Donald Trump évtizedek óta kacérkodott az elnökség gondolatával. Többször felmerült lehetséges jelöltként, de komoly kampányt végül csak 2015-ben indított. Motivációi összetettek és különböző személyes, politikai és gazdasági tényezők egyaránt szerepet játszottak abban, hogy végül az Egyesült Államok elnöke lett.

Trump egész karrierje a hírnévre és a hatalomra épült. Az elnöki pozíció számára nem pusztán politikai szerep volt, hanem a végső státuszszimbólum, amely legitimálta saját nagyságának képzetét. A Fehér Ház birtoklása számára az üzleti sikerei megkoronázását jelentette.

A liberális elit és a média hosszú időn keresztül lenézte Trumpot, szélhámos üzletembernek és valóságshow-sztárnak titulálva. Elnökként bizonyíthatta, hogy tévedtek róla, és revansot vehetett azokon, akik nem vették komolyan.

Miért őt jelölte a Republikánus Párt?

Trump politikailag tapasztalatlan és populista retorikájú figura volt, ami elsőre szokatlannak tűnt a Republikánus Párt számára. Mégis több okból is ő lett a jelölt:

Az amerikai választók jelentős része kiábrándult a hagyományos politikusokból. Trump kívülállóként, a „Washingtoni mocsár” ellenfeleként lépett fel, és ezt a karaktert az emberek elfogadták.

Trump kiváló showman volt: provokatív kijelentéseivel folyamatos médiavisszhangot keltett. Míg más jelöltek unalmas kampányt folytattak, ő uralta a híreket, ingyen reklámhoz jutva.

A Republikánus Párt egyre inkább a nacionalizmus, a bevándorlásellenesség és az összeesküvés-elméletek irányába tolódott. Trump minden eddiginél keményebb retorikával játszott rá ezekre az érzelmekre, így sok konzervatív szavazó hősként tekintett rá.

Trump politikai karrierje szorosan összefonódik üzleti múltjával, amelyben az agresszív terjeszkedés, a kockázatos pénzügyi manőverek és a folyamatos botrányok meghatározóak voltak.

Trump ingatlanmogulként vált ismertté, hatalmas hoteleket, kaszinókat és felhőkarcolókat építve. Az önreklám mestereként a nevét luxusmárkává formálta, és Trump Tower-szerű projektekkel terjeszkedett világszerte. Bár magát sikeres üzletemberként hirdeti, számos vállalkozása – például a Trump Taj Mahal kaszinó – csődbe ment. A csődtörvényeket ügyesen használta fel arra, hogy kiszálljon rossz üzleteiből, miközben mások, például alvállalkozók, súlyos veszteségeket szenvedtek el.

Trumpot számos per és bírósági ügy övezte, beleértve adócsalási vádakat, szexuális zaklatási pereket és üzleti csalásokat. A New York-i ügyészség például megállapította, hogy a Trump Organization hamis adatokkal manipulálta eszközeinek értékét.

Az amerikai politikában egyre nagyobb szerepet játszik a szélsőséges keresztény nacionalizmus, amelyet sokan "keresztény fasizmusnak" (vagy krisztofasisztának) neveznek. Ez a jelenség különösen Donald Trump felemelkedésével vált meghatározóvá, mivel Trump olyan politikai és kulturális erőket mozgósított, amelyek a keresztény nacionalista ideológiát erősítik és legitimálják.

Trump nyíltan támogatta a fehér keresztény nacionalista narratívát, amely szerint Amerika keresztény nemzet, és veszélyben van a "globalista, liberális elitek" miatt. Retorikájában gyakran használ vallásos szimbólumokat, noha ő maga nem különösebben vallásos. A keresztény identitáspolitika eszközeként jelenik meg a politikájában, amelyet a jobboldali média és az evangéliumi vezetők is erősítenek.

Az amerikai evangéliumi keresztények jelentős része Trumpot támogatta, mivel politikailag kiszolgálta őket – például az abortusz betiltásával és az LMBTQ-jogok korlátozásával.

A keresztény nacionalisták hajlamosak az erős vezetőt támogatni, aki akár nem demokratikus eszközökkel is hajlandó „megmenteni” az országot.

Trumpot egyes követői "Isten által kiválasztott" vezetőnek tartják. A QAnon és más szélsőjobboldali mozgalmak messianisztikus alakot kreáltak belőle.

Trump 2024-es választási kampányában központi szerepet játszott a "megtorlás" és az "utolsó csata" narratívája, amelyben ígéretet tett arra, hogy elnöki hatalmát politikai ellenfelei elleni fellépésre használja. Ez a retorika összhangban áll a keresztény nacionalista mozgalom céljaival, amely erős vezetőt és a hagyományos értékek védelmét szorgalmazza. Trump kampányában sötét és apokaliptikus képet festett az ország állapotáról, és hangsúlyozta, hogy csak ő képes megmenteni Amerikát a vélt fenyegetésektől.

Trump győzelme több tényező együttes hatásának is volt köszönhető:

Gazdasági frusztráció – Az infláció és a megélhetési költségek emelkedése, különösen az energiahordozók és az élelmiszerek drágulása, sok választóban elégedetlenséget szült a Biden-adminisztrációval szemben. Trump ezt kihasználva a stabilabb gazdaság és alacsonyabb adók ígéretével kampányolt.

Migrációs válság és határbiztonság – A mexikói határon tapasztalt tömeges bevándorlás miatt a republikánusok azt a narratívát erősítették, hogy Biden nem képes megvédeni az országot. Trump szigorúbb intézkedéseket ígért, és az „Építsük meg a falat!” szlogen ismét népszerű lett.

Biden népszerűségének hanyatlása – Biden kora és bizonytalan fellépése sok választót elbizonytalanított, miközben Trump energikus kampányával és harcias retorikájával mozgósította híveit.

Kulturális és identitáspolitikai kérdések – A „woke” kultúra, az oktatási rendszer körüli viták és a konzervatív értékek védelme kulcsszerepet játszott Trump támogatottságában, különösen a közép- és déli államokban.

Külpolitikai bizonytalanság – Az ukrajnai háború és a Közel-Kelet destabilizálódása miatt sok választó a „béke és rend” ígéretét kereste. Trump azt állította, hogy Biden háborúkba sodorja az USA-t, míg ő „erős, de békepárti” vezetőként lépne fel.

A republikánusok összezárása – Míg 2016-ban Trumpnak belső ellenzékkel kellett megküzdenie, 2024-re a republikánus párt teljes mértékben mögé állt, így az előválasztás során sem akadt komoly kihívója.

Trump mozgósítása és populista üzenete – Trump a gazdasági problémákra, a migrációs válságra és az „elveszett Amerika” visszaszerzésére építette kampányát, amely hatásos volt az elégedetlen szavazók körében. Üzenetei egyszerűek és közérthetőek maradtak, miközben a demokraták védekezni kényszerültek.

Az ipari államokban (Michigan, Wisconsin, Pennsylvania) a munkásosztály ismét Trump felé fordult, mert úgy érezték, hogy a demokraták nem képviselik az érdekeiket. A határmenti államokban (Arizona, Texas) a migrációs válság miatti félelmek szintén Trump malmára hajtották a vizet.

Végső soron Trump 2024-es győzelmét a gazdasági és társadalmi feszültségek, a republikánusok összezárása és a populista politika ereje tette lehetővé, amely sok amerikai számára a status quo elleni lázadás szimbóluma maradt.

*

Putyin az elmúlt években egyre inkább a keresztény nacionalizmus egyik vezető alakjává vált Oroszországban, és ezt a szerepet tudatosan építette fel. Politikai retorikájában rendszeresen hivatkozik a hagyományos keresztény értékekre, a Nyugattal szembeni „erkölcsi felsőbbrendűségre” és az orosz ortodox egyház támogatására. A Kreml Oroszországot a „keresztény civilizáció utolsó bástyájaként” pozicionálja, amely megvédi az „Istenellenes liberalizmustól”, a „globalista degenerációtól” és a „nyugati dekadenciától”.

Ez az ideológia különösen vonzóvá vált az amerikai szélsőjobboldali körök számára, amelyek Putyint egyfajta konzervatív hősként ünneplik. Az olyan csoportok, mint a keresztény nacionalista mozgalmak, a Trump-párti radikálisok és a szélsőjobboldali milíciák gyakran hivatkoznak Oroszországra mint olyan országra, amely „megőrizte a hagyományos értékeket” és nem enged a „woke” kultúrának, az LMBTQ+ jogoknak vagy a multikulturalizmusnak. Egyes amerikai jobboldali médiafigurák és politikusok is pozitív példaként állítják be Putyint, ami tovább erősíti ezt a narratívát.

Ez a közeledés különösen a Trump-korszakban vált hangsúlyossá, amikor az orosz propagandagépezet is egyre inkább célba vette az amerikai konzervatív közösségeket, elősegítve azokat a narratívákat, amelyek a Nyugat hanyatlását és Oroszország erkölcsi vezető szerepét hirdetik.

Mindkét vezető a nemzeti identitás erősítésére és a globalizációval szembeni ellenállásra építi politikáját.

• Trump: „America First” doktrínája az amerikai érdekeket helyezi előtérbe, elutasítja a globalista törekvéseket és a multilaterális együttműködést (pl. kilépés a párizsi klímaegyezményből).

• Putyin: Az orosz szuverenitást és „tradicionális értékeket” hangsúlyozza a Nyugattal szemben, miközben visszaállítaná Oroszország nagyhatalmi státuszát (pl. az Ukrajna elleni háborúval).

