Vagy 55 évvel ezelőtt Budapesten a Keleti Pályaudvarnál, a Kerepesi út és a Festetics utca sarkán, ott, ahol ma a 24-es villamos végállomása van, egykor pincekocsma bújt meg a sarkon. Aki nem ismerte, könnyen elsétált mellette – nem hívta tábla, nem hirdette fény. Csak egy sötét lejárat, néhány kopott lépcső vezetett le a hűvös félhomályba.

Odafent a söntésnél sietős emberek álltak. Jöttek, mert szomjaztak – sört, olcsó bort, bármit, ami kicsit feledteti a napot. A pultoknál egykedvűen könyököltek, olykor váltottak néhány szót egymással, de többen csak némán hörpölték a vizezett sörüket, a belső gondolataik foglyaként. Az egyszerűség uralta a teret: nem volt itt semmi, ami hosszú maradásra csábított volna – kivéve azt, ami pár lépcsőfokkal mélyebben történt.
Odalent, a pince mélyén, a félhomály közepén állt egy férfi, vakon, mégis mozdulatlan bizonyossággal. Előtte egy kis szék, rajta valami asztalszerűség, és kezében a hegedű. A hegedű játéka szinte művészi volt. Csendesen énekelt, nem harsányan, nem kérkedve – csak úgy, magának, vagy talán az örök sötétségnek. De aki hallotta, az tudta: nem akárki muzsikált ott. A hegedű a kezében egyszerre tudott kacagni és sírni, mint valami különös, emberi hang, amit nem lehet se tanulni, se utánozni.  Nem szólt hangosan, inkább csak csendesen, mintha a pince levegőjének mesélne. A hegedűje nevetett, aztán sírt – úgy, ahogy csak az tud, aki minden öröm mögött ismeri a bánatot is. A régi katonadalokat, katonanótákat hibátlanul játszotta és énekelte. Ma  is a fülemben cseng: Nem látlak én téged többé. Egyik kiváló barátommal jártunk oda időnként, CZI – így hívtam. Nem volt szükségünk sok szóra. A zene beszélt helyettünk. Csak ültünk, néztük a vak muzsikust, hallgattuk a hegedűt. A pincében amikor a vak muzsikus a hegedűjével beszélt hozzánk  csend volt, csak halhattuk ezt zenei beszédet. És minden este, többször  is, mint valami rítust, elénekelte azt a dalt: „Az alvilágnak nincs romantikája…”  Nem kellett beszélni – csak hallgatni. A kocsma vendégek közül sokan dúdolták vele az éneket. CZI is dúdolt és néha láttam a szemében meg-meg jelent egy-egy könnycsepp.

És amikor ez a dal megszólal ma is valahol, meg kell állnom, vagy le kell ülnöm. Ilyenkor a belsőmben  gyertyát gyújtok. A vak muzsikusért. És CZI-ért.

-000-

Magyarország történelme során mindig is jelen volt a szabadság és a függetlenség iránti vágy – de ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott van a félelem, az engedelmesség és a tekintély iránti vonzalom, amely ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomban. Az 1848-as forradalom, 1956 hősei mellett ott áll a Tanácsköztársaság vörös terrora, a Horthy-korszak antiszemitizmusa, a nyilas uralom brutalitása, Rákosi és Kádár alatt pedig a „vezetett lét” iránti beletörődött kispolgári alkalmazkodás.

Az elmúlt évtizedek sem hoztak teljes felszabadulást ezek alól a reflexek alól. Magyarországon ma is jelen van a rasszizmus, az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a gyűlölet mások – különösen a „mások” – ellen. Ezek nem csupán marginális jelenségek: sokszor a többség hallgatólagos beleegyezésével, sőt, aktív támogatásával történnek.

A magyar társadalom jelentős része nem a szabadságot akarja – mert nem is tudja, mit jelent az. Ehelyett erős vezetőre vágyik. Olyanra, aki „megmondja, mit kell tenni”, aki rendet tart, aki „visszaadja a régi világot”. Egyfajta kollektív nosztalgia él a lelkek mélyén: „Józsi bácsi” (Kádár), „Horthy apánk”, vagy éppen „János bácsi” iránt – mindig kellett valaki, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. Orbán ebbe a sorba állt be, sőt: saját képére formálta a nemzet fogalmát is.

Ezért amikor ma az Orbán-rezsim autoriter fordulatáról beszélünk, nemcsak egy politikusról és az ő hatalmi gépezetéről kell szólnunk, hanem a társadalomról is, amely ezt elfogadja, sőt, gyakran kifejezetten igényli. És ez a felismerés legalább annyira nyugtalanító, mint maga a rendszer.

Orbán rezsimjének jellemzői – Putyin árnyékában

1998-ban, amikor Orbán Viktort először választották miniszterelnökké, határozottan nyugatpárti politikát folytatott. Egyértelműen elhatárolódott Moszkvától, és nem is tette tiszteletét az orosz fővárosban, amit a magyar miniszterelnökök hosszú ideje mindig megtettek. Sőt, Orbán kifejezetten kritikus volt Oroszországgal szemben, különösen azt követően, hogy Vlagyimir Putyin hatalomra került. 2007-ben például a magyar kormányt azzal vádolta, hogy vak Oroszország növekvő befolyására, amelyet energiaszektorán keresztül gyakorol. Kijelentette, hogy Magyarországnak nem szabad a Gazprom legvidámabb barakkjává válnia, utalva ezzel arra, hogy a rendszerváltás előtt hazánkat gyakran nevezték Moszkva legvidámabb barakkjának.

