Benjamin Opratko "A fasizmus visszatérése"1 című cikkében megvizsgálja, hogy fennáll-e annak a veszélye, hogy a politikai erőszak egy új korszaka következik be, hasonlóan az 1920-as és 1930-as évekhez. Különös figyelmet fordít Donald Trump 2023. november 11-i beszédére, amelyben Trump ígéretet tett arra, hogy "kiirtja a kommunistákat, szocialistákat és baloldali radikális bűnözőket, akik úgy élnek, mint a kártevők országunk repedéseiben". Opratko felveti a kérdést, hogy Trump erőszakra való felhívása és a tömeg felbujtása mennyiben emlékeztet az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira, és hogy a "fasiszta" kifejezés alkalmazása Trump esetében indokolt-e.

A cikk részletesen elemzi a fasizmus fogalmát és annak modern politikai jelentőségét, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. Opratko megvizsgálja a demokratikus intézmények lebontását, az erőszakos és dehumanizáló mentalitást, valamint a technológia és propaganda tudatos kihasználását a modern fasizmus kontextusában.¹

Néhány nappal később Robert Paxton amerikai történész, a fasizmustudomány egyik vezető alakja kommentárt adott ki a következő címmel: „Haboztam Donald Trumpot fasisztának nevezni. Eddig". Trump erőszakra való felhívása, a tömeg felbujtása az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira emlékeztette. A „fasiszta” kifejezés már nem csupán érthető, hanem szükséges is.

Mi is a fasizmus

A fasizmus fogalma és politikai jelentősége máig vitatott kérdés. Gyökerei a 20. század első felére nyúlnak vissza, és bár a klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerek – mint Mussolini Olaszországa vagy Hitler Németországa – már a múlté, a fasizmus szelleme különböző formákban tovább él. De mit értünk pontosan fasizmus alatt, és mennyiben jelenik meg a modern politikai környezetben?

A fasizmus egyik alapvető sajátossága az erős nacionalizmus, amely gyakran kirekesztő ideológiával párosul. Az állam elsődlegességét hirdeti az egyén felett, miközben a társadalom homogenizálását tűzi ki célul. A politikai pluralizmus és a demokratikus intézmények elvetése szintén a fasizmus jellemzői közé tartozik, hiszen a hatalom egy kézben való koncentrálása a rendszer alapvető célja.

A modern politikai diskurzusban a fasizmus fogalma viták tárgyát képezi. Egyesek túl könnyedén használják a kifejezést minden autoriter vagy nacionalista rendszer leírására, míg mások éppen ellenkezőleg, vonakodnak a fasiszta jelző alkalmazásától, még akkor is, ha egy politikai rendszer nyilvánvalóan a fasizmus jegyeit mutatja. Fontos tehát a fogalom pontos meghatározása, hogy ne váljon önkényes politikai bélyeggé, ugyanakkor ne is veszítsen relevanciájából.

A fasizmus feltámadásának lehetőségéről szóló viták napjainkban különösen aktuálisak. Az autoriter tendenciák, a populizmus térnyerése és a politikai ellenfelek démonizálása sokakban aggodalmat kelt. Bár a mai politikai rendszerek jelentősen eltérnek a 20. századi fasiszta diktatúráktól, az ideológiai elemek – például a propaganda használata, az ellenségképzés és a politikai lojalitás előtérbe helyezése – sok helyen felismerhetők.

A fasizmus egy autoriter politikai ideológia, amely az erős, központosított vezetésre és a nacionalizmusra épít. Célja a társadalmi rend és egység megteremtése, amelyben az egyén az állam érdekeinek alárendelt szerepet kap. A fasizmus gyakran elutasítja a demokratikus intézményeket, a pluralizmust és a politikai ellenállást, miközben a vezető személyét és a központi hatalmat kiemelt jelentőséggel ruházza fel. A karizmatikus vezető kultusza és az állami kontroll kiterjesztése meghatározó elemei ennek az ideológiának.

A fasizmus nem csupán politikai, hanem érzelmi szinten is hat: manipulálja az emberek félelmeit, vágyait és identitását. A pluralizmus tagadása, a politikai és társadalmi sokszínűség elutasítása, valamint a hatalom centralizálása mind a fasizmus alapvető jellemzői.

A fasizmus mindig is a szervezett politikai erőszak egy formája volt, amely a fennálló rend megdöntésére és egy új, autoriter rend felállítására törekedett.

Ha egy társadalomban hiányzik az aktív politikai részvétel és a közös célok iránti elkötelezettség, az utat nyithat a fasizmus megerősödésének.

A történelemből ismert, hogy a demokratikus intézmények védelme, a kritikus gondolkodás és a történelmi tapasztalatok figyelembevétele kulcsfontosságú a szélsőséges ideológiák térnyerésének megakadályozásában. Érdemes tehát résen lenni, és felismerni a múltból ismerős mintázatokat, mielőtt azok újra megerősödnének.

Mühlhoff elemzése a feltörekvő fasizmusról ²

Rainer Mühlhoff írása átfogó és elgondolkodtató elemzést nyújt a kortárs fasizmus természetéről, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. A szerző kiindulópontja, hogy a fasizmus nem csupán egy történelmi jelenség, hanem egy folyamatosan alkalmazkodó és fejlődő hatalmi mechanizmus, amely új eszközöket talál a társadalom feletti ellenőrzés gyakorlására.

Mühlhoff három fő pontban határozza meg a fasizmus működését:

1. A demokratikus intézmények szisztematikus lebontása – A fasizmus nem csupán egy szélsőjobboldali politikai álláspont, hanem a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia szándékos rombolása, amely cinikus és romboló módon zajlik.

2. Az erőszakos és dehumanizáló mentalitás – A fasizmus erőszakra épül, legyen az fizikai, verbális vagy politikai. A társadalmi küzdelmet nem érvek, hanem nyers erő és dominancia eszközeként kezeli, különösen kisebbségekkel szemben.

3. A technológia és propaganda tudatos kihasználása – A modern fasizmus nemcsak ideológiai, hanem technológiai és gazdasági szinten is működik. A nagyipar, a média és az internetes propaganda összehangolt eszközök a hatalom megszerzésére és megtartására.

A szerző különös figyelmet fordít arra, hogy Donald Trump elnöksége alatt milyen mértékben váltak ezek az elvek politikai gyakorlattá. Kiemeli a rasszizmus, a szexizmus és a transzfóbia intézményesítését, amelyeket Trump már első hivatali napjától kezdve rendeletekkel és nyilatkozatokkal támogatott. Emellett a kaotikus és kiszámíthatatlan politikai stratégia, az elnyomás és az önkény hatalmi demonstrációként való alkalmazása tovább fokozta a társadalmi feszültségeket.

Mühlhoff különösen hangsúlyozza a modern technológia és a nagyvállalatok szerepét az új típusú fasizmusban. A Big Tech cégek, például Elon Musk vállalatai, egyre nagyobb befolyást szereznek az állami infrastruktúrában, különösen az automatizáció és az adatelemzés területén. Ez a folyamat lehetővé teszi a társadalmi egyenlőtlenségek mélyítését, valamint az állami kontroll fokozását az állampolgárok felett. Az előrejelző algoritmusok és a mesterséges intelligencia alkalmazása révén az állam előre meghatározott módon diszkriminálhat csoportokat, például migránsokat, betegeket vagy politikai ellenfeleket.

A recenzióban kiemelendő, hogy Mühlhoff történelmi párhuzamot von a náci rezsim és a mai technológiai fasizmus között. Az IBM lyukkártya-technológiájának egykori alkalmazása a zsidó lakosság azonosítására és nyilvántartására hasonló elveken alapult, mint a mai prediktív adatelemzések. Azonban a modern technológia hatékonysága és kiterjedése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mivel az adatok alapján hozott döntések átláthatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek.

Mühlhoff következtetése egyértelmű: a fasizmus új formája az állam és a technológiai ipar összefonódásán alapul, amely a társadalmi válogatás, kizsákmányolás, elnyomás és üldözés új minőségét teremti meg. Az ilyen rendszerek végső következményei akár a deportálások és politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése is lehetnek, ahogyan azt a történelem már korábban is megmutatta.

Mühlhoff írása figyelmeztetés és intő példa arra, hogy a modern fasizmus nem feltétlenül a klasszikus diktatúrák formájában tér vissza, hanem sokkal kifinomultabb és technológiailag fejlettebb eszközökkel operál. Az új totalitárius rendszerek felismerése és megértése elengedhetetlen a demokrácia és az emberi jogok védelme érdekében.

Érdemes Tamás Gáspár Miklós véleményét is megismerni, mert kivételes filozófiai és politikai elemzőkészséggel rendelkező gondolkodóként mélyreható kritikát fogalmazott meg a modern autoriter tendenciákról. TGM a történelmi és társadalmi összefüggések széles spektrumát vizsgálva mutat rá arra, hogy a fasizmus új formája, a posztfasizmus miként alkalmazkodott a 21. századi politikai és gazdasági környezethez. Elemzése segít megérteni, hogy a demokratikus intézményrendszerek hogyan válhatnak fokozatosan a tekintélyelvű hatalomgyakorlás eszközévé, és milyen veszélyeket rejt magában a populizmus és a neoliberális válság találkozása. Kritikai meglátásai nemcsak a múltra és a jelenre világítanak rá, hanem figyelmeztetésként is szolgálnak a jövőre nézve, ezért a mai politikai gondolkodás szempontjából különösen relevánsak.

Tamás Gáspár Miklós (TGM) „A posztfasizmusról”³ című írásában egy új típusú autoriter politikai irányzatot elemez, amely a klasszikus fasizmushoz hasonló vonásokat mutat, de attól mégis eltérő formában jelenik meg a 21. században. A szerző szerint a posztfasizmus nem a múlt totalitárius diktatúráinak egyszerű újraéledése, hanem azoknak egy modernizált, a mai politikai és társadalmi viszonyokhoz igazodó változata. Ez az új ideológiai áramlat elutasítja a hagyományos liberális demokrácia alapelveit, így az emberi jogokat, a jogállamiságot és a hatalommegosztás elvét, azonban nem feltétlenül alkalmaz nyílt erőszakot vagy katonai diktatúrát, ahogyan azt a 20. századi fasiszta rendszerek tették. Ehelyett a demokratikus intézményrendszeren belül, annak fokozatos lebontásával építi ki az uralmát.

TGM hangsúlyozza, hogy a posztfasizmus nem légüres térben születik meg, hanem a globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika válságaira adott válaszként alakul ki. A gazdasági egyenlőtlenségek fokozódása, a társadalmi bizonytalanság és az elitellenes érzelmek felerősödése táptalajt biztosítanak ennek az ideológiának, amely populista retorikával és nacionalista szólamokkal igyekszik megszólítani a társadalom elégedetlen csoportjait. A posztfasiszta politikai formációk gyakran hivatkoznak a „népakaratra”, miközben valójában egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálják.

A szerző szerint a posztfasizmus különösen veszélyes, mert képes demokratikus úton hatalomra kerülni, majd a hatalom megszilárdítása érdekében fokozatosan lebontani a demokratikus intézményeket és jogállami garanciákat. Ezért elengedhetetlen a jelenség felismerése, alapos vizsgálata és kritikája a politikai közbeszédben, hogy a társadalmak időben reagálhassanak a demokráciát fenyegető tendenciákra.

A történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel – figyelmeztetett Mark Twain. A fasizmus mai megnyilvánulásai nem pontos másolatai a múltbelinek, de az autoriter törekvések, az ellenségképzés és a demokratikus intézmények lebontása intő jelek lehetnek. A kérdés nem az, hogy Trump vagy más populista vezetők pontosan fasiszták-e, hanem az, hogy a társadalom felismeri-e a demokráciát aláásó folyamatokat, és képes-e azokat idejekorán megfékezni. A jövő nem előre elrendeltetett, hanem a kollektív cselekvés és ellenállás függvénye

-000-

Orbán Viktor neve ma megkerülhetetlen a magyar politikában. Pályafutása a rendszerváltás időszakában indult, amikor a fiatal, liberális politikus a Fidesz egyik meghatározó alakjává vált. Az 1989-es év egyik emblematikus pillanata volt, amikor Nagy Imre és mártítársai újratemetésén a szovjet csapatok kivonását követelte. Ez az ifjú Orbán akkor még a nyugati demokratikus értékek, a jogállamiság és a piacgazdaság elhivatott képviselőjének tűnt.

Orbán Viktor politikai pályafutása során számos olyan döntés és lépés történt, amelyek alapvetően alakították a magyar politikai rendszert, és amelyek hosszú távú következményekkel bírtak. Az egyik fontos mérföldkő 1993. január 11-én történt, amikor a Fidesz, Orbán Viktor pártja, eladta az állami MKB Banknak a Váci utcai pártszékházát. Az eladásból befolyt pénz egy új gazdasági háttér felépítését tette lehetővé, amely a Fidesz politikai tevékenységét az évtizedek során erőteljesen támogatta. Ez a lépés azonban nem csupán gazdasági szempontból volt jelentős, hanem politikai értelemben is meghatározó volt. Az üzlet valójában az intézményesített korrupció első állomásává vált, amely később Orbán Viktor kormányzása alatt egyre inkább központi szerepet kapott.

A párt gazdasági hátterének megszilárdítása és az állami forrásokhoz való hozzáférés a Fidesz számára lehetőséget biztosított arra, hogy a politikai hatalmát fokozatosan kiterjessze. Ez a korrupciós rendszer az évek során olyan mértékben beágyazódott a politikai életbe, hogy Orbán Viktor mára Európa egyik legkorruptabb politikusává vált.

Az MKB Banknak történt eladás csupán az első lépés volt, de a későbbiekben, különösen a 2010-es években, a korrupcióval kapcsolatos vádak tovább gyűltek. A kormányzati döntések és az EU-s források elosztása, valamint az oligarchák és a politikai eliten belüli kapcsolatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Fidesz gazdasági befolyása egyre szélesebb körben teret nyert.

A gazdasági háttér felépítése és a politikai hatalom közötti szoros összefonódás a mai magyar politikai helyzet egyik kulcsfontosságú eleme. Az Orbán-kormány alatt nemcsak a gazdaság, hanem a médiától kezdve az igazságszolgáltatásig minden ágazatot sikerült a kormányzati irányítás alá vonni, ami tovább erősítette a korrupciós rendszert és hozzájárult Orbán Viktor politikai stabilitásához. A Fidesz és Orbán Viktor pályafutása tehát az intézményesített korrupció útján haladt, és ez a folyamat kétségkívül központi szerepet játszott abban, hogy Orbán a magyar politika legdominánsabb alakjává vált. A Fidesz vezetése alatt tudatosan alakult ki ez a rendszer miközben aláássa a demokratikus normákat és az igazságszolgáltatás függetlenségét. Különösen kiemelkedő szerepe van ebben az ügyészségnek, amelynek élén Polt Péter áll. Az ügyészség, mint a hatalom kiszolgálója, nem védi a jogállamiságot, hanem segíti a politikai hatalom fenntartását, ezzel teljesen aláássa a jogrend érvényesülését.

Az MKB Banknak történt eladás tehát egy fordulópontot jelentett, amelynek következményei nemcsak a Fidesz politikai és gazdasági felemelkedését, hanem a magyar demokrácia hosszú távú erózióját is előrevetítették. Azóta Orbán Viktor és a Fidesz egyre inkább egy olyan politikai rendszert építettek ki, amely nemcsak az állami hatalom, hanem a gazdasági befolyás koncentrációján alapul. A korrupciós vádak és a politikai hatalom összefonódása pedig az Orbán-rendszer működésének szerves részévé vált, ami ma már nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is ismertté tette a miniszterelnököt.

Az 1998-as országgyűlési választásokon Orbán pártja, a Fidesz, győzelmet aratott, és ezzel elkezdődött az első Orbán-kormány. Ekkor még egy viszonylag centrista politikát képviselt, de már ekkor is megmutatkoztak azon hatalmi törekvései, amelyek később rendszerszintűvé váltak. Az 1998-2002 közötti kormányzás után a Fidesz ellenzékbe szorult, és Orbán a "kettős beszéd" stratégiájával igyekezett visszaszerezni a hatalmat. A 2002-es és 2006-os választási vereségek után a Fidesz radikális irányba tolódott, és populista elemekkel gazdagodott.

A 2010-es földcsuszamlásszerű választási győzelem lehetővé tette, hogy Orbán egy olyan politikai rendszert építsen ki, amely egyes elemzők szerint illiberális demokrcia, mások szerint inkább egyfajta autokratikus rezsim. A kétharmados többséget kihasználva gyorsan átalakította az alkotmányt, megszilárdította a hatalmát, és jelentősen meggyengítette az ellensúlyokat a politikai rendszerben.

Orbán Viktor politikai pályafutása az évek során egyre inkább a hatalom koncentrációjának és a demokratikus intézmények leépítésének irányába haladt. Az egyik legfontosabb lépés ebben a folyamatban az volt, hogy a Fidesznek sikerült olyannyira a maga javára alakítania a választási törvényt hogy 2014-ben pártja szavazatainak nagyjából 45 százaléka is elegendő volt ahhoz, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges mandátumokat. Ezzel Orbán nemcsak a politikai hatalmát, hanem a törvényalkotási és jogalkotási eljárások irányítását is megszerezte, erősítve a politikai befolyását és megszilárdítva ezzel az illiberális demokrácia alapjait.

A Fidesz politikai ideológiájában a rasszizmus és a kirekesztés egyre inkább központi szerepet kapott. Orbán és pártja erőteljesen hozzájárultak a romákkal szembeni Magyarországon burjánzó rasszizmus erősítéséhez, miközben a tolvajokról alkotott sztereotípiák és a marginalizált csoportok elleni diskurzusok is elterjedtek. Ezen kívül Orbán és közeli belső köre aktívan részt vettek az iszlamofóbiás és antiszemita félelemkeltésben, amit a párt kampányai során rendszeresen használtak. A kormány retorikája célzottan a zsidókat és a muszlimokat emelte ki, mint közös célpontokat, miközben próbálták Magyarországot egy fehér keresztény államként ábrázolni. Az ilyen típusú gyűlöletkeltés tovább erősítette a társadalmi megosztottságot és a kisebbségekkel szembeni intoleranciát.

Orbán politikai stratégiája és retorikája egyre inkább a fasiszta eszmék irányába tolódott, amit Robert Paxton, a világhírű történész és a fasizmus szakértője definíciója alapján is nyomon követhetünk. Paxton munkái, különösen a The Anatomy of Fascism című könyve, részletesen elemzik a fasizmus kialakulását és működését, segítve a különböző politikai rendszerek és vezetők fasiszta vonásainak felismerését.

A közösség hanyatlásának és az áldozattá válás megszállottságának retorikája, valamint a nacionalizmus egyre nagyobb szerepe mind jellemzője volt Orbán kormányzásának. A Fidesz politikája erőteljesen épített a vállalatokkal és a politikai elit egyes szereplőivel való együttműködésre, amely lehetővé tette számra, hogy még inkább koncentrálja a gazdasági és politikai hatalmat.

Orbán továbbá egyértelműen támogatta a másként gondolkodók és ellenfeleik elleni antidemokratikus erőszakot, ami különösen a kormánykritikus médiát, civileket és ellenzéki politikai szereplőket érintette. Az Orbán-rezsim ezen elemei erősítik azt a nézetet, hogy a magyar kormányzat valóban egy olyan fasiszta rendszert hozott létre, amely nemcsak a demokratikus alapelvek elvetését, hanem a társadalmi és politikai sokszínűség elnyomását is célul tűzte ki.

Orbán Viktor politikai rendszere nem csupán illiberális demokrácia, hanem egyre inkább a fasiszta elemek megerősödését is tükrözi, miközben a társadalmi feszültségek fokozódnak, és a demokratikus intézmények fokozatosan elenyésznek, a rendszer totalitárius vonásai pedig egyre hangsúlyosabbá válnak. A kérdés tehát az, hogy Magyarország végleg a fasiszta irányvonal teljes megvalósítása felé halad-e, vagy a társadalom és az ellenzék képes lesz-e elérni a szükséges változást – ez még mindig kérdéses, és a jövő sorsa továbbra is nyitott.

A nemzeti szuverenitás

 A "szuverenitás" kifejezés mind a náci Németország, mind Putyin politikájában szerepet játszott, de különböző kontextusokban és jelentésekkel.

• Náci Németország: Adolf Hitler és a náci rezsim számára a szuverenitás erőteljesen összefonódott a nemzeti önrendelkezés, a területi expanzió és a „Volksgemeinschaft” (nemzetközösség) fogalmával. A náci Németország a nemzetállam szuverenitását hangsúlyozta, miközben a nemzetiszocialista ideológia célja volt, hogy Németország területét a „Lebensraum” (élettér) politikája révén kiterjessze, és a német népet felemelje, miközben elnyomta és megsemmisítette az általa elnyomott népeket. A "szuverenitás" tehát az ő politikai diskurzusukban egyfajta területi és etnikai dominanciát, a külpolitikai önállóságot és a nemzetállam hatalmát jelentette.

• Putyin Oroszországa: Vlagyimir Putyin is gyakran hivatkozik a "szuverenitásra", különösen az orosz államiság védelme, függetlensége és nemzeti érdekeinek biztosítása érdekében. Az orosz vezető a szuverenitást a nyugati befolyás ellenállásaként és az ország területi integritásának megőrzésére használja, különösen az olyan ügyekben, mint Ukrajna és a Krím. Putyin politikájában a "szuverenitás" gyakran az orosz autokrácia megvédését jelenti a globális, demokratikus normák és külső nyomás ellen, és az orosz állam teljes politikai és gazdasági kontrollját hirdeti.

Míg a náci Németország esetében a szuverenitás kifejezés a területi terjeszkedés és a nemzeti faji alapú ideológia összefonódásával vált ismertté, Putyinnál inkább a globális hatalmi viszonyokkal, valamint az orosz belső politikai rendszer megőrzésével kapcsolatos. Mindkét esetben azonban a "szuverenitás" eszméje a saját hatalmi érdekeik védelmét és a nemzetállam önállóságát hangsúlyozza.

Orbán politikájában a szuverenitás hangsúlyos szerepet kap, és ő ennek védelmezőjeként pozicionálja magát, különösen az Európai Unióval és más nemzetközi szervezetekkel szemben.

Az Európai Unióval fennálló ellentétei sokszor táplálják a hazai politikai népszerűségét, hiszen egy erős, harcias vezető képét sugallja, aki megvédi Magyarországot a "brüsszeli birodalom" befolyásától.

Orbán nemcsak az EU-val, hanem a nemzetközi szervezetekkel, mint az ENSZ vagy a NATO, szemben is kiemelte a szuverenitás fontosságát.

Politikájában a szuverenitás nem csupán egy elvont ideológiai fogalom, hanem számos konkrét intézkedésben is megjelenik. A szuverenitás védelme gyakran összefonódik a jogállamiság és az európai normák elutasításával, miközben a kormány próbálja fenntartani a politikai és gazdasági függetlenséget. Az egyik legkézenfekvőbb példája ennek a media szabadságának korlátozása, ami alatt azt értjük, hogy a kormányzati befolyás növekvő jelenléte a médiában elősegíti a nemzeti narratívát, és elnyomja azokat a kritikákat, amelyek szembemennek a kormány politikai döntéseivel.
Egy másik példát jelent a bírósági függetlenség csorbítása. Orbán Viktor kormánya az igazságszolgáltatás függetlenségét fokozatosan aláásta, például azáltal, hogy politikai befolyást gyakorolt a legfelsőbb bíróságok összetételére, vagy a választási rendszert úgy módosította, hogy a kormány számára kedvező döntéseket hozzon. Ez az intézkedés szoros összefüggésben van a szuverenitás fogalmával, hiszen a politikai hatalom megtartása érdekében a kormány a jogállamiságot gyakran aláássa, ezzel biztosítva, hogy a nemzetközi és uniós normák ne gyakoroljanak túlzott befolyást Magyarország belső ügyeire.

A szuverenitás védelme egyértelműen megmutatkozik az EU-val való konfliktusokban is. Orbán Viktor gyakran hivatkozik arra, hogy Magyarországnak jogában áll megvédeni saját nemzeti identitását, még akkor is, ha az ellentétes az uniós joggal. Az EU-nál elutasított migrációs politikák, a nemzeti konzultációk, és a "Brüsszellel való szembefordulás" politikája mind arra szolgálnak, hogy megerősítsék a szuverenitás fogalmát, miközben a kormány a nemzeti érdeket hangsúlyozza a globális hatalmi viszonyokkal szemben.

