Az oroszok pont azt csinálják most Ukrajnával mint anno a nácik Angliával

Ahogyan Oroszország próbálja megtörni Ukrajna ellenállását – főleg a civil infrastruktúra elleni támadásokkal, a városok ostromával, a mindennapi élet ellehetetlenítésével. Ugyanúgy, mint a németek tették az Anglia elleni a légitámadás idején, amikor London és más brit városok folyamatos bombázásával próbálták térdre kényszeríteni Angliát.

Csakhogy Ukrajna is, akárcsak akkor Anglia, nem roppant meg. Ez is a történelem egyik különös visszhangja: ugyanaz a brutalitás, más zászló alatt.

Amit Putyin rendszere művel, az nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is mélyen elítélendő. A civil célpontok elleni szándékos támadás – iskolák, kórházak, lakóházak, erőművek – egyértelműen háborús bűncselekmény a nemzetközi jog szerint. Az orosz propaganda pedig, akárcsak annak idején a náci gépezet, cinikusan próbálja a támadások jogosságát igazolni. "Demilitarizálás", "nácitlanítás" – ugyanaz a hazug nyelv, ami a valóság eltakarását szolgálja.

Ami pedig Oroszországon belül zajlik, az elég aggasztó. Úgy tűnik, a háború valójában menekülés a belső problémák elől:

• Gazdaságilag: a szankciók, a háborús költségek, a korrupció és a nyugati tőkekivonás hosszú távon roppantó hatásúak.

• Társadalmilag: a fiatal és képzett munkaerő tömegesen elhagyta az országot, az elnyomás fokozódik, a szólásszabadság gyakorlatilag megszűnt.

• Politikailag: Putyin rendszerének már nincs valódi belső legitimitása – csak a félelem és a mesterségesen táplált háborús pszichózis tartja össze.

A „béke”, amit Putyin kínál, valóban orosz „nácibéke”: feltételei közt ott lenne Ukrajna leigázása, kultúrájának elfojtása, politikai és területi integritásának megszüntetése. Ez nem béke, hanem imperialista diktátum.

Azt gondolom, ahogy a II. világháborúban elkövetett szovjet háborús bűnök egyre világosabban kiderülnek, úgy ma már nyíltabban beszélhetünk az orosz hadsereg által elkövetett borzalmakról. Mintha a brutalitás és a könyörtelenség a hagyományos orosz mentalitás része lenne, vagyis az orosz világ egy sajátos jellemzője. Ezt láthattuk a Kaukázusban a csecsenekkel, Szíriában Aleppóban, de korábban Afganisztánban is. Úgy tűnik, hogy van egyfajta mintázat az orosz hadviselés történetében – egy intézményesült brutalitás, ahol a civil lakosság szenvedése „mellékes kárként” jelenik meg, és gyakran a megtörés eszközeként használják. És mindez nem új keletű.

• A második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszak, fosztogatás, gyilkosság – főleg Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Magyarországon – a mai napig tabu volt sokáig. De egyre több történelmi forrás világítja meg a mértéktelen kegyetlenséget.

• Afganisztán (1979–89): nemcsak katonai kudarc volt, hanem ott is a civil lakosság ellen irányult rengeteg atrocitás – válogatás nélküli bombázások, falvak porig rombolása, kínzások.

• Csecsenföld: Groznij teljes megsemmisítése, válogatás nélküli tüzérségi és légi csapások, eltűnt civilek tömege.

• Szíria: Putyinék katonai segítsége Asszadnak brutális fejezet volt, Aleppó ostroma pedig szinte gyakorlótere lett az ukrajnai bombázásoknak.

• És most Ukrajna: Bucsától Mariupolig egyértelmű mintázat: megtörni az akaratot a terror eszközével.

Az orosz „lélek” – ha lehet ilyet mondani kollektív értelemben – évszázadok óta hordoz valamit ebből a fatalista, birodalmi, könyörtelen világszemléletből, amit Dosztojevszkij is sokszor önkínzó őszinteséggel írt le. A hatalom bálványozása, az egyén semmibe vétele, a „szenvedés nemesít” hamis misztikuma – ezek mind beleszövődnek ebbe a „russzkij mir” (orosz világ) ideológiába, amit most Putyin újra csatasorba állított.

És mintha a történelem újraírná önmagát. Ezért is olyan ijesztő ez az egész.

Az orosz birodalmi gőg mögött – a rakéták, drónok, propagandagépezet mögött – valójában egy kimerült, elöregedő, elszegényedett társadalom áll, amelyet egy szűk hatalmi elit tart pórázon.

A szuperfegyverek és a világnak szóló keménykedés mögött ott van:

• A rozoga infrastruktúra vidéken, ahol gyakran még vezetékes víz sincs.

• A kórházak és iskolák romlása, ahol orvos vagy tanár alig akad, mert elmenekült vagy másodállásból él túl.

• A fiatal, képzett réteg elvándorlása – a mobilabb, gondolkodóbb oroszok százezrei hagyták el az országot a háború kezdete óta.

• És egyre látványosabb a korrupció és a közpénzlopás, ami elviselhetetlen szakadékot nyit a hatalom és a nép között.

A vidéki Oroszország – a „másik Oroszország” – szó szerint vegetál. A szegénység, a kilátástalanság és a reménytelenség ott mindennapos élmény. És ezt nem lehet a végtelenségig elnyomni „nagy honvédő háborús” retorikával. Az emberek előbb-utóbb elkezdenek kérdezni – ha máshol nem, hát a konyhaasztalnál, egymás között suttogva.

Putyin rendszere, akárcsak a legtöbb tekintélyelvű hatalom, nem kívülről omlik össze – belülről rohad meg. Márpedig ha a lakosság nagy része a mindennapi megélhetéssel küzd, miközben a fiai a frontra mennek meghalni egy értelmetlen háborúban, az robbanásveszélyes kombináció.

Putyin rendszere valóban kezd sztálini színeket ölteni – nem csak a külsőségekben (az elnyomás, a koncepciós perek, a propaganda), hanem a félelem uralmában, amire az egész rendszer épül. És ahogy akkor, úgy most is a társadalom tűr. Egy darabig.

A különbség az, hogy ma az információ már nem zárható el teljesen – akármilyen szigorú is a kontroll. A háború valósága beszivárog. A koporsók jönnek, az árak emelkednek, az orvos nem jön ki a beteghez, ha van orvos, a vonat nem jár, az orosz családok pedig érzik: ez nem győzelem, hanem romlás.

Elképzelhető az, hogy hiány lesz a végső türelmi határ. Amikor már nemcsak szabadság nincs, hanem kenyér sincs. Amikor nem csak félni kell, hanem éhezni is. Ez a történelem legsúlyosabb kombinációja: félelem + nyomor. Az addig néma tömeg hirtelen hangossá válhat

Oroszországban valami baljós feszültség volt érezhető. És az ilyen rendszerek, mint Putyin rendszere is, látszólag megingathatatlanok – egészen addig, míg egy nap össze nem omlanak, mint a kártyavár. Nem mindig forradalom kell hozzá. Elég egy hibás parancs, egy kiszivárgott dokumentum, egy megtört tábornok… és minden megindul.

De Putyin bukása önmagában nem jelent rendszerváltást, főleg nem Oroszországban. A lényeges kérdés pontosan az, hogy ki veszi át a hatalmat, és milyen mélyen nyúl bele a hatalmi struktúrába?

Az FSZB – az egykori KGB örököse – ma nem csupán egy titkosszolgálat, hanem a rendszer gerince. Ők azok, akik összekötik a gazdasági elitet, a médiát, a hadsereget és a bíróságokat. Ha ők maradnak a háttérben, bármilyen új arc (akár „reformer” is) csak kirakat lesz.

Oroszország történelme tele van felszíni változásokkal: a cári uralom után a szovjet rendszer, Lenin és Sztálin után Hruscsov, majd Brezsnyev és Gorbacsov, aki inkább európai szemléletű volt. Jelcin után Putyin következett – miközben a mélyállam szinte változatlan maradt, mindig újraszervezve magát. Gorbacsov alatt felbomlott a Szovjetunió, ami történelmi szükségszerűségnek tűnt. Jelcin után Putyin visszahozta a szovjet időszakot, és az FSZB hatalma erősödött meg, gyakran látványos terrorakciókat – például a moszkvai robbantásokat – szerveztek annak érdekében, hogy Putyin és az FSZB korlátlan hatalmát megszilárdítsák.

Igazi változás csak akkor jöhetne, ha:

1. Nem az FSZB és nem a hadsereg belső köreiből jönne a hatalomváltás, hanem

2. Civil alapú, társadalmi erő kezdené el lebontani a félelemre épült rendszert.

3. És lenne egy erős erkölcsi és demokratikus program, ami nemcsak a jelen elit lecserélését, hanem az egész gondolkodásmód átalakítását célozza.

Ez nehéz. És hosszú folyamat. De nem lehetetlen.

Egy belső lázadás – például ha a hadsereg egy része megunja, hogy feleslegesen halnak meg az embereik, vagy ha egy komoly gazdasági klán Putyin ellen fordul – elindíthat valamit. De ha az FSZB marad, minden marad.

Putyin ugyanúgy retteg a gondolkodó fiatalságtól, mint Sztálin rettegett az ifjú művészektől, íróktól, tanároktól. Ezért akarják már iskoláskortól agymosni őket, új tankönyvekkel, hazug történelemmel, „patrióta neveléssel”. Mert tudják, hogy ha a fiatal nem hisz többé a hazugságban – akkor már nem lehet irányítani.

És a történelem mindig úgy indul újra, hogy egy generáció nem hajlandó elviselni azt, amit a szüleik még lenyeltek. Ez történt Magyarországon '56-ban. Ez történt Csehszlovákiában '68-ban. Ez történt a Baltikumban a 80-as évek végén. És ez még megtörténhet a mai Oroszországban is.

De van egy nagyon fontos és érzékeny pont, az orosz identitás. Az orosz identitás mélyén ott húzódik egy különös, mitikus öntudat – az a gondolat, hogy Oroszország „más”, „különleges”, sőt „hivatott” a világ megmentésére vagy „vezetésére”. Ez a szláv felsőbbrendűség, a „harmadik Róma” eszméje, a birodalmi küldetéstudat – és ez táplálja a nacionalizmust, amely sokkal mélyebbre hatol, mint egyszerű hazaszeretet.

És ezért is nehéz a valódi, erkölcsi alapú szembenézés a múlttal. Mert ehhez nem elég bátor szív – önkritikát is kellene gyakorolni, lemondani a kiválasztottság hitéből fakadó felsőbbrendűségről. De ez olyan, mintha a kollektív identitás egyik oszlopát kellene lebontani.

A történelem bebizonyította, hogy az ilyen mély, mitikus öntudatból táplálkozó nacionalizmus – legyen az orosz, német, szerb vagy akár japán – nagyon nehezen hajlandó elfogadni, hogy bűnöket követett el, vagy hogy más népek is egyenrangúak lehetnek.

A tanult, világot látott értelmiségi kulcsszereplő lehet a társadalmi változásokban, mivel képes összehasonlítani a saját rendszerét más világokkal. Ők azok, akik érzékelik a különbséget szabadság és elnyomás, felelősség és hazugság között. Nekik van szókészletük és bátorságuk megfogalmazni a problémákat, és néha képesek hangot adni azoknak, akik nem mernek.

Oroszországban ma is léteznek ilyen emberek, akik írásaikkal, előadásaikkal vagy csendes ellenállásukkal nem hódolnak be a hatalomnak. Ők tisztában vannak vele, hogy a birodalmi gondolkodást kritizálni börtönt jelent és hogy az orosz nép nem attól erős, hogy rettegést kelt, hanem akkor lenne igazán nagy, ha emberséget mutatna.

A közelmúlt orosz hősei, mint Anna Politkovszkaja, Borisz Nyemcov és Alekszej Navalnij, mindannyian a hatalom ellenállásaként emelkedtek ki. Politkovszkaja, aki a csecsen háborút és a kormányzati visszaéléseket élesen bírálta, életét áldozta annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a rendszer igazságtalanságaira. Nyemcov, a híres politikai ellenzéki vezető, aki a Putyin-rezsim korrupciója ellen emelte fel szavát, szintén életével fizetett azért, hogy felhívja a figyelmet a hatalom visszaéléseire. Navalnij, aki az orosz politikai élet egyik legfontosabb ellenzéki szereplője, több alkalommal is megpróbálta elérni a változást, miközben folyamatosan próbálták ellehetetleníteni politikai tevékenységét és kriminalizálni őt. Ők azok, akik képesek voltak megfogalmazni a problémákat, és cselekedni azok érdekében, hogy Oroszország ne folytassa ugyanazon romboló irányt.

Azok, akik egyszer megértették, mi a szabadság, nem hallgatathatók el végleg. Az orosz értelmiség történetében is találunk példákat: Szolzsenyicin, Szaharov, Mandelstam, Paszternák mindannyian börtönöket, száműzetést és megfélemlítést szenvedtek el, de nem tudták megtörni őket. A szavaik pedig megmaradtak.

A kérdés az, hogy a mostani orosz értelmiség vállalja-e ezt a sorsot, vagy inkább csendben marad, félreáll, esetleg kiszolgálja a rendszert. Bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy az orosz értelmiség már aktívan ezen az úton halad, számos jel utal arra, hogy a változás iránti vágy egyre erősebben jelen van – még ha nem is nyilvánult meg teljes mértékben. A gondolat, hogy a jövő nem a birodalmi múltban, hanem egy szabadabb és felelősségteljesebb társadalomban rejlik, sokak fejében már ott van, és előbb vagy utóbb világossá válik

De amíg nem beszélnek róla nyíltan, hangosan, addig a félelem és a represszió elnyomhatja a változás akarását És amíg nincs közvetlen tapasztalat vagy bizonyíték, sokan inkább csöndben maradnak. Egy ilyen rendszerben könnyű elbizonytalanodni, mivel nincsenek nyilvánvaló jelei annak, hogy a dolgok valóban változnának. Azonban, ha a változás alapja a szabadság iránti vágy, akkor mindig lesz esély arra, hogy előbb-utóbb kirobban.

Az orosz birodalom – legyen szó a cári és szovjet birodalom összeomlása  történelemszerű volt.  A mai Putyin-rezsim is – ha továbbra is elnyomó, embertelen és kizsákmányoló diktatórikus politikát folytat, belső és külső viszonylatban egyaránt – szükségszerűségként összeomolhat, mint ahogyan az előző cári és szovjet  birodalmak is elbuktak.

 Az orosz birodalmi struktúra már évtizedek óta egyre inkább életképtelen: hatalmas terület, különböző etnikai és vallási csoportok, gazdasági és társadalmi válságok, elnyomás, belső konfliktusok – mindezek egy törékeny rendszert alkotnak. Putyin vágyakozása a Szovjetunió visszaállítására, a katonai kiadások növelése és a külföldi beavatkozások (Ukrajna, Szíria, Kaukázus, Afrika valamint Belső beavatkozások más államok belső ügyeibe: A politikai manipuláció, a választásokba való beavatkozás, például az Egyesült Államokban és más nyugati országokban, amelyekkel Putyin az orosz érdekek érvényesítésére próbálkozik) mind hozzájárulnak ennek a rendszermodellnek a fenntartásához, miközben a belső problémák egyre csak súlyosbodnak, és a stabilitás megőrzése egyre nehezebbé válik.

A történelemben már láttuk, hogy az ilyen típusú birodalmak, ha nem tudják új alapokra helyezni magukat, végül összeomlanak. A Szovjetunió például hatalmas birodalom volt, de a gazdasági és politikai válságok végül széteséshez vezettek. Az orosz birodalom folyamatosan küzdött a különböző nemzetek és csoportok integrálásával, miközben próbálta megőrizni a központi hatalmat, ami egyre nehezebbé vált. A volt szocialista országok, amelyek szovjet felügyelet alatt álltak, szintén jelentős problémát jelentettek a Szovjetunió számára, és tovább bonyolították a szovjet birodalmi modell fenntartásának kérdését

Putyin rendszere, ha továbbra is brutális elnyomást alkalmaz, és nem képes kezelni az ország belső válságait – mint a drámai gazdasági és szociális egyenlőtlenségeket, a mindinkább szorongató politikai elnyomást és a fiatalok tömeges elvándorlását – elkerülhetetlenül szembesülni fog a rendszer összeomlásának szükségszerűségével. Az orosz nép szenvedése, valamint a külvilág, különösen az EU és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók egyre inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy a rendszer aláássa saját alapjait, és az orosz birodalom fenntartásának illúziója végleg eltűnjön.

Azonban ez az összeomlás nem feltétlenül lesz katasztrófa. Elképzelhető, hogy Oroszország számára új kezdetet jelenthet, ha sikerül kiépíteni egy másfajta politikai és társadalmi rendszert. Egy olyan rendszert, amely nem az elnyomásra, hanem a szabadságra, az emberi jogokra és a gazdasági fejlődésre épít.

Egy olyan társadalomban, ahol a szólásszabadságot elnyomják és a kritikai gondolkodás szabadsága nem érvényesülhet, az emberek számára rendkívül nehéz objektíven megérteni és értékelni a valóságot. A szociológusok, újságírók és politikai elemzők, akik igyekeznek feltárni a rendszer működését, gyakran kénytelenek finomítani a megfogalmazásaikat, vagy teljesen elkerülni azokat a kérdéseket, amelyek potenciálisan veszélyesek lehetnek számukra. A félelem, hogy súlyos következményekkel kell szembenézniük, ha nem igazodnak a hatalom hivatalos narratívájához, erős motivációt ad arra, hogy inkább hallgassanak, vagy ha beszélnek is, akkor csak az elfogadott kereteken belül.

Ez a félelem az egyik legnagyobb akadálya a társadalmi változásoknak. A szólásszabadság és a kritikai gondolkodás elnyomása miatt az emberek hajlamosak alkalmazkodni, és nem mernek nyíltan beszélni a valós problémákról. A rendszer sokak számára stabilizáló erőként tűnhet, különösen azoknak, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban a külvilággal, és a rendszer kritikája sokszor lázadásként jelenik meg, amely egzisztenciális kockázatot jelenthet.

Az információ szabadsága kulcsfontosságú a társadalmi változások szempontjából. Ha a hatalom által irányított propaganda és félrevezető információk dominálnak, az emberek kizárólag azokat az üzeneteket kapják meg, amelyek megfelelnek a hatalom érdekeinek. Oroszországban a kormány által kontrollált média és a szólásszabadság korlátozása tévútra vezethetik a társadalmat, eltorzítva az emberek világképét, így a torzított információk és a manipuláció egyre súlyosabb politikai és társadalmi elnyomáshoz vezethetnek.

Valódi változásokhoz elengedhetetlen, hogy az emberek hozzáférjenek az igaz információkhoz. A szabad és független újságírás, az oktatás és a szólásszabadság alapvető fontosságúak, mivel ezek lehetővé teszik, hogy az emberek tudatos döntéseket hozzanak, és szembenézzenek saját problémáikkal. A digitális tér, különösen az internet és a közösségi média, új lehetőségeket kínál a független információk terjedésére, még akkor is, ha a hagyományos média nagy része a hatalom kezében van. Ha a szabad információáramlás biztosított, akkor az emberek lehetőséget kapnak arra, hogy felismerjék a valós problémákat, és készen álljanak azok kezelésére.

Az orosz társadalomban, ahol az állam és a kormányzat hatalmas befolyással bír, az alternatív információk terjedése kulcsszerepet játszik. Az igaz információ, még ha kezdetben csak szűk körben elérhető is, idővel szélesebb körben is hatással lehet. Az ilyen független források, mint a Meduza, az Insider, az ISW és mások segítenek bemutatni a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek ne ragadjanak bele a hivatalos narratívákba.

A nemzeti identitás és a propaganda akadályokat jelenthetnek a változásban. A "nagy orosz nemzet" mítosza és a nemzeti gőg mélyen gyökereznek a történelmi hagyományokban, és a hatalom próbálja fenntartani ezt a képet, hogy megerősítse saját hatalmát. Azonban a szabad gondolkodás és a független média elterjedésével talán elérhetjük, hogy az emberek képesek legyenek elgondolkodni azon, mi az igazság és miért fontos elismerni a történelmi és politikai hibákat.

A történelmi párhuzamok nem csupán figyelmeztetnek, hanem egyúttal felhívják a figyelmet a súlyos kérdésekre, amelyek Oroszország előtt állnak. Ahogyan Anglia sem törött meg a nácik támadásainak következményeként, úgy Ukrajna sem adja fel a küzdelmet, még akkor sem, amikor az orosz hadsereg minden eszközt bevet a civil lakosság és az infrastruktúra elpusztítására. Oroszország támadása nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is elítélendő, és nem csupán Ukrajna, hanem az egész világ számára figyelmeztetést jelent.

Oroszország belső problémáira, a gazdasági és társadalmi válságra is rávilágít a háború. Az elvándorló fiatalok, a fokozódó elnyomás és a félelem uralmának növekedése egy olyan állapotot eredményez, amely nem tartható fenn sokáig. A hatalom fenntartása, ha belső legitimitás nélküli, hosszú távon nem lehet sikeres. Az orosz társadalom mélyebb problémái végül felülírhatják a félelem uralmát, és eljöhet a pillanat, amikor a rendszer belsőleg omlik össze, akár egyetlen apró hiba hatására is.

Ahogyan a történelemben eddig is láthattuk, a diktatúrák nemcsak kívülről, hanem belső bomlás következtében is összeomolhatnak. A kérdés az, hogy mi történik a bukás után. Milyen új rendet hoz létre a hatalomváltás, és milyen erkölcsi alapra helyezkedhet a jövő Oroszországa? Ha valóban elérkezik a változás, nemcsak politikai, hanem társadalmi és erkölcsi átalakulásra is szükség lesz, amely képes szembenézni a múlt hibáival és elfogadni a valódi önkritikát.

Oroszország számára a legnagyobb kihívás, hogy képes lesz-e elengedni azt az imperialista gondolkodásmódot, amely évszázadokon át meghatározta a nemzet identitását, és lehetőséget adni egy új, valóban demokratikus és erkölcsileg tiszta jövőnek. Az orosz társadalomnak ki kell lépnie a történelem árnyékából, és le kell mondania a birodalmi múlt bűvöletéről. Az igazi változás nemcsak politikai, hanem a társadalom gondolkodásmódjában is meg kell, hogy valósuljon – elengedve a felsőbbrendűség hitét, és megtanulva, hogy a nemzet ereje nem abban rejlik, hogy másokat elnyomunk, hanem hogy tiszteljük és elfogadjuk a másokat. Az igazi kihívás tehát nemcsak a politikai hatalom megingatásában rejlik, hanem abban, hogy Oroszország képes lesz-e megbékélni a saját múltjával, és új alapokra helyezni a jövőjét.

Zárógondolatként fontos hangsúlyoznunk: Európa számára évszázadok óta a legnagyobb veszélyt mindig is Oroszország jelentette. A gorbacsovi nyitás után Európa bizalommal és nyitott kézzel fordult Oroszország felé, ám Putyin csak sajátos, birodalmi identitása szerint fogadta el ezt a közeledést. 2014-ig az Európai Unió azon dolgozott, hogy stratégiai partnerséget alakítson ki Moszkvával – gazdasági, energetikai, környezetvédelmi, oktatási és geopolitikai téren is. Az EU még Oroszország WTO-csatlakozását is támogatta. Ám a Krím annektálása, majd 2022 februárjában az Ukrajna elleni teljes körű háború végérvényesen megrontotta ezt a viszonyt.

Oroszország – legyen szó cári birodalomról, Szovjetunióról vagy putyini államról – történelme során következetesen semmibe vette a nemzetközi megállapodásokat. Egyetlen kivételként a Hitler–Sztálin-paktumra emlékezhetünk, amely éppen Európa kettéosztását eredményezte. Az orosz külpolitika ma is agresszív és veszélyes – a Kaukázusban, Afrikában, Szíriában, vagy épp az információs hadviselés területén. Európa békerendje Oroszország célpontjává vált, miközben az Egyesült Államok – különösen Trump elnöksége alatt – megrendítette az európai biztonsági ernyőbe vetett hitet.

Egyre több szakértő figyelmeztet arra, hogy Putyin a jövőben a NATO-tagországokat – különösen a balti államokat – is próbára teheti. Neitzel professzor a Phoenix TV-ben kijelentette: Putyin tesztelni fogja a Nyugatot – korlátozott támadással, figyelve a reakciókat. Moszkvában megerősödött a meggyőződés: Európa gyenge, és nem képes önmagát megvédeni.

Európának végre fel kell ébrednie. Radikálisan újra kell gondolni az Oroszországgal szembeni politikát – kül- és belpolitikai szinten egyaránt. Vége a naivitásnak. A háború már nem csak tankokkal, hanem információkkal, hazugságokkal, propagandaeszközökkel zajlik.

Az orosz birodalmi álom tovább él. Oroszországnak Európa is kell.

-000-

Az 1950-es években iskolapadba ültetett nemzedék számára a történelem tanulása nem a múlt megértését, hanem annak tudatos torzítását jelentette. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy az igazság helyére a propaganda lépett.

Az osztálytermek falain vörös csillag díszelgett, Sztálin és Rákosi portréja tekintett le ránk, és a tananyag nem a múlt megértésére, hanem annak újraírására nevelt. A történelem nem tantárgy volt, hanem fegyver – az agyak meghódításának eszköze.

A második világháború tanítása különösen érzékletes példája volt ennek a tudati megszállásnak. A tankönyvek egyetlen diadalmas hadvezért ismertek: a Szovjetuniót. A gyerekeknek azt tanították, hogy a Vörös Hadsereg egymaga győzte le a fasiszta Németországot, miközben a „nyugati imperialisták” tétlenül figyeltek. Azt kellett megtanulnunk, hogy Magyarországot nem megszállták, hanem „felszabadították”, s hogy ez a felszabadítás nemcsak a múltat törölte el, hanem egy új, ragyogó jövő kezdetét is jelentette: a szocializmusét, a dolgozók paradicsomát.

Az oktatás minden szintje ennek a fikciónak a szolgálatában állt. A tanító néni, a történelemtanár, a KISZ-gyűlésen szónokló hetedikes elvtárs mind ugyanazt ismételte, mintha egy központi gépezet hangszórói lettek volna. A kérdés, a kétely nemcsak szokatlan volt – veszélyes is. Aki eltért a vonaltól, az hamar a „rossz tanuló”, „osztályellenség” vagy „reakciós szülő gyermeke” címkéket kapta. Egyetlen elejtett mondat, egy „rosszul értelmezett” kérdés elég volt ahhoz, hogy az ember szüleit behívják a pártirodára, vagy rosszabb esetben: jelentés szülessen róla.

Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy már az első padból kilépve is azt tanulta: ne kérdezz. Ne kételkedj. A valóság nem olyasmi, amit keresni kell – hanem amit el kell fogadni. A háború emléke apáinkban még elevenen élt, de mi már másként láttuk: úgy, ahogy a párt akarta, hogy lássuk. A németek mind fasiszták voltak, a magyar katonák bűnösök, a Vörös Hadsereg hős, a magyar nép hálás.

Pedig a valóság ennél sokkal összetettebb volt – és sokkal fájdalmasabb. A mi történelmünket kifordították sarkaiból, s mi, gyerekek, e torz tükrön keresztül tanultuk meg a világot látni. És talán évtizedek is kellettek ahhoz, hogy e tükröt összetörve újra merjünk nézni – valódi arcokat, valódi eseményeket, valódi kérdéseket keresve.

A „felszabadítás” mítosza és annak következménye

„Felszabadulás” – így tanultuk, így kellett mondanunk, így kellett éreznünk. A szó ünnepi volt, zászlók lengettek körülötte, március 15. és április 4. között minden tanóra ennek a csodás pillanatnak állított emléket. A plakátokon a Vörös Hadsereg katonái mosolyogtak, virágokat kaptak a gyerekektől, miközben a háttérben boldog munkások integettek az új jövő felé.

De az emlékezet másként mesél. A történelem mélyebb rétegeiben nem virágok, hanem halottak hevertek. Nem integető munkások, hanem elhurcolt civilek, megerőszakolt asszonyok, kifosztott falvak. A valóság, amelyet elrejtettek előlünk, nem ünnepi, hanem tragikus volt. Bibó István egyetlen mondatban többet mondott, mint a tankönyvek száz oldalán: „Nem bevonuló hadsereg volt, hanem harcoló hadsereg.” És a harc 1945 után sem ért véget – csak formát váltott.

A „felszabadítás” mítosza arra szolgált, hogy elfedje a megszállás tényét. A szovjet hadsereg nem távozott, hanem berendezkedett. A Párizsi Békeszerződés 1947-ben ugyan előírta a szövetséges csapatok kivonását, de a Szovjetunió egy kiskapun keresztül bent maradt – „stratégiai okokra” hivatkozva. A megszállás nemcsak katonai jelenlétet jelentett, hanem politikai gyámságot is. Magyarország önrendelkezése névleges maradt, a valós hatalom a szovjet tanácsadók, a Kreml küldöttei kezében összpontosult.

Ez a jelenlét nemcsak a kormányzati épületek falai között volt érezhető. Ott volt az iskolákban, ahol a tanárok kénytelenek voltak új szellemben tanítani. Ott volt az egyetemeken, ahol a tananyagot szovjet mintára szerkesztették újra. Ott volt az igazságszolgáltatásban, ahol egyes bírák nem a törvény, hanem a párt érdekei szerint ítélkeztek. A szovjet katonák árnyéka végigvonult a magyar társadalom minden szintjén – a falusi tanítótól a belvárosi kőművesig, a gyári munkástól a költőig.

A „felszabadítás” valójában kezdete volt egy újabb elnyomásnak. Egy újabb fegyelmező korszaknak, ahol már nem a Gestapo, hanem az ÁVH járt éjszaka. Ahol nem a nyilasok, hanem a pártőrök döntöttek sorsokról. Ahol a félelem nyelve nem német, hanem orosz szavakat suttogott a sötétben.