Mindketten hajlamosak az intézményrendszer lebontására vagy meggyengítésére, hogy központosított hatalmat építsenek ki.

• Trump: Elnöksége alatt támadta az igazságszolgáltatást és a szövetségi intézményeket, megkérdőjelezte a választási eredményeket (pl. a Capitolium ostroma).

• Putyin: Hosszú uralmát az ellenzék elnyomásával, a média és a választási rendszer manipulálásával biztosította (pl. Navalnij üldöztetése).

Mindkét vezető kritikus a nyugati szövetségi rendszerekkel szemben, és a bilaterális, erőalapú diplomáciát részesíti előnyben.

• Trump: NATO-ellenessége, EU-val szembeni szkepticizmusa és Kínával folytatott kereskedelmi háborúja ezt tükrözi.

• Putyin: Az orosz befolyás kiterjesztésére törekszik a posztszovjet térségben, Nyugat-ellenes szövetségeket épít (pl. Kína, Irán).

Ukrajna-politika és választási stratégia

Trump „America First” politikája egy populista, nacionalista irányvonalat képvisel, amelynek középpontjában az amerikai érdekek elsődlegessége áll a külpolitikában és a gazdaságban. Ennek jegyében Trump elnöksége alatt többször is bírálta az Egyesült Államok külföldi katonai és gazdasági szerepvállalását, különösen azokat a kiadásokat, amelyeket más országok támogatására fordítottak.

Ukrajna esetében Trump már 2016-os kampányában is szkeptikus volt az amerikai segítséggel kapcsolatban, és elnöksége alatt is többször kritizálta azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtson Kijevnek. Az ő narratívája szerint Amerika nem felelős más országok konfliktusaiért, és szerinte az európai országoknak kellene nagyobb részt vállalniuk Ukrajna támogatásában.

Trump politikai számítása mögött az is áll, hogy az Ukrajnának nyújtott segélyeket az amerikai adófizetők pénzének „pazarlásaként” állítja be, amelyet inkább az Egyesült Államokon belüli problémák – például az infrastruktúra fejlesztése, a munkahelyteremtés vagy a határbiztonság – megoldására kellene fordítani. Ez a retorika különösen vonzó azoknak a republikánus szavazóknak, akik az izolacionizmust és a külpolitikai beavatkozások csökkentését támogatják.

A választási stratégia szempontjából Trump ezen álláspontja arra is épít, hogy a Biden-adminisztráció egyik legfontosabb külpolitikai lépése volt az Ukrajna melletti kiállás, így Trump ezzel is élesen szembehelyezkedhet vele, és saját külpolitikai irányvonalát egyfajta alternatívaként kínálhatja a választóknak. Ez különösen hatékony lehet azokban a republikánus körökben, ahol a háborús kiadásokkal és az amerikai katonai szerepvállalással szembeni ellenérzések erősek.

Propaganda és médiakontroll

• Trump: „Fake News” kampányával a média hitelességét támadta, saját információs csatornákat épített ki (pl. Truth Social).

• Putyin: Az orosz média szinte teljes ellenőrzése révén hatékonyan formálja a közvéleményt.

Ezek alapján Trump és Putyin sok szempontból hasonló stratégiát alkalmaz, bár az amerikai demokratikus rendszer még mindig több ellensúlyt tartalmaz, mint az orosz autokrácia.

*

Donald Trump EU-ellenes politikája az „America First” elv mentén formálódott, amelyben az Európai Uniót nem stratégiai szövetségesként, hanem gazdasági riválisként és politikai tehertételként kezelte. Elnöksége alatt többször is támadta az EU-t, „Németország bábjaként” jellemezte, és nyíltan támogatta az Egyesült Királyság kilépését (Brexit), amelyet az EU meggyengítésére használt eszközként. Rendszeresen vámháborúval fenyegetőzött, különösen az európai autóipart célozva, miközben a transzatlanti gazdasági kapcsolatok fellazítására törekedett.

Még ennél is veszélyesebb volt Trump ellenséges hozzáállása Európa biztonsági struktúrájához. A NATO-t pénzügyi „szélhámos klubként” jellemezte, amely szerinte igazságtalanul terheli az Egyesült Államokat. Többször megkérdőjelezte az amerikai védelmi garanciákat, ezzel aláásva az atlanti szövetség hitelességét, és potenciálisan kiszolgáltatottá téve Kelet-Európát Oroszország fenyegetésével szemben. Második elnöksége esetén várhatóan tovább fokozná ezt az irányvonalat, amely az amerikai-európai szövetség végleges gyengüléséhez vezethetne.

Emmanuel Macron francia elnök kezdeményezésére 2025. február 17-én Párizsban rendkívüli csúcstalálkozót tartottak, amelyen nyolc európai ország vezetői, valamint az EU és a NATO képviselői vettek részt. A találkozó célja az volt, hogy egy egységes európai álláspontot alakítsanak ki az ukrajnai háborúval és az Egyesült Államok politikájával kapcsolatban, miután Trump egyre nyíltabban közvetlen alkukat keresett Oroszországgal, teljesen figyelmen kívül hagyva az európai érdekeket.

A megbeszéléseken kiemelten foglalkoztak Ukrajna támogatásának fokozásával és az európai katonai kiadások növelésével. Macron világossá tette, hogy Európának nem szabad továbbra is az Egyesült Államok védelmére hagyatkoznia, hanem saját kezébe kell vennie biztonságának garantálását. A csúcstalálkozón Mark Rutte, a NATO főtitkára, valamint Keir Starmer brit miniszterelnök is részt vett. Megvitatták annak lehetőségét, hogy Franciaország, Nagy-Britannia és Lengyelország – Európa három katonai nagyhatalma – saját garanciákat nyújthatna egy jövőbeni tűzszünethez és Ukrajna hosszú távú védelméhez.

A találkozó vegyes visszhangot váltott ki. Míg sokan üdvözölték az európai egység megerősítésére tett lépéseket, mások elégtelennek tartották a konkrét intézkedések hiányát. Ignacio Escolar újságíró például rámutatott, hogy Franciaország gyakran hangoztat nagyívű elképzeléseket, de azok végrehajtása elmarad a retorikától.

A párizsi csúcstalálkozó azonban egyértelművé tette: Európa nem nézi tétlenül, ahogy Trump másodszor is aláássa a transzatlanti szövetséget. Az európai vezetők egyre inkább felismerik, hogy ha az Egyesült Államok elfordul tőlük, saját védelmük megerősítése és az EU stratégiai autonómiájának kiépítése elkerülhetetlenné válik.

*

Donald Trump politikai pályája és elnöksége mélyen megosztotta az amerikai társadalmat. Az üzletemberből lett politikus populista retorikát alkalmazott, amely sokak számára frissességet és erőt sugallt, míg mások számára veszélyes szélsőségességet jelentett.

Motivációi között szerepel a hatalomvágy, a politikai elit és a status quo elleni lázadás, valamint a nacionalista, Amerika-központú világnézet. Elnöksége alatt az "America First" (Amerika az első) politikát hirdette, amely a nemzetközi kapcsolatok átalakítását és a belpolitikai prioritások átrendezését célozta meg. Egy példa: Egyesült Államok kilépett a párizsi klímaegyezményből, azzal újra világossá tette, hogy az Egyesült Államok vezetése alatt nem kíván részt venni a globális klímavédelmi erőfeszítésekben. amely a globális felmelegedés elleni nemzetközi összefogás egyik legfontosabb keretrendszere. Döntését azzal indokolta, hogy az egyezmény hátrányosan érinti az amerikai gazdaságot és munkahelyeket veszélyeztet. Ezzel azonban az USA a világ egyik legnagyobb szennyezőjeként kivonta magát a közös felelősségvállalás alól, gyengítve a klímavédelem nemzetközi erőfeszítéseit. Ez a lépés nemcsak az amerikai környezetvédelmi politikát vetette vissza, hanem megingatta a nemzetközi közösség bizalmát is az USA elkötelezettségét illetően. Miközben a világ egyre súlyosabb klímakatasztrófákkal küzd, Trump döntése ismét a rövid távú gazdasági érdekeket helyezte előtérbe a hosszú távú fenntarthatóság helyett, és erősítette azt a narratívát, hogy az Egyesült Államok inkább az olajipar és a nagyvállalatok profitját védi, mintsem a bolygó jövőjét.

Trump és a politikai erőszak kockázata

Trump elnöksége alatt sajnos lehetséges a politikai erőszak, utcai összecsapások, valamint paramilitáris csoportok aktivizálódása. Az Egyesült Államokban már most is rendkívül magas a fegyvertartás aránya, és Trump radikális támogatói között vannak olyan csoportok, amelyek nem riadnának vissza az erőszaktól. Ilyenek például a Proud Boys és az Oath Keepers, akik szélsőjobboldali, nacionalista milíciák, és akár fegyveresen is készek harcolni politikai céljaikért.

Kik ezek a csoportok?

• Proud Boys: Egy férfiklubként induló szélsőséges szervezet, amely ultrakonzervatív, rasszista és nőellenes nézeteket terjeszt. 2021. január 6-án aktívan részt vettek a Capitolium ostromában, és több vezetőjüket elítélték ezért.

• Oath Keepers: Volt katonákból és rendőrökből álló paramilitáris szervezet, amely úgy tekinti magát, mint az „igazi Amerika” védelmezője a „globalista elit” és a „kommunisták” ellen. Szintén aktívan részt vettek a Capitolium elleni támadásban.