A társadalmi polarizálás kifejtése

Orbán politikai stratégiája nem csupán gazdasági és politikai szuverenitásra épít, hanem a nemzeti identitás megőrzésére hivatkozva egy erősen problematikus, és a fasizmus egyik szeletét idéző eszmerendszert követ.

A politikája jelentős társadalmi polarizálódást eredményezett Magyarországon. A kormányzat politikai és ideológiai diskurzusai, mint például a migrációellenes retorika, a kulturális izoláció és a vallási kérdésekkel kapcsolatos politikák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom egyre inkább megosztottá váljon. A "nemzeti érdek" fogalmát Orbán gyakran egyesíti a szuverenitással, és úgy véli, hogy Magyarország számára fontosabb a nemzeti hagyományok, kultúra és identitás megőrzése, mint a nyugati liberális demokrácia normáinak követése.

A migrációellenes politika az egyik legfontosabb társadalmi feszültséget gerjesztette. A kormány folyamatosan hangsúlyozza, hogy Magyarországot meg kell védeni a migránsok inváziójától, miközben a társadalom egyes csoportjai, különösen a fiatalabb generációk, egyre inkább elutasítják ezt a retorikát. A migránsok és menekültek elleni diskurzus erőteljesen hozzájárult a társadalmi megosztottsághoz, ahol egyesek elfogadják a kormány migrációellenes politikáját, míg mások elítélik azt, és a humanitárius megközelítést hangsúlyozzák. Az ilyen jellegű polarizálódás nemcsak politikai, hanem társadalmi szinten is konfliktusokat generál.

A vallási kérdésekre vonatkozó diskurzus szintén fontos szerepet játszik a társadalom megosztásában. Orbán gyakran a keresztény értékeket hangoztatja, miközben elutasítja azokat a liberális elképzeléseket, amelyek a vallás és politika szétválasztását támogatják. Ez a retorika különösen azokat a liberális és progresszív csoportokat sújtja, akik a vallás állami szerepének csökkentését szeretnék, és akik ellenállnak a kormány egyházakkal való szorosabb együttműködésének.

Az Orbán-féle illiberális demokrácia a társadalmi feszültségek növekedését eredményezte. A politikai ellenfelek marginalizálása és a sajtószabadság korlátozása olyan hatással volt, hogy a közéleti diskurzus egyre inkább polárissá vált. Az ellenzéki pártok és a kormány közötti éles ellentétek miatt egyre nehezebb a párbeszéd, és a társadalom különböző rétegei között egyre nagyobb a bizalmatlanság.

A hétköznapi emberek számára mindez konkrét társadalmi hatásokat eredményez: a politikai döntések egyre inkább az emberek mindennapi életére is kihatnak. A médiában való kormányzati befolyás növekedése, a politikai diskurzusban való részvétel korlátozása, és a közszolgáltatások csökkentése mind olyan jelenségek, amelyek közvetlenül érinthetik a magyar állampolgárokat. A társadalom egyes részei úgy érzik, hogy az ő hangjukat már nem hallják meg, és hogy egyre inkább marginalizálódnak a közéleti döntésekben

.Orbán számára a nemzeti szuverenitás nemcsak a politikai döntéshozatal jogát jelenti, hanem a nemzeti identitás védelmét a globális és európai hatásokkal szemben – egy olyan retorikai stratégia, amely erőteljesen épít a félelemre, a másoktól való elzárkózásra, és a kulturális izolációra. Ez a fajta nacionalizmus, melyet a hatalom fenntartása érdekében alkalmaz, a fasizmus eszméihez hasonlóan a társadalom szétválasztására és a különböző csoportok, közösségek háttérbe szorítására épít, és a demokráciától való elidegenedést eredményez.

Ezek a társadalmi hatások egyaránt érintik a politikai és a gazdasági szférát, és hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon a társadalmi szakadékok és feszültségek mélyülnek el. Az emberek polarizálódott véleményei, amelyek a migrációval, vallással és politikai jogokkal kapcsolatos kérdések körül alakulnak, hosszú távon hozzájárulhatnak a társadalom további megosztottságához.

Orbán és a Kreml

Orbán Viktor politikai pályafutása és külpolitikája egyre inkább az oroszbarát irányvonalat képviseli, amely jelentős változáson ment keresztül a 2000-es évek közepétől napjainkig. Egykor erőteljesen kritizálta Oroszországot, különösen a szovjet megszállást és annak következményeit Magyarországra nézve. A rendszerváltás előtt, 1989-ben, fiatal politikusként ismertté vált, amikor szorgalmazta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. A rendszerváltást követően azonban Orbán egyre inkább elfordult a korábbi nézeteitől, és ma már gyakran Moszkva oldalán áll.

Az Orbán-rezsim külpolitikai megfordulása egyértelműen dokumentálható: a miniszterelnök nemcsak hogy elhanyagolja az 1956-os forradalom szovjet elnyomásának említését, hanem gyakran elfelejti, hogy a szovjet csapatok 1956-ban vérbe fojtották a magyar népfelkelést. Ezzel szemben baloldali ellenfeleit gyakran „kommunistákként” bélyegzi, és a nemzeti történelem e fájó pontját szándékosan figyelmen kívül hagyja. Orbán és Putyin kapcsolata a legújabb politikai fejlemények fényében egyre inkább szorosabbá vált. Ennek a szoros kapcsolat kialakulásának hátterében több tényező is állhat. Bár a két ország közötti gazdasági együttműködés jelentős mértékben hozzájárulhatott a politikai kapcsolatok elmélyüléséhez, nem kizárt, hogy ezen túlmenően személyes vagy politikai megfontolások is szerepet játszottak.

A Fidesz vezetője egyre inkább Putyin szövetségeseként lép fel, és egyre több nemzetközi fórumon támogatja az orosz elnök politikáját, a magyar kormány külső és belső politikája is erőteljesen oroszbarát irányba tolódott. A kormánytöbbség számára nem okoz gondot, hogy Magyarország egyes területein Putyin ukrajnai háborús jelképei is megjelennek Budapest utcáin, jelezve a Magyarország és Oroszország közötti egyre szorosabb szövetséget. A kérdés, hogy miért alakult így Orbán politikája, és miért lett Magyarország szoros partner Oroszországgal, több tényezőből tevődik össze. Különösen figyelemre méltó a gazdasági kapcsolat, amely egyre inkább összefonódik a kormány és az orosz állami érdekekkel. A Paks II projekt körüli korrupciós vádak és a projekt körüli pénzügyi tranzakciók átvilágítása valóban felveti a gyanút, hogy a projekt nemcsak gazdasági, hanem politikai célokat is szolgálhatott. A projekt körüli pénzügyi mozgások és a projektben érintett személyek háttere további vizsgálatot igényel. A Paks II projekt és a kapcsolódó korrupciós vádak, valamint Magyarország oroszbarát politikája arra utalnak, hogy Orbán Viktor és Putyin kapcsolata nem csupán gazdasági megfontolásokon alapul, hanem politikai és személyes érdekek is szerepet játszanak benne.

Továbbá, Magyarország EU-s szankciókkal kapcsolatos állásfoglalásai, mint például a közelmúltbeli fenyegetés, hogy megakadályozza 2 000 orosz személy szankcióinak meghosszabbítását, amennyiben Mihail Fridman oligarchát nem törlik a listáról, szintén arra utalnak, hogy Magyarország hajlandó megvédeni bizonyos orosz érdekeltségeket az EU-n belül. A Nemzetközi Beruházási Bank, amely Budapestre költözött, és ahol a részvények majdnem felét az orosz állam birtokolja, a magyar kormányzat különleges státuszt biztosított. Ez a bank nemcsak gazdasági célokat szolgál, hanem valószínűleg politikai előnyöket is biztosít Orbán számára, amelyeken keresztül még szorosabbra fűzheti kapcsolatát az orosz rezsimmel.

Orbán Viktor számára nemcsak gazdasági, hanem politikai haszonnal is jár ez a szoros együttműködés, amely a magyar kisebbségek politikai célokra történő felhasználásától kezdve az orosz titkosszolgálati érdekek elősegítéséig terjed. A magyar kormány és az orosz állam közötti szoros kapcsolat tehát egy kettős hatást eredményez: miközben Magyarország egyre inkább Oroszország politikai és gazdasági érdekeihez igazodik, Orbán Viktor számára ez egy lehetőséget biztosít arra, hogy saját politikai hatalmát és befolyását tovább erősítse az országban és a nemzetközi színtéren egyaránt. Ez a politikai állásfoglalás és a gazdasági kapcsolatok megerősödése azt mutatja, hogy Orbán politikája a demokratikus normák és a független intézmények eróziójával párhuzamosan, Putyin politikájának kedvezve egyre inkább autokratikus vonásokat ölt. Az Orbán-Putyin szövetség nemcsak Magyarország külpolitikáját formálja, hanem hosszú távon a magyar belpolitikát is.

Orbán Viktor politikai irányvonala és ideológiai fejlődése az elmúlt évtizedekben figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül. Eredetileg, a rendszerváltás körüli időszakban, a Fidesz egy liberális, antikommunista pártként lépett fel, ám ahogy Orbán hatalmi ambíciói erősödtek, egyre inkább a nacionalizmus, a populizmus és a nemzetállami érdekek felé mozdult el. Az illiberális demokrácia kifejezése, amelyet Orbán 2014-ben említett először, már nemcsak a politikai diskurzusban, hanem a kormányzás gyakorlatában is markánsan megnyilvánult. A „Putyinozálódás” folyamata, amely során Orbán egyre inkább egy személyi hatalmi struktúra kialakítása irányába halad, és Putyin orosz elnökre való hivatkozás nem véletlen. Orbán az orosz vezetőt mint politikai modellt követi, amely a demokratikus álcájától megszabadulva erőteljes személyi hatalmat és kontrollt gyakorol az ország felett.

Illiberális demokrácia

A „illiberális demokrácia” kifejezés nemcsak Orbán politikai filozófiáját, hanem egy szélesebb, történelmileg gyökerező ideológiai irányzatot is jelöl. Ez a rendszer az etnikai nacionalizmusra épít, és a társadalmi integrációt nem egy liberális, jogállami rendszerben látja megvalósulni, hanem egy közösségi alapon, ahol a nemzet azonos értékekkel rendelkező tagokból áll. Orbán politikája a társadalom polarizálására épít, különösen a migrációval és a nemzetállamok védelmével kapcsolatosan, ami tovább erősíti a konzervatív szavazói bázist. A keresztény értékekre alapozott társadalmi modellje nemcsak a politikai, hanem a vallási szövetségekkel is erőteljesen összefonódik, így a kormány és a Magyar Katolikus Egyház közötti szoros kapcsolatot is hangsúlyozza. A vallási intézmények politikai célokra való felhasználása, amely a jozefinista hagyományokra épít, hozzájárul ahhoz, hogy a nem katolikus vallásúak háttérbe szoruljanak.

A választójogi reformok és a politikai befolyás erősítése révén Orbán biztosítja politikai hatalmát, miközben a demokratikus intézményeket formálisan megőrzi, de a valódi politikai pluralizmus és jogállamiság már nem jellemzi a rendszert. Ez a politikai modell, amely formálisan még demokratikus, de de facto autoriter struktúrát hoz létre, egyre inkább központosított hatalmat eredményez, ahol a vezetői kontroll dominál.

A politikai diskurzus szintjén Orbán egyre inkább szélsőséges, nemzeti alapú retorikát alkalmaz, különösen a migrációval kapcsolatosan. Az „invázió” és a „népességcsere” kifejezések használata arra szolgál, hogy fenntartsa a félelmet és xenofóbiát, miközben az európai és nem európai népek közötti határokat felerősíti. Ezzel párhuzamosan az EU-val való konfliktusok és a migrációellenes politikák a nemzetállami szuverenitás és a keresztény értékek megőrzésének érdekében zajlanak.

Orbán politikai modellje, amely a szélsőséges nacionalizmus, az illiberális demokrácia és a Putyin-féle autokrácia irányába halad, a demokratikus és európai értékektől való elfordulást eredményez Magyarországon. Az ország politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egy olyan irányba halad, amely egyre inkább elválik az európai demokratikus normáktól, és egy oligarchikus hatalmi struktúrát eredményez.

*

Orbán Viktor politikai pályafutása alatt számos kritikát váltott ki a Magyarországra gyakorolt hatása, mind gazdasági, mind erkölcsi, mind műveltségi szempontból. A kormányzás során a hatalomhoz való ragaszkodása és a személyes gazdagodása olyan mértékeket öltöttek, amelyek nyíltan kérdőjelezik meg a politikai etikai normákat. Orbán vagyonosodása a sok strómanján keresztül páratlan, és az ország gazdasági és politikai helyzete sokak szerint drámai módon romlott. Az őt körülvevő hálózat és az ügyészséghez fűződő kapcsolatai miatt bármilyen jogi vizsgálat indítása gyakorlatilag lehetetlenné vált, ami még inkább megnehezíti az igazság kiderítését és a felelősségre vonást.

Orbán számára a hatalom megőrzése kulcsfontosságú, mivel egy esetleges hatalomvesztés esetén elszámoltathatják. Ezért foggal-körömmel ragaszkodik a pozíciójához, minden eszközt bevetve, hogy fenntartja a hatalmát. Magyarország EU-tagsága, amely sokak szerint az ország történelmének egyik legnagyobb pozitív eseménye volt, most veszélyben van. Sokan úgy vélik, hogy Orbán azon mesterkedik, hogy Magyarországot kiléptesse az Európai Unióból, amellyel tovább növelhetné politikai mozgásterét és megszilárdíthatná hatalmát.

Orbán és a korrupció

A korrupció Magyarországon komoly problémává vált, és sokan úgy érzik, hogy az elmúlt évtizedekben, különösen Orbán Viktor hatalomra kerülése óta, mélyebb gyökereket vert. Az átláthatatlan pénzügyi ügyletek, a közpénzekkel való visszaélés és a politikai kapcsolatok alapján történő gazdasági előnyök megszerzése mind hozzájárultak ehhez a helyzethez. Az ilyen ügyek, amikor a közvagyon privatizációja vagy más, közérdeket sértő döntések történnek, gyakran hozzák elő a korrupcióval kapcsolatos vádakat. Az, hogy a közvagyon kezelését sok esetben magánérdekek szolgálatába állítják, súlyosan aláássa a közbizalmat és a politikai intézmények integritását. Orbán Viktor kormányzása alatt számos olyan döntés született, amelyek sokak számára úgy tűntek, hogy inkább politikai és gazdasági körökhöz juttatnak előnyöket, semmint hogy a társadalom szélesebb rétegeit segítenék. A politikai rendszerek, amelyekben a hatalom központosul, gyakran kedveznek a korrupciónak, mert a hatalmon lévőknek nagyobb mozgásterük van, hogy saját érdekeiket érvényesítsék. Az Orbán család és a hozzájuk közel álló személyek gazdasági előnyök szerzésének kérdése sokszor a figyelem középpontjába kerül, mivel a kormányzat által hozott döntések egyesek számára jelentős üzleti lehetőségeket biztosítottak. A közvagyon privatizációja, az állami megrendelésekhez való hozzáférés, valamint a különféle üzleti kapcsolatokat körüllengő átláthatatlanság mind hozzájárultak a korrupció érzékeléséhez. A magyarországi EU-s pénzekkel való visszaélés már olyan méreteket öltött, hogy az nem csupán súlyos problémát jelent, hanem gyakorlatilag rendszerszintű korrupcióvá vált. Az EU által biztosított támogatások nemcsak hogy nem a közérdeket szolgálják, hanem sok esetben közvetlenül a kormányhoz közel álló személyek és gazdasági érdekeltségek zsebébe vándorolnak. Az egész rendszer átláthatatlanul működik, ahol a közpénzek elosztása szoros összefonódásban van a politikai hatalommal, és a nagyobb közbeszerzéseket olyan cégek nyerik, amelyek szoros kapcsolatban állnak a kormányzati elit tagjaival. Ezek a pénzek nem a társadalom széles rétegeit segítik, hanem egy szűk, jól körülhatárolható elit számára biztosítanak gazdasági előnyöket. Az EU-nak mindössze formális eszközei vannak arra, hogy fellépjen a visszaélések ellen, de a valódi kontroll és hatékony beavatkozás gyakran elmarad, miközben a korrupció tovább szétmarja a közbizalmat és megingatja a demokratikus intézményeket. Az állampolgárok egyre inkább azt érzik, hogy az EU-s pénzek nem a fejlődést és az életminőség javulását szolgálják, hanem inkább egy politikai és gazdasági elit megerősítésére és gazdagodására. Ez a helyzet nemcsak gazdaságilag káros, hanem társadalmilag is mérhetetlenül ártalmas, mivel elmélyíti az egyenlőtlenséget, és gyakorlatilag teljesíthetetlenné teszi a társadalom számára azt a reményt, hogy az uniós alapok valóban a közjót szolgálják. A korrupció és az állami erőforrások kifosztása nemcsak erkölcsileg elítélendő, hanem hosszú távon veszélyezteti az ország fejlődését és demokratikus működését is. A korrupció és az átláthatatlan pénzügyi rendszer következményeként Magyarországon valóban egyre mélyebb szociális és gazdasági problémák jelentkeznek. A szegénység növekedése, az oktatás minőségének csökkenése és az egészségügy válsága mind közvetlenül összefüggnek a rosszul elosztott közpénzekkel és a politikai elittel való összefonódott gazdasági érdekekkel. Miközben a kormány és a hozzá közel álló körök hatalmas gazdasági előnyökre tesznek szert, a társadalom legszegényebb rétegei egyre nagyobb terheket viselnek, miközben az állami szolgáltatások, amelyek az alapvető emberi jogokat hivatottak biztosítani, folyamatosan romlanak. Az oktatás területén a források csökkentése, az iskolai infrastruktúra leromlása és a tanárok megbecsülésének hiánya mind hozzájárulnak a diákok és fiatalok jövőjének romlásához. Az egészségügyben, ahol az alapellátás minősége már most is kritikán aluli, a helyzet tovább romlik, hiszen a források nem a valódi fejlesztésekre, hanem politikai célokra és privatizációra kerülnek. Az egészségügyi dolgozók terhelése egyre nő, miközben az állami intézmények eszközei elavultak és az alapvető szükségletek is kielégítetlenek. A helyzet súlyosságát még inkább fokozza, hogy miközben a közszolgáltatások színvonala süllyed, a gazdag elit még tovább gazdagodik, és a hatalom egyre inkább egy szűk csoport kezében összpontosul. Az egész társadalmi struktúra egyre inkább elmélyíti a különbségeket, és ha nem történik gyors és átfogó változás, akkor az ország nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is mély válságba kerülhet. A magyarországi korrupció olyan rákfenévé vált, ami lassan szó szerint "megeszi" az országot. Amikor a politikai és gazdasági döntéseket nem az emberek érdeke, hanem a hatalom és a pénz határozza meg, akkor az egész társadalom szenvedi meg ennek következményeit. A korrupció nemcsak a pénzt emészti fel, hanem az emberek bizalmát is. Amikor a politikai vezetők és azok környezete folyamatosan gazdagodik, miközben az alapvető szolgáltatások romlanak, az emberek joggal érezhetik úgy, hogy nincs jövőjük, és az állam nem áll mellettük. A szegénység, az oktatási rendszer leépülése, és az egészségügyi szolgáltatások válsága mind közvetlen hatással vannak az ország fejlődésére, és ha ez a helyzet továbbra is fennáll, akkor az ország nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is súlyosan meggyengülhet. Az egyetlen lehetőség a változásra a politikai rendszer alapvető átalakítása, vagyis tényleges rendszerváltás.

Orbán Viktor ma Európa legkorruptabb, Moszkva barát, fasiszta politikusa, miközben ő maga a szuverenitás védelmezőjeként és a nemzeti érdekek érvényesítőjeként pozicionálja magát.

*

Orbán Viktor rendszere a hatalom és a pénz maximális koncentrációjára épül, amely minden egyes lépésével biztosítja, hogy ha valaha hatalomvesztés következik be, a rendszer és ő maga ne legyenek teljesen elsöpörhetők. Az Alaptörvény folyamatos módosítása, a bíróságok feletti kontroll megerősítése és a választási rendszer saját érdekeihez igazítása mind azt a célt szolgálják, hogy semmiképp ne lehessen az ő és a rendszerének teljes elszámoltatása. Ezt a központosított hatalmat és kontrollt nem országvezetőként, hanem egy maffiafőnökhöz hasonlóan gyakorolja, aki minden szálat irányítani akar. Az a célja, hogy ha mégis mennie kell, legyen hova menekülnie és legyen mit felélnie.

A külföldre menekített vagyon kérdése különösen hangsúlyos. A lopott milliárdok jelentős része biztosan nem Magyarországon található, hiszen itt bármikor lefoglalható lenne, ha a rendszer bukásra kerülne. Ezért látunk annyi ingatlanvásárlást és céges érdekeltséget külföldön, nemcsak a saját nevére, hanem strómanokon keresztül. Mindezek a lépések biztosítják, hogy Orbán és közvetlen környezete akkor is megőrzi gazdagodásukat és politikai befolyásukat, ha valaha is elérkezik a bukás pillanata.

A tragédia abban rejlik, hogy míg a hatalom és a pénz egy szűk körben összpontosul, az ország többsége folyamatosan süllyed. Az értékteremtő emberek – orvosok, mérnökök, tanárok, szakmunkások – tömegesen hagyják el az országot, ami hosszú távon életképtelenné teszi Magyarországot. A legjobbak elvándorlása és a maradók kiszolgáltatottsága a legnagyobb probléma. A társadalom egyre inkább úgy tűnik, hogy elveszíti a jövőt, és mire ráébrednek, hogy mi történik, talán már túl késő lesz ahhoz, hogy bármit is tegyenek a változásért.

Az a veszély, hogy Magyarország saját kezűleg ásná alá jövőjét, egy olyan helyzetbe sodorva az országot, ahonnan nincs visszaút, egyre égetőbb. A történelemben már nem először fordulna elő, hogy az ország saját kezűleg dönt saját sorsáról, de most talán még lenne lehetőség másként dönteni. Azonban, ha az emberek nem ismerik fel, mi forog kockán, és nem látják át a helyzet súlyosságát, akkor valóban nehéz bármit tenni. A propaganda és apátia kombinációja még veszélyesebb, mint bármilyen konkrét politikai döntés, mivel ellehetetleníti az ellenállást és meggátolja a változás lehetőségét. A társadalom passzivitása, amelyet a kormányzat mesterségesen fenntart, megakadályozza, hogy a közvélemény bármilyen módon reagáljon a súlyos problémákra.

Magyar Péter és pártja egy új jelenség a magyar politikai színtéren, de jelenleg inkább egy lázadás szimbóluma, mint valódi alternatíva. Nincs jól kidolgozott programja, csupán egy kiáltványa, amely a nacionalizmusra épít, a zászlóra, a himnuszra és a magyarok büszkeségére. Az ő személye és politikai tevékenysége is ellentmondásos, hiszen egykor a magyar hatalmi elit kedvence volt, de most úgy tűnik, mintha személyes bosszú vezérelné, miután kiesett a NER kegyeiből.

Magyar Péter tevékenysége alapján nem igazán politikai vezetői alkat, inkább egyfajta lázadás képviselője, aki a hatalmon lévők ellen lép fel, de a valódi politikai alternatívák és megoldások helyett inkább az Orbán-ellenes érzelmek dominálnak benne. Magyar Péter a rendszert támogató, de nem igazi alternatívát kínáló politikai szereplőként próbálja manipulálni a közvéleményt, miközben ugyanazokat a fasiszta és illiberális eszméket vallja, mint a jelenlegi hatalom. Orbán és Putyin oldalán állva elutasítja az ukrán önvédelmet, és elárulja 1848 eszméit, hiszen azok a szabadságot, a nemzeti függetlenséget és az európai értékeket hirdették. Azok, akik elfogadják a mai magyar hatalom lépéseit, valójában a szabadság és az igazság nevében elárulják mindazt, amiért 1848-ban harcoltak

A TISZA Párt soha nem támogatta Ukrajna megsegítését az EU-ban, ami még inkább kérdéseket vet fel Magyar Péter politikai irányvonalával kapcsolatban.