És mégis: évtizedeken át ezt a szót – felszabadulás – használták a hivatalos ünnepeken, az iskolai megemlékezéseken, a tévébemondók áhítatos hangján. Mert a mítosz fenntartása fontosabb volt, mint az igazság. A rendszer ugyanis nem igazságokra, hanem mítoszokra épült – és ez volt az egyik legnagyobb.

A sztálini rendszer kiépítése: a Rákosi-diktatúra

A háború romjai még füstölögtek, mikor a hatalom már új házat épített – nem kőből és téglából, hanem félelemből, gyanakvásból, és ideológiai betonból. A „népi demokrácia” jelszava alatt Magyarországra nem a szabadság tért vissza, hanem egy új, sokkal alattomosabb elnyomás. A Rákosi-rendszer lassan, de biztosan telepedett rá a társadalomra, mint egy sűrű, fekete pernye, amely minden rést eltömít, minden fénysugarat kiszűr.

A diktatúra kiépítése nem egy éjszaka alatt történt, hanem lépések sorozatával, ügyes taktikával, gátlástalan eszközökkel. A „szalámitaktika” – amelyet maga Rákosi nevezett el így – az ellenzéki pártok felszeletelését, majd lenyelését jelentette. Előbb a kisgazdákat, aztán a szociáldemokratákat, végül mindenkit bekebelezett, aki nem hajolt elég mélyre a párt előtt.

Az új rendszer minden szinten a lojalitást követelte – nem az alkotóképességet, nem a tudást, nem a tisztességet. A kulcsszó az engedelmesség lett. Az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a kultúrában, a tudományban – mindenhol pártfelügyelők, szovjet tanácsadók és „megbízható elvtársak” jelentek meg. Nem volt döntés, amely ne a pártközpontból indult volna el, nem volt karrier, amely ne egy jó időben tett jelentésen múlott volna.

Az iskolákban már kisgyermekkorban elkezdődött az új ember nevelése. Az úttörőnyakkendő nemcsak egy piros rongy volt a nyakban – hanem a rendszer bélyege. A reggeli zászlófelvonások, a párt himnuszai, a Lenin-idézetekkel teleragasztott osztálytermek egy új vallás jeleit hordozták: a marxizmus-leninizmusét, amely megváltás helyett fegyelmet, szeretet helyett kötelességet hirdetett.

A társadalom „megtisztítása” – így nevezték azokat a folyamatokat, amelyek során emberek tízezreit b-listázták, internálták, bebörtönözték vagy kitelepítették. A „múlt emberei” – polgári származásúak, földbirtokosok, egyházi személyek, független értelmiségiek – hirtelen gyanússá váltak. Nem számított, mit tettél, csak az, hogy ki voltál. Egy név, egy származás, egy régi kapcsolat – elég volt ahhoz, hogy az életed egy pillanat alatt kettétörjön.

A koncepciós perek az új rend színházai lettek. A vádlottak nemcsak bűntelenek voltak, de gyakran a rendszer hithű szolgái. Mégis, beismerték a „bűneiket”, megtagadták önmagukat – nemcsak a kínzások, hanem a totális félelem miatt. Mert a rendszer nemcsak a testet, hanem a lelket is meg akarta törni. Az ÁVH, a rettegett Államvédelmi Hatóság nem ismerte az emberi jogokat – csak az ellenséget ismerte, aki bárki lehetett, bármikor, bármilyen okból.

És a társadalom egy része ehhez asszisztált – félelemből, érdekből, hiszékenységből. A spiclik hálózata behálózta az országot, a szomszéd figyelte a szomszédot, a tanár a diákot, a fiú az apját. Az emberek megtanulták, hogy nem szabad kérdezni, nem szabad emlékezni, nem szabad említeni azt, ami tegnap még létezett.

Ez volt a Rákosi-korszak – egy szűkös, nyomasztó világ, ahol a múltat meg kellett tagadni, a jelent túlélni, a jövőtől pedig félni kellett. És mindezt a „nép nevében”, a „haladás” és a „szocializmus építése” jegyében.

Kitelepítések: kollektív bűnösség és önkény

1946. január 19-én indult el Magyarországról az első vonatszerelvény, amely német családokat szállított Németországba – ezzel kezdődött el a magyarországi svábok kollektív bűnössége elvének alapján végrehajtott kitelepítése. A döntést, amely a háború után több ezer német ajkú magyar család sorsát pecsételte meg, a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján hozott határozata szolgáltatta jogi alapként.

1946 és 1948 között több hullámban zajlott a magyarországi németek kitelepítése, de már a háború utolsó hónapjaiban, a szovjet csapatok jelenléte alatt, származásuk miatt számos német nemzetiségű magyar kényszermunkára került. A szovjetek, akik a háború végén Magyarországon és Közép-Európában már a saját érdekeiket igyekeztek érvényesíteni, előbb hozták meg a szankcionáló intézkedéseket, amelyek súlyosan érintették a német kisebbséget.

A kitelepítések nem csupán a szomszédos országokkal kötött nemzetközi szerződéseken alapultak, hanem a háború utáni politikai helyzetben is fontos szerepet játszottak. Azokat az elveket, amelyek a kollektív bűnösséget követték, számos helyen alkalmazták, és nemcsak a németek, hanem a csehszlovákiai magyarok sorsát is hasonló mechanizmusok határozták meg. A belföldi kitelepítések viszont egyértelműen a Rákosi-diktatúra stabilizálására irányuló törekvések eredményeként valósultak meg.

Közismert, hogy a Rákosi-rendszer működtetésében Moszkva közvetlen irányítása alatt álló szovjet tanácsadók is kulcsszerepet játszottak. A szovjetek nemcsak a magyar politikai döntéshozatalba, hanem az erőszakszervezetek és a központi állami apparátus működésébe is erőteljesen beleszóltak. A rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint ezek a tanácsadók számos esetben közvetlenül beavatkoztak a magyar ügyekbe, amelyek a politikai környezet még szorosabb szovjet kontroll alá vonását eredményezték.

A magyar Alföld síkságai – amelyek évszázadokon át a szabadság szimbólumai voltak – az 1950-es évek elején a szorongás és a kitaszítottság földjeivé váltak. A Hortobágy, a Kunság vagy a Borsodi mezőség már nemcsak juhászok és tanyasi emberek világát jelentették, hanem internálótáborokat, ideiglenes barakkokat, szögesdróttal körülvett embertáborokat is. A hatalom ugyanis úgy döntött: bizonyos embereknek nincs többé helyük a városokban, a társadalomban, a hazában.

A kitelepítések nem egyszerű lakosságcserék voltak, nem adminisztratív intézkedések. Ezek ítélet nélküli büntetések voltak – gyakran idős emberek, kisgyerekes családok, ártatlan rokonok ellen –, amelyek egyetlen bűne az volt, hogy rossz időben, rossz helyen, rossz származással születtek. A kollektív bűnösség elvét követve az új rendszer úgy ítélkezett, hogy aki földbirtokos volt, az ellenség; aki banktisztviselő volt, az kizsákmányoló; aki ügyvéd, pap, iparos vagy egyszerűen „úri”, az a múlt maradványa – tehát eltüntetendő.

Az első kitelepítési hullámok 1946–47-ben még a magyarországi németekre sújtottak le, akik közül sokan soha nem térhettek vissza otthonaikba. De a legsúlyosabb, legtömegesebb belső deportálások 1951 nyarán következtek. Budapestről és más városokból több ezer családot tettek vagonokba – éjjel, titokban, hivatalos indoklás nélkül. A végrehajtók katonák és ÁVH-sok voltak, akik hajnalban kopogtattak, majd parancsot teljesítettek: húsz perc pakolás, egy láda, egy ágy, egy gyermekjáték – és indulás ismeretlen cél felé.

A célállomás sok esetben egy Hortobágy menti tanya volt – omladozó falak, víz nélküli kutak, gazos udvar, körben síkság, szél és a teljes kiszolgáltatottság. Az emberek barakkokban laktak, sokszor állatok helyére költöztették őket. Orvosi ellátás nem volt, tanítás csak önkéntes alapon. A munka: mezőgazdasági cselédség, állandó fizikai robot. És mindeközben a társadalom többi része hallgatott – vagy legfeljebb azt suttogta: „jobb, hogy velük történt, nem velünk”.

A kitelepítettek között voltak tábornokok özvegyei, egykori miniszterek, orvosok, tanárok, polgári családok, nyugdíjasok. A rendszer számára ők „osztályidegenek” voltak – vagyis nem illettek bele az új szocialista világ rendjébe. De valójában az volt az igazi „bűnük”, hogy más értékrendet képviseltek: hagyományt, kultúrát, öntudatot, erkölcsöt – olyan dolgokat, amelyeket az új hatalom pusztulásra ítélt.

A kitelepítések során családok ezrei veszítették el otthonukat, vagyonukat, társadalmi kapcsolataikat – de legfőképpen méltóságukat. A vagonnal érkezők nemcsak földrajzilag, de emberileg is száműzöttek lettek. Az állam gondoskodott arról, hogy a gyerekeik ne tanulhassanak tovább, hogy ne juthassanak álláshoz, hogy a nevük örökre „listán maradjon”. Az igazságtalanság örök bélyegként tapadt rájuk – még akkor is, ha később visszatérhettek volna, de már nem volt hova.

És mégis: ezek az emberek, akik egy igazságtalan rendszer játékszerei lettek, sokszor emberibb, összetartóbb közösséget alkottak a pusztaság közepén, mint a városokban maradók. Történeteik – ha megmaradtak – ma is tanúsítják, hogy a méltóságot nem lehet örökre elrabolni, hogy az emlékezet előbb-utóbb visszaköveteli az igazságot.

Történelmi párhuzam: Nyugat helyett Kelet

A történelemben néha egyetlen kép vagy mozdulat többet mond minden szónál. 1944 tavaszán, amikor a magyar zsidó családokat marhavagonokba zsúfolva vitték el – Nyugat felé, Auschwitzba , Mauthausen, Dachau irányába–, a közöny és a bűnrészesség kora következett. A vagon, mint a megsemmisítés szimbóluma, bevésődött ugyan a túlélők és az utókor tudatába, de akkor, ott, a többségi társadalom hallgatott – vagy örült. Sokan örültek az elhurcoltak vagyonának, üzleteinek, lakásainak. A zsidók tragédiája nemcsak a nácik bűne volt, hanem azoké is, akik asszisztáltak ehhez a folyamatossá vált bűntetthez: törvényalkotók, közigazgatás, rendőrség – és a hallgató szomszédok. A zsúfoltság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság képei máig megkísértik a kollektív emlékezetet – de ezek a képek akkoriban ritkán váltottak ki együttérzést.

És alig telt el néhány év, 1951-ben újra megjelentek a vagonok, újra családokat szólítottak fel az éjszaka leple alatt csomagolásra, újra zokogás, újra búcsú nélkül maradt otthonok. Csakhogy ezúttal nem a nyugati határon túlra, hanem Kelet felé vittek embereket – „reakciósokat”, „osztályidegeneket”, a régi világ tanúit. A rendszer ugyanazokat az eszközöket használta, amelyeket korábban nácik, majd más diktatúrák is: a kollektív bélyegzést, az arctalanná tételt, a közönyre épített terror gépezetét.

A párhuzam félelmetes. Mert bár más volt a rendszer, más az ideológia, a mechanizmus rémisztően hasonló maradt: ítélet nélküli büntetés, emberek elszállítása, szétválasztott családok, elvett vagyon, elhallgattatott múlt. A vagon ezúttal nem gázkamrákhoz vitt, de mégis: sokak számára a társadalmi halál helyszíne lett. Az új hatalom nemcsak a testeket, de a tudatot is meg akarta formálni, eltörölni minden emléket, minden viszonyítási pontot, amely arra emlékeztetett volna, hogy létezett valaha egy másfajta Magyarország – polgári, keresztény, nyitott és gondolkodó.

A deportálásokban, kitelepítésekben, internálásokban nemcsak egyéni tragédiák rejlenek. Ezek az események – amelyek gyakran még ma is családok titkaiként élnek tovább – azt mutatják, hogyan lehet egy egész társadalmat lassan, alattomos módon térdre kényszeríteni. Mert nem a legnagyobb gonosztettek a legveszélyesebbek, hanem a mindennapok csöndes elnyomásai: amikor valakit „nem vesznek fel az egyetemre”, „elutasítanak egy álláspályázatot”, „kihúznak egy listáról” – mindezt pusztán a származása, múltja, vagy egy régi fénykép miatt.

A Rákosi-korszak a társadalmi szerkezet szándékos szétverésére törekedett: hogy ne maradjon középosztály, amely öntudattal bír; ne maradjon értelmiség, amely kérdezni mer; ne maradjon polgár, aki emlékszik. Ehelyett létrejött a „nép nevében beszélő” pártállam, amely csak azt az emlékezetet tartotta meg, amelyet maga hamisított. A történelemórákon azt tanultuk: 1945 a felszabadulás éve. De az igazság az, hogy sokak számára 1945 egy másik megszállás kezdete volt. És 1951 már annak jele, hogy a megszállás ideológiája is gyökeret vert: hogy immár nem csak a testet, de a gondolkodást is le kellett igázni.

A nyugat felé tartó vagonok 1944-ben fizikai megsemmisülést hoztak. A kelet felé indulók 1951-ben a társadalmi kiiktatás, a láthatatlanná tétel eszközei lettek. Az egyik a test ellen, a másik a tudat ellen irányult. De mindkettő mögött ugyanaz állt: az emberi méltóság totális semmibevétele.

Szovjet hazugságok

A szovjet hazugságok és a háborús valóságok torzítása a második világháború idején valóban kulcsfontosságú szerepet játszottak a történelmi narratívák formálásában. A Szovjetunió a harcok első szakaszában valóban komoly technológiai és gazdasági hátrányban volt a náci Németországgal szemben, amit a szovjet propaganda gyakran próbált eltüntetni, és az eseményeket más megvilágításba helyezni. A szovjetek az iparosodás és a háború áldozatai ellenére – és bár számos ásványi nyersanyaggal rendelkeztek – hadigépezetük és hadiiparuk elmaradt a német hadigazdaságtól, és az ősi technológiák (például a T-26-os harckocsik) jelentették a szovjet haderő alapját.

A német támadás 1941 júniusában valóban súlyos szovjet katasztrófákat okozott, amelyek óriási emberi és területi veszteségekkel jártak. A szovjet hadsereg hiányosságai és a hadsereg összeomlása szintén elrejtett tények maradtak a szovjet narratívában. A nagy bekerítések, mint Vjazma és Brjanszk, amelyeken több millió szovjet katona és civil esett fogságba, nemcsak háborús vereségeket, hanem hatalmas emberáldozatokat is jelentettek. A szovjet propaganda mindent megtett annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a veszteségek nyilvánosságra hozatalát, és felfújja a későbbi szovjet győzelmeket, különösen a sztálingrádi csatát.

A gazdasági összeomlás és az élelmiszer- és hadianyaghiány is elég jól dokumentált, de ezek a valóságos problémák elmaradtak a hivatalos beszámolókból. A szovjet hatóságok, különösen Sztálin és a katonai vezetés, próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy a szovjet nép és a hadsereg mindent túlél, miközben a háborús helyzet gyakran elérte a kritikusan alacsony szintet. Az angolok és a szövetségesek segélyszállítmányait is próbálták titokban tartani, és bár a szovjetek minden erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy elkerüljék a belső összeomlást, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szörnyű körülményeket, amelyek a mindennapi életet jellemezték.

Eközben 1941 augusztusában, amikor a frontvonal már egyre szorosabbra zárult, a szovjetek több hadsereget vonultattak ki a frontvonalról, hogy segíthessenek az angoloknak Iránban, ahol a szövetségesek létrehozták a Kereskedelmi- és Hadianyag-folyósót, hogy biztosítani tudják a szovjetek ellátását a fronton. Bár Irán hivatalosan semleges területnek számított, a szovjetek, mint a háború egyik legfontosabb szereplője, érdekeltek voltak abban, hogy a szövetségesek háborús szükségleteit kielégítsék, függetlenül attól, hogy Irán területi szuverenitását ekkor durván megsértették.

Mindezek a titkolt szállítmányok és a háború valódi története – az igazi háborús gazdasági támogatások és a szovjet háttérhatalmi kapcsolatok – a mai napig homályban maradtak. Az egyoldalú történetmesélés és a szovjet propaganda különösen figyelmen kívül hagyta azokat az eseményeket, amelyek meghatározták a szovjet hadigazdaság túlélését és sikerét a háború folyamán

Szinte biztos, hogy a szovjet rendszer fenntartását nem annyira a saját belső erőforrásaik, hanem inkább a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok által biztosított kölcsönbérleti segítségnek köszönhette. A kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease Act) 1941-es életbe lépése alapvető szerepet játszott a szovjet háborús erőfeszítések sikerében. A szerződés értelmében az Egyesült Államok hatalmas mennyiségű hadi anyagot, gépjárművet, élelmiszert és egyéb létfontosságú ellátmányokat biztosított a Szovjetuniónak. Az amerikai segélyek nélkül nemcsak a szovjet hadsereg túlélése, hanem a háborús erőfeszítések folytatása is kérdésessé vált volna.

Bár a szovjet propaganda ezt elhallgatta, a szovjet gazdaság – annak ellenére, hogy az iparosításra és emberáldozatokra épült – nem rendelkezett olyan mértékű önellátó kapacitással, amely a német hadigépezet legyőzéséhez szükséges lett volna. Az amerikai kölcsönbérleti támogatás révén a szovjetek nemcsak hadianyagokhoz jutottak, hanem létfontosságú ipari gépeket és alkatrészeket is kaptak, amelyekkel sikerült felfuttatniuk hadigépezetüket, és végül szembeszállniuk a német támadásokkal.

A kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok különböző típusú hadi eszközöket, beleértve a tankokat, repülőgépeket, teherautókat, páncélozott szállító járműveket, (például a Studebaker teherautókat) fegyvereket, konzerveket és ruházatot szállított a Szovjetuniónak. A Vörös Hadsereg felszerelése jelentős mennyiségű amerikai hadianyagokat, beleértve páncélosokat, páncélos

Az egyik legismertebb amerikai páncélos amelyet a Szovjetunió használt, a Sherman páncélos volt. Ezek az M4 Sherman páncélosok az 3. Ukrán Front hadseregben is szolgáltak. Az amerikai fegyverek és járművek, amelyek nagy része nem volt kifejezetten a szovjet igényekhez szabva, mégis lehetővé tették, hogy a Szovjetunió hatékonyabban védekezzen a német támadások ellen, miközben a háborúra vonatkozóan a szovjet hadigépezetet erősítette. Sztálin nyilatkozata a Teheráni Konferencián (1943. november 28. és december 1. között) hangzott el, amikor a „nagy három” Sztálin, Roosevelt és Churchill banketttel tisztelte meg Churchill 69. születésnapját. Hiányzik a konferencia jegyzőkönyvének orosz részéből, amely Moszkva igazságszeretetére tekintettel a hitelessége mellett szól: "Az említett gépek használata nélkül a Lend-Lease révén elveszítenénk ezt a háborút."

Az amerikai segítség kulcsfontosságú volt a szovjet erőfeszítések sikerében, és nélküle nem biztos, hogy a szovjetek képesek lettek volna megverni a náci Németországot. Azonban a szovjet rendszer a saját propagandájában nem hangoztatta eléggé, hogy a háború tényleges győzelme nemcsak a szovjet haderő és a nép küzdelmétől, hanem az amerikai segítségtől is függött. A kölcsönbérleti szerződés tehát nemcsak a háború kimenetelét, hanem a szovjet rezsim túlélését is biztosította, hiszen az ipari és hadi erőforrások biztosítása nélkül a szovjet gazdaság és hadsereg nem lett volna képes hatékonyan szembeszállni a náci német hadigépezet ellen.

A szovjetek ezt a segítséget persze nem hangoztatták túlzottan, mivel a saját győzelmüket és szocialista ideológiájukat próbálták előtérbe helyezni a történetben.

Blau hadművelet

A németek, amikor 1942 nyarán elindították a Blau hadműveletet (a Kaukázus és a kaukázusi olajmezők elfoglalására), valóban számítottak arra, hogy az olaj szükséges lesz a háború folytatásához, ugyanakkor az olajlelőhelyek távolsága, a szállítási nehézségek és a szovjet ellenállás is komoly problémákat jelentettek. Azonban a legfontosabb cél nem csupán az olaj, hanem a szovjet utánpótlási vonalak elvágása, amelyek a háborús erőforrásokat juttatták a frontvonalra, többek között a perzsa korridoron keresztül. Ezt a szállítást a németek nem tudták megszakítani, és az utánpótlás biztosítása alapvetően hozzájárult a szovjet háborús erőfeszítések fenntartásához.

A szovjetek számára, hogy sikerült megállítaniuk a németek előrenyomulását, valóban kulcsszerepe volt a zord orosz télnek, de nem lehet elhanyagolni a szovjet ellenállás és a területvédelmi stratégiák szerepét sem. A németek számára ugyanis a hosszú vonalakon való ellátás, az orosz tél és a szovjet partizánharcok rendkívüli terheket róttak. Az, hogy a németek nem folytatták a Moszkva felé vezető támadást és inkább a dél felé való előrenyomulást választották, annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió ellátási útvonalait el akarják vágni, nemcsak a gazdaság és erőforrások szempontjából volt kiemelten fontos, hanem azért is, hogy lehetetlenné tegyék a további szovjet ellenállást.

A sztálingrádi csata kérdése még ennél is bonyolultabb. A németek hatalmas erőket pazaroltak el, miközben a szovjet hadvezetés kitartott és megerősítette a város védelmét. A németek Paulus vezette 6. hadseregének végzetes bevetése és az erődrendszer körüli körülmények valóban nem csupán presztízskérdésként értelmezhetők, hanem taktikai és stratégiai döntésként, amely a német hadsereg és az egész háborús erőfeszítés számára végzetes következményekkel járt.

A szovjetek számára Sztálingrád nem csupán katonai, hanem morálisan is kiemelkedő pillanat volt, és sokak számára valóban a háború fordulópontját jelentette. Az, hogy a németek végül visszavonulni kényszerültek, és a veszteségek következtében a háború következő szakasza már a szovjet előretörésről szólt, kulcsszerepet játszott a háború alakulásában.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a háborús propaganda mindkét oldalról folyamatosan igyekezett eltúlozni a győzelmeket és a vereségeket. A szovjet propaganda gyakran kiemelte a szovjet "hőstetteket", míg a náci propaganda a katonai döntéseket próbálta igazolni és elrejteni a vereségek okait. Az, hogy a háború igazi fordulópontját hol helyezik el, az történelmileg és politikailag is változó kérdés.

A Rzsev-i csata

A Rzsev-i csata, vagy ahogyan egyes források említik, a "Rzsev-szicsevkai vérfürdő," valóban egy kevésbé ismert, de rendkívül súlyos és kegyetlen epizódja a szovjet-német háborúnak. A csata 1942 és 1943 telén zajlott, és miközben Sztálingrádnál valóban hatalmas harcok folytak, a Rzsev környéki ütközetek nem kapták meg azt a figyelmet, amit a háború más, talán híresebb pillanatai, például Sztálingrád megfordulása vagy Kurszk csatája.

A Rzsev-i csata különösen jelentős, mivel Zsukov marsall irányítása alatt a szovjetek több mint kétmillió katonát vetettek be a német védelmi állások ellen. Az ütközetek terepe, a nehéz, emelkedő, sáros vidéki viszonyok, és a németek előnyös védelmi helyzete miatt az összecsapások hihetetlenül véresek és kimerítőek voltak. A szovjetek, miután az eredetileg tervezett gyors győzelem elmaradt, folyamatosan pazarolták az emberi erőforrást, hogy áttörjék a német védelmet, ám a hadművelet katasztrofális következményekkel járt.

A csata katonai szempontból elmondható, hogy a szovjetek nem tudtak tartós áttörést elérni, és a németek szorgalmasan védekeztek, miközben az őrségük a nehezen megközelíthető terepen még inkább előnyhöz jutott. Az emberveszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak, de a szovjet oldalon különösen a folyamatosan pótolt katonák hatalmas áldozataival kellett szembenézni. A becslések szerint több mint kétmillió szovjet katona vesztette életét ezen a frontszakaszon, és ennek következtében a csata mind az emberi, mind a katonai erőforrások szempontjából hatalmas terhet jelentett a szovjet hadseregnek.

Miért hallgatták el ezt az ütközetet? A szovjet propagandát és a háborús történelem írását erősen befolyásolta az, hogy a Rzsev körüli vereség nem illeszkedett a szovjet "győzelmi narratívába," amely a háború menetét Sztálingrád és a további szovjet előretörések irányába akarta terelni. Ráadásul a szovjet hadvezetés a csata kudarcát és a súlyos emberveszteségeket nem akarta nyilvánosságra hozni, mivel ezzel elhomályosították volna a háborús győzelmek fényét, és a hadsereg morálja is jelentős csorbát szenvedett volna.

Ez a háborús epizód a történelemben gyakran nem kapta meg a megfelelő figyelmet, míg más jelentősebb ütközetek, mint Sztálingrád vagy Kurszk, a háború fordulópontjaként kerültek be a köztudatba. Ennek következtében Rzsev hosszú ideig nem szerepelt a hivatalos történelemkönyvekben, és sokáig a háború legvéresebb, ám elfeledett csatájaként maradt meg.

Kurszki csata

A német hadsereg igazi megroppanása és hosszú, lassú vereségsorozatának kezdete 1943 őszére tehető, miután a Kurszki csata (1943. július-augusztus) véget ért. Kurszk volt az utolsó nagy német offenzíva a keleti fronton, és bár a Wehrmacht hosszú hónapokig készült erre a támadásra, a szovjetek meglepően jól felkészültek és sikeresen megakadályozták a németek áttörését.

A Kurszki csata döntő fontosságú volt, mivel itt vált világossá, hogy a németek képtelenek újabb jelentős területeket megszerezni a Szovjetunióban, és a háború az ő hátrányukra fordult. A szovjetek nemcsak sikeresen megvédték Kurszkot, hanem hatalmas ellentámadásba is átmentek, melynek következtében a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést a keleti fronton. Kurszk után a németek már csak visszavonuló hadjáratot folytattak, és a szovjetek folyamatosan nyomultak előre.

A német hadsereg vesztett területei és az erőforrásaik kimerülése következtében a következő nagy ütközetek már nem hozták meg a németek számára a kívánt eredményeket. Az 1943 őszi és 1944-es év során a német hadsereg főként védelmi pozíciókban próbált kitartani, miközben a szovjet előrenyomulás egyre intenzívebbé vált. A következő nagyobb ütközetek, mint például a Dnyeper átkelése, a belorusz és ukrán területek felszabadítása, már nem voltak olyan nagy erejű támadások, mint például Kurszk, hanem inkább a német hadsereg folyamatos visszaszorítása zajlott.

A háború ezen szakaszában már nem a hagyományos értelemben vett "nagy ütközetek" domináltak, hanem egy folyamatosan növekvő szovjet támadás, amely a német védelmi vonalak fokozatos megsemmisítésére összpontosított. Ekkor már nemcsak a frontvonal változott, hanem a németek vesztették el a hadianyagot, muníciót, és főként a harcképes hadseregüket. Az 1944-es évre a szovjetek már elérhetik a Kárpátokat, és a németek számára egyre inkább világossá vált, hogy a háború sorsa végleg eldőlt.

A németek összeomlásának időszaka tehát valóban 1943 őszén kezdődött, és 1944-1945-re fokozódott, amikor a német hadsereg, bár még megpróbált védekezni, valójában már nem volt képes komolyabb ellenállást kifejteni a szovjet előrenyomulás vagy az általuk létrehozott védelmi rendszerek fenntartása terén.

A nyugati front megnyitásával a német hadsereg helyzete még kedvezőtlenebbé vált, mivel egyszerre kellett védekezniük a keleti és nyugati frontokon, miközben a hadiipari és emberi erőforrásaik már kimerültek. Az erőforrások megosztása és a folyamatos nyomás, amit mindkét fronton elszenvedtek, jelentősen hozzájárult a német hadi gépezet összeomlásához.

Hidegháború

A háború utáni szovjet-amerikai viszony történetéhez jelentős része a háború végén történteknek. 1945 tavaszán, amikor már világossá vált, hogy a háború a náci Németország vereségével zárul, a Szovjetunió, amely súlyos áldozatokat szenvedett el a háború alatt, várt valamit az amerikaiaktól a jövőre nézve. A háború végére a Szovjetunió az egyik legnagyobb és legdrámaibb veszteséget szenvedte el, és a szovjet vezetés, különösen Sztálin, jogosnak érezte, hogy a szövetségesek, így az Egyesült Államok, továbbra is támogassák őket a háború utáni újjáépítésben

Az amerikaiak, bár az Lend-Lease (kölcsönbérleti) program keretében hatalmas mennyiségű hadi segélyt biztosítottak a Szovjetuniónak a háború alatt, 1945 nyarán, miután a náci Németország legyőzése biztosnak tűnt, elkezdték leállítani ezeket a szállítmányokat. Az amerikaiak ekkor már a háború utáni politikai helyzetre koncentráltak, és a szovjetekkel való együttműködés helyett egyre inkább a hidegháborús viszonyok kialakítására összpontosítottak. A leállítás elsősorban gazdasági és politikai okokból történt: az Egyesült Államok gazdasági érdekei és a szovjet kommunista ideológia elleni aggályok kezdtek előtérbe kerülni.

A szovjetek, akik hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal hozták el a győzelmet a nácik felett, jogosan érezték úgy, hogy a háború utáni segélyeknek és szállítmányoknak folytatódniuk kellene. Sztálin és a szovjet vezetés különösen felháborodott volt, hogy míg a Szovjetunió a háború legnagyobb terhét viselte el, addig az Egyesült Államok nem látta szükségesnek, hogy a segítséget fenntartja, és egyre inkább a politikai különbségek, valamint a szovjet rendszer fenntartásához szükséges erőforrások megszerzésére összpontosított.