A Szélsőjobboldali Milíciák és Trump Kapcsolata

Trump több alkalommal is félreérthető üzeneteket küldött ezeknek a csoportoknak. Például a 2020-as elnökválasztási kampány alatt a Proud Boys kapcsán elhangzott "Stand back and stand by" (Várjatok és legyetek készen) mondat sokak számára burkolt támogatásként hatott.

Ezek a csoportok neofasiszta vonásokat mutatnak:

• Erőszakos utcai harcok és fegyverkezés

• Vezérközpontú politikai ideológia (Trumpot „megmentőként” tisztelik)

• Ellenségkép és összeesküvés-elméletek (bevándorlók, baloldal, LGBTQ+ közösség)

• Keresztény fundamentalizmus (Amerika mint „keresztény nemzet”)

Ha Trump tovább erősíti ezeket a csoportokat, akkor politikailag motivált erőszak növekedhet, különösen ha:

• Tüntetések indulnak ellene

• A választásokat megkérdőjelezik 2028-ban

Ha Trump és támogatói továbbra is bátorítják a szélsőjobboldali milíciák aktivitását, az komoly belpolitikai feszültségeket okozhat az Egyesült Államokban. Kérdés, hogy a mérsékelt republikánusok és az intézményrendszer mennyire tudják kontroll alatt tartani ezt a helyzetet.

Trump politikája nemcsak az Egyesült Államokban, hanem globálisan is komoly problémákat szülhet. Az EU-val való konfrontáció, a vámháborúk és az oroszbarát hozzáállása elidegenítheti az amerikai szövetségeseket.

Ha az amerikai gazdaság emiatt megsínyli a következő években, az könnyen alááshatja Trump támogatottságát. Ráadásul a republikánus párton belül is lehetnek olyan erők, amelyek, ha látják, hogy Trump politikája nem működik, megpróbálják félreállítani őt. Ha a 2025–2028 közötti időszaka kudarcokkal lesz tele, az akár egy nagyobb politikai fordulatot is hozhat az USA jövőjében.

*

Ukrajnával kapcsolatos álláspontja – a gyors „békekötés” ígéretével valójában Ukrajna kapitulációját erőltetve – egyértelműen Putyin érdekeit szolgálja, nem pedig a valódi békét. Miközben Trump önmagát béketeremtőként igyekszik feltüntetni, politikája tele van ellentmondásokkal: egyszer támogatja, majd elárulja Ukrajnát, dicséri, majd fenyegeti a NATO-t. A háború lezárásának saját érdemeként való beállítása csupán hatalmi játszmájának része, amely nem a konfliktus valódi rendezését célozza, hanem politikai túlélését és befolyásának növelését.

Trump régóta vágyik a Nobel-békedíjra, különösen azóta, hogy Barack Obama elnyerte azt, amit ő méltatlannak tartott. Az Abraham Accords kapcsán már szóba került a neve, és úgy véli, hogy egy gyors ukrajnai „békekötéssel” újra esélyt szerezhet a díjra. Csakhogy ez a „béke” nem valódi rendezés lenne, hanem egy olyan kényszermegállapodás, amely Oroszország érdekeit szolgálná, Ukrajna szuverenitásának rovására. A nemzetközi közösség pedig nem hagyja magát megtéveszteni: pontosan látja, hogy Trump nem a tartós békéért, hanem kizárólag saját hatalmi ambícióiért manipulálja a helyzetet. Az általa kínált „béke” nem más, mint Ukrajna elárulása és Putyin győzelmének szentesítése, amely hosszú távon csak még nagyobb instabilitást és konfliktust szülne.

*

Donald Trump politikai felemelkedése és hatása jól példázza a populizmus erejét és az amerikai társadalom mély megosztottságát. Elnöksége nem csupán egy szokatlan politikai karrier betetőzése volt, hanem egy korszakváltás is az amerikai jobboldalon, ahol a hagyományos konzervatív eszmék helyét egy keményvonalas, nacionalista és populista irányzat vette át. Trump sikere azt mutatja, hogy az elégedetlenség és a status quo elleni lázadás erősebb hajtóerő lehet a politikában, mint az ideológiai következetesség vagy a hagyományos államférfiúi erények.

Akár hívei, akár ellenzői szemszögéből nézzük, Trump politikai öröksége meghatározó marad: felerősítette az amerikai társadalom törésvonalait, átformálta a Republikánus Pártot, és egy olyan vezetői modellt honosított meg, amelyben a politikai siker nem a kompromisszumok, hanem a konfliktusok élezésén múlik. Az amerikai demokrácia jövője szempontjából a legnagyobb kérdés nem az, hogy Trump visszatérhet-e a hatalomba, hanem az, hogy az általa képviselt politika milyen hosszú távú hatással lesz az Egyesült Államok politikai berendezkedésére és globális szerepére.

-000-

„Ímé, ti hisztek a hazug beszédeknek, haszon nélkül!“

/Jeremias 7.8/

A média szerepe a modern társadalomban ma már elengedhetetlen, hiszen egy olyan mindent átható erővé vált, amely naponta több ezer új hír és információ kibocsátásával formálja a közvéleményt. Az információk áramlása viszont nemcsak hogy elképesztő sebességgel növekszik, hanem az embereknek egyre nehezebb dolguk van megkülönböztetni az igazságot a féligazságoktól, illetve a tudatosan terjesztett hazugságoktól. Ebben az információs zűrzavarban a dezinformáció, a manipuláció és a politikai vélemények célzott formálása mind hozzájárulnak a közvélemény szándékos megingatásához. Az igazság és a hazugság közötti határvonal egyre inkább elmosódik, és a politikai hatalom megszerzésére, illetve megtartására irányuló szándékok ma már a kommunikáció minden formájában érezhetők. A politika, különösen a nacionalizmus, populizmus és sovinizmus erejét növelve, ma olyan manipulációs technikákat alkalmaz, amelyek nem csupán társadalmi megosztottságot szítanak, hanem a közvélemény stabilitását is aláássák.

Ennek a jelenségnek sajnálatos módon egyre inkább világpolitikai példái is vannak, mint például Putyin, Trump vagy Orbán politikai kommunikációja, amelyek egyaránt alapvetően a hatalom megszerzésére és annak megőrzésére irányulnak. E vezetők mindegyike olyan politikai eszközöket használ, amelyek az igazság, az objektivitás és a tények elmosásával és eltorzításával irányítják a társadalmat, és alakítják a közvéleményt. Az általuk alkalmazott kommunikációs eszközök nemcsak hogy hamis információkat terjesztenek, hanem a társadalom kollektív emlékezetét és gondolkodásmódját is formálják, erősítve ezzel az ő hatalmukat.

A politikai manipuláció és hazugság természetének megértéséhez rendkívül fontos segítséget ad Hannah Arendt műve, különösen „Lügen in der Politik” (Hazugság a politikában)¹ című írása. Arendt abban a korban fogalmazta meg gondolatait, amikor a totalitárius rendszerek egyre inkább elterjedtek, és a hatalom legfőbb eszközeként az igazság eltorzítása, valamint a közvélemény manipulálása vált az uralkodó politikai stratégiává. Arendt szerint a politikai hazugságok nemcsak azt a célt szolgálják, hogy az információval manipuláljanak, hanem hogy megakadályozzák a társadalom valódi megértését, így a hatalom fenntartását is lehetővé teszik. A hazugságok és manipulációk politikai szerepe tehát nem újkeletű jelenség, hanem már a totalitárius rendszerek korában is alapvetően elterjedt, ahol a valóság teljes eltorzításával teremtettek egy „hazugság univerzumot”, amelyben a politikai hatalom megőrzése érdekében a tények helyét egy alternatív valóság vette át.Arendt hangsúlyozta, hogy a modern politikában nemcsak az igazságot torzítják el, hanem az igazság és a hazugság közötti határvonalat is elhomályosítják. Az igazságot relativizálják, a tények helyére vélemények kerülnek, amelyek könnyebben manipulálhatók. Ez a „tények fikcióvá alakítása” lehetővé teszi, hogy a hatalmon lévők saját narratíváikat erőltessék rá a társadalomra. Az igazság és a hazugság közötti határvonal elmosása révén a közvéleményt olyan helyzetbe hozzák, ahol a tények elveszítik hitelességüket.

Arendt gondolatai kiemelkedő szerepet játszottak a politikai hazugság és manipuláció jelenségének megértésében, különösen a totalitárius rendszerekben. A mai „igazság utáni” (post-truth) korszak fogalma nemcsak hogy releváns, de egyenesen párhuzamba állítható Arendt korábban kifejtett gondolataival. Az igazság relativizálása, a tények elmosódása, valamint a manipuláció célzott alkalmazása mind-mind alapvető jellemzői a jelenlegi politikai környezetnek.

Arendt szerint a hazugság mindig is része volt a politikai cselekvésnek, mivel a politika lényegében a valóság átalakítása. Azonban a modern korban, különösen a totalitárius rendszerekben, a hazugság egyre inkább szervezett és rendszeres politikai eszközzé vált. A propaganda célja nem csupán a valóság manipulálása, hanem a társadalom többsége számára az alternatív valóságok bevezetése.

Arendt hangsúlyozza, hogy a politikai kommunikáció nem csupán az igazság torzításával működik, hanem egyre inkább elhomályosítja az igazság és a hazugság közötti határvonalat. Az igazságot relativizálják, és a tények helyére könnyebben manipulálható vélemények kerülnek, amelyek a hatalmat fenntartó politikai narratívák alátámasztását szolgálják.

