Gyerek koromban Szolnokon a fő utcán rendszeresen masíroztak az orosz bocs szovjet katonák. Már messziről lehetett hallani a nyomasztó zenéjüket, a dobok pergését  majd következtek a szuronyos puskás legények  az egész utca szélességében  masíroztak a földhöz verve  lábukat. Számomra egy visszataszító látvány volt. Ezt hetente egyszer hallanom meg látnom kellett. Felnőtt fejjel értettem meg, ez egy demonstráció volt, „mi  itthon vagyunk, mi vagyunk  itt az  urak.“ Ök voltak a világkommunizmus védelmezői. Ez is a hazug bolsevik propaganda szerves része volt, az erő demonstráció, hiszen a cél  a világuralom, a kommunista párt uralma alatt álló totalitárius világállam, amíg ezt a célt nem érik el, addig  nincs béke, hiszen Lenin  a következőket mondta: „... miután teljesen felszámoltuk és kisajátítottuk a burzsoáziát  az egész világon, és nem csak egy országban ” A szovjet bolsevikek bebizonyították, hogy mesterek abban, hogy nyugtalanságot hozzanak a világba.

A bolsevik agitáció és propaganda célja, hogy a kommunista célkitűzésekhez illeszkedő pszichológiai attitűdöket alakítson ki a lakosság körében: a szorongás, félelem és terror eredményeként egy feltétel nélküli pacifizmusra, míg a kétségbeesés és kilátástalanság elmélyítésével a társadalmi csoportok közötti gyűlölet és viszály terjedjen el. Az agitátorok minden eszközzel igyekeznek növelni a lakosság bizalmatlanságát a kormánnyal, a csapatokkal, a szövetségesekkel és a csapatok technikai eszközeivel szemben. Minél több a pszichózis, annál nagyobb a pánik, annál közelebb kerülnek a hidegháborús mesteremberek ambiciózusabb céljaikhoz. Ennek a lelki terrornak része volt a katonai parádék. De ez történt a nemzeti szocializmusban  is Németországban csak ott  más volt a katonai hatalom célja.

A diktatórikus rendszerek egyik legfontosabb eszköze a katonai parádék és a propaganda intézményesítése. Az orosz hatalomgyakorlásban mindkét elem kulcsszerepet játszik, hiszen ezek révén formálható a közvélemény, fenntartható a nacionalista érzelmek hevülete, és elrettentő üzenetet lehet küldeni a külvilág felé. Az orosz vezetés számára a propaganda nem csupán eszköz, hanem az államhatalom egyik legfontosabb pillére.

Észak-Korea például különösen extrém formában űzi ezt, hiszen ott a parádék szinte vallási rítusokkal egyenértékűek, ahol a vezető személye körüli kultuszt is táplálják. Oroszországban is látható, hogy a katonai díszszemlék – például a Győzelem Napján – egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak, és egyfajta nacionalista identitásképző eszközzé váltak.

Kínában pedig a legmodernebb fegyverek felvonultatása nemcsak erődemonstráció, hanem technológiai fölényük bizonyítása is.

Oroszországban a katonai parádék kettős célt szolgálnak: egyrészt megmutatják az ország katonai erejét a külső világ számára, másrészt belső politikai eszközként is funkcionálnak. A lakosság számára ezek az események a nemzeti büszkeség és az összetartozás érzését erősítik, miközben elterelik a figyelmet a gazdasági problémákról és a belső feszültségekről. A szovjet időkből megmaradt militarista hagyományok tovább élnek, és a vezetés számára egyfajta stabilitást nyújtanak azáltal, hogy az embereket a hatalom feltétlen támogatására ösztönzik.

Propagandák

A fasizmus és a bolsevizmus közötti különbségek rendkívül érdekesek, különösen a társadalmi válság kezelésére vonatkozóan. Bár mindkét ideológia a társadalmi és gazdasági válságok kezelésére irányul, a megközelítéseik alapvetően különböznek. A fasizmus és a bolsevizmus más-más módon kívánják kezelni a válságot, a társadalom és az állam szerepét is különbözőképpen értelmezik.

