 és 1948 között több hullámban zajlott a magyarországi németek kitelepítése, de már a háború utolsó hónapjaiban, a szovjet csapatok jelenléte alatt, származásuk miatt számos német nemzetiségű magyar kényszermunkára került. A szovjetek, akik a háború végén Magyarországon és Közép-Európában már a saját érdekeiket igyekeztek érvényesíteni, előbb hozták meg a szankcionáló intézkedéseket, amelyek súlyosan érintették a német kisebbséget.

A kitelepítések nem csupán a szomszédos országokkal kötött nemzetközi szerződéseken alapultak, hanem a háború utáni politikai helyzetben is fontos szerepet játszottak. Azokat az elveket, amelyek a kollektív bűnösséget követték, számos helyen alkalmazták, és nemcsak a németek, hanem a csehszlovákiai magyarok sorsát is hasonló mechanizmusok határozták meg. A belföldi kitelepítések viszont egyértelműen a Rákosi-diktatúra stabilizálására irányuló törekvések eredményeként valósultak meg.

Közismert, hogy a Rákosi-rendszer működtetésében Moszkva közvetlen irányítása alatt álló szovjet tanácsadók is kulcsszerepet játszottak. A szovjetek nemcsak a magyar politikai döntéshozatalba, hanem az erőszakszervezetek és a központi állami apparátus működésébe is erőteljesen beleszóltak. A rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint ezek a tanácsadók számos esetben közvetlenül beavatkoztak a magyar ügyekbe, amelyek a politikai környezet még szorosabb szovjet kontroll alá vonását eredményezték.

A magyar Alföld síkságai – amelyek évszázadokon át a szabadság szimbólumai voltak – az 1950-es évek elején a szorongás és a kitaszítottság földjeivé váltak. A Hortobágy, a Kunság vagy a Borsodi mezőség már nemcsak juhászok és tanyasi emberek világát jelentették, hanem internálótáborokat, ideiglenes barakkokat, szögesdróttal körülvett embertáborokat is. A hatalom ugyanis úgy döntött: bizonyos embereknek nincs többé helyük a városokban, a társadalomban, a hazában.

A kitelepítések nem egyszerű lakosságcserék voltak, nem adminisztratív intézkedések. Ezek ítélet nélküli büntetések voltak – gyakran idős emberek, kisgyerekes családok, ártatlan rokonok ellen –, amelyek egyetlen bűne az volt, hogy rossz időben, rossz helyen, rossz származással születtek. A kollektív bűnösség elvét követve az új rendszer úgy ítélkezett, hogy aki földbirtokos volt, az ellenség; aki banktisztviselő volt, az kizsákmányoló; aki ügyvéd, pap, iparos vagy egyszerűen „úri”, az a múlt maradványa – tehát eltüntetendő.

Az első kitelepítési hullámok 1946–47-ben még a magyarországi németekre sújtottak le, akik közül sokan soha nem térhettek vissza otthonaikba. De a legsúlyosabb, legtömegesebb belső deportálások 1951 nyarán következtek. Budapestről és más városokból több ezer családot tettek vagonokba – éjjel, titokban, hivatalos indoklás nélkül. A végrehajtók katonák és ÁVH-sok voltak, akik hajnalban kopogtattak, majd parancsot teljesítettek: húsz perc pakolás, egy láda, egy ágy, egy gyermekjáték – és indulás ismeretlen cél felé.

A célállomás sok esetben egy Hortobágy menti tanya volt – omladozó falak, víz nélküli kutak, gazos udvar, körben síkság, szél és a teljes kiszolgáltatottság. Az emberek barakkokban laktak, sokszor állatok helyére költöztették őket. Orvosi ellátás nem volt, tanítás csak önkéntes alapon. A munka: mezőgazdasági cselédség, állandó fizikai robot. És mindeközben a társadalom többi része hallgatott – vagy legfeljebb azt suttogta: „jobb, hogy velük történt, nem velünk”.

A kitelepítettek között voltak tábornokok özvegyei, egykori miniszterek, orvosok, tanárok, polgári családok, nyugdíjasok. A rendszer számára ők „osztályidegenek” voltak – vagyis nem illettek bele az új szocialista világ rendjébe. De valójában az volt az igazi „bűnük”, hogy más értékrendet képviseltek: hagyományt, kultúrát, öntudatot, erkölcsöt – olyan dolgokat, amelyeket az új hatalom pusztulásra ítélt.

A kitelepítések során családok ezrei veszítették el otthonukat, vagyonukat, társadalmi kapcsolataikat – de legfőképpen méltóságukat. A vagonnal érkezők nemcsak földrajzilag, de emberileg is száműzöttek lettek. Az állam gondoskodott arról, hogy a gyerekeik ne tanulhassanak tovább, hogy ne juthassanak álláshoz, hogy a nevük örökre „listán maradjon”. Az igazságtalanság örök bélyegként tapadt rájuk – még akkor is, ha később visszatérhettek volna, de már nem volt hova.

És mégis: ezek az emberek, akik egy igazságtalan rendszer játékszerei lettek, sokszor emberibb, összetartóbb közösséget alkottak a pusztaság közepén, mint a városokban maradók. Történeteik – ha megmaradtak – ma is tanúsítják, hogy a méltóságot nem lehet örökre elrabolni, hogy az emlékezet előbb-utóbb visszaköveteli az igazságot.

Történelmi párhuzam: Nyugat helyett Kelet

A történelemben néha egyetlen kép vagy mozdulat többet mond minden szónál. 1944 tavaszán, amikor a magyar zsidó családokat marhavagonokba zsúfolva vitték el – Nyugat felé, Auschwitzba , Mauthausen, Dachau irányába–, a közöny és a bűnrészesség kora következett. A vagon, mint a megsemmisítés szimbóluma, bevésődött ugyan a túlélők és az utókor tudatába, de akkor, ott, a többségi társadalom hallgatott – vagy örült. Sokan örültek az elhurcoltak vagyonának, üzleteinek, lakásainak. A zsidók tragédiája nemcsak a nácik bűne volt, hanem azoké is, akik asszisztáltak ehhez a folyamatossá vált bűntetthez: törvényalkotók, közigazgatás, rendőrség – és a hallgató szomszédok. A zsúfoltság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság képei máig megkísértik a kollektív emlékezetet – de ezek a képek akkoriban ritkán váltottak ki együttérzést.

És alig telt el néhány év, 1951-ben újra megjelentek a vagonok, újra családokat szólítottak fel az éjszaka leple alatt csomagolásra, újra zokogás, újra búcsú nélkül maradt otthonok. Csakhogy ezúttal nem a nyugati határon túlra, hanem Kelet felé vittek embereket – „reakciósokat”, „osztályidegeneket”, a régi világ tanúit. A rendszer ugyanazokat az eszközöket használta, amelyeket korábban nácik, majd más diktatúrák is: a kollektív bélyegzést, az arctalanná tételt, a közönyre épített terror gépezetét.

A párhuzam félelmetes. Mert bár más volt a rendszer, más az ideológia, a mechanizmus rémisztően hasonló maradt: ítélet nélküli büntetés, emberek elszállítása, szétválasztott családok, elvett vagyon, elhallgattatott múlt. A vagon ezúttal nem gázkamrákhoz vitt, de mégis: sokak számára a társadalmi halál helyszíne lett. Az új hatalom nemcsak a testeket, de a tudatot is meg akarta formálni, eltörölni minden emléket, minden viszonyítási pontot, amely arra emlékeztetett volna, hogy létezett valaha egy másfajta Magyarország – polgári, keresztény, nyitott és gondolkodó.

A deportálásokban, kitelepítésekben, internálásokban nemcsak egyéni tragédiák rejlenek. Ezek az események – amelyek gyakran még ma is családok titkaiként élnek tovább – azt mutatják, hogyan lehet egy egész társadalmat lassan, alattomos módon térdre kényszeríteni. Mert nem a legnagyobb gonosztettek a legveszélyesebbek, hanem a mindennapok csöndes elnyomásai: amikor valakit „nem vesznek fel az egyetemre”, „elutasítanak egy álláspályázatot”, „kihúznak egy listáról” – mindezt pusztán a származása, múltja, vagy egy régi fénykép miatt.