Arendt szerint a politika és az igazság között mindig is feszült viszony állt fenn. Az igazság nem hajlik meg a hatalom akarata előtt, így a totalitárius rendszerek a valóságot hordozó forrásokat, mint például a független sajtót vagy a szemtanúkat, szisztematikusan elnyomják, hogy fenntartsák hatalmukat. Hanna Arendt politikai gondolkodása azt hangsúlyozza, hogy az igazság és a politika között alapvető különbség van. Az igazság amit önállóan és objektíven lehet megállapítani, míg a politika, különösen a hatalom megszerzésének és megtartásának terén, gyakran az érdekek ütköztetésére, a kompromisszumokra és az ideológiai manipulációkra épít.

A politikai hatalom megszerzése és megtartása olyan eszközökkel történik, amelyek az erkölcsi elveket háttérbe szorítják. A hatalom gyakorlása, ahogyan azt különböző totalitárius rendszerekben láttuk – például Oroszországban, Magyarországon vagy a Trump-adminisztráció idején – nem ritkán az igazság relativizálásával és az emberek manipulálásával valósul meg. Az ilyen rendszerekben az igazság és a valóság eltorzítása a hatalom megtartásának eszközeivé válik, miközben az erkölcs és az etikai alapelvek egyre inkább háttérbe szorulnak.

Az említett országokban a politikai kommunikáció gyakran a populizmus és a nacionalizmus jegyében valósul meg, ahol az egyszerűsített narratívák és ideológiai kampányok célja nemcsak a hatalom megszerzése, hanem annak megtartása is, gyakran a társadalom szétválasztásával és az emberek közötti bizalmatlanság fokozásával. Ezek a rendszerek nem csupán az igazságot relativizálják, hanem alapjaiban kérdőjelezik meg a demokráciák működését és a nyilvánosság egészséges működését.

A politikai hatalom gyakorlása tehát valóban nemcsak az igazság kereséséről szól, hanem inkább az érdekeltségek, hatalmi pozíciók és a közvélemény manipulálásának folyamata. Az ilyen típusú hatalomkoncentráció pedig gyakran vezethet diktatórikus rendszerekhez, amelyekben a politikai vezetők és azok környezete megpróbálják kizárni a kritikát és megnyirbálni a szabadságot.

Oroszországban a diktatúra alapja a hazugság és a könyörtelenség, amelyet a hatalom fenntartásának érdekében alkalmaznak. Putyin és a kormány minden szinten manipulálja a valóságot, eltüntetve az igazságot a propaganda és a valóságos tények torzítása révén. A politikai ellenfeleket elhallgattatják, megalázzák, vagy politikai büntetésekkel sújtják, ezzel is megerősítve az autoriter rezsimet. Az orosz média teljesen a kormány kezében van, így minden információ, amely a hatalom legitimitását kérdőjelezi meg, elfojtásra kerül. A kormány szándékosan gerjeszti a félelmet, hogy a társadalom engedelmeskedjen, és elhitesse velük, hogy nincs más választásuk. A szabad sajtó és a politikai pluralizmus hiánya lehetővé teszi, hogy a kormány könnyedén irányítsa a közvéleményt és manipulálja a társadalom véleményét. A könyörtelenség is kulcsfontosságú, mivel a kormány nem habozik erőszakot alkalmazni és börtönbüntetéssel fenyegetni azokat, akik szembeszállnak vele. Ezen a módon Putyin és környezete nemcsak a belső politikai hatalmat tartja fenn, hanem a nemzetközi színtéren is manipulálja a politikai diskurzust, miközben aláássa a demokratikus értékeket és az igazságot.

A közvélemény manipulációja

A közvélemény manipulációja már nem csupán a racionális érvek és logikai érvelések határain belül történik, hanem a közvélemény alakításának új, sokkal veszélyesebb és hatékonyabb formáit öltötte, amelyek érzelmi manipulációra építenek. A társadalom egyre növekvő bizonytalanságára építő propaganda egyre inkább képes átformálni a közvéleményt, és ezt nem csupán hagyományos médiumokon keresztül, hanem a digitális világ adta lehetőségekkel is könnyedén elérhetik. A politikai hatalom nemcsak az értelemre, hanem az érzelmekre is célzott támadást indít, hiszen a félelem, düh, harag vagy a remény érzései sokkal könnyebben mozgósíthatók, mint a tiszta, logikai érvek. Az érzelmek hatása ugyanis képes teljesen elhomályosítani az észérveket, és egy sokkal gyorsabban reagáló, impulzív társadalmi klímát alakítani, ahol az emberek nem mérlegelnek, hanem csak ösztönösen reagálnak.

A manipuláció eszközei sokszor annyira kifinomultak, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy a saját érzelmeiket használják fel a politikai hatalom fenntartására vagy megszerzésére. A hazugságok és féligazságok egyre szorosabban összefonódnak a közösségi média világával, ahol a gyorsan terjedő álhírek és álszent narratívák könnyen elérhetik a legszélesebb közönséget, és akár vírusos gyorsasággal kelnek szárnyra. A politikai manipulátorok tudatosan alkalmazzák ezeket a platformokat, hogy az emberek minél könnyebben ész nélkül formáljanak véleményt, minél kevesebb valódi információ birtokában. A digitális világ lehetőséget ad arra, hogy az üzenetek gyorsan elérjék a célközönséget, ugyanakkor az anonimitás és a személyre szabott tartalmak még inkább elősegítik az érzelmi manipuláció hatékonyságát.

Ez a fajta manipuláció nemcsak a politikai diskurzust alakítja át, hanem a társadalom egészét, hiszen a közvélemény már nem a tényeken és információkon alapul, hanem a manipulált érzelmi reakciók formálják azt. A politikai döntéshozatal is ettől függ, hiszen a manipuláció révén elért érzelmi állapotok gyakran döntő hatással vannak arra, hogy az emberek hogyan szavaznak, hogyan reagálnak bizonyos politikai helyzetekre. Az érzelmi manipuláció sokkal könnyebben elérhet egy olyan társadalmi klímát, ahol a racionális gondolkodás és a felelős döntéshozatal háttérbe szorul, és a populista eszmék, illetve manipulációs technikák előtérbe kerülnek.

A közvélemény manipulációjának hatásai nem csupán politikai, hanem társadalmi szinten is megmutatkoznak. A társadalom polarizálódik, hiszen az emberek nem képesek többé párbeszédet folytatni, ha az érzelmeik dominálnak. Az ilyen típusú manipuláció elérheti, hogy az emberek nemcsak politikai, hanem társadalmi, vallási és etnikai szinten is szembekerüljenek egymással. Ez a polarizáció egyre nagyobb szakadékokat eredményezhet, és veszélyeztetheti a társadalmi összetartást, valamint a demokratikus értékek és intézmények fenntartását. A manipuláció célja tehát nem csupán a politikai hatalom megszerzése, hanem a közösségek szétszakítása és a társadalmi kohézió meggyengítése is, amely hosszú távon komoly károkat okozhat az egyes országok stabilitásában és működésében.

A manipuláció érzelmi alapú, hiszen a közvetített üzenetek nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is hatnak az emberekre, a politikai diskurzust érzelmekkel terhelve manipulálva a társadalmi párbeszédet. Az igazság helyett az érzelem kerül előtérbe, és a tények háttérbe szorulnak, hiszen a legtöbb esetben sokkal könnyebben manipulálhatóak az érzelmek, mint az észérvek. A digitális világ terjedésével pedig a politikai manipuláció eszközei egyre kifinomultabbak és hatékonyabbak lesznek, tovább erősítve a közvélemény manipulálásának veszélyét.

Az igazság és a szabadság kapcsolata

Hannah Arendt gondolkodásában az igazság és a szabadság közötti kapcsolat rendkívül fontos szerepet kap, és alapvetően meghatározza a politikai döntéshozatal természetét. Arendt szerint a szabadság nem csupán a cselekvés lehetőségét jelenti, hanem az egyén képes legyen az igazságot megismerni és arra alapozva döntéseket hozni. Az igazság tehát a valódi, felelős döntéshozatal alapja, mivel a döntések nemcsak személyes életünkre, hanem a közösség egészére is kihatnak. Ha az igazságot elhomályosítják, vagy ha a valóság torzul, akkor az egyének képtelenné válnak arra, hogy helyes, tudatos döntéseket hozzanak. Az igazság hiánya nemcsak az egyén szabadságát, hanem a közösség szabadságát is veszélyezteti, mert a tények megkérdőjelezése vagy elferdítése lehetővé teszi a manipulációt, a félrevezetést, és a társadalom összetartó erejének gyengítését.

Arendt rámutat arra, hogy a politikai cselekvés, amely a közösségi döntéshozatalban való részvételt jelenti, nem válhat céltalanul és tudatosan igazságtalanul. Az igazság tehát nem csupán egy absztrakt fogalom, hanem a társadalom alapvető működési mechanizmusához szükséges eszköz, amely lehetővé teszi, hogy az egyének és közösségek hatékonyan működjenek együtt. Amikor az igazság eltorzul, vagy ha az igazságot manipulálják, az emberek elveszítik a lehetőséget arra, hogy megértsék saját helyzetüket, és nem képesek valódi választásokat hozni. Így a politikai rendszer nemcsak a döntéshozatal szabadságát korlátozza, hanem a társadalom egészének szabadságát is veszélyezteti.