2008-ban még mindig a Kremllel szembeni kritikák hangzottak el tőle, és más európai vezetőket is Moszkva bábjainak nevezett. A korábbi baloldali kormányzatot hazaárulással vádolta meg, amiért támogatták az orosz Déli Áramlat gázprojektet. Egy évvel később azonban valami megváltozott. Orbán hirtelen megjelent az Egységes Oroszország nevű párt szentpétervári konferenciáján, ahol találkozott Putyinnal, és ettől kezdve megszűntek az oroszellenes kijelentései. Amikor 2010-ben újra hatalomra került, politikája látványosan Oroszország felé fordult. Egyes elemzők és megfigyelők szerint ekkor kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeként Orbán Viktor ma már úgy tűnik, Putyin embereként viselkedik Európában.

Putyin álma, hogy az általa támogatott autoriter pártok Magyarországon, Ausztriában és Csehországban új parlamenti csoportot hozzanak létre, amely erősíti az orosz befolyást az európai politikában. Ez a törekvés jól illeszkedik Orbán jelenlegi irányvonalához, hiszen egyre inkább átvette az orosz kormány módszereit. A kritikusok gyakran vádolják Orbánt „fasizmussal” és azzal, hogy a Putyin-modell felé tolódik el, amely magában foglalja az autoriter vezetést, a hatalmi ágak elnyomását és a demokratikus normák lebontását.

Egy másik fontos célja az Orbán-rendszernek a korrupciós botrányokról való elterelés. A folyamatos hatalmi koncentráció és a független intézmények leépítése mellett a közpénzek nagymértékű magánzsebekbe történő áramoltatása is jellemzi a rendszert, amelyet a közvélemény egy részének figyelme elterelése érdekében felerősített nemzeti retorikával és külső ellenségképekkel – főként az Európai Unió és a Nyugat – szembeállításával igyekszik fenntartani.

A fordulat okai sokrétűek. Egyrészt a 2008-as pénzügyi válság megrendítette a nyugati világba vetett bizalmat, különösen Magyarországon, ahol az IMF és az EU segítségére szorult az akkori kormány. Ez kiváló alapot teremtett arra, hogy Orbán új partnereket keressen – olyanokat, akik nem kérnek számon demokratikus normákat, jogállamiságot vagy sajtószabadságot. Az ún. „keleti nyitás” politikája ebben az időszakban indult útjára, és Oroszország kulcsszerepet kapott benne. A Roszatommal kötött paksi atomerőmű-bővítési szerződés, amelyet titokban tárgyaltak le és orosz állami hitelből finanszíroznak, csak egyike azoknak a nagy volumenű együttműködéseknek, amelyek mélyítették Magyarország energiafüggőségét Moszkvától. A Gazprommal kötött hosszú távú szerződések, a Nemzetközi Beruházási Bank Budapestre költöztetése, vagy az orosz hírszerzésre utaló gyanúk – mind azt a benyomást keltik, hogy Magyarország egyre mélyebben ágyazódik be az orosz érdekszférába.

Felmerült egyes körökben az is, hogy Orbán fordulata hátterében nemcsak politikai vagy gazdasági szempontok állhattak, hanem informális, akár zsarolási potenciállal bíró kapcsolatok is. Ebben az összefüggésben gyakran emlegetik Szemjon Mogiljevicset, az orosz-ukrán származású szervezett bűnözőt, aki hosszú éveken át Magyarországon élt, magyar útlevelet is szerzett, és akit az FBI a világ egyik legveszélyesebb bűnözőjeként tart nyilván. Mogiljevicset 2008-ban Moszkvában letartóztatták, majd rejtélyes körülmények között szabadult. Egyes spekulációk szerint ennek a történetnek lehetett kihatása egyes magyar politikai szereplőkre is, de erről nincsenek konkrét bizonyítékok. Az biztos, hogy az orosz alvilág, az oligarchikus hálózatok és a politikai befolyásszerzés gyakran összefonódnak – különösen olyan rendszerekben, ahol a hatalom koncentrációja és a korrupció elfogadottá válik.

Orbán Viktor Putyinhoz való közeledése nem egyszerű diplomáciai irányváltás, hanem mélyebb rendszerlogika következménye. Az autoriter vezetési stílus, a központosított hatalom, a független intézmények leépítése, a sajtó és az igazságszolgáltatás kézi irányítása mind hasonlóságokat mutatnak az orosz mintával. A demokratikus intézmények formálisan megmaradtak, de tartalmukban kiüresedtek – miközben a nemzeti szuverenitás jelszava alatt egyre erősebb lett a keleti, főként orosz és kínai gazdasági-politikai befolyás.

Egy másik, nem kevésbé aggasztó jelenség a társadalmi térben az erőszakos szélsőjobboldali mozgalmak felemelkedése, amelyek látványos megnyilvánulásai komoly figyelmeztető jelek. 2025 februárjában Budapest szívében, a Budai Vár környékén több száz neonáci vonult fel, akik Wehrmacht egyenruhákban, orosz zászlókkal, SS szimbólumokkal, Z betűvel és horogkereszttel jelennek meg. Ezek a harci ruhák harcművészeti stílusban öltöztetik a résztvevőket, akik minden évben megemlékezést tartanak ugyanebben az időszakban. Az esemény különösen szembetűnő, mert az Orbán Viktor hivatalos rezidenciája sincs messze.

Magyarországon illegális az egyenruhás tüntetés és a totalitárius szimbólumok viselése, mégis Orbán kormánya megengedi a neonáciknak és Putyin támogatóinak, hogy büntetlenül felvonuljanak minden évben. Ez a kettős mérce jól mutatja, hogy az állam nemcsak hallgatólagosan tolerálja, hanem adott esetben bátorítja is a szélsőséges megnyilvánulásokat, ezzel tovább szítva a társadalmi megosztottságot és az idegengyűlöletet.

Összességében Orbán pályája egy világos és tudatos átalakulás példája: a korábbi liberális, nyugatpárti, Oroszországtól óvakodó politikusból egy illiberális rendszert kiépítő, Moszkvával szövetséges vezető lett. Ma már egyértelműnek tűnik, hogy Orbán Viktor nem csupán együttműködik Putyinnal, hanem politikailag és stratégiailag is közel került hozzá – Európán belül az egyik legfontosabb szövetségeseként viselkedik. Hogy ez meddig tartható fenn, és milyen következményekkel jár Magyarország számára, azt csak a jövő döntheti el – de a függetlenség és szuverenitás jelszavai mögött egyre inkább idegen érdekek árnyéka sejlik fel.