A Rákosi-korszak a társadalmi szerkezet szándékos szétverésére törekedett: hogy ne maradjon középosztály, amely öntudattal bír; ne maradjon értelmiség, amely kérdezni mer; ne maradjon polgár, aki emlékszik. Ehelyett létrejött a „nép nevében beszélő” pártállam, amely csak azt az emlékezetet tartotta meg, amelyet maga hamisított. A történelemórákon azt tanultuk: 1945 a felszabadulás éve. De az igazság az, hogy sokak számára 1945 egy másik megszállás kezdete volt. És 1951 már annak jele, hogy a megszállás ideológiája is gyökeret vert: hogy immár nem csak a testet, de a gondolkodást is le kellett igázni.

A nyugat felé tartó vagonok 1944-ben fizikai megsemmisülést hoztak. A kelet felé indulók 1951-ben a társadalmi kiiktatás, a láthatatlanná tétel eszközei lettek. Az egyik a test ellen, a másik a tudat ellen irányult. De mindkettő mögött ugyanaz állt: az emberi méltóság totális semmibevétele.

Szovjet hazugságok

A szovjet hazugságok és a háborús valóságok torzítása a második világháború idején valóban kulcsfontosságú szerepet játszottak a történelmi narratívák formálásában. A Szovjetunió a harcok első szakaszában valóban komoly technológiai és gazdasági hátrányban volt a náci Németországgal szemben, amit a szovjet propaganda gyakran próbált eltüntetni, és az eseményeket más megvilágításba helyezni. A szovjetek az iparosodás és a háború áldozatai ellenére – és bár számos ásványi nyersanyaggal rendelkeztek – hadigépezetük és hadiiparuk elmaradt a német hadigazdaságtól, és az ősi technológiák (például a T-26-os harckocsik) jelentették a szovjet haderő alapját.

A német támadás 1941 júniusában valóban súlyos szovjet katasztrófákat okozott, amelyek óriási emberi és területi veszteségekkel jártak. A szovjet hadsereg hiányosságai és a hadsereg összeomlása szintén elrejtett tények maradtak a szovjet narratívában. A nagy bekerítések, mint Vjazma és Brjanszk, amelyeken több millió szovjet katona és civil esett fogságba, nemcsak háborús vereségeket, hanem hatalmas emberáldozatokat is jelentettek. A szovjet propaganda mindent megtett annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a veszteségek nyilvánosságra hozatalát, és felfújja a későbbi szovjet győzelmeket, különösen a sztálingrádi csatát.

A gazdasági összeomlás és az élelmiszer- és hadianyaghiány is elég jól dokumentált, de ezek a valóságos problémák elmaradtak a hivatalos beszámolókból. A szovjet hatóságok, különösen Sztálin és a katonai vezetés, próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy a szovjet nép és a hadsereg mindent túlél, miközben a háborús helyzet gyakran elérte a kritikusan alacsony szintet. Az angolok és a szövetségesek segélyszállítmányait is próbálták titokban tartani, és bár a szovjetek minden erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy elkerüljék a belső összeomlást, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szörnyű körülményeket, amelyek a mindennapi életet jellemezték.

Eközben 1941 augusztusában, amikor a frontvonal már egyre szorosabbra zárult, a szovjetek több hadsereget vonultattak ki a frontvonalról, hogy segíthessenek az angoloknak Iránban, ahol a szövetségesek létrehozták a Kereskedelmi- és Hadianyag-folyósót, hogy biztosítani tudják a szovjetek ellátását a fronton. Bár Irán hivatalosan semleges területnek számított, a szovjetek, mint a háború egyik legfontosabb szereplője, érdekeltek voltak abban, hogy a szövetségesek háborús szükségleteit kielégítsék, függetlenül attól, hogy Irán területi szuverenitását ekkor durván megsértették.

Mindezek a titkolt szállítmányok és a háború valódi története – az igazi háborús gazdasági támogatások és a szovjet háttérhatalmi kapcsolatok – a mai napig homályban maradtak. Az egyoldalú történetmesélés és a szovjet propaganda különösen figyelmen kívül hagyta azokat az eseményeket, amelyek meghatározták a szovjet hadigazdaság túlélését és sikerét a háború folyamán

Szinte biztos, hogy a szovjet rendszer fenntartását nem annyira a saját belső erőforrásaik, hanem inkább a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok által biztosított kölcsönbérleti segítségnek köszönhette. A kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease Act) 1941-es életbe lépése alapvető szerepet játszott a szovjet háborús erőfeszítések sikerében. A szerződés értelmében az Egyesült Államok hatalmas mennyiségű hadi anyagot, gépjárművet, élelmiszert és egyéb létfontosságú ellátmányokat biztosított a Szovjetuniónak. Az amerikai segélyek nélkül nemcsak a szovjet hadsereg túlélése, hanem a háborús erőfeszítések folytatása is kérdésessé vált volna.

Bár a szovjet propaganda ezt elhallgatta, a szovjet gazdaság – annak ellenére, hogy az iparosításra és emberáldozatokra épült – nem rendelkezett olyan mértékű önellátó kapacitással, amely a német hadigépezet legyőzéséhez szükséges lett volna. Az amerikai kölcsönbérleti támogatás révén a szovjetek nemcsak hadianyagokhoz jutottak, hanem létfontosságú ipari gépeket és alkatrészeket is kaptak, amelyekkel sikerült felfuttatniuk hadigépezetüket, és végül szembeszállniuk a német támadásokkal.

A kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok különböző típusú hadi eszközöket, beleértve a tankokat, repülőgépeket, teherautókat, páncélozott szállító járműveket, (például a Studebaker teherautókat) fegyvereket, konzerveket és ruházatot szállított a Szovjetuniónak. A Vörös Hadsereg felszerelése jelentős mennyiségű amerikai hadianyagokat, beleértve páncélosokat, páncélos

Az egyik legismertebb amerikai páncélos amelyet a Szovjetunió használt, a Sherman páncélos volt. Ezek az M4 Sherman páncélosok az 3. Ukrán Front hadseregben is szolgáltak. Az amerikai fegyverek és járművek, amelyek nagy része nem volt kifejezetten a szovjet igényekhez szabva, mégis lehetővé tették, hogy a Szovjetunió hatékonyabban védekezzen a német támadások ellen, miközben a háborúra vonatkozóan a szovjet hadigépezetet erősítette. Sztálin nyilatkozata a Teheráni Konferencián (1943. november 28. és december 1. között) hangzott el, amikor a „nagy három” Sztálin, Roosevelt és Churchill banketttel tisztelte meg Churchill 69. születésnapját. Hiányzik a konferencia jegyzőkönyvének orosz részéből, amely Moszkva igazságszeretetére tekintettel a hitelessége mellett szól: "Az említett gépek használata nélkül a Lend-Lease révén elveszítenénk ezt a háborút."

Az amerikai segítség kulcsfontosságú volt a szovjet erőfeszítések sikerében, és nélküle nem biztos, hogy a szovjetek képesek lettek volna megverni a náci Németországot. Azonban a szovjet rendszer a saját propagandájában nem hangoztatta eléggé, hogy a háború tényleges győzelme nemcsak a szovjet haderő és a nép küzdelmétől, hanem az amerikai segítségtől is függött. A kölcsönbérleti szerződés tehát nemcsak a háború kimenetelét, hanem a szovjet rezsim túlélését is biztosította, hiszen az ipari és hadi erőforrások biztosítása nélkül a szovjet gazdaság és hadsereg nem lett volna képes hatékonyan szembeszállni a náci német hadigépezet ellen.

A szovjetek ezt a segítséget persze nem hangoztatták túlzottan, mivel a saját győzelmüket és szocialista ideológiájukat próbálták előtérbe helyezni a történetben.