A politikai hatalom fenntartása érdekében a diktatúrák gyakran manipulálják az igazságot, hogy elérjék a saját céljaikat, és így az egyének és a közösségek nem tudják megfelelő módon tájékozódni a valós helyzetről. Ez a manipuláció különösen veszélyes, mert az igazság elhomályosítása hosszú távon nemcsak a társadalmi összetartást, hanem a demokrácia alapjait is aláássa. A közvéleményt ilyen környezetben könnyebben lehet manipulálni, mivel a társadalom tagjai nem képesek világosan látni a valódi problémákat és lehetőségeket. Ennek következményeként a politikai hatalom könnyebben kontrollálhatóvá válik, miközben a szabadság, a demokratikus elvek és az igazságosság mind sérülnek. Arendt tehát nem csupán etikai kérdésként, hanem gyakorlati szempontból is hangsúlyozza az igazság jelentőségét, mivel a valódi szabadság csak akkor valósulhat meg, ha az emberek képesek a valóságot megismerni és az alapján meghozni döntéseiket.

A „post-truth” korszakban, amelyben a közösségi média és a mesterséges intelligencia eszközei tovább fokozzák a manipuláció lehetőségét, Arendt megfigyelései továbbra is aktuálisak. A hazugság és manipuláció hatalmas veszélyt jelentenek a demokratikus rendszerek stabilitására, mivel alapjaiban kérdőjelezik meg az igazság fogalmát. Az álhírek nemcsak hazugságokat terjesztenek, hanem elmosódnak a tények, és a közvéleményt manipulálják a hatalom szolgálatában.

A politikai kommunikáció ma már nem csupán az információk közvetítéséről szól, hanem arról, hogy egy olyan társadalmi légkört teremtsenek, ahol az igazság és a hazugság közötti határ elmosódik. Az igazság és hazugság összemosása tehát nemcsak intellektuális kihívást jelent, hanem alapvető morális és politikai felelősség is, amelynek kezelése minden demokratikus társadalom számára sürgető feladat.

*

Arendt gondolatai az emberi méltóság és szabadság védelmének alapját képezik, különösen olyan rendszerekben, amelyek igyekeznek elnyomni az igazságot. A filozófus számára az igazság mindig a gondolkodás és a nyilvános beszéd szférájában él, és a társadalom közös felelőssége, hogy ezt az igazságot keresve és védve megőrizzük. Bár a hazugságok, manipulációk és totalitárius hatalmi rendszerek elnyomhatják az igazságot, Arendt úgy véli, hogy azok sosem tudják teljesen legyőzni azt. Az emberi gondolkodás természeténél fogva makacs, és az igazság állandósága, a tények magukba ágyazódott jelenléte mindig szembenállnak a totális hazugságokkal.

Ez a folytonos küzdelem az igazság és a hazugság között nem csupán elméleti szinten zajlik, hanem mindennapi aktusokban, a közéletben is megjelenik. Az igazság keresésére való törekvés, a kritikus gondolkodás megőrzése, a tények és a valóság védelme tehát Arendt számára nem csupán intellektuális feladat, hanem politikai aktus is, amely ellenállást jelenthet a manipulációkkal szemben. A totális hatalmi rendszerek bármennyire is igyekeznek elnyomni a valóságot, a szabadság és igazság keresésére irányuló erőfeszítések folyamatosan hozzájárulnak az ellenálláshoz. Az igazság védelme tehát nemcsak az egyéni felelősség, hanem a közösségi kötelesség is, amely képes ellenállni a totalitárius rendszerek zsarnoki hatalmának.

Hannah Arendt gondolatai ma is érvényesek, amikor a dezinformáció és a manipuláció egyre inkább a politikai kommunikáció eszközeivé válnak. Az igazság relativizálása nem csupán politikai kérdés, hanem a társadalom erkölcsi alapjainak aláásása. Az ilyen folyamatok ellen az igazság melletti következetes kiállás, a kritikus gondolkodás fenntartása és a közös valóság védelme jelenthet védelmet. Az igazság nem pusztán ténykérdés, hanem a szabadság és az emberi méltóság alapvető feltétele.

-000-

Aszalós Sándor

Megjegyzés:

Hannah Arendt kiemelten foglalkozott a hazugság problémájával, különösen a modern politikai rendszerek kontextusában. Az életművében két írás emelkedik ki ebben a témában:

"Truth and Politics" (Igazság és politika, 1967): Ebben az esszében Arendt azt vizsgálja, hogy az igazság és a politika milyen ellentmondásos kapcsolatban áll egymással. Szerinte a politika világában az igazság gyakran veszélyeztetett, mivel a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló érdekek sokszor szembekerülnek az igazság kimondásával. Arendt megkülönbözteti a "tényigazságot" (factual truth), amely objektív valóságot tükröz, és a "racionális igazságot" (rational truth), amely inkább a filozófiai vagy tudományos diskurzushoz tartozik. Az esszé egyik központi gondolata, hogy a tényigazság manipulációja és meghamisítása alapvetően aláássa a közéletet.

"Lying in Politics: Reflections on The Pentagon Papers" (Hazugság a politikában: gondolatok a Pentagon-iratokról, 1971): Ez az esszé a Pentagon-iratok nyilvánosságra hozatalának kontextusában íródott, amely feltárta az Egyesült Államok kormányának hazugságait a vietnámi háborúval kapcsolatban. Arendt ebben az írásban azt mutatja be, hogy a modern politikai hazugság már nem egyszerűen az igazság eltitkolásáról vagy elferdítéséről szól, hanem teljes alternatív valóságok megteremtéséről. Arendt szerint a kormányzati hazugságok célja nem csupán az igazság elrejtése, hanem egy olyan narratíva megalkotása, amelyben maga a valóság válik irrelevánssá.

Mindkét írásában Arendt hangsúlyozza, hogy a hazugság nem új jelenség a politikában, de a modern tömegkommunikációs eszközök és a politikai propaganda technikák jelentősen felerősítették a hatását. Emellett arra is figyelmeztet, hogy a hazugság elfogadása és normalizálása az igazság iránti érzéket veszélyezteti, ami végső soron a demokráciát és a közéletet rombolja.

Umberto Eco Ur-fasizmus című írása rendkívül fontos és mélyreható elemzés a fasizmus természetéről, amely nemcsak a múltbéli történelemre vonatkozik, hanem a modern politikai jelenségekre is. Eco a fasizmus lényegi vonásait az „ur-fasizmus” fogalmával írja le, amely nem csupán a történelmi fasiszta rezsimekhez köthető, hanem azok jelenlegi modern változataihoz is, amelyekben a hatalomra építés, az erőszak és az ideológiai manipulációs eszközök jelennek meg.

Eco szerint a modern fasizmus gyakran rejtett módon, de mégis világosan felismerhető azokban a politikai irányzatokban, amelyek a társadalmi és politikai helyzeteket egyszerűsítik, és az erőszakos hatalomra építenek. Az Ur-fasizmus című írásában Eco részletesen elemzi, hogy mi jellemzi ezt az ideológiát, és hogyan kapcsolódik a társadalom és a politika modern problémáihoz.

Umberto Eco írása fontos olvasmány, ha meg akarjuk érteni a fasizmus különböző megjelenési formáit, és hogy azok hogyan érvényesülhetnek akár a mai világban is. Eco megközelítése segíthet abban, hogy felismerjük azokat a vonásokat, amelyek egyes politikai irányzatokban hasonlóak a fasizmushoz, így jobban megérthetjük a veszélyeket, amelyekkel szembesülünk. A fasizmus egyesíti a nacionalizmust, a militarizmust, a szociális hierarchiát, a szélsőséges nacionalizmust, a vezető személyiség kultuszát, és elöszeretettel használja az ellenségképzést, a kisebbségek és a politikai ellenfelek üldözését. A fasizmus célja nemcsak a hatalom megszerzése, hanem annak megőrzése és megszilárdítása egy ideológiai alapú, egységes társadalomban.

Fontos különbséget tenni a fasizmus fogalmának értelmezése között. A fasizmus nem csupán egy történelmi eszme, hanem inkább egy politikai forma, amelyet az autoriter, tekintélyelvű, hierarchikus és állami irányítás alatt álló társadalmakra jellemező. Ez az uralkodási forma különböző politikai rendszerekben és ideológiákban is megjelenik, amelyek közül a legismertebbek a fekete fasizmus (például a náci Németország alatt Hitler vezetésével) és a vörös fasizmus (amelyet bolsevizmusnak is neveznek, és a kommunista rendszerekre vonatkozik).

A fekete fasizmus, amely a náci Németországra és Mussolini fasiszta Olaszországára jellemző, a nacionalizmus, a szélsőséges rasszizmus, a háborús imperializmus, a totalitárius hatalom és a saját állampolgárok feletti erőszakos irányítás kombinációját jelentette. Hitler politikájában az „élettér” elve, a faji tisztaság és a világuralomra való törekvés voltak központi elemek, mindezt a náci állam totális kontrolljával és a politikai ellenfelek brutális elnyomásával.

A vörös fasizmus, vagy bolsevizmus, amely a kommunista rendszerekre vonatkozik, egy másik formája annak, amikor egy állam totalitárius irányítás alatt áll, és amikor az ideológiai egység, az állami tulajdon, a kollektivizmus és a párt vezető szerepe egyértelműen meghatározzák a politikai rendet. A szovjet rendszer például az osztályharcot és a proletariátus diktatúráját hirdette, de ugyanúgy központilag irányított államként működött, amely elnyomta a politikai ellenállást és megszüntette a szabadságjogokat.