*

A jelenlegi állapot világosan mutatja, hogy Magyarország számára elengedhetetlen egy új politikai és társadalmi rendszerváltás. A reformokra nemcsak a gazdasági és társadalmi élet terén van szükség, hanem alapvető jogi és politikai struktúrák újragondolására is. Az alkotmányozás nem csupán egy jogi aktus, hanem alapvető lépés a demokrácia, az igazságosság és a felelősségre vonás érdekében. Az új alkotmány szükséges ahhoz, hogy végre egy olyan jogállamot építhessünk, amely nemcsak a kormányzat hatalmát, hanem a polgárok jogait és kötelességeit is tiszteletben tartja. Az egész politikai rendszert át kell alakítani, hogy a vezető politikai elittek, a gazdasági hatalmak és a közszolgáltatások mind felelősségre vonhatók legyenek. Az állami intézmények újraszervezése, az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállítása és a közpénzek megfelelő kezelése elengedhetetlenek ahhoz, hogy valódi változások következzenek be. Az ország jövőjének alapvető kérdése, hogy képesek legyünk szembenézni a múlt hibáival, és új irányt vegyünk a jövő felé. Elengedhetetlen, hogy gyökeresen elszakadjuk a jelenlegi külpolitikától, különösen az Oroszországhoz fűződő kapcsolatainktól. Az új politikai irányvonalnak tiszta és világos elképzeléseken kell alapulnia, amelyek figyelembe veszik a nemzeti érdekeinket, a demokratikus értékeket és a nemzetközi közösséghez való felelős tartozást.

Az új rendszer nem csupán a szavazók elvárásait kell tükrözze, hanem képesnek kell lennie arra, hogy valódi megoldásokat kínáljon a társadalom számára. Ha nem történik meg a rendszerváltás minden szinten, akkor a jelenlegi állapotok, a hatalom és a felelősség elkerülése továbbra is fennmarad. A változás nem halasztható tovább, és mindenkinek felelősséget kell vállalnia a jövőnkért.

-000-

Több mint egy évtizede sikerült elolvasnom Vaszilij Grosszman Élet és sors című könyvét. Az olvasás nem ment gyorsan; gyakran vissza kellett lapoznom, hogy újraértelmezzem a korábbi oldalakat. De amikor végére értem, sok mindenen elgondolkodtam. Eszembe jutott József Attila Világosítsd föl című verse, amelyben ezt írja:

"Dünnyögj egy új mesét,/a fasiszta kommunizmusét."

Ez a kifejezés különösen érdekes és előremutató. József Attila már a harmincas években felismerte a két totalitárius rendszer közötti hasonlóságokat. Bár akkoriban a fasizmust és a kommunizmust egymás ellentéteiként kezelték, valójában mindkettő elnyomó, diktatórikus rendszert jelentett.

A „fasiszta kommunizmus” paradoxonja arra utal, hogy a két ideológia végül nagyon hasonló módon működött: személyi kultusz, állami terror, propagandauralom, a gondolatszabadság elfojtása – ezek mindkét rendszer sajátjai voltak. A különbség csupán az volt, hogy míg az egyik fajelméletre, a másik osztályharcra épült, a módszereik – a terror, a propaganda és az állami kontroll – félelmetesen hasonlítottak egymásra.

Ezt az összecsengést egy barátomnak is említettem, amikor Grosszman könyvéről beszélgettünk. A diskurzus végén így fogalmaztam meg a lényeget:

– Tudod, a német nemzeti szocializmus és az orosz népi-szocializmus között egy alapvető különbség volt: a németek németül, az oroszok oroszul beszéltek.

Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye az egyik legjelentősebb 20. századi orosz irodalmi mű, amely a sztálini diktatúra és a második világháború összefonódásának könyörtelen képét tárja az olvasó elé. A regény az 1960-as években készült el, de a szovjet hatóságok betiltották, és csak a nyugatra kicsempészett kézirat révén jelenhetett meg 1980-ban. Grosszman műve epikus méretű tabló, amely mélységeiben vizsgálja az emberi szabadság és a totalitárius rendszerek természetét.

Vaszilij Grossman regénye nem olyan közönségnek szól, amely egyszerűen csak szórakozni akar. A könyv komoly és türelmes olvasót követel, aki nem kerülheti el a rejtélyt, hogy az emberek, akik képesek különbséget tenni a jó és a rossz között, bizonyos körülmények között miért választják többször is a rosszat.

Az Élet és sors szerkezetében és tematikájában is Lev Tolsztoj Háború és béke című regényére emlékeztet. A cselekmény középpontjában a sztálingrádi csata áll, amelyet Grosszman személyesen is átélt haditudósítóként. A történet azonban nemcsak a front eseményeire koncentrál, hanem az otthon maradt családtagok, a lágerekben szenvedők és a szovjet rendszer mechanizmusait kiszolgáló bürokraták életére is kiterjed. A regény egyik központi kérdése a totalitárius rendszerek természete, legyen szó akár a sztálini Szovjetunióról, akár a náci Németországról. Grosszman párhuzamot von a két diktatúra között, rámutatva arra, hogy mindkettő az egyén elnyomására és megsemmisítésére épül. A regény egyik leghíresebb részlete a Szofja Osztrovszkaja és egy SS-tiszt közötti beszélgetés, amelyben a zsidóüldözés és a szovjet terror módszereinek hasonlóságai kerülnek felszínre. A regény rendkívül részletes képet fest a Sztálin alatti életről, bemutatva az októberi forradalom összetett következményeit, az 1937–38-as tisztogatásokat, a mindent ellenőrző államhatalmat és a könyörtelenül erőltetett propagandát. Vaszilij Grosszman érzékletesen ábrázolja a független sajtó hiányát, a bürokrácia kaotikus és önkényes működését, valamint a börtönök embertelen körülményeit. A mindennapi életet a túlzott engedélyeztetési kényszer, az ebből fakadó korrupció, a folyamatos áruhiány, az éhezés, a nem oroszokkal szembeni nyílt rasszizmus és az elterjedt alkoholfogyasztás jellemezte. Grosszman műve nemcsak történelmi tabló, hanem egyéni sorsokon keresztül mutatja meg a totalitárius rendszer kegyetlenségét és abszurditását. A regény főhőse Viktor Strum, egy zsidó származású szovjet fizikus, akinek sorsában Grosszman önéletrajzi elemeket is elrejtett. Strum dilemmája a szovjet rendszerhez való alkalmazkodás és az erkölcsi tisztaság közötti belső küzdelemben jelenik meg. Egyik legdrámaibb pillanata, amikor Sztálin személyesen hívja fel, hogy támogatásáról biztosítsa – ez a jelenet a sztálini hatalom pszichológiai manipulációjának és az értelmiség megalkuvásának mesteri ábrázolása. A regény másik fontos szála a Saposnyikov család története, amely a háború pusztítását és a sztálini rendszer kegyetlenségeit egyszerre szenvedi el. A család tagjai különböző társadalmi és politikai pozíciókat foglalnak el, ami lehetőséget teremt arra, hogy Grosszman bemutassa a szovjet társadalom teljes spektrumát. Grosszman stílusa realistán részletes, ugyanakkor filozofikus mélységű. A regényben az egyéni sorsok és a történelmi események összekapcsolódása folyamatosan visszatérő motívum. Az emberi méltóság, a szeretet és a személyes felelősség kérdései központi szerepet játszanak. Bár az Élet és sors hosszú ideig el volt nyomva a Szovjetunióban, mára a 20. századi irodalom egyik alapművének tekintik. Grosszman műve nemcsak a sztálini diktatúráról és a második világháborúról ad kegyetlenül őszinte képet, hanem általános érvényű gondolatokat is megfogalmaz az emberi szabadságról és az erkölcsi választás lehetőségéről a legsötétebb időkben is.

Remek mű, amit ajánlok mindazoknak, akik nem akarják, hogy újraírják a történelmet.

-000-

Amikor Dosztojevszkij műveit olvasom, mindig egy újabb dimenzióra leltem, ahogyan idővel változik az, ahogyan olvasom őket. Fiatalabb koromban sokszor érdekes volt Dosztojevszkijt olvasni, ma azonban valahogy más a tapasztalat. Ugyanazt a művet elolvasni két különböző életszakaszban, mintha két különböző regényt olvasnánk. Dosztojevszkij irodalmi világa nemcsak cselekményt, hanem a sorok mögötti jelentéseket is rejt, és ahhoz, hogy igazán megértsük, minden mondatára figyelni kell.

Az orosz klasszikus irodalom valóban nem könnyű olvasmány, mivel nemcsak a történetek felszíne, hanem a mélyebb filozófiai, vallási és társadalmi kérdések is az olvasó elé kerülnek. A XIX. századi orosz írók – mint Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov – egyaránt reagáltak az orosz társadalom változásaira, és műveikben az orosz lélek, miszticizmus és vallásos kérdések kerülnek középpontba. Dosztojevszkij munkássága különösen mély, mivel ő nemcsak az orosz lélek misztikus vonásait tárja fel, hanem a bűn, bűnhődés és a szabadság kérdéseit is központba helyezi.

Dosztojevszkij és a gonosz – a regényeiben megjelenő alapvető elem – valami olyasmit jelent, amit meg kell tanulni elviselni, hiszen sokszor az unalom és a fájdalom mellett elmélyülhetünk abban, amit a regények mondanak. A szabadság és a felelősség dilemmáját, valamint a bűn és a bűnhődés kérdéseit gyakran magunk is átélhetjük a regények olvasása közben. De Dosztojevszkijt nem lehet egyszerűen csak elolvasni: ő az orosz lélek mélységeit keresve, mintegy filozófiai élményként adja át a műveit.

Ha meg akarjuk érteni Oroszországot, elengedhetetlen, hogy Dosztojevszkijt olvassuk. Ő volt az, aki mélyen feltárta az orosz néplélek különleges vonásait, beleértve az orosz miszticizmust és a pravoszláv hitvilágot, amely évezredeken át formálta a társadalmat. Az orosz kereszténység misztikus vonásait Dosztojevszkij szembesítette a modern világ gondjaival, miközben a pánszlávizmus eszméjét is hirdette, amely Oroszországot egyfajta spirituális vezető szerepébe helyezte.

A Karamazov testvérekben, különösen „A nagy inkvizítor” fejezetben, Dosztojevszkij nemcsak a szabadsághoz való viszonyt, hanem a kereszténység és az autoritás problémáját is felveti. Ez a kérdés nemcsak Oroszország, hanem a világ számára is fontos, hiszen az egyéni szabadság és az erkölcsi rend közötti feszültség a mai napig aktuális kérdés maradt.

Dosztojevszkij a bűn és a bűnhődés problémáját is komplex módon kezeli, bemutatva, hogy a lelki vívódások és a társadalmi dilemma hogyan jelenik meg a karakterek döntéseiben. Raszkolnyikov és a Karamazov testvérek, mindegyikük saját vívódásaival és erkölcsi dilemmáival küzd, miközben az orosz társadalom és vallásos hagyományok hatása alatt állnak.

Amikor Dosztojevszkij meghalt, a 19. századi orosz gondolkodás és a spirituális orosz identitás beteljesedett. Oroszország számára nemcsak a vallás, hanem a misztikus eszmék is meghatározóak voltak, amelyek segítettek kifejezni a nemzet különleges küldetését. Ezen eszmék hatása még mindig jelen van Oroszország társadalmában és kultúrájában, és Dosztojevszkij művei mind a mai napig elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük ezt a különleges néplélek misztikus vonását.

Szolzsenyicin és Dovlatov: Az orosz irodalom tükrei a szovjet totalitarizmus sötét valóságában

Alekszandr Szolzsenyicin, aki a Szovjetunió egyik legismertebb kritikusa volt, műveiben különösen a Gulágok és a totalitárius rendszerek borzalmas szenvedéseit ábrázolta. A "Gulag-szigetvilág" című művében Szolzsenyicin nemcsak a fizikai szenvedést, hanem a pszichológiai és társadalmi következményeket is feltárta, amelyek a totalitárius rezsimek alatt alakultak ki. A hatalommal való szembenállás és a belső megtörtség, amit sok orosz átélhetett, hozzájárulnak a nemzeti karakter megértéséhez, és a szenvedés valamint a hatalom közötti kapcsolat tükröződése az orosz közgondolkodásban.

Szolzsenyicin legismertebb művei közé tartozik az Ivan Gyenoszivics egy napja, amely a Gulág világát egyetlen nap történetével mutatja be. Ez a regény szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen a személyes szenvedés és a rendszer kegyetlenségei szorosan összefonódnak, bemutatva, hogyan próbálnak a foglyok megtartani belső szabadságukat a totalitárius rendszer nyomásában. A regény az emberi méltóságról, az egyéni túlélésről és a hatalom brutalitásáról szól, miközben a mindennapi küzdelmek és az emberi szellem tartóssága kerülnek a középpontba.

Szergej Dovlatov (1941–1990), aki szintén kiemelkedő orosz író volt, más megközelítést alkalmazott, miközben ugyanúgy a szovjet állam visszásságait és az egyéni szabadság megélését kritizálta. Dovlatov művei gyakran ironikus, humoros stílusban tárták fel a szovjet élet absurdumait, miközben a személyes tragédiákat és a mindennapi küzdelmeket is ábrázolták. A Mesterségem címere és a Cenzúra című regényei a szovjet bürokrácia és a cenzúra korlátozó hatásait, míg az A láda a Gulággal kapcsolatos személyes élményeket és annak hatásait szatirikus módon dolgozta fel.

Dovlatov műveinek jelentősége abban rejlik, hogy nemcsak a szovjet elnyomást mutatták be, hanem az egyéni sorsokat és a személyes szabadság keresését is. A Cenzúra különösen éles társadalomkritikát fogalmazott meg a szovjet irodalom cenzúrájáról, míg A láda egy sor személyes történetet gyűjtött össze, amelyek különböző embereket érintenek, akik a szovjet bürokráciával kerültek kapcsolatba. Dovlatov különleges stílusában a szürreális realizmusra építve mutatta be a mindennapi emberek életét, akik a hatalom alatt szenvedtek, mégis képesek voltak megőrizni emberi méltóságukat.

Varlam Salamov, aki a Gulág egyik legfontosabb dokumentáló írója volt, szintén mély hatást gyakorolt a szovjet elnyomás diskurzusára. Salamov legismertebb műve, a Kolimai történetek, saját tapasztalatait és a Kolyima munkatáborokban eltöltött évtizedeket örökítette meg. A regények a túlélésért folytatott küzdelmeket és a táborokban tapasztalt dehumanizáló hatásokat mutatják be, miközben a szovjet rendszert és annak brutalitását ábrázolják. Salamov munkássága kulcsszerepet játszott abban, hogy a Gulág borzalmai és a szovjet elnyomás szélesebb körben is elismertté váltak, hozzájárulva ahhoz, hogy a Gulág tapasztalatait ne csupán történelmi eseményként, hanem irodalmi és társadalmi kérdésként is megértsük.

Mind Szolzsenyicin, mind Dovlatov és Salamov művei hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet és posztszovjet társadalom traumái és a hatalommal való viszony megértése az orosz irodalom központi témájává váltak. E műveken keresztül mélyebb betekintést nyerhetünk az orosz identitásba, amelyben a szenvedés és a hatalom közötti kapcsolat szoros és megkerülhetetlen szerepet játszik. Az orosz nép lelki és társadalmi összetettsége, amely a történelem és a hatalom szüntelen harcai között formálódott, ezen írók munkásságában talál szilárd alapot és tükröt.

A Kolimai történetek nem csupán a Gulág rendszerének dokumentálása, hanem az emberi méltóság és szellem megőrzésének küzdelme is. Salamov művei nemcsak a szovjet bürokrácia kegyetlenségét tárják fel, hanem azt is, hogy miként képesek az emberek, a legnagyobb testi-lelki megpróbáltatások közepette is, megőrizni a szabadságuk egy szeletét, még ha mindez az árnyékok között, a belső szakadékok és kétségek mentén történik is. Salamov stílusa brutálisan őszinte, a szavak keménysége ugyanúgy a valóság erőszakosságát tükrözi, mint ahogy az írásaiban ábrázolt események is.

Szolzsenyicin, Dovlatov és Salamov egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet elnyomás, a Gulág és a totalitárius rendszerek emlékezete ne vesszen el. Munkáik nem csupán irodalmi teljesítmények, hanem kulturális tanúságtételek is, amelyek megerősítik az emberi szabadság és méltóság védelmének fontosságát a történelem legsötétebb korszakainak árnyékában.

A három szerző egyedülálló módon, saját stílusukban és hangjukon keresztül mutatták meg a szovjet rendszer borzalmait, miközben azt is megvilágították, hogyan képesek az egyének túlélni és valahogy megőrizni emberi mivoltukat a legextrémebb körülmények között. Szolzsenyicin a hatalom brutalitását és az egyéni szabadság védelmére tett erőfeszítéseket, Dovlatov az abszurd szatírát használva bírálta a rendszer belső logikáját, míg Salamov azokat a mély emberi dilemmákat és tragédiákat tárta fel, amelyeket a szovjet kényszermunkatáborok hagytak hátra.

Ez a három író, bár különböző megközelítésekkel, mind hozzájárult a szovjet rendszer és a Gulág szörnyűségeinek egyéni és kollektív emlékezetéhez. Műveik segítségével a történelem ezen sötét fejezetét nemcsak felidézhetjük, hanem el is gondolkodhatunk arról, hogy miért olyan fontos, hogy soha ne felejtsük el a múltat, és hogy a szabadság, a méltóság és az igazság mindig megőrizzük az emberi társadalom alapvető pilléreiként.

Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova olyan költők, akik művészetükkel és életükkel mély hatást gyakoroltak rám. Mindketten rendkívüli erejű személyiségek voltak, akik nemcsak a legnehezebb időkben, hanem egész életük során szembenéztek a fájdalommal, szenvedéssel és politikai elnyomással. Az ő műveik, költészetük és életútjuk számomra az emberi kitartás és a művészeti kifejezés erejét testesítik meg. Cvetajeva és Ahmatova életét és alkotásait olvasva úgy érzem, hogy elmélyíthetem a megértésemet a szenvedésről, a túlélésről és a művészet hatalmáról, ami képes túllépni minden politikai és társadalmi akadályon.

Marina Cvetajeva, a XX. század egyik legnagyobb orosz költőnője, különleges kapcsolatot ápolt Prágával és Anna Ahmatovával, amelyek a költészetének mélyebb rétegeiben is tükröződnek. Cvetajeva kötődése Prágához különösen fontos, mivel ott élte meg a szovjet forradalom utáni emigrációs éveit, és itt alakultak ki azok a kapcsolatok, amelyek később az orosz irodalom egyik meghatározó költői párosát hozták létre.

A forradalom kezdetén, 1917-ben Cvetajeva a saját szemével tapasztalta meg az októberi forradalom erőszakos hangulatát, amikor egy vonaton utazott. Az utazás alatt gyakran találkozott hétköznapi emberekkel, akik az új rendszer erőteljes propagandájának hatása alatt álltak. A költőnőt megdöbbentette a düh és a gyűlölet légköre, amit a szovjet rendszer teremtett. Naplójában így írta le ezt az élményt: „Csak három éles szó lógott a vonatfülkében: burzsoá, junker, vérszívó.” Ez a leírás jól tükrözi a szovjet rendszer kezdeti időszakának feszültségeit és a társadalom megosztottságát.

Cvetajeva 1922-ben, lányával, Ariadnával elhagyta a Szovjetuniót, és Prágában telepedett le, ahol hosszú évekig élt. A prágai tartózkodása alatt szoros kapcsolatba került a cseh irodalmi élet szereplőivel, és a város számára különleges jelentőséggel bírt a költőnő számára. Ezt követően, 1939 júniusában, Cvetajeva visszatért Moszkvába, de már más körülmények között. A sztálini Szovjetunióban mindenkit gyanúsnak tekintettek, aki a forradalom előtti értelmiséghez tartozott, vagy aki külföldön élt. Ebben a fojtogató légkörben, Cvetajeva találkozott Anna Ahmatovával, akit rendkívül nagyra tartott.

A két költőnő között szoros kölcsönös tisztelet volt, és mindkettőjük számára meghatározó volt a másik művészete. Cvetajeva 1916-ban tizenkét versből álló ciklust írt Ahmatovának, és bár Ahmatova is írt egy verset Cvetajeva számára 1940-ben, a Koszorú a halottaknak sorozatban, ezt soha nem árulta el neki. A verset később "Kései válasz" címmel látta el, és úgy vélte, hogy nem lenne szabad szavalni Cvetajeva előtt, nehogy a vers őszinte és fájdalmas sorai felzaklassák a költőnőt: „Az enyéim – örvénybe ragadva. / A szülőházam helye – rom.”

A két költőnő végül 1941-ben találkozott, de találkozójuk nem hozta meg a várt kibékülést. Ahmatova nem tudott őszintén megnyílni Cvetajeva előtt, és az együtt töltött pillanatok kényszeredettek voltak. Tragikus módon Cvetajeva nem sokkal később, 1941. augusztus 31-én reggel felakasztotta magát a jelabugai faház gerendájára, egy olyan lépést téve, ami nemcsak az ő életének végét jelentette, hanem a költőnők közötti kapcsolat is befejeződött ezzel a tragikus eseménnyel. Cvetajeva halála nemcsak a költőnő szenvedéseit és a bolsevik rezsim áldozatává váló művészek fájdalmát szimbolizálja, hanem egy olyan időszak végét is, amelyet a társadalmi és művészeti elnyomás árnyékolt be.

*

Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Dovlatov, Varlam Salamov, Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova olyan írók és költők, akik nem csupán a saját koruk társadalmi és politikai valóságát formálták, hanem egyúttal újraértelmezték a szenvedés, a szabadság és az emberi létezés kérdéseit. Műveik és életútjaik valódi tanúbizonyságai a kiállásnak, a fájdalomnak és a túlélésnek, miközben alkotásaik nemcsak a kor szörnyűségeivel szembesítettek, hanem az emberség és a méltóság megőrzésére is ösztönöztek.

Dosztojevszkij számomra az emberi lélek legmélyebb titkait tárta fel, miközben megértette a szenvedés és az erkölcsi dilemmák örök kérdéseit. Szolzsenyicin és Dovlatov művei, különösen a szovjet rendszer áldozataiként írt alkotásaik, olyan belső erőt és éles kritikát tükröznek, amely lehetővé tette számukra, hogy az igazságot még a legelnyomóbb környezetben is megfogalmazzák. Salamov, aki a Gulág borzalmait élte át, írásaiban a túlélés és az emlékezés fontosságát hangsúlyozza, miközben személyes tapasztalatait világos és éles kritikával ötvözi.

Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova, akik mindketten a legkeményebb politikai és társadalmi elnyomás közepette alkottak, számomra az emberi kitartás és a művészet szimbólumaivá váltak. Cvetajeva, akinek élete a forradalom, a száműzetés és a személyes tragédiák sorozata volt, a költészetben találta meg a túlélés és az önkifejezés erejét. Ahmatova, aki egész életét a sztálini rendszer elnyomása alatt töltötte, költészetében tudta kifejezni a személyes és kollektív fájdalmat, és a magyar olvasók számára is erőteljes kapcsolatot teremtett az emberi lélek határainak megértésében.

Ezek az írók és költők mind saját sorsukat öntötték művészetükbe, de egyúttal mindannyiunknak üzennek a szabadságról, a szembenézésről és a művészet megváltó erejéről. Műveik nem csupán történelmi dokumentumok, hanem örök érvényű kifejezői az emberi küzdelemnek, amely mindig és mindenhol jelen van, ahol igazságtalanság és elnyomás tapasztalható. Éppen ezért választottam őket, mert műveik nemcsak az adott kor történelmi hátteréhez adnak mélyebb betekintést, hanem az emberi lélek és társadalom örök problémáit is tükrözik.

Ahmatova Rekviem című versének „Előszó helyett“ különösen megrendítően tükrözi ezt a kérdést: A költőnő visszaemlékezik a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokra, ahol hónapokig várt, miközben egy szederjes ajkú asszony suttogva félénken kérdezte tőle: „Meg tudná ezt írni?" Ahmatova válasza, hogy „Meg", nemcsak a költői küldetést vállaló, hanem a fájdalom, a küzdelem és az emlékezés fontosságát is kifejezi. A suttogás és a titokban kiejtett szavak azt mutatják, hogy a költészet, a művészet képes túlélni és megőrizni a történelem fájdalmas pillanatait.

Ezek az orosz írók mindegyike hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi igazságtalanságok és a személyes szenvedések ne tűnjenek el a történelem süllyesztőjében, hanem művészeti formában megőrizzük őket. Műveik nem csupán dokumentumok, hanem a mélyebb emberi kérdéseket érintik, és arra emlékeztetnek, hogy a múlt fájdalmát nem szabad elfelejteni, hanem tanulnunk kell belőle, hogy jobb jövőt építhessünk.