Blau hadművelet

A németek, amikor 1942 nyarán elindították a Blau hadműveletet (a Kaukázus és a kaukázusi olajmezők elfoglalására), valóban számítottak arra, hogy az olaj szükséges lesz a háború folytatásához, ugyanakkor az olajlelőhelyek távolsága, a szállítási nehézségek és a szovjet ellenállás is komoly problémákat jelentettek. Azonban a legfontosabb cél nem csupán az olaj, hanem a szovjet utánpótlási vonalak elvágása, amelyek a háborús erőforrásokat juttatták a frontvonalra, többek között a perzsa korridoron keresztül. Ezt a szállítást a németek nem tudták megszakítani, és az utánpótlás biztosítása alapvetően hozzájárult a szovjet háborús erőfeszítések fenntartásához.

A szovjetek számára, hogy sikerült megállítaniuk a németek előrenyomulását, valóban kulcsszerepe volt a zord orosz télnek, de nem lehet elhanyagolni a szovjet ellenállás és a területvédelmi stratégiák szerepét sem. A németek számára ugyanis a hosszú vonalakon való ellátás, az orosz tél és a szovjet partizánharcok rendkívüli terheket róttak. Az, hogy a németek nem folytatták a Moszkva felé vezető támadást és inkább a dél felé való előrenyomulást választották, annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió ellátási útvonalait el akarják vágni, nemcsak a gazdaság és erőforrások szempontjából volt kiemelten fontos, hanem azért is, hogy lehetetlenné tegyék a további szovjet ellenállást.

A sztálingrádi csata kérdése még ennél is bonyolultabb. A németek hatalmas erőket pazaroltak el, miközben a szovjet hadvezetés kitartott és megerősítette a város védelmét. A németek Paulus vezette 6. hadseregének végzetes bevetése és az erődrendszer körüli körülmények valóban nem csupán presztízskérdésként értelmezhetők, hanem taktikai és stratégiai döntésként, amely a német hadsereg és az egész háborús erőfeszítés számára végzetes következményekkel járt.

A szovjetek számára Sztálingrád nem csupán katonai, hanem morálisan is kiemelkedő pillanat volt, és sokak számára valóban a háború fordulópontját jelentette. Az, hogy a németek végül visszavonulni kényszerültek, és a veszteségek következtében a háború következő szakasza már a szovjet előretörésről szólt, kulcsszerepet játszott a háború alakulásában.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a háborús propaganda mindkét oldalról folyamatosan igyekezett eltúlozni a győzelmeket és a vereségeket. A szovjet propaganda gyakran kiemelte a szovjet "hőstetteket", míg a náci propaganda a katonai döntéseket próbálta igazolni és elrejteni a vereségek okait. Az, hogy a háború igazi fordulópontját hol helyezik el, az történelmileg és politikailag is változó kérdés.

A Rzsev-i csata

A Rzsev-i csata, vagy ahogyan egyes források említik, a "Rzsev-szicsevkai vérfürdő," valóban egy kevésbé ismert, de rendkívül súlyos és kegyetlen epizódja a szovjet-német háborúnak. A csata 1942 és 1943 telén zajlott, és miközben Sztálingrádnál valóban hatalmas harcok folytak, a Rzsev környéki ütközetek nem kapták meg azt a figyelmet, amit a háború más, talán híresebb pillanatai, például Sztálingrád megfordulása vagy Kurszk csatája.

A Rzsev-i csata különösen jelentős, mivel Zsukov marsall irányítása alatt a szovjetek több mint kétmillió katonát vetettek be a német védelmi állások ellen. Az ütközetek terepe, a nehéz, emelkedő, sáros vidéki viszonyok, és a németek előnyös védelmi helyzete miatt az összecsapások hihetetlenül véresek és kimerítőek voltak. A szovjetek, miután az eredetileg tervezett gyors győzelem elmaradt, folyamatosan pazarolták az emberi erőforrást, hogy áttörjék a német védelmet, ám a hadművelet katasztrofális következményekkel járt.

A csata katonai szempontból elmondható, hogy a szovjetek nem tudtak tartós áttörést elérni, és a németek szorgalmasan védekeztek, miközben az őrségük a nehezen megközelíthető terepen még inkább előnyhöz jutott. Az emberveszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak, de a szovjet oldalon különösen a folyamatosan pótolt katonák hatalmas áldozataival kellett szembenézni. A becslések szerint több mint kétmillió szovjet katona vesztette életét ezen a frontszakaszon, és ennek következtében a csata mind az emberi, mind a katonai erőforrások szempontjából hatalmas terhet jelentett a szovjet hadseregnek.

Miért hallgatták el ezt az ütközetet? A szovjet propagandát és a háborús történelem írását erősen befolyásolta az, hogy a Rzsev körüli vereség nem illeszkedett a szovjet "győzelmi narratívába," amely a háború menetét Sztálingrád és a további szovjet előretörések irányába akarta terelni. Ráadásul a szovjet hadvezetés a csata kudarcát és a súlyos emberveszteségeket nem akarta nyilvánosságra hozni, mivel ezzel elhomályosították volna a háborús győzelmek fényét, és a hadsereg morálja is jelentős csorbát szenvedett volna.

Ez a háborús epizód a történelemben gyakran nem kapta meg a megfelelő figyelmet, míg más jelentősebb ütközetek, mint Sztálingrád vagy Kurszk, a háború fordulópontjaként kerültek be a köztudatba. Ennek következtében Rzsev hosszú ideig nem szerepelt a hivatalos történelemkönyvekben, és sokáig a háború legvéresebb, ám elfeledett csatájaként maradt meg.

Kurszki csata

A német hadsereg igazi megroppanása és hosszú, lassú vereségsorozatának kezdete 1943 őszére tehető, miután a Kurszki csata (1943. július-augusztus) véget ért. Kurszk volt az utolsó nagy német offenzíva a keleti fronton, és bár a Wehrmacht hosszú hónapokig készült erre a támadásra, a szovjetek meglepően jól felkészültek és sikeresen megakadályozták a németek áttörését.

A Kurszki csata döntő fontosságú volt, mivel itt vált világossá, hogy a németek képtelenek újabb jelentős területeket megszerezni a Szovjetunióban, és a háború az ő hátrányukra fordult. A szovjetek nemcsak sikeresen megvédték Kurszkot, hanem hatalmas ellentámadásba is átmentek, melynek következtében a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést a keleti fronton. Kurszk után a németek már csak visszavonuló hadjáratot folytattak, és a szovjetek folyamatosan nyomultak előre.

A német hadsereg vesztett területei és az erőforrásaik kimerülése következtében a következő nagy ütközetek már nem hozták meg a németek számára a kívánt eredményeket. Az 1943 őszi és 1944-es év során a német hadsereg főként védelmi pozíciókban próbált kitartani, miközben a szovjet előrenyomulás egyre intenzívebbé vált. A következő nagyobb ütközetek, mint például a Dnyeper átkelése, a belorusz és ukrán területek felszabadítása, már nem voltak olyan nagy erejű támadások, mint például Kurszk, hanem inkább a német hadsereg folyamatos visszaszorítása zajlott.

A háború ezen szakaszában már nem a hagyományos értelemben vett "nagy ütközetek" domináltak, hanem egy folyamatosan növekvő szovjet támadás, amely a német védelmi vonalak fokozatos megsemmisítésére összpontosított. Ekkor már nemcsak a frontvonal változott, hanem a németek vesztették el a hadianyagot, muníciót, és főként a harcképes hadseregüket. Az 1944-es évre a szovjetek már elérhetik a Kárpátokat, és a németek számára egyre inkább világossá vált, hogy a háború sorsa végleg eldőlt.

A németek összeomlásának időszaka tehát valóban 1943 őszén kezdődött, és 1944-1945-re fokozódott, amikor a német hadsereg, bár még megpróbált védekezni, valójában már nem volt képes komolyabb ellenállást kifejteni a szovjet előrenyomulás vagy az általuk létrehozott védelmi rendszerek fenntartása terén.

A nyugati front megnyitásával a német hadsereg helyzete még kedvezőtlenebbé vált, mivel egyszerre kellett védekezniük a keleti és nyugati frontokon, miközben a hadiipari és emberi erőforrásaik már kimerültek. Az erőforrások megosztása és a folyamatos nyomás, amit mindkét fronton elszenvedtek, jelentősen hozzájárult a német hadi gépezet összeomlásához.