Mindkét rendszer, bár ideológiailag különbözött, hasonló autokratikus és totalitárius eszközöket alkalmazott a hatalom megtartására és az ellenállás elnyomására, és mindkettőben a központi hatalom és az erőszakos kontroll kulcsfontosságú szerepet játszott.

Federico Finchelstein irta azt, hogy van egy szoros kapcsolat a populizmus és a fasizmus között, amelyet érdemes alaposan megvizsgálni. Finchelstein, aki a populizmus és a fasizmus összefonódásával kapcsolatosan jelentős munkákat publikált, úgy látja, hogy a populizmus nem csupán egy politikai stílus vagy taktika, hanem egy olyan ideológiai és politikai mechanizmus, amely a demokratikus keretek között, de a fasizmus eszközeit használva működik. Ebben az értelemben valóban a populizmus egy olyan „demokráciához igazított fasizmusnak” tekinthető, amely képes a politikai rendszeren belül teret nyerni, miközben a fasizmus klasszikus vonásait, mint a vezetői kultusz, a nacionalizmus, az ellenségképzés és a politikai ellenállás elnyomása, továbbra is alkalmazza.

Finchelstein szerint a fasizmus különlegessége, hogy nemcsak ideológiai alapú, hanem olyan manipulációkat és hamis narratívákat is tartalmaz, amelyek az erőszak és a szélsőséges politikai mozgalmak eszközeként szolgálnak.

A rasszista hazugságok jellemzően arra építenek, hogy egy bizonyos csoportot – kisebbségeket, etnikai vagy vallási alapon – ellenségként, alacsonyabb rendűként tüntetnek fel. A politikai céljaik elérése érdekében tehát egyes ideológiai vezetők és rendszerek igyekeznek erőteljes érzelmi reakciókat kiváltani a társadalomból. Ez a stratégiát a politika legitimálásának eszközeként használják, miközben gátolják a kritikai gondolkodást és a társadalmi együttélést.

Finchelstein nemcsak a múlt fasizmusainak – például a náci Németország és a fascista Olaszország eseteit vizsgálva – von párhuzamot, hanem a modern politikai rendszereket is elemzi, amelyek hasonló eszközökkel manipulálják a közvéleményt. A rasszista és ideológiai hazugságok a fasizmus szerves részeként nemcsak egy társadalom szétesését, hanem szélsőséges erőszakos cselekedeteket is előidézhetnek, miközben a politikai hatalom iránti vágyat szolgálják.

Ez a típusú manipuláció elnyomja az alapvető szabadságokat, és széleskörű társadalmi polarizálódást eredményezhet. A fasiszta hazugságok tehát nem csupán ideológiai eszközként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusok, amelyek szándékosan az erőszakos politikai változásokat célozzák meg, miközben elhallgatják vagy eltorzítják a valóságot.

Az állítás szerint, hogy a populizmus a fasizmus demokráciába való „beépülése”, azt jelenti, hogy a populista politikai mozgalmak nem kívánják azonnali erőszakkal átalakítani a társadalmat, mint a klasszikus fasizmus, hanem inkább azokat az eszközöket és retorikát használják, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus intézményeket, és fokozatosan kiiktatják vagy gyengítik azokat. A populisták gyakran hangoztatják a demokrácia védelmét, miközben alattomosan erodálják a demokratikus normákat és értékeket, például a jogállamiságot, a pluralizmust, a sajtószabadságot és a politikai sokszínűséget.

Populizmus és fasisztoid nézetek terjedése

Ha elfogadjuk Finchelstein érvelését, akkor valóban úgy tekinthetünk a populizmus elleni fellépésre, mint egy eszköz arra, hogy megakadályozzuk a fasisztoid nézetek terjedését a társadalomban. A populizmus gyakran a „nép” és az „elit” közötti szembenállásra épít, amelyet könnyen át lehet fordítani arra, hogy a demokratikus intézmények, amelyek az elitet képviselik, valójában ellenségei a nép akaratának. Ilyen módon a populista politikai vezetők gyakran igyekeznek lebontani a hatalmi kontrollokat és egy központi, erőteljes vezetést képviselni, ami valóban a fasizmus jellemzőit idézheti.

A populizmus, amikor autoriter irányba fordul, elkezdheti alkalmazni a fasizmus eszközeit anélkül, hogy nyíltan deklarálná magát fasisztának. Ezért a populizmus elleni fellépés nem csupán a populista vezetők politikai hatalmának visszaszorítását jelenti, hanem egyben a fasisztoid ideológiák terjedésének megfékezését is. A populizmus ezen formája veszélyeztetheti a demokráciát, mert gyakran összekapcsolódik a demokrácia alapvető értékeinek és intézményeinek aláásásával, és széles társadalmi rétegekben kelthet a populista üzenetekkel rezonáló elméleteket, amelyek könnyen a fasisztoid irányzatokhoz vezethetnek.

Apopulizmus mai formáira pár példa: Donald Trump és az amerikai populizmus, Orbán Viktor és a magyarországi illiberális demokrácia, Recep Tayyip Erdoğan Törökország,

Ezért a populizmus elleni fellépés valóban a demokratikus normák, a jogállamiság és a politikai pluralizmus megvédését célozza, miközben megelőzi a szélsőséges, autoriter és fasisztoid politikai formák térnyerését.

A populizmus és a fasizmus közötti kapcsolat tehát nem csupán elméleti jelenség, hanem komoly politikai és társadalmi fenyegetést jelent a mai világban. Amint azt Umberto Eco és Federico Finchelstein is rávilágítanak, a fasizmus eszközei és ideológiai vonásai, bár történelmileg meghatározottak, ma is jelen vannak, és képesek alkalmazkodni a modern politikai környezethez. A populizmus, amely elsőre demokratikusnak tűnhet, valójában gyakran a társadalmi feszültségeket kihasználva vezethet el a totalitárius rendszerekhez, ahol a hatalom centralizálódik, az ideológiai és politikai sokszínűség eltűnik, és a demokratikus intézmények gyengülnek.

Ezért elengedhetetlen, hogy minden politikai rendszerben, különösen a demokratikus társadalmakban, határozott lépéseket tegyünk a populizmus és az autoritárius irányzatok terjedésének megakadályozására, és minden eszközzel megvédjük társadalmunk alapvető értékeit és intézményeit. A demokratikus elvek, mint a jogállamiság, a sajtószabadság és a politikai pluralizmus védelme nem csupán a politikai stabilitás záloga, hanem a társadalmi összetartozás, az egyéni szabadságok és az igazságosság megőrzésének eszköze is. A populizmus ellen való fellépés tehát nemcsak politikai, hanem morális kötelesség is

A populizmus térnyerése rávilágít a demokratikus rendszerek sérülékenységére. Ennek ellenállni csak az intézményi fékek és ellensúlyok megerősítésével, az átláthatóság növelésével és a kritikus gondolkodás előmozdításával lehet. Kulcsfontosságú, hogy a civil társadalom és a független média megőrizze autonómiáját, hiszen ezek biztosítják a hatalom kontrollját és a polgárok tájékozottságát. A populizmus visszaszorításával nemcsak a demokrácia formális kereteit védhetjük meg, hanem a társadalmi párbeszéd kultúráját is, amely nélkülözhetetlen egy szabad és igazságos társadalom fenntartásához.

A demokrácia jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e tanulni a múlt hibáiból és szembenézni a populizmus jelentette kihívásokkal. Csak közös erőfeszítéssel biztosíthatjuk, hogy a demokratikus értékek ne csupán elvek, hanem a mindennapi élet részévé váljanak.

-000-

 Pár napja a barátaimmal a délutáni kávézás közben sok mindenről beszélgettünk. Szó esett a német választásról, ahol a szélsőjobboldali erők előtérbe kerültek, és ennek következményeként az új NDK megint létrejött. A beszélgetés az ausztriai kormányalakításról is szólt, és arról, hogy Kickl, a szélsőjobboldali FPÖ vezetője új választásokat követel. A beszélgetés során téma lett a különféle nemzetközi események is. A legújabb sportesemények eredményei mellett szó került Ukrajnára, és felvetődött Donald Trump esetleges elmebajának kérdése is. A beszélgetés során egyre inkább az európai biztonsági helyzet és az orosz fenyegetés vette át a főszerepet, aminek kapcsán elhangzott a kérdés: Európának valóban szüksége van egy közös hadseregre? Ekkor heves vita alakult ki köztünk, különböző álláspontokkal. Az egyik barátom halkan, majdnem mélabúsan megjegyezte:

- Ez a béke záloga?

Lassan kortyoltam a kávémból, majd csendesen, de határozottan válaszoltam:

-Tudjátok, ha van egy kertem és egy házam, és ha csak macskám van, a betörőnek még dorombolni is fog. De ha tacskóm lenne, az sem jelentős, de ő nem dorombol. Ha viszont egy kuvaszom vagy farkaskutyám van, a betörő már megfontolja, hogy betörjön, vagy inkább eltűnjön. De ha két kuvaszom vagy két farkaskutyám van, a betörő már az utcába sem mer bejönni.

-Ilyen egyszerű ez, tettem hozzá.