Az Orbán-kormány új átláthatósági törvénytervezete, amely a civil szervezetek és a független média működését korlátozná, komoly aggodalmat kelt az Európai Unióban. A tervezet szerint az olyan szervezetek, amelyek külföldről kapnak támogatást, külön engedélyhez kötnék működésüket, és banki tranzakcióikat rendszeresen ellenőriznék. Egy újonnan létrehozott „Szuverenitásvédelmi Hivatal” döntene arról, hogy mely szervezetek kerülnek feketelistára, amennyiben azok „aláássák a magyar értékeket”.

Emellett a kormány a gyülekezési jogot is korlátozza. A Pride felvonulás betiltására irányuló törvénymódosítás, amely a „gyermekvédelem” nevében történik, lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy arcfelismerő szoftvereket használjanak a résztvevők azonosítására, és pénzbírságot szabjanak ki rájuk. Ez a lépés súlyosan sérti az alapvető emberi jogokat és a véleménynyilvánítás szabadságát.

Az Európai Unió válaszai és Orbán Viktor egyre növekvő elszigetelődése

Az Európai Unió az elmúlt évek során egyre élesebb hangon bírálta a magyar kormány autoriter irányvonalát és az alapvető demokratikus normák szisztematikus lerombolását. Az EU intézményei, valamint számos tagállam vezető politikusai egyaránt komoly aggodalommal figyelik, hogy Magyarország egyre távolabb sodródik az uniós értékektől és jogállami elvektől. Günther Krichbaum, Németország Európa-ügyi államminisztere több alkalommal is határozottan kijelentette, hogy Orbán Viktor kormánya tudatosan aláássa az alapvető emberi jogokat és demokratikus szabadságokat Magyarországon, miközben Brüsszelben is megpróbálja blokkolni a fontos közös döntéseket, ezzel hátráltatva az EU egységes működését.

Az Európai Bizottság nemcsak verbális figyelmeztetéseket fogalmazott meg, hanem több ízben elindította a 7-es cikkely szerinti eljárást, amely a tagállamok jogállamisági megsértése esetén a legsúlyosabb uniós szankciók alkalmazását teszi lehetővé. Az elmúlt években bevezetett pénzügyi szankciók, illetve a többmilliárd eurós uniós támogatások megkurtítása nem csupán büntetésként, hanem kísérletként is szolgál arra, hogy Magyarországot visszavezessék a demokratikus normák útjára. Ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban egyre erősödik az az álláspont, amely az Orbán-kormánnyal szembeni még keményebb, akár radikálisabb szankciókat is támogatná, beleértve az uniós támogatások teljes felfüggesztését, valamint a magyar kormány szavazati jogának korlátozását vagy akár megvonását az uniós döntéshozatalban.

Orbán Viktor azonban ezeket a fenyegetéseket és kritikákat következetesen elutasítja, és Magyarországot a „szuverenitás védelmének” zászlóvivőjeként állítja be, miközben egyre inkább elszigetelődik az európai politikai közösségtől. Egyre ritkábban vesz részt személyesen uniós csúcstalálkozókon, és külpolitikai lépései, például az Oroszországgal való szoros együttműködés, tovább távolítják hazánkat a nyugati értékektől. Ez a politikai izoláció nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését rontja, hanem hosszú távon súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel is járhat, hiszen az uniós támogatások nélkülözhetetlenek az ország fejlődése szempontjából.

Összességében az Európai Unió és Orbán Viktor kormánya közötti konfliktus mélyebb válságot jelez az EU jövője szempontjából is: egy olyan tagállam, amely szándékosan megkérdőjelezi az uniós alapértékeket, komoly próbatétel elé állítja a közösség egységét és fenntarthatóságát.

Az orosz kapcsolat és az energiafegyver: Magyarország útkeresése vagy Putyin stratégiai szövetsége?

Magyarország energetikai függősége az orosz energiahordozóktól mára nemcsak gazdasági kérdés, hanem súlyos geopolitikai kockázat is. Az ország gázimportjának mintegy 85–90%-a származik Oroszországból, ebből jelentős rész a 2020-ban átadott TurkStream vezetéken érkezik, amely közvetlenül a Fekete-tengeren keresztül szállít gázt Magyarországra, megkerülve Ukrajnát. Ez a beruházás 4,5 milliárd eurós költséggel készült el, és évek óta Magyarország és Szerbia közös energiaprojektjeként fut, miközben az EU több tagállama ezt a lépést az orosz agresszió fényében problematikusnak tartja.

Orbán Viktor kormányfő határozottan ellenezte az Európai Unió azon tervét, amely szerint 2027-ig minden tagállamnak fokozatosan csökkentenie kellene az orosz gáz és cseppfolyósított földgáz importját, hogy az EU energiaellátása biztonságosabbá és diverzifikáltabbá váljon. Az EU 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbanását követően fogadott el egy energiastratégiát, amelynek célja az orosz energiahordozóktól való függetlenedés, a megújuló energiaforrások bővítése, valamint az alternatív gázbeszerzési útvonalak kiépítése.

Ehelyett Magyarország 2023-ban bejelentette, hogy új, Szerbián keresztül vezető olajvezetéket tervez építeni a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőjéből származó orosz nyersolaj importjának fenntartására. Ez az új vezeték több száz millió eurós beruházás, amely közvetlenül ellentmond az EU szankciós politikájának, és aláássa a közös európai energiastratégiát, valamint a nyugati szolidaritást, különösen az Ukrajnával szembeni orosz agresszió kontextusában.