Ez a szállítmányok leállítása és a szovjet-amerikai kapcsolatok hideg kezelése fontos szerepet játszott abban, hogy a háború utáni szovjet-amerikai viszony gyorsan megromlott. A szovjetek ezt egyértelműen árulásként élték meg, és az amerikaiak politikai megközelítése, amely egyre inkább a szovjet blokk elnyomására és a kommunizmus terjedésének megállítására összpontosított, végül elindította a hidegháború kirobbanását. A két szuperhatalom közötti bizalom végleg elveszett, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti rivalizálás és ideológiai ellentét alapjaiban formálta az utólagos nemzetközi politikai életet.

A nürnbergi per során sok feszültség és drámai pillanat alakult ki, és az említett esemény is figyelemre méltó volt. Göring, aki rendkívül éleseszű és szellemes személyiség volt, gyakran próbált manipulálni a tárgyalások során, hogy kihasználja a szovjetek esetleges gyengeségeit. A nürnbergi per egyik híres pillanata volt, amikor Hermann Göring, aki a náci rezsim egyik legfontosabb vezetője volt, valóban szót kért, hogy a szovjet főügyész, Rugyenko által előadott vádakra válaszoljon. A szovjet főügyész éppen a háború alatti német fosztogatásokat és a szovjet gazdaság károsítását sorolta, amikor Göring kérdezte: „És ugyan mit vittünk mi el onnan?”

Ez egy figyelemre méltó pillanat volt, amely jól példázta Göring szellemességét és azt a fajta próbálkozást, hogy a nürnbergi per politikai szempontjait is manipulálja. A kérdése zavart okozott.

Egyszerüen nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy semmi sem kerülhetett a néemtek kezére.

Szovjetunió tényleges vesztesége

A Jelcini éra alatt, amikor Oroszország már nem a Szovjetunió részeként létezett, a háborús veszteségek kérdése valóban sok vitát generált. Az állami bizottság, amelyet Dmitrij Volkogonov vezetett, egy nagy és részletes kutatást indított el a szovjet és orosz háborús veszteségek pontos felmérése érdekében. Volkogonov, aki nemcsak háborús veterán, hanem elismert történész is volt, arra törekedett, hogy a legpontosabb és legátfogóbb adatokat szolgáltassa a szovjet hadsereg és a civil lakosság áldozatairól a második világháborúban.

A bizottság 27 millió főre becsülte a háborús veszteségeket, ami később 29 millióra nőtt, ebből 20 millió katona volt. Ez az adat rendkívül magas, és a szovjet korban is gyakran elhallgatták vagy alábecsülték a veszteségeket, mivel a háborús veszteségek mértéke az államhatalom legitimációját kérdőjelezte meg. Az új, post-szovjet Oroszország számára, amely éppen megpróbálta elhatárolódni a szovjet múlttól, a háborús veszteségek ilyen magas mértékű elismerése már túlzottan terheltnek tűnt, és a vezetés kezdetben nem kívánt túlzottan hangsúlyozni a szovjet állam előző rendszerének teljesítményét és következményeit.

Volkogonov később úgy nyilatkozott, hogy ha a bizottság tovább dolgozhatott volna, a végső eredmények nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, és ebből körülbelül 22-23 millió katona lett volna. Ez az elképzelés komoly következményekkel járt volna, mivel jelentős mértékben megváltoztatta volna a szovjet háborús veszteségek eddigi hivatalos narratíváját.

A történeti kutatás és az adatgyűjtés tehát a háborús veszteségekkel kapcsolatban ellentmondásos és vitatott volt, és a kérdés továbbra is érzékeny téma maradt Oroszországban, különösen azért, mert a háborús áldozatok mértéke szoros kapcsolatban áll a nemzeti identitással és a háborús hőstettek kollektív emlékezetével. Az orosz vezetés végül lezárta ezt a kutatást, mivel a történelmi igazság feltárása túl zűrzavart okozott volna a társadalomban és a politikában, ahol sokan a háborús veszteségeket nemcsak történelmi, hanem politikai kérdésként is kezelték.

Amiről még beszélni kell

Míg a szovjet propaganda mindenütt azt hirdette, hogy a Szovjetunió egyedül győzte le a nácizmust, és hozta el a felszabadulást Kelet-Európába, valójában a szovjet hadsereg számos háborús bűnt követett el, amelyek az utókor számára sokáig el voltak hallgatva.

A szovjet hazugságok és a történelmi tények elferdítései a finn háborúval, a Baltikum elfoglalásával és a Katyni mészárlással kapcsolatban szoros összefüggésben álltak a Szovjetunió politikai céljaival és propagandájával. Az alábbiakban három fontos eseményt vizsgálunk meg, amelyeket a szovjet hatalom eltusolt, manipulált vagy elferdített, hogy megőrizzék a szovjet rendszer hírnevét.

A téli háború (Finn háború) – 1939-1940

A Szovjetunió és Finnország között 1939 végén és 1940 elején zajló háború a szovjet propaganda egyik fontos témája volt. A Téli Háború kirobbanása után a szovjet vezetés igyekezett úgy beállítani a konfliktust, hogy az önvédelem szükségszerűsége miatt történt. A szovjetek a Finnország elleni támadást a "védelmi szükségletek" és a "szovjet biztonság" védelmével indokolták, miközben az igazság az volt, hogy Sztálin egy területi terjeszkedést kívánt végrehajtani, és a Baltikumtól való védelmi övezet kialakítására törekedett.

A háborút követően a szovjet állam propagandája próbálta minimalizálni a háborús veszteségeket és a finn hadsereg ellenállását, miközben a finn nép heroikus küzdelmét elhallgatták. A Téli Háború végeztével a szovjetek megpróbálták elhitetni a világgal, hogy a területük védelme érdekében, és nem imperialista célok miatt vonultak be Finnországba. A hatalmas emberveszteségeket (szovjet oldalon 200,000 körüli) és a finnek kitartását gyakran figyelmen kívül hagyták.

A Baltikum – 1940

A Balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) 1940-ben szovjet megszállás alá kerültek. A Szovjetunió ezt követően az egyes államokat bekebelezte, miközben elítélte a függetlenségük fenntartását és eltorzította a történelmi valóságot. A szovjet propaganda ezt az inváziót „felszabadításnak” és a „szocializmus terjesztésének” nevezte. A valóság azonban az volt, hogy a Baltikumot nemcsak megszállták, hanem elnyomták politikai és gazdasági szempontból is. A szovjet vezetés folytatta a nemzetiségi, vallási és politikai elnyomást, a balti államokban is. Kényszermunkatáborok felállitása történt, deportálások és politikai tisztogatások zajlottak, szisztematikusan követtek el erőszakos, kitelepítéseket, az oroszosítást, és a helyi kultúrák teljes elnyomását. Miközben a szovjet hadsereg számos atrocitást követett el a civil lakosság ellen. Az elnyomás mind fizikailag, mind pszichológiailag évtizedekig éreztette hatását.

Miután a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben titkos megállapodást kötött (Molotov–Ribbentrop paktum), a Baltikumot a szovjetek megszerezték a náci megszállás előtt. A háború után a szovjetek megpróbálták eltüntetni a balti népek történelmét és kultúráját, és folyamatosan propagandát folytattak arról, hogy az „önkéntes egyesülés” a Szovjetunióval történik. Az egyetlen, a szovjetek által elismert „szabadság” az volt, hogy a balti államok csatlakozhattak a szovjet blokkhoz, ám e mögött a valóság az elnyomás és erőszak állt.

A Katyni mészárlás – 1940

A Katyni mészárlás a második világháború egyik legborzalmasabb és legnagyobb titkolt háborús bűne. 1940 áprilisában a szovjet hadsereg több ezer lengyel tisztet és értelmiségit végeztetett ki a Katyni-erdőben, hogy ezzel próbálja elfojtani a lengyel ellenállást és megerősíteni a szovjet befolyást Lengyelországban. Az áldozatok között nemcsak katonák voltak, hanem civilek, politikai vezetők, tanárok és papok is, akik mind-mind a lengyel nemzet elnyomásának célkeresztjébe kerültek.

A Szovjetunió kezdetben tagadta, hogy ő állna a mészárlás mögött, és a németekre hárította a felelősséget. A nácik áprilisban tették közzé a mészárlásról készült bizonyítékokat, amit a szovjet propaganda és a nemzetközi közvélemény is elutasított. A szovjetek évtizedeken át próbálták titokban tartani a történteket, és a Katyni Mészárlás ügyét elhallgatták. A Szovjetunió hivatalosan csak 1990-ben ismerte el, hogy a mészárlást a szovjet hadsereg követte el.

A Katyni ügy bemutatja, hogy a szovjet állam, miközben a náci Németország háborús bűneit hangsúlyozta, saját bűnöket is titkolt és tagadott, amelyek évtizedekig nem kerültek nyilvánosságra. A szovjetek folyamatosan a másik félre mutogattak, miközben saját atrocitásaikat eltitkolták.

Putyin a hazugság országának uralkodója

Vlagyimir Putyin „történelmi esszéje” nem más, mint a szovjet propaganda újjászületése. Putyin cikke eredetileg a hitleri Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján, május 9-én jelent meg. Az ünnepséget a koronavírus-járvány miatt június 24-re halasztották. Az eszét  a  2019. szeptember 19-i európai parlamenti határozat váltotta ki, amelyben a második világháborúért való felelősség felét Oroszországnak tulajdonították. Putyin cikke semmit nem tartalmaz, amit a negyvenes évek szovjet propagandájából ne hallottunk volna, a cél annak bizonyítása, hogy a Szovjetunió természetesen békepolitikát folytatott, és nem szállt meg vagy szállt meg egyetlen országot sem – mondja Dębski, aki jelenleg a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének (PISM) vezetője. Putyincélja nem az emlékezés – hanem a történelem meghamisítása, a Szovjetunió bűneinek relativizálása, sőt, a saját diktatórikus rendszerének legitimálása.

Putyin legfontosabb tézisei:

• A Szovjetunió szerepe a nácizmus legyőzésében: Putyin szerint a Szovjetunió döntő szerepet játszott a náci Németország legyőzésében, és hozzájárult az egész világ megmentéséhez. Ezt a szerepet egyes nyugati politikai elemzésekkel szemben védelmezi, amelyek szerint a Szovjetunió és a náci Németország közötti 1939-es megnemtámadási paktum (Molotov-Ribbentrop paktum) a háború kirobbanásához vezetett. Putyin elutasítja a Szovjetunió felelősségét a háború kitörésében, és úgy véli, hogy a Szovjetunió az utolsó pillanatig védte Csehszlovákiát.

• A Szovjetunió és a második világháború kitörése: A Szovjetunió nem vállal cinkosságot a háború kirobbanásában, és Putyin bírálja az Európai Parlament 2019-es határozatát, amely a Szovjetuniót is felelőssé tette a háború kirobbanásáért. Az ő álláspontja szerint a Szovjetunió nem osztozott a felelősségben, és hangsúlyozza, hogy a müncheni egyezmény, amelyet a Nyugat kötött Hitlerrel, sokkal inkább hozzájárult a háború elkerülhetetlenségéhez.

• A Hitler-Sztálin paktum és a Szovjetunió védelme: Putyin azt is állítja, hogy a Szovjetunió nem volt a nácik cinkosa, és mindig védelmi intézkedéseket hozott. A Molotov-Ribbentrop paktumot védve kijelenti, hogy a Szovjetunió „az utolsó európai ország” volt, amely aláírta a megnemtámadási egyezményt, és hogy a Szovjetunió nem támogatta a náci ideológiát, hanem a jövőbeli Hitler-ellenes koalíció alapjait fektette le.

• Lengyelország és a müncheni egyezmény: Putyin hangsúlyozza, hogy Lengyelország szerepe a csehszlovák területek felosztásában nem elhanyagolható, és hogy az akkori lengyel vezetés is hozzájárult a háború kitöréséhez, mivel nem támogatták a Szovjetunióval való katonai szövetséget. Ő szerint a lengyel politikai döntések végül a náci gépezet alá helyezték az országot, és hozzájárultak a későbbi tragédiához.

• A Baltikum és a Szovjetunióhoz való csatlakozás: Putyin a Balti államok (Lettország, Litvánia, Észtország) 1939-es Szovjetunióhoz csatlakozását is szerződéses alapon történő, önkéntes lépésnek tartja, ami erőteljesen ellentétes a Nyugat által elterjedt véleménnyel, miszerint a Szovjetunió erőszakkal foglalta el ezeket az országokat.

• A dokumentumok és archívumok megnyitása: Putyin kéri, hogy minden ország nyissa meg történelmi archívumait, és hozza nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, amelyek segítenek tisztázni a háború előtti és háborús időszak eseményeit. Ezért javasolja a közös kutatási projekteket a történészek között, hogy a történelmet tudományos alapú, objektív módon vizsgálják.

Aki azt hiszi, hogy az archívumot teljesen fel fogják nyitni, az csalódni fog. Ahogy az már korábban is megtörtént, csak a nemzeti hőseposzhoz használhatót szabad publikálni. Az orosz (szovjet) történelmi  archívumokból csupán azok az információk kerülnek majd napvilágra, amelyek támogatják az orosz "dicsöséget". Az orosz hőseposzok, amelyek erősítik az  identitást, „szépítik” a múltat, miközben elhallgatják az árnyékosabb részeket. Így a történelmi kutatások és a dokumentumok teljes körű megismerése  másodlagos szerepet kap, ha azok nem illeszkednek a hivatalos, kedvező történeti képekhez. Ez különösen igaz a Szovjetunióval kapcsolatos archívumok esetében, ahol ezek szoros összefonódásban állnak a politikai rendszer legitimációjával. Az orosz történetírás tehát nem a múlt feltárása, hanem a jelen politikai diskurzusainak alakítását szolgálja.

A Szovjetunió történetét áthatotta a propagandának és az elhallgatott igazságoknak az uralma. Oroszország kriminalizálja a második világháborúval kapcsolatos „hazudozást”.

Putyin ellentmondásos törvényt írt alá a „történelmi meghamisítás“ ellen mely szerint a jövőben tilos a második világháború alatti szovjet és náci fellépések egyenlővé tétele. "Bezárjuk azokat, akik megpróbálják átírni a történelmet (...), és lecsökkentjük apáink és nagyapáink szerepét, hőseinket, akik azért haltak meg, hogy megvédjék hazájukat és gyakorlatilag az egész világot a barna pestistől" - mondta Putyin a Tass állami hírügynökség szerint.

Aki tagadja a nürnbergi per ítéleteit, vagy téves információkat terjeszt a Szovjetunió második világháborús lépéseiről, az a jövőben börtönbüntetésre számíthat Oroszországban. Magyarul: Aki a szovjet hazugságokat a II. VH-val és következményivel kapcsolatosan tagadja, azt megbüntetik. A Kreml valódi célja nem a történelmi igazság feltárása, hanem annak kizárólagos ellenőrzése.

Az orosz kormány új törvényei új megvilágításba helyezik a történelmi igazság és annak politikai manipulálása közötti kapcsolatot.

Putyin elnök politikai stratégiája és hazugságai, amelyek a mai orosz világpolitikát jellemzik, nem újkeletűek. Az Ukrajna elleni háború is ezen történelmi hazugság talaján indult el.

Ahogy az Ukrajna elleni háború kitörésekor is láthattuk, Oroszország vezetése hazug narratívát épít arra, hogy Ukrajna meghódítását, az ukrán foglyok kínzását, és az ukrán gyerekek elrablását a „fasizmus elleni harc” részeként tálalja. A valóság azonban más: Oroszország 3 évvel ezelőtt indította el a háborút Ukrajna ellen, nem a fasizmus legyőzésének, hanem saját diktatúrája megvédésének érdekében, mivel a nyugatosodó, demokratikus Ukrajna fenyegetést jelentett a Kreml uralmára.

Putyin minden alkalommal megismétli hazug retorikáját, mivel a hazugságok, mint egy kullancs, úgy tapadnak a közbeszédhez, és nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is szívják el az emberek tisztánlátását.

Az orosz történelemszemlélet és politikai diskurzus azon alapul, hogy Oroszország a nácizmus felett aratott diadal és a második világháború „győztese” lett, amit folyamatosan táplálnak a sztálingrádi ünnepségek és a „győzelem napjának” szertartásai. E történelmi narratíva szerint Oroszország és a Szovjetunió egyedül állt a náci Németország legyőzésében, és a „sárkányölő” hősként tisztelték őket. Igaz, hogy a Szovjetunió és a szövetségesek hatalmas áldozatokkal és veszteségekkel győzték le a Harmadik Birodalmat, de a történelmi tények figyelembevételével az is nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg sikerei nem jöhettek volna létre az Egyesült Államok és más szövetségesek, különösen a kölcsönbérleti rendszer révén biztosított támogatása nélkül. Oroszország tehát a saját győzelmét nemcsak a saját érdemeire alapozza, hanem figyelmen kívül hagyja azt a komplex nemzetközi összefogást, amely valóban lehetővé tette a náci rezsim legyőzését.

A szovjet és orosz történelem ezen egyoldalú ábrázolása a modern orosz politikai stratégiák szerves részévé vált. Oroszország új törvényei és a háborús narratíva irányítása lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Kreml minden kritikát és eltérő nézetet elhallgattasson, miközben saját történelmét és szerepét szakszerűen, sőt törvényileg is védve próbálja meg fenntartani. Az orosz politikai vezetés számára a történelem nemcsak a múlt megértésére, hanem egy politikai eszközként való felhasználásra is szolgál, amelynek célja, hogy Oroszország képét és pozícióját a nemzetközi közösségben erősítse.

Putyin valóban azt hiszi, hogy az egész világ nála hülyébb emberekből áll.

*

A volt szocialista országokban a szovjet propaganda nem csupán a politikai diskurzus részeként működött, hanem szinte az egész rendszer ideológiájává vált. A szovjet hatalom minden lehetséges eszközt felhasznált annak érdekében, hogy saját verzióját népszerűsítse a történelemről, a háborús eseményekről és a szovjet „hőstettekről”. Az oktatás, a média, a kulturális intézmények mind a szovjet hazugságok terjesztésére szolgáltak, így ezek az ideológiai állítások szerves részévé váltak a mindennapi életnek. Szinte nem volt olyan terület, ahol a szovjet hazugságokat ne közvetítették volna – legyen szó akár politikai diskurzusokról, akár művészeti alkotásokról, vagy egyszerű propaganda-anyagokról.

Azok, akik a szovjet rendszer hazugságait próbálták feltárni, és nyilvánosan beszéltek a ezekröl a torzításokról, hamarosan a rendszer ellenségeivé váltak. Őket meghurcolták, megfélemlítették, ellehetetlenítették, vagy éppenséggel börtönbe zárták. Szovjetunióban és a volt un szocialista országokban bármilyen ellenállást vagy kritikai hangot az államaparátus elnyomott. Az igazságra irányuló minden próbálkozás a hatalom szemében árulásnak számított, és azokat, akik bátran fel merték vállalni a valóságot, szigorú megtorlás várt. .

Így a szovjet hazugságok évtizedeken keresztül meghatározták a politikai és társadalmi diskurzust, miközben a valóságos történelem elferdítését a hatalom szisztematikusan fenntartotta.

A szovjet hatalom által alkalmazott brutális megtorlás jól példázza a magyar 1956-os forradalom, a csehszlovákiai 1968-as Prágai tavasz, ahol szovjet vezetés nemcsak politikai és katonai eszközökkel, hanem rendkívüli erőszakkal is reagált a rendszerrel szemben fellépő tömegek és vezetők ellen. Itt kell megemlíteni a lengyelországi Szolidaritás mozgalmat, melyet Szovjetunió nem közvetlen, hanem Jaruzelski tábornok, hirdette meg a rendkívüli állapotot és keményen erőszakosan lépett fel a reformok ellen. A magyar forradalom leverése, a csehszlovákiai reformok eltiprása, és a lengyel munkásmozgalom elfojtása mind az elnyomás és a szabadság iránti vágyak elnyomásának drámai példái voltak, amelyeket a szovjet hatalom a saját politikai érdekei védelme érdekében végrehajtott.

-000-

Irodalomjegyzék

• Figes, O. (2002). Natasha’s dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

• Hantó, Zs. (2010). Kitiltott családok. Magyar Ház.

• Pipes, R. (1974). Russia under the old regime. Charles Scribner’s Sons.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Applebaum, A. (2012). A vasfüggöny: Kelet-Európa leigázása 1944–1956. Európa Könyvkiadó.

• Arendt, H. (2002). A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó.

• Ash, T. G. (1983). The Polish Revolution: Solidarity. Scribner.

• Davies, N. (2005). God’s Playground: A History of Poland. Oxford University Press.

• Figes, O. (2002). Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia. Metropolitan Books.

• Grossman, V. (2010). Élet és sors. Európa Könyvkiadó.

• Kramer, M. (2008). The Prague Spring and the Warsaw Pact Invasion of Czechoslovakia in 1968. Harvard University Press.

• Merridale, C. (2013). A Kreml története: Valóság és illúzió. Európa Könyvkiadó.

• Michnik, A. (1985). Letters from Prison and Other Essays. University of California Press.

• Szolzsenyicin, A. (2006). Gulag-szigetvilág. Európa Könyvkiadó.

Mi az oka Netanjahu szokatlanul hosszú budapesti látogatásának?

A két jobboldali politikus, Orbán és Netanjahu évek óta szoros kapcsolatban áll egymással. Mindketten szeretik hangsúlyozni szoros kapcsolatukat Donald Trump amerikai elnökkel.

„Magyarország kilép az ICC-ből” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök hivatalának vezetője csütörtökön a Facebookon. A bejelentés egy időben történt Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásával, aki ellen háborús bűnök miatt elfogatóparancsot adott ki az ICC. (Néhány fontos állam már nem ismeri el az ICC-t. Ezek közé tartozik az USA, Oroszország és Izrael.) 

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök méltatta Magyarország azon döntését, hogy kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). „Ön most bátor és elvi álláspontot foglalt el az ICC-vel kapcsolatban” – mondta Budapesten Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott megbeszélése után. „Köszönöm, Viktor” – tette hozzá az izraeli miniszterelnök.„Fontos, hogy szembeszálljunk ezzel a korrupt szervezettel.” Ez a döntés „minden demokrácia számára fontos” – mondta Netanjahu, aki ellen az ICC elfogatóparancsot adott ki.

Orbán, aki az elmúlt év tizedben korlátozta a sajtószabadságot Magyarországon, lebontotta a demokráciát, legutóbb pedig betiltotta a Pride Parádét, amely ellen minden este több százan tüntetnek, hozzátette: "Magyarország nagyon fontosnak tartja a demokráciát, ezért nem lehetünk olyan bíróság előtt, ami politikai színház."

A Nemzetközi Büntetőbíróság olyan ügyekben jár el, amelyek háborús bűnöket, emberi jogi jogsértéseket és egyéb súlyos bűncselekményeket érintenek. Izrael, különösen Netanjahu kormánya, régóta kritikusan viszonyul az ICC-hez, mivel azzal vádolják őket, hogy politikai alapon, részrehajló módon járnak el, különösen Izrael palesztin területekkel kapcsolatos politikája és katonai cselekedetei miatt. Orbán és Netanjahu hasonló módon értékelhetik az ICC-t, mint olyan intézményt, amely túlzott befolyást gyakorolhat az állami szuverenitásra és politikai döntéshozatalra.
Ez a lépés, miszerint Magyarország kilépett az ICC-ből, egy erős üzenetet küld a nemzetközi közösség felé, és megerősítheti Orbán és Netanjahu politikai szövetségét.

Az, hogy Magyarország kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból, kérdéseket vet fel, hogy vajon milyen politikai és gazdasági érdekek húzódnak meg a háttérben.

Orbán és Netanjahu közötti kapcsolat  elég szoros, és a két vezető számos hasonló politikai álláspontot képvisel, különösen a nemzetközi jogi és diplomáciai kérdésekkel kapcsolatban. Az ICC-ből való kilépésről szóló bejelentés, amelyet Orbán tett,  nagy hullámokat vert a nemzetközi politikában. Az érvelés, miszerint az ICC „politikai bírósággá vált”, jól illeszkedik Orbán és Netanjahu közös narratívájába, amely a nemzetállami szuverenitás védelmét és a nemzetközi intézmények ellenállását hirdeti.
Netanjahu szavai, amelyek szerint az ICC „a demokráciát fenyegeti és korrupt”, nem meglepőek, mivel Izrael már régóta kritikusan viszonyul az ICC-hez, különösen a palesztin területeken végzett katonai műveletek és azok jogi megítélése kapcsán. A két vezető politikai szövetsége így még inkább szorosabbá válik, mivel közösen támadják a nemzetközi jogi intézményeket, amelyeket a saját politikai érdekeik és nemzetállami autonómiájuk szempontjából ellenségesnek tekintenek.

*

Az antiszemitizmus kérdése különösen érzékeny téma. Orbán megjegyzései, miszerint Magyarországon nincs antiszemitizmus, („Magyarországon zéró tolerancia van az antiszemitizmussal szemben” - mondta Orbán többször is) míg Nyugat-Európában növekvő probléma, erősen vitathatók. A valóság az, hogy Magyarországon is jelen van az antiszemitizmus, és különösen a szélsőjobboldali politikai körökben figyelhető meg egyre inkább az antiszemita retorika. Orbán márciusban mondott beszéde is  erősen megosztó volt és antiszemita tartalmú, különösen a brüsszeli elitről és a migrációról szóló kijelentései  valamint a "poloskázása" miatt.

A migráció és az antiszemitizmus összefonódása, amit Orbán említ,  egy gyakran használt narratíva, amely az iszlám és a migránsok fenyegetettségét próbálja összekapcsolni az antiszemitizmus fokozódásával. Azonban a valóság sokkal bonyolultabb, és nem csupán az ideológiai kereteken belül értelmezhető.
A Netanjahu-Orbán sajtótájékoztatón kérdezni nem lehetett. Az izraeli újságírók például azt hiányolták, hogy nem esett szó Magyarország holokausztban játszott történelmi felelősségéről.ez egy nagyon érzékeny és vitatott téma. Magyarország történelmi felelőssége a holokausztban való szerepe nemcsak a magyar társadalomban, hanem nemzetközi szinten is jelentős viták forrása. A holokauszt áldozatai közé több ezer magyar zsidó tartozott, és sokan vitatják, hogy a mai vezetés megfelelő módon kezelte vagy elismerte volna ezt a történelmi felelősséget.

A sajtótájékoztatón való hallgatás és a téma kerülése azt is tükrözi, hogy a magyar kormány nem hajlandó nyíltan szembenézni ezzel a múlttal, vagy legalábbis nem kívánja ezt a nemzetközi diskurzus részeként kezelni. A holokauszt történelmi felelőssége kényes téma, mivel politikai szinten is könnyen megosztja a társadalmat és a közvéleményt, különösen akkor, amikor az ilyen témák nem kapják meg a megfelelő figyelmet és tiszteletet.

Az izraeli újságírók jogosan érezték úgy, hogy ez a kérdés fontos lenne a diskurzus részeként, hiszen a holokauszt és annak tanulságai alapvetően meghatározták a közép-európai országok, köztük Magyarország viszonyát a zsidó közösségekkel és a nemzetközi közösséggel. Az ilyen hiányosságok viszont csak erősítik a nemzetközi kritikákat és a feszültséget, amely már így is meglévő a két ország politikai kapcsolataiban.
A március 15-i magyar nemzeti ünnep alkalmából hagyományosan magas állami kitüntetéseket osztanak ki. Sulyok Tamás köztársasági elnök két irodalmi személyiséget is kitüntetett: Döbrentei Kornél költő, esszéista Kossuth-díjat, a művészet és kultúra legmagasabb állami elismerését vehette át. A tudósok Széchenyi-díját Takaró Mihály publicista kapta. A probléma: Mindketten többször is antiszemita kijelentéseket tesznek.

Döbrentei néhány évvel ezelőtt egy jobboldali tüntetésen mondott beszédében a zsidók ellen szidta: "Álruhás és álarcos hamis próféták – csak a szakálluk az igazi – az erkölcsi holokausztot a magyarok ellen irányítják." Tiltakozásul 160 tag kilépett a Magyar Írószövetségből, köztük a Németországban is ismert szerzők, Nádas Péter, Szabó Magda, Esterházy Péter, Konrád György.

Takaró egyik hírhedt kijelentése az volt, hogy a 20. század elejének fontos avantgárd irodalmi folyóiratát, a Nyugatot „zsidó rongynak” becsülte. Azt is állította, hogy a zsidó irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre nem tekinthető magyarnak. Döbrentei Kornélt és Takaró Mihályt már 2019-ben kitüntette a jobboldali nacionalista kormány. A Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Mazsihisz sajtóközleményben fejezte ki tiltakozását. Ezek a kitüntetések teljesen ellentmondanak az Orbán-kormány által meghirdetett zéró tolerancia elvének az antiszemitizmussal szemben.
„Nincs magyarázat arra, hogy 2025-ben miért kellett újra kitüntetni ezt a két antiszemitát. Nem fogadjuk el, hogy munkájuk miatt megérdemlik ezt az elismerést. Nem, nem” – áll a dokumentumban. A kormánypárti zsidó vallási közösség, az EMIH hallgatott. A mintegy 400 tagot számláló Szépirodalmi Írók Társasága is megjegyezte: „Mindketten nyilvános tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak az antiszemita nyelvezet magyarországi elterjedéséhez és a jobboldali szélsőséges nézetek egyre nagyobb dominanciájához a hivatalos kulturális diskurzusban”.

Bayer Zsolt publicista is tett korábban kifejezetten antiszemita megjegyzéseket. Évekkel ezelőtt "büdös ürüléknek" minősítette Schiff András magyar zongoraművészt és a német Zöld Párt politikusát, a zsidókat képviselő Daniel Cohn-Bendit, és azt írta, hogy sajnos nem öltek meg elég balost és zsidót az 1919/20-as jobboldali magyar Freikorps úgynevezett "fehér terrorja" során.

Bayer nem kívülálló, hanem a Fidesz társalapítója és Orbán közeli barátja. 2013-ban pénzbüntetést kapott egy antiszemita cikk miatt. Három évvel később „újságírói munkája elismeréseként” megkapta Magyarország egyik legmagasabb kitüntetését, a Lovagkeresztet.