Hidegháború

A háború utáni szovjet-amerikai viszony történetéhez jelentős része a háború végén történteknek. 1945 tavaszán, amikor már világossá vált, hogy a háború a náci Németország vereségével zárul, a Szovjetunió, amely súlyos áldozatokat szenvedett el a háború alatt, várt valamit az amerikaiaktól a jövőre nézve. A háború végére a Szovjetunió az egyik legnagyobb és legdrámaibb veszteséget szenvedte el, és a szovjet vezetés, különösen Sztálin, jogosnak érezte, hogy a szövetségesek, így az Egyesült Államok, továbbra is támogassák őket a háború utáni újjáépítésben

Az amerikaiak, bár az Lend-Lease (kölcsönbérleti) program keretében hatalmas mennyiségű hadi segélyt biztosítottak a Szovjetuniónak a háború alatt, 1945 nyarán, miután a náci Németország legyőzése biztosnak tűnt, elkezdték leállítani ezeket a szállítmányokat. Az amerikaiak ekkor már a háború utáni politikai helyzetre koncentráltak, és a szovjetekkel való együttműködés helyett egyre inkább a hidegháborús viszonyok kialakítására összpontosítottak. A leállítás elsősorban gazdasági és politikai okokból történt: az Egyesült Államok gazdasági érdekei és a szovjet kommunista ideológia elleni aggályok kezdtek előtérbe kerülni.

A szovjetek, akik hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal hozták el a győzelmet a nácik felett, jogosan érezték úgy, hogy a háború utáni segélyeknek és szállítmányoknak folytatódniuk kellene. Sztálin és a szovjet vezetés különösen felháborodott volt, hogy míg a Szovjetunió a háború legnagyobb terhét viselte el, addig az Egyesült Államok nem látta szükségesnek, hogy a segítséget fenntartja, és egyre inkább a politikai különbségek, valamint a szovjet rendszer fenntartásához szükséges erőforrások megszerzésére összpontosított.

Ez a szállítmányok leállítása és a szovjet-amerikai kapcsolatok hideg kezelése fontos szerepet játszott abban, hogy a háború utáni szovjet-amerikai viszony gyorsan megromlott. A szovjetek ezt egyértelműen árulásként élték meg, és az amerikaiak politikai megközelítése, amely egyre inkább a szovjet blokk elnyomására és a kommunizmus terjedésének megállítására összpontosított, végül elindította a hidegháború kirobbanását. A két szuperhatalom közötti bizalom végleg elveszett, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti rivalizálás és ideológiai ellentét alapjaiban formálta az utólagos nemzetközi politikai életet.

A nürnbergi per során sok feszültség és drámai pillanat alakult ki, és az említett esemény is figyelemre méltó volt. Göring, aki rendkívül éleseszű és szellemes személyiség volt, gyakran próbált manipulálni a tárgyalások során, hogy kihasználja a szovjetek esetleges gyengeségeit. A nürnbergi per egyik híres pillanata volt, amikor Hermann Göring, aki a náci rezsim egyik legfontosabb vezetője volt, valóban szót kért, hogy a szovjet főügyész, Rugyenko által előadott vádakra válaszoljon. A szovjet főügyész éppen a háború alatti német fosztogatásokat és a szovjet gazdaság károsítását sorolta, amikor Göring kérdezte: „És ugyan mit vittünk mi el onnan?”

Ez egy figyelemre méltó pillanat volt, amely jól példázta Göring szellemességét és azt a fajta próbálkozást, hogy a nürnbergi per politikai szempontjait is manipulálja. A kérdése zavart okozott.

Egyszerüen nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy semmi sem kerülhetett a néemtek kezére.

Szovjetunió tényleges vesztesége

A Jelcini éra alatt, amikor Oroszország már nem a Szovjetunió részeként létezett, a háborús veszteségek kérdése valóban sok vitát generált. Az állami bizottság, amelyet Dmitrij Volkogonov vezetett, egy nagy és részletes kutatást indított el a szovjet és orosz háborús veszteségek pontos felmérése érdekében. Volkogonov, aki nemcsak háborús veterán, hanem elismert történész is volt, arra törekedett, hogy a legpontosabb és legátfogóbb adatokat szolgáltassa a szovjet hadsereg és a civil lakosság áldozatairól a második világháborúban.

A bizottság 27 millió főre becsülte a háborús veszteségeket, ami később 29 millióra nőtt, ebből 20 millió katona volt. Ez az adat rendkívül magas, és a szovjet korban is gyakran elhallgatták vagy alábecsülték a veszteségeket, mivel a háborús veszteségek mértéke az államhatalom legitimációját kérdőjelezte meg. Az új, post-szovjet Oroszország számára, amely éppen megpróbálta elhatárolódni a szovjet múlttól, a háborús veszteségek ilyen magas mértékű elismerése már túlzottan terheltnek tűnt, és a vezetés kezdetben nem kívánt túlzottan hangsúlyozni a szovjet állam előző rendszerének teljesítményét és következményeit.

Volkogonov később úgy nyilatkozott, hogy ha a bizottság tovább dolgozhatott volna, a végső eredmények nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, és ebből körülbelül 22-23 millió katona lett volna. Ez az elképzelés komoly következményekkel járt volna, mivel jelentős mértékben megváltoztatta volna a szovjet háborús veszteségek eddigi hivatalos narratíváját.

A történeti kutatás és az adatgyűjtés tehát a háborús veszteségekkel kapcsolatban ellentmondásos és vitatott volt, és a kérdés továbbra is érzékeny téma maradt Oroszországban, különösen azért, mert a háborús áldozatok mértéke szoros kapcsolatban áll a nemzeti identitással és a háborús hőstettek kollektív emlékezetével. Az orosz vezetés végül lezárta ezt a kutatást, mivel a történelmi igazság feltárása túl zűrzavart okozott volna a társadalomban és a politikában, ahol sokan a háborús veszteségeket nemcsak történelmi, hanem politikai kérdésként is kezelték.

Amiről még beszélni kell

Míg a szovjet propaganda mindenütt azt hirdette, hogy a Szovjetunió egyedül győzte le a nácizmust, és hozta el a felszabadulást Kelet-Európába, valójában a szovjet hadsereg számos háborús bűnt követett el, amelyek az utókor számára sokáig el voltak hallgatva.

A szovjet hazugságok és a történelmi tények elferdítései a finn háborúval, a Baltikum elfoglalásával és a Katyni mészárlással kapcsolatban szoros összefüggésben álltak a Szovjetunió politikai céljaival és propagandájával. Az alábbiakban három fontos eseményt vizsgálunk meg, amelyeket a szovjet hatalom eltusolt, manipulált vagy elferdített, hogy megőrizzék a szovjet rendszer hírnevét.

A téli háború (Finn háború) – 1939-1940

A Szovjetunió és Finnország között 1939 végén és 1940 elején zajló háború a szovjet propaganda egyik fontos témája volt. A Téli Háború kirobbanása után a szovjet vezetés igyekezett úgy beállítani a konfliktust, hogy az önvédelem szükségszerűsége miatt történt. A szovjetek a Finnország elleni támadást a "védelmi szükségletek" és a "szovjet biztonság" védelmével indokolták, miközben az igazság az volt, hogy Sztálin egy területi terjeszkedést kívánt végrehajtani, és a Baltikumtól való védelmi övezet kialakítására törekedett.

A háborút követően a szovjet állam propagandája próbálta minimalizálni a háborús veszteségeket és a finn hadsereg ellenállását, miközben a finn nép heroikus küzdelmét elhallgatták. A Téli Háború végeztével a szovjetek megpróbálták elhitetni a világgal, hogy a területük védelme érdekében, és nem imperialista célok miatt vonultak be Finnországba. A hatalmas emberveszteségeket (szovjet oldalon 200,000 körüli) és a finnek kitartását gyakran figyelmen kívül hagyták.