-000-

Trump szoros kapcsolatban állt orosz üzleti körökkel, de hogy tudatosan egy orosz maffia bábja lenne, az még kérdéses. Az biztos, hogy az orosz oligarchák és az alvilág is kihasználta az amerikai ingatlanpiacot pénzmosásra, és Trump vállalkozásai ebben valószínűleg szerepet játszottak.Ha valóban ennyire kötődik az orosz alvilághoz, az megmagyarázná, miért viselkedik úgy, ahogy – például miért volt mindig rendkívül engedékeny Putyinnal szemben.a kérdés az, hogy mennyire tudja érvényesíteni az akaratát az amerikai politikai intézményrendszeren belül. Az amerikai intézmények és a politikai ellenállás még mindig képes lehet korlátozni őt – kérdés, hogy milyen gyorsan és hatékonyan. Ha túl messzire megy, még saját pártján belül is lehetnek ellenállók. A következő hónapokban az lesz a kulcskérdés, hogy sikerül-e teljes kontrollt szereznie az amerikai politikai gépezet felett.

Trump nem a hagyományos értelemben vett intellektuális vezető, hanem inkább egy populista showman, aki az érzelmekre és a megosztásra építi a politikáját.
Viszont nem szabad alábecsülni: lehet, hogy sokan butának tartják, de ügyesen manipulálja a médiát, és a maga módján nagyon is hatékonyan képes mozgósítani a támogatóit. Ezért van az, hogy újra és újra visszatér, és nem lehet könnyen leírni. J.D. Vance és más Trump-közeli figurák – például Stephen Miller, Steve Bannon vagy éppen Peter Thiel – jelentős befolyással lehetnek rá. Vance például kezdetben kritikus volt Trump-pal szemben, de azóta teljesen a táborához csatlakozott, és most az egyik legnagyobb támogatója.

Trump személyiségéből adódóan könnyen manipulálható hízelgéssel és lojalitással. Sok tanácsadója pontosan tudja, hogy ha azt mondják neki, amit hallani akar, azzal irányítani tudják. Nem véletlen, hogy a körülötte lévők gyakran megváltoztatják a véleményüket, ha az az ő politikai túlélésükhöz szükséges.

Elon Musk egy ellentmondásos figura, és az utóbbi időben egyre inkább a szélsőjobboldali és populista politikai körökhöz közeledik. A Twitter (X) megvásárlása után különösen aktív lett a politikai térben, és sokan kritizálják azért, mert szélsőséges, összeesküvés-elméleteket terjesztő személyeket emel fel a platformján.

Ami biztos: Musk hatalmas befolyással bír a közvéleményre és a politikára is, mivel nemcsak a technológiai világban van jelen (Tesla, SpaceX, Starlink), hanem a médiában és a közösségi térben is. Az is látszik, hogy egyre inkább Trump és más populista vezetők mellé áll, ami hosszú távon komoly politikai hatással lehet.

Trumpnak sikerült maga mellé állítania az amerikai keresztény fundamentalistákat és a szélsőjobboldali "keresztény nacionalistákat". Ez különösen érdekes, mert a személyes életvitele és stílusa aligha felel meg a hagyományos keresztény erkölcsi normáknak, mégis hatalmas támogatottságot élvez ebben a körben.Ez több dologból fakad:

• Politikai alku – Trump olyan politikai döntéseket hozott, amelyek megfeleltek az amerikai evangéliumi keresztények kívánságainak (például a Legfelsőbb Bíróság konzervatív átformálása, a Roe v. Wade eltörlése, vagyis az abortuszjog korlátozása).

• "Erős ember" imázs – A keresztény nacionalisták nem feltétlenül erkölcsös vezetőt akarnak, hanem olyat, aki "megvívja a harcot" az ő értékrendjükért. Trump ezt a szerepet tökéletesen betölti.

• Apokaliptikus világkép – Sokan úgy tekintenek rá, mint aki Isten eszköze a "gonosz liberális világrend" elleni harcban.

• Média és manipuláció – Trump környezete nagyon ügyesen használja a vallási szimbólumokat és retorikát, hogy megszólítsa ezt a réteget.

A keresztény-fasiszta vonal különösen veszélyes lehet, mert nemcsak politikai, hanem ideológiai alapon akarják átalakítani az USA-t  egyfajta teokratikus, nacionalista rendszer felé

 Trump második elnöksége alatt az USA külpolitikája kiszámíthatatlan, populista és gyakran személyes érdekek által vezérelt lehet. Ez komoly geopolitikai feszültségeket hozhat, és a világ erőviszonyai is jelentősen átalakulhatnak.

Trump külpolitikája

Donald Trump második elnöksége alatt az Egyesült Államok külpolitikája minden bizonnyal még radikálisabb és kiszámíthatatlanabb irányt vehet, mint első ciklusában. Már korábban is hajlamos volt a hagyományos diplomáciai normák felrúgására, és ez a tendencia folytatódhat, ami komoly bizonytalanságot és feszültségeket okozhat világszerte.

Trump egyik legvitatottabb álláspontja a NATO-val kapcsolatban már korábban is aggodalmat keltett. Többször kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem fogja automatikusan garantálni a szövetségesek védelmét, ha azok nem teljesítik pénzügyi kötelezettségeiket. Ez a fajta hozzáállás tovább erősítheti az európai országok bizonytalanságát, és akár az USA katonai jelenlétének csökkentéséhez is vezethet Európában. A legszélsőségesebb forgatókönyv szerint Trump akár teljesen ki is léptetheti az Egyesült Államokat a NATO-ból, amivel jelentős stratégiai előnyhöz juttathatná Oroszországot. A NATO gyengülése pedig különösen Ukrajna számára lehet végzetes, mivel az USA támogatásának megszűnése vagy csökkentése lehetőséget adhat Oroszországnak, hogy tovább folytassa agresszív katonai politikáját a térségben.

Az orosz kapcsolatok tekintetében Trump már az első elnöksége alatt is rendkívül megengedő volt Vlagyimir Putyinnal szemben, és várhatóan ez a tendencia tovább folytatódik. Nem kizárt, hogy Trump enyhíteni fogja az Oroszország elleni szankciókat, ami jelentős gazdasági és katonai előnyökhöz juttathatja Moszkvát. Amennyiben az Egyesült Államok teljesen elengedi Ukrajna kezét, Putyin szabad kezet kaphat a háború folytatására, ami nemcsak Ukrajna, hanem egész Európa biztonságát is veszélyeztetheti. Az európai országok számára az Egyesült Államok megbízhatatlanná válhat, ami arra kényszerítheti őket, hogy saját védelmi stratégiákat dolgozzanak ki Oroszország ellen.

A kínai kapcsolatok szintén kulcsfontosságú szerepet játszanak Trump második elnökségében. Az első ciklusában is gazdasági háborút folytatott Kínával szemben, és ez várhatóan tovább fokozódik, különösen új vámok és kereskedelmi korlátozások bevezetésével. A Tajvan körüli feszültségek tovább növekedhetnek, különösen, ha az USA nem ad világos biztonsági garanciát a sziget számára. Ebben az esetben Kína akár katonai lépéseket is tehet Tajvan ellen, ami komoly geopolitikai konfliktust eredményezhet. Ugyanakkor Trump politikai és üzleti érdekei miatt az sem kizárt, hogy egy háttéralku keretében egyezséget köt Kínával, amennyiben számára ez politikailag vagy gazdaságilag előnyös.

A Közel-Keleten Trump már korábban is radikálisan Izrael-párti politikát folytatott, és ez várhatóan most is így lesz. Az izraeli-palesztin konfliktusban továbbra is Izrael mellett fog állni, ami tovább fokozhatja a térségben zajló feszültségeket. Iránnal kapcsolatban Trump első ciklusában is keményvonalas politikát követett, és ez most sem lesz másként. Az USA akár katonai konfliktusba is keveredhet Iránnal, különösen, ha az iráni nukleáris fejlesztések folytatódnak. Amennyiben az Egyesült Államok csökkenti közel-keleti jelenlétét, Oroszország és Kína könnyen megerősítheti pozícióit a régióban, tovább csökkentve az amerikai befolyást.

Latin-Amerikában és a migrációs politikában Trump várhatóan még szigorúbb intézkedéseket fog hozni, különösen a mexikói határon. Ez politikai feszültséget okozhat Mexikóval és más latin-amerikai országokkal, amelyek eddig is erőteljesen bírálták Trump bevándorlásellenes politikáját. Az sem kizárt, hogy újabb kereskedelmi háborúba kezd bizonyos dél-amerikai országokkal szemben, ami tovább rontja az USA megítélését a térségben.

Trump külpolitikája második elnöksége alatt még inkább az „America First” elvet fogja követni, ami azt jelenti, hogy az USA egyre kevesebb nemzetközi szerepet vállalhat. Ez azonban azt is eredményezheti, hogy szövetségi rendszerei meggyengülnek, miközben Kína és Oroszország tovább erősíti saját geopolitikai pozícióit. A világ erőviszonyai jelentősen átalakulhatnak, és az amerikai elszigetelődés következményeként az Egyesült Államok elveszítheti vezető szerepét a globális politikában. Trump kiszámíthatatlan és populista külpolitikája komoly instabilitást eredményezhet, ami hosszú távon is meghatározhatja a nemzetközi hatalmi dinamikát.

Kína és Oroszország fenyegetése valóban eltérő természetű.

• Kína inkább hosszú távon, gazdasági és technológiai dominancia révén építi a befolyását. Bár Tajvan miatt lehet katonai konfliktus, Kína alapvetően pragmatikus és érdekvezérelt. Ha megfelelő erővel szembesül, hajlamos tárgyalni.

• Oroszország viszont irracionálisabb és agresszívebb, főként a „Nagy Oroszország” ideológiájának köszönhetően. Az „orosz világ” eszméje – amely szerint minden oroszul beszélő ember és terület az orosz birodalom része kell, hogy legyen – valóban veszélyes. Ez hasonlít a bolsevizmus vagy akár a náci Lebensraum (élettér) elmélethez, mert terjeszkedésre és háborúra épül.

A NATO és Oroszország konfliktusa a legkiszámíthatatlanabb, mert Oroszország számára a Nyugat ellenség, és Putyin politikai túlélése is a harcias nacionalizmusra épül. Egy meggyengült, kiszámíthatatlan USA pedig lehetőséget adhat Moszkvának, hogy agresszívebben lépjen fel.

Úgy tünik, Kína kezelhetőbb, mert racionalitás vezérli, míg Oroszország irracionálisabb és ideológiai alapon is terjeszkedni akar.

Lehetséges fellépés Trump külpolitikája ellen.

Trump egyoldalú és kiszámíthatatlan külpolitikájával szemben többféle ellenlépés is lehetséges, de ezek hatékonysága attól függ, hogy milyen politikai, gazdasági és társadalmi erők mozdulnak meg ellene. Az amerikai politikai rendszerben ugyan az elnöknek jelentős hatalma van a külpolitikai döntésekben, de az intézményrendszer fékeket és ellensúlyokat biztosíthat. A Kongresszus különösen fontos szerepet játszhat ebben, hiszen megakadályozhat bizonyos döntéseket, például az USA NATO-ból való kilépését vagy az Ukrajnának nyújtott támogatások teljes megszüntetését. A Szenátus és a Képviselőház egyaránt képes blokkolni az elnöki akaratot, ha a politikai erőviszonyok úgy alakulnak. Ezen kívül a katonai vezetés és a hírszerző szolgálatok is befolyásolhatják a döntéseket, hiszen ezek az intézmények elkötelezettek az amerikai stratégiai érdekek fenntartása mellett, és nem feltétlenül követik vakon az elnök utasításait. Ha Trump olyan lépéseket tesz, amelyek az Egyesült Államok nemzetbiztonságát veszélyeztetik, a Pentagon és a CIA háttérmunkával, információszivárogtatással vagy akár nyílt ellenállással is akadályozhatja őt.

Amennyiben Trump gyengíteni próbálja az USA hagyományos szövetségeit, az érintett országok alternatív védelmi stratégiákat alakíthatnak ki. Európa esetében ez azt jelentheti, hogy a NATO európai tagállamai, különösen Németország és Franciaország, fokozottan növelik védelmi kiadásaikat, és erősítik a kontinens önálló védelmi struktúráit, például az Európai Unió közös biztonságpolitikáját. Ha az Egyesült Államok nem nyújt megbízható biztonsági garanciát, az európai országok egy része akár új szövetségi rendszereket is kialakíthat, hogy ellensúlyozza Oroszország fenyegetését. Hasonlóan, az ázsiai és csendes-óceáni térségben Japán, Dél-Korea és Ausztrália megerősítheti saját védelmét és együttműködését annak érdekében, hogy csökkentse Kína és Észak-Korea potenciális fenyegetését. Ha Trump folytatja az izolacionista politikát, amely az „Amerika az első” elv alapján minimalizálja az USA nemzetközi szerepvállalását, akkor a világ geopolitikai egyensúlya gyorsan elmozdulhat Kína és Oroszország irányába.

A külpolitikai döntések befolyásolásában a gazdasági tényezők is fontos szerepet játszhatnak. Az amerikai nagyvállalatok, különösen a globális piacokon működő pénzügyi és technológiai cégek, nem feltétlenül támogatják azokat az intézkedéseket, amelyek világszerte bizonytalanságot teremtenek. Ha Trump kereskedelmi háborút indít Kína ellen, vagy újabb vámokat vezet be az európai és dél-amerikai országokkal szemben, az komoly gazdasági ellenállást válthat ki. Az amerikai üzleti körök lobbitevékenysége és befolyása a Kongresszuson keresztül is érvényesülhet, és így akadályozhatják a szélsőségesebb intézkedéseket. Egyes amerikai politikai és gazdasági érdekcsoportoknak nem áll érdekében, hogy az USA teljesen elszigetelődjön a nemzetközi gazdasági és katonai együttműködésektől, mert ez csökkentené az ország befolyását és hosszú távú versenyképességét.

A belpolitikai erőviszonyok szintén meghatározhatják, hogy Trump mennyire tudja véghezvinni külpolitikai terveit. Ha a 2026-os félidős választásokon a demokraták vagy a mérsékelt republikánusok többséget szereznek a Kongresszusban, az jelentősen korlátozhatja az elnök mozgásterét. Emellett a közvélemény szerepe sem elhanyagolható. Ha Trump politikája látványos kudarcokhoz vezet, például ha Oroszország megerősödik, Kína agresszívebbé válik vagy az amerikai szövetségi rendszerek látványosan széthullanak, az amerikai társadalomban is nőhet az ellenállás vele szemben. A média és a civil szervezetek is kulcsszerepet játszhatnak abban, hogy milyen narratíva alakul ki Trump külpolitikájáról, és mennyire sikerül mozgósítani a választókat ellene a következő elnökválasztásra.

Mindezek fényében Trump egyoldalú külpolitikájának ellensúlyozása összetett és többlépcsős folyamat. Az amerikai intézmények ellenállása, a nemzetközi szövetségek megerősítése, a gazdasági szereplők lobbitevékenysége és a belpolitikai erőviszonyok egyaránt befolyásolhatják, hogy mennyire tudja véghezvinni terveit. A kérdés az, hogy ezek az akadályok mennyire bizonyulnak hatékonynak, és hogy Trump milyen mértékben hajlandó figyelembe venni ezeket az ellenállásokat a külpolitikai döntéseiben. Ha az USA túlzottan elfordul a nemzetközi együttműködésektől, és hagyja meggyengülni szövetségi rendszerét, az hosszú távon Kína és Oroszország geopolitikai pozícióját erősítheti, ami jelentős biztonsági kockázatokat jelenthet a világ számára.

-000-

Cato híres mondása, „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Egyébként úgy vélem, Karthágónak el kell pusztulnia), minden szenátusi beszéde végén elhangzott. Ezzel Cato arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Karthágó, mint a római birodalom egyik legnagyobb riválisa, folyamatos fenyegetést jelent Róma számára. A mondat célja az volt, hogy hangsúlyozza: a város megsemmisítése elengedhetetlen a római állam biztonsága érdekében. Végül, több mint egy évszázaddal később, a harmadik pun háborúban Róma valóban elpusztította Karthágót, teljesen eltüntetve azt a térképről.

Ma is van egy „modern Karthágó”, amely Európára nézve hasonlóan nagy fenyegetést jelent, mint annak idején a pun városállam Róma számára. Ez a fenyegetés Oroszország, amely hatalmas geopolitikai ambícióival, terjeszkedésével és autokratikus rendszereivel komoly destabilizáló erővé vált a világ színpadán. Ahogy Karthágó fenyegetést jelentett Rómára, úgy Oroszország is ma már nemcsak közvetlen szomszédaira, hanem egész Európára is komoly veszélyt jelent.

Oroszország hosszú ideje konfliktusforrás Európában és azon túl is, a cári birodalomtól kezdve a Szovjetunión át a mai rezsimig. Az agresszív terjeszkedés, az autokratikus hatalomgyakorlás és a beavatkozás más országok ügyeibe mind-mind olyan tényezők, amelyek miatt sokan fenyegetésként tekintenek rá.

Történelmileg nézve Oroszország politikája sok problémát okozott Európában és a világban, különösen az elmúlt évszázadokban.

Az orosz állam hosszú ideje konfliktusforrás Európában és a világban – a cári expanziótól kezdve a szovjet imperializmuson át a mai geopolitikai agresszióig.

„Oroszország elpusztítása” nem fizikai megsemmisítést jelent, hanem az orosz imperialista és autoriter mentalitás felszámolását, hasonlóan ahhoz, ahogyan Németországot denácifikálták a második világháború után.

Ez valóban egy lehetséges út, de komoly akadályokkal jár. A német példát nézve a denácifikáció csak egy totális vereség után, hosszú megszállási időszakkal és komoly társadalmi átalakulással volt lehetséges. Oroszország esetében azonban:

1. Nincs külső hatalom, amely képes lenne ezt végrehajtani – Egy teljes katonai vereség vagy külső megszállás nélkül hogyan lehetne „kiirtani” az orosz birodalmi gondolkodást?

2. A társadalmi berögződések mélyen gyökereznek – A cári korszak, a szovjet időszak és a Putyin-rendszer is erősítette az orosz felsőbbrendűséget és revansizmust. Ez nem egyik napról a másikra változik.

3. A nyugati világ sem egységes – Még ha sokan szeretnék is Oroszország demokratizálódását, a valós geopolitikai helyzetben egy ilyen átalakulás nagyon összetett és veszélyes folyamat lenne.

A történelemből ismert, hogy még a legnagyobb, legstabilabbnak tűnő hatalmak is összeomolhatnak – akár belső gyengeség, akár külső nyomás hatására.

Ha a Római Birodalom analógiát nézzük, a birodalom bukása nem egyetlen csatában vagy egyetlen eseményben történt meg, hanem hosszú hanyatlási folyamat volt, amelyet belső korrupció, gazdasági válság, katonai vereségek és külső támadások sora kísért.

Oroszország esetében is látunk hasonló jeleket:

• A belső gazdasági és politikai válságok (súlyos szankciók, oligarcha-hatalmi harcok)

• A katonai kudarcok és elhúzódó háborúk (Ukrajna elleni agresszió vártnál rosszabb alakulása)

• A lakosság elégedetlensége és az elnyomó rendszer fenntarthatatlansága

Ezek mind olyan tényezők, amelyek előbb-utóbb destabilizálhatják az országot. De ahogyan a Római Birodalom bukása sem hozott azonnal stabil és békés új rendet, úgy Oroszország összeomlása is káoszt szülhet – és az a kérdés, hogy milyen formában és milyen hatásokkal.

*

1917 februárjában Oroszország történelmét egy hatalmas változás jellemezte, amikor a cári rendszer végleg összeomlott. A februári forradalom során II. Miklós cárt lemondatták, és megalakult azIdeiglenes Kormány, amely a demokratikus reformokat tűzött ki célul. Azonban ez nem hozott stabilitást, és az 1917 októberében bekövetkezett bolsevik puccs után egy új, totalitárius rendszer jött létre, amely Lenin vezetésével a bolsevikok hatalomra kerülésével alakult meg.

Ez a bolsevik hatalomátvétel végül a Szovjetunió megszületéséhez vezetett, és új típusú, ideológiai alapú birodalmat hozott létre. A cári birodalom végleg eltűnt, de a szovjet rendszer ugyanazt a birodalmi mentalitást örökítette meg – bár más eszmékkel, más típusú elnyomással és más külső politikai ambíciókkal.

Ha ezt a párhuzamot követjük, ma Oroszországban is hasonló kérdések merülnek fel: lesz-e belső változás, amely új politikai rendszerhez vezet, vagy fennmarad a jelenlegi rezsim? A kérdés az, hogy a belső elégedetlenség és az orosz társadalom történelmi tapasztalatai – például a Szovjetunió 1991-es felbomlása – képesek lesznek-e egy új politikai paradigmát előidézni. Oroszország jövőjét tekintve felmerül a lehetőség egy újabb forradalomra vagy puccsra, de ezek most egészen más politikai és nemzetközi környezetben zajlanának

Ami Trump és Putyin kapcsolatát illeti, megfigyelhetjük, hogy Trump számos alkalommal kedvező megjegyzéseket tett Putyinnal kapcsolatban, és egyesek szerint politikai viselkedése időnként az orosz elnök érdekeit támogatta. Ugyanakkor a geopolitikai helyzetek és szövetségek rendkívül összetettek, és ezek a kapcsolatok nem csupán személyes szimpátiákon alapulnak. Ukrajna esetében Trump retorikája és álláspontja egyértelmüen az agresszor érdekeit szolgálja, ami további vitákat szül az amerikai politikai életben

Ami az orosz népet illeti, van egy erős, hagyományos identitás és kulturális érzékenység, amely mélyen gyökerezik a történelemben és a nemzeti tudatban. Az oroszok a "nagy Oroszország" iránti vonzalmat sokszor még akkor is fenntartják, amikor az ország gazdaságilag és társadalmilag szenved. Az a valóság, hogy sok orosz számára az "orosz világ" (русский мир) fogalma, amely a nagyhatalmi státuszt, a kulturális és történelmi örökséget jelenti, nagyon fontos. És igen, a gazdasági nehézségek ellenére is ragaszkodnak az országukhoz. Az „orosz világ” (русский мир) egy kulturális és politikai koncepció, amely szerint Oroszország nemcsak földrajzi határain belül létezik, hanem kiterjed minden olyan területre, ahol az orosz nyelv, kultúra és ortodox kereszténység meghatározó. Ezt az eszmét a Kreml gyakran használja geopolitikai céljai igazolására, különösen a posztszovjet térségben. Az orosz vezetés ezt az identitástudatot eszközként alkalmazza a szomszédos országokkal való kapcsolatok alakítására, például Ukrajna esetében is, ahol az „orosz világ” narratívája a katonai beavatkozás egyik ideológiai alapját képezte. E koncepció kritikusai szerint ez valójában egy imperialista törekvés modern változata, amely Oroszország befolyásának kiterjesztésére szolgál.

Az orosz társadalomban jelen van egy bizonyos etnikai felsőbbrendűségi érzés, amelyet az orosz nacionalizmus és a történelem formált. Az oroszok gyakran tekintenek magukra a posztszovjet térség "vezető hatalmának", és egyesek az ország határain túl is keresnek etnikai vagy kulturális előnyöket, különösen a volt szovjet tagállamokban, ahol "oroszok" és "nem oroszok" közötti feszültségek előfordulhatnak.

Ha a társadalom elér egy kritikus tömeget, amely már nem képes elviselni a politikai elnyomást, gazdasági nehézségeket vagy a háborús helyzetet, akkor egy belső forradalom vagy társadalmi változás is elindulhat. Az orosz társadalom különböző rétegei, bár elég passzívnak tűnnek, hosszú távon képesek lehetnek változásokat generálni, ha a központi hatalom gyengülni kezd.

*

Az antiszemitizmus és a rasszizmus hosszú múltra tekintenek vissza Oroszországban, és mélyen beágyazódtak az orosz társadalom és történelem szövetébe. A XIX. században például az orosz cári birodalomban a zsidókat alacsonyabb rendűnek tekintették, és a pogromok, az antiszemita törvények, illetve a különböző elnyomó intézkedések mind hozzájárultak az orosz zsidók elnyomásához. Ezt az attitűdöt az orosz társadalom egy jelentős része elfogadta és támogatta.