Ez az orosz energiafüggőség „energiafegyverré” válhat, amelyet Putyin Oroszországa egyre tudatosabban használ politikai nyomásgyakorlásra, elsősorban a kelet-közép-európai országok, így Magyarország irányában. 2022-2024 között az orosz gázszállítások rendszeresen ingadoztak, és Moszkva többször is gázszállítási korlátozásokkal fenyegetett vagy valósított meg, így a magyar gazdaság és lakosság kiszolgáltatott helyzetbe került.

Fontos megjegyezni, hogy Magyarországnak nem kellene ebbe a függőségi helyzetbe ragadnia. Az Európai Unió több tagállama – például Lengyelország, Németország vagy Franciaország – már aktívan diverzifikálja energiahordozó-forrásait: növeli a megújuló energiák részarányát, fejleszti az LNG-terminálokat, és több irányból importál gázt. Az LNG-piac bővülése révén ma már például az Egyesült Államokból, Katarból vagy Norvégiából is elérhető a cseppfolyósított földgáz, amely révén Magyarország energiaellátása biztonságosabbá tehető.

Az EU 2024-ben 15 milliárd eurós alapot hozott létre az energiafüggetlenség elősegítésére, amelyből Magyarország is részesülhetne, ha hajlandó lenne politikailag és gazdaságilag eltávolodni az orosz forrásoktól. E helyett azonban Orbán kormánya ragaszkodik a putyini energiaszövetséghez, ami nem csak a magyar érdekekkel áll szemben, hanem az egész európai közösség egységét és biztonságát is veszélyezteti.

Összefoglalva, Magyarország jelenlegi orosz energiafüggősége nem elkerülhetetlen sors, hanem tudatos politikai választás, amely hosszú távon nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit, viszont megerősíti Putyin geopolitikai stratégiáját, és gyengíti az EU egységét és ellenálló képességét az orosz agresszióval szemben.

Mit jelent mindez a magyar társadalomnak – és Európának?

Az elmúlt években Magyarországon drámai módon szűkül a civil társadalom mozgástere, és a független média helyzete válságossá vált. A kormányzat szisztematikusan korlátozza a gyülekezési jogot, megfélemlíti az ellenzéki hangokat, és ellehetetleníti a kritikus vélemények nyilvánosságra jutását. Ez a folyamat nem csupán egy-egy politikai döntést vagy jogszabályt érint, hanem az egész demokrácia gyökerét fenyegeti Magyarországon.

A véleménynyilvánítás szabadságának ilyen mértékű korlátozása és az állampolgári jogok folyamatos csorbítása nem pusztán elméleti veszély: közvetlenül gyengíti az állampolgárok részvételét a demokratikus folyamatokban, aláássa a politikai pluralizmust, és a társadalmi bizalmat. Ez a folyamat hosszú távon egy autoriter állam felé vezeti az országot, amelyben a hatalom nem az alkotmányos szabályokon, hanem a félelem és kényszer eszközein alapul.

Ezzel párhuzamosan az orosz energiafüggőség fenntartása további komoly kockázatokat hordoz. Ez a függőség nemcsak gazdasági, hanem politikai zsarolás eszköze is lehet, amely a magyar társadalom jólétét, energiaellátásának biztonságát és gazdasági stabilitását veszélyezteti. Mindez egy olyan nemzetközi helyzetben történik, amikor Európa keleti határain háború dúl, és a közös uniós szolidaritás elengedhetetlen az agresszió visszaszorításához.

A társadalmi és politikai helyzetet súlyosan árnyalja a korrupciós ügyek tömege és a közpénzek magánzsebekbe való eltűnése. Az Európai Unió csalás elleni hivatala, az OLAF több jelentést is készített, amelyek bizonyítják, hogy uniós forrásokat – sok esetben az Orbán-kormányhoz köthető cégeken keresztül – szabálytalanul és átláthatatlan módon használnak fel Magyarországon. Ezek a jelentések rávilágítanak a közpénzek elherdálására, és arra, hogy a kormányzat rendszerszinten épít ki ügyes pénzügyi és politikai hálózatokat, amelyek célja a hatalom megtartása és a gazdasági előnyök koncentrálása egy szűk kör kezében.

Az Európai Ügyészség (EPPO), amely az uniós csalások kivizsgálására jött létre, szintén vizsgálja Magyarországon az uniós forrásokkal kapcsolatos visszaéléseket. Ugyanakkor Magyarország – Orbán Viktor vezetésével – az Európai Ügyészséghez való csatlakozást eddig elutasította, és nem járul hozzá, hogy az EPPO teljes körűen működhessen az országban. Ez a lépés megkérdőjelezi a magyar kormány elkötelezettségét az átláthatóság és a korrupció elleni küzdelem iránt.

Az Orbán-kormány részéről gyakran hallhatjuk a Brüsszel elleni szóbeli csatákat, amelyek egyik fő célja a figyelem elterelése a kormányzatot érintő súlyos korrupciós ügyekről, az EU-s támogatások visszaélésszerű elsikkasztásáról, és a közpénzek magánzsebekbe való áramlásáról. Ezzel a taktikai kommunikációval igyekeznek megerősíteni saját táborukat, miközben a valóságban számos demokratikus normát és átláthatósági elvet sodornak veszélybe.

Európa egésze számára mindez súlyos figyelmeztetés: az egyik tagállam nemcsak hogy eltávolodik az EU alapvető értékeitől — mint a jogállamiság, a szabadságjogok és a demokratikus normák –, hanem egyre inkább egy geopolitikai ellentábor részévé válik, amely megkérdőjelezi az európai integráció jövőjét és egységét.

Az Európai Uniónak nemcsak diplomáciai figyelmeztetéseket kell megfogalmaznia, hanem határozott, következetes és példátlan lépéseket kell tennie a demokratikus alapelvek és az uniós értékek védelmében. Enélkül a közös európai projekt és a kontinentális béke alapjai kerülnek veszélybe. Az unió csak akkor maradhat erős és hiteles közösség, ha megakadályozza, hogy egyetlen tagállam – politikai vagy gazdasági érdekből – aláássa azokat az alapokat, amelyekre a közös Európa épült.