A Baltikum – 1940

A Balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) 1940-ben szovjet megszállás alá kerültek. A Szovjetunió ezt követően az egyes államokat bekebelezte, miközben elítélte a függetlenségük fenntartását és eltorzította a történelmi valóságot. A szovjet propaganda ezt az inváziót „felszabadításnak” és a „szocializmus terjesztésének” nevezte. A valóság azonban az volt, hogy a Baltikumot nemcsak megszállták, hanem elnyomták politikai és gazdasági szempontból is. A szovjet vezetés folytatta a nemzetiségi, vallási és politikai elnyomást, a balti államokban is. Kényszermunkatáborok felállitása történt, deportálások és politikai tisztogatások zajlottak, szisztematikusan követtek el erőszakos, kitelepítéseket, az oroszosítást, és a helyi kultúrák teljes elnyomását. Miközben a szovjet hadsereg számos atrocitást követett el a civil lakosság ellen. Az elnyomás mind fizikailag, mind pszichológiailag évtizedekig éreztette hatását.

Miután a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben titkos megállapodást kötött (Molotov–Ribbentrop paktum), a Baltikumot a szovjetek megszerezték a náci megszállás előtt. A háború után a szovjetek megpróbálták eltüntetni a balti népek történelmét és kultúráját, és folyamatosan propagandát folytattak arról, hogy az „önkéntes egyesülés” a Szovjetunióval történik. Az egyetlen, a szovjetek által elismert „szabadság” az volt, hogy a balti államok csatlakozhattak a szovjet blokkhoz, ám e mögött a valóság az elnyomás és erőszak állt.

A Katyni mészárlás – 1940

A Katyni mészárlás a második világháború egyik legborzalmasabb és legnagyobb titkolt háborús bűne. 1940 áprilisában a szovjet hadsereg több ezer lengyel tisztet és értelmiségit végeztetett ki a Katyni-erdőben, hogy ezzel próbálja elfojtani a lengyel ellenállást és megerősíteni a szovjet befolyást Lengyelországban. Az áldozatok között nemcsak katonák voltak, hanem civilek, politikai vezetők, tanárok és papok is, akik mind-mind a lengyel nemzet elnyomásának célkeresztjébe kerültek.

A Szovjetunió kezdetben tagadta, hogy ő állna a mészárlás mögött, és a németekre hárította a felelősséget. A nácik áprilisban tették közzé a mészárlásról készült bizonyítékokat, amit a szovjet propaganda és a nemzetközi közvélemény is elutasított. A szovjetek évtizedeken át próbálták titokban tartani a történteket, és a Katyni Mészárlás ügyét elhallgatták. A Szovjetunió hivatalosan csak 1990-ben ismerte el, hogy a mészárlást a szovjet hadsereg követte el.

A Katyni ügy bemutatja, hogy a szovjet állam, miközben a náci Németország háborús bűneit hangsúlyozta, saját bűnöket is titkolt és tagadott, amelyek évtizedekig nem kerültek nyilvánosságra. A szovjetek folyamatosan a másik félre mutogattak, miközben saját atrocitásaikat eltitkolták.

Putyin a hazugság országának uralkodója

Vlagyimir Putyin „történelmi esszéje” nem más, mint a szovjet propaganda újjászületése. Putyin cikke eredetileg a hitleri Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján, május 9-én jelent meg. Az ünnepséget a koronavírus-járvány miatt június 24-re halasztották. Az eszét  a  2019. szeptember 19-i európai parlamenti határozat váltotta ki, amelyben a második világháborúért való felelősség felét Oroszországnak tulajdonították. Putyin cikke semmit nem tartalmaz, amit a negyvenes évek szovjet propagandájából ne hallottunk volna, a cél annak bizonyítása, hogy a Szovjetunió természetesen békepolitikát folytatott, és nem szállt meg vagy szállt meg egyetlen országot sem – mondja Dębski, aki jelenleg a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének (PISM) vezetője. Putyincélja nem az emlékezés – hanem a történelem meghamisítása, a Szovjetunió bűneinek relativizálása, sőt, a saját diktatórikus rendszerének legitimálása.

Putyin legfontosabb tézisei:

• A Szovjetunió szerepe a nácizmus legyőzésében: Putyin szerint a Szovjetunió döntő szerepet játszott a náci Németország legyőzésében, és hozzájárult az egész világ megmentéséhez. Ezt a szerepet egyes nyugati politikai elemzésekkel szemben védelmezi, amelyek szerint a Szovjetunió és a náci Németország közötti 1939-es megnemtámadási paktum (Molotov-Ribbentrop paktum) a háború kirobbanásához vezetett. Putyin elutasítja a Szovjetunió felelősségét a háború kitörésében, és úgy véli, hogy a Szovjetunió az utolsó pillanatig védte Csehszlovákiát.

• A Szovjetunió és a második világháború kitörése: A Szovjetunió nem vállal cinkosságot a háború kirobbanásában, és Putyin bírálja az Európai Parlament 2019-es határozatát, amely a Szovjetuniót is felelőssé tette a háború kirobbanásáért. Az ő álláspontja szerint a Szovjetunió nem osztozott a felelősségben, és hangsúlyozza, hogy a müncheni egyezmény, amelyet a Nyugat kötött Hitlerrel, sokkal inkább hozzájárult a háború elkerülhetetlenségéhez.

• A Hitler-Sztálin paktum és a Szovjetunió védelme: Putyin azt is állítja, hogy a Szovjetunió nem volt a nácik cinkosa, és mindig védelmi intézkedéseket hozott. A Molotov-Ribbentrop paktumot védve kijelenti, hogy a Szovjetunió „az utolsó európai ország” volt, amely aláírta a megnemtámadási egyezményt, és hogy a Szovjetunió nem támogatta a náci ideológiát, hanem a jövőbeli Hitler-ellenes koalíció alapjait fektette le.

• Lengyelország és a müncheni egyezmény: Putyin hangsúlyozza, hogy Lengyelország szerepe a csehszlovák területek felosztásában nem elhanyagolható, és hogy az akkori lengyel vezetés is hozzájárult a háború kitöréséhez, mivel nem támogatták a Szovjetunióval való katonai szövetséget. Ő szerint a lengyel politikai döntések végül a náci gépezet alá helyezték az országot, és hozzájárultak a későbbi tragédiához.

• A Baltikum és a Szovjetunióhoz való csatlakozás: Putyin a Balti államok (Lettország, Litvánia, Észtország) 1939-es Szovjetunióhoz csatlakozását is szerződéses alapon történő, önkéntes lépésnek tartja, ami erőteljesen ellentétes a Nyugat által elterjedt véleménnyel, miszerint a Szovjetunió erőszakkal foglalta el ezeket az országokat.

• A dokumentumok és archívumok megnyitása: Putyin kéri, hogy minden ország nyissa meg történelmi archívumait, és hozza nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, amelyek segítenek tisztázni a háború előtti és háborús időszak eseményeit. Ezért javasolja a közös kutatási projekteket a történészek között, hogy a történelmet tudományos alapú, objektív módon vizsgálják.

Aki azt hiszi, hogy az archívumot teljesen fel fogják nyitni, az csalódni fog. Ahogy az már korábban is megtörtént, csak a nemzeti hőseposzhoz használhatót szabad publikálni. Az orosz (szovjet) történelmi  archívumokból csupán azok az információk kerülnek majd napvilágra, amelyek támogatják az orosz "dicsöséget". Az orosz hőseposzok, amelyek erősítik az  identitást, „szépítik” a múltat, miközben elhallgatják az árnyékosabb részeket. Így a történelmi kutatások és a dokumentumok teljes körű megismerése  másodlagos szerepet kap, ha azok nem illeszkednek a hivatalos, kedvező történeti képekhez. Ez különösen igaz a Szovjetunióval kapcsolatos archívumok esetében, ahol ezek szoros összefonódásban állnak a politikai rendszer legitimációjával. Az orosz történetírás tehát nem a múlt feltárása, hanem a jelen politikai diskurzusainak alakítását szolgálja.

A Szovjetunió történetét áthatotta a propagandának és az elhallgatott igazságoknak az uralma. Oroszország kriminalizálja a második világháborúval kapcsolatos „hazudozást”.