A fasizmus, amely Mussolini és később Hitler irányítása alatt alakult ki, a társadalmi válságot erősen centralizált, autoriter kormányzattal kívánta orvosolni. A fasizmus a nemzetállamot tekinti az egyetlen stabilitási tényezőnek, amely képes a társadalmi és gazdasági zűrzavart megszüntetni. Az egyént alárendelik a nemzet és a közösség érdekeinek, és a társadalmi rétegek, mint a munkásosztály és a polgárság egyesítése érdekében erős állami irányítást kell fenntartani. A fasizmus a társadalom „megújítását” az erő és az erős vezető személyisége köré építi, miközben a gazdasági válságot a szakszervezetek és a baloldali ideológiák befolyásának csökkentésével próbálják orvosolni, valamint a munkások és a tőkések közötti szorosabb kapcsolat kiépítésével. A válasz gyakran a militarizálást és a háborús gazdaságot javasolta, hogy megszilárdítsa az állam hatalmát, miközben a társadalom homogenizálására törekedett.

A bolsevizmus, amely Lenin vezetésével alakult ki a szovjet államban, a társadalmi válság kezelését az osztályharc és a proletár forradalom elmélete alapján kívánta végrehajtani. A bolsevizmus a kapitalizmus ellen küzdött, és azt állította, hogy az elnyomott munkásosztály forradalmi ereje képes megszüntetni az egyenlőtlenségeket, és a hatalmat a dolgozó osztály kezébe adni. A bolsevikok a gazdaság teljes átalakítását kívánták, a társadalom irányítását a munkásosztály kezébe adva. A cél a magántulajdon eltörlése, az állami tulajdon és a kollektivizálás volt. A bolsevizmus szerint a társadalmi válságot a kapitalizmus alapvető ellentmondásai okozzák, és csak az osztályharc révén, a proletariátus győzelmével oldható meg. A bolsevikok az osztályellenségek elleni kíméletlen harcot folytatták, miközben a társadalom átalakítását központi irányítással és iparosítással próbálták végrehajtani.

Különbségek és párhuzamok: A fasizmus erős, autoriter vezetést sürget, míg a bolsevizmus a proletár diktatúra nevén központosított hatalomra épít, amely célja az osztályok eltüntetése és a társadalom kollektivizálása. A fasizmus a társadalom hierarchikus szerkezetét erősíti, míg a bolsevizmus a társadalmi osztályok közötti egyenlőséget és osztályharcot hangsúlyozza. A fasizmus a munkásosztály és a burzsoázia közötti szoros együttműködést támogatja, míg a bolsevizmus az osztályharcot és az osztályok eltüntetését célozza. A fasizmus a társadalmi rend megőrzésére összpontosít, míg a bolsevizmus az osztályharcot és az alulról jövő forradalmat helyezi előtérbe. Mindkét ideológia használja az erőszakot, de míg a fasizmus az autoritárius rend megőrzésére, addig a bolsevizmus a forradalmi célok megvalósítására használja azt.

Bár mindkét ideológia a társadalmi válság kezelésére irányul, alapvetően más megközelítéseket alkalmaznak: a fasizmus a nemzetállam erősítésére, a bolsevizmus pedig az osztályharcra és a forradalmi átalakításra összpontosít.

A náci és a bolsevik propaganda központi feladata volt minden kétségen felül álló, megközelíthetetlen és dicsőített vezető figura kialakítása, ez történt Hitler és Sztálin személyében. A két ideológiai rendszer funkcionálisan ugyanaz volt: mindkettőnek nagy tömegeket kell inspirálnia és „meggyőznie” az értelmiségieket, és mindkettőnek intellektuális eszközöket kell nyújtania ahhoz, hogy erkölcsileg igazolják a beavatkozó, áldozatokat is hátrahagyó cselekvést.

Mindkét ideológia a társadalmat megváltoztató gyakorlati cselekvés szolgálatában áll. Mindkét világnézetet az jellemzi, hogy az emberi viselkedést és a társadalmi összefüggéseket elsősorban a létezéssel való megküzdés kényszereiből próbálják magyarázni.