Miért kell erről beszélni, és miért van szükség gyökeres változásra?

Amikor Magyarországon a demokrácia alapjai folyamatosan erodálódnak, a civil társadalom és a független média térnyerését egyre inkább korlátozzák, a gyülekezési jogot megsértik, miközben a hatalom fenntartja az orosz energiára való veszélyesen nagy függést, nem maradhatunk közömbösek. Ez nem csupán politikai vita tárgya: a magyar emberek alapvető jogainak és szabadságának kérdése áll a tétben.

A magyar társadalom egy jelentős része már elhagyta az országot – az elmúlt évtizedben több százezren menekültek el a jogbiztonságot nélkülöző, korrupt rendszer elől. Statisztikák szerint 2010 és 2020 között több mint 400 ezer magyar, főként fiatal és magasan képzett ember, választotta az Európai Unió más országaiban biztosított szabadságot és lehetőségeket. Ez a kivándorlás súlyos csapás az ország gazdasági és szellemi erejére.

Akik maradtak, gyakran tehetetlennek érzik magukat a politikai nyomás, a félelem és a mindent átható korrupció miatt. A független média ellehetetlenül, a civil szervezetek működését megnehezítik vagy ellehetetlenítik, miközben a kormányzat átláthatatlanul osztja szét az uniós forrásokat.

Orbán Viktor politikája egyre inkább eltávolítja Magyarországot az európai értékektől és normáktól. Az Európai Unió elítéli a jogállamiság aláásását, a korrupciót és az állami hatalom demokratikus korlátainak lebontását. Az energiafüggőség fenntartása az orosz gáztól nem csupán gazdasági, hanem geopolitikai veszély is: Oroszország fegyverként használja ezt az Ukrajnában folytatott agresszió mellett, megosztva és gyengítve Európát.

Nem csatlakozni az Európai Ügyészséghez, amely az uniós források átlátható felhasználását ellenőrzi, tovább erősíti a korrupciót és a visszaéléseket. Az OLAF jelentései sorra dokumentálják a közpénzek magánzsebekbe vándorlását, miközben Orbán a nyilvánosság előtt verbális csatákkal próbálja elterelni a figyelmet ezekről a súlyos problémákról.

Ez a helyzet nem csak Magyarország problémája, hanem egész Európa számára kihívás. Ha egy tagállam elszakad az uniós értékektől, az az egész közösség egységét gyengíti. Az EU egységének és értékeinek megőrzése érdekében elengedhetetlen, hogy minden tagországban biztosítsák a jogállamiságot és az emberi jogokat.

Orbán Viktor fasisztoid rendszere nem átmeneti állapot, hanem egy mélyen beágyazott, autoriter hatalomgyakorlás, amely hosszú távon ellehetetleníti Magyarország fejlődését, szabadságát és nemzetközi megítélését.

Gyökeres változásra van szükség. Nem elegendő apró korrekciók vagy lassú reformok, a jelenlegi hatalom lebontása és egy valódi rendszerváltás a tét. Ezért nem mindegy, kik vezetik majd ezt a változást, kik állnak az új kezdet élén.

A jövő vezetőinek elkötelezettnek kell lenniük a jogállamiság, az emberi jogok és a demokratikus értékek iránt. Olyan vezetők kellenek, akik képesek valódi átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosítani, megállítani a korrupciót, és visszaállítani a polgárok bizalmát az állam intézményeiben.

Magyarország jövője nem a keleti diktatúrák vagy autokratikus szövetségek befolyása alatt állhat. Nem az orosz vagy a türktanáccsal kötött kapcsolatok, és nem Kína modellje jelentheti a kiutat. A magyar társadalom és Európa csak akkor lehet erős és szabad, ha ezeknek az értékeknek a védelmében összefogunk, és nem engedjük, hogy hatalmi érdekek aláássák közös jövőnket.

A hallgatás bűnrészesség. Magyarország polgáraiként és az EU tagjaiként nem engedhetjük meg, hogy szabadságunk és demokráciánk tovább gyengüljön. Most van itt az ideje, hogy ne csak beszéljünk, hanem cselekedjünk – hogy megvédjük azt, ami még megvédhető.

-000-

Csak az ember olvas – de vajon meddig még?

Olvasni? Minek is? Nem hoz hasznot, nem termel profitot, nem trendi. Nem lehet vele követőtábort építeni, nem lehet tőle szponzorált tartalmat posztolni, és főleg: nem lehet közben azonnali visszacsatolást kapni. Hiszen az olvasás lassú. Csendes. Időt és türelmet kíván. Ráadásul: gondolkodni kell közben. Márpedig ez manapság sokak szemében fárasztó, sőt: gyanús tevékenység.

Ma könnyebb görgetni, röhögni, felejteni. Az algoritmus kiszolgál, nem kérdez vissza, nem zökkent ki, csak lapátolja elénk az egyszerű, rövid, agyonfilterezett tartalmakat. A könyv ezzel szemben nem világít, nem sípol, nincsenek rajta értesítések, és főleg: nem csinálja helyettünk a munkát. Magunknak kell kibogozni a mondatokat, értelmezni a szöveget, kontextusba helyezni a gondolatokat. Ez már-már forradalmi tett – egy korban, ahol a gyorsfogyasztás a norma.

De sebaj! A nemzet bölcs vezetői – felismerve a kor szellemét – nem könyvtárakat, nem olvasóköröket, nem művelődési házakat fejlesztenek. Helyettük: kocsmákat. Mert az ország, ahol élünk, most épp sört kér, nem szellemet. Egy korsó világost – nem világosságot. Hárommillió forint per falusi söntés, hogy minden poros határszéli településen biztosítva legyen a „kulturált szórakozás” legújabb formája: az államilag támogatott poháremelés.