 Ennyit  Orbán kijelentéséhez,  miszerint Magyarországon nincs antiszemitizmus

-000-

A magyar társadalom jelenlegi állapota nem sok vidámságra ad okot. Gazdaságilag kifosztott, erkölcsileg elbizonytalanodott, szellemileg kifosztott állapotba került.

A nemzeti vagyon jelentős része szűk körök kezébe került, a közpénzek elosztása átláthatatlan és klientúraépítésre szolgál. Az állami és uniós források egy része nem a társadalom egésze számára hasznos beruházásokat támogat, hanem egy szűk gazdasági-politikai elit érdekeit szolgálja, miközben a gazdaság stagnál és vergődik. A magyar társadalom szellemisége leértékelődött, az értékalapú gondolkodás háttérbe szorult. Az intellektuális igényességet felváltotta a felszínesség, az érvek helyét a jelszavak vették át, és a közbeszéd egyre inkább a manipuláció és megosztás eszközévé vált

Az emberek egyre inkább érzik a körülöttük lévő lehangoltságot, a politikai rendszer pedig egy romhalmaz benyomását kelti, ahol a valódi megoldások helyett populista jelszavak, megosztás és manipuláció uralkodik.

De mit lehet ott mondani ahol, egy magát demokratikusnak nevező párt, a Demokratikus Koalíció, újra összefogott Jakab Péterrel, aki szélsőjobboldali nézeteket képvisel. Ez a döntés nemcsak politikai szempontból kérdéses, hanem azt is felveti: hol van a józan ész? Egy valódi demokrácia nem épülhet olyan kompromisszumokra, amelyek szembemennek az alapvető demokratikus értékekkel. Az ilyen lépések tovább növelik a társadalom politikai cinizmusát és a hitelesség válságát.

A hétköznapi ember sokszor tehetetlennek érzi magát, miközben a közintézmények fokozatosan leépülnek, a társadalmi szolidaritás meggyengül, a kultúra és az oktatás pedig egyre inkább háttérbe szorul.

A jelenlegi társadalmi helyzet nem csupán gazdasági válságot jelez, hanem egy mélyebb kulturális és értékrendi hanyatlásra is rámutat, amely aláássa a közösség szellemi vitalitását és jövőbe vetett hitét. Ma egy olyan világban élünk, ahol a közgondolkodás, a mélyebb és átgondolt véleményformálás egyre inkább háttérbe szorul, miközben a könnyen emészthető, felületes válaszok és a populista megoldások kerülnek előtérbe a közbeszédben. Az emberek sokszor nem hajlandóak vagy nem is képesek komolyabb elemző gondolkodásra, és inkább az egyszerű, kényelmes válaszokat keresik, amelyek nem igényelnek mélyebb megértést. Ez a tendencia az oktatás leértékelődésében is tetten érhető, hiszen a tudás nemcsak a mennyiségben, hanem a minőségében is csökkent. Az iskolákban és az oktatási rendszeren belül egyre inkább a praktikus, azonnali hasznot hozó tudás kerül előtérbe, miközben a kritikai gondolkodás, az értékek és a valódi tudás megértése egyre kevésbé kap hangsúlyt. Az ilyen irányú változások hosszú távon veszélyeztetik a társadalom szellemi alapjait, hiszen egy olyan közegben, ahol a mélyebb gondolkodás háttérbe szorul, a valódi fejlődés és előrehaladás is gátolt marad.

A szellemi talaj, amiből a gondolkodás kinőhetne, egyszerűen nincs meg. Nem lehet gondolkodást elvárni ott, ahol az embereknek az a kérdés, hogy mit esznek holnap. És ha nincs iskola, nincs tanár, nincs orvos, nincs posta – akkor mi van? Üresség. Egy olyan világ, ahol nem a fejlődés, hanem a túlélés a cél.

Ez az anihil, Az eltűnés előszobája.

Ami a legrosszabb, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, hanem lassan, észrevétlenül. Nem robbanás, hanem lassú erózió. Nem látványos összeomlás, hanem fokozatos kiüresedés. És mire észrevennék az emberek, már késő.

De ha ez az eltűnés előszobája, akkor még nem vagyunk a végén. Még van egy ajtó, amin ki lehet lépni, csak kérdés, hogy merre van. Talán még lehet valamit tenni.

Kérdés kik állnak az ajtóban és mivel várnak? Mert ha nincs senki, akkor az ajtó csak vezet valahova a semmibe. De ha valakik ott várnak, akkor mit akarnak? Vannak, akik hamis ígéretekkel, könnyű válaszokkal állnak ott – „ne gondolkodj, mi majd megmondjuk, mi a jó neked.” És vannak, akik csak hasznot akarnak húzni a káoszból, mert a pusztulás nekik üzlet.

De vajon van-e valaki, aki valódi megoldással áll ott? És ha igen, halljuk-e egyáltalán a hangját a zajban? Vagy már annyira belefáradt mindenki, hogy észre se vesszük?

A közgondolkodás hanyatlása

A média ma már a kormánypárt teljes uralma alatt áll, és ez jelentős hatással van a közgondolkodásra. Az újságok, a televíziók, a rádiók és minden fontosabb médium a Fidesz propagandáját és dezinformációját terjeszti, gyakran hazugságokkal és manipulatív narratívákkal árasztva el a közvéleményt, legyen szó belpolitikai vagy külpolitikai kérdésekről. A vidéki emberek jelentős része szinte kizárólag ezt a médiát fogyasztja, így az ő információs környezetük teljesen eltorzul. A kormány által uralt sajtó nemcsak hogy félretájékoztatja a közvéleményt, hanem a gyűlöletet és az idegenellenességet is szítja, folyamatosan háborúkat, ellenségeket kreálva. Ez a manipulált információ áramlása mélyíti a társadalmi megosztottságot és erősíti a politikai polarizációt. Az igazság és a valódi tények háttérbe szorulnak, miközben a gyűlölet és az ellenségkép terjedése egyre inkább a társadalom minden szegmensét mérgezi. Az emberek lassan belefáradnak. Már nem kérdeznek, nem kételkednek, mert fáradtak. Mert a napi gondjaik mellett nincs erejük gondolkodni. Így válik a populizmus és a propaganda igazi fegyverré: nem az eszméivel, hanem azzal, hogy egyszerűnek és kényelmesnek tűnik. Nem kell gondolkodni, csak elhinni, amit mondanak.

És ha ezt elég sokáig csinálják, akkor már nincs is szükség kényszerre – az emberek maguktól kezdenek úgy gondolkodni, ahogy elvárják tőlük. A legrosszabb az, amikor már senki sem érzi, hogy valami nincs rendben. Ma már nincs lantos hírmondó. Vagy ha van is, senki sem hallgat rájuk. A lantot letették, vagy talán el is törték. A helyüket átvette a zaj, a propaganda, a populizmus. Az igazságot nem éneklik meg, hanem eltorzítják, elhallgatják vagy gúny tárgyává teszik. Nemcsak az a baj, hogy nincs, aki elmondja az igazságot, hanem az is, hogy egyre kevesebb az, aki egyáltalán hallani akarja.

Mert hallgatni annyi, mint gondolkodni. És gondolkodni fárasztó, kényelmetlen, néha fájdalmas is. Egyszerűbb elhinni a könnyű válaszokat, a jól hangzó hazugságokat, mint szembenézni a valósággal.

A Bibliában olvashatjuk a következöket: „Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: Prédikálok néked borról és részegítő italról, az volna e népnek prófétája.“ (Mikeás, 2.11)

A szélhámosok és csalók, akik csak azt prédikálják, amit az emberek hallani akarnak, könnyen elnyerhetik a tömeg figyelmét. Az üzenet egyszerű, vonzó, és nem kér sok erőfeszítést. Borról, italról prédikálni – ez mindenkinek tetszik, mert könnyen elérhető, és nem kell gondolkodni rajta. Az ilyen szónokok tudják, hogy az emberek vágyaihoz, gyengeségeihez szólnak, és elég egy-két üres, csábító szó, hogy a tömeg kövesse őket.

Ez a fajta könnyű, manipulatív „prófétálás” sosem fog igazi változást hozni. Csak a jelenlegi állapotot erősíti, ahelyett hogy felrázná az embereket. De a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy az emberek ne dőljenek be a szélhámosoknak, hogy felismerjék a manipulációt – talán a tudatosság, a tanulás, és a valódi vezetők hiánya a kulcs.

Az ész uralma amire szükség lenne. Az, hogy az emberek a gondolkodás, a megértés és a logika alapján hozzák meg döntéseiket, ne pedig az érzelemre vagy a manipulációra alapozva. Az ész, a tudás, a józan belátás, és a felelősségvállalás, mind-mind alapkövek egy olyan társadalomban, ahol valódi változás történhet.

De hogyan érhetjük el, hogy az ész uralkodjon, amikor minden nap szembesülünk a zajjal, a manipulációval, a könnyű megoldásokkal, amelyek elvonnak minket az érdemi gondolkodástól? Hogyan érhetjük el, hogy az emberek ismét arra törekedjenek, hogy megértsék a világot, és ne csupán reagáljanak rá?

Ez talán egy olyan hosszú távú folyamat, ami nemcsak az oktatásról szól, hanem az emberek közötti kapcsolatok újraformálásáról is. A közösségi érzés erősítése, a valódi dialógusok, a bizalom építése mind hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek újra rátaláljanak az észre és a racionalitásra.

A magyar társadalom egy része a múltban keresi a jövő dicsőségét. A múltba való visszatekintés, ha túlzottan dominál, könnyen átmehet egyfajta elakadásba. A múlt dicsősége egyre inkább elhalványul, és amikor az emberek csak ott keresnek válaszokat, akkor nem tudnak valódi jövőt építeni. A történelem tanulmányozása fontos, de ha túlzottan a múlton élünk, az csak egyfajta menekülést jelent a jelenből, egy kábulat, amely a valós problémák elől elzárja a figyelmet.

A kocsmák filozófiája, egyfajta tükröt tart a társadalomnak: ott, ahol nincs igazi lehetőség a változásra, ahol a remény lassan elvész, sokan az „aranykorra” emlékeznek vissza, mintha a múlt magyarázata lenne minden problémára. De a probléma nem a múltban, hanem a jelenben van – abban, hogy nem találjuk a választ arra, hogyan kellene építeni, formálni a jövőt.

A pozitív identitásnak nem a múltban kell gyökereznie, hanem a jelenben, és a jövő felé kell orientálódnia. Igen, van mit tanulnunk a múltból, de ha nem tudunk előre nézni, ha nincs meg az a közösségi erő, ami a változást hozhatná, akkor a történelem csak egy álom marad.

*

A társadalom számára elérkezhet egy pont, amikor a mély válság már elviselhetetlenné válik. Ebben a helyzetben kell felfedeznünk a gondolkodás újraértékét. Ahogyan a történelem során is láthattuk, minden hanyatlás után van lehetőség a megújulásra, ha felismerjük a problémákat, és egy új, tiszta látásmóddal vágunk neki a jövőnek. Azonban ehhez nemcsak elméleti tudásra van szükség, hanem egy olyan közösségi érzésre, amely motiválja az embereket a változás iránti vágyra, és arra, hogy ne csupán a túlélésre koncentráljanak, hanem aktívan részt vegyenek a társadalom újjáépítésében. A kiút nem a folyamatos panaszkodásban vagy az elkeseredésben rejlik, hanem a cselekvésben. A magyar társadalomnak vissza kell találnia a valódi tudás értékéhez, a gondolkodás szabadságához és a közösségi szolidaritáshoz. Ehhez egy olyan szemléletmódra van szükség, amely nem csupán a múltba réved, hanem a jövő felé tekint. Egy olyan társadalomban, ahol a tudás, az értelem és a tisztelet uralkodik, mindig van esély a megújulásra.

A jelenlegi helyzetből való kilábaláshoz elengedhetetlen a szellemi és erkölcsi megújulás. Ez azonban nem valósulhat meg pusztán politikai szlogenekkel vagy reformtervekkel, hanem egy sokkal mélyebb, belső átalakulásra van szükség. Az embereknek vissza kell szerezniük az önálló gondolkodás és a kritikai szemlélet képességét. Ehhez pedig az oktatás megerősítése kulcsfontosságú.

Az iskolákban nem csupán a lexikális tudást kellene előtérbe helyezni, hanem a gondolkodás képességét, a kérdések feltevését és az érvelési készséget. Az oktatás meggyengítése nem véletlen folyamat: egy tudatlan társadalom könnyebben irányítható és manipulálható. Ha nem tudunk szembeszállni ezzel a tendenciával, akkor az ország jövője még komorabb lehet.

A populizmus és a propaganda veszélyei

A populizmus és a propaganda, melyek a társadalom félelmeire, vágyaira és előítéleteire építenek, lassan mindent elhomályosítanak, ami valódi és fontos. Miközben a könnyű, egyszerű válaszok vonzóak lehetnek, hosszú távon ezek csupán elterelik a figyelmet a valódi problémákról, és nem kínálnak tartós megoldást. Az igazi veszély abban rejlik, hogy egy manipulált társadalomban az emberek már képtelenek lesznek felismerni a problémák valódi mélységét, és hajlamosak lesznek elhinni, hogy a felszínes, populista ígéretek elegendőek a változáshoz. A populizmus könnyen elnyomja az érdemi párbeszédet és az igazság keresését, mert gyakran a könnyen fogyasztható, leegyszerűsített válaszokat kínálja. A valódi vezetőnek nem jelszavakkal kell operálnia, hanem mélyebb, átgondolt elképzelésekkel, amelyek valóban segítenek a problémák megoldásában. A populista üzenetek gyakran a félelmekre építenek, és azt sugallják, hogy egyszerű válaszok léteznek a bonyolult kérdésekre. De a valóság nem ilyen egyszerű, és ha valaki csak üres szavakkal próbál hatni, akkor az elzárja az ész útját.

A valódi változáshoz szükség van olyan vezetőkre, akik nem csak a népszerűséget hajhásszák, hanem akik valóban képesek rávilágítani a mélyebb problémákra, és akik olyan megoldásokat javasolnak, amelyek fenntarthatóak és reálisak. A populizmus csábítása nagy, de fontos, hogy ne hagyjuk, hogy elragadjon bennünket a pillanatnyi lelkesedés, mert az hosszú távon nem vezet sehova.

A társadalomnak olyan vezetőkre van szüksége, akik nem manipulálnak, hanem valódi értékeket képviselnek, akik képesek szembenézni a problémákkal, és valódi, tartós változást hozni.

Hogyan érhetik el a hamis próféták céljaikat, ha az emberek nem képesek megkülönböztetni a valóságot a hazugságoktól? A populizmus és a propaganda legfőbb fegyvere a félelem és a vágykeltés: az ígéret, hogy a problémák könnyedén és gyorsan megoldódnak, ha valaki másra mutatunk, vagy ha egy egyszerű ellenségkép segítségével válaszokat adunk a bonyolult társadalmi kérdésekre. Azonban ez a stratégiák csupán pillanatnyi megnyugvást hoznak, és soha nem vezetnek tartós fejlődéshez vagy valódi megoldásokhoz.

A valódi változás akkor érhető el, ha az emberek ismét képesek lesznek a kritikai gondolkodásra, és nem fogadják el vakon a könnyű válaszokat, hanem saját kérdéseikre, alapos megértésre törekszenek. Az oktatásnak tehát nem csupán a lexikális tudást kellene átadnia, hanem arra kell ösztönöznie az embereket, hogy bátran kérdéseket tegyenek fel, és ne elégedjenek meg az első válasszal, amit hallanak. A társadalom valódi fejlődése nem érzelmekre, hanem az észre, a tudásra, és a kritikai szemléletre kell, hogy épüljön.

A jövő kulcsa abban rejlik, hogy képesek legyünk felismerni a manipulációt, és azt a valódi tudás és az értékek irányába fordítani. Az oktatás, a közösségfejlesztés és a tisztességes, valódi vezetés nélkül egy társadalom nem képes elérni a kívánt változást.

Az alapvető kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e felismerni a valós problémákat, és valódi válaszokat keresni rájuk. A válasz abban rejlik, hogy elérjük azt a szintet, ahol a társadalom működését az ész és a tudás irányítja. Ebben a társadalomban nemcsak a túlélés, hanem a fejlődés, az emberi méltóság és a közösségi értékek is előtérbe kerülnek. A valódi változáshoz elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük a gondolkodás, a reflexió és az értelem erejét, valamint azt az erőt, amely a közösségi szolidaritásban és az együttműködésben rejlik. Az oktatás, a közösségi érzés és a tiszteletteljes, bölcs vezetés alapja kell, hogy legyen egy olyan társadalomnak, amely nemcsak megvédi a tagjait, hanem előre is viszi őket.

-000-

A politikai gondolkodásban egyre nagyobb teret nyernek azok az irányzatok, amelyek a demokrácia hagyományos modelljét meghaladottnak vagy egyenesen elvetendőnek tartják. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a "Sötét Felvilágosodás" (Dark Enlightenment) irányzata, amely Curtis Yarvin és Nick Land nevéhez fűződik. Ez az ideológia különösen nagy hatást gyakorolt a Szilícium-völgy vezetőire, valamint az amerikai jobboldali politika egyes szereplőire, beleértve Donald Trump korábbi és potenciálisan jövőbeni adminisztrációját is. Vajon egy Musk-Trump szövetség megvalósíthatja-e ennek az irányzatnak az elképzeléseit?

Curtis Yarvin és a neoreakciós mozgalom

Curtis Yarvin eredetileg programozóként dolgozott, majd az ezredfordulón blogján, a Unqualified Reservations-on kezdett radikális politikai eszméket terjeszteni. Írásaiban azt javasolta, hogy a nyugati országok visszatérjenek egyfajta monarchikus vagy vállalati modellhez, amelyben az államot egy centralizált, hatékony vezető irányítja.

Ezek az eszmék fokozatosan beépültek egyes Szilícium-völgyi gondolkodók és milliárdosok világképébe, akik csalódtak a hagyományos politikai rendszerekben. Peter Thiel, a PayPal társalapítója és befolyásos republikánus donor, nyíltan hangoztatta, hogy "a szabadság és a demokrácia nem mindig kompatibilis". Thiel támogatása révén Yarvin nézetei eljutottak Trump egyes tanácsadóihoz is.

 Mi az a "Sötét Felvilágosodás"?

 A "Sötét Felvilágosodás" elnevezés paradoxonnak tűnik, de lényege pontosan az, hogy a 18. századi felvilágosodás demokratikus eszméit megkérdőjelezi. Yarvin, akit sokan a mozgalom szellemi atyjának tartanak, azzal érvel, hogy a demokrácia egy elavult rendszer, amely a politikai hatalom széthúzásával és korrupciójával gátolja a hatékony kormányzást. Szerinte a modern állam egy "rejtett bürokratikus diktatúra", amelyet egy informális elit irányít, nem pedig a nép.

A "Sötét Megvilágosodás" (Dark Enlightenment), más néven neo-reakciós mozgalom (NRx), egy antidemokratikus, anti-egalitárius és reakciós filozófiai és politikai irányzat.

A neoreakciós mozgalom egyes alapelemei, mint az abszolút monarchizmus és az elitista társadalmi rend, jelentős hatást gyakoroltak a 21. századi amerikai politikára, különösen a Trump-kormány idején. Az elképzelések, hogy a technológiai vállalatok, mint például Musk cégei, egy alternatív politikai rendet hozhatnak létre, egyesek számára vonzó alternatívát kínálnak a demokratikus rendszerekkel szemben.

Az ideológia jellemzően elutasítja a Whig-történetírást, amely szerint a történelem elkerülhetetlenül a szabadság és felvilágosodás irányába halad, és amelynek csúcspontja a liberális demokrácia és alkotmányos monarchia. Ezzel szemben a neo-reakciós filozófia a hagyományos társadalmi és kormányzati formákhoz való visszatérést támogatja, beleértve az abszolút monarchizmust és más régebbi vezetési formákat.

A neoreakcionáriusok egy informális közösséget alkotnak, amely 2000-es évek óta tevékenykedő bloggerekből és politikai teoretikusokból áll. Az ideológia kortárs előfutára Steve Sailer, és filozófusoktól, mint Thomas Carlyle és Julius Evola, is merít hatást. A neo-reakciós mozgalom számos prominens Szilícium-völgyi befektetőt és republikánus politikust vonzott, akik kifejezték befolyásukat a filozófiából. Peter Thiel, a híres kockázatitőke-befektető például Yarvint a "legfontosabb kapcsolatának" nevezte. Steve Bannon, a politikai stratéga olvasta és csodálta Yarvin munkáit, és bár felmerültek olyan állítások, hogy kommunikált Yarvinnal, Yarvin ezt tagadta. JD Vance, az Egyesült Államok alelnöke is említette Yarvint befolyásként. Michael Anton, Trump külügyminisztériumi politikai tervezésért felelős igazgatója Trump második elnöksége idején szintén megvitatta Yarvin elképzeléseit. 2025 januárjában Yarvin részt vett Trump beiktatási gáláján Washingtonban, ahol "informális díszvendégként" volt jelen a "trumpi jobboldalra gyakorolt túlméretezett befolyása miatt".

Nick Land, a filozófus elképzelései központjában a szabadság és a demokrácia összeegyeztethetetlensége áll. Land, aki libertárius eszméket követett, különösen Peter Thiel gondolataira építve, kijelentette: "A demokrácia fasizmusra hajlamos." A Sötét Felvilágosodás kritikákat váltott ki, és sokan alt-jobboldalinak és újfasisztának nevezték. A New York-i magazinban egy 2016-os cikk megjegyzi, hogy "A Neoreakciónak számos különböző irányzata van, de talán a legfontosabb a posztlibertárius futurizmus egy formája, amely felismerve, hogy a libertáriusok valószínűleg nem nyernek választásokat, a demokrácia ellen érvel a tekintélyelvű kormányzati formák mellett."

A Yarvin által kidolgozott formalizmus egy olyan doktrína, amely a szimbolikus hatalomnak a tényleges hatalomhoz való igazítását hirdeti, elutasítva a demokratikus politikát, mint "egyfajta szimbolikus erőszakot", például annak eldöntését, hogy ki nyeri meg a csatát, hány katonával. Yarvin a formalizmus híve, amely szerint a politikai hatalomnak világos hierarchiával kell rendelkeznie, és minimálisan, szűken összpontosítva kell kormányoznia.

Yarvin elutasítja a pacifizmust, mivel szerinte az inkább az igazságtalanságok kiigazítására irányul, mintsem a fegyveres konfliktusok megszüntetésére. Yarvin a nemzetközi jog klasszikus megközelítésének elfogadását és a "katonai status quo formalizálásának" gondolatát támogatja, mint a békéhez vezető legközvetlenebb utat.

Yarvin ideológiája a jobboldali-libertárius alapokon nyugvó tekintélyelvűséget támogatja, arra összpontosítva, hogy az erős kormányok világos hierarchiával és minimális hatáskörrel működjenek. Yarvin elképzelései befolyást gyakoroltak a jobboldali-libertáriusok és paleolibertáriusok körében, és az olyan prominens befektetők, mint Peter Thiel, is visszhangozták Yarvin azon tervét, hogy technológiai vezérigazgató-diktatúrákat hozzanak létre az Egyesült Államokban. Jonathan Wilson újságíró úgy jellemezte Yarvint, mint egy homályos szélsőjobboldali gondolkodót, aki "komoly intellektuális befolyást gyakorol Donald Trump kormányának kulcsfiguráira".

 Trump, Musk és a Sötét Felvilágosodás

 Bár Trump nem filozófus, populista vezetőként intuitív módon alkalmazza Yarvin és más neoreakciós gondolkodók elképzeléseit. Hatalmának központi eleme a "mélyállam" elleni harc, amely tökéletesen illeszkedik a neoreakciós elméletekbe. Yarvin szerint a hagyományos kormányzati struktúrákat meg kell kerülni vagy teljesen le kell bontani, hogy egy hatékonyabb, központi irányítású rendszer jöhessen létre.

A "Sötét Felvilágosodás" irányzata és annak hatása a modern politikai diskurzusra, különösen Donald Trump és Elon Musk politikai törekvéseire, egyre inkább érezhető. A neoreakciós ideológia, amely Curtis Yarvin nevéhez fűződik, világos képet ad arról, hogyan akarják a demokratikus rendszereket felváltani egy centralizált, autokratikus hatalom által irányított renddel, amelyet technológiai oligarchák, mint Musk és Trump, támogatnak.

Musk és Trump nemcsak, hogy Yarvin hatalomátvételi modelljét követik, hanem valós politikai hatásokat is gyakorolnak, amelyek veszélyeztetik a demokratikus intézményeket és a mindennapi élet alapvető biztonságát. Az adminisztrációk által végrehajtott drámai megszorítások, mint például a szövetségi dolgozók elbocsátása és az illegális finanszírozás leállítása, közvetlenül érintik azokat az alapvető funkciókat, amelyek mindannyiunk egészségét és jólétét biztosítják. A legfontosabb közszolgáltatások, mint az élelmiszer-biztonság, vízbiztonság és közegészségügyi programok súlyosan veszélybe kerülnek.

Az ilyen intézkedések, mint a gyerekek gondozására, egészségügyre és a környezetvédelmi projektekkel kapcsolatos finanszírozások csökkentése, hatással vannak mindennapi életünkre. Az élelmiszer- és vízbiztonság leépítése, a szennyeződések elleni szabályozás lazítása, és a közszolgáltatásokat érintő költségcsökkentések mind egy olyan politikai napirend részét képeznek, amelyet a technológiai elit és politikai szövetségeseik próbálnak megvalósítani. A céljuk nemcsak a hatalom koncentrálása, hanem egy olyan rendszer kiépítése, amelyben a gazdagok és a hatalmasok saját érdekeiket helyezhetik előtérbe, miközben a társadalom többi része egyre inkább kiszolgáltatottá válik.

A "Szilícium-völgyi Playbook" konkrétan arra épít, hogy az állami szereplők és intézmények háttérbe szoruljanak, és egyes oligarchák irányítsák a gazdaságot, politikát és társadalmat. Musk és Trump e célok érdekében próbálnak közvetlenül beavatkozni, és hatalmuk révén olyan vállalati diktatúrát építeni, amelyben az adókedvezmények és állami szerződések a saját üzleti érdekeiket szolgálják.

Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy a Sötét Felvilágosodás eszméi már nem csupán elméleti filozófiák, hanem egyre inkább gyakorlati politikai irányelvekké formálódnak. A Trump-Musk páros, akik a technológiai innováció és a populista politikai diskurzus határvonalán egyensúlyoznak, a neoreakciós eszmék egyik legfontosabb szószólóivá váltak, miközben a globális politikai és gazdasági rendszerben a demokratikus modellek folyamatosan veszélybe kerülnek.

Miért veszélyes mindez a demokráciára?

A „Sötét Felvilágosodás” politikai hatásainak vizsgálata rávilágít arra, hogy a demokratikus értékek és a politikai rendszerek jövője komoly kihívások elé nézhetnek, különösen akkor, ha az elitista szemlélet erősödik. Ennek egyik központi eleme, hogy a politikai döntések meghozatalában csak egy szűk elit, gyakran magasan képzett és „műveltebb” csoport vegyen részt, míg a szélesebb társadalom passzív szereplővé válik. Az ilyen elitista megközelítés alááshatja a demokratikus alapelveket, amelyek a társadalom egyenlőségére és a nép szuverenitására építenek. Ha a döntéshozatal kizárólag a politikai elit kezébe kerül, az megsértheti a demokratikus intézmények központi szerepét, mint például a szabad választások és az alapvető jogok védelmét. A politikai elit hatalmának koncentrálódása, amely a technikai és szakértői tudásra alapozza legitimitását, olyan rendszert eredményezhet, ahol a hatalom döntően egy szűk csoport kezében összpontosul. Ebben a rendszerben a közvetlen politikai részvétel csökken, és az emberek egyre inkább csak passzív fogadókká válnak, akik nem formálhatják közvetlenül a politikai diskurzust. A demokratikus működés alapját képező politikai eszközök – mint a választások – önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy a társadalom valóban aktív és felelős szereplő legyen a döntéshozatalban.

Ezzel párhuzamosan az elitista politika gazdasági következményekkel is járhat, amelyek tovább súlyosbíthatják a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalmi mobilitás csökkentése és a gazdasági hatalom koncentrációja olyan társadalmat eredményezhet, amelyben a gazdagság és a hatalom öröklődik, és ahol a kisebbségek érdekei háttérbe szorulnak. Az elitista szemlélet mindezt gyakran a „szakértelem” hangoztatásával indokolja, miközben figyelmen kívül hagyja a társadalom sokszínűségét, és elnyomja azokat, akik nem tartoznak a privilégiumokat élvező csoportok közé.

A populizmus is egyre nagyobb teret nyerhet ebben a politikai környezetben. Miközben a politikai elit gyakran nem veszi figyelembe a társadalom többségi igényeit, a populisták a közvetlen demokratikus részvételt és a nép hatalmát hirdetik, arra építve, hogy a politikai elitet nem a közjót szolgáló intézkedések, hanem saját érdekeik vezérlik. Ezt a megközelítést követve könnyen elérhetjük a politikai polarizáció fokozódását, miközben a társadalmi törésvonalak egyre élesebbé válnak. Az elitista politikai modellhez való visszatérés hosszú távon egy technokratikus rendszer kialakulásához vezethet, amelyet a szakértők és technikai tudás uralnak. Ez a rendszer gyakran azzal érvel, hogy a döntéshozatalhoz szükséges szakértelem meghaladja a politikai választások lehetőségeit, és hogy a „szakértői” irányítás hatékonyabb, mint a közvetlen politikai részvétel. Azonban, ha egy ilyen technokratikus modell lesz a jövő politikai formája, az a társadalmi részvételt és a közvetlen politikai befolyásolást jelentősen csökkentheti, így a hatalom egyre inkább elkerülhetetlenül egy zárt, szűk elit kezébe kerülhet, elidegenítve a társadalom többi részét.