De különbséget kell tennünk fasiszta és szovjet kommunista vagy sztálinista totalitarizmus között. Mindenekelőtt ne feledjük, hogy a fasizmus és a szovjet kommunizmus minden konvergenciája ellenére soha nem olvadt össze azonos és egységes mozgalommá és ideológiává. Még az 1940-es német-orosz megnemtámadási egyezmény is (amely a közeledés maximális fokát jelentette) epizód maradt. A fasizmus és a sztálinizmus olyan, mint két áramlat, amelyek forrásai világok egymástól távol vannak, de amelyek Hitler és Sztálin idejében egyre közelebb kerültek egymáshoz. Sokan mondták, hogy a fasizmus és a sztálinizmus csak egy vonatkozásban hasonlítható össze; ez a pont mindenképpen fontos: mindkettő totalitárius rendszer.

De a nemzetiszocializmust és a bolsevizmust mint leninizmus-sztálinizmust is döntően formálták Németország, illetve Oroszország sajátos jellemzői. A bolsevizmus és a sztálinizmus viszont nem utolsósorban az európai kommunizmus oroszosításának megnyilvánulásai. A bolsevikok 1917. októberi hatalomátvétele és a Kommunista Internacionálé 1919-es megalapítása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus az orosz bolsevikok és az általuk irányított kommunista mozgalmak ideológiájával és gyakorlatával azonosítsa magát. A szovjet kommunizmus feláldozta a tipikusan nyugati humanista és kozmopolita értékeket az orosz hagyomány azon összetevőjének, amely az egyénnek a közösségnek és annak vezetőinek való alávetésén alapult. Ezt az oroszosodott kommunizmust bolsevizmusnak vagy leninizmus-sztálinizmusnak nevezhető. A fasizmus és az oroszosított kommunizmus egyaránt azt állítja, hogy képes leküzdeni a modern társadalom válságát, aminek valójában jobban tudatában vannak, mint néhány konzervatívabb mozgalom. Így mindketten kenyeret ígérnek az embernek az éhes gyomornak, biztonságot a zaklatott elmének. A fasizmus és a sztálinizmus kezdetben olyan mértékben fanatizálja híveit, hogy szellemük és hitük egy vallási mozgalom hevületéhez hasonlít.

A Győzelem Napjának mítosza

A május 9-i Győzelem Napja Oroszországban a második világháború lezárásának legfontosabb ünnepe, azonban a hivatalos narratíva erőteljes torzításon megy keresztül.

A második világháborúval kapcsolatos orosz narratíva a Szovjetunió áldozatait és hőstetteit emeli ki, különösen a "nagy honvédő háború" címén, miközben elhallgatja a szövetségesek, például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozzájárulását, akik szintén kulcsfontosságú szereplők voltak a háború kimenetele szempontjából. Az amerikai és brit erőfeszítéseket, mint a D-napi partraszállást vagy a Lend-Lease programot, nem említik, vagy jelentéktelenné teszik. A Szovjetunió soha nem térítette meg ezeket a szállítmányokat, és a háború után szándékosan elhallgatta ezt a segítséget. Ma Oroszországban még mindig tabutéma, hiszen nem illeszkedik abba a mítoszba, hogy a „szovjet nép egyedül győzte le a fasisztákat”

A Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után sokáig elhallgatta a náci Németország által a Szovjetunió területén végrehajtott agresszióval való együttműködést, valamint a háborús területek felosztását, mint például Lengyelország vagy a balti államok elosztását. A történelmi narratívában gyakran a Szovjetunió áldozati szerepét emelik ki, miközben elfelejtkeznek a paktum következményeiről és annak a többi nemzetre gyakorolt hatásáról. A háború végén a Szovjetunió saját szerepét rendkívüli mértékben felértékelte, miközben elhallgatta más országok, például az amerikaiak és a brit erőfeszítések hozzájárulását.

A háború után a Szovjetunió hatalmas propagandaapparátusával hangsúlyozta a saját győzelmét, miközben a többi szövetséges áldozatait és erőfeszítéseit háttérbe szorította. A háború utáni évtizedekben a szovjet történetírás kizárólag a szovjet hadsereg teljesítményére épített, elfeledkezve arról, hogy a második világháború kimenetele jelentős mértékben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország katonai és gazdasági erőfeszítésein is múlt. A bolsevik rendszer működése alatt a Szovjetunió elhallgatta a saját népe ellen elkövetett számos bűntettet, mint a Gulág, a kollektivizálás áldozatai vagy a politikai tisztogatások. Miközben a szovjet propaganda a szocializmus hőseinek állította be az egyes vezetőket, sok esetben figyelmen kívül hagyták azokat az áldozatokat, akik a rendszer elnyomása következtében szenvedtek. Ezek az elhallgatások és manipulációk alapvetően torzítják a történelmet, és egyoldalú, önkényes képét alkotják annak, miközben elfeledkeznek más nemzetek, kultúrák és országok hozzájárulásáról és áldozatairól.