Putyin ellentmondásos törvényt írt alá a „történelmi meghamisítás“ ellen mely szerint a jövőben tilos a második világháború alatti szovjet és náci fellépések egyenlővé tétele. "Bezárjuk azokat, akik megpróbálják átírni a történelmet (...), és lecsökkentjük apáink és nagyapáink szerepét, hőseinket, akik azért haltak meg, hogy megvédjék hazájukat és gyakorlatilag az egész világot a barna pestistől" - mondta Putyin a Tass állami hírügynökség szerint.

Aki tagadja a nürnbergi per ítéleteit, vagy téves információkat terjeszt a Szovjetunió második világháborús lépéseiről, az a jövőben börtönbüntetésre számíthat Oroszországban. Magyarul: Aki a szovjet hazugságokat a II. VH-val és következményivel kapcsolatosan tagadja, azt megbüntetik. A Kreml valódi célja nem a történelmi igazság feltárása, hanem annak kizárólagos ellenőrzése.

Az orosz kormány új törvényei új megvilágításba helyezik a történelmi igazság és annak politikai manipulálása közötti kapcsolatot.

Putyin elnök politikai stratégiája és hazugságai, amelyek a mai orosz világpolitikát jellemzik, nem újkeletűek. Az Ukrajna elleni háború is ezen történelmi hazugság talaján indult el.

Ahogy az Ukrajna elleni háború kitörésekor is láthattuk, Oroszország vezetése hazug narratívát épít arra, hogy Ukrajna meghódítását, az ukrán foglyok kínzását, és az ukrán gyerekek elrablását a „fasizmus elleni harc” részeként tálalja. A valóság azonban más: Oroszország 3 évvel ezelőtt indította el a háborút Ukrajna ellen, nem a fasizmus legyőzésének, hanem saját diktatúrája megvédésének érdekében, mivel a nyugatosodó, demokratikus Ukrajna fenyegetést jelentett a Kreml uralmára.

Putyin minden alkalommal megismétli hazug retorikáját, mivel a hazugságok, mint egy kullancs, úgy tapadnak a közbeszédhez, és nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is szívják el az emberek tisztánlátását.

Az orosz történelemszemlélet és politikai diskurzus azon alapul, hogy Oroszország a nácizmus felett aratott diadal és a második világháború „győztese” lett, amit folyamatosan táplálnak a sztálingrádi ünnepségek és a „győzelem napjának” szertartásai. E történelmi narratíva szerint Oroszország és a Szovjetunió egyedül állt a náci Németország legyőzésében, és a „sárkányölő” hősként tisztelték őket. Igaz, hogy a Szovjetunió és a szövetségesek hatalmas áldozatokkal és veszteségekkel győzték le a Harmadik Birodalmat, de a történelmi tények figyelembevételével az is nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg sikerei nem jöhettek volna létre az Egyesült Államok és más szövetségesek, különösen a kölcsönbérleti rendszer révén biztosított támogatása nélkül. Oroszország tehát a saját győzelmét nemcsak a saját érdemeire alapozza, hanem figyelmen kívül hagyja azt a komplex nemzetközi összefogást, amely valóban lehetővé tette a náci rezsim legyőzését.

A szovjet és orosz történelem ezen egyoldalú ábrázolása a modern orosz politikai stratégiák szerves részévé vált. Oroszország új törvényei és a háborús narratíva irányítása lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Kreml minden kritikát és eltérő nézetet elhallgattasson, miközben saját történelmét és szerepét szakszerűen, sőt törvényileg is védve próbálja meg fenntartani. Az orosz politikai vezetés számára a történelem nemcsak a múlt megértésére, hanem egy politikai eszközként való felhasználásra is szolgál, amelynek célja, hogy Oroszország képét és pozícióját a nemzetközi közösségben erősítse.

Putyin valóban azt hiszi, hogy az egész világ nála hülyébb emberekből áll.

*

A volt szocialista országokban a szovjet propaganda nem csupán a politikai diskurzus részeként működött, hanem szinte az egész rendszer ideológiájává vált. A szovjet hatalom minden lehetséges eszközt felhasznált annak érdekében, hogy saját verzióját népszerűsítse a történelemről, a háborús eseményekről és a szovjet „hőstettekről”. Az oktatás, a média, a kulturális intézmények mind a szovjet hazugságok terjesztésére szolgáltak, így ezek az ideológiai állítások szerves részévé váltak a mindennapi életnek. Szinte nem volt olyan terület, ahol a szovjet hazugságokat ne közvetítették volna – legyen szó akár politikai diskurzusokról, akár művészeti alkotásokról, vagy egyszerű propaganda-anyagokról.

Azok, akik a szovjet rendszer hazugságait próbálták feltárni, és nyilvánosan beszéltek a ezekröl a torzításokról, hamarosan a rendszer ellenségeivé váltak. Őket meghurcolták, megfélemlítették, ellehetetlenítették, vagy éppenséggel börtönbe zárták. Szovjetunióban és a volt un szocialista országokban bármilyen ellenállást vagy kritikai hangot az államaparátus elnyomott. Az igazságra irányuló minden próbálkozás a hatalom szemében árulásnak számított, és azokat, akik bátran fel merték vállalni a valóságot, szigorú megtorlás várt. .

Így a szovjet hazugságok évtizedeken keresztül meghatározták a politikai és társadalmi diskurzust, miközben a valóságos történelem elferdítését a hatalom szisztematikusan fenntartotta.

A szovjet hatalom által alkalmazott brutális megtorlás jól példázza a magyar 1956-os forradalom, a csehszlovákiai 1968-as Prágai tavasz, ahol szovjet vezetés nemcsak politikai és katonai eszközökkel, hanem rendkívüli erőszakkal is reagált a rendszerrel szemben fellépő tömegek és vezetők ellen. Itt kell megemlíteni a lengyelországi Szolidaritás mozgalmat, melyet Szovjetunió nem közvetlen, hanem Jaruzelski tábornok, hirdette meg a rendkívüli állapotot és keményen erőszakosan lépett fel a reformok ellen. A magyar forradalom leverése, a csehszlovákiai reformok eltiprása, és a lengyel munkásmozgalom elfojtása mind az elnyomás és a szabadság iránti vágyak elnyomásának drámai példái voltak, amelyeket a szovjet hatalom a saját politikai érdekei védelme érdekében végrehajtott.

-000-

Irodalomjegyzék

• Figes, O. (2002). Natasha’s dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

• Hantó, Zs. (2010). Kitiltott családok. Magyar Ház.

• Pipes, R. (1974). Russia under the old regime. Charles Scribner’s Sons.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Applebaum, A. (2012). A vasfüggöny: Kelet-Európa leigázása 1944–1956. Európa Könyvkiadó.

• Arendt, H. (2002). A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó.

• Ash, T. G. (1983). The Polish Revolution: Solidarity. Scribner.

• Davies, N. (2005). God’s Playground: A History of Poland. Oxford University Press.

• Figes, O. (2002). Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia. Metropolitan Books.

• Grossman, V. (2010). Élet és sors. Európa Könyvkiadó.

• Kramer, M. (2008). The Prague Spring and the Warsaw Pact Invasion of Czechoslovakia in 1968. Harvard University Press.

• Merridale, C. (2013). A Kreml története: Valóság és illúzió. Európa Könyvkiadó.

• Michnik, A. (1985). Letters from Prison and Other Essays. University of California Press.

• Szolzsenyicin, A. (2006). Gulag-szigetvilág. Európa Könyvkiadó.

A magyar társadalom jelenlegi állapota nem sok vidámságra ad okot. Gazdaságilag kifosztott, erkölcsileg elbizonytalanodott, szellemileg kifosztott állapotba került.

A nemzeti vagyon jelentős része szűk körök kezébe került, a közpénzek elosztása átláthatatlan és klientúraépítésre szolgál. Az állami és uniós források egy része nem a társadalom egésze számára hasznos beruházásokat támogat, hanem egy szűk gazdasági-politikai elit érdekeit szolgálja, miközben a gazdaság stagnál és vergődik. A magyar társadalom szellemisége leértékelődött, az értékalapú gondolkodás háttérbe szorult. Az intellektuális igényességet felváltotta a felszínesség, az érvek helyét a jelszavak vették át, és a közbeszéd egyre inkább a manipuláció és megosztás eszközévé vált

Az emberek egyre inkább érzik a körülöttük lévő lehangoltságot, a politikai rendszer pedig egy romhalmaz benyomását kelti, ahol a valódi megoldások helyett populista jelszavak, megosztás és manipuláció uralkodik.