Ezek a folyamatok végül olyan politikai kihívásokhoz vezethetnek, amelyek a demokratikus rendszerek alapját veszélyeztetik. Ha a demokratikus elvek nem kerülnek megőrzésre, és a politikai elit hatalma tovább koncentrálódik, akkor olyan politikai rendszerek jöhetnek létre, amelyek a társadalmi sokszínűséget és az egyenlőséget figyelmen kívül hagyják. Ennek következményeként a társadalom aktív részvétele csökkenhet, miközben az elitista politika és a technokratikus irányvonal térnyerése a döntéshozatalt kizárólag egy szűk körre bízhatja, amely nem képviseli megfelelően a társadalom egészét. Ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a veszélyeket, a demokratikus eszményeket és az emberi jogokat folyamatosan védeni kell, miközben meg kell őrizni a politikai részvétel széleskörű lehetőségét minden társadalmi réteg számára.

A „Sötét Felvilágosodás” eszméi olyan ideológiai irányzatot képviselnek, amely vonzó lehet azok számára, akik csalódtak a hagyományos politikai rendszerekben, de azok számára, akik értékelik a demokráciát, és tisztában vannak annak védelmével, ez komoly veszélyt jelenthet. A neoreakciós filozófia központi gondolata, hogy a hatalomnak egy erős, centralizált vezető kezében kell összpontosulnia, ellentétben áll minden demokratikus elvvel, amely a hatalom megosztására, az intézményi fékek és ellensúlyok létrehozására épít. Amennyiben egy autokratikus vezető irányítja az államot, úgy a demokratikus értékek – például a szólás- és sajtószabadság, a szabad választások, a jogállamiság és az egyenlőség – gyorsan eltűnhetnek. Az autokratikus vezetőkkel szembeni ellenőrzés és elszámoltathatóság hiánya növeli a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és széleskörű politikai korrupciót, valamint az egyéni szabadságjogok folyamatos csökkenését eredményezheti.

Európában és különösen Magyarországon különösen fontos, hogy az emberek tisztában legyenek e tendenciák veszélyeivel. A populista politikai vezetők az elmúlt évtizedekben már számos alkalommal felhasználták a technológiai eszközöket és a digitális média erejét arra, hogy megszilárdítsák hatalmukat, miközben tudatosan leépítik a demokratikus intézményeket, az igazságszolgáltatást és a sajtó függetlenségét. A technológiai cégek és politikai elit közötti összefonódás, amely a globális szinten is egyre erősebben érezhető, új kihívásokat hoz magával. A techóriások, amelyek a modern politikai diskurzust formálják, képesek manipulálni a közvéleményt, megszabni a politikai narratívákat, és olyan befolyást gyakorolni, amely alapvetően aláássa a demokratikus döntéshozatali folyamatokat.

Ha a demokratikus intézmények és az alapvető szabadságjogok védelme háttérbe szorul, akkor könnyen olyan politikai környezet alakulhat ki, amelyben a demokratikus kontrollok eltűnnek, és a társadalom egyre inkább egy-egy központi hatalom irányítása alatt áll. Az ilyen rendszerek hajlamosak elnyomni a politikai pluralizmust és az ellenállást, és lehetővé teszik, hogy egy szűk elit hozza meg a legfontosabb döntéseket, miközben az átlagember szavazati jogai és jogai csupán formális szinten maradnak meg. Ennek következményeként a társadalom egésze veszít a demokratikus legitimációból, és egyre inkább az elit érdekei irányítják a közpolitikát, ami az egyes állampolgárok szabadságjogait és lehetőségeit komolyan csökkenti.

Ezek a folyamatok különösen veszélyesek lehetnek, mivel a hatalomkoncentráció, a politikai rendszer zártsága és az egyéni szabadságjogok fokozatos csökkenése egy olyan autokratikus rendszert eredményezhet, amelyet már nem csak a politikai elitek, hanem a globális technológiai hatalmak is manipulálhatnak. A demokratikus társadalmak számára tehát kulcsfontosságú, hogy felismerjék és ellenálljanak ezeknek a tendenciáknak, és biztosítsák, hogy a hatalom soha ne koncentrálódjon túlzottan egyetlen személy, párt vagy csoport kezében.

Európa

 Európa számára ma két, egymással párhuzamosan fejlődő veszélyt kell figyelembe venni. Egyrészt ott van a "Sötét Felvilágosodás" ideológiája, amely a demokratikus intézményeket, szabadságjogokat és a politikai pluralizmust elveti, és helyette autokratikus, centralizált hatalomra építkezik. Másrészt Putyin agresszív birodalmi gondolatai, amelyek a régió nemzetállamait és a függetlenséget fenyegetik. Ha e két ideológiai áramlat találkozik, egy rendkívül veszélyes, autoriter világkép formálódhat, amely nemcsak politikai, hanem technológiai és gazdasági szinten is aláásná az alapvető demokratikus értékeket. A "Sötét Felvilágosodás" és Putyin uralkodói elképzelései között valóban hasonlóságok mutatkoznak, különösen az autokratikus kormányzás, a centralizált hatalom, és a demokratikus intézmények visszaszorításának tekintetében. Putyin politikája, különösen az elmúlt évtizedekben, egyre inkább a hatalom centralizálására, a társadalom kontrollálására és az alternatív politikai diskurzus elnyomására épített. Ezzel szemben a "Sötét Felvilágosodás" filozófiája – bár nem feltétlenül hasonlóan agresszív módon – szintén az állam centralizált vezetését, a demokratikus mechanizmusok elvetését és egy erős, tekintélyelvű kormányzati struktúra létrejöttét szorgalmazza.

E két ideológia összefonódása rendkívül problématikus következményekkel járhat a jövő számára, mivel képesek lehetnek összekapcsolni az autokratikus hatalomra építő politikát a technológiai kontrollal. Ha a techóriások és a kormányok szorosabb, autoriter kapcsolódásba kerülnek, az olyan rendszert eredményezhet, ahol az állampolgárok még a legapróbb ellenállásukat is képtelenek lesznek kifejezni. A személyes adatok és információk a kormány kezében összpontosulnak, és ezek felhasználhatók a hatalom fenntartására, valamint az ellenállás elnyomására. Ez különösen aggasztó, mert nem csupán politikai hatalomról van szó, hanem egy olyan technológiai felügyeleti rendszerről is, amely a demokrácia elleni támadást egy rendkívül kifinomult és szinte láthatatlan módon valósíthatja meg.

Ezek az eszmék, amelyek az államhatalmat az egyéni szabadságok és jogok rovására helyezik, globális szinten is figyelemmel kell kísérni, mivel nem csupán a hagyományos politikai struktúrákat, hanem a globális gazdaságot és a technológiai fejlődést is alapjaiban alakíthatják át. Ha a "Sötét Felvilágosodás" eszméi és Putyin uralkodói gyakorlatának elemei összeolvadnak, az egy olyan világot hozhat létre, ahol az egyéni szabadságok, a demokratikus intézmények és az emberi jogok védelme már nem számít alapvető értékeknek, hanem inkább a hatalom és a kontroll megszilárdításának eszközei.

Kína

 Ha a Sötét Felvilágosodás eszméi és Putyin agresszív politikai törekvései összeolvadnak, az olyan globális politikai feszültséget hozhat létre, amely Kína számára közvetlen veszélyt jelent. Kína, mint a világ egyik vezető gazdasági és politikai hatalma, kénytelen lesz reagálni az új globális helyzetre, különösen mivel saját érdekei és a nemzetközi stabilitás védelme szoros összefonódásban állnak. Ennek következményeként a világ nagyhatalmai közötti feszültség fokozódhat, és a nemzetközi kapcsolatok további destabilizálódása akár világválságot is okozhat.

Ebben a helyzetben Kínának nemcsak a belső politikai rendszerét, hanem nemzetközi pozícióját és befolyását is intenzívebben erősítenie kell, különösen Ázsiában és a globális színtéren. Kína számára kiemelten fontos a kapcsolatépítés és a szoros együttműködés olyan hatalmakkal, mint India, gazdasági erőként pedig Japán, valamint más kulcsfontosságú országok, hogy stratégiai előnyökhöz jusson a globális politikai átalakulások közepette. Az, hogy Kína hogyan fog reagálni erre, valószínűleg nemcsak ideológiai versengésről szól majd, hanem egy kiterjedtebb geopolitikai stratégiáról is

 Következtetés

 A "Sötét Felvilágosodás" nem csupán egy filozófiai irányzat, hanem egyre inkább valós politikai erővé válik, amely már most is formálhatja a jövőbeli hatalmi struktúrákat. Trump és Musk potenciális szövetsége megteremtheti annak a lehetőségét, hogy ezek az eszmék politikai valósággá váljanak az Egyesült Államokban. Magyarország és Európa számára ez intő jel lehet: a demokrácia védelme és az autokratikus tendenciák felismerése kulcsfontosságú a jövőben.

Yarvin állítása, miszerint „Egyetlen márka vagy épület sem maradhat fenn”, tökéletesen egybevág a technológiai ipar hírhedt szellemiségével, amely az alapvető irányelvet követi: „Move fast and break things” (Mozogj gyorsan, és törd meg a dolgokat). Azonban, ahogyan a történelemben is látható volt, a technológiai gyorsaság mögött egy mélyebb, strukturális átalakulás vágya húzódik. Yarvin ezzel összhangban képviseli a monarchizmus eszméjét, mint amely végső soron a „rend és hierarchia” szükségességét hirdeti egy olyan társadalomban, amely túl van a liberális demokrácián.

Ahogyan Trump esetében gyakran előfordul, sokan hajlamosak azt feltételezni, hogy az elnök mondandója nem komoly vagy szándékos. Ugyanez az elutasító magatartás kísérte néha a futuristákat, és ami azt illeti, Mussolini fasisztáit is, amikor politikai eszméik egyre inkább elméletből valóságba léptek. Most, amikor Trump megfenyegeti régi amerikai szövetségeseit Panamától Mexikóig, Kanadától Dániáig, emlékezni kell a futuristák azon hitére, amely még a technológia imádatánál is nyugtalanítóbb: Marinetti híres állítására, miszerint „A háború a világ higiéniája”.

Ez a gondolatmenet összeköti Yarvin eszméit a technológiai diktatúrák iránti vágyával és a történelmi precedensekkel, amelyek az ideológiai teret próbálják átalakítani. A jövő politikai formái és társadalmi struktúrái radikálisan eltérhetnek a jelenlegi rendtől, és a globális politikai feszültség fokozódása nemcsak az Egyesült Államok, hanem Oroszország és Kína számára is komoly kihívásokat és veszélyeket hozhat. Ahogyan a nemzetközi hatalmi viszonyok átalakulnak, Kína és Oroszország számára a globális destabilizáció következményei mind politikailag, mind gazdaságilag egyre fontosabbá válhatnak, miközben a regionális és globális feszültségek fokozódnak.

A jövőbeli politikai átalakulások így nemcsak az USA és Európa számára jelenthetnek veszélyt, hanem Oroszország és Kína számára is, amelyek kénytelenek lesznek reagálni a globális változásokra, miközben saját pozícióikat és befolyásukat erősíteni igyekeznek, hogy megőrizzék a stabilitást. Az egyre inkább elmélyülő politikai versengés a globális hatalmi struktúrákban világválságot is okozhat, amely alapjaiban formálhatja a jövő politikai és gazdasági rendjét.

A mai világ sötét időket él, és a pusztulás felhői is gyülekeznek. Jobb, ha vigyázunk, mert a vihar közeleg.

-000-

Forrás

1. Curtis Yarvin (Mencius Moldbug): Unqualified Reservations blog (https://www.unqualified-reservations.org/)

2. Nick Land: The Dark Enlightenment (https://www.thedarkenlightenment.com/)

3. Anton Jäger – The Dark Enlightenment: Neoreaction and the Twilight of Democracy

4. Benjamin Teitelbaum – War for Eternity: Inside Bannon’s Far-Right Circle of Global Power Brokers

5. Richard Seymour – The Twittering Machine (Musk és a neoreakciós kultúra)

6. David Golumbia – The Politics of Bitcoin: Software as Right-Wing Extremism (kapcsolat a libertárius és neoreakciós mozgalmak között)

7. Corey Robin – The Reactionary Mind: Conservatism from Edmund Burke to Donald Trump

8. Angela Nagle – The New Man of 4chan (The Baffler, 2017)

9. Jason Wilson – Neoreactionaries, Silicon Valley and the New Right (The Guardian, 2017)

10. Dylan Matthews – The alt-right is more than warmed-over white supremacy. It’s that, but way weirder. (Vox, 2016)

11. Sam Kriss – The Darkness of The Dark Enlightenment (Jacobin Magazine, 2017)

12. Michael Anton – The Flight 93 Election (Trumpista gondolkodásmód és neoreakciós befolyás)

13. Ezra Klein – Why We’re Polarized (Trump és az amerikai jobboldali populizmus)

14. Peter Thiel interjúk és nyilvános beszédek (Forbes, The New York Times, WSJ)

15. "Elon Musk and the End of Democratic Idealism" (Wired, 2023)

Donald Trump előbb-utóbb távozik, ez elkerülhetetlen. Azonban a nyomában hagyott politikai és intézményi rombolás továbbra is éreztetni fogja hatását. Az általa teremtett precedensek és a rendszerszintű torzulások hosszú távon is befolyásolják az Egyesült Államokat. Trump jelenleg nyíltan figyelmen kívül hagyja a bírósági döntéseket, nem a jogi úton fellebbez, hanem a döntéseket hozó bírák felelősségre vonását követeli. Ez egy veszélyes üzenetet közvetít az igazságszolgáltatás felé: a Trump ellen hozott ítéleteknek nincs következménye, mert a politikai fenyegetés és megfélemlítés felülírja az igazságot. Egy ilyen környezetben kevés bíró meri majd vállalni a konfliktust vele vagy az általa létrehozott mozgalommal szemben.

Az Egyesült Államok alkotmánya lehetőséget biztosít a vádemelésre az olyan vezetőkkel szemben, akik megsértik az elnöki tisztség normáit. Azonban a gyakorlatban a republikánus Szenátus Trumpot még azután sem volt hajlandó elmozdítani hivatalából, hogy saját hívei megrohamozták a Capitoliumot, veszélybe sodorva a törvényhozás tagjait. Ez egyértelműen jelzi, hogy az alkotmányos mechanizmusok meggyengültek, és Trump példája azt sugallja, hogy a jövő elnökeit sem kötelezi már a jogrend. Az alkotmány egykor élő dokumentum volt, de Trump politikája után egyre inkább csupán formálissá vált.

*

Trump külpolitikája hosszú távú károkat okozott Amerika nemzetközi megítélésében. Mexikó és Panama kifejezetten fenyegetésként tekintett rá, és számos korábbi szövetségese elfordult az Egyesült Államoktól. A NATO és a transzatlanti kapcsolatok meggyengültek, különösen az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatban tett engedményei miatt. Trump és tanácsadói – például J.D. Vance és Marco Rubio – tárgyalásokat kezdtek Putyinnal, amelynek során minden stratégiai előnyt átengedtek Oroszországnak: felfüggesztették Ukrajna fegyvertámogatását, kizárták Ukrajnát a NATO-tagságból és területi engedményeket követeltek Kijevtől. Ezzel az USA nemzetközi befolyása gyengült, és szövetségesei egyre inkább kételkednek Washington elkötelezettségében.

A Trump-jelenség és a tömegek befolyásolása

Trump politikai sikere részben annak köszönhető, hogy kiváló érzékkel ismerte fel, hogyan manipulálja az emberek félelmeit és vágyait. Olyan vezetőkhöz hasonlítható, mint Huey Long, Fidel Castro, Adolf Hitler vagy Benito Mussolini, akik mind mesterei voltak a tömegek érzelmi befolyásolásának. A populista retorika lényege az, hogy egyszerű ellenségképeket kreáljon – bevándorlókat, liberálisokat, kisebbségeket –, és olyan „nagy hazugságokat” sulykoljon, amelyeket az emberek el akarnak hinni. A történelem során sokan használták ezt a stratégiát, és Trump ezt rendkívül hatékonyan alkalmazta.

Az amerikai társadalom és a „Messiás-szindróma”

Donald Trump támogatói számára ő nem csupán egy politikai vezető, hanem egyfajta messiási figura, akiben a társadalmi és politikai problémák megoldását látják. Az ő személyében sokan nem csupán egy politikust, hanem egy megváltót keresnek, aki képes visszaállítani az amerikai értékeket, és irányt mutatni egy kaotikus világnak. Trump hívei körében megfigyelhető egy különleges, szinte vallásos hűség, amely minden kritikától védelmezi őt, és amely a politikai diskurzust gyakran a racionalitás határain túlra is elviszi. Ebben a dinamizmusban a hívek hajlandóak elutasítani minden racionális érvet, amely a vezető döntéseit és viselkedését kérdőjelezi meg, és inkább a vezető saját narratíváját fogadják el valóságként, függetlenül a tények vagy az objektív elemzések súlyától.

Ez a jelenség számos történelmi példával rokonítható, ahol a populista vezetők képesek voltak egyfajta érzelmi kapcsolatot kialakítani a követőikkel, akik számára a vezető személye a politikai stabilitás és a nemzeti identitás szimbólumává vált. Ilyen esetekben a hívek hajlamosak elutasítani minden kritikát, hiszen számukra a vezető nem csupán politikai személyiség, hanem egy eszme és cél megtestesítője. A kritikák, figyelmeztetések és ellenérvek nem csak egyszerű véleménykülönbségként jelennek meg számukra, hanem támadásként, amelyet azonnal visszautasítanak, és ezzel megerősítik a vezető iránti lojalitásukat.

A társadalom azon tagjai, akik felismerik Trump politikai és társadalmi veszélyeit, folyamatosan próbálnak figyelmeztetni a közvéleményt, hogy a vezető döntései és viselkedése milyen hosszú távú károkat okozhatnak. Azonban a Trump hívei számára ezek a figyelmeztetések nem egyszerű véleménykülönbségek, hanem támadások, amelyek csak még inkább megerősítik az ő ragaszkodásukat és támogatásukat. Ebben a közegben a racionalitás háttérbe szorul, és a követők számára a vezető személyisége és üzenete válik az egyetlen fontos tényezővé, amely meghatározza a politikai és társadalmi diskurzust.

Ez a jelenség különösen fontos, mert arra világít rá, hogy a politika nemcsak racionális döntések és érdemi viták kérdése, hanem mélyebb érzelmi és pszichológiai aspektusokkal is összefonódik. A vezetők képesek erős érzelmi kötődéseket kialakítani követőikkel, és ebben az érzelmi közegben a politika gyakran átlépheti a tények és logika határait, hogy helyet adjon a vezető személyiségének és ideológiájának. A „Messiás-szindróma” tehát nem csupán Trump jelensége, hanem egy szélesebb politikai és társadalmi dinamika része, amely a populista vezetők körül kialakuló, szinte vallásos követési hajlandóságot tükrözi.

Trump és botrányok

Trump és a botrányok elválaszthatatlanok egymástól, mivel pályafutása alatt számos olyan esemény történt, amelyek éles közéleti vitákat váltottak ki, és politikai viharokat okoztak. A botrányok és Trump kapcsolata azonban nem csupán a történelmi események sorozata, hanem annak a politikai stratégiának is részét képezik, amellyel egyre erősebben mozgatta a közvéleményt és fenntartotta maga körül a figyelmet. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú eseményt említek, amelyek leginkább hozzájárultak Trump botrányos hírnevéhez.

1. A "russziagate" ügy: Az orosz beavatkozás vádja, amely szerint Oroszország segítette Trump kampányát a 2016-os választások során, hosszú hónapokon át vezette a politikai diskurzust. A vádak súlyos kétségeket vetettek fel a választási eredmények hitelességével kapcsolatban, és a Mueller-vizsgálat is nyomozott Trump kampányának kapcsolatairól Oroszországgal. Bár a vizsgálat nem állapított meg közvetlen összefonódást, az ügy hosszú ideig terhelte Trump elnökségét.

2. Az impeachment ügyek: Trumpot kétszer is megpróbálták eltávolítani hivatalából. Az első impeachment-eljárás 2019-ben indult, miután kiderült, hogy Trump Ukrajnával folytatott beszélgetései során politikai előnyökért próbált nyomást gyakorolni Volodimir Zelenszkij ukrán elnökre. A második impeachment 2021 januárjában zajlott le, miután Trump hívei január 6-án támadást intéztek a Capitolium ellen. Mindkét eljárás során Trumpot felmentették, de ezek az események nagyfokú megosztottságot és politikai feszültségeket eredményeztek az Egyesült Államokban.

3. A „Helsinki csúcstalálkozó” és a Putin melletti kiállás: 2018-ban Trump és Vlagyimir Putyin találkozott Helsinkiben, ahol Trump nyilvánosan támogatta Putyin állításait, és kétségbe vonta az amerikai hírszerzés állásfoglalásait az orosz választási beavatkozás ügyében. Ez a beszéd világszerte felháborodást váltott ki, mivel sokan úgy vélték, hogy Trump elárulta az amerikai nemzeti érdeket és engedett Oroszország befolyásának.

4. A nőkkel kapcsolatos botrányok: Trump életét és politikai karrierjét számos szexuális zaklatással kapcsolatos vád is kísérte. Több nő is nyilvánosan vádolta meg Trumpot zaklatással vagy nem kívánt szexuális közeledéssel. Trump mindegyik vádra tagadással reagált, és gyakran „politikai támadásnak” nevezte azokat. A „Access Hollywood” felvétel is nagy port kavart, amelyben Trump vulgáris megjegyzéseket tett a nőkkel való kapcsolatairól.

5. A Capitolium ostroma: 2021. január 6-án Trump hívei megtámadták az amerikai Capitoliumot, hogy megakadályozzák Joe Biden választási győzelmének megerősítését. Trump ezen események előtt beszédet mondott, amelyben bátorította követőit, hogy harcoljanak az ő nevében. Bár ő maga nem irányította közvetlenül az ostromot, az incidens rendkívül súlyos következményekkel járt, és hozzájárult a Trump által vezetett politikai szélsőségek növekvő hatásához.

6. A vállalkozói és adóügyi botrányok: Trumpot gyakran kritizálták személyes üzleti ügyei és adóügyei miatt is. Az 2020-ban nyilvánosságra került adóbevallása szerint Trump jelentős adókedvezményeket kapott, miközben éves jövedelme alacsonynak tűnt a több milliós ingatlanvagyonához képest. Az adócsalás gyanúja és a vállalkozói ügyei egyre inkább kétségbe vonták a politikai integritását, és fokozták a társadalmi megosztottságot.

7. A „fake news” és a média elleni harc: Trump egyik legjellemzőbb stílusjegyévé vált, hogy folyamatosan a „fake news” (hamis hírek) címkével látta el azokat a médiát, amelyek kritikával illették őt. Ezzel szemben saját véleményformáló hálózatot épített ki, és folyamatosan támadta a híressé vált újságírókat és médiumokat. A média elleni háborúja még inkább polarizálta az amerikai közéletet.

Ezek a botrányok és vádak hozzájárultak Trump politikai stílusának formálódásához, és folyamatosan fenntartották a figyelmet körülötte. Trump karizmatikus vagy populista vonzerejét is segítette, hogy bármilyen botrányt képes volt átkeretezni a saját előnyére, miközben hívei számára igazolni tudta döntéseit. A politikai pályafutása alatt a botrányok nem csökkentették, hanem éppen erősítették a támogatottságát, különösen azok körében, akik egy erőteljes, szembemenő politikai vezetőt láttak benne.

Trump nemcsak politikailag, hanem személyes életében is számos botrány részese volt. 1996 és 2015 között birtokolta a Miss Universe szépségversenyek franchise-át, beleértve a Miss USA és Miss Teen USA versenyeket is. Több versenyző is azzal vádolta, hogy bejárt az öltözőkbe, miközben a résztvevők félmeztelenül vagy teljesen meztelenül voltak. Maga Trump egy 2005-ös interjúban elismerte, hogy ezt rendszeresen megtette, és ezt azzal indokolta, hogy „megúszhatja”, mivel ő volt a versenyek tulajdonosa.

Trump és az oktatáspolitika

2020-ban Trump elindította az úgynevezett „Hazafias Nevelési Bizottságot”, amely az 1776-os Bizottság nevet kapta. Ennek célja az volt, hogy az oktatásban erősítsék az amerikai történelem idealizált, nacionalista szemléletét, és visszaszorítsák azokat a tanítási módszereket, amelyek kritikus szempontból vizsgálták volna az Egyesült Államok múltját, különösen a rabszolgaság és a faji egyenlőtlenségek kérdéseiben. Ez a kezdeményezés részét képezte Trump szélesebb kulturális háborújának, amelyben a progresszív oktatáspolitikát támadta.

Trump oktatási reformtervei radikálisan átalakítanák az amerikai oktatási rendszert. Az egyik fő célja a szövetségi Oktatási Minisztérium leépítése, a magániskolák és az otthoni oktatás támogatásának növelése, valamint a tanárok elbocsátás elleni védelmének megszüntetése. Emellett nagyobb hatalmat biztosítana a szülőknek az iskolaigazgatók menesztésére, és az állam ellenőrzése alá vonná a független akkreditációs rendszert.

A felsőoktatásban Trump tervei szerint a „sokszínűségi programokat” fenntartó egyetemek vagyonát szigorúbban megadóztatnák, és az ebből származó bevételeket egy „ébredésmentes” online egyetem létrehozására fordítanák. Ezek az elképzelések összecsengenek a „Project 2025” nevű kezdeményezéssel, amely az egyetemek feletti fokozott állami ellenőrzést és a nagyobb egyetemi vagyonokra kivetett magasabb adókat is szorgalmazza.

E reformok mélyreható hatással lehetnek az amerikai oktatási rendszerre. Az egyetemek feletti állami kontroll növelése veszélyeztetheti a tudományos szabadságot, különösen a politikailag érzékeny témák esetében. Az állami iskolák forrásainak csökkentése tovább mélyítheti az oktatási egyenlőtlenségeket, hiszen a hátrányos helyzetű családok számára még nehezebbé válhat a minőségi oktatáshoz való hozzáférés. Az egyetemi vagyon megadóztatása pedig arra kényszerítheti az intézményeket, hogy emeljék a tandíjakat, csökkentsék a kutatásokra és ösztöndíjakra fordított forrásokat, ami hosszú távon a felsőoktatás színvonalának romlásához vezethet.

Trump oktatási reformjai tehát nem csupán az intézményi struktúrát érintenék, hanem alapjaiban változtathatnák meg az oktatás finanszírozását, hozzáférhetőségét és tartalmát is, miközben komoly kérdéseket vetnek fel a tudományos szabadság és a társadalmi mobilitás jövőjével kapcsolatban

Project 2025

A "Project 2025" az olyan konzervatív agytrösztök politikai programja, mint az Örökség Alapítvány, célja a szövetségi intézmények gyengítése és az elnöki hatalom kiterjesztése. A 2023-ban megjelent terv részletes stratégiát nyújt egy republikánus kormányzat számára az első 180 napban végrehajtandó változásokhoz. Ezek között szerepel a szövetségi adminisztráció csökkentése, a dereguláció, a migrációs politika szigorítása, a sokszínűségi programok eltörlése és a fosszilis energia támogatása.

Trump intézkedései szorosan illeszkednek a "Project 2025" céljaihoz. Az "F ütemterv" aktiválásával politikai kinevezettekkel helyettesíti a szövetségi tisztviselőket, és nyomást gyakorol a köztisztviselőkre, hogy önként távozzanak. Több tízezer elbocsátást hajtott végre, beleértve az FBI és az USAID munkatársait. Emellett leállította a szövetségi alkalmazottak felvételét és elbocsátotta a Capitolium ostromának nyomozásában részt vevő ügyészeket.

A bevándorláspolitikában Trump a határvédelmet és az illegális migránsok kitoloncolását helyezi előtérbe. Nemzeti szükségállapotot hirdetett a mexikói határon, és katonákat vezényelt oda. Az energiaügyekben megszüntette a klímavédelmi intézkedéseket, fokozta az alaszkai olaj- és gázfúrásokat, és kiléptette az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből.

A "Project 2025" az abortusz, az LMBTQ-jogok és az egyenlőség ellen szól. Trump ennek megfelelően eltörölte a szövetségi sokszínűségi programokat, korlátozta a transzneműek jogait, és az amerikai kormány a "baloldali bürokraták" kiszűrésére is listákat készít. Nemzetközi szinten Trump leállította a külföldi segélyeket, felszólított a WHO-ból való kilépésre, és javasolta az USAID megszüntetését.

Trump politikáját jogi akadályok hátráltatják. Szakszervezetek pereket indítottak a köztisztviselői jogok védelmében, több ezer elbocsátott dolgozó ügyében pereskednek. Számos intézkedését szövetségi bírók felfüggesztették, és több mint 120 per folyamatban van ellene. Bár a Legfelsőbb Bíróság konzervatív többségű, bizonyos intézkedésekkel kapcsolatban maga is aggályokat fogalmazott meg, ami jelzi, hogy az amerikai demokrácia fordulóponthoz érkezett.

A Smithsonian múzeumok elleni rendelet

Donald Trump elnök az "Igazság és józanság visszaállítása az amerikai történelemben" című rendeletben kifejezte azon szándékát, hogy radikálisan módosítja az amerikai történelmet és kultúrát bemutató intézmények működését. A rendelet célja, hogy eltávolítsa azokat a „helytelen, megosztó vagy Amerika-ellenes ideológiákat”, amelyek szerinte eltorzítják az Egyesült Államok történelmét, és amelyek a „revizionista mozgalom” részeként felerősítették a rendszerszintű rasszizmus és társadalmi igazságosság kérdéseit.