A populizmus és a nacionalizmus szerepe

A populizmus és a nacionalizmus kiváló eszközök a hatalom számára a társadalom manipulálására. A nehezen hozzáférhető, torzított információ és az iskolázatlan tömegek hajlamosabbak elfogadni a hivatalos narratívát, amely a Nyugat elleni ellenségeskedést és az Oroszország elleni „összeesküvés” gondolatát sulykolja. Az orosz vezetés olyan kommunikációs stratégiát alkalmaz, amely hízelgő és megnyugtató az emberek számára, miközben a külvilágot fenyegetésként mutatja be. A nacionalizmus egy nagyon erős érzelmi eszköz, amivel könnyen lehet manipulálni az embereket, főleg, ha az oktatás hiányos vagy torzított. Ha valakit már gyerekkorától kezdve egyoldalú történelemszemléletre nevelnek, és az állami propaganda ezt folyamatosan megerősíti, akkor nagyon nehéz ebből kitörni.

Az orosz vezetés évtizedek óta ezt a módszert alkalmazza. Az iskolákban a második világháborút (vagy ahogy ők hívják, a Nagy Honvédő Háborút) úgy tanítják, mintha a Szovjetunió teljesen egyedül győzött volna.

Emellett a háborút körülvevő mártírszerep is nagyon erős: „mi szenvedtünk a legtöbbet, mi hoztuk a legnagyobb áldozatot”. Ez részben igaz, hiszen a Szovjetunió valóban iszonyatos emberveszteséget szenvedett el (kb. 27 millió halott), de ezt politikai eszközként is használják.

A populizmus pedig erre épül: "Mi vagyunk a hősök, minket mindenki bántani akar, és csak mi tudjuk megvédeni magunkat" – ezt az érzelmi húrt pengetik folyamatosan.

Oroszország történelme során az emberek hozzászoktak a nélkülözéshez és a szenvedéshez, amit a vezetés ügyesen kihasznál. A társadalom nagy része elfogadja, hogy az ország nehézségekkel küzd, mert azt tanították nekik, hogy a túlélés, a kitartás és a vezető iránti hűség a legfontosabb értékek. Putyin és elődei ezt a mentalitást erősítették meg az évek során, és ennek következtében az orosz nép jelentős része képes elviselni akár az éhezést is, ha ezt a „nemzet atyja” kéri tőlük.

Az orosz történelem tele van példákkal arra, hogy a nép szenvedéseit a hatalom „szükséges áldozatként” állította be. Az éhínségek (például a sztálini időszakban), a háborúk, a gazdasági nehézségek mind beleillenek abba a narratívába, hogy „Oroszország különleges, és ezért többet kell tűrnie, mint másoknak.”

A mai propaganda is erre épít: „Ellenünk van a világ, de mi erősek vagyunk és kitartunk.” Sok orosz ezt elhiszi, mert így nevelték őket – és mert az alternatív nézeteket elhallgattatják.

De minden diktatúra csak addig működik, amíg az emberek elhiszik, hogy nincs más választásuk. A kérdés az, hogy mikor jön el az a pont, amikor már túl sokan érzik úgy, hogy elég volt.

A katonai parádék, a történelemhamisítás és a populista nacionalizmus együttesen olyan propagandaeszközt alkotnak, amely hatékonyan tartja fenn az orosz rezsimet. Az orosz társadalom történelmi traumái és az állami irányítás alatt álló média lehetővé teszi, hogy a hatalom folyamatosan alakítsa az emberek világnézetét. A világ számára pedig világos jelzés, hogy az orosz vezetés a múlt eszközeivel kívánja uralni a jelent és a jövőt.

Az emberiségnek fel kell ismernie a múlt hamisításait, és ellen kell állnia minden kísérletnek, amely a történelmet újra a hatalmon lévők céljainak megfelelően formálná. Ha nem tanulunk a múlt hibáiból, a történelemhamisítók és propagandisták ismét képesek lesznek a valóság eltorzítására, és a jövőt a saját narratívájuk szerint írhatják meg.

-000-