Orbán Viktor legutóbbi kijelentése, miszerint "mi nem akarunk kútmérgezést, de ha megtörténik, akkor mi is bevetjük a fegyvereinket", nem pusztán egy újabb politikai szlogen. Ez egy tudatosan alkalmazott, veszélyes, történelmileg terhelt uszítás, amely végletekig feszíti a magyar közélet polarizáltságát. A kútmérgezés vádja nem egyszerű metafora, hanem egy régóta használt propagandaeszköz, amely mindig is az ellenségkép démonizálását szolgálta. A középkorban zsidó közösségeket vádoltak kútmérgezéssel, és ennek nyomán tömeges kivégzések történtek. A nácik is ugyanezt a logikát alkalmazták, amikor a zsidóságot a társadalom "mérgező elemének" állították be, ezzel előkészítve az egyik legsötétebb népirtást.

  Ha egy vezető politikus ilyen szóhasználathoz nyúl, az nem véletlen – ez egy nagyon tudatos eszköz a társadalom egy részének hergelésére és az ellenségkép gyártására.

Orbán ezzel a kijelentéssel pontosan ugyanerre a pályára lép. Nem egyszerű politikai vitát generál, hanem egyenesen az ellenfeleit próbálja olyan narratívába illeszteni, amely már történelmileg is az elnyomás és erőszak előszobája volt. Nem csupán egy belpolitikai eszköz ez, hanem egy olyan stratégia, amely tágabb értelemben is fenyegeti a demokrácia alapjait. Az a vezető, aki az ellenzékét "mérgezőnek" nevezi, egy lépésre van attól, hogy erkölcsileg és politikailag is igazolja a velük szembeni erőszakot. A mérgezés, mint metafora, mindig is a legveszélyesebb propagandafegyverek közé tartozott, mert nem csupán az ellenség képzetét teremti meg, hanem azt sugallja, hogy az ellenség létezése maga is egy halálos fenyegetés.

Orbán nem először használja az uszító retorika eszközeit. Évek óta épít ellenségképekre: Brüsszel, Soros, a menekültek, a liberális értelmiség, az ellenzék, és most legújabban a saját politikai riválisai mind ebbe a kategóriába kerültek. Ez nem politikai vita, hanem háborús logika, amelyben a másik fél nem partner, hanem megsemmisítendő ellenség. Ez a gondolkodás a modern európai demokráciákban példátlan, de Orbán ezt tudatosan használja a hatalma megtartására és társadalmi kontrolljának kiterjesztésére.

Nem arról van szó, hogy Orbán nyíltan erőszakra uszítana, de az a logika, amelyet követ, veszélyes utakra terelheti a magyar társadalmat. Amikor egy vezető olyan nyelvezetet használ, amely az ellenfeleit "mérgezéssel" kapcsolja össze, akkor implicit módon azt sugallja, hogy ezzel szemben minden eszköz megengedett.
Ez a gondolkodás pedig nem idegen a magyar történelemtől. A 20. század első felében Erdélyi József, a Horthy-rendszer egyik állami támogatást élvező költője nyíltan antiszemita verseket írt, amelyekben hasonló képeket használt: a zsidóságot kútmérgezéssel, társadalmi "rombolással" azonosította. Ez a propaganda hozzájárult ahhoz a közhangulathoz, amely később a zsidótörvényekhez, majd a holokauszthoz vezetett. A történelem tragikusan megmutatta, milyen következményei lehetnek annak, ha egy politikai vezető ellenségképet gyárt, és azt a nép ellenségének kiáltja ki.
Orbán szavait ezen a történelmi háttéren kell értelmeznünk. Nem pusztán egy "harcias politikai beszédről" van szó, hanem egy olyan kommunikációs stratégiáról, amely tudatosan polarizál és ellenségképet teremt. A probléma nem az, hogy egy politikai vezető megvédi a saját álláspontját, hanem az, hogy ezt egy történelmileg terhelt, gyűlöletet generáló narratíván keresztül teszi. A politikai vitáknak egy demokratikus társadalomban nem az ellenségkép gyártásáról kellene szólniuk, hanem arról, hogy miként lehet jobb, biztonságosabb, igazságosabb országot teremteni.

A magyar társadalomnak fel kell ismernie, hogy milyen veszélyekkel jár ez a stratégia. Az uszító retorika nem marad meg a beszédek szintjén, hanem előbb-utóbb cselekvéssé válik. Ha egy vezető legitimálja az ellenségképekre épített gondolkodást, akkor a következő lépés a politikai ellenfelek teljes ellehetetlenítése, krimianalizálása vagy akár fizikai megsemmisítése. Európa történelme tele van olyan példákkal, amikor egy hatalomra jutott populista vezető először csak verbálisan támadott, majd amikor már elég gyűlöletet szított, megkezdte az elnyomó intézkedéseket. Magyarország ma egy veszélyes ponton áll, és ha a társadalom nem lép fel az ilyen uszító narratívákkal szemben, akkor könnyen a történelem legsötétebb ösvényére sodródhat.

Orbán kijelentése nem elszólás volt, hanem egy tudatos stratégiai lépés. Az egyetlen kérdés, hogy hagyjuk-e, hogy ezt következmények nélkül megtegye. A történelem megmutatta, hogy az ilyen retorika soha nem áll meg puszta szavaknál. A választás most rajtunk áll: tanulunk a múltból, vagy megismételjük a történelem legnagyobb tragédiáit.

-000-

Az Európai Unió újabb kísérletet tesz arra, hogy egységes álláspontot alakítson ki az ukrajnai háború igazságos és tartós lezárásáról, ám Magyarország ismét kívül maradhat az európai összefogáson. Orbán Viktor továbbra is blokkolni próbálja az Ukrajna támogatására irányuló közös nyilatkozatot, amivel egyre inkább elszigetelődik az Európai Unióban.

A csütörtöki EU-csúcson a tagállamok egy közös nyilatkozatot kívánnak elfogadni, amely alapelveket rögzít a háború igazságos lezárásával kapcsolatban. Az előzetes tervezet szerint:

• Nem lehetnek tárgyalások Ukrajnáról Ukrajna nélkül.

• Európa biztonságáról nem lehet dönteni Európa részvétele nélkül.

• Európa és Ukrajna biztonsága elválaszthatatlan.

• Tűzszünet csak egy átfogó békemegállapodás részeként lehetséges, amely hiteles biztonsági garanciákat nyújt Ukrajnának.

Orbán Viktor azonban nem hajlandó támogatni ezt a közös álláspontot, és azt javasolja, hogy az EU az Egyesült Államok példáját követve közvetlenül tárgyaljon Oroszországgal. Ez az elképzelés teljesen szembemegy az uniós tagállamok túlnyomó többségének véleményével, amely szerint nem lehet Putyinnal tárgyalni Ukrajna feje felett.

Orbán magyar miniszterelnök és szlovák kollégája, Robert Fico biztonsági garanciák és Ukrajnának nyújtott segítség nélkül akar béketárgyalásokat folytatni Oroszországgal. Míg a fennmaradó 25 EU-kormány szorosabb együttműködésre készül Ukrajna támogatásában, a két oroszbarát vezető ismét azzal fenyeget, hogy blokkolja a csütörtöki csúcstalálkozó közös döntését. Orbán és Fico a megtámadott ország támogatásának megszüntetését és a béketárgyalások megkezdését szorgalmazza az USA mintájára.

Orbán az Európai Tanács elnökének, António Costának írt levelében, azt írta, nem tud beleegyezni az állam- és kormányfők csütörtöki közös nyilatkozatába.

A levél egybeesik a Coreperben zajló vitákkal, az összes ország EU-nagyköveteinek brüsszeli találkozójával, ahol Magyarország a múlt pénteken az Ukrajnának nyújtott uniós biztonsági garanciák és az új katonai segélycsomag ellen emelt szót. Orbán a levélben kihangsúlyozta: "Ukrajnával szembeni megközelítésünkben vannak olyan stratégiai különbségek, amelyeket nem lehet áthidalni."Orbán egy TV interjújában kijelentette: „Magyarországon és a Vatikánon kívül egész Európa háborút akar.” Ezzel nemcsak az EU és a nyugati államok álláspontját torzította el, hanem logikailag azt is állította, hogy Oroszország is háborút akar, hiszen az is Európa része. Ez a kijelentés ismét rávilágít Orbán kétszínű retorikájára, amelyben saját politikai érdekei szerint manipulálja a valóságot.

Bár Orbán vétójával blokkolhatja a közös EU-s álláspont hivatalos elfogadását, az ukrán támogatási csomagot ettől függetlenül is létrehozhatják az európai partnerek. Egyre valószínűbb, hogy:

• Az EU-s tagállamok önkéntes alapon fognak pénzügyi és katonai támogatást nyújtani Ukrajnának.

• Nagy-Britannia és Norvégia is beszállhat a finanszírozásba.

• Az Európai Bizottság külön forrásokat javasolhat a védelmi kiadások növelésére.

Magyarország tehát nem tudja teljesen megakadályozni a segítséget Ukrajnának.

Orbán Viktor már régóta próbálja megváltoztatni az EU Ukrajnával kapcsolatos stratégiáját, de egyre kevésbé talál szövetségeseket:

• Lengyelország elfordult Orbántól, miután Donald Tusk lett a miniszterelnök.

• Szlovákia új kormánya is bizonytalan partner, de egyedül nem tudja blokkolni az EU-s döntéseket. Robert Fico egyértelműen Putyin-párti politikát folytat, és Orbánnal közösen igyekeznek lassítani vagy akadályozni az Ukrajnának nyújtott támogatást.