Trump vádja szerint a Smithsonian múzeumok és más kulturális intézmények, amelyek az amerikai történelem és identitás fontos pilléreit képezik, egy olyan ideológia hatása alá kerültek, amely eltorzítja az Egyesült Államok eredményeit, és faji alapú megosztottságot szít. Az elnök kritikája nemcsak a múzeumok tartalmát érinti, hanem azt is, hogy az intézmények – mint a Smithsonian, amely 21 múzeumot és számos kutatóközpontot működtet – hogyan ábrázolják az amerikai társadalom történelmét és fejlődését. Trump a „faji alapú ideológiát” és a „torz narratívákat” hibáztatja azért, hogy a nemzeti identitás és történelem objektív bemutatása helyett olyan programok és nézetek dominálnak, amelyek szerinte károsak a társadalom számára.

A rendelet szerint a Smithsonian példáján keresztül, az elnök politikai irányvonalától eltérő álláspontokat és programokat kell eltávolítani, és a jövőben „elkötelezett” vezetőket kell kinevezni, akik a nemzeti értékek védelmére és az Amerikát egységben tartó narratíva előmozdítására összpontosítanak. Az egyesült államokbeli kulturális és oktatási intézmények, mint a Smithsonian, a múzeumok és egyetemi programok, Trump szerint olyan ideológiai csapdákba eshettek, amelyek elhomályosítják az amerikai történelmet és elfeledtetik a nemzet eredményeit.

Különös figyelmet kapott az afroamerikai múzeum és a különböző művészeti kiállítások, mint például a Smithsonian American Art Museum egyik kiállítása, amely szerinte a faj fogalmát túlzottan központba helyezte, miközben figyelmen kívül hagyta az amerikai társadalom által elért pozitív mérföldköveket. Az elnök különösen kifogásolta, hogy egyes kiállítások, mint például a „The Shape of Power: Stories of Race and American Sculpture”, a faji kérdéseket közvetlenül kapcsolják a hatalmi struktúrákhoz, amit Trump szerint történelmileg nem megfelelő módon interpretálnak.

Emellett Trump elnök azzal is vádolta a Smithsonian-t, hogy ideológiai torzításokat alkalmazott a nemek közötti különbségek és a női jogok területén is. Kiemelte, hogy a tervezett női múzeum esetében a cél az lenne, hogy „a női sportokban részt vevő férfi sportolók hőstetteit ünnepeljék”, amit szerinte teljes mértékben ellentétes a nemi identitással kapcsolatos alapvető biológiai és társadalmi igazságokkal.

A rendelet továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy a Belügyminisztériumnak intézkedéseket kell tennie annak érdekében, hogy „helyreállítsa” azokat a szövetségi parkokat és emlékműveket, amelyeket az elmúlt években eltávolítottak vagy módosítottak, és amelyek szerinte „hamisított történelmet” próbáltak építeni.

A rendelet összhangban áll a Trump-adminisztráció azon törekvéseivel, amelyek célja a sokszínűség és integrációs programok felszámolása. Trump elnök elhatározása, hogy átformálja az amerikai történelmi narratívát, összhangban van azokkal a politikai irányelvekkel, amelyek az amerikai identitást a hagyományos, konzervatív értékekre alapozzák, és elutasítják a társadalmi igazságosság és a faji egyenlőség kérdéseit.

A rendelet kapcsán Trump kijelentette, hogy a demokrata Biden-kormány olyan megosztó ideológiát támogatott, amely szerinte alapvetően hibás, és átalakította Amerika szabadságával kapcsolatos elképzeléseket. Az elnök kritikája szerint a Smithsonian és más tisztelt intézmények, mint a nemzeti parkok, hamis narratívákat közvetítenek, amelyek eltérnek a nemzeti büszkeség és a hagyományos amerikai értékek bemutatásától.

Trump ezen kívül saját kulturális örökségét is szeretné megerősíteni, és ezért az év elején a washingtoni Kennedy Center elnökévé nevezte ki magát. Ezzel is jelezni kívánta, hogy elnöksége alatt tartós nyomot akar hagyni az Egyesült Államok művészeti és kulturális életében.

A Trump-adminisztráció továbbá élesen bírálta a konföderációs szobrok és emlékművek eltávolítását vagy átnevezését, amelyek a polgárháború időszakának Délről származó katonai vezetőinek emlékét őrzik. Trump visszaállította a hadsereg két támaszpontjának, a Fort Benningnek és a Fort Braggnak a korábbi nevét, annak ellenére, hogy a szövetségi törvények tiltanak minden olyan gesztust, amely a polgárháborús déliek tiszteletére irányul. Az adminisztráció érvelése szerint a támaszpontok nevei valójában a hadsereg hőseinek tiszteletét fejezik ki, és nem a politikai vagy történelmi vitákat kívánják erősíteni.

Trump utasítása, miszerint Vance együttműködik a Fehér Ház költségvetési hivatalával, hogy biztosítsák a Smithsonian Intézet jövőbeli finanszírozásának a felhasználását, szintén az adminisztráció konzervatív kulturális politikáját tükrözi. A cél, hogy a Smithsonian ne költsön pénzt olyan programokra, amelyek a Trump-éra értékrendjével ellentétesek. Az elnök arra összpontosít, hogy elkerüljék azoknak a programoknak a támogatását, amelyek "lealacsonyítják a közös amerikai értékeket", vagy amelyek szerinte "megosztják az amerikaiakat faji alapon". Ezen kívül Trump figyelmeztetése arra is irányul, hogy az intézmény ne támogassa olyan ideológiai irányzatokat, amelyek "összeegyeztethetetlenek a szövetségi törvénnyel és politikával". Ez a politikai irányvonal részét képezi annak az erőfeszítésnek, hogy megerősítsék a konzervatív értékeket és visszaszorítsák a társadalmi igazságosságot hirdető kezdeményezéseket.

Ez a politika azt mutatja, hogy Trump célja egy olyan egységes és konzervatív narratíva előmozdítása, amely figyelmen kívül hagyja az amerikai társadalom történelmi árnyoldalait, és inkább azokat a pillanatokat emeli ki, amelyek a nemzeti büszkeség és az amerikai hagyományok megerősítésére szolgálnak

Ez a lépés a történelem írásának, értelmezésének és bemutatásának politikai szempontból motivált manipulációját jelenti. Trump terve, hogy átírja a történelmet és azt a saját ideológiai szemléletére szabja, nemcsak a múzeumok és a kulturális intézmények számára jelentett problémát, hanem az amerikai társadalom egészére nézve is.

*

Valószinüleg Trump a Függetlenségi Nyilatkozat 250. évfordulójára, 2026. július 4-ére is összpontosít, mivel számára ez az évforduló egy lehetőséget kínálhat a nemzeti büszkeség és a „Amerika első” politikai üzenet megerősítésére. Ez az ünnep nemcsak politikai szempontból, hanem történelmi értelemben is kulcsfontosságú, mivel Trump ezzel a jeles évfordulóval saját politikai örökségét is próbálja erősíteni, és hangsúlyozni kívánja az amerikai szabadság és önállóság fontosságát.

A jövőbeli politikai küzdelmekben Trump e lépésekkel próbálja megerősíteni saját vezető szerepét, miközben az amerikai történelem és identitás újragondolásával igyekszik további politikai tőkét kovácsolni. A történelem és kultúra irányítása tehát kulcsfontosságú eszközként szolgálhat Trump számára a politikai hatalom megerősítésére

Trump a harmadik mandátum lehetőségéről

Trump amerikai elnök egy tévéinterjúban ismét a harmadik hivatali időszakról beszélt. Bár ez sértené az Egyesült Államok alkotmányát, Trump szerint vannak "módszerek" ennek lehetővé tételére. Az NBC Newsnak adott telefonos interjújában Trump egy ezzel kapcsolatos kérdésre így válaszolt: "Nem viccelek." Trump nem zárta ki azt a forgatókönyvet sem, hogy alelnöke, JD Vance indul az elnökválasztáson, majd utat enged neki, hozzátéve: "De vannak mások is." Trump nem kívánta megmondani, hogy pontosan milyen módszerekről van szó, de kijelentése ismét felvetette az alkotmányosság és a demokratikus normák kérdését az amerikai politikában.

Az 1951-es alkotmány 22. módosítása előírja, hogy senkit sem választhatnak meg kétszernél többször az Egyesült Államok elnökének. De az elmúlt hónapokban Trump többször kacérkodott azzal, hogy tovább maradjon hivatalban. Az ellenzéki demokraták attól is tartanak, hogy a republikánus megpróbálhatja másként értelmezni az alkotmányt, hogy hosszabb ideig kormányozhasson. A jogásztársadalom is feltárt már elméleteket arról, hogyan próbálkozhatna Trump ezzel.

Összegzés

Donald Trump öröksége az amerikai politikai tájon mélyreható és tartós hatást gyakorol, amely évtizedekre meghatározza az ország politikai kultúráját és intézményi működését. Trump elnöksége alatt számos precedenst teremtett, amelyek súlyosan megingatták az Egyesült Államok demokratikus alapjait. Az általa alkalmazott populista retorika, a demokratikus normák és az intézmények folyamatos támadása, valamint a politikai polarizáció felerősítése hosszú távú következményekkel jár.

Trump politikai stílusa radikálisan átalakította az amerikai közéletet, és felvetette a kérdést, hogy hogyan lehet a demokratikus intézményeket és az igazságszolgáltatás függetlenségét megvédeni olyan politikai környezetben, ahol a vezetők nemcsak jogi, hanem morális és etikai normákat is figyelmen kívül hagynak. A populista üzenetek és a közvetlenül a társadalom legsebezhetőbb rétegeire irányuló manipulációk hatékony fegyverré váltak a politikai harcokban, és figyelmeztető példát adtak arra, hogy a tömegek érzelmi és ideológiai manipulálása hogyan vezethet demokratikus visszalépéshez.

Trump elnöksége alatt az igazságszolgáltatás és más kulcsfontosságú intézmények meggyengültek. Az amerikai jogrendszer függetlensége és pártatlansága komoly veszélyek elé került, mivel Trump gyakran próbálta aláásni azok működését, különösen, amikor a döntések nem az ő érdekeinek megfelelően alakultak. Az ilyen erőfeszítések nemcsak a jogi szférában, hanem a politikai kultúrában is mélyen rögzültek, és komoly kárt okoztak az amerikai társadalom demokratikus alapértékeiben.

A politikai és jogi rendszer helyreállítása hatalmas kihívást jelent majd az Egyesült Államok számára. A Trump által kialakított politikai hagyaték nem csupán az intézményi struktúrák megváltoztatását igényli, hanem a társadalom egészének szemléletváltására is szükség van. Ahhoz, hogy az amerikai demokrácia helyreállhasson, nemcsak jogi reformokra van szükség, hanem arra is, hogy a választók és a politikai elit visszanyerjék a tiszteletet a demokratikus normák és az igazságosság iránt. Az ország jövője ezen a választásról szóló mélyebb társadalmi és politikai diskurzuson fog múlni, ahol a közéleti etika, az igazság és a szakszerűség újra központi szerepet kaphatnak.

-000-

Szele Tamás régebbi kiváló írását ajánlom az olvasók figyelmébe:

 Elég furcsa írás jelent meg a Guardianban, annyira mindenképpen különleges, hogy nekem is felkeltse a figyelmemet. Azonban: hiszem is meg nem is, hogy Donald Trump pályáját már az 1970-es évektől a KGB egyengette volna. Ha így is volt, arról ő nem tudhatott. De ha nem tudott, akkor annál is ostobább, mint amit gondolok róla.

 

 

Az mindenképpen fontos szempont, hogy az írás egy most megjelent kötetet ismertet, melynek címe „American Kompromat”, szerzői pedig Jurij Svec, aki a KGB tisztje volt és Craig Unger újságíró. Svec úgy fogalmazta meg szándékukat, hogy

„Ott kezdtük el a munkát, ahol a Mueller-bizottság abbahagyta”

ami derék dolog, pláne, hogy Svec nagy titkok tudója, csak éppen... az egész történet szólhat arról is, hogy a szerzőpáros szeretne keresni egy kalap pénzt a kötettel. Sőt, arról is, hogy Svec, aki 1983-ban még magas rangú tiszt volt a KGB-nél, Oleg Kaluginnal egyenlő, nem teljesen szállt ki a Nagy Játékból, és most ezzel a könyvvel szívességet tesz valakiknek, csak éppen a „kiknek” kérdése nem világos.

És az sincs kizárva, hogy igaz a történet.

De akkor nagy a baj Trumpnál, mert ezt a gyerekes manipulációt egy nagycsoportos óvodás is észrevette volna.

Svecről különben annyit még mindenképpen érdemes tudnunk, hogy ő volt a Litvinyenko-per koronatanúja. Azt állította ugyanis, hogy ők ketten (mármint Litvinyenkóval) a merénylet előtt egy köztiszteletben álló brit cég megbízásából összeállítottak egy nyolcoldalas információs dossziét Oroszországról. Hát igen, nehéz a disszidens KGB-tisztek élete, ők is pénzből élnek, azt pedig meg kell keresni valahogyan... A vállalat Oroszországban tervezett, jelentős értékű beruházásához igényelte a politikai és kereskedelmi információkat tartalmazó dossziét. Svec szerint Litvinyenkót azután mérgezték meg, hogy a dosszié kényes információkat tartalmazó részleteit „szándékosan kiszivárogtatták” egy magas rangú moszkvai illetékesnek. Sőt, voltaképpen egyfajta bosszúról lehetett szó, ugyanis a Kreml illető magas rangú uráról elég kompromittáló adatok derültek ki – hogy mik, azt Svec nem árulta el annak idején a BBC-nek, amint azt sem, hogy kiről lehet szó, de mivel bíróság előtt is ezt vallotta, valószínűleg lehet igazság a történetben.

Hanem lássuk, mit mond most, Trumpról!

Csak azt, hogy Donald Trumpot 40 éven át orosz titkosszolgálati eszközként működtették, és annyira alkalmas, engedelmes alanynak bizonyult a nyugatellenes propaganda papagájaként, hogy Moszkvában időnként szó szerint megünnepelték a tevékenységét. Mármint a KGB-sek, és egymás között, mert az kicsit feltűnő lett volna, ha közepes katonai parádékat rendeznek minden ilyen alkalomból a Vörös téren.

Trump Svec szerint 1977-ben jelent meg először az oroszok látókörében, amikor feleségül vette első feleségét, Ivana Zelnickovát, a cseh származású modellt. Trump egy Csehszlovákia hírszerző szolgálata által a KGB-vel együtt felügyelt kémművelet célpontjává vált, de akkor még nem közelítették meg, csak megfigyelték, elemezték a viselkedését, nyilvántartásba vették, mint potenciálisan használható személyt. A kapcsolat három év múlva vált közelibbé, amikor Trump kétszáz televíziót akart vásárolni a Grand Hyatt New York szállóhoz, ami az övé volt, és ezeket igen kedvezményes áron egy Szemjon Kislin nevű orosz emigráns szállította neki, aki Svec szerint – bár Kislin ezt tagadja – a KGB úgynevezett „spotter-ügynökeként” működött akkoriban, tehát az ilyen „ígéretes”, használható személyiségekkel foglalkozott. De még ekkor sem használták fel Trumpot semmire.

Azonban 1987-ben feleségestől Moszkvába és Szentpétervárra látogatott. Itt már működésbe lépett a KGB: operatív ügynökök segítségével próbálták meggyőzni arról, hogy kezdjen aktív politizálásban, ugyanis „az Isten is amerikai elnöknek teremtette”. Hízelegtek, udvaroltak neki, legyezték az egóját, dicsérték a „lenyűgöző személyiségét”, azt mondták neki:

„a hozzá hasonló emberek változtathatják meg a világot”

amiben nem is hazudtak, mert úgy megváltoztatta, hogy alig ismerünk rá. Nem volt eredménytelen a győzködés: mikor Trump visszatért az Egyesült Államokba, azonnal belevetette magát a Republikánus Párt ügyeibe, rögtön elnökjelölt szeretett volna lenni – még kampánygyűlést is tartott a New Hampshire-i Portsmouthban. A nagyobb országos lapokban (New York Times, Washington Post, Boston Globe) pedig egész oldalas hirdetést adott fel, körülbelül olyan programmal, ami szerint

„Amerika külpolitikájával nincs semmi olyan baj, amin egy kicsivel több gerinc ne tudna segíteni.”

Speciel ebben nem is tévedett, bár attól függ, honnan nézzük és mit találunk bajnak – de ne feledjük, még a hidegháború utolsó éveiben járunk. Energia- és olajválságok élő emléke kísért, Trump akkori programjának része volt az az állítás is, hogy „a legyőzött Japán kizsákmányolja a győztes Amerikát”, ugyanis akkortájt tényleg volt egy komolyabb japán tőkebeáramlás az Egyesült Államokba, ha nem is kizsákmányolási vagy gyarmatosítási célokkal. Sőt, a NATO-t is bomlasztotta volna, mert azt mondta: Amerika abba kéne hagyja azon országok védelmét, amelyek egyébként képesek volnának megvédeni magukat egyedül is. Ez aztán pár éve vissza is köszönt a NATO-csúcson...

Ezt a programot viszont Svec szerint (aki akkortájt tért haza Amerikából, ahol hivatalosan a TASzSz hírügynökség washingtoni tudósítója volt) már szó szerint megünnepelték a KGB jaszenevói főparancsnokságán (Jaszenevo Moszkva egyik elővárosa, a főhadiszállás most az SZVR-é, az orosz külföldi hírszerzésé – volt azóta pár átszervezés, elvtársak). Azzal tisztában voltak, hogy ebből hivatalos kormánypolitika egyelőre nem lesz, de azzal is, hogy csak idő és rengeteg segítség kérdése, és Trumpból ezek után tényleg lehet elnök. Egyszer, majd. Ahogy Svec fogalmaz:

„Nehéz volt elhinni, hogy valaki a saját nevén ezeket a szamárságokat közzé fogja tenni, és hogy ez nyugaton igazi, komoly, felnőtt embereket fog meggyőzni, de Trump mégis megtette. És végül ez a srác elnök lett.”

Svecnek a Mueller-bizottságról is megvolt a maga véleménye:

„Számomra a Mueller-jelentés nagy csalódást okozott, mert az emberek arra számítottak, hogy ez egy alapos vizsgálat lesz a Trump és Moszkva közötti összes kapcsolatról. Ehhez képest csak a bűncselekményekkel kapcsolatos kérdésekről szólt. Trump és Moszkva kapcsolatát nem elemezték elhárítási szempontok alapján.”

Trumpról meg csak annyit mond:

„Trump sok szempontból a tökéletes célpont volt: hiúsága, nárcizmusa a toborzás természetes célpontjává tette őt. 40 éven át manipulálták, egészen megválasztásáig.”

Hát, eddig tart a Guardian írása, és nehéz eldönteni, mihez is kezdjünk vele. Trumpot sajátos személyiségjegyei valóban alkalmassá teszik bármilyen, kellőképpen kifinomult manipulációhoz, ugyanakkor rengeteg munkába kerülhetett és állandó felügyeletet igényelt volna a folyamatos befolyásolás. Ne feledjük a sok külső segítséget sem, ami mind lehetővé tette, hogy egy önimádó, ostoba, nagyra nőtt gyerek kerüljön az Egyesült Államok elnöki székébe. Azonban Svec – aki 1993-ban disszidált és árulta el a KGB-t – épp ezekről a befolyásoló évekről nem tud sokat, nem is tudhat, hiszen ő akkor már átállt. Trump 1987-es moszkvai útja viszont bizonyított tény, és a könyvtárakban fellelhető korabeli újságok tanúsítják, hogy első politikai programja – melynek egy részéhez még az utóbbi években is hű maradt, majdnem tönkretéve ezzel az Egyesült Államok szövetségi rendszerét – bizony ezekből a Jaszenevóból sugalmazott ostoba panelekből állt.

Viszont ennél több bizonyítékunk nincs a dologra. Mint említettem, Svec is dolgozhat jelenleg szó szerint akárkiknek, sőt, akár igazat is mondhat, de vezethetik anyagi érdekek is – bizonyítékok hiányában azt kell mondanom, bármi lehetséges és az ellenkezője is.

Mindenképpen, a kötet pont az, amit a címe ígér.

Amerikai Kompromat.

Az un. szocializmus idején Németh László nem volt tananyag a középiskolákban, dacára annak, hogy 1957-ben Kossuth-díjat kapott. A valamikor nagy vitákat kiváltott művei, mint A minőség forradalma és a Kisebbségben, szinte kizárólag pult alól voltak beszerezhetők, kizárólag csak antikváriusok jóvoltából. Emlékszem, hogy a szentendrei Opra Frici bácsi antikváriumában sikerült hozzám jutnom ezekhez a művekhez.
Hiába játszották a színházak Németh László drámáit, azok gyakran nem kapták meg a méltó figyelmet, amelyet a szerző jelentősége és művészete megérdemelt volna.

A szocializmus idején az írók műveinek meg kellett felelniük a szocialista realizmus elveinek, amely előírta, hogy a művek a munkásosztály életét és a szocialista rendszer vívmányait ábrázolják. Az állam szoros politikai kontroll alatt tartotta az irodalmat, és minden olyan művet, amely ellentmondott a rendszer ideológiai irányvonalának, elnyomtak vagy betiltottak. Németh László művei nem illeszkedtek ebbe az elvárásrendszerbe, mert társadalomkritikai vonatkozásaikkal, erkölcsi dilemmáikkal és a rendszer kritizálásával nem szolgálták a szocialista ideológia céljait. Munkáiban az egyéni szabadság, a lelkiismereti függetlenség és a társadalmi igazságtalanságok kérdései domináltak, amelyek ellentmondtak a szocialista rendszer hivatalos értékrendjének. Emiatt művei nem tudtak széles körben elérhetővé válni, és csak cenzúrázott formában voltak hozzáférhetők.

Azokban az idökben az irodalomnak és a művészeteknek a dolgozó nép, a munkásosztály életét kellett ábrázolniuk, és hangsúlyozniuk kellett a szocialista rendszer előnyeit és vívmányait. Az alkotásoknak pozitívan kellett ábrázolniuk a munkásosztály harcait és a forradalmi folyamatokat, valamint a szocialista ideálok megvalósulását. A művek nem állhattak szemben a szocialista állammal és annak vezetőivel. Az íróktól elvárták, hogy támogassák a rendszert és annak ideológiai alapjait, különösen a kollektivizmust, az internacionalizmust és a pártvezetés iránti hűséget. Az állam, a cenzúra és a politikai hatóságok szoros kontroll alatt tartották az irodalmi munkákat. Minden olyan művet, amely kritizálta a rendszert, vagy ellentmondott a „szocialista“ ideológiai irányvonalának, betiltották, vagy elnyomták. A művészetek szabadságát jelentősen korlátozták. Ezek a társadalmi és politikai elvárások erőteljesen hatottak arra, hogy Németh László műveinek egy része nem tudott áttörni a politikai gátakon. Mivel művei társadalomkritikai vonatkozásokat tartalmaztak, erkölcsi dilemmákat boncolgattak, és sokszor ellentmondtak a szocialista ideológiai elvárásoknak, nem feleltek meg az állami kontroll elvárásainak. Munkái nem tükrözték a szocialista rendszer "dicsőségét" és nem álltak teljes mértékben a rendszer oldalán.

Németh László műveiben az egyéni szabadság, a lelkiismereti függetlenség, az emberi méltóság és az erkölcsi felelősség kérdései domináltak. Ezen kívül a társadalmi hierarchiák, a kiszolgáltatottság és a hétköznapi emberek küzdelmeinek ábrázolása is éles ellentétben állt a szocialista ideológia hivatalos, egyenlőséget és közösségi boldogságot ígérő vízióival. Így a rendszer számára nem voltak megfelelőek, hiszen nem feleltek meg a szocialista művészeti normáknak, amelyek előírták a társadalmi és politikai rendszerek dicsőítését.

Németh László számára az írás nem csupán művészi kifejezés, hanem erkölcsi állásfoglalás is volt. Nem hitt az irodalom puszta esztétikai szerepében, hanem abban, hogy az írás felelősségteljes cselekedet, amely hat a társadalomra, formálja az olvasók gondolkodását és erkölcsi érzékét.

E felfogás szerint az író feladata nem csupán a szépség megteremtése, hanem az igazság kimondása is, még akkor is, ha ez kellemetlen vagy szembemegy az uralkodó eszmékkel. „Az írás: erkölcs” gondolatában benne rejlik az a meggyőződés, hogy az író nem vonhatja ki magát a közélet és a történelem sodrásából. Németh maga is így élt és alkotott: műveiben következetesen vizsgálta a magyar társadalom állapotát, kíméletlen elemzéseivel gyakran kivívta kortársai ellenérzését, mégis mindig a megértés és az építés szándéka vezérelte.

*

A műveinek kiadása 1966-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál kezdődött, és  1969-ben megkezdődik életmű-sorozatának kiadása.  1975 körül kezdtem el Németh László műveit olvasni és magamnak elemezni. Számomra az írásaiban megjelenő erkölcsi és filozófiai kérdések segítettek jobban megérteni a világot, amelyben éltem. A művek mélyebb megértése pedig sokszor megváltoztatta a saját gondolkodásomat is, és segített tisztázni a belső dilemmáimat.

Egy alkalommal az Egyetemi Színpadon Németh László est volt, amely különleges élményként maradt meg bennem. A műsor végén az előadóművésszel, a műsor szerkesztőjével és pár barátommal hosszasan beszélgettünk az íróról, a műveiről és Németh László felfogásáról. Azokban az években elolvastam Németh László regényeinek nagy részét, és az esszéit is. Az író műveiben az emberi döntések következményei és az erkölcsi felelősség kérdései nemcsak a társadalomra, hanem a magánéletre is érvényesek voltak, és az általa felvetett kérdések mindig érvényesek maradtak számomra.

Németh László véleményeiben, ítéleteiben, megállapításaiban sokszor tévedett, gondolatmenete erősen kötődik az akkori kor társadalmi és politikai kérdéseihez, de a kulturális identitás és értelmiségi felelősség kérdése ma is aktuális lehet.

Németh László mint gondolkodó rendkívüli jelentőséggel bírt a 20. századi magyar szellemi életben. Ő nemcsak íróként, hanem filozófusként és politikai gondolkodóként is meghatározó alakja volt a magyar társadalomnak. Munkássága, különösen a társadalom és kultúra problémáit elemző írásai, mély hatást gyakoroltak a kortárs eszmetörténetre, és még ma is viták tárgyát képezik.

Egy olyan gondolkodó volt, aki nemcsak a szavak mestere, hanem mély filozófiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozott, és ezeknek a kérdéseknek a megértésére a saját életét is felhasználta. Műveiben gyakran találkozunk a morális dilemmákkal, az emberi gyengeségekkel és erőkkel, a szenvedéssel és a megváltással, valamint a társadalmi igazságtalanságokkal.

Németh László gondolkodása elsősorban a nemzeti identitás, a magyar kultúra megújítása és a társadalmi felelősségvállalás köré épült. Különösen fontos számára volt a magyar nemzet történelmi sorsa és a kulturális örökség megőrzése, amit sok írásában kifejtett. Az ő filozófiájában a nemzeti közösség fenntartása és megerősítése volt az alapvető cél, de nemcsak politikai, hanem szellemi és kulturális értelemben is.

Egyik legfontosabb gondolati kérdése a nemzeti identitás megőrzése volt, különös tekintettel a kisebbségi helyzetekre. Írásaiban gyakran foglalkozott a magyar nemzet és a kisebbségek sorsával, és az ő megközelítésében a nemzeti közösség határozottan fontos szerepet kapott, de nem a kirekesztésre, hanem a nemzet szellemi megújulására összpontosított. A Kisebbségben című müve is ennek a problémának a feldolgozása, ahol kifejtette a kisebbségi helyzetben élő magyar közösségek gondjait, és ezzel szoros kapcsolatban volt a nemzeti kultúra védelme és az azzal kapcsolatos politikai kérdések.

Németh László számára a múlt ismerete a nemzeti önismeret és a jövőépítés alapja volt, A múlt tisztelete és megértése elengedhetetlen, de ha csak abban élünk, akkor könnyen bezárkózhatunk, és nem találunk valódi, előremutató megoldásokat.

Gondolatai ma is relevánsak lehetnek, hiszen a nemzeti identitás, a történelemértelmezés és a kulturális önazonosság kérdései napjainkban is viták tárgyát képezik. Németh szerint a múlt kiforgatása nemcsak külső erők hatására történhet, hanem belső hanyatlás és szellemi restség is hozzájárulhat ehhez.

Németh László A minőség forradalma című müve amely a 20. század közepén jelent meg, a társadalmi és kulturális változások mélyebb rétegeit tárgyalja. A mű központi gondolata az volt, hogy a modern világban a technikai fejlődés és a tömegkultúra térnyerése a minőség rovására megy. Németh szerint a társadalom egyre inkább a mennyiségre, a gyorsaságra és a hatékonyságra fókuszál, miközben a minőséget és a mélyebb emberi értékeket háttérbe szorítja. Az esszében a "forradalom" kifejezés nem csupán a politikai változásokat, hanem a szellemi és kulturális megújulást is jelenti, amely a társadalom értékrendjének átalakítását célozza.

Ez a mű különösen érdekes, ha összevetjük a mai világ helyzetével, ahol a gyors információáramlás és a tömegkultúra egyre inkább uralja a mindennapokat. Németh László ezen írásában arra figyelmeztetett, hogy a minőség – legyen az művészet, tudomány, vagy egyszerű emberi kapcsolatok – nem merülhet ki a gyorsan pótolható dolgokban. A társadalom jövője szerinte attól függ, hogy a "minőség" visszanyeri-e a mélyebb, igazabb értékeket, vagy elveszítjük a valódi emberi eszményt.

A műben Németh László az egyéni felelősségvállalást is hangsúlyozza, és a szellemi, erkölcsi forradalom szükségességét, ami nemcsak külső, hanem belső átalakulást is jelent.

A Kisebbségben Németh László egyik legfontosabb munkája, amelyet a magyar társadalom és kultúra válságos helyzetére adott válaszként írt. A mű 1939-ben jelent meg, és alapvetően a magyar nemzeti identitás problémáit tárgyalja, különösen a történelmi, kulturális és politikai kisebbségi helyzetet. Németh László itt nemcsak a politikai realitásokat elemzi, hanem a nemzeti közösség lelki és szellemi válságát is.