De mit lehet ott mondani ahol, egy magát demokratikusnak nevező párt, a Demokratikus Koalíció, újra összefogott Jakab Péterrel, aki szélsőjobboldali nézeteket képvisel. Ez a döntés nemcsak politikai szempontból kérdéses, hanem azt is felveti: hol van a józan ész? Egy valódi demokrácia nem épülhet olyan kompromisszumokra, amelyek szembemennek az alapvető demokratikus értékekkel. Az ilyen lépések tovább növelik a társadalom politikai cinizmusát és a hitelesség válságát.

A hétköznapi ember sokszor tehetetlennek érzi magát, miközben a közintézmények fokozatosan leépülnek, a társadalmi szolidaritás meggyengül, a kultúra és az oktatás pedig egyre inkább háttérbe szorul.

A jelenlegi társadalmi helyzet nem csupán gazdasági válságot jelez, hanem egy mélyebb kulturális és értékrendi hanyatlásra is rámutat, amely aláássa a közösség szellemi vitalitását és jövőbe vetett hitét. Ma egy olyan világban élünk, ahol a közgondolkodás, a mélyebb és átgondolt véleményformálás egyre inkább háttérbe szorul, miközben a könnyen emészthető, felületes válaszok és a populista megoldások kerülnek előtérbe a közbeszédben. Az emberek sokszor nem hajlandóak vagy nem is képesek komolyabb elemző gondolkodásra, és inkább az egyszerű, kényelmes válaszokat keresik, amelyek nem igényelnek mélyebb megértést. Ez a tendencia az oktatás leértékelődésében is tetten érhető, hiszen a tudás nemcsak a mennyiségben, hanem a minőségében is csökkent. Az iskolákban és az oktatási rendszeren belül egyre inkább a praktikus, azonnali hasznot hozó tudás kerül előtérbe, miközben a kritikai gondolkodás, az értékek és a valódi tudás megértése egyre kevésbé kap hangsúlyt. Az ilyen irányú változások hosszú távon veszélyeztetik a társadalom szellemi alapjait, hiszen egy olyan közegben, ahol a mélyebb gondolkodás háttérbe szorul, a valódi fejlődés és előrehaladás is gátolt marad.

A szellemi talaj, amiből a gondolkodás kinőhetne, egyszerűen nincs meg. Nem lehet gondolkodást elvárni ott, ahol az embereknek az a kérdés, hogy mit esznek holnap. És ha nincs iskola, nincs tanár, nincs orvos, nincs posta – akkor mi van? Üresség. Egy olyan világ, ahol nem a fejlődés, hanem a túlélés a cél.

Ez az anihil, Az eltűnés előszobája.

Ami a legrosszabb, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, hanem lassan, észrevétlenül. Nem robbanás, hanem lassú erózió. Nem látványos összeomlás, hanem fokozatos kiüresedés. És mire észrevennék az emberek, már késő.

De ha ez az eltűnés előszobája, akkor még nem vagyunk a végén. Még van egy ajtó, amin ki lehet lépni, csak kérdés, hogy merre van. Talán még lehet valamit tenni.

Kérdés kik állnak az ajtóban és mivel várnak? Mert ha nincs senki, akkor az ajtó csak vezet valahova a semmibe. De ha valakik ott várnak, akkor mit akarnak? Vannak, akik hamis ígéretekkel, könnyű válaszokkal állnak ott – „ne gondolkodj, mi majd megmondjuk, mi a jó neked.” És vannak, akik csak hasznot akarnak húzni a káoszból, mert a pusztulás nekik üzlet.

De vajon van-e valaki, aki valódi megoldással áll ott? És ha igen, halljuk-e egyáltalán a hangját a zajban? Vagy már annyira belefáradt mindenki, hogy észre se vesszük?

A közgondolkodás hanyatlása

A média ma már a kormánypárt teljes uralma alatt áll, és ez jelentős hatással van a közgondolkodásra. Az újságok, a televíziók, a rádiók és minden fontosabb médium a Fidesz propagandáját és dezinformációját terjeszti, gyakran hazugságokkal és manipulatív narratívákkal árasztva el a közvéleményt, legyen szó belpolitikai vagy külpolitikai kérdésekről. A vidéki emberek jelentős része szinte kizárólag ezt a médiát fogyasztja, így az ő információs környezetük teljesen eltorzul. A kormány által uralt sajtó nemcsak hogy félretájékoztatja a közvéleményt, hanem a gyűlöletet és az idegenellenességet is szítja, folyamatosan háborúkat, ellenségeket kreálva. Ez a manipulált információ áramlása mélyíti a társadalmi megosztottságot és erősíti a politikai polarizációt. Az igazság és a valódi tények háttérbe szorulnak, miközben a gyűlölet és az ellenségkép terjedése egyre inkább a társadalom minden szegmensét mérgezi. Az emberek lassan belefáradnak. Már nem kérdeznek, nem kételkednek, mert fáradtak. Mert a napi gondjaik mellett nincs erejük gondolkodni. Így válik a populizmus és a propaganda igazi fegyverré: nem az eszméivel, hanem azzal, hogy egyszerűnek és kényelmesnek tűnik. Nem kell gondolkodni, csak elhinni, amit mondanak.

És ha ezt elég sokáig csinálják, akkor már nincs is szükség kényszerre – az emberek maguktól kezdenek úgy gondolkodni, ahogy elvárják tőlük. A legrosszabb az, amikor már senki sem érzi, hogy valami nincs rendben. Ma már nincs lantos hírmondó. Vagy ha van is, senki sem hallgat rájuk. A lantot letették, vagy talán el is törték. A helyüket átvette a zaj, a propaganda, a populizmus. Az igazságot nem éneklik meg, hanem eltorzítják, elhallgatják vagy gúny tárgyává teszik. Nemcsak az a baj, hogy nincs, aki elmondja az igazságot, hanem az is, hogy egyre kevesebb az, aki egyáltalán hallani akarja.

Mert hallgatni annyi, mint gondolkodni. És gondolkodni fárasztó, kényelmetlen, néha fájdalmas is. Egyszerűbb elhinni a könnyű válaszokat, a jól hangzó hazugságokat, mint szembenézni a valósággal.

A Bibliában olvashatjuk a következöket: „Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: Prédikálok néked borról és részegítő italról, az volna e népnek prófétája.“ (Mikeás, 2.11)

A szélhámosok és csalók, akik csak azt prédikálják, amit az emberek hallani akarnak, könnyen elnyerhetik a tömeg figyelmét. Az üzenet egyszerű, vonzó, és nem kér sok erőfeszítést. Borról, italról prédikálni – ez mindenkinek tetszik, mert könnyen elérhető, és nem kell gondolkodni rajta. Az ilyen szónokok tudják, hogy az emberek vágyaihoz, gyengeségeihez szólnak, és elég egy-két üres, csábító szó, hogy a tömeg kövesse őket.

Ez a fajta könnyű, manipulatív „prófétálás” sosem fog igazi változást hozni. Csak a jelenlegi állapotot erősíti, ahelyett hogy felrázná az embereket. De a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy az emberek ne dőljenek be a szélhámosoknak, hogy felismerjék a manipulációt – talán a tudatosság, a tanulás, és a valódi vezetők hiánya a kulcs.

Az ész uralma amire szükség lenne. Az, hogy az emberek a gondolkodás, a megértés és a logika alapján hozzák meg döntéseiket, ne pedig az érzelemre vagy a manipulációra alapozva. Az ész, a tudás, a józan belátás, és a felelősségvállalás, mind-mind alapkövek egy olyan társadalomban, ahol valódi változás történhet.