És közben? Csendben elhalnak könyvtárak. Elfáradnak pedagógusok. Szétfoszlanak közösségek. Az olvasás, az értő beszélgetés, a kritikus gondolkodás – ezek a demokrácia alapkövei – egyre inkább luxuscikké válnak. Nem elérhetetlenek – csak épp senkit nem érdekelnek.

Mert mi a menőbb ma: kérdezni, vagy odaszólni? Értelmezni, vagy pörögni? Vitázni, vagy megosztani egy frappáns, dühös mémes mondatot? Egyre kevesebben ismerik a különbséget a vita és a veszekedés között. A vélemény és a tudás között. A szabadság és az önzés között.

És ha valaki mégis próbálkozik? Elmond egy összetettebb gondolatot? Rögtön megkapja: „okoskodik”, „tudálékos”, „túl bonyolultan beszél”. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kultúra szó gyanús. Hogy az intelligencia nem tiszteletet, hanem ellenszenvet vált ki. Hogy a könyv – tárggyá silányult. Polcdísz, dizájnelem, hangulatfaktor egy „művelt” enteriőrben.

Pedig az olvasás nem luxus. Nem úri hóbort. Nem valami „alternatív” elfoglaltság a különcöknek. Hanem: túlélési stratégia. Kapaszkodó. Térkép. Ahhoz, hogy megértsük, honnan jövünk, és hova tartunk – és legfőképp: hogy mi történik velünk éppen most.

Mert nézzünk csak körül: hol épül ma kultúra ebben az országban? Hol jelenik meg az érték? Nem a közművelődés tereiben – hanem a vendéglátóiparban. Ahol már maga a szó is eltorzult: nem vendégként látjuk a másikat, hanem piaci célpontként. A kultúra pohár fenekén ül. Ott talán még megvillan valami emlék – egy idézet, egy gondolat, egy régi tanár arca, egy könyv, amit valaha szerettünk.

De aztán jön a következő kör. És valahogy mindig arra iszunk, amit elvesztettünk. Vagy amiről lemondtunk.

Az állam pedig nem azt mondja: tanulj, olvass, kérdezz! Nem! Azt mondja: „Nyiss kocsmát!” A kultúra ugyanis nem a párbeszéd, az irodalom, a tanár, a könyvtáros – hanem egy kivilágított neonfelirat a falu közepén: „Happy Hour minden nap!”

A kultúra tehát nem a tanár, aki heti hat napon készül órára – hanem a pultos, aki emlékszik, ki mivel tartozik. Nem a könyvtáros, aki önerőből tart életben egy kis olvasóklubot, hanem a kocsmáros, aki lehívhatja a támogatást, hogy korsóban jöjjön a nemzeti összetartozás.

A könyv csendet kér. A kultúra figyelmet. Ma ez luxus. „Nincs időm olvasni” – mondja az, aki napi három órát bámulja a telefon képernyőjét. És ha valaki mégis olvas, azt is szégyellni kell. „Okoskodik.” „Szövegeli.” „Túl sokat tud.” Ez ma nem erény, hanem hiba. Ma a hülyeség autentikus, a tudás gyanús.

A történelem tanít: nem mindig tankokkal nyomják el a szellemet. Elég hozzá egy korsó sör, egy lapos képernyő, és egy társadalom, amely már nem kíváncsi. Amely nem akar többet. Amely már csak „feldolgozni akarja a napot”, nem megérteni.

De ne aggódjunk. Legalább lesz hová bemenni este. A falu új kocsmájában, amit az unió pénzéből húztak fel, ott lesz a vadonatúj hűtőpult, a LED-világítás, talán még darts is. A sarokban ott porosodik majd pár könyv, amit a közmunkás hozott át a bezárt könyvtárból. Nem fogja őket kinyitni senki. De legalább tanúk maradnak. Némán figyelmeztetnek majd: valaha volt itt egy másik ország. Egy másik világ. Egy másik ember.

Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Egyre kevesebbet beszélnek. Egyre kevesebbet gondolkodnak. Viszont egyre többet cseverésznek. A szaggatott farmer sem olcsó, mégis többen sétálnak lyukas dizájner nadrágban, mint akik könyvet tartanak a kezükben. Pedig a könyvnél nincs jobb vitamin: a könyv az agy vitaminja.

Ahol a könyvtár haldoklik, ott a demokrácia is tüdőgyulladást kap.

-000-

Az utóbbi hónapok magyar belpolitikai életének egyik legmeghatározóbb és legmegosztóbb jelensége Magyar Péter színrelépése. Olyan szereplő lépett színre, aki belülről ismeri a rendszer működését, mégis kívülről ostorozza azt. Fellépése reményt ébresztett sokakban, másokban viszont gyanakvást és kritikát. Vajon valódi paradigmaváltást hozhat egy olyan ember, aki korábban maga is a hatalom kiszolgálója volt? Lehet-e hitelesen rendszert váltani anélkül, hogy világosan megneveznénk, mit jelent maga a rendszer? Felmerül tehát a kérdés: Magyar Péter politikai kaméleon vagy valódi rendszerváltó vezér? A válasz nem csupán az ő személyes múltjának és jelenlegi szerepvállalásának megítélésén múlik, hanem azon is, hogyan viszonyul a közvélemény a politikai következetességhez, a hatalmi reflexek újratermeléséhez, és a demokratikus elvekhez.

„Teljesen mindegy, hogy demokrácia vagy jogállam. Nem szeretem ezeket a szavakat, teljesen feleslegesek.”¹ Ez a kijelentés nem egy populista autokrata szólamgyűjteményéből származik, hanem egy olyan közéleti szereplő szájából, akit ma sokan a rendszerkritikus ellenzék hírnökeként, sőt: új reménysugaraként ünnepelnek. De a gondolkodó emberben felmerül az a kétely, hogy ki küldte ezt az embert és miért?