A mű központi gondolata, hogy Magyarország, mint kisebbségben lévő nemzet, nemcsak külső ellenségekkel, hanem belső megosztottsággal is küzd. A nemzet szellemi, kulturális és identitásbeli válságba került, és Németh László azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan lehetséges ebben a helyzetben a megújulás. A műben fontos szerepet kap a magyar értelmiség felelőssége, amely nemcsak a politikai, hanem a kulturális és szellemi életben is kiemelt szereplő.

Németh László azt is hangsúlyozza, hogy a magyar közösségnek meg kell szabadulnia a túlzott külső hatásoktól, és vissza kell találni saját belső erőforrásaihoz, történelmi örökségéhez. A Kisebbségben tehát nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is egy radikális megújulásra, forradalomra szólít.

A mű relevanciáját a mai politikai és társadalmi helyzetben is érdemes megvizsgálni, mivel a nemzeti identitás kérdése ma is aktuális, különösen, ha a politikai és társadalmi feszültségeket nézzük. Németh László figyelmeztetése arra, hogy a közösség szellemi megújulása nélkül nem lehet tartós politikai vagy társadalmi stabilitást elérni, ma is érvényes.

Németh László Kisebbségben műve esetében gyakran felmerül az antiszemitizmus vádja. Az írásában találhatók olyan kijelentések, amelyek a korszak szellemi és politikai környezetében, különösen a második világháború előtti időszakban, a magyar nemzeti identitás és társadalom válságának elemzésére tett kísérletet. Németh László a műben próbálja feltárni a nemzeti és társadalmi problémákat, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar közösség szellemi válságában a zsidóság helyzete és szerepe is központi kérdéssé vált.

Németh László kritikája elsősorban a politikai és társadalmi integrációval kapcsolatos, és a zsidó közösséget a magyar társadalom „idegen” elemének tekinti. Fontos hangsúlyozni, hogy a műben kifejtett nézetek akkoriban elterjedt gondolkodásmódot tükröznek, de ma már nemcsak hogy elfogadhatatlanok, hanem kritikusan is értékelhetők.

Németh László megközelítése akkoriban nem ritka volt, mivel az antiszemitizmus a 20. század eleji Magyarországon széleskörű társadalmi jelenség volt, és sok író, gondolkodó az etnikai, vallási vagy társadalmi különbségeket hangsúlyozva próbált megmagyarázni politikai és gazdasági problémákat. Ugyanakkor Németh László későbbi munkássága, valamint az írói életművének teljesebb megértése azt sugallja, hogy ő sem volt egyértelműen antiszemita, hanem inkább a társadalmi problémákra adott sajátos válaszokat próbált kidolgozni, amelyek az akkori közegben és politikai helyzetben értelmezhetőek.

Fontos, hogy az ilyen írásokat a történelmi kontextusban értékeljük, de ugyanakkor soha ne hagyjuk figyelmen kívül a mai szemléletet, amely a kirekesztést, előítéleteket és gyűlöletet minden formájában elítéli.

Bibó István és Németh László

Bibó István és Németh László jó barátságban voltak, és fontos szerepet játszottak egymás szellemi világában. Németh László azon gondolkodók egyike volt, akik igen jelentős hatással voltak a fiatal Bibó világképének alakulására. A két világháború közötti középosztálybeli fiatal magyar értelmiség számos más tagjához hasonlóan Bibó is rendszeresen olvasta Németh László egyszemélyes folyóiratát, az 1932–1936 között megjelenő Tanút, jóllehet magával a szerzővel csak valamikor a harmincas évek végén találkozott személyesen. A két gondolkodó közötti kapcsolat különleges volt, mivel mindketten mélyen elkötelezettek voltak a magyar nemzet és társadalom problémáinak elemzésében, de eltérő módon közelítették meg a kérdéseket.Németh László szerint a nemzet etnikai-kulturális közösség, ezzel szemben Bibó István politikai közösségként határozza meg.

Bibó István, aki a demokratikus és liberális értékek képviselője volt, jól ismerte Németh László műveit, és ő is elolvasta a Kisebbségben című röpiratot. Ugyanakkor Bibó kritikusan szemlélte Németh László munkáit, különösen a Kisebbségben antidemokratikus, kirekesztő vonásait. Bibó István számára az a fontos kérdés volt, hogy hogyan lehetne egy demokratikus közösséget kialakítani Magyarországon, amely nem a szellemi elzárkózáson vagy kisebbségi kirekesztésen alapul. Azt vallotta, hogy Magyarország megoldást csak akkor találhat a problémáira, ha minden közösség és kisebbség integrálódik a politikai és társadalmi életbe.

Németh László Kisebbségben-je Bibó számára valószínűleg egyfajta pesszimista és túlzottan nemzeti szempontú olvasmány volt, amely figyelmen kívül hagyta a társadalmi integráció fontosságát és a sokszínűség előnyeit. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy Németh László számára a nemzeti identitás megőrzése és a magyar kultúra védelme volt a központi kérdés, akkor a művében megjelenő kritikák és előítéletek egy adott történelmi és politikai helyzetből adódtak.

Ez a barátság és szellemi kapcsolat arra is rávilágít, hogy miként formálódtak a két gondolkodó politikai és társadalmi nézetei. Bibó István liberális, demokratikus szemlélete és Németh László konzervatív, nemzeti irányultsága között komoly ideológiai különbségek voltak, de az őszinte barátságuk és a kölcsönös tisztelet mindkét fél számára fontos alap volt.

Babits Mihály és Németh László

Babits Mihály is kritikusan viszonyult Németh László Kisebbségben című röpiratához, és ezt a Nyugat című folyóiratban fejtette ki. Babits, aki maga is a magyar irodalom és kultúra meghatározó alakja volt, és aki erősen elkötelezett volt a liberalizmus és a humanizmus eszméi mellett, nem osztotta Németh László nézeteit, különösen azokkal kapcsolatban, amelyek a nemzeti identitás védelmére és a kisebbségek társadalmi szerepére vonatkoztak.

Babits kritikája nemcsak a politikai, hanem a szellemi és kulturális különbségekre is reflektált. Németh László műveiben érzékelhető volt egy erős nemzeti szempontú, zárt szemlélet, amely Babits számára elidegenítő és kizáró jellegű volt. A Kisebbségben-ben megfogalmazott gondolatok, amelyek a magyar társadalom szellemi válságát és a zsidósághoz való viszonyt érintették, Babits számára elfogadhatatlanok voltak. Ő inkább egy olyan társadalomépítést képzelt el, amely a szolidaritásra és a sokszínűségre épül, és amely nem a kisebbségek kirekesztésén alapul.

A Babits és Németh László közötti szellemi konfliktus részben az akkoriban meglévő politikai és ideológiai különbségekből is adódott. Babits inkább a liberális humanizmus eszméit képviselte, míg Németh László a nemzeti és kulturális identitás megőrzését tartotta kulcsfontosságú feladatnak, ami a korszak politikai és társadalmi környezetében más hangsúlyokat kapott.

Babits kritikája azért is érdekes, mert ő maga a Nyugat folyóiraton keresztül nemcsak irodalmi, hanem politikai állásfoglalásokat is tett. Míg Németh László a nemzeti identitás és a társadalmi szolidaritás megújítására helyezte a hangsúlyt, Babits inkább a nemzetek közötti megértés és a demokratikus értékek védelmére összpontosított. Ez a különbség a két gondolkodó között alapvető ideológiai ellentétet teremtett.

A Tanú

1932-ben Németh László nézeteltérésbe keveredett Babitscsal, ami után nem írt többé a Nyugat-ba, de nem csatlakozott annak ellenfeleinek lapjaihoz sem. Ehelyett saját, ismeretterjesztő folyóiratot alapított, a Tanút, amely hamar népszerűvé vált az értelmiség körében. A folyóirat Németh László művészi és politikai elképzeléseit tükrözte, és jelentős szerepet játszott a magyar irodalmi és politikai diskurzusban az 1930-as és 1940-es években.

Németh László, mint a Tanu szerkesztője, hangsúlyozta a nemzeti megújulás és a társadalmi felelősségvállalás fontosságát. A lap a konzervatív-nemzeti irányvonalat képviselte, és számos írás sürgette a nemzeti megújulást és a társadalmi reformokat. Ebben az időszakban Németh László a jobboldali politikai körökhez is közel állt de nem vált szélsöjobboldalivá.

A Tanu jelentős hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalmi és politikai diskurzusra, mivel a nemzeti gondolkodás szellemi és társadalmi problémáira koncentrált, és válaszokat próbált adni a korszak kihívásaira. A lap Németh László munkásságának meghatározó része lett

Pár hete hosszú évtizedek után ujra olvastam Németh László könyvét:a Bűnt. A Bűn társadalmi képében olyan problémák jelennek meg, amelyek ma is léteznek: a szegénység, a kiszolgáltatott munkások helyzete, az igazságtalanság és a hatalom cinizmusa.

Németh László realista szemlélettel közelített az irodalomhoz. Számára az írás nem egy elvont, öncélú tevékenység volt, hanem a kor lenyomata, amelyet az élet és a környezet formált. Az egyéniség és a művészeti alkotás számára nemcsak eszköz volt a személyes és társadalmi kérdések feldolgozására, hanem a személyes erkölcsi és filozófiai elkötelezettsége is. Németh László számára az írás nem csupán művészeti kifejezésmód, hanem egyúttal lelkiismereti kötelesség is, amelyet a nyilvánosság elé vitt, nemcsak önmagáért, hanem társadalmi és erkölcsi szempontból is.

A Bűn esetében is érzékelhető ez a gondolat: a regény szereplői nem önmagukban állnak, hanem a társadalmi és gazdasági körülmények áldozatai. Kovács Lajos például nem eleve bűnös ember, hanem a külvilág hatására sodródik bele egy olyan élethelyzetbe, amely bűntudattal tölti el. Németh László ezzel arra is rámutat, hogy az emberi sors nem függetleníthető a történelmi és társadalmi háttértől.

Németh László „Bűn” című regénye a szerző harmadik nagyregénye, és szorosan kapcsolódik az 1935-ben megjelent „Gyász” című művéhez. Míg a Gyász egy falusi özvegyasszony lelki vívódását ábrázolja, addig a Bűn egy fiatal férfi szemszögéből mutatja be a társadalmi kiszolgáltatottságot, az erkölcsi dilemmákat és a belső küzdelmeket.

Németh László „Bűn” című regénye egy kiváló társadalomkritikai mű, amely a harmincas évek magyar valóságát tárja fel.A mű túlmutat a klasszikus társadalomkritikán, és az egyéni felelősség, az önreflexió és a bűntudat problematikáját helyezi előtérbe.

A főhős, Kovács Lajos, a vidékről a fővárosba induló fiatal parasztlegény története tipikus példája annak, hogy a falusi ember milyen illúziókkal érkezik Budapestre, és hogyan szembesül a városi élet kegyetlen realitásaival. A regényben a társadalmi különbségek, az osztálykülönbségek és a társadalmi mobilitás nehézségei erőteljesen megjelennek.

Érdekes, hogy a regényben Lajos szemszögéből látjuk a világot, aki kezdetben naivan, a saját paraszti erkölcsei és világlátása szerint próbál boldogulni, ám fokozatosan ráébred arra, hogy a városi társadalom törvényei egészen mások. Az állástalan értelmiségiek, a kizsákmányolt munkások és a társadalmi ranglétrán való kapaszkodás keserű valósága mind azt mutatják, hogy Budapest nem az „ígéret földje”, hanem egy könyörtelen gépezet, amely ledarálja a gyengéket.

Lajos végső választása – hogy a villatulajdonosnőhöz szegődik, és ezzel tulajdonképpen feladja saját függetlenségét – egyszerre tekinthető menekülésnek és alkalmazkodásnak. A regény címe, „Bűn”, szimbolikusan utalhat arra, hogy az emberi kiszolgáltatottság, a morális kompromisszumok és az önfeladás is lehet bűn, még ha a törvény szemében nem is az.

Kovács Lajos, nem egy hagyományos értelemben vett bűnöző, hanem egy olyan ember, aki a saját erkölcsi dilemmájával küzd. A „bűn” nem feltétlenül egy konkrét tett, hanem egy belső állapot, egyfajta eltávolodás az önazonosságtól és az erkölcsi értékektől. Németh László azt boncolgatja, hogy az ember képes-e túlélni önmaga árulását, és ha igen, milyen áron.

A regény egyben társadalmi látlelet is: a harmincas évek Budapestje egy olyan világ, ahol a túlélés érdekében az ember kénytelen kompromisszumokat kötni – ezek a kompromisszumok pedig sokszor erkölcsi válságba sodorják az egyént.

A bűntudat, a szorongás és a szégyen Németh László Bűn című regényében szorosan összefonódik. Lajos, a főhős, nemcsak a tettéért érez bűntudatot, hanem annak következményei és az önmagával való szembenézés miatt is szorong. Ez a hármas érzelmi dinamika—bűn, bűntudat, szorongás—egy mélyen lélektani folyamatot tár fel.

Lajos esete azt mutatja, hogy a bűn nem csupán egy külső tett vagy társadalmi ítélet kérdése, hanem belső morális küzdelem is, amelyben az egyén saját lelkiismeretével és önazonosságával szembesül. Ezért is olyan összetett a regény: nem elég csak megérteni, mi történt, hanem azt is fel kell dolgozni, hogy az ember hogyan él tovább a bűn tudatával.

A bűntelen bűnösség gondolata valóban központi elem Németh László Bűn című regényében. A történetben a szereplők nem követnek el hagyományos értelemben vett bűncselekményeket, mégis bűntudatot és szorongást élnek át, mintha valami láthatatlan, kimondatlan vétek nyomná a vállukat. Ez az erkölcsi és lélektani paradoxon arra utal, hogy a bűn nem mindig objektív, jogi kategória, hanem belső megélés, egyfajta létállapot is lehet. Lajos és a többi karakter inkább az életük körülményei, társadalmi helyzetük és döntéseik következményei miatt szenvednek, és érzik magukat bűnösnek. Ez az egzisztenciális bűnösség gondolata, amely Kierkegaard vagy Dosztojevszkij műveiben is megjelenik: az ember néha bűnösnek érzi magát, még akkor is, ha formálisan nem követett el semmit.

,,Hiába bizonyítom én, hogy ez az egész állapot, amiben élünk, bűnös, ő nem hiszi el. Nem is hiheti el, mert nem látja a bűnt. Ő nem követte el, én nem követtem el, s ha egyikünk sem követte el, miért viseljük a bűnbánatot érte.” olvasható a regényben, mely a mű egyik központi gondolatát: a kollektív bűn és a személyes felelősség dilemmáját ábrázolja. A főhős belső vívódását tükrözi, amikor az egyéni és társadalmi erkölcsösség határán keresi a válaszokat.

Az idézet alapján felvetődik a kérdés: ha valaki nem követ el tudatosan bűnt, de egy bűnös rendszer része, akkor is felelős-e érte? Ez egy mély morális és filozófiai kérdés, amely nemcsak a regény szereplőit, hanem az olvasót is elgondolkodtatja.

A Bűn című regény Németh László társadalmi kritikája, amely a szegénységet, a munkásosztály helyzetét és az egyéni küzdelmeket tárgyalja. Németh már akkor is a társadalmi egyenlőtlenségeket és a szorongó egyének belső küzdelmeit boncolgatta, amelyek ma, a Fidesz által irányított, fasiszta jellegű magyar társadalomban ismét előtérbe kerültek. Ha ma körülnézünk, láthatjuk, hogy a regényben felvetett problémák napjainkban is érvényesek, különösen a fekete munkára kényszerült emberek és a szociális egyenlőtlenségek terén.

*

Sajnos Németh László a 20. századi magyar történelem elfeledett alakjai közé tartozik. Modern társadalomban az, ami a nyilvánosságban nem nyer reprezentációt, a közönség számára egész egyszerűen nem létezik- ahogy ezt Hunyadkürti Soma Mérce 2021. április 18 számában kifejti. Elfelejtettük azt, ahogy valójában élt, cselekedett és gondolkodott. Műveit alig olvassák, drámáit nem játsszák, neve pedig egyre ritkábban bukkan fel a társadalmi és kulturális diskurzusban. A történelem- és irodalomtudományi szakmunkákban még megjelenik, de mindez nem elég ahhoz, hogy valóban élő hagyomány maradjon. TGM irta a következöket Németh László szellemével kapcsolatban: „Németh László ma zavarba ejt, mert a szellemi fajvédelem legnagyobb képviselőjéből nem lehet jobboldalit faragni. A Tisza grófot, Bethlen grófot és Teleki grófot eszményének tekintő fajkonzervatív-sovén rezsim ugyan mit kezdhet azzal az emberrel, aki leghírhedtebb megnyilatkozásában, a szörnyű (második) szárszói beszédben így szól (indokoltan) a Horthy-korszakról: „Az a rendszer, amelyben az 1919-i forradalom óta élünk, talán még szűkebb, sivárabb, mint a régibb katasztrófákkal ránk szakadók. Habsburg-restauráció császár nélkül: így neveztem el egy régibb írásomban, s valóban mindazok a nemzetközi elemek, amelyeket a Habsburg Birodalom népeiből népei ellen kitenyésztett: arisztokrácia, klérus, nagytőke, nagy fénnyel iktattattak vissza tekintélyükbe; éppen csak a császárt nem lehetett visszahozni, idegen tilalomra. Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak föl, mi a régi Habsburg-monarchia romjait őriztük; épületeink ennek a stílusában épültek; történelmünket ennek az igazolására fogalmaztuk át; Szent István-i gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget. S ez az anakronizmus jellemezte államunkat befelé is. A parasztságot... rövid kisgazda fölbuzdulás után kirakták a politikából: a munkásság forradalmi »bűnei« miatt karcerben [fogdában] ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává. Az osztrák és kiegyezett kormányok alatt sosem volt olyan kevés művelt fő az ország ügyeit vivők közt. A gondolkozó magyar, ha fölfelé kellett néznie, nem Metternich-féle ellenfelekkel, pompásan sakkozó világfiakkal állt szemben, mint Széchenyi korában, hanem analfabétákkal. A magyarság ebben a rendszerben csak néhány maharadzsájával vett részt; kizárása az állam viteléből, társadalmi magára maradása, elbitangolódása – a bennszülötté válás föltételei – súlyosabbak voltak, mint bármikor.”

Németh László életművének újraértelmezése ma is fontos feladat az irodalomtudósok számára. Gondolkodásának ellentmondásai, a korhoz való viszonya és eszméinek összetettsége miatt sokan nehezen helyezik el a magyar szellemi élet térképén. Mégis, ha félretesszük az ideológiai skatulyázás kényszerét, és figyelmesen olvassuk műveit, egy olyan író és gondolkodó képe bontakozik ki előttünk, aki szenvedélyesen hitt a magyar kultúra megújításának lehetőségében.

A kérdés ma már nem az, hogy Németh László „jobb- vagy baloldali” szerző volt-e, hanem hogy felvetett problémái – a szellemi függetlenség, az oktatás és a társadalmi felelősség kérdései – mennyiben relevánsak ma is. Hiszen amitől egy gondolkodó igazán élő marad, az nem csupán az akadémiai emlékezés, hanem az, hogy eszméi újra és újra felbukkannak a közös gondolkodásban. A jelenlegi kulturális és társadalmi környezetben, amikor az oktatás és az értelmiség szerepe ismét vita tárgya, talán érdemes lenne újra kézbe venni műveit – és megérteni, mit mondhatnak nekünk a 21. században

-000-

A Kádár-korszakban  tabunak számítottak azok a kérdések is, amelyek a határon kívüli magyar kisebbségek helyzetét és jogaikat érintették. A kommunista rezsim számára a külhoni magyar közösségek, különösen azok, akik a szomszédos országokban éltek, politikailag kényes témát jelentettek. A határon túli magyarok jogai és identitása olyan kérdéskör volt, amelyet elnyomtak, mivel a Kádár-rendszer igyekezett megakadályozni bármiféle nemzetközi szolidaritást, amely aláásná a kommunista ideológiát és a szocialista állam stabilitását.

A magyar kisebbségek helyzetével kapcsolatosan a magyar állam hivatalosan nem foglalkozott, és azokat a kérdéseket, amelyek a magyar közösségek autonómiáját, kultúrájuk védelmét vagy a kisebbségi jogokat érintették, nem tűzték napirendre. Még a magyar külpolitika is inkább elkerülte az olyan nyilvános állásfoglalásokat, amelyek a szomszédos országokban élő magyarok jogait érintették. Az olyan események, mint a magyar nemzeti ünnepek, vagy akár a kisebbségi kultúrák megjelenése a közéletben, gyakran csak cenzúrázva vagy elferdítve jelenhettek meg.

A kisebbségi magyarok helyzete a Kádár-korszakban a haza iránti elkötelezettség és a politikai engedékenység ellentmondásában volt megrekedve, miközben a politikai vezetés azt próbálta közvetíteni, hogy Magyarország a "szocialista testvériség" jegyében éli mindennapjait, miközben az etnikai és nemzeti kérdésekről nem beszélhettek nyíltan.

Kunszabó Ferenc Modern népirtás és az ellene való orvosság című írása  jelentős felháborodást keltett a Kádár-rendszer vezetői és propagandistái körében, amikor  a müncheni Új Látóhatár című folyóiratban 1978 -ban. Ebben a tanulmányában amelyben Kunszabó nem a sérelmeket sorolja fel, hanem a „bűnösségi komplexus” történeti okait és a belső, kollektív „önfelszabadítás” lehetőségeit tárja fel.  A cikkben Kunszabó a „modern népirtás” fogalmát alkalmazta, amely alatt nem a fizikai erőszakot, hanem inkább a kultúra, a nyelv, az identitás és a nemzeti összetartozás erodálódását értette. Ez a tanulmány a Kádár-rendszer számára különösen kínos volt, hogy a magyar nemzeti kérdés és a határon túli magyarok jogai nemcsak a rendszer politikai legitimitását kérdőjelezhették meg, hanem a nemzetközi közvélemény előtt is kompromittáló lehetett.
A  kádári propagandisták az ilyen írásokat elítélték, hiszen a rendszer hivatalosan az egység és a testvériség ideológiáját hirdette, és el akarta kerülni a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos bármiféle nyilvános problémamegoldást, amely a nemzetiségi kérdéseket feszegette. A Kádár-rendszer és a mögötte álló pártpropaganda a nemzeti kérdéseket  tabuként kezelte, mivel úgy tekintette, hogy ezek megosztják az embereket és fenyegethetik a rendszer stabilitását.
Ez az írás tehát valóban komoly provokáció volt a rendszer számára, és sokak számára figyelmeztetésként szolgált, hogy a Kádár-korszak nemcsak a belső problémákat, hanem a külhoni magyar közösségek problémáit is súlyosan elhanyagolta, vagy éppenséggel elnyomta. Ez a cikk közvetett módon a Szabad Európa Rádió (SZER) révén vált ismertté a magyar közönség számára. A SZER adásaiban és műsoraiban, amelyek között rendszeresen szerepeltek a Kádár-rendszerrel szembeni kritikák, politikai elemzések és társadalmi problémák, a külföldi magyar sajtó és kulturális folyóiratok hírei eljutottak Magyarországra, és így válhattak a közönség számára ismertekké.

Az erdélyi magyarság különösen veszélyeztetett helyzetben volt a Ceaușescu nevével fémjelzett szélsőséges nacionalista bolsevik rendszer idején. Nicolae Ceaușescu, aki 1965-től 1989-ig vezette Romániát, a nacionalizmus és az állami centralizálás politikáját alkalmazta, ami súlyosan érintette az országban élő kisebbségeket, különösen az erdélyi magyarságot.

A Ceaușescu-rezsim különösen erőteljesen próbálta elnyomni az erdélyi magyar közösség kultúráját és identitását, miközben egyre inkább a román nemzeti állam egységét hangsúlyozta. A magyar nyelv használatát, a magyar intézményeket, az oktatást és a vallási szabadságot folyamatosan korlátozták, és ezek a lépések különösen élesek voltak az 1970-es és 1980-as években. Ceaușescu célja az volt, hogy asszimilálja a magyarokat, és felszámolja a magyar nyelvű iskolákat, valamint a magyar kultúrát őrző közösségeket.

Az egyik legismertebb és legdrámaibb intézkedés a rendszeres telepítési program volt, amely során a Ceaușescu-rezsim az erdélyi falvakat és kisebb városokat próbálta elrománosítani. Az erdélyi magyar falvakat és közösségeket megpróbálták eltüntetni a térképről, és helyettük román telepeseket telepítettek be. Ez a program különösen súlyosan érintette a székelyföldi magyarokat, ahol a magyarság aránya hagyományosan magas volt.

Emellett Ceaușescu folytatta a romániai "etnikai tisztogatást", amely célja az volt, hogy a magyar és más kisebbségi közösségeket marginalizálja és elnyomja. Az állami politika gyakran élesen szembefordult az erdélyi magyar identitás megőrzésével, és sok magyar történelmi, kulturális és vallási emlékhelyet próbáltak felszámolni. Az iskolákban a román nyelvű oktatás dominált, és a magyar nyelvű oktatás korlátozásra került.
A "falurombolás" programja is jelentős hatással volt az erdélyi magyarságra: Ceaușescu egyes falvakat leromboltatott, hogy modern, szocialista épületek és infrastruktúra jöhessen létre, ezzel is próbálva megváltoztatni a vidéki közösségek etnikai összetételét.

A legszembetűnőbb politikai következmény az volt, hogy a Ceaușescu-rezsim megpróbálta eltüntetni a magyar közösség látható jeleit, és a határon túli magyarokat másodrangú állampolgárokká kívánta tenni. Az erdélyi magyarság élete a nemzetiségi jogok és az identitás megőrzése szempontjából egyre nehezebbé vált, miközben a rendszer propagandája elítélte a magyar közösséget, mint „elmaradott” vagy „idegen” elemet a román államban.

1973-ban Ceausescu rezsimje egy olyan törvényt fogadott el, amely jelentősen korlátozta a magyar nyelvű oktatás és iskolák működését Romániában, különösen Erdélyben, ahol a magyar kisebbség jelentős része él. Az intézkedés célja az volt, hogy fokozza a románosítást, és csökkentse a magyar nyelv használatát az oktatásban.
Ez a törvény részben a Ceaușescu-féle "nacionalista bolsevik" politikát szolgálta, amely a román nemzet egységét hirdette, és elnyomta a nem román etnikai csoportokat, köztük a magyarokat. Az erdélyi magyar közösség számára az egyik legfontosabb kultúrális intézmény az iskolák és egyetemek voltak, ahol magyarul tanulhattak. A törvény következményeként több magyar nyelvű iskola és tantárgy megszüntetésére került sor, és a magyar nyelvű oktatás szűkült.

A legfontosabb intézkedések közé tartoztak:

• Az iskolák románosítása: Egyre több magyar nyelvű iskolát zártak be, és a meglévő magyar nyelvű oktatási intézményeket román nyelvű iskolákká alakították át.

• A tantárgyak román nyelvű oktatása: Az iskolai tantárgyak egyre inkább román nyelven kezdtek zajlani, és a magyar nyelvű oktatás egyre szűkebb körre korlátozódott.

• A magyar nyelvű felsőoktatás korlátozása: Az egyetemeken is csökkentették a magyar nyelvű képzés lehetőségét, és gyakran kötelezték a magyar diákokat, hogy román nyelven tanuljanak.

Ez a törvény és az azt követő intézkedések az erdélyi magyar közösség számára súlyos következményekkel jártak, és jelentősen hozzájárultak a magyar identitás és kultúra eróziójához.

Az illegális Erdélyi Magyar Sajtószolgálat (Erdélyi Magyar Sajtó) 1985-ös jelentése szerint az utolsó kolozsvári magyar iskolákat ekkorra már felszámolták. A vegyes nemzetiségű középiskolákban csökkentették a magyar osztályok számát, miközben új román osztályokat vezettek be, és új román tanárokat neveztek ki. A magyar osztályok megszüntetése után a tanulókat általában román líceumokba küldték. 

A nagyváradi 5. számú líceumban 1984/1985-ig magyarul, majd románul is folyt az oktatás.

A szatmári 5. számú Ipari Líceumban 1985-ig magyarul tanítottak, ekkor három román osztályt hoztak létre, majd az 1985/1986-os tanévben tovább korlátozták a magyar tanítást.

Bihar megyében (Bihar) az összes magyar osztályban számos tantárgyat csak románul tanítanak, és a tanulóknak a szünetekben csak románul kell beszélniük. 1985-ben Kovászna (Kovászna) és Hargita (Hargita) megyében is megszüntették a magyar iskolákat, amelyek akár 85-90%-ban magyarok voltak, a volt magyar iskolákban csak néhány magyar osztály maradt.

Az egykori magyar iskolák osztályai is fokozatosan beépülntek a román iskolákba. Ez volt a történt a magyar iskolákkal egész Erdély területén.

 Ezek az intézkedések mind a nyelvhasználat, mind a magyar identitás fenntartása szempontjából hatalmas veszteséget jelentettek. A magyar közösség számára az oktatás kulcsfontosságú tényező volt az identitás megőrzésében, és az iskolák bezárása, valamint az oktatás románosítása egyértelmű jele volt annak, hogy a Ceausescu-rezsim nemcsak a politikai, hanem a kulturális és nyelvi erőszakot is alkalmazott.
A románosítás egy folyamatos és hosszú távú politika volt, amely nemcsak az iskolákat, hanem a magyar nyelv használatát is erőteljesen korlátozta az iskolákban, munkahelyeken és a mindennapi életben. Az erdélyi magyar közösség számára mindez nemcsak oktatási, hanem identitásbeli válságot is jelentett, amelynek következményei még a rendszerváltás után is érezhetők voltak.

Kádár-rendszerben a Ceaușescu-rezsim elleni kritikák és az erdélyi magyarság szenvedései olyan tabu témák voltak, amelyeket nagyon veszélyes volt nyilvánosan tárgyalni Magyarországon. A Kádár János vezetésével működő magyar kommunista állam alapvetően próbálta elkerülni a nyugati kapcsolatok és a romániai magyar sors nyilvános vitáját, mivel ezek a kérdések érzékeny politikai és diplomáciai feszültségeket okozhattak volna.