De hogyan érhetjük el, hogy az ész uralkodjon, amikor minden nap szembesülünk a zajjal, a manipulációval, a könnyű megoldásokkal, amelyek elvonnak minket az érdemi gondolkodástól? Hogyan érhetjük el, hogy az emberek ismét arra törekedjenek, hogy megértsék a világot, és ne csupán reagáljanak rá?

Ez talán egy olyan hosszú távú folyamat, ami nemcsak az oktatásról szól, hanem az emberek közötti kapcsolatok újraformálásáról is. A közösségi érzés erősítése, a valódi dialógusok, a bizalom építése mind hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek újra rátaláljanak az észre és a racionalitásra.

A magyar társadalom egy része a múltban keresi a jövő dicsőségét. A múltba való visszatekintés, ha túlzottan dominál, könnyen átmehet egyfajta elakadásba. A múlt dicsősége egyre inkább elhalványul, és amikor az emberek csak ott keresnek válaszokat, akkor nem tudnak valódi jövőt építeni. A történelem tanulmányozása fontos, de ha túlzottan a múlton élünk, az csak egyfajta menekülést jelent a jelenből, egy kábulat, amely a valós problémák elől elzárja a figyelmet.

A kocsmák filozófiája, egyfajta tükröt tart a társadalomnak: ott, ahol nincs igazi lehetőség a változásra, ahol a remény lassan elvész, sokan az „aranykorra” emlékeznek vissza, mintha a múlt magyarázata lenne minden problémára. De a probléma nem a múltban, hanem a jelenben van – abban, hogy nem találjuk a választ arra, hogyan kellene építeni, formálni a jövőt.

A pozitív identitásnak nem a múltban kell gyökereznie, hanem a jelenben, és a jövő felé kell orientálódnia. Igen, van mit tanulnunk a múltból, de ha nem tudunk előre nézni, ha nincs meg az a közösségi erő, ami a változást hozhatná, akkor a történelem csak egy álom marad.

*

A társadalom számára elérkezhet egy pont, amikor a mély válság már elviselhetetlenné válik. Ebben a helyzetben kell felfedeznünk a gondolkodás újraértékét. Ahogyan a történelem során is láthattuk, minden hanyatlás után van lehetőség a megújulásra, ha felismerjük a problémákat, és egy új, tiszta látásmóddal vágunk neki a jövőnek. Azonban ehhez nemcsak elméleti tudásra van szükség, hanem egy olyan közösségi érzésre, amely motiválja az embereket a változás iránti vágyra, és arra, hogy ne csupán a túlélésre koncentráljanak, hanem aktívan részt vegyenek a társadalom újjáépítésében. A kiút nem a folyamatos panaszkodásban vagy az elkeseredésben rejlik, hanem a cselekvésben. A magyar társadalomnak vissza kell találnia a valódi tudás értékéhez, a gondolkodás szabadságához és a közösségi szolidaritáshoz. Ehhez egy olyan szemléletmódra van szükség, amely nem csupán a múltba réved, hanem a jövő felé tekint. Egy olyan társadalomban, ahol a tudás, az értelem és a tisztelet uralkodik, mindig van esély a megújulásra.

A jelenlegi helyzetből való kilábaláshoz elengedhetetlen a szellemi és erkölcsi megújulás. Ez azonban nem valósulhat meg pusztán politikai szlogenekkel vagy reformtervekkel, hanem egy sokkal mélyebb, belső átalakulásra van szükség. Az embereknek vissza kell szerezniük az önálló gondolkodás és a kritikai szemlélet képességét. Ehhez pedig az oktatás megerősítése kulcsfontosságú.

Az iskolákban nem csupán a lexikális tudást kellene előtérbe helyezni, hanem a gondolkodás képességét, a kérdések feltevését és az érvelési készséget. Az oktatás meggyengítése nem véletlen folyamat: egy tudatlan társadalom könnyebben irányítható és manipulálható. Ha nem tudunk szembeszállni ezzel a tendenciával, akkor az ország jövője még komorabb lehet.

A populizmus és a propaganda veszélyei

A populizmus és a propaganda, melyek a társadalom félelmeire, vágyaira és előítéleteire építenek, lassan mindent elhomályosítanak, ami valódi és fontos. Miközben a könnyű, egyszerű válaszok vonzóak lehetnek, hosszú távon ezek csupán elterelik a figyelmet a valódi problémákról, és nem kínálnak tartós megoldást. Az igazi veszély abban rejlik, hogy egy manipulált társadalomban az emberek már képtelenek lesznek felismerni a problémák valódi mélységét, és hajlamosak lesznek elhinni, hogy a felszínes, populista ígéretek elegendőek a változáshoz. A populizmus könnyen elnyomja az érdemi párbeszédet és az igazság keresését, mert gyakran a könnyen fogyasztható, leegyszerűsített válaszokat kínálja. A valódi vezetőnek nem jelszavakkal kell operálnia, hanem mélyebb, átgondolt elképzelésekkel, amelyek valóban segítenek a problémák megoldásában. A populista üzenetek gyakran a félelmekre építenek, és azt sugallják, hogy egyszerű válaszok léteznek a bonyolult kérdésekre. De a valóság nem ilyen egyszerű, és ha valaki csak üres szavakkal próbál hatni, akkor az elzárja az ész útját.

A valódi változáshoz szükség van olyan vezetőkre, akik nem csak a népszerűséget hajhásszák, hanem akik valóban képesek rávilágítani a mélyebb problémákra, és akik olyan megoldásokat javasolnak, amelyek fenntarthatóak és reálisak. A populizmus csábítása nagy, de fontos, hogy ne hagyjuk, hogy elragadjon bennünket a pillanatnyi lelkesedés, mert az hosszú távon nem vezet sehova.

A társadalomnak olyan vezetőkre van szüksége, akik nem manipulálnak, hanem valódi értékeket képviselnek, akik képesek szembenézni a problémákkal, és valódi, tartós változást hozni.

Hogyan érhetik el a hamis próféták céljaikat, ha az emberek nem képesek megkülönböztetni a valóságot a hazugságoktól? A populizmus és a propaganda legfőbb fegyvere a félelem és a vágykeltés: az ígéret, hogy a problémák könnyedén és gyorsan megoldódnak, ha valaki másra mutatunk, vagy ha egy egyszerű ellenségkép segítségével válaszokat adunk a bonyolult társadalmi kérdésekre. Azonban ez a stratégiák csupán pillanatnyi megnyugvást hoznak, és soha nem vezetnek tartós fejlődéshez vagy valódi megoldásokhoz.

A valódi változás akkor érhető el, ha az emberek ismét képesek lesznek a kritikai gondolkodásra, és nem fogadják el vakon a könnyű válaszokat, hanem saját kérdéseikre, alapos megértésre törekszenek. Az oktatásnak tehát nem csupán a lexikális tudást kellene átadnia, hanem arra kell ösztönöznie az embereket, hogy bátran kérdéseket tegyenek fel, és ne elégedjenek meg az első válasszal, amit hallanak. A társadalom valódi fejlődése nem érzelmekre, hanem az észre, a tudásra, és a kritikai szemléletre kell, hogy épüljön.

A jövő kulcsa abban rejlik, hogy képesek legyünk felismerni a manipulációt, és azt a valódi tudás és az értékek irányába fordítani. Az oktatás, a közösségfejlesztés és a tisztességes, valódi vezetés nélkül egy társadalom nem képes elérni a kívánt változást.

Az alapvető kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e felismerni a valós problémákat, és valódi válaszokat keresni rájuk. A válasz abban rejlik, hogy elérjük azt a szintet, ahol a társadalom működését az ész és a tudás irányítja. Ebben a társadalomban nemcsak a túlélés, hanem a fejlődés, az emberi méltóság és a közösségi értékek is előtérbe kerülnek. A valódi változáshoz elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük a gondolkodás, a reflexió és az értelem erejét, valamint azt az erőt, amely a közösségi szolidaritásban és az együttműködésben rejlik. Az oktatás, a közösségi érzés és a tiszteletteljes, bölcs vezetés alapja kell, hogy legyen egy olyan társadalomnak, amely nemcsak megvédi a tagjait, hanem előre is viszi őket.

-000-