Magyar nem egyszerűen kritizálja az ellenzéket – elutasítja annak egészét, mint „óellenzéket”, mintha egy alig leplezett narratívát ismételne: a Fidesz a kisebbik rossz, a baloldal az igazi áruló. Ez a gondolatmenet ismerős, hiszen ez a NER logikája: a rendszer maga tökéletlen, de az alternatívák bűnösebbek, gyengébbek, veszélyesebbek. Azzal, hogy Magyar ezt a gondolatot megerősíti, akaratlanul is azt a benyomást kelti, hogy nem a rendszer megdöntésére, hanem újrafazonírozására készül. Nem harcolni akar a NER ellen, hanem beleférni – csak tisztább arcéllel.

Az, hogy a kormányzati elit egyik belső embere, akinek karrierje és magánélete is mélyen beágyazódott a hatalom struktúráiba, hirtelen a „nép hangjává” válik, önmagában gyanúra adhat okot. De amikor ez a személy szinte semmilyen együttműködési hajlandóságot nem mutat a létező ellenzéki erőkkel, amikor a kritikája nem differenciál, hanem tarol és rombol, akkor az ember óhatatlanul arra gondol: talán a régi recept szerint új szereplőt kell bevezetni, hogy a rendszer újratermelje önmagát – más köntösben, más hangon, de ugyanazokkal az alaptörvényekkel.

Mert mi történik akkor, ha a választók valóban elfordulnak az „óellenzéktől”, de nem a rendszer logikája, hanem annak szereplői miatt? Ha elegük van a régi arcokból, de a rendszer alapját – a centralizált hatalom, az orbáni populizmus, a manipulált nyilvánosság és az egyéni megváltók kultusza – továbbra is elfogadják, csak éppen más vezetővel? Ebben az esetben Magyar Péter nem a változás ígérete, hanem a változás illúziója.

A valódi rendszerváltás nemcsak új arcokat, hanem új gondolkodásmódot kíván. Nem elég új zászlót emelni, ha alatta ugyanazok a hatalmi reflexek és cinizmusok dolgoznak. Magyar Péter a mai napig nem adott világos választ arra, kikkel és milyen alapon kíván együttműködni. Az ellenzéket elutasítja, a Fideszhez fűződő múltját relativizálja, a rendszer bűneit gyakran csak „módszertani hibaként” kezeli. Így a kérdés nem az, hogy ki ellen küzd, hanem az: valójában kinek az érdekében beszél?

Magyar Péter neve néhány hónap alatt ismertté vált, politikai szerepvállalása pedig lavinaként indult el – de kérdés, hogy ez a lavina nem temeti-e maga alá a demokratikus elveket, a politikai következetességet és a szellemi tisztességet.

A Magyar Péter-jelenség: a bűnbánó belső ember mítosza

Magyar Péter sokak számára a változás ígéretét testesíti meg – noha talán inkább illúzióját. Az ellenzéki oldalon rég nem látott népszerűséggel robbant be, szókimondó stílusa és „belső informátor” szerepe miatt. A rendszer belülről jövő kritikája – különösen ha az elhagyott elit tagjától érkezik – mindig mágneses erővel bír. Az emberek ösztönösen többre tartják a megtért bűnöst, mint a következetes igaz embert.

2023 őszén Magyar Péter végleg kiszorult a fideszes elitből. Egyik utolsó, szimbolikus lépésként kizárták a Gulyás Gergely által alapított „Stádium Klub”-ból – egy szűk, exkluzív körből, ahol Balog Zoltántól Novák Katalinig sok fontos NER-szereplő megfordult. A kizárás nemcsak politikai, hanem személyes szakítást is jelentett, barátsága Gulyással is ekkor végleg megromlott. Amikor Magyar jelezte: a nyilvánossághoz fordul, Gulyás nevetve felelt: „Senkit sem fog érdekelni.”

De érdekelte. Magyar Péter a 2024-es év elején a közvélemény elé állt, és a belső kritikusból a nyilvánosság első számú kihívója lett. Ez a váltás azonban nem csupán hirtelen felismerés eredménye, hanem sérelmek, kizárások és hatalmi visszautasítások sorozata. Magyar tehát nem elvi alapon fordult szembe a rendszerrel – hanem akkor, amikor az őt is kiköpte magából.

Magyar Péter nem a semmiből érkezett. Ahogyan politikai előretörése sem spontán tömegmozgalom csupán – sokkal inkább következménye egy láthatatlan játszmának. Feltehető, hogy a mögötte álló háttértámogatás jelentős részben a Fideszen belüli kiábrándult, pozícióvesztett elitből érkezhet. Talán az az üzleti réteg támogatja, akik a jelenlegi gazdasági hatalmi hálózat leváltásában érdekeltek.

A Magyar Péter-jelenség kétségtelenül egy valós társadalmi igényre reflektál: a politikai megújulás, a korrupciótól és cinizmustól mentes közélet iránti vágyra. Az Orbán-rendszer több mint egy évtizedes uralma alatt kiépült egy olyan politikai struktúra, amely sokak számára már nem pusztán ideológiailag, hanem morálisan is elfogadhatatlanná vált. Ugyanakkor az ellenzéki oldal széttagoltsága, identitásválsága és hitelességi problémái miatt képtelen volt hiteles alternatívát felmutatni.

Ebben a helyzetben tűnt fel Magyar Péter, aki radikálisan más stílust képvisel: kemény, direkt, populista és médiaképes. Végső soron azonban a kérdés az, hogy ez a „másfajta” hang valódi változást ígér-e, vagy csupán újracsomagolt formában kínálja fel ugyanazt a hatalmi logikát, amely ellen fellépni ígérkezett. Mert ha a változás pusztán retorikai, és nem értékalapú; ha az új vezető is a félelemre, megosztásra, manipulációra épít; ha ő sem vallja be, mi a valódi véleménye súlyos nemzeti kérdésekben – akkor valójában nem alternatívát kínál, hanem ugyanannak a hatalomgyakorlási mintának egy új kiadását.