• Az EU vezető országai (Franciaország, Németország, Olaszország) egyre türelmetlenebbek Orbán politikájával szemben.

Európán belül pedig egyre több szó esik arról, hogy Magyarország vétójogát korlátozni kellene a közös külpolitikai döntéshozatalban. Ha Orbán továbbra is akadályozza az EU stratégiai érdekeit, az EU vezetői akár pénzügyi szankciókat is bevezethetnek Magyarországgal szemben.

Ha Orbán folytatja ezt a politikát, Magyarország hosszú távon veszít az európai befolyásából:

• A magyar kormány kimarad a fontos stratégiai döntésekből.

• Csökkenhet az uniós forrásokhoz való hozzáférés.

• Magyarország külpolitikai mozgástere tovább szűkül.

Az Európai Unió egyértelmű üzenetet küld: Ukrajna támogatása nem kérdés, és Európa biztonságának érdekében Magyarország nem akadályozhatja a közös fellépést. A következő hónapok kritikusak lesznek, és eldőlhet, hogy Magyarország teljesen elszigetelődik-e az EU-ban, vagy végül Orbán kénytelen lesz kompromisszumot kötni.

Felmerül a kérdés: mi motiválja Orbán Viktort abban, hogy ennyire elszigetelődve, az egész EU-val szembemenve is védje Oroszország érdekeit? Vajon pusztán geopolitikai számításról van szó, vagy Orbán valójában Putyin stratégiai szövetségese, esetleg politikai vagy gazdasági függőségben van tőle?

Európában egyre többen vetik fel ezt a kérdést, és ha Orbán továbbra is akadályozza az EU fellépését, könnyen lehet, hogy Magyarország nemcsak politikailag, hanem erkölcsileg is veszít. Az EU vezetői és tagállamai előbb-utóbb választ akarnak majd erre a kérdésre: Orbán Viktor Magyarország érdekeit képviseli – vagy Putyinét?

-000-

A Trump-kormányzat intézkedései megkérdőjelezik Amerika Európával és a NATO-val szembeni elkötelezettségét, és a globális rend teljes átrendeződését jelzik. Donald Trump megállapodást akar kötni Vlagyimir Putyinnal, hogy véget vessen Oroszország Ukrajna elleni háborújának. Ez a trumpi megoldás nagy bajt jelent Európa számára.

Európa jól ismerte Donald Trump Vlagyimir Putyin iránti rajongását. A republikánus korábban "zseninek" nevezte az orosz elnököt, és "nagy hibának" minősítette a nagyszabású invázió megindítására vonatkozó döntését, amely "nagyszerű tárgyalásnak" tűnt.

Most, hogy visszatért a Fehér Házba, Trump megduplázta – és megháromszorozta – hízelgő retorikáját, odáig, hogy megismétli a Kreml érveit. Amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök panaszkodott, hogy országát kizárták a Szaúd-Arábiával folytatott találkozóról, Trump visszavágott azzal, hogy Ukrajnát hibáztatta a háborúért.

Az európaiak most attól tartanak, hogy Trump a békeközvetítő PR-nyereségére törekvően arra kényszeríti Ukrajnát, hogy először egy elhamarkodott tűzszünetet, majd egy rendkívül hátrányos megállapodást fogadjon el.

Trump nem egy kifinomult stratéga, inkább üzleti alkukat akar kötni, de a geopolitika nem egy ingatlanüzlet. Ha túl gyorsan és Moszkva javára zárná le a háborút, azzal nemcsak Ukrajnát árulná el, hanem Putyint erősítené, aki ezt a gyengeség jelének venné, és esetleg máshol is próbálkozna (pl. a Baltikumban). Szövetségeseit elbizonytalanítaná, és az európai országokban is felerősödnének a populista, oroszbarát hangok. Amerika globális vezető szerepe meggyengülne, mert más országok (pl. Kína) azt látnák, hogy az USA nem megbízható partner.

Lehet, hogy Trump végül kénytelen lesz kompromisszumokat kötni, mert az USA hadserege, a NATO és a republikánusok egy része sem akarja egyszerűen Putyin kezére játszani Ukrajnát. Ezzel tulajdonképpen cserben hagyja és kijátssza Európát Putyinnak.

Amit tudni kell: Oroszország történelme során minden szomszédját megtámadta, de soha nem ismerte el magát agresszornak, és agresszióit mindig felszabadításnak, segítségnek vagy védelemnek nevezte. Oroszország mindig is alattomosan és aljasan viselkedett.

Ezért fontos az, hogy Európa lépjen előre és határozottan.

Európa jövője szempontjából elengedhetetlen egy közös nyilatkozat kiadása, amely világos üzenetet küld Moszkvának, Trumpnak és mindenkinek, aki kételkedik Európa egységében és erejében. A nyilatkozat célja, hogy megerősítse a kontinens szuverenitását és stratégiai önállóságát.

Az Európai Unió és a NATO keretein belül egyértelművé kell tenni, hogy Európa nem engedheti meg, hogy külső hatalmak – legyen az Oroszország, Kína vagy akár az Egyesült Államok – diktálják a kontinens jövőjét. A demokrácia és a jogállamiság védelme alapvető prioritás, amely magában foglalja a szélsőséges politikai erők kizárását, amelyek belülről próbálják bomlasztani az európai rendszert. Továbbá, az európai közös védelem erősítése elengedhetetlen, amely több pénzügyi és katonai erőforrás biztosítását jelenti az európai hadsereg és a NATO-n belüli szerepvállalás növelésére. Emellett Ukrajna támogatása világos üzenetet kell, hogy közvetítsen: Európa nem hagyja magára Ukrajnát, és határozottan elutasítja az orosz imperializmust.

Oroszország expanziós politikája nem új jelenség, hanem egy történelmileg folytatólagos stratégia. Ukrajna megtámadása és az orosz birodalmi törekvések napjainkban is folytatódnak, követve a pánszláv ideológia és a geopolitikai befolyásszerzés mintázatát. Európának fel kell ismernie, hogy Oroszország nem csupán aktuális, hanem hosszú távú fenyegetést jelent, és ennek megfelelően kell kialakítania saját geopolitikai stratégiáját.

A nyugati politikai vezetők többsége sajnos nem ismeri kellő mélységben Oroszország történelmi terjeszkedési mintázatait, és ezért tévesen hiszi, hogy Moszkvával racionális diplomáciát lehet folytatni. Ha azonban figyelembe vennék a történelem tanulságait, egyértelművé válna, hogy Oroszország mindig terjeszkedni akar, és ezt soha nem fogja beismerni agresszióként. Minden inváziót vagy hódítást "védelmi lépésként" igazol, ahogyan Ukrajnában is teszi. A Nyugat pedig rendszeresen későn ébred, mert azt feltételezi, hogy lehet tárgyalni Moszkvával. Lengyelország és a balti államok azok, akik ezt a legjobban átlátják, hiszen történelmük során már számtalanszor megtapasztalták az orosz fenyegetést.

Közép-Európa egy része sajnos nem megbízható ebben a kérdésben. Orbán és Fico politikája oroszbarát irányba tolja Magyarországot és Szlovákiát, míg Szerbia hagyományosan Moszkva szövetségese, így rájuk sem lehet számítani. Ezért Lengyelország és a balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – a legalkalmasabbak arra, hogy vezető szerepet vállaljanak Európa felvilágosításában és egységesítésében. Ők közvetlen tapasztalattal rendelkeznek az orosz fenyegetésről, határozottan NATO- és EU-párti országok, erős katonai és politikai elkötelezettséggel rendelkeznek Ukrajna mellett, és képesek nyomást gyakorolni Németországra és Franciaországra, ha összefognak.

Donald Tusk személyében Európa olyan politikust kapott, aki képes lehet ezt az egységet megteremteni. Tusk tapasztalt európai politikus, volt az Európai Tanács elnöke, és ismeri Brüsszel belső mechanizmusait. Lengyelország miniszterelnökeként jelenleg az egyik legbefolyásosabb vezető, aki képes mozgósítani az EU döntéshozóit és híd szerepet betölteni Nyugat- és Kelet-Európa között. Az ő kezdeményezésére létrejövő kelet-európai blokk – amelyben a balti államok, Csehország, Románia és Skandinávia is szerepet kapnának – egy erős védelmi és politikai szövetséget alkothatna az orosz fenyegetés ellen.

A következő hónapok kritikusak lesznek. Tusk első lépésként tárgyalhatna Nagy-Britannia, Franciaország és Németország vezetőivel, hogy kialakuljon egy egységes álláspont Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatban. Ezt követően egy közös nyilatkozatot kellene kiadni, amelyet a parlamentek hivatalosan is elfogadnak. Az "Európa-3" koalíció bővítésével bevonhatók Olaszország, Svédország, Dánia, Norvégia és Spanyolország is. A következő lépés pedig a konkrét katonai és gazdasági intézkedések megvalósítása lenne: európai fegyvergyártás bővítése, közös hadgyakorlatok, az orosz energiafüggőség teljes megszüntetése és az orosz propaganda visszaszorítása Európában.

Az idő kulcsfontosságú. Ha Európa most nem cselekszik gyorsan és határozottan, akkor könnyen elveszítheti geopolitikai súlyát és sebezhetővé válhat az orosz agresszióval szemben. Ha azonban Tusk és szövetségesei jól lépnek, akkor Európa végre felismerheti, hogy saját biztonsága csak rajta múlik, és nem az USA vagy Oroszország jóindulatán.

-000-