Sztálin esetében pedig az antiszemitizmus és a rasszizmus is jelentős szerepet játszott politikai döntéseiben. Sztálin, bár sokszor próbálta magát a "forradalom védelmezőjének" feltüntetni, személyes politikai céljaik érdekében manipulálta a társadalmi és etnikai ellentéteket. Az antiszemitizmus a szovjet érában különböző formákban nyilvánult meg, például a zsidó orvosok perének előkészítése vagy a "zsidóellenes kampányok", amelyek a zsidókat politikailag és kulturálisan is kirekesztették. Sztálin, aki maga is gyanakvó és paranoiás volt, mind az etnikai kisebbségeket, mind a potenciális politikai ellenfeleit célpontként kezelte.

Ez a rasszista és antiszemita attitűd a szovjet időkben nemcsak a vezető politikai szinteken, hanem a társadalomban is elterjedt. Az, hogy a rendszerben és a kultúrában milyen mélyen gyökerezett ez a gondolkodásmód, nagyrészt hozzájárult ahhoz, hogy a régi orosz mentalitás nem tűnt el egycsapásra a kommunizmus alatt sem. A háborús és politikai ideológiák keveredése, valamint a vallásos és etnikai különbségek tovább erősítették ezt a jelenséget.

Ma is vannak jelei annak, hogy az orosz társadalomban, különösen a nacionalista és szélsőjobboldali csoportok körében, ezek az ideológiák még mindig jelen vannak. Az orosz politikai diskurzusban és közéletben is számos olyan politikai szereplő van, aki az orosz „szuperioritásról” és más etnikai csoportokkal szembeni diszkriminációról beszél. Alekszandr Dugin, orosz filozófus és politikai elemző, az egyik legismertebb alakja ezeknek a nézeteknek. Ő a „nacionalista geopolitika” egyik fontos képviselője, és a „szláv világ” eszméjét népszerűsíti, amely az orosz kultúrát és identitást a többi etnikai és kulturális csoport fölé emeli.

Dugin szerint Oroszország nemcsak egy ország, hanem egy civilizáció, és az orosz nemzeti érdekeket előtérbe helyezve érvényesíteni kell Oroszország globális hatalmi szerepét. Az ő ideológiáját sokan a szélsőjobboldali nacionalizmushoz és a radikális euroázsiai elképzelésekhez kötik, amelyek hangsúlyozzák Oroszország dominanciáját, és elutasítják a nyugati liberalizmus értékeit.

A Dugin-féle ideológia és a hozzá hasonló gondolkodók elterjedése részben magyarázza, miért van még mindig jelen az orosz közéletben az etnikai és politikai felsőbbrendűség gondolata, ami egyesek szerint hozzájárul a belső és külső politikai feszültségekhez. Az orosz politikai diskurzusban ezek az eszmék különösen a nacionalista és konzervatív politikai csoportok körében találhatók meg, és egyre inkább hatással vannak a kormányzati irányvonalra, beleértve a kisebbségek és más nemzetekkel szembeni diszkriminációt.

Vlagyimir Putyin politikai gondolkodásában és geopolitikai nézeteiben jelentős hatással van rá Alekszandr Dugin, különösen az orosz nacionalizmus, az eurázsiai elmélet és az orosz államiság védelme terén. Dugin és Putyin között van egy ideológiai párhuzam, különösen abban, ahogyan a nyugati liberalizmust és globalizációt elutasítják, miközben hangsúlyozzák Oroszország szuverenitását és kulturális örökségét.

Dugin filozófiája, amely az eurázsiai integrációra és Oroszország civilizációs küldetésére összpontosít, jól illeszkedik Putyin politikai törekvéseihez, amelyek az orosz világ (русский мир) koncepcióját és az Oroszország vezető szerepének hangsúlyozását célozzák. Míg Dugin hangsúlyozza az orosz kultúra és szláv identitás fontosságát, Putyin politikája gyakran épít ezekre az eszmékre, különösen a Kijev körüli geopolitikai vitákban és a Nyugattal való konfrontációban.

Putyin ugyanakkor nem mindig vállalja nyíltan Dugin filozófiáját, de sok elemét (mint például az orosz világ, az Eurázsia-szövetség vagy a nyugati hatalmak elleni fellépés) valós politikai lépéseivel és retorikájával alátámasztja. Dugin gyakran ír arról, hogy Oroszországnak el kell térnie a nyugati, liberális értékek útjától, és vissza kell térnie az „igazi orosz” értékekhez, amelyek szerinte Putyin politikai programjában is tükröződnek.

Így bár Dugin nem Putyin közvetlen tanácsadója, filozófiája és geopolitikai nézetei egyesek szerint hatással vannak Putyin politikai irányvonalára és a Kremlevől érkező üzenetekre.

Ami az orosz társadalom jövőjét illeti, elengedhetetlen, hogy a társadalom és a politika is érdemben szembenézzen ezekkel az örökségekkel. A valódi változás csak akkor történhet, ha az orosz társadalom képes lesz szembenézni múltjával, és képes elutasítani a gyűlöletkeltő ideológiákat.

Ami az orosz identitást és az ország társadalmi helyzetét illeti, rendkívül bonyolult és mélyen gyökerező problémákról van szó. Az orosz birodalmi identitás, amely évszázadok óta meghatározza az orosz nemzetet, különösen a kommunizmus utáni időszakban, amikor Oroszország megpróbálta visszanyerni nemcsak geopolitikai, hanem kulturális és nemzeti státuszát is, sok esetben kizárólag a hatalom, a katonai erejének és az „orosz világ” elképzelésének kiemelésére épült. Ezzel az elképzeléssel viszont figyelmen kívül hagyják a saját társadalmi és gazdasági problémákat.

A valódi szociális és gazdasági helyzet az orosz társadalom különböző rétegeiben meglehetősen drámai. Miközben Moszkva és Szentpétervár kiemelkednek a gazdasági fejlődés, az infrastruktúra és a közszolgáltatások tekintetében, az orosz vidéki területeken és sok kisebb városban a helyzet sokkal sötétebb. Az életszínvonal alacsony, a gazdaság nem biztosít elegendő lehetőséget az emberek számára, hogy javítsanak helyzetükön, és a korrupció, valamint a hatalom és gazdasági erőforrások koncentrációja tovább mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A „szellemi nyomor” és a társadalmi zárkózottság érzése is sokak számára valós probléma. A média, a politikai elnyomás és a túlzott kontroll miatt az orosz állampolgárok nem mindig férnek hozzá az objektív információkhoz, és az oktatás és a kultúra, amely a társadalmi fejlődés egyik alapja lenne, a politikai narratívák kiszolgálására koncentrálódik. A társadalom nagy része, különösen a vidéken élők, nem feltétlenül érdeklődnek a globális kérdések iránt, és szinte az orosz vezetés által képviselt hagyományos értékek és narratívák mentén élik mindennapjaikat.

Az orosz nép „öröme” vagy annak érzése, hogy elfogadják és tolerálják ezt a helyzetet, gyakran nem a tudatos választás eredménye, hanem inkább a politikai represszió, a szegénység és a reménytelenség következménye. Sok orosz számára az állami propaganda, a „nagy Oroszország” képe és a nemzeti büszkeség sokkal vonzóbb, mint a mélyebb, kritikusabb gondolkodás, amely változást és önálló cselekvést igényelne.

Ebben az összefüggésben a változás valóban rendkívül nehéz és fájdalmas lehet. A hatalmas politikai és társadalmi rendszerek, amelyek hosszú időn keresztül formálták ezt az identitást, nem változhatnak meg egy csapásra. Az orosz társadalomnak először belső reformokra, oktatási és kulturális megújulásra lenne szüksége, hogy egy nyitottabb, demokratikusabb jövőt építhessen.

Azonban érdemes megjegyezni, hogy a politikai és társadalmi problémák és a változások nemcsak külső kényszerrel, hanem belső reformokkal is elérhetők. A hidegháború végén, amikor a Szovjetunió összeomlott, nemcsak külső nyomás, hanem belső társadalmi és politikai változások is hozzájárultak a rendszerváltáshoz. Gorbacsov reformjai, mint a glasznoszty (nyitottság) és peresztrojka (átalakítás), bár külső hatások is vezérelték őket, de döntőek voltak a belső társadalmi feszültségek kezelésében és a rendszer lebontásában.

A külvilág hatalmas nyomása, a szankciók és a diplomáciai elszigetelés kétségtelenül hatással vannak egy országra, de a hosszú távú stabilitás és változás végső soron akkor érhető el, amikor a társadalom is képes belső reformokra és a politikai vezetők felelősségre vonására.

Bár a külpolitikai cselekedetek és szankciók, valamint a politikai izoláció segíthetnek meggyengíteni egy olyan rezsimet, mint amit Oroszország képvisel, fontos, hogy a civil társadalom is képes legyen fejlődni, és hogy az orosz embereknek lehetősége legyen saját jövőjüket alakítani. Az orosz társadalomnak szüksége van olyan vezetőkre, akik nemcsak a hatalom megtartására, hanem a közjó szolgálatára is képesek.

A kérdés, hogy mi az, ami „térdre kényszeríthetné” Oroszországot, összetett, mert bár a külső nyomás és a gazdasági szankciók fontos eszközök, végső soron az igazi változások akkor történhetnek meg, amikor az orosz emberek, a civil társadalom és a politikai elitek belső reformokat hajtanak végre.

A jelenlegi orosz rezsim keményen elnyomja a belső reformokat, és úgy tűnik, hogy az olyan hatalmi struktúrák, mint az FSZB vagy az oligarchák, nem hajlandóak valódi változásokra, mivel az érdekük a status quo fenntartása.

A kérdés az, hogy hogyan lehetne ilyen környezetben változást elérni. Az orosz társadalom nagy részben elnyomott, a politikai elnyomás, a médiamonopóliumok és a korrupció miatt nehéz esélye van a társadalmi mozgósításnak. És az, hogy az orosz vezetés nem kívánja a változásokat, és inkább a hatalmat és gazdasági érdekeket védi, még inkább bonyolítja a helyzetet.

Azt is látni kell, hogy az orosz társadalom számos rétege, különösen a fiatalabb generációk, a globalizált világ és a demokratikus értékek iránti vonzódásuk alapján különböznek a régitől. Az orosz középosztály, ha kapna esélyt a szabad véleménynyilvánításra, a politikai és gazdasági hatalomhoz való valódi hozzáférésre, változtatni kívánna a rendszer működésén. Azonban, amíg a hatalmat nem hajlandó átadni egy olyan politikai elit, amely az oligarchák és a titkosszolgálat összefonódásán alapul, a belső reformok meginditása nem tűnnek reálisnak.

Ahhoz, hogy valós változás történjen, valószínűleg egy kívülről irányított nyomásra lenne szükség, de annak sem szabadna a társadalom teljes leigázására irányulnia. Inkább egy olyan támogató nemzetközi környezetet kellene teremteni, amely segíti az orosz társadalom demokratizálódását, anélkül hogy tovább súlyosbítaná a már így is feszültséggel teli helyzetet.

Mi lenne a teendő most, hogy a világ, különösen a nyugati hatalmak, mit tehetnek Oroszország jelenlegi helyzetére reagálva, az egy rendkívül összetett kérdés. A történelmi analógiák és elméletek segítségével próbálhatunk választ találni, de a valóság sokkal bonyolultabb.

A teendő most talán a következő irányokban keresendő:

1. Társadalmi és politikai támogatás biztosítása: Az orosz belső ellenállás (legyen szó politikai aktivistákról, demokratikus mozgalmakról vagy fiatalabb generációkról) szükségleteit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A nyugati világ segíthetne abban, hogy támogassa azokat a társadalmi mozgalmakat, amelyek már ma is próbálnak valamilyen változást előidézni. Ez lehet finanszírozás, politikai nyomásgyakorlás vagy szolidaritás a demokratikus törekvések mellett.

2. Különböző szankciók és diplomáciai nyomás: A külvilág nemzetközi szinten alkalmazhat szankciókat, amelyek pénzügyi és gazdasági nyomást gyakorolnak Oroszországra. Azonban a szankciók hatékonyságát óvatosan kell mérlegelni, mert azoknak hosszú távon is fenntarthatónak kell lenniük, és nem szabad, hogy a civil lakosságot sújtsák anélkül, hogy a hatalmon lévő elitre is gyakoroljanak nyomást.

3. Politikai izoláció és figyelemfelkeltés: Az orosz vezetés izolálása a nemzetközi közösségtől, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, valamint a világ politikai és gazdasági fórumain való jelenlétük csökkentése segíthetne abban, hogy világosan jelezzük: a jelenlegi orosz vezetés nem élvezheti a nemzetközi közösség támogatását, amíg nem változtat a politikáján.

4. A globális közvélemény formálása: A nyugati világ eszmecserét kezdeményezhetne arról, hogyan lehet hatékonyan reagálni Oroszország fenyegetéseire, anélkül hogy tovább súlyosbítanánk a háborút vagy a globális instabilitást. A globális közvélemény formálása, a hazai politikai diskurzusok átalakítása segíthetne abban, hogy az orosz rezsim ne élvezze a politikai legitimitást.

5. A társadalmi diskurzus ösztönzése Oroszországon belül: Ha lenne lehetőség az orosz nép számára, hogy szabadon kifejthesse véleményét, akár politikai vagy társadalmi értelemben, akkor az elnyomott, de létező ellenállásnak esélyt adhatna arra, hogy egy másfajta, nemzeti és szellemi megújulás valósuljon meg.

A kérdés tehát az, hogy hogyan érhetjük el mindezt anélkül, hogy tovább rontanánk az orosz nép szenvedését, miközben biztosítjuk, hogy az orosz vezetés megértse, hogy nem folytathatja ezen a veszélyes úton.

Az orosz helyzet már most is rendkívül veszélyes, és ha nem történik gyors és határozott lépés, annak komoly következményei lehetnek, nemcsak Európára, hanem a világra nézve is. A nemzetközi demokratikus közösségnek kell felvállalnia a felelősséget és a szükséges döntéseket meghozni.

Az idő sürget, és a problémák nem várnak. A világpolitikai helyzet, a háború, a geopolitikai egyensúly és az orosz belső problémák mind olyan tényezők, amelyek sürgetik a cselekvést. Az orosz rezsimet nem szabad hagyni, hogy tovább erősödjön, és azokat a destabilizáló politikákat, amik mind az orosz népet, mind a nemzetközi közösséget fenyegetik, mihamarabb meg kell állítani.

A kérdés tehát az, hogy milyen hatékony lépések vezethetnek el a valódi változásokhoz? A diplomácia, a szankciók, a katonai jelenlét vagy más eszközök – mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, de az a lényeg, hogy összhangban és hatékonyan alkalmazzuk őket.

A gyors cselekvés kulcsa az, hogy a világ ne hagyja figyelmen kívül a közvetlen veszélyeket, és hogy minél hamarabb lépjenek a nemzetközi vezetők, még akkor is, ha a helyzet bonyolult és összetett. Az Oroszországra nehezedő politikai és gazdasági nyomás mellett az is fontos, hogy minél több emberi és demokratikus erőt támogassunk, amelyek képesek lennének változást elérni az orosz társadalomban.

Először is, az Egyesült Államoknak és a nyugati világnak szoros, egységes politikai és diplomáciai irányvonalat kell képviselnie, amely nem enged teret a Putyint támogató politikai vezetőknek, például Trumpnak sem. A politikai párbeszédnek és a demokratikus normák védelmének alapját kell képeznie annak, hogy a jövőben ne szárnyalhassanak olyan szélsőséges nézetek, amelyek megkérdőjelezik a nemzetközi jogot, a szövetségi és demokratikus rendszereket.

A Trump-féle irányvonalat a nemzetközi közösségnek szoros diplomáciai eszközökkel kell kezelnie. Trump Putyin iránti szimpátiája és az autokratikus rendszerekkel való közeledése nemcsak az Egyesült Államok belső politikájára, hanem a nemzetközi politikai tájképre is jelentős hatással volt. Ez a hozzáállás egy veszélyes tendenciát erősíthetett, amely gyengíti a globális demokratikus szövetségeket és ösztönözheti más országokat arra, hogy autokratikus rezsimek felé orientálódjanak saját érdekeik érdekében.

A demokratikus értékek védelme és előmozdítása kulcsfontosságú a globális stabilitás és biztonság fenntartásában. A jövőben mindenképpen erősebb, egységesebb és demokratikusabb Európára van szükség, amely képes megállítani az ilyen fenyegetéseket. A "Trumpizmus" és a "Putyinizmus" elleni harc nemcsak politikai, hanem értékalapú küzdelem is, amely a szabadság, az emberi jogok és a jogállamiság védelmét tűzi ki célul. A globális demokráciák védelme érdekében a nemzetközi közösségnek összefogva kell szembenéznie a populista és autokratikus ideológiákkal.

A jelenlegi helyzetben az orosz fenyegetés és a világ biztonságára gyakorolt hatása sürgeti a gyors és átfogó cselekvést. Az elsődleges lépés az ukrán nép feltétlen támogatása, hiszen Ukrajna küzdelme nem csupán a saját jövőjét, hanem egész Európát és a globális stabilitást is meghatározza. A katonai, pénzügyi és humanitárius segítség folytatása kulcsfontosságú ahhoz, hogy Ukrajna megőrizze függetlenségét és ne hagyjuk, hogy Oroszország teret nyerjen a régióban. Ennek mellett az európai szolidaritás erősítése is alapvető. Az EU-nak saját védelmi mechanizmusokat kell kidolgoznia, és felállítani egy önálló hadsereget, amely képes lenne válaszolni minden külső fenyegetésre, ezzel megszilárdítva Európa szuverenitását és függetlenségét a NATO függőségétől.

Ezzel párhuzamosan, Oroszországot gazdaságilag és politikailag szorosabban kell izolálni. A nemzetközi közösségnek minden erejével növelnie kell a szankciókat, és el kell érnie, hogy Oroszország ne maradhasson a világ gazdaságában, amíg agressziót folytat. Ehhez elengedhetetlen, hogy az Egyesült Államok és az EU szoros együttműködésben dolgozzon a gazdasági, politikai és diplomáciai nyomás fokozásán. Az orosz gazdaság és pénzügyi rendszerek izolálása, valamint a külkereskedelmi kapcsolatok minimalizálása nemcsak az orosz rezsim gyengítésére szolgál, hanem hosszú távon stabilizálja a globális gazdaságot is.

Kína és Irán semlegesítése is kulcsfontosságú eleme lenne egy olyan nemzetközi stratégiának, amely biztosítja a globális biztonságot. Kína, mint az orosz rezsim egyik legfőbb támogatója, meg kell győzhető arról, hogy a háború és Oroszország támogatása hosszú távon ellentétes saját gazdasági érdekeivel. A diplomáciai nyomásgyakorlás és gazdasági szankciók révén Kína elérhetjük, hogy visszafogja támogatását Oroszországnak, miközben Irán esetében is szükséges lenne olyan lépések megtétele, amelyek elszigetelik a közel-keleti hatalmat, és megakadályozzák, hogy továbbra is Oroszország szövetségese maradjon.

A hosszú távú siker érdekében az orosz társadalomban is változásokra van szükség. Ehhez ahogy fentebb olvasható, nemzetközi demokratikus közösségnek támogatnia kell azokat a demokratikus erőket, amelyek Oroszországban változást hozhatnak, akár civil szervezetek, akár politikai mozgalmak formájában. A szabad sajtó és a politikai pluralizmus erősítése alapvető ahhoz, hogy az orosz társadalom végre ki tudjon lépni a zárt, elnyomó politikai berendezkedésből, amelyet a Kreml képvisel. Ehhez azonban a világ vezetőinek gyors és határozott lépéseket kell tenniük, mivel a probléma nem várhat.

A sikerhez vezető úton elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés, amely biztosítja, hogy Oroszország politikai és gazdasági rendszere ne folytathassa a háborús politikáját, és hogy a világ színpadán az orosz vezetés ne gyakorolhasson további destabilizáló hatást.

A legnagyobb és legerősebb birodalmak is képesek összeomlani, ha nem tudják megoldani belső problémáikat, például gazdasági és politikai zűrzavaraikat, valamint társadalmi feszültségeiket. Az orosz birodalom történelme során, akár a cári, akár a szovjet időszakot nézve, mindig is voltak olyan belső problémák, amelyek hosszú távon alááshatták hatalmát. A modern orosz állam is hasonló kihívásokkal küzd, amelyek a jövőben tovább destabilizálhatják.

A katonai konfrontációk, mint amilyen Napóleon és Hitler támadása, azt is mutatják, hogy Oroszország ugyan képes visszaverni a támadásokat, de hosszú távon a túlzott katonai előnyök nem biztosítják a fenntartható stabilitást, ha az ország belső problémáit nem sikerül kezelni. Az orosz gazdaság hatékonyságának növelése és a strukturális reformok kulcsfontosságúak lehetnek abban, hogy elkerüljék a történelmi csapdát, amit a birodalmi ambíciók és a belső széthúzás okozhatnak.

Napóleon veresége után 200 év telt el, és az orosz birodalom, valamint annak modern utóda, az Orosz Föderáció továbbra is létezik. Az orosz ál-birodalom – ha a Szovjetuniót is beleszámítjuk – meg tudta őrizni hatalmát, és képes volt túlélni a különböző történelmi válságokat és háborúkat. A két világháború kirobbantásában való orosz szerep jelentős volt, különösen az első világháborúban és a második világháború előzményeiben.

Mégis, bár Oroszország túlélte Napóleon korát és a két világháborút, a történelmét végigkísérte a belső feszültség, a gazdasági problémák és a politikai instabilitás.

Oroszország, bár sokáig megőrizte a geopolitikai befolyását, jelenleg is belső feszültségekkel küzd. A társadalmi, gazdasági és politikai problémák, valamint a korrupció és a nemzetközi elszigeteltség azok a tényezők, amelyek a jövőben akár újabb válságokhoz is vezethetnek.

Bár az orosz ál-birodalom nem omlott össze egyetlen nagy háború következtében, a történelmük tele van a birodalmi ambíciók és belső problémák összefonódásával, és ha nem sikerül ezeket a problémákat kezelni, akkor egy újabb, hosszú távú válság nem lenne meglepő.

-000-

Vlagyimir Putyin felemelkedése az orosz politikai elit élére és hosszú éveken át tartó uralma számos kérdést vet fel az orosz történelem és hatalmi struktúra alakulásával kapcsolatban. Hogyan juthatott egy egykori KGB-tiszt az orosz állam élére, és miként alakította át az országot az elmúlt több mint két évtizedben? E kérdések megválaszolásához érdemes megvizsgálni Putyin múltját, a KGB szerepét a Szovjetunióban és annak örökségét a mai Oroszországban.

A KGB a Szovjetunió egyik legfontosabb hatalmi intézménye volt, amelynek feladata a belső rend fenntartása, a politikai ellenzék elnyomása és a külföldi hírszerzés biztosítása volt. Putyin 1975-ben csatlakozott a KGB-hez, és élete első komoly hivatali pozícióját ennek a szervezetnek a kötelékében töltötte be. A nyolcvanas években Kelet-Németországban szolgált, ahol megismerhette a szovjet hírszerzés módszereit és a politikai manipuláció technikáit. Bár a Szovjetunió összeomlásával a KGB hivatalosan megszűnt, jogutódjai – így az FSZB – továbbörökítették annak működési mechanizmusait és befolyását.

A hatalom felé vezető út

Putyin politikai karrierje az 1990-es évek elején kezdődött, amikor Szentpétervár polgármesteri hivatalában dolgozott. Az itt szerzett tapasztalatok és kapcsolatok révén egyre feljebb lépkedett a ranglétrán, mígnem Borisz Jelcin elnök 1999-ben kinevezte miniszterelnöknek. Azonban az igazi fordulat akkor következett be, amikor Jelcin váratlanul lemondott, és Putyin ügyvezető elnökké lépett elő. Ekkor kezdődött el a Putyin-féle politikai konstrukció igazi építése, amelyet hamarosan megerősítettek az állami propaganda, a média ellenőrzése és a gazdaság jelentős részének centralizálása.

A Putyin felemelkedése szoros összefonódásban állt a Csecsenföldön zajló háborúval. 1999 szeptemberében, miután több házrobbantás történt orosz városokban, Putyin gyorsan a nemzet védelmezőjeként pozicionálta magát. Bár a robbantások körüli vizsgálatok és gyanúk a KGB és a titkosszolgálatok esetleges szerepére vonatkozóan nem hoztak egyértelmű eredményeket, Putyin döntése, hogy kemény fellépést ígér a csecsen szeparatisták ellen, gyorsan növelte népszerűségét, és hozzájárult ahhoz, hogy az orosz társadalom elfogadja őt mint erős vezetőt, aki képes helyreállítani a rendet és stabilitást az országban. Ezzel egy időben a Csecsenföldi háború második szakasza is kiemelkedett a politikai színtéren, amely megerősítette Putyin hatalmi bázisát és lehetőséget adott számára, hogy teljes mértékben átváltoztassa az orosz politikai tájat.