A Kádár-rendszer egyik jellemzője volt, hogy a politikai elnyomás és a cenzúra szigorúan szabályozta a külpolitikát és a nemzetközi ügyeket, különösen az olyan, Romániával kapcsolatos témákat, amelyek a magyar kisebbségek helyzetét érintették. A rendszer inkább próbálta fenntartani a látszólagos jó kapcsolatokat Romániával, miközben belsőleg próbálták elnyomni a témát, hogy ne szólaljanak meg a magyar kisebbségek jogsértései.

Ennek következtében a Kádár-kormány nem engedte meg, hogy társadalmi diskurzus folyon a magyar kisebbségek helyzetéről, különösen Erdélyben, ahol a román állam elnyomó politikája már évtizedek óta éreztette hatását. Az ilyen beszélgetések veszélyesek voltak, és súlyos politikai következményekkel járhattak a Kádár-kormány számára, amely igyekezett megtartani a politikai stabilitást és nem került szembe a nemzetközi szinten érzékeny témákkal.

A rendszer szoros cenzúrája miatt ezek a kérdések csak a SZER (Szabad Európa Rádió) adásaiban vagy a politikailag kritikus magyar emigráns közösségekhez eljutott hírekből voltak elérhetőek. A Kádár-korszakban családi érintettség nélkül, vagyis akkor, ha valakinek volt közvetlen rokona Erdélyben vagy Romániában, nehéz volt ilyen információkhoz jutni, mivel a rendszer igyekezett eltitkolni a kisebbségi jogsértéseket. Az emberek a külhoni magyar sajtó, mint a SZER vagy az amerikai Magyar Rádió révén, illetve az emigrációból származó hírekből értesültek arról, mi történik a másik oldalról. Sőt, nemcsak az erdélyi magyar iskolák helyzete, hanem a románosítási politika és a nyelvhasználat korlátozása is olyan témák voltak, amelyekről a Kádár-rendszer igyekezett elhallgatni a nyilvánosság előtt. A szocialista blokk tagjaként a magyar vezetés, noha bizonyos mértékig elismerte a romániai magyar kisebbség problémáit, nem tett semmit ezek orvoslásáért, és megpróbálta elkerülni a diplomáciai konfliktust Romániával.

Ezért a magyar közvélemény csak különleges forrásokból értesülhetett a valós helyzetről, mint például a külföldi rádióállomások vagy a családi kapcsolatokat ápoló személyek. A téma tehát a nem hivatalos csatornákon élt, és a Kádár-rendszer politikai elnyomása miatt csak a legbátrabbak vállalták, hogy szóvá tegyék.

1978 ban román államelnök USA-ból  hazatérte után Takács Lajos, a Babeş–Bolyai Egyetem volt rektora, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának márciusban megerősít tett alelnöke 27 oldalas beadványban tárta fel a magyar kisebbség helyzetét és sérelmeit, főleg az egyre inkább elsorvasztott iskolarendszert állítva a középpontba. A beadványt a CHRR az amerikai Külügyminisztérium illetékeseihez is eljuttatta. Emellett Sütő András egy hétoldalas beadványban, Fazekas János miniszterelnök helyettes pedig egy, a román legfőbb vezetőnek küldött levélben taglalta a magyarságot ért jogsértéseket

A Ceaușescu-rendszer alatt sok olyan erdélyi magyar politikus és értelmiségi volt, akik elkötelezetten küzdöttek a romániai magyar közösség jogaiért, de ezek az emberek gyakran súlyos személyes kockázatot vállaltak, mivel a román állam elnyomó politikája nem tűrte a kritikát, és az ilyen személyeket gyakran meghurcolták, megfigyelték vagy akár börtönbe zárták.

Király Károly is ilyen ember volt aki már  1978-ban aktívan fellépett a romániai magyar közösséget sújtó diszkriminatív és jogtipró intézkedések ellen. Ekkor kezdett levelekkel és memorandumokkal tiltakozni a román állami vezetés és a Román Kommunista Párt kisebbségekkel, köztük a magyar kisebbséggel szembeni jogsértő politikája ellen. 1977 és 1987 között összesen 15 tiltakozó levelet, emlékiratot és memorandumot juttatott el a román párt- és állami vezetéshez, amelyekben az erdélyi magyarok jogainak védelmére szólította fel a hatóságokat. Emellett a Ceaușescu házaspár személykultusza, valamint a román antidemokratikus gazdasági és társadalmi politikák ellen is hevesen kiállt.

Király Károly levelei külföldre is eljutottak, és így tájékoztatta a nemzetközi közvéleményt a romániai magyarok jogait ért sérelmekről és a Ceausescu-rezsim igazságtalanságairól. A 62 romániai magyar értelmiségi által névtelenül szerzett Malomkövek között – Levél a román értelmiséghez című 17 oldalas nyílt levél – a román pályatársaknak címezve – a romániai tudományos és kulturális sajtóban folyó nyílt magyarellenes uszítást és történelemhamisítást tárgyalta. A levelet 1978. május 25-én keltezték, és az egyik legelső „szamizdat” volt, szerzőjére azonban mai napig nem derült fény. Ez a levél fontos része volt a romániai magyar közösség küzdelmének, amely a Ceaușescu-rendszer elnyomó politikájával szemben a nemzetközi figyelem felkeltésére és a román hatóságokkal való szembenézésre irányult.
A román pártállam és a hatóságok válasza a tiltakozásokra megtorlások, zaklatások és a politikai aktivitás elnyomása volt, de Király Károly munkássága és bátor kiállása hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi közösség is tudomást szerezzen a romániai magyarok helyzetéről.

De Magyarország mélyen hallgatott Király Károly és más hasonló politikai aktivisták tiltakozásairól és a romániai magyar közösséget érintő jogsértésekről a Kádár-rendszer idején. A magyar vezetés, mivel a szovjet blokk részeként működött, politikai korlátok közé volt szorítva, és nem vállalt nyílt konfrontációt a román rezsimmel, különösen nem az etnikai kisebbségeket érintő kérdésekben.

A magyar–román kapcsolatok történetében különös és emlékezetes helyet foglal el az 1977-i debreceni–nagyváradi csúcstalálkozó. Az 1977-i debreceni–nagyváradi találkozót a kényszer szülte de az előkészítő tárgyalások 1977. június elején mégis megkezdődtek Debrecenben. A magyarok szerették volna a napirendbe felvenni az erdélyi magyarok helyzetét, de ezt a románok elutasították.  Ceausescu korábban kijelentette: „Románia egységes nemzetállam.” Ez a kijelentése figyelmen kívül hagyta a Romániában élő különböző etnikai csoportok sokszínűségét. Románia területén nemcsak a magyar közösség található, hanem számos más nemzetiség is jelen van, mint a svábok, szászok, rutének, lengyelek, szerbek, horvátok, bolgárok, örmények, görögök és egy jelentős cigány közösség.

Ceausescu politikája, különösen a nemzetiségek asszimilációjára irányuló intézkedések, szoros kapcsolatban álltak a diktatúra centralizált, nacionalista elképzeléseivel. A rendszer próbálta minimalizálni a kisebbségi identitásokat és erősíteni a román nemzetállamot, ami sok etnikai közösség számára konfliktusokat és elnyomást jelentett.

Kijelentése nem hagyott kétséget afelől, hogy a nemzetiségek dolgában nem várható változás. A magyar-román kapcsolatokban szinte nem történt változás 1977 után a magyar nemzetiségiek  elnyomása erősödött. 

Az 1980-as évek végére azonban Magyarországon és Romániában is változások álltak be: Magyarországon 1988. május 22-én leváltották főtitkári pozíciójából Kádár Jánost. Romániában viszont Ceaușescun fokozatosan eluralkodott a paranoia és egyre elnyomóbb lett a diktatúra, és az úgynevezett „szisztematizálási terv” részeként elindult a falurombolás. Emiatt mind a magyar kormány, mind az erősödő magyarországi ellenzék körében nőtt az érdeklődés az erdélyi magyarok sorsa iránt.

 Majd 1988. január 14-én hosszú írás jelent meg a Népszabadságban Kanyó András tollából. A cikk az emberi jogok nemzetközi viszonyait taglalva jutott el a határon túli magyarok helyzetéhez, határozott, az új politikai irányvonallal összecsengő véleményt megfogalmazva. „El kell utasítanunk viszont azokat a téves nézeteket, miszerint a nemzeti kisebbségek problémája már megoldott volna. A szocializmus még egyetlen kérdést sem oldott meg automatikusan, ezt sem. Szólnunk kell Európa legnagyobb nemzeti kisebbségéről, a határainkon kívül élő magyarokról is. Tudjuk, hogy ezt a gondunkat senki sem vállalhatja át tőlünk. Törődnünk kell tehát vele, ez viszont csakis nemzetközi együttműködés keretében lehetséges. Erre is van követendő példa.” Az irányváltás folyamatában mérföldkőnek számít Szűrös Mátyás 1988. január 25-i rádióinterjúja. A Magyar Rádió Rádiónapló című műsorában Szécsi Éva és Kerekes András műsorvezetők kérdéseire válaszolva, külpolitikai tematikájú interjú keretében fejtette ki a párt álláspontját. Szűrös így fogalmazott: „Egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a határainkon kívül élő nemzetiség, főleg a Kárpát-medencében élő magyarság a magyar nemzet részét képezi. [...] Ezért joggal elvárhatják, hogy Magyarország minden körülmények között felelősséget érezzen érettük is; kellő határozottsággal tegye szóvá hátrányos megkülönböztetéseiket; nemzetközi kapcsolatainak alakításában legyen tekintettel rájuk, érvényesítse az ő érdekeiket is."1988 elejére tehát a határon túli magyarságot illetően az új magyar külpolitikai irányvonal egyértelmű deklarálása megtörtént. Ez volt az a dátum amikor már nyilvánosan lehetett a kisebbségi magyarok helyzetéről beszélni.

Ilyen előzmények  után történt az un aradi találkozó Ceausescu és Grósz Károly között. Ezt a  megbeszélést alapvetően a „süketek beszéde”-ként lehet értékelni.Ceaușescu üdvözlő beszédében némi történelmi eszmefuttatást tett a „kétezer-hatvan éves” román és az „ezeréves magyar” nemzet egymás melletti történelmi sorsáról majd Grósz  tíz pontos javaslatcsomagját ismertette.

A találkozó eredménytelenül zárult.

*

A Kádár-rendszerben a hivatalos magyar politika tudatosan elhallgatta a határon túli magyar közösségek problémáit, különösen a romániai magyarság jogfosztottságát. A rendszer alapelve a „kölcsönösen előnyös” szocialista nemzetközi kapcsolatok fenntartása volt, így a magyar vezetés nem konfrontálódott a Ceaușescu-rezsimmel a kisebbségi jogok kérdésében. A határon túli magyarság sorsa csupán a nem hivatalos csatornákon, például a Szabad Európa Rádió vagy emigráns értelmiségiek révén került szóba.
Ezzel szemben a mai Fidesz-politika látszólag kiemelt figyelmet fordít az erdélyi magyarságra, de ezt inkább saját pártpolitikai és hatalmi céljainak érdekében teszi. A magyar kormány az erdélyi magyar közösségeket politikai támogatásának biztosítására használja fel, miközben a valós kisebbségi érdekérvényesítés helyett a lojalitás megteremtésére és fenntartására összpontosít. Ennek következménye, hogy az erdélyi magyarság egyre inkább belpolitikai eszközzé válik, amely hosszú távon gyengítheti a közösség valódi autonómiatörekvéseit és érdekérvényesítési lehetőségeit.

A Fidesz politikája Erdélyben nem feltétlenül a helyi magyar közösség önállóságát és érdekérvényesítését segíti, hanem inkább egy lojális klientúrát épít ki. Az állampolgársági törvény módosítása, amely lehetővé tette a határon túli magyarok számára, hogy megszerezzék a magyar állampolgárságot, valóban erőteljes politikai eszközként is szolgált a Fidesz számára, különösen a választási támogatás megszerzésében. A Fidesz politikai stratégiájában az erdélyi és más határon túli magyar közösségek nemcsak kulturális és identitásbeli szempontból, hanem választási szempontból is fontos szereplők lettek.

Az állampolgárság kiterjesztésével a kormány célja az volt, hogy megerősítse a határon túli magyar közösségek identitását, de egyúttal lehetőséget biztosított arra is, hogy a Fidesz a határon túli magyar szavazatokra is számítson a választások során.A jogszabály mögötti motivációk tehát kettősek voltak: egyrészt az erdélyi magyarok identitásának védelmét és a nemzeti összetartozás érzésének erősítését szolgálta, másrészt a kormány politikai befolyásának növelésére is törekedett, mivel a határon túli magyar közösségek szavazatai elengedhetetlenek voltak a Fidesz választási győzelmeihez

A Fidesz-kormány jelentős anyagi támogatást nyújt az erdélyi magyar közösségnek különböző csatornákon keresztül. Ezek a támogatások érintik az oktatást, kultúrát, médiát és gazdasági fejlesztéseket. Például a magyar kormány megemelte a romániai magyar nyelvű oktatásban részt vevő pedagógusok támogatását, valamint támogatta iskolabuszprogramok elindítását Erdély szórványtelepülésein. Ugyanakkor kritikák is megfogalmazódnak e támogatások átláthatóságával kapcsolatban. A Bethlen Gábor Alap mára inkább egy kifizetőhellyé vált, amely politikai döntések végrehajtását szolgálja, miközben a támogatások elosztása nem mindig átlátható. A Fidesz aktívan részt vett az erdélyi magyar politikai tér átalakításában. Például támogatta az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozását az RMDSZ alternatívájaként, bár az EMNP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. ​

Emellett a Fidesz az RMDSZ-t is befolyásolja, pénzügyi támogatások révén erősítve meg a kapcsolatot. Ez a támogatási rendszer azonban kérdéseket vet fel az RMDSZ függetlenségével és a helyi politikai autonómiával kapcsolatban. A Fidesz támogatottsága az erdélyi magyarok körében magas. Egy 2022-es felmérés szerint a magyarországi kormánypártok támogatottsága 90,8% volt az erdélyi magyarok körében. ​
Ugyanakkor vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a Fidesz politikája megosztja az erdélyi magyar közösséget. Egyes elemzők szerint a Fidesz jobboldali populizmusa termékeny talajra hullott, míg az RMDSZ kettős beszéde nem hozza lázba az erdélyi magyar közvéleményt. 

​A Fidesz erdélyi tevékenysége komplex és ellentmondásos. Miközben jelentős anyagi és politikai támogatást nyújt az erdélyi magyar közösségnek, felmerülnek kérdések a támogatások átláthatóságával, a helyi politikai autonómiával és a közösség megosztottságával kapcsolatban.

-000-

„Szomorú egy olyan országban racionalistának lenni, az értelem erejében bizakodni, ahol minduntalan Messiás vált Messiást.”– Lengyel László

Magyar Péter kormányzati és állami pénzügyi tapasztalattal rendelkezik, amelyet a Fidesz-kormányok alatt betöltött pozícióinak köszönhet. Egyértelműen a rendszer bennfentese volt, hiszen külügyi tisztségviselőként, majd az Európai Unió melletti állandó képviseletnél, később pedig a Miniszterelnökségen is dolgozott. Az MBH Banknál és a Diákhitel Központ élén pedig már az állami pénzügyek területén tevékenykedett. Magyar Péter egyszer arról beszélt, hogy "Világszerte egyedülálló a magyar diákhitelezési modell." Ez az állítás hangsúlyozza tapasztalatát, miközben kérdéseket vet fel a hitelességét illetően, különösen most, amikor éppen az általa korábban képviselt politikai és gazdasági környezetet bírálja.

Az anyag a Diákhitel Központ (DHK) által kötött szerződésekkel kapcsolatos problémákról is beszámol. Bár a kedvezőtlen tendenciát a menedzsment is észlelhette, és ezért költöttek közel félmilliárd forintot hirdetésekre, reklámokra és tanácsadásra, a megrendelt kutatások, elemzések és tanulmányok díjazása több esetben nem állt arányban az ellenszolgáltatással. Ráadásul triviális megállapításokra jutottak, melyek az interneten ingyenesen elérhetőek voltak, és olyan cégeket kértek fel ajánlattételre, amelyek teljesítőképessége kérdéses volt. Az Átlátszó által közzétett információk alapján ezek a dolgok tovább árnyalják Magyar Péter eddigi szerepét és hitelességét.

Magyar Péter és Varga Judit válása után férje minden erejével próbál politikai eszközökkel személyes bosszút állni. Órákkal azután, hogy volt felesége bejelentette visszavonulását a politikától, Magyar Péter Facebook-bejegyzést tett közzé, melyben lemondott két állami vállalatnál betöltött tisztségéről és lemondott az MBH Bank igazgatósági tagságáról. Azt írta, hogy az elmúlt években ráébredt: az Orbán Viktor kormányzásának céljaként megfogalmazott "nemzeti, szuverén, polgári Magyarország" eszméje valójában egy "politikai termék", amely a tömeges korrupció és a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező személyek vagyonátruházásainak elfedését szolgálja.

Néhány hónap alatt Magyar Péter kilépett Varga Judit ex-igazságügyminiszter árnyékából, és mára jelentős tömegeket vonz a NER-en belülről érkező jogász. Csatlakozott a Tisztelet és Szabadság Párthoz, hogy induljon a 2024-es európai parlamenti választáson. Azt mondja, hogy nem új pártot alapít, hanem átveszi a már vegetáló pártot, hogy elkerülje a Fidesz által irányított Nemzeti Választási Iroda esetleges adminisztratív akadályait.

Magyar Péter azt is kijelentette, hogy lesznek olyan szakemberek, akik korábban a Fideszt segítették, de most átlépnek a Tisza Párthoz. Így úgy tűnik, hogy Magyar Péternek nincs szakember csapata, és most próbálja elcsábítani őket a Fidesztől. De vajon milyen szakemberekre alapozhat Magyar Péter, akik eddig felelősek voltak mindazért, ami az elmúlt 11 évben történt az országban? A kérdés jogos, hiszen azok a személyek, akik korábban részt vettek a Fidesz politikájában, kétséges, hogy az új irányvonal hiteles alakítói lesznek.

Magyar Péter többször is kijelentette, hogy jobboldali ember, de azt mondja, hogy "Teljesen mindegy, hogy demokrácia, vagy jogállam. Nem szeretem ezeket a szavakat, teljesen feleslegesek." Most leleplezési szándékkal úgy nyilatkozik, hogy ő meggyőződéses jobboldali, nemzeti érzelmű ember, és ha változás lesz, annak a rendszeren belülről kell jönnie. Szerinte a problémát nem az jelenti, hogy nincs jogállam és demokrácia, hanem az, hogy pár családé "az ország fele". Ez az aggasztó, mivel a NER jogtalanságai és igazságtalanságai ellen tiltakozó ellenzék nem is reagál erre a megállapításra, hanem inkább tiszteli Magyar Péter bátorságát.

A probléma, hogy Magyar Péter egy sértett ember, aki bosszút akar állni, és politikai véleménye gyakran változik. Ez arra utal, hogy Magyar Péter inkább egy éretlen politikus, akinek politikai gondolkodása inkább személyes sérelmekre építkezik, mintsem átgondolt, hosszú távú stratégiára. Kezdetben kormányváltásról beszélt, de most, a szavazók szimpátiájának elnyerése érdekében újra megváltoztatta véleményét. Magyar Péter politikai hozzáállása mindennél jobban mutatja, hogy nem stabil, megalapozott ideológiai háttérrel rendelkezik.

Véleményem szerint Magyar Péternek halvány gőze sincs a jobboldaliságról. A Mandiner, a Fidesz egyik lapja, arról cikkezett, hogy Magyar Péter valójában baloldali. A Mandiner írta: "Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Tisza Párt a baloldal új reménysége az Orbán-kormánnyal szemben." Ez pedig mindent elárul Magyar Péter valódi politikai irányvonaláról.

Magyar Péter nem politikus, elég felületes a társadalmi ismerete,  pedig egy politikusnak ezt  ismernie kell, nincs szociológia ismerete, a politológiai alapos  ismeretektől az ö esetében tekintsünk el.

*

Politikusnak lenni szakma, amelyet nem lehet csupán elhatározásból vagy szimpátiából gyakorolni. Minden szakmában elengedhetetlen a folyamatos tanulás, a megfelelő felkészülés és a gyakorlati tapasztalat. Magyar Péter esetében egyértelmű, hogy nincs meg az a háttértudás és tapasztalat, ami egy valódi politikus munkájához szükséges. A társadalmi és szociológiai ismeretek, amelyek egy politikust segítenek megérteni a választók problémáit, illetve a társadalom működését, nála hiányoznak. A politológiai ismereteket pedig érdemes lenne alaposabban is elsajátítania, hogy valóban képes legyen a társadalmi rendszerek működését megérteni és ennek megfelelően a megfelelő politikai válaszokat adni.

Ahogyan a társadalom demokratizálódása és átpolitizálódása is azt igényli, hogy a politikai vezetők szakértők legyenek az adott területen. A modern politikai világban, amelyet a szervezetek és hálózatok alakítanak, kulcsfontosságú, hogy egy politikai vezető rendelkezzen olyan tudással, amely segíti őt a különböző társadalmi és gazdasági problémák megértésében és kezelésében. Magyar Péter esetében úgy tűnik, hogy ez a szakértelem nincs jelen, és a politikai szereplései inkább üres ígéretekkel és populista jelszavakkal vannak tele, mintsem valódi programokkal, amelyek konkrét megoldásokat kínálnának a társadalmi problémákra.

Az is világosan látszik, hogy Magyar Péter nem hajlandó valódi politikai vitákba bocsátkozni. Az, hogy nem akar belemenni a jogállamiság kérdéseibe, illetve nem ad választ arra, hogyan kívánja megoldani a Magyarországra vonatkozó problémákat, komoly kérdéseket vet fel a politikai hitelességét illetően. Ha egy politikus nem kész arra, hogy komolyan foglalkozzon azokkal a kulcsfontosságú témákkal, amelyek meghatározzák egy ország jövőjét, akkor nagyon nehéz elképzelni, hogy képes lenne vezetni egy országot, különösen akkor, ha a választók bizalmára van szüksége.

A pártja, a Tisza Párt, sem rendelkezik olyan erős szakmai háttérrel, ami segíthetne abban, hogy valóban egy alternatívát kínáljon a jelenlegi politikai helyzettel szemben. A párt programja hiányzik, és a jelszavak, amelyeket Magyar Péter használ, nem elegendőek ahhoz, hogy meggyőzzenek bárkit is arról, hogy valódi változást hozhatnak.

Delbos-Corfield megjegyzései, hogy Magyar Péter hasonló narratívát képvisel, mint Orbán Viktor, fontos figyelmeztetés. Bár Magyar Péter kevesebb konfliktust generálhat, mint Orbán, ugyanakkor a politikai irányvonal és a problémák kezelésének módja szinte ugyanaz. Ha Magyar Péter nem tudja egyértelműen megfogalmazni, hogyan kívánja kezelni az ország számára kritikus kérdéseket, mint például Ukrajna támogatása vagy a jogállamiság kérdései, akkor nem biztos, hogy megfelelő vezetővé válhat.

Végül, amit sokan figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a demokrácia működése nem csupán a politikai vezetők feladata. Az állampolgároknak is felelősségük van abban, hogy milyen politikai döntések születnek, és hogy kire adják le szavazataikat. Ha a választók manipulációval, hazugságokkal vagy üres ígéretekkel elégednek meg, akkor ők maguk is részesei a problémáknak. A demokratikus rendszerek működése érdekében elengedhetetlen, hogy a választók is alaposan mérlegeljék, hogy kire és miért szavaznak, és hogy ne hagyják magukat könnyen befolyásolni a politikai kampányok üres ígéreteivel.

Ezért fontos, hogy Magyar Péter, és minden politikus, valóban komolyan vegye a politikai felelősséget, és képes legyen a társadalom valódi problémáival foglalkozni, nem pedig pusztán populista szlogenekkel elterelni a figyelmet a valódi kérdésekről.

*

Magyarországon a demokrácia helyzete komoly kérdéseket vet fel. Az emberek sokszor úgy érzik, hogy a demokratikus értékek és alapelvek, mint a szabadság, az igazságosság és a politikai pluralizmus, egyre inkább háttérbe szorulnak. A demokratikus intézmények működése, a jogállamiság és a szólásszabadság mind olyan alapvető elemek, amelyek szükségesek a társadalmi fejlődéshez és a politikai stabilitáshoz.

Az, hogy Magyarországon egyre inkább olyan politikai narratívák kerülnek előtérbe, amelyek a demokrácia erózióját eredményezhetik, komoly aggodalomra ad okot. Az emberek egyre inkább azt érzik, hogy a demokratikus intézmények és értékek nem képesek hatékonyan működni, hogy a szabad véleménynyilvánítás vagy a társadalmi viták helyett egyre inkább a központi hatalom dominál. Ebben a helyzetben a politikai vezetők felelőssége nemcsak abban rejlik, hogy meghozzák a szükséges intézkedéseket a gazdaság és a társadalom érdekében, hanem abban is, hogy megőrizzék és erősítsék a demokratikus intézményeket és jogokat.

A demokrácia valóban nem egy statikus állapot, hanem folyamatosan fenntartott és védett rendszer, amelyhez mind a politikai elitnek, mind az állampolgároknak hozzájárulásuk szükséges. Ha a demokrácia „szabadságra megy”, akkor a társadalom elveszíti azokat a fundamentumokat, amelyek biztosítják a szabad és igazságos politikai döntéseket. Ez az érzés sokak számára valós, és ez aggasztó, hiszen a demokrácia elengedhetetlen a szabadság és a jogegyenlőség megőrzéséhez.

Ha a politikusok populista jelszavakra építenek, és nem kínálnak valós, mélyebb megoldásokat, akkor könnyen elveszítik a hitelességüket. Az ilyen politikai irányzatok gyakran csak felszínes ígéretekkel operálnak, amelyek nem segítenek a valódi problémák megoldásában, és csupán a társadalom egyes csoportjaiban keresnek visszajelzést, miközben elhanyagolják a komplexebb, hosszú távú kérdéseket.

A populizmus, mint stratégia, a társadalom megosztására épít, ahelyett, hogy valódi közösségi párbeszédet generálna. Ezáltal nem segít abban, hogy a társadalom szélesebb rétegei egyesüljenek egy közös cél érdekében. Ráadásul, ha az ilyen típusú politikai diskurzust egy olyan társadalom fogadja el, ahol a szolidaritás és az együttműködés gyenge, akkor egyfajta apátia és közömbösség alakulhat ki, ami még inkább megnehezíti a társadalmi fejlődést.

A jogállam, a szólásszabadság és az értelmes társadalmi párbeszéd alapvető pillérei kellene, hogy legyenek egy egészséges demokráciának, de ha ezek nem működnek, akkor az egész rendszer hitelessége és működőképessége erősen megkérdőjelezhető. Ha nincs biztosítva az alapvető jogok védelme, ha a különböző társadalmi csoportok nem tudnak szabadon és tiszteletteljesen kommunikálni egymással, akkor nemcsak a politikai diskurzus szenved, hanem az egész társadalom.

Magyarországon ma a demokrácia csupán felszínes formaságokban létezik, valódi tartalom és jogállami garanciák nélkül. A társadalmi közömbösség pedig tovább mélyíti ezt az állapotot: a passzivitás és a nemtörődömség nemcsak a politikai életet mérgezi, hanem az emberek mindennapjaiban is olyan mélyreható károkat okoz, amelyek orvoslása akár egy fél emberöltőt is igénybe vehet – ha egyáltalán lehetséges

Orbán Viktor egy olyan diktatórikus rendszert alakított ki, amelyet populista jelszavakkal irányít, miközben a társadalom egy részét folyamatosan manipulálja, hogy fenntartsa hatalmát. Magyar Péter, bár más stílusban, szintén populista jelszavakra épít, amelyek könnyen megmozdítják azokat, akik csalódottak a politikai helyzetben. Azonban egyikük sem kínál valódi, tartós megoldásokat a társadalom problémáira; helyette inkább a felszínes ígéretek és a populizmus eszközeivel próbálják fenntartani a szavazóbázisukat. A híveik ugyan továbbra is követik őket, de az ország valódi fejlődése elmarad.

Ha két populista politikust összehozunk, akkor a populizmus hatása fokozódik, és még inkább felerősödik, ám a valódi társadalmi problémák megoldása mindinkább háttérbe szorul. A populizmus 'négyzetre emelése' végül teljesen kiüresíti a tartalmat, és nem marad más, mint a felszínes ígéretek és manipulatív szólamok.

Ha matematikai értelemben vizsgáljuk, a populizmus nem képes valódi megoldásokat nyújtani, hanem inkább csak fokozza a problémákat, miközben távolabb kerülünk a tényleges, fenntartható megoldásoktól.

Magyar Péter politikai színre lépése kétségtelenül felkavarta az állóvizet, és sok csalódott választó számára új reményt jelenthet. Ugyanakkor a hitelessége és hosszú távú politikai tervei még kérdésesek. Ha valóban változást akar, bizonyítania kell, hogy nem csupán egy jól felépített politikai projekt része, hanem valódi alternatíva a mai rendszerrel szemben. De a valódi kérdés még mindig megválaszolatlan: mit akar valójában, hová tart, és milyen jövőt képzel el? Kikkel kívánja ezt megvalósítani? Ha pártját a régi Fidesz-káderek töltik fel, az nem jelent sem fejlődést, sem valódi változtatási szándékot. Nem kiégett pártkatonákra, hanem fiatal, romlatlan szakemberekre, hiteles és új arcokra van szükség. Ha ezt nem ismeri fel, könnyen egy újabb csalódást jelenthet azok számára, akik valódi változást remélnek .

A választók nem pótcselekvést akarnak, hanem egy hiteles alternatívát.

-000-

1Ady Endre: A magyar Messiások