Putyin elnöki hatalmának alapját három fő szereplőcsoport adja: a silovikik (KGB és titkosszolgálatok tagjai), a technokraták (jogászok, gazdasági szakértők, akik Szentpéterváron dolgoztak vele), és a személyes baráti köre. Az első két ciklusában (2000–2004) Putyin sikeresen egyensúlyozott közöttük. A harmadik ciklusra való jelölését követő tiltakozásokkal azonban a hatalomváltás folyamata elindult, és a silovikik befolyása erősödött, míg a technokraták háttérbe szorultak.

A belső kör személyi összetétele az évek során nem változott jelentősen. A silovikik, mint Szergej Ivanov és Nyikolaj Patrusev, folyamatosan fontos pozíciókat töltöttek be, és közvetlen kapcsolatban maradtak Putyinnal. Bár személyi rotációk előfordulnak, ezek többnyire nem jelentettek radikális változást a hatalmi struktúrában.

Oroszország újraértelmezése

Putyin elnöksége alatt Oroszország irányvonalát radikálisan új alapokra helyezte, melynek elsődleges célja a politikai és gazdasági stabilitás biztosítása volt. Az első éveiben különösen fontos szerepet kapott a gazdasági növekedés és a nemzeti erőforrások maximális kihasználása. Ennek érdekében az energiaszektor államosítását kezdeményezte, és jelentős mértékben visszaszorította az oligarchák befolyását, akik korábban kulcsszereplőkké váltak az orosz gazdaságban. A gazdasági szektorban végrehajtott reformok révén Putyin hatékonyan megszilárdította az állam dominanciáját, lehetővé téve számára, hogy szoros kontrollt gyakoroljon az orosz gazdaság kulcsfontosságú ágazatai felett.

Ugyanakkor, ahogy Putyin politikai hatalma egyre inkább centralizálódott, úgy az autoriter tendenciák is gyorsan megjelentek. Az állami ellenőrzés kiterjesztésével párhuzamosan egyre szorosabbra fűzte a hatalmi struktúrákat, melynek következményeként a független média fokozatosan ellehetetlenült. A politikai és gazdasági hatalom konvergenciája megakadályozta, hogy a közvélemény vagy a társadalom hatékonyan ellenőrizze a kormányzati döntéseket. A kritikus és független sajtóorgánumok folyamatosan szembesültek jogi és gazdasági nyomásgyakorlással, míg a nemkívánatos politikai hangok, különösen az ellenzéki politikusok, egyre inkább elnyomásra kerültek. Az ország politikai táját a kormányzó párt, az Egyesült Oroszország, dominálta, míg a szabad választások és a pluralizmus egyre inkább csak látszattá vált.

A civil társadalom is jelentős korlátozásokkal szembesült, és az állami hatalommal szembeni bármiféle szervezkedés egyre inkább veszélyessé vált. Az olyan civil szervezetek, amelyek külföldi támogatást kaptak, gyakran a hatalom ellenségeiként lettek ábrázolva, és számos esetben ellehetetlenítették őket, így Putyin sikeresen erősítette a politikai központosítást. A politikai elnyomás és a társadalmi kontroll fokozása közvetlen hatással volt a jogállamiságra is, és a politikai tér szűkülésével párhuzamosan Oroszország egyre inkább autoriter rezsimként jelent meg a nemzetközi közösség előtt.

Putyin átirja a történelmet

Putyin elnöksége alatt a történelem ismét politikai eszközként funkcionál, miután Oroszország hosszú évtizedekig kénytelen volt kényszerített történelmi amnéziával élni a Szovjetunió összeomlása után. Az orosz társadalom számára a múlt re-értelmezése új erőre kapott, aminek célja nem csupán a nemzeti identitás erősítése, hanem Oroszország visszahelyezése a globális színtér középpontjába. Az orosz nemzeti önbizalom évtizedeken át szenvedett a szovjet rendszer bukása után, és a kisebbrendűségi komplexusok sújtották a társadalmat. A múlt újrafogalmazása tehát érthető módon kedvező fogadtatásra talált, mivel az orosz emberek számára a történelmi perspektíva visszaállítása egyfajta nemzeti önértékelést és elismerést adott a világban.

Putyin számára a történelem átalakítása nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem konkrét politikai célokat is szolgál. Az új orosz nemzetbiztonsági stratégia például a világpolitikai fenyegetéseken túl egy új célként említi, hogy „felülvizsgálja Oroszország szerepét és helyét a világtörténelemben”. Ezt az egyoldalú és politikailag motivált emlékezést nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is alkalmazzák. A történelmi narratíva felülírása és a múlt „újraírása” tehát a hatalmi legitimitás megerősítését célozza, és annak érdekében, hogy a nemzeti öntudat újraépülhessen, el kell torzítani a múlt kritikus aspektusait.

Putyin elnök az orosz történelem egyfajta „főtörténészévé” vált, miközben folyamatosan közvetíti és terjeszti az orosz álláspontot a történelmi eseményekkel kapcsolatban. A történelemképzés a politikai döntéshozatalt szolgálja: például 2020 júliusában Putyin egy cikket publikált a második világháború valódi tanulságairól, amelyet a német kelet-európai történészeknek is továbbítottak, hogy felhasználják történelmi elemzéseikhez. Ezen kívül a történelem manipulálására és az orosz nemzeti érdekek érvényesítésére jogszabályokat is alkottak, amelyek kriminalizálják a történelem „hamisítását” és bármilyen olyan állítást, amely nem felel meg a hivatalos orosz narratívának. Ilyen például a „történelemhamisítás” elleni törvény, amely többek között bünteti a náci Németország és a Szovjetunió közötti paktumot, illetve a szovjet szerep megkérdőjelezését a második világháborúban.

Putyin nemcsak a Szovjetunió, hanem a modern Oroszország történelmét is saját politikai céljaira használja fel. A szovjet múlt sötét árnyait, mint Sztálin tömeges erőszakosságát és a Gulágokat, igyekeznek háttérbe szorítani, vagy „nehéz, de szükséges” lépésként kezelni a Szovjetunió ipari és katonai hatalommá válásában. Ezzel szemben a második világháború, különösen a Szovjetunió győzelme, a posztszovjet orosz identitás egyik alappillére lett. Ez az egyetlen olyan esemény, amely képes összetartani az orosz társadalmat, miközben elnyomja a háborúval kapcsolatos kétségeket, a történelem kényes kérdéseit és a múlt elnyomott aspektusait.

A második világháború győzelme napjának, május 9-nek az ünnepe mára nem csupán a háborús hősiesség emlékét őrzi, hanem az orosz nemzeti identitás központi elemévé vált. A győzelem napját minden évben pompás parádék és ünnepségek kísérik, amelyek a történelem heroikus, torzított változatát ünneplik. A háború hőseinek emlékezete nemcsak az orosz társadalom számára fontos szimbolikus esemény, hanem egy erős társadalmi kohéziót biztosít, amely a nemzeti önbizalom és a hatalmi struktúra legitimitásának fenntartását szolgálja. A háborús győzelem és a győztes szerep a társadalom számára a történelmi érdemek és a nemzeti büszkeség zálogává vált.

Ezek a történelemhamisító intézkedések és narratívák nem csupán a politikai célok szolgálatába állítják a múltat, hanem a jelenlegi hatalmi struktúrák fenntartását is biztosítják, miközben elnyomják a múlt kényes és árnyalt aspektusait. A történelem manipulálása tehát a politikai hatalom és a társadalmi kohézió eszközeként működik, amely kizárja a független kutatásokat és a kritikai diskurzust, miközben erősíti a tekintélyelvű rendszert és a nemzeti büszkeséget.

A KGB-örökség és a putyini rendszer

Putyin rendszere nemcsak a szovjet érához való szoros kapcsolódásában, hanem annak politikai és társadalmi működési mechanizmusainak átültetésében is markánsan megjelenik. Az orosz elnök a szovjet titkosszolgálat, a KGB (Komitet Gosudarstvennoj Bezopasnosti) örökségét viszi tovább, mely az általa kiépített politikai rendszeren és hatalmi struktúrán keresztül egyértelműen érzékelhető. A KGB hagyományainak és módszereinek átörökítése nem csupán a titkosszolgálatok kiemelt szerepében, hanem az orosz politikai élet egészének működésében is megfigyelhető. A titkosszolgálatok és a biztonsági apparátus központi szerepe különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a politikai ellenfelek elleni fellépést, a kritikát elnyomó intézkedéseket és az információs kontrollt tekintjük.

Putyin saját politikai pályájának kezdeti szakasza is szoros összefonódott a KGB-vel, hiszen ő maga is a szovjet titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Ez a múlthoz való közvetlen kötődés meghatározó hatással volt arra, hogyan alakította ki saját hatalmi struktúráját, valamint hogyan kezelte a politikai kihívásokat és ellenfeleket. Az állam- és pártellenes tevékenységeket folytató személyek elleni kemikálás, a titkos nyomozások és politikai retorziók alkalmazása mind arra utalnak, hogy a KGB módszerei tovább élnek, és a hatalom legitimálásának eszközeként működnek.

A Putyin által kiépített állami gépezetben a titkosszolgálatok és a biztonsági erők kiemelkedő szerepe látható. Az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat), amely a KGB utódjaként funkcionál, szoros kapcsolatban áll az orosz politikai élet minden szegmensével, beleértve az üzleti szférát és a média világát is. Az információs kontroll minden szinten jelen van, az internetes cenzúrától kezdve a sajtó és a közvélemény manipulálásáig, egészen a belső ellenségként kezelt politikai aktivisták és jogvédők üldözéséig. A szólásszabadság és a politikai pluralizmus csorbítása révén Putyin képes biztosítani a hatalomra gyakorolt állandó felügyeletet, miközben az orosz államot erős, központosított entitásként prezentálja.

A Putyin-féle hatalmi gépezet, amely a KGB hagyományait idézi, nemcsak a belső ellenállás ellen irányuló eszközöket alkalmazza, hanem a geopolitikai térben is aktívan érvényesíti. A külső politikai helyzetekhez való hozzáállása, különösen a 2022-es ukrajnai háború, világosan megmutatta, hogy Putyin számára a geopolitikai ambíciók és a szovjet térségbe való visszavonulás nemcsak belpolitikai eszközként szolgálnak, hanem a nemzetközi színtéren is meghatározó tényezővé válnak. A háború kezdete nem csupán az orosz belső hatalom és politikai struktúra védelmére irányuló lépés, hanem egyben egy globális, geopolitikai játszma, amelyben Putyin igyekszik visszaállítani Oroszország befolyását a szovjet időszak szellemében.

A KGB öröksége tehát nem csupán a hatalom átvételének és megszilárdításának eszköze volt Putyin számára, hanem alapvető építőköve a mai orosz politikai rendszereknek is. Az orosz titkosszolgálatok, a politikai ellenfelek eltávolítása és az információk szigorú ellenőrzése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Putyin hatalma nemcsak a belpolitikában, hanem a nemzetközi térben is jelentős hatással bírjon. Az orosz vezető világképe és ambíciói, melyek a Szovjetunió újraépítésére, a birodalom visszanyerésére irányulnak, minden egyes döntésén és lépésén érzékelhetők, legyen szó belpolitikai kontrollról vagy a nemzetközi kapcsolatok újraformálásáról.

Putyin és az ortodox egyház

A Szovjetunió összeomlása után az Orosz Ortodox Egyház visszanyerte jelentőségét. A szovjet időszakban a vallásüldözések és az állami ateizmus politikája drasztikusan visszaszorította az egyház szerepét, azonban a rendszerváltás után újra fontos szereplővé vált.

Az 1990-es évek káosza és gazdasági válsága közepette sok orosz a vallásban keresett kapaszkodót, és ezzel párhuzamosan az állam is felismerte az egyház társadalmi kohéziót erősítő szerepét. Putyin ezt az összefonódást még inkább elmélyítette, és az egyház az állami ideológia egyik legfontosabb támaszává vált.

Vlagyimir Putyin és az Orosz Ortodox Egyház kapcsolata az orosz politika és társadalom egyik meghatározó tényezője. Putyin hatalmának megszilárdításában és legitimitásának fenntartásában kulcsszerepet játszik az egyház támogatása, amely a posztszovjet időszakban jelentős befolyásra tett szert.

Az egyház és az állam viszonya különösen azután mélyült el, hogy Putyin 2000-ben hatalomra került. Az Orosz Ortodox Egyház a Szovjetunió összeomlása után újra meghatározó szereplővé vált az orosz társadalomban, és az állam is felismerte az ebben rejlő politikai lehetőségeket. Az egyház az orosz identitás és hagyományok őrzőjeként pozicionálta magát, és Putyin ezt a narratívát felhasználva igyekezett saját politikáját igazolni. Az orosz vezetés és az egyház közötti együttműködés különösen olyan kérdésekben erősödött meg, mint a konzervatív értékek, a családvédelem és a nyugati liberális eszmék elutasítása.

Az egyház támogatta Putyin politikáját a nemzeti egység és az orosz identitás megerősítésére, cserébe pedig az állam előnyökhöz juttatta az egyházat, például adókedvezményekkel és ingatlanjuttatásokkal. Az egyház vezetője, Kirill pátriárka nyíltan kiállt Putyin mellett, és retorikájában az orosz államfőt a keresztény értékek védelmezőjeként mutatta be. Ez különösen a 2012-es elnökválasztás idején volt szembetűnő, amikor az egyház aktívan támogatta Putyint a kampányában. Az ukrajnai konfliktus és a Krím annektálása tovább erősítette ezt a kapcsolatot. Az egyház ideológiai hátteret biztosított az orosz expanziós törekvésekhez, azzal érvelve, hogy Oroszország történelmi és vallási kötelessége megvédeni az orosz ajkú lakosságot és az ortodox keresztény közösségeket. Ez a narratíva jelentős támogatottságot biztosított Putyinnak a belföldi közvélemény szemében. Az Orosz Ortodox Egyház szerepe nem csupán szimbolikus, hanem aktív politikai tényezőként is megjelenik.

Az egyház álláspontja szerint: Az orosz nép különleges történelmi és spirituális hivatással bír, és a  nyugati világot és Ukrajnát morálisan romlottnak és Oroszország ellenségeinek állítja be. Az egyház narratívája szerint a háború nem csupán geopolitikai konfliktus, hanem egyfajta spirituális harc is.

Az egyház befolyása az oktatásban, a kultúrában és a közélet más területein is érezhető. Az iskolákban egyre nagyobb teret kap a vallási oktatás, és az egyházi vezetők rendszeresen részt vesznek állami rendezvényeken. Az egyház és az állam szoros együttműködése azonban nem mentes a kritikától. Sokan azzal vádolják az egyházat, hogy elvesztette függetlenségét, és a hatalom eszközévé vált. Mások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy ez a kapcsolat hozzájárul a politikai ellenzék elnyomásához és a társadalmi pluralizmus korlátozásához. Az egyház és az állam szövetsége így egyszerre erősíti Putyin hatalmát és fokozza az orosz társadalomban meglévő feszültségeket.

Az orosz külpolitika alakulása Putyin ideje alatt

Az orosz külpolitika alakulása a 20. század végén és a 21. század elején kulcsfontosságú volt Oroszország nemzetközi helyzetének megformálásában. A Szovjetunió összeomlása után Oroszország új geopolitikai helyzetbe került, amely jelentős hatással volt nemcsak a belső fejlődésére, hanem a globális politikai térképre is. Az orosz külpolitika az 1990-es évek közepétől egyre inkább azon dolgozott, hogy visszanyerje globális befolyását, és megteremtse a szükséges nemzetközi egyensúlyt. A külkapcsolatok alakulása, különösen a posztszovjet térségben, a NATO és az EU bővítésére adott válaszok, valamint a Kínával való együttműködés, mind jelentős mértékben formálták Oroszország nemzetközi pozícióját.

Az 1990-es évek elején, amikor a Szovjetunió felbomlott, Oroszország célja az volt, hogy megőrizze befolyását a posztszovjet államok felett. Az orosz külpolitika a „orosz világ” eszméjét hirdette, amely az állami szuverenitás és területi integritás védelme mellett a politikai, gazdasági és kulturális dominanciát jelentette a volt szovjet tagállamokban, különösen Ukrajnában, Belaruszban és a Kaukázus térségében. Az orosz diplomácia ezen kívül a Független Államok Közösségén (FÁK) keresztül igyekezett fenntartani ezt a befolyást.

A hidegháború végén az orosz-amerikai kapcsolatok kezdetben javulni látszottak, ám a 2000-es évektől a két ország közötti feszültségek növekedtek. Az Egyesült Államok és NATO bővítése, valamint Oroszország politikai és gazdasági kihívásai fokozatosan megnehezítették a kapcsolatokat. Az orosz vezetés ekkor kezdte el egyre inkább szembenállni a nyugati országok dominanciájával, és különálló külpolitikai irányvonalat képviselni.

Oroszország számára az EU-val való kapcsolat különösen az energiapolitika terén vált meghatározóvá. Az orosz gáz- és olajexport nemcsak gazdasági szempontból volt kulcsfontosságú, hanem politikai szinten is lehetőséget biztosított Oroszország számára, hogy befolyásolja az EU döntéshozatalát. A gáz- és olajszállítások körüli viták, például az ukrán válság során, tovább bonyolították a viszonyokat.

Putyin elnöksége alatt különösen fontos szerepet kapott a keleti orientáció, és a Kínával való kapcsolatok erősítése. A két ország közötti stratégiai partnerség különösen gazdasági és katonai területen erősödött, mivel Kína a világ egyik legnagyobb gazdasága, és Oroszország számára új exportpiacot biztosított. A két ország közötti szoros együttműködés tovább növelte Oroszország globális befolyását, különösen a nyugati országokkal való szembenállás kontextusában.

Oroszország nemcsak diplomáciai és gazdasági, hanem katonai szempontból is aktívan igyekezett megőrizni befolyását a világpolitikai térképen. A NATO bővítése különösen aggasztotta az orosz vezetést, és válaszul egyre inkább saját katonai erejére támaszkodott. Oroszország különböző helyszíneken, például Szíriában, katonai beavatkozásokkal próbálta megvédeni geopolitikai érdekeit, és megőrizni katonai befolyását a nemzetközi porondon.Szíria kulcsfontosságú szereplője volt az orosz külpolitikának Putyin elnöksége alatt, különösen a 2010-es évek közepétől. Oroszország 2015-ben katonai beavatkozást indított Szíriában, hogy támogassa a Bashar al-Assad vezette szíriai kormányt a polgárháborúval szemben. A szíriai háborúban való aktív részvétel az orosz külpolitika fontos eszközévé vált, mivel az Oroszország számára lehetőséget adott arra, hogy megerősítse geopolitikai befolyását a Közel-Keleten és szembeszálljon a nyugati hatalmakkal, amelyek támogatták az ellenzéki erőket.

A szíriai háborúban való orosz szerepvállalás alapvetően három fő célt szolgált:Geopolitikai befolyás erősítése, katonai és diplomáciai szerep erősítése és a nyugati hatalmakkal való versengés

A 21. század második évtizedére Putyin külpolitikájában kiemelkedő szerepet kapott Afrika, mivel a kontinens gazdasági, geopolitikai és stratégiai jelentősége folyamatosan növekedett, különösen a nyersanyagok és energiaforrások területén. Oroszország számára Afrika gazdag természeti erőforrásokat kínált, és különböző gazdasági és katonai együttműködések révén próbálta megerősíteni globális pozícióját. Oroszország több afrikai országban is aktívan részt vett politikai és gazdasági folyamatokban, miközben új piacokat keresett az energiaexport számára.

A nyugati szankciók, különösen a Krím 2014-es annektálása után, Oroszország számára komoly problémát jelentettek, ám egyben lehetőséget is adtak arra, hogy az ország új irányvonalat képviseljen. A szankciók hatására Oroszország egyre inkább keleti partnerekkel, például Kínával és Indiával igyekezett erősíteni kapcsolatokat.

Putyin hatalomra kerülésével az orosz külpolitika új irányt vett. A 2000-es évek közepétől Oroszország már egyértelműen a szuverenitás és nemzeti érdekeinek védelmére helyezte a hangsúlyt, szembefordulva a nyugati befolyással. A Krím annektálása 2014-ben, valamint az ukrán válságban való részvétel Oroszország számára fontos geopolitikai fordulópontot jelentett, ugyanakkor az EU és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók súlyosan érintették az orosz gazdaságot

Oroszország külpolitikájának alakulása szoros összefüggésben áll a belső politikai változásokkal, a gazdasági helyzettel, valamint az ország globális szerepével. Putyin uralkodása alatt Oroszország egyre inkább visszanyerte helyét a nemzetközi politikai színtéren, és egyre inkább szembefordult a nyugati hatalmakkal, miközben új szövetségeket épített ki a világ különböző térségeiben, beleértve Kínát és Afrikát.

Meddig tarthat még?

Az orosz belpolitikai helyzet az elmúlt években folyamatosan fokozódó feszültségekkel terhelődött, amely számos tényezőre vezethető vissza. Az ukrajnai háború, amely 2022 februárjában kezdődött, az orosz társadalom és gazdaság számára hatalmas terheket rótt. Az agresszív külpolitikai lépések, a nemzetközi szankciók, amelyek súlyosan befolyásolják Oroszország gazdaságát, valamint a belső elégedetlenség és politikai feszültségek egyre inkább kérdőjelezik meg a putyini rendszer stabilitását. Bár Putyin hatalma a mai napig szilárdnak tűnik, a történelem és a hasonló politikai rendszerek evolúciója azt mutatja, hogy az ilyen típusú hatalom gyakran rendkívül sérülékeny lehet, különösen akkor, amikor belső és külső kihívások egyaránt megerősítik a rendszer legitimitásával kapcsolatos kétségeket.

Putyin politikai pályája egy különleges és összetett történet, amely a KGB kötelékéből, az orosz titkosszolgálat falai közül indult, és egy olyan hatalmi struktúrához vezetett, amely a posztszovjet térségben szinte példa nélküli koncentrációval rendelkezik. A hatalom központosítása és az ellenőrzés teljes spektrumának kiépítése lehetővé tette Putyin számára, hogy egy erős, autoriter rendszert alakítson ki, amely képes volt stabilizálni Oroszországot az 1990-es évek zűrzavara után. Azonban, bár a vezető személye kulcsfontosságú, a hatalom fenntartásához szükséges környezet folyamatosan változik.

A nemzetközi közösség által alkalmazott szankciók és az Oroszországot sújtó gazdasági nyomás egyre komolyabb problémákat generálnak, különösen, amikor az orosz nép mindennapi életét, a munkanélküliséget, az inflációt és az alapvető szükségletekhez való hozzáférést tekintjük. Az orosz állam gazdasági elzárkózása a világtól és a nyugati piacoktól, valamint az energiapiacon tapasztalható zűrzavarok, különösen az olaj- és gáziparban, tovább csökkenthetik a hatalom legitimációját, és a lakosság elégedetlenségét fokozhatják.

A belső politikai helyzet is egyre feszültebbé válik. A Putyin rezsim ellenálló képességét próbára teszi a növekvő belső ellenállás, legyen szó a politikai ellenfelek üldözéséről, az oligarchák közötti hatalmi harcokról vagy a polgári társadalom egyre erősödő kritikájáról. Az egyre több elnyomott, szólásszabadságot korlátozó és jogállamiságot elnyomó intézkedés szintén hozzájárul a belső elégedetlenség növekedéséhez. Az orosz nép mindennapjai egyre inkább a gazdasági nehézségekkel és politikai elnyomással telnek, ami tovább gyengítheti a hatalom népszerűségét, és végső soron destabilizáló hatással lehet a politikai rendszert.

Putyin rezsimje belső problémái mellett egyre inkább nemzetközi kihatásokkal is szembesül. Az ukrajnai háború nemcsak a regionális biztonsági egyensúlyt sérti, hanem mélyebb, globális hatásokat is gyakorol, különösen a nyugati világ és Oroszország viszonyára. A háborúban való részvétel, amelynek belpolitikai célja a nacionalizmus és a "háborús hősiesség" erősítése, az orosz társadalomban mélyebb töréseket hozhat, különösen, ha a háború elhúzódik, és a gazdasági és emberi áldozatok növekednek.

A kérdés, hogy meddig tarthat még Putyin hatalma, tehát nemcsak a belső politikai dinamika és gazdasági tényezők függvénye, hanem a globális erőviszonyok és az orosz társadalom belső reakciói is alapvetően befolyásolják. Bár Putyin minden erejével azon dolgozik, hogy fenntartja a hatalmát, az orosz rendszer sebezhetősége egyre inkább láthatóvá válik, ahogy a geopolitikai és belpolitikai kihívások egyre élesebbé válnak. A történelem tanúsága szerint az ilyen típusú rendszerek gyakran gyors és váratlan fordulatokkal találkoznak, különösen akkor, amikor a társadalmi és gazdasági feszültségek összeadódnak, és a politikai elit támogatása meginog. Putyin politikai pályafutása tehát, bár jelenleg szilárdnak tűnik, nem mentes az olyan belső és külső tényezőktől, amelyek végső soron akár gyors változásokat is előidézhetnek.

*

Putyin rendszere nemcsak Oroszország belügye, hanem globális kihívás is, különösen a demokratikus értékek és a nemzetközi stabilitás szempontjából. A geopolitikai stratégiája egy olyan komplex eszköztárra épít, amelyben az erőszak, a propaganda és a történelem átalakítása mind kulcsszerepet játszanak. Ezt azzal a céllal teszi, hogy erősítse Oroszország befolyását, destabilizálja a nyugati demokráciákat, és visszaállítsa a birodalmi határokat, amelyeket a szovjet korszakban képviseltek.

A történelmi narratívák manipulálása, például a múlt szovjet és cári időszakainak felmagasztalása, kulcsfontosságú a belső támogatás megszerzésében és a nemzetközi szimpátia kiépítésében. A propaganda hatékonyan dolgozik a közvélemény formálásában, míg a katonai és gazdasági nyomás alkalmazása továbbra is központi szerepet kap a külpolitikai célok elérésében. Az ilyen stratégiák hatása messze túlmutat Oroszország határain, hiszen közvetlenül érinthetik a nyugati országokat és azokat a globális rendszereket, amelyek a demokratikus értékekre építenek.

-000-

A Kreml propagandistái azzal próbálják elterelni a figyelmet az Oroszország által Ukrajnában elkövetett bűnökről azzal, hogy saját vádjaikat és bűneiket másokra hárítják, illetve alaptalan vádakat emelnek. Egy ilyen példája annak, amikor Ukrajnát népirtással vádolják, miközben nem áll rendelkezésre semmilyen megbízható bizonyíték arra, hogy az ukrán hatóságok célzottan üldözték volna az orosz ajkúakat vagy más etnikai kisebbségeket. A Kreml narratívája Ukrajnát vádolja népirtás előkészítésével, miközben a valóságban az ukrán hatóságok nemcsak hogy nem folytatnak ilyen politikát, de ellentétben az orosz erőkkel, az ukrán hadifoglyokkal való bánásmódjukat a nemzetközi jog és megállapodások szerint végzik. Az ukrán hatóságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a hadifoglyok megfelelő bánásmódban részesüljenek, miközben Oroszország viszont számos háborús bűncselekményt követett el a konfliktus során.

A nemzetközi jogot és az emberi jogokat súlyosan sértő orosz hadsereg tevékenységei számos független nemzetközi szervezet, mint például az ENSZ, Human Rights Watch, és más jogvédő szervezetek és médiacsatornák által is dokumentáltak. Az orosz erők által elkövetett háborús bűnök közé tartozik a hadifoglyok éheztetése, kínzása és embertelen bánásmódban részesítése, valamint civilek támadása, köztük kórházak, iskolák és más civil infrastruktúrák célzott megsemmisítése.

Ezek a borzalmas események szembemennek a Kreml által hirdetett narratívával, miszerint Oroszország a „jófiú”, amely megvédi Ukrajnát, és az oroszok védelmére kel. Valójában, az orosz erők által elkövetett háborús bűnök és az Ukrajnát ért támadások nemcsak a nemzetközi jogot sértik, hanem a globális közösség bizalmát is aláássák.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint más nemzetközi szervezetek is megerősítették, hogy Oroszország a civil lakosság ellen alkalmazott brutális módszereket, köztük kínzást, nemi erőszakot, valamint gyermekek erőszakos elhurcolását.

A Kreml az ukrán háborús bűnök vádját is több alkalommal igyekezett rásütni Ukrajnára, de a nemzetközi tényellenőrzők és a világ különböző médiacsatornái alátámasztják, hogy Ukrajna nem szervezett semmilyen háborús bűntettet, különösen nem a híres buchai esetet, amelyet sokan hamisnak tartanak.

Az orosz propaganda másik szálát képezik azok az alaptalan állítások, miszerint Ukrajna civileket toborozna a háborús frontokra, vagy hogy az ukrán vezetés szándékosan mészárlásokat irányítana. Ezzel szemben a bizonyítékok azt mutatják, hogy az orosz tábornokok szinte „mészárszékbe“ küldik a csapataikat, és az orosz hadsereg sok esetben börtönben toborozott katonákat, akik nem megfelelő képzésben részesültek, ami a háború eredménytelenségét is tükrözi.

Az Ukrajna nukleáris terveiről vagy „piszkos bombáiról” szóló vádak teljes fikciók, amelyek célja, hogy Oroszország agresszióját indokolják. Valójában Ukrajna az 1994-es Budapesti Memorandum aláírásával lemondott a nukleáris fegyverekről, és azóta nem folytatott nukleáris fejlesztéseket. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) sem talált semmilyen bizonyítékot arra, hogy Ukrajna nukleáris anyagot fejlesztene. Ezzel szemben Oroszország olyan fenyegetésekkel próbálja manipulálni a nemzetközi közvéleményt, amelyek gyakran vékonyan burkolt nukleáris zsarolásként jelennek meg.

A Kreml propagandája szintén azzal vádolja Ukrajnát, hogy szándékosan károsítja saját polgári atomerőműveit, különösen a Zaporizzsját. Az igazság azonban az, hogy Ukrajna és a nemzetközi közösség több alkalommal próbálta csillapítani a feszültségeket a nukleáris létesítmények körül, miközben Oroszország több alkalommal is felelőtlenül támadta meg ezeket a helyszíneket. A NAÜ semmilyen támadásra vagy merényletre vonatkozóan nem talált bizonyítékot, így egyértelmű, hogy az orosz fél próbálja elterelni a figyelmet saját felelősségéről.

A Kreml egy másik fontos narratívája az, hogy Ukrajna nem létezik, hogy a mai ukránok valójában oroszok, és az ukrán identitás mesterséges konstrukció. Ezt a szándékos történelmi elferdítést Putyin elnök többször is elmondta, próbálva aláásni Ukrajna államiságát. A valóságban Ukrajna évszázados történelemmel rendelkezik, saját kultúrával és identitással, és nemcsak, hogy a Budapesti Memorandum aláírásával Oroszország elismerte Ukrajna függetlenségét, de ezt azóta a Kreml vezetése folyamatosan megsérti. Az orosz álreferendumok és a megszállt területek illegális elfoglalása nemcsak Ukrajna szuverenitásának semmibe vételét jelentik, hanem még inkább aláássák az orosz állítások hitelességét.

A Kreml propagandája arról is próbálja meggyőzni a világot, hogy Ukrajnában nem léteznek valódi ukránok. A Kreml álláspontja szerint az ukránok valójában oroszok, akiknek identitását a Nyugat mesterségesen torzította el. Ez az elképzelés azt a narratívát szolgálja, amely szerint Ukrajnának vissza kell térnie Oroszország karjaiba, egyesülve a „valódi” oroszokkal, ahogy azt Putyin és más orosz vezetők sugallják. Az orosz propaganda szerint az ukránok valójában egyfajta hamis tudatállapotban élnek, amit a nyugati beavatkozás alakított ki. Ebben az alternatív valóságban az ukránok hazudnak saját identitásukról, miközben Oroszország a „valóság” nevében próbálja visszaállítani Ukrajna egyesítését a nagy orosz világ részeként.

A Kreml propagandistái és a RuBaltica szerint, az úgynevezett „ukrán” állam valójában nem más, mint egy fiktív entitás, amelyet az orosz történelem és identitás részének tekintenek. Az oroszok és ukránok közötti különbségek eltüntetése nem csupán ideológiai, hanem a geopolitikai hatalmi játszmák része. A Kreml nemcsak azt hirdeti, hogy az ukránok valójában oroszok, hanem azt is, hogy ezen országok vezetői valójában a Nyugat manipulációinak hatására lépnek szembe Oroszországgal. A RuBaltica Kreml-barát propagandacsatorna lengyel kiadása kifejti, hogy az olyan államok, mint Ukrajna, valójában nem rendelkeznek valódi állami szuverenitással, csupán a Nyugat politikai befolyásának eszközei. Ezek az országok, úgynevezett „bábállamok”, képtelenek önállóan megoldani a legfontosabb válságokat, legyen szó menekültkrízisről vagy egészségügyi problémákról.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió talán legalapvetőbb mítosza az a vád, hogy Ukrajna, az ukránok és az ukránság valahogy náciszerű. A vád mindig is abszurd volt, és jót röhögne, ha a Kreml szándéka a váddal kapcsolatban nem lenne ennyire gyilkos. E rágalom nélkül az orosz vezetés nem igazolhatta Ukrajna elleni agresszióját, ezért ismételgetik újra és újra. A Kreml felhasználta ezt a hasznos dezinformációs témát a háború során, hogy az ukránokat dehumanizálja és becsmérelje. Putyin Oroszországot a nemzetiszocializmus modern megszelídítőjeként ábrázolja, a kivetítés klasszikus példájaként – a Kreml által használt módszer, amellyel saját romboló cselekedeteiért másokra hárítja a felelősséget.

Putyin azzal vádolja Európát, hogy egész Európa támogatta a náci Németország Szovjetunió elleni invázióját, ami túlzottan bizarr és hazugság. Putyin és propagandistái kiforgatják a történelmet. Valójában 1942-ben a Hitler-ellenes koalícióban 26 állam, valamint a megszállt európai országok száműzetésben lévő kormányai vettek részt. Oroszországnak a nácizmus elleni harcra való felhívása, hogy erős pszichológiai vagy érzelmi reakciót váltson ki, nemcsak manipulatív, hanem egyszerűen nevetséges is, különös tekintettel arra, hogy a Kreml nyílt antiszemita retorikára fordult. A Kreml antiszemita retorikájának növekvő jelenléte a háború előrehaladtával és különösen az ukrán konfliktusban komoly aggodalomra ad okot. Az orosz állami propaganda és annak vezetői, köztük Vlagyimir Putyin, az elmúlt években többször is használták a zsidóságot és antiszemita sztereotípiákat a politikai céljaik elérésére.

A nyílt antiszemitizmus különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az orosz kormányzó körök – és maga Putyin – az ukrán államot és annak vezetőit antiszemita sztereotípiák alapján próbálták démonizálni. Az orosz propaganda rendszeresen alkalmazza azt a retorikát, hogy az ukrán kormány „zsidó nacionalistákat” vagy „nácikat” foglalkoztat, amely arra utal, hogy az ukrán vezetés és a „nyugati szövetségesek” valójában a zsidóság érdekeit képviselik, és ez egyfajta háttérmanipulációval próbálja aláásni Ukrajna nemzeti és kulturális identitását.

Ezen kívül a Kreml több alkalommal is felhasználta a zsidóságot mint „árnyékos” entitást, hogy álcázza saját imperialista ambícióit, és azt próbálja sugallni, hogy Ukrajna és a Nyugat valójában a zsidó globalizáció, illetve az "internacionalista" ideológia céljait szolgálja. A Putyin által közvetített narratívákban az ukrán függetlenség és a Nyugat melletti elköteleződés a „zsidó háttérhatalom” által irányított folyamatokként jelenik meg. Ezzel a Kreml nemcsak a nemzeti identitásokat támadja, hanem egy olyan globális és összeesküvéselméleti képet fest, amely a valós politikai konfliktusokat és geopolitikai szembenállásokat vallásos és etnikai dimenzióba helyezi.

Emellett a Kreml állami médiája és a központilag irányított orosz propaganda, különösen a televíziós műsorokban, gyakran alkalmaz antiszemita kifejezéseket, hogy aláássa a nemzeti identitásokat és konfliktusokat uszítson a közönségben. Az antiszemita narratívák célja, hogy megteremtsék azt a képet, hogy a zsidók, és különösen a zsidó származású politikai vezetők a világ globális hatalmi elithez tartoznak, amely „manipulálja” az eseményeket.

A Kreml ezen antiszemita beszédmódjai különösen erősödtek, mikor az ukrán ortodox egyház kérdésével foglalkoztak. A Kreml dezinformációs szakértői és propagandistái gyakran hivatkoznak az ukrán egyház állítólagos "zsidó hatalmára", és egyes zsidó vallási vezetőket hibáztatnak a háború eszkalálódásáért, illetve a Nyugat Ukrajnát támogató politikája miatt.

A Kreml számára az antiszemitizmus eszközként szolgál a politikai ellenfelek delegitimálására, különösen akkor, amikor valamilyen társadalmi vagy nemzeti ideológiát akarja összekapcsolni saját érdekeivel, mint például a nacionalizmus vagy a tradicionális orosz identitás.

Ez a retorika, melyet a Kreml eszközként használ, nemcsak történelmileg helytelen és veszélyes, hanem veszélyezteti a nemzetközi együttműködést és továbbra is gerjeszti a gyűlöletet és az előítéleteket, különösen az orosz társadalomban, ahol az antiszemitizmus régi és mélyen gyökerező problémává vált. A Kreml retorikai eszközként való alkalmazása tehát komoly társadalmi és politikai feszültségeket táplálhat, miközben eltereli a figyelmet a valódi geopolitikai kérdésekről.

A Kreml állításai, hogy Ukrajna és más volt szovjet államok nem valódi nemzetek, csak a Nyugat ármánykodásának áldozatai, olyan történelmi narratívát formálnak, amely egyben az orosz imperialisztikus törekvéseket is alátámasztja. Az állandó hivatkozás Oroszország „mentő missziójára”, amely „visszaadja” Ukrajnát az orosz világnak, egy olyan manipulációs technika, amely az orosz belső hatalom igazi céljait fedi el.

Putyin és propagandistái továbbra is azt próbálják elhitetni a világgal, hogy a háború egy vallási keresztúton zajlik, ahol Ukrajna és a Nyugat szentségtelen szövetségre lépett, míg Oroszország egy szent háborúval küzd a hagyományos értékek megőrzéséért. A Kreml narratívájában a Nyugatot és Ukrajnát egyre inkább a vallásos ortodox értékek ellenségeként mutatják be, különösen a LGBTIQ+ közösség védelme és az úgynevezett „hagyományos értékek” védelmére hivatkozva.

Ugyanakkor, miközben az orosz propaganda folyamatosan a „nyugati imperializmus” elleni harcot hirdeti, Oroszország maga is imperialista ambíciókat dédelget, amelyeket az Ukrajnával szembeni agresszióval, a Krím annektálásával és a teljes körű invázióval egyaránt igyekszik megvalósítani. Ez a kettős beszéd jól megmutatja, hogyan használják a Kreml és annak szövetségesei az imperializmus vádját saját érdekeik igazolására, miközben éppen ugyanilyen törekvésekkel lépnek fel a szomszédos államok ellen.

Az orosz állami média által közvetített dezinformáció, amely célja a Nyugat, Ukrajna és a világ más demokratikus rendszerei elleni ellenségkép alakítása, a mai világpolitikai helyzetben nem csupán egy ideológiai háború, hanem a nemzetközi jog és a nemzetek önrendelkezési jogának megsértése is. Oroszország háborúja Ukrajna ellen nem csupán egy területi konfliktus, hanem globális biztonsági kérdéssé vált, amely a nemzetközi rendet és a világbékét fenyegeti.

Ez az összefonódott narratíva jól illeszkedik a Kreml által propagált történethez, miszerint Ukrajna és a többi volt szovjet köztársaság nem rendelkezik valódi szuverenitással, és hogy csak Oroszország képes garantálni ezeknek az országoknak az „igazi” függetlenségét.

A Kreml dezinformációs kampányának végső célja tehát, hogy aláássa Ukrajna államiságát és az ország egységét. Azonban az ukrán nép határozott ellenállása, amelyet az orosz agresszióval szemben tanúsítanak, az ukrán identitás erősödéséhez vezetett, és a történelem során először nemcsak hogy megerősödtek Ukrajna politikai és társadalmi struktúrái, hanem elismerést is nyertek a nemzetközi közösségtől. Az ukránok továbbra is elszántan védelmezik az országukat, annak területi épségét és függetlenségét.

Az orosz propaganda több célt szolgál, és ezek összefonódnak.

• A belpolitikai szempontból az orosz propaganda célja az, hogy megszilárdítsa a hatalmat, és biztosítsa a közvélemény támogatását Putyin és a Kreml politikájához. A belső agymosás lényege, hogy az orosz állampolgárok úgy érezzék, hogy a kormány a „nemzet érdekeit” védi, és hogy a külső ellenség, például a Nyugat vagy Ukrajna, folyamatos fenyegetést jelent. Ezzel erősíthetik az „ellenállás” érzését és azt a gondolatot, hogy az országot egyesíteni kell a „nemzeti érdekek” védelme érdekében. Ezen kívül a propaganda gyakran eltereli a figyelmet a belső problémákról, mint a gazdasági nehézségek, korrupció, és az emberek jogainak korlátozása.

• A külpolitikai szempontból a cél, hogy destabilizálja a Nyugatot, és elfedje Oroszország saját agresszív politikáját. A külpolitikában használt propagandával Oroszország próbálja aláásni más országok, különösen az EU és az Egyesült Államok politikai kohézióját. A Kreml szeretné elérni, hogy a nemzetközi közösség ne egységesen támadja meg őt, és próbálhatja manipulálni a közvéleményt más országokban, hogy gyengítse a nemzetközi szankciók hatékonyságát és támogassa saját érdekeit.

A hazugságok és a félrevezetés, amit terjesztenek, nemcsak a katonai agressziót igyekeznek igazolni, hanem az orosz állampolgárokat is az orosz politikai célok mögé vonják, legyen szó Ukrajnáról, a Krímről vagy akár a belső politikai stabilitás megőrzéséről.

Az orosz propaganda tehát egy összetett rendszer, ami mind belföldön, mind külföldön igyekszik biztosítani a hatalom fenntartását, miközben megpróbálja elérni a külföldi államok gyengítését vagy megosztását.

Az orosz agresszió és propaganda hatása napról napra érezhető, különösen a háború és a geopolitikai helyzet romlása miatt. A veszély valóban valós, és fontos, hogy minden lehetséges eszközzel próbáljuk mérsékelni, hiszen a nemzetközi helyzet és az egyre fokozódó feszültségek miatt bármilyen hiba vagy tétlenség komoly következményekkel járhat.

A dezinformáció szétválasztása az igazságtól és a manipulációtól kulcsfontosságú.

A propaganda elleni küzdelem hosszú távú és összetett feladat, amely a társadalom minden szintjén hatékony választ igényel. A kulcs a tájékozott közvélemény, a szabad sajtó védelme, a dezinformációs kampányok tudatos ellensúlyozása és a nemzetközi összefogás. A hatalommal való szembenállás nemcsak politikai, hanem kulturális és oktatási kérdés is, amelyhez mindenki hozzájárulhat a tudatosság és a felelősségteljes információfelhasználás révén.

Bár nehéz és gyors döntéseket kell hozni, a világ közösségének egységes fellépése elengedhetetlen. Történelmi tapasztalatok szerint ha az agresszióval szemben gyors és hatékony válasz érkezik, az képes megállítani az előrehaladást.

A cél nemcsak az agresszor visszaszorítása, hanem a stabilitás és a biztonság megőrzése is.

-000-

Forrás:

• Timothy Snyder: Bloodlands: Europe Between Hitler and Stalin

• Masha Gessen: The Future Is History: How Totalitarianism Reclaimed Russia

• Philip Alston: The United Nations and International Law: The Continuing Role of the Security Council

• Anne Applebaum: Der rote Hunger: Stalins Krieg gegen die Ukraine

• Peter Pomerantsev: Nichts ist wahr und alles ist möglich: Die russische Propaganda und die neuen Kriege

• Maria Snegovaya: Russlands Informationskrieg: Wie der Kreml die westlichen Demokratien destabilisieren will

• Ben Nimmo: Die Waffen der Desinformation: Wie der Kreml die westlichen Gesellschaften manipulier

• Serhiy Plokhy: Die Tore Europas: Eine Geschichte der Ukraine

• Kurt Bassuener: Die Kriegslügen des Kremls: Russlands Propaganda und der Ukraine-Konflikt

• Fritz Ermarth: Russlands Außenpolitik: Aufstieg und Fall eines Imperiums

Orbán Viktor miniszterelnök többször is megkérdőjelezte az Európai Unió jövőjét, sőt, annak létjogosultságát is. A 2023. március 31-i rádióinterjújában arról beszélt, hogy az EU mindkét alapvető célját – a békét és a jólétet – feladta, ezáltal létezését az emberek megkérdezőjelezik. 2025. február 14-én pedig kijelentette: "Nem kell ebből kilépni, szétesik ez magától is, ha ez így megy tovább." Szavai egy olyan politikai stratégiát vázolnak fel, amely az EU gyengülésére és esetleges összeomlására számít.

Ez a narratíva külső geopolitikai szálakba is illeszkedik. Az orosz propaganda rendszeresen az Egyesült Államok és a NATO vazallusainak bélyegzi az európai államokat, az EU-t pedig gyenge és tehetetlen szervezetként mutatja be. Putyin politikája nem titkoltan a nyugati demokráciák destabilizálására törekszik, az Európai Parlament szerint pedig Oroszország aktívan próbálja befolyásolni a tagállamok politikai folyamatait, pénzeli a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali mozgalmakat, hogy gyengítse az Uniót.

Orbán Viktor kapcsolata Moszkvával sok vitát generál. A magyar kormánypárti kommunikáció szerint a miniszterelnök csupán "békepárti" álláspontot képvisel, azonban egyes kritikák szerint az orosz narratíva magyarországi felerősítéséről van szó. Az Európai Parlament állásfoglalása szerint az olyan politikai szereplők, akik az orosz érdekeket képviselik, hozzájárulnak az EU destabilizálásához.

A legnagyobb kérdés az, hogy Magyarország milyen jövőt választ. Az Orbán-kormány látszólag még az EU-n belül próbálja érvényesíteni politikáját, de vajon meddig lehet ezt az egyensúlyozást fenntartani? Egy biztos: az Európai Unió gyengülése vagy szétesése Magyarország számára sem biztosíték a stabilitásra. A nemzetközi politikai és gazdasági realitások figyelembevétele nélkül az ország könnyen elszigetelődhet.

Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európai Unió belső válságokkal és külső fenyegetésekkel küzd. A szervezet létjogosultságának egyik alapköve a béke és a jólét biztosítása volt, ám napjainkra mindkét cél megkérdőjeleződni látszik. Orbán Viktor a Kossuth rádióban adott 2025. február 14-i interjújában így fogalmazott:

„Tehát nemcsak az történik, hogy egy-egy ország akarata ellenére belesodródott a háborúba, hanem az egész Európai Unió létezése, az Európai Unió értelme megkérdőjeleződik az emberek szemében, mert a két célt, amiért egyáltalán tartjuk, finanszírozzuk, akarjuk, hogy legyen, működtetjük – béke és jólét –, mind a két célt föladta. És ez egy teljesen új helyzet.”

Ezzel párhuzamosan a magyar miniszterelnök többször is hangoztatta, hogy az Európai Unió reformra szorul, és ha az átalakítása nem sikerül, más stratégiát kell keresni. „Nem kell ebből kilépni, szétesik ez magától is, ha ez így megy tovább” – mondta. A Mandiner és a svájci Weltwoche közös podcastjében szintén kijelentette: még nem próbálták meg érdemben megreformálni az EU-t, és ha a próbálkozás kudarcot vall, akkor alternatívát kell keresni. Ez a narratíva egyértelműen gyengíti az Európai Unió stabilitását és hitelességét a magyar kormány részéről.

*

Oroszország évek óta törekszik az Európai Unió meggyengítésére, amit különböző politikai, gazdasági és információs hadviselési eszközökkel próbál elérni. Putyin és a Kremlhez közeli média folyamatosan az Egyesült Államok és a NATO bábállamaiként próbálja ábrázolni az európai országokat, ezzel is aláásva az EU belső egységét.

Putyin már 26 évvel ezelőtti miniszterelnöki hivatalba lépésekor kijelentette: „Növelnünk kell tekintélyünket, és nem kell szégyellnünk érdekeinket és befolyási köreinket. Oroszország nagyhatalom volt és az is marad. Nem szabad hagyni, hogy véleményünket figyelmen kívül hagyják.” Az orosz birodalmi törekvések mélyen gyökereznek a történelemben, Nagy Pétertől kezdve egészen napjainkig. Az orosz expanzió mindig is a hatalom és a befolyás kiterjesztéséről szólt, legyen szó a cári Oroszországról, a Szovjetunióról vagy Putyin Oroszországáról. Mindig az volt a cél, hogy Moszkva befolyását kiterjessze a szomszédos régiókra – akár katonai erővel, akár politikai manipulációval.

Putyin számára a Szovjetunió összeomlása „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” volt, és azóta is azon dolgozik, hogy helyreállítsa Oroszország nagyhatalmi státuszát – akár Európa rovására is.

Az Európai Parlament nemrégiben elfogadott állásfoglalásában is megerősítette: Putyin célja az európai demokráciák meggyengítése és végső soron az EU szétesésének elősegítése. Az orosz vezetés aktívan támogat szélsőséges pártokat és politikai csoportokat Európa-szerte, hogy növelje az EU-n belüli megosztottságot.

„Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy Oroszország megpróbál beavatkozni a választási folyamatokba és a politikai döntésekbe szerte a világon, különösen az EU-ban és tagállamaiban” – állítja az EP-határozat.

Az Európai Parlament külön kiemelte az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és Putyin pártja közötti partnerségi megállapodást, a francia Nemzeti Tömörülés orosz finanszírozását, valamint az AfD és más euroszkeptikus pártok Moszkvához fűződő kapcsolatát.

Orbán Viktor politikája egyértelműen segíti az orosz érdekek európai térnyerését. Miközben az unió és NATO tagjaként Magyarország formálisan a nyugati szövetségi rendszer része, a kormányfő gyakran hangoztatja Moszkva álláspontját, és az EU meggyengítését célzó politikát folytat.

Orbán Viktor Putyinnal való kapcsolata különösen éles kritikákat váltott ki, miután az orosz elnök ellen elfogatóparancsot adtak ki háborús bűncselekmények miatt. Magyarország azonban továbbra is vonakodik az Oroszország elleni szankciók teljes támogatásától, és időnként vétózza az Ukrajnának szánt segélyeket és fegyverszállítmányokat.

Orbán nemrégiben azt nyilatkozta: „Szeretnénk megtenni az első lépéseket a béke felé.” Azonban az általa propagált béketárgyalások valójában az orosz feltételek elfogadására és Ukrajna területi veszteségeinek legalizálására irányulnak. Ez rendkívül veszélyes precedenst teremtene: a második világháború óta egyetlen európai ország sem kényszerült arra, hogy területe egy részét agresszió következtében feladja.

Kreml csak egy rövid haladékként használja a tűzszünetet, miközben a nyugati hatalmak most az Oroszországgal kötött megállapodás felé haladnak, vissza kell tekinteniük és fel kell ismerniük, hogy Oroszországnak tett minden érdemi engedmény csak megerősítette a globális rend lerombolására tett erőfeszítéseit. Ha most megismétlik ezt, a következmények valószínűleg katasztrofálisak lesznek.

Ennek az "orosz világnak" derék katonája Putyin csatlósa: Orbán Viktor

Oroszország minden eszközzel próbálja megakadályozni a béketárgyalásokat, amelyek nem az ő érdekei szerint zajlanak. 2024 júniusában Svájcban egy 92 nemzet részvételével tervezett diplomáciai konferencia kapcsán Moszkva kifejezte elégedetlenségét, mivel Ukrajna álláspontja túl nagy támogatást élvezett.

*

Az Európai Unió egy történelmi válaszúthoz érkezett. A belső megosztottság, a külső fenyegetések és a populista, oroszbarát politikai vezetők, mint Orbán Viktor, jelentős veszélyt jelentenek az unió stabilitására és jövőjére.

Ha az EU nem tudja megerősíteni önmagát és hatékonyan fellépni a belső bomlasztó erők ellen, fennáll a veszélye annak, hogy az unió széthullik, ahogyan azt Orbán is jósolta – és ahogyan Putyin kívánja.

Az Európai Unió számára a következő évek kritikus jelentőséggel bírnak. Az unió fennmaradásához és stabilitásához elengedhetetlen, hogy a tagállamok határozottabban lépjenek fel a belső és külső fenyegetésekkel szemben, és ne engedjék, hogy az orosz propaganda és az euroszkeptikus politikai vezetők aláássák az európai közösség alapelveit és működését.

Magyar Péter politikai pozicionálása ellentmondásos, ami részben abból adódik, hogy miközben nemzeties és jobboldali meggyőződéseket vall, igyekszik elérni és megszólítani a baloldali-liberális közönséget is. Ez a megközelítés stratégiailag is indokolt lehet, mivel a politikai spektrum ezen két oldala közötti feszültség és polarizáció egyre erősebben megjelenik, és egyes politikai szereplők felismerhetik a lehetőséget, hogy középen próbálnak helyet találni, miközben mindkét tábor iránti elkötelezettséget próbálnak kifejezni.

A baloldali-liberális közeg megszólítása hatékony stratégia lehet Magyar Péter számára, mivel a politikai közéletben az ilyen pozicionálás segíthet a szélesebb közönség elérésében, különösen akkor, ha olyan kérdésekről beszél, amelyek egyesíthetik a baloldali és jobboldali értékeket, mint például a gazdasági igazságosság, a környezetvédelem, vagy a társadalmi egyenlőség. Egy ilyen megközelítés a széleskörű választói bázis megnyerésére irányulhat, mivel próbálja megállítani a politikai polarizálódást és a társadalom szétszakadását.

A Magyar Péter által képviselt politikai pozíció tehát jövőbeli terveibe is illeszkedhet, ha a párt valóban arra épít, hogy nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali szavazókat is vonzza. Ha sikerül összekapcsolni a nemzeties értékeket a progresszív politikai célokkal, akkor egy olyan hibrid ideológia jöhet létre, amely szélesebb választói kört vonz, miközben a két tábor között közvetítő szerepet tölthet be. Ennek a stratégiának azonban a sikeréhez szükséges, hogy Magyar Péter és pártja hitelesen kommunikálja a közös célokat, és valódi, mindkét oldalon keresett megoldásokat kínáljon a problémákra.

Ezen kívül a politikai diskurzus átalakulásának jelenlegi trendjei is kedveznek egy ilyen középre pozicionált politikai stratégiának, mivel egyre több politikus próbálkozik a korábbi ideológiai határok átlépésével, azzal a céllal, hogy a szélesebb közönséget megszólítsa, és elkerülje a merev ideológiai szakadékot.

Magyar Péter a Partizánnak adott interjújában kijelentette, hogy szerinte teljesen mindegy, hogy van-e demokrácia vagy jogállam, mert az igazi probléma az, hogy az ország fele néhány család kezében van. Ezzel a kijelentéssel lényegében azt sugallja, hogy a jogállamiság nem feltétele a tisztességes kormányzásnak, ami különösen aggasztó egy olyan politikai közegben, ahol a hatalomkoncentráció és az igazságtalanságok elleni fellépés kulcskérdés. A jogállamiság és demokrácia alapvetően fontos egy jól működő társadalomban, és hogy Magyar Péter egy ilyen kijelentést tesz, azt sugallja, hogy számára inkább a gazdasági elit hatalma és a hatalomkoncentráció elleni küzdelem a fókuszban, nem pedig a rendszerszintű igazságosság vagy jogállamiság helyreállítása. Ez komoly kérdéseket vet fel, mivel ha valóban demokratikus alapokon akar működni, akkor elengedhetetlen, hogy a jogállam és a demokratikus intézmények védelmét prioritásként kezelje.

A jogállamiság és a demokrácia védelme alapvető a politikai stabilitás és az igazságos kormányzás fenntartásához. Ha ezeket elhanyagolják, az súlyos következményekkel járhat, különösen Magyarország esetében.

A jogállam biztosítja, hogy a hatalom ne koncentrálódjon túlzottan, ami megelőzi a politikai és társadalmi feszültségeket. A demokratikus rendszerek lehetővé teszik a politikai versenyt és az érdekek széleskörű képviseletét, míg ennek elhanyagolása politikai koncentrációhoz és társadalmi polarizálódáshoz vezethet. A demokrácia biztosítja, hogy minden polgár egyenlő jogokkal rendelkezzen, és elkerüljük a hatalom visszaélését.

Ha a jogállamiságot és demokráciát nem tartják tiszteletben, hosszú távon autoriter tendenciák, politikai elnyomás és gazdasági instabilitás alakulhatnak ki. A politikai hatalom koncentrálódása, a társadalmi feszültségek fokozódása és a gazdaság visszaesése is valós veszélyek. Továbbá, a nemzetközi kapcsolatokban való elizolálódás és gazdasági szankciók is fenyegethetnek.

A jogállamiság elhanyagolása Magyarország számára is súlyos következményekkel járhat. A politikai közeg polarizálódása és a demokratikus intézmények gyengülése, valamint a jogállamiság sérelme a gazdasági fejlődésre és a társadalmi békére is káros hatással lehet. Az ilyen folyamatok hosszú távon a polgári szabadságjogok korlátozásához és az igazságszolgáltatás függetlenségének elvesztéséhez vezethetnek.

A jogállamiság és a demokrácia védelme kulcsfontosságú a politikai stabilitás és gazdasági jólét megőrzéséhez. Ezen értékek elhanyagolása súlyos következményekkel járhat a társadalom és az ország jövőjére nézve. Ezeket tudni kell egy politikusnak aki sikerrel aakrja megdönteni a mai magyar diktaturát.

*

A kérdés, hogy Magyar Péter valóban rendszerváltást akar-e, vagy csupán a hatalmi központ átrendezésére törekszik, szintén érdemes átgondolni. A "rendszeren belülről jövő változás" gondolat nem új, és sokszor inkább arra utal, hogy valaki a meglévő struktúrák középpontjában szeretne elhelyezkedni, nem pedig teljesen kívülállóként akarja átalakítani azt. Az ő kampánya így valóban inkább populista jellegű, ahol a politikai elit kritikája az egyik alapvető eszköz. Bár Magyar Péter elöszőr 21 pontban foglalta össze politikai célkitűzéseit, majd február közepén alaposan kibövült a párt „programja“ de ezek inkább általános jelszavak, minden részletes konkrétumok kidolgozása nélkül. mint valódi politikai program. Egy párt alapvető célja nem csupán az aktuális hatalmi viszonyok megváltoztatása, hanem egy világos és részletes jövőkép felvázolása is. Magyar Péter politikai céljai viszont csupán közhelyek szintjén mozognak, ami komoly hiányosság egy valódi alternatívát kínáló politikai erő esetében.

A rendszerváltás és a hatalmi átrendezés között alapvető különbség van. A rendszerváltás mélyreható változást jelent, amely nemcsak a politikai hatalmat, hanem az állam működését, jogrendszerét és társadalmi intézményeit is átalakítja. Egy új politikai és társadalmi rend jön létre, amely alapvetően eltér az előző rendszertől. A hatalmi átrendezés ezzel szemben csupán a hatalom átruházását jelenti egyes szereplők vagy csoportok között anélkül, hogy az alapvetően megváltoztatná az állam működését vagy az uralkodó politikai filozófiát.

Ha Magyar Péter valódi rendszerváltásra törekedne, akkor nemcsak a hatalmi struktúrák átalakítását kellene célba vennie, hanem egy új politikai rendszer, jogállami keretek és gazdasági struktúrák kiépítését is. A cél nem csupán a hatalom újraelosztása lenne, hanem az állami és társadalmi működés alapjainak megváltoztatása. Ehhez szükséges a demokratikus részvétel biztosítása, a társadalom széles rétegeinek bevonása és a politikai döntéshozatal átláthatóságának megteremtése. A jogállamiság erősítése, a független igazságszolgáltatás garantálása és az intézményi reformok mind alapvető elemei lennének a változásoknak.

*

A Tisza párt  februári pontjai közül Ukrajnával  kapcsolatban azt irta: "Mindent megtesznek, hogy mielőbb béke legyen Ukrajnában." A háborúval kapcsolatban, ha a Tisza Párt valóban csak "béke" üzenetekkel próbálkozik, de nem ad konkrét válaszokat arra, hogy hogyan érnék el ezt, az is inkább politikai manővernek tűnik, mintsem valódi stratégiai állásfoglalásnak. Különösen, hogy Magyar Péternek nincs világos elképzelése arról, hogy milyen nemzetközi szereplőkkel és milyen lépésekkel érhetné el a békét. Itt is inkább a szavazók hangulatára próbál reagálni, mintsem hogy konkrét megoldásokat kínálna. De a többi un program pontjai is hasonlóan "értékesek"

Úgy tűnik nincs a párt mögött profi igazi szakember gárda, ami több mint baj. Ha nincs a párt mögött erős, tapasztalt szakemberekből álló csapat, akkor az komoly hátrányt jelenthet. Politikai párt működtetése és sikeres kormányzás nemcsak karizmatikus vezetőt igényel, hanem olyan szakembereket is, akik értik a gazdaságot, a jogállamot, a külpolitikát és az egyéb fontos területeket. Egy párt sikerének alapja nemcsak a politikai üzenet, hanem az is, hogy képesek legyenek kompetens szakembereket hozni a vezető pozíciókba, akik valós megoldásokat tudnak kínálni.

Ha Magyar Péter pártjának nincs meg ez a háttér, akkor hosszú távon nehezen lesz képes komoly változásokat elérni. Egy párt, amely csak a populizmusra alapoz, de nem rendelkezik kellő szakértelemmel a politikai és gazdasági kérdésekben, könnyen csapdába eshet, mivel nem lesz képes a választók bizalmát hosszú távon megtartani.

Erősen úgy tűnik a Fideszből eltávolított sértett embereket igyekszik begyűjteni a saját szak káderei közé. Ez nem utal arra, hogy valódi, rendszerszintű változásra törekednének. A sértett politikusok ugyanis gyakran saját ambícióikat próbálják érvényesíteni, nem pedig a közérdeket képviselik, és ha a párt csak ilyen emberekre alapozza a stratégiáját, akkor nehezen fog tudni hiteles alternatívát kínálni. Vegyük a hadügyi dolgokat, melyröl egyébként egy szó sem található a párt „program pontjaiban“Ruszin-Szendi Romulusz a Tiszapárthoz „igazolt“ Ruszin-Szendi Romulusz egy érdekes figura, Ő a Fideszből való eltávolítással, illetve a párton belüli politikai helyzetekkel kapcsolatos sértettséggel és csalódással kapcsolódhat a politikai közélethez. Mivel a neve összefonódik a Fideszhez tartozó hadügyi vonallal, elképzelhető, hogy az ő jelenléte a Tisza Párt körül azt a benyomást kelti, hogy a párt valójában a politikai túlélésre és a belső konfliktusok megoldására helyezi a hangsúlyt, nem pedig egy új politikai irányvonal képviseletére. Ruszin-Szendi Romulusz politikai pályafutása, amely a Fideszhez való kötődésből fakadhat, felveti a kérdést, hogy vajon a Tisza Párt valójában egy hiteles alternatívát kínálhat-e, vagy inkább egyfajta politikai menedékhely azok számára, akik a Fideszben csalódtak, de nem képesek új politikai stratégiát felmutatni.

Az ilyen típusú politikai váltások és szereplők gyakran megnehezítik a választók számára, hogy tisztán lássák, milyen irányba tartanak a politikai diskurzusban. A kérdés tehát, hogy a Tisza Párt, ha valóban a politikai túlélők gyűjtőhelyévé válik, képes lesz-e megerősödni, és ha igen, akkor milyen programot képviselnek valójában.

 Ha a pártnak nem sikerül szakmailag megerősödni, és inkább politikai túlélők gyűjtésére koncentrál, akkor nem lesz képes tartós komoly választói támogatást nyerni hosszú távon. A választók nagy többsége ma már egyre inkább elvárják, hogy a politikai szereplők mögött legyenek valódi megoldások, nemcsak üres ígéretek és személyeskedés.
A Tisza Párt számára az lenne a megoldás, hogy valóban szakértői gárdát vonjanak be, akik képesek kezelni a gazdasági, a jogállami kérdéseket és a külpolitikát is. Ha ezt nem sikerül megvalósítaniuk, akkor nagyon könnyen beleeshetnek abba a csapdába, hogy nem lesz elég komoly programjuk, és a politikai diskurzusban sem tudják elérni a kívánt hatást. Ha Magyar Péter valóban csak arra összpontosít, hogy leváltsa a Fideszt, anélkül hogy konkrét és átgondolt tervet alakítana ki arra, hogy mi történik utána, akkor valóban komoly problémák merülhetnek fel. Az ilyen típusú politikai stratégia, amely kizárólag egy párt leváltására összpontosít, de nem ad világos válaszokat arra, hogy mit akar kezdeni az országgal, ha már hatalomra kerül, hosszú távon nem biztos, hogy sikeres lesz.

A "majd csak lesz valahogy" megközelítés gyakran vezethet bizonytalansághoz és végül csalódáshoz a választók részéről, mivel a politikai közegben egyre inkább elvárás, hogy a politikai szereplők ne csak kritikát fogalmazzanak meg, hanem konkrét javaslatokkal és tervekkel is előálljanak.

Ha Magyar Péter valóban nem alakít ki világos programot és jövőképet, akkor könnyen beleeshet abba a csapdába, hogy a pártja nem lesz képes komoly támogatást építeni. A választók nemcsak azt szeretnék hallani, hogy miért rossz a jelenlegi kormány, hanem azt is, hogy a jövőben mi lesz más és hogyan érhetik el a kívánt változásokat.

Magyar Péter  nem rendelkezik kellő politikai tapasztalattal, karizmával és tudással, ezért  valóban  hogy képes lenne olyan politikai változást elérni, amely komolyan megkérdőjelezi Orbán hatalmát.Orbán Viktor rendkívül erős hatalmi pozícióval rendelkezik és nem fogja könnyen átadni a hatalmat. Orbán Viktor nemcsak politikai értelemben, hanem hatalmi szinten is komoly bástyákkal rendelkezik. A háttérintézmények, a média és az erőszakszervezetek mind az ő irányítása alatt állnak, ami még nehezebbé teszi a leváltását. Ezzel szemben egy másik politikai vezető, aki nem rendelkezik kellő hatalmi eszközökkel és szakmai felkészültséggel, gyakorlatilag nem igen tudja majd kikezdeni egy ilyen erős rendszert.Orbán Viktor és a köré épült rendszer valóban rengeteg kockázattal néz szembe, és ahogy mondod, a hatalmas korrupció, a meggazdagodott emberek és a politikai hibák mind olyan tényezők, amelyek a rendszer fenntartása mellett sok problémát is okoznak. Az igaz, hogy Orbánnak sok mindent védenie kell, és ezt a védelmet minden eszközzel meg fogja próbálni fenntartani, legyen szó akár jogi, akár erőszakszervezeti eszközökről, akár a médiában való manipulációról. Az, hogy ilyen erőteljes védekezésre van szüksége, azt is mutatja, hogy a rendszer alapjaiban törékeny lehet, és a hatalom fenntartásához minden egyes lépését védenie kell.

Az emberek már kezdik látni a rendszer hibáit, a korrupciót, az önkényt és  várnak valamire. Várnak egy politikai hiteles és erős megmozdulásra.

 Orbán leváltásánál sokkal mélyebb, átfogóbb változásokra - rendszerváltásra - van szükség. Ahhoz, hogy valódi változás történjen, nemcsak a kormányt kell leváltani, hanem az egész rendszert újra kell gondolni, az alapjaitól kezdve. Az új alkotmány kidolgozása kulcsfontosságú lépés lenne, amely biztosítaná a jogállamiság, az igazságosság és a hatalmi ágak valódi szétválasztásának elvét.

Az egyház és az állam szétválasztása is elengedhetetlen lenne. Az államnak meg kell őriznie a világnézeti semlegességet, hogy minden vallás és ideológia egyenlő jogokkal rendelkezzen. Az egyházi befolyás megszüntetése az állam ügyeiben elengedhetetlen, hogy valóban egy szekuláris jogállam épüljön.

A köztársasági elnöki pozíció kérdése szintén kiemelt fontosságú. Ha a köztársasági elnök pozíciója pártpolitikai eszközzé válik, akkor az egész demokratikus rendszer alapja válik sérülékennyé. A köztársasági elnöknek egy független, semleges szereplőnek kell lennie, aki nem egy párt érdekeit szolgálja, hanem a nemzet egységét képviseli. Ezt pedig külön népszavazással kell megoldani.
Ha egy párt, mint a Tisza Párt, nem mutat konkrét elképzeléseket ezen alapvető kérdésekről, akkor nehéz lenne azt gondolni, hogy képesek valódi rendszerváltást hozni. Egy komoly politikai alternatívának nemcsak a kormányzás módján, hanem az egész politikai és jogi rendszeren is dolgoznia kell. Egy ilyen rendszerváltáshoz elengedhetetlen, hogy a párt megfelelő szakemberekkel dolgozzon együtt, akik képesek konkrét javaslatokat és megoldásokat kínálni.

Orbán Viktor képes mindent megtenni, hogy megőrizze a hatalmát, és az ő stratégiájában a példák, mint Trump vagy Putyin, valóban nem elhanyagolhatóak. Mindhárom vezető a hatalom megőrzésére és kiterjesztésére épített, megtörve a demokratikus intézményeket, manipulálva a közvéleményt és erősítve a populizmus, valamint a nacionalizmus eszméit. Orbán ebben a tekintetben nemcsak mint politikai túlélő, hanem mint egyre inkább autoriter rendszert kiépítő vezető is megjelenik.
Magyar Péter és a Tisza Párt számára igen nagy feladat lenne szembenézni egy ilyen erővel, amely nemcsak a politikai harcban, hanem a gazdasági, médiabeli és jogi eszközök terén is erős. Orbán nemcsak politikai vezető, hanem egy olyan rendszert épített ki, amelynek kulcsfigurái és intézményei az ő kezében vannak, és a hatalomfenntartás eszközeiként szolgálnak. Ennek következményeként Orbán bármit megtehet, hogy megőrizze az irányítást, ahogy Trump és Putyin is tette.
Ha Magyar Péter és a Tisza Párt nem mutat konkrét, megalapozott elképzeléseket a hatalom megváltoztatására, és ha nincs egy erős, átfogó program, amely képes szembenézni Orbán manipulatív, autoriter hatalomgyakorlásával, akkor könnyen elcsúszhatnak. Orbán egy tapasztalt és igen rafinált politikus, aki a hatalomhoz való ragaszkodást és a rendszere megerősítését minden területen kiépítette.

*

Ha a Tisza Párt és Magyar Péter valóban komolyan gondolják, hogy rendszerváltást szeretnének elérni, akkor nem elégséges pusztán népszerűséget keresni vagy populista szólamokkal kampányolni. A politikai pártnak olyan erőteljes, karizmatikus vezetői és politikai csapata kell, hogy legyen, akik képesek nemcsak a választók szimpátiáját elnyerni, hanem valódi politikai változást generálni. Ehhez szükséges egy átgondolt, hosszú távú stratégia, amely a nemcsak választási győzelmekhez, hanem valódi társadalmi és gazdasági reformokhoz is elvezet.

A Tisza Párt, ha valódi alternatívát szeretne kínálni a jelenlegi politikai palettán, akkor fel kell készülnie arra, hogy ne csak a látszatra építsen, hanem valódi tartalommal, szakértelemmel és elkötelezettséggel dolgozzon a társadalom javáért. A párt jövője azon múlik, hogy képesek lesznek-e nemcsak a választók bizalmát, hanem a politikai közélet tiszteletét is megnyerni – és ehhez nem elég, hogy csak ígérjenek. A valódi változást csak akkor érhetik el, ha valóban képesek lesznek komolyan venni a feladatot, és cselekvő, felelősségteljes politikai irányvonalat képviselnek, amely túlmutat a kampányfogásokon.

A Pártnak és Magyar Péternek komolyan kell venniük a feladatot. A párt belső munkáját szakszerűen kell megszervezniük, nem elég csak a populista szólamokkal operálni. Erős karakterű, karizmatikus politikai csapatot kell formálniuk, amely képes valódi változást hozni.De attól tartok ez már késő.

-000-

Aszalós Sándor