Demokrácia nem születik meg azáltal, hogy valaki megsértődik, és bosszút esküszik. A demokratikus kultúra szellemi műhelyekből, elvi vitákból, hiteles képviseletből és konszenzusos intézményépítésből fakad. Magyar Péter politikai vállalkozása e szempontból sokkal inkább emlékeztet egy dinamikus, gyorsan reagáló vállalkozásra, mint egy hosszú távon is fenntartható köztársasági elképzelésre.

Identitáscsere a nyilvánosság színpadán

Magyar Péter története első pillantásra akár megindító is lehetne: egy rendszerhez közel álló ember kiábrándul, majd a társadalmi felelősség hívására színre lép. A gond ott kezdődik, amikor ennek az új politikai identitásnak a körvonalai nemhogy homályosak, hanem következetesen ellentmondásosak. A Partizánnak adott interjújában úgy jellemzi magát, mint „ízig-vérig jobboldali embert”, akinek családja mindig is a nemzeti oldalon állt, és ez „soha nem fog megváltozni.” Majd néhány héttel később a Spinoza Házban, egy baloldali-liberális közegben – nyilván tisztában lévén a közönséggel – már liberális fiatalként emlékezik vissza arra, hogy Demszky Gábor posztere lógott a tinédzserszobája falán.

Ez a politikai átváltozás nem új jelenség a magyar történelemben Magyar Péter viszont egyfajta ideológiai kaméleonként viselkedik: aki épp annak mutatja magát, akit a hallgatóság szeretne látni. Ez nem csak erkölcsi, hanem politikai veszély is: ha valaki egyszerre ígér rendet a jobboldalnak és szabadságot a baloldalnak. Az ilyen identitásváltások hosszú távon hitelességi válsághoz vezetnek, és kérdésessé teszik, kinek az érdekeit képviseli valójában

A háborúról hallgatni: számítás vagy gyávaság?

Az orosz-ukrán háborúhoz való viszonya szintén sokat elárul. Magyar Péter nyilvánosan kijelentette, hogy sem fegyvert, sem katonai segítséget nem nyújtana Ukrajnának. Amikor viszont arról kérdezték, hogy mi az őszinte véleménye a háborúról, azt felelte: nem mondhatja el, mert elfordulnának tőle a támogatói. Ez a mondat egyetlen szóval jellemezhető: megalkuvás.

Egy közéleti szereplőnek, aki politikai vezető akar lenni, nem szabadna öncenzúrát gyakorolnia a népszerűség reményében. Ha valaki fél attól, hogy az igazság – vagy akár csak a saját véleménye – népszerűtlen, az nem lehet a köz bizalmára méltó. A politikai bátorság abban áll, hogy valaki képes vállalni a nézeteit akkor is, ha az veszteséggel jár. Az a vezető, aki már a kezdetektől kalkulál a hallgatással, vajon mire lesz képes, ha hatalmat kap? Aki morális kérdésekben hallgat, az nemcsak politikailag számító, hanem emberileg is távol áll a felelős vezető eszményétől.

A szavak súlya és üressége

A demokrácia és a jogállam fogalmainak elutasítása riasztó jel. Magyar Péter szerint ezek a szavak „teljesen feleslegesek”. Egy valódi demokrata soha nem mondana ilyet. Ezek a kifejezések nem üres politikai díszletek, hanem a modern társadalmak működésének alappillérei. Aki ezek szükségtelenségét hirdeti, az vagy nem érti, vagy tudatosan bomlasztja a demokratikus rendet – mindkét esetben súlyos veszélyt jelent a közéletre nézve.

Aki a szavakat kiüresíti, az előbb-utóbb a valóságot is manipulálni kezdi. A történelem során a demokrácia elutasítása mindig a zsarnokság előszobája volt. Magyar Péter szavai nem csupán meggondolatlanok: árulkodóak. Mögöttük nem egy új politikai kultúra csírája, hanem a hatalomgyakorlás régi reflexei sejlenek fel.

Ez a fajta politikai átváltozás nem ismeretlen jelenség, de komoly erkölcsi kérdéseket vet fel. Az igazán hiteles politikai szereplők nem a közönség elvárásaihoz szabják a nézeteiket, hanem saját meggyőződésük alapján vállalják az álláspontjukat – akkor is, ha ezért támadások, kirekesztés vagy kudarc éri őket.

A kérdés tehát nyitott: vajon Magyar Péter valóban új fejezetet nyit a magyar közéletben – vagy csak új díszlettel játssza tovább ugyanazt a hatalmi drámát?

Erdély: menetelés vagy meghódítás?

Az „Erdély-menetelés” Magyar Péter politikai kampányának egyik szimbolikus momentuma lett volna – ha nem vált volna inkább kudarcának metaforájává. A közvéleményben megjelenő kép az volt, hogy Magyar a nemzeti egység, a Kárpát-medencei magyarság képviselete és egyesítése jegyében kel útra. A valóság azonban árnyaltabb – és sokkal inkább a megosztás, mint az egység logikáját követte.

Magyar Péter valójában nem Erdély „meghódítása” nélkül tért volna vissza, hanem annak kettészakítása árán. Az ott élő magyarokat – burkoltan vagy nyíltan – arra kívánta kényszeríteni, hogy válasszanak a régi, orbánista Fidesz és az általa képviselt „újfidesz”, a nemzeti színeket viselő, de tartalmában kiüresített formáció között. E szándéka azonban kudarcba fulladt. Az RMDSZ – minden politikai kettőssége és opportunizmusa ellenére – nem állt be Magyar mögé, sem hivatalosan, sem informálisan.

Ez a diplomatikus távolságtartás különösen érzékenyen érinthette Magyar Pétert. Egyértelműen diadalmenetet várt: hogy az út porától fáradtan belépve a székely városok főtereire, a nép majd kitárja előtte a karját. Ez azonban nem történt meg. A valóságban inkább egyfajta visszautasítás, politikai „kikosarazás” zajlott – aminek a következménye az lett, hogy sértett, frusztrált és dacos hangon kezdett nyilatkozni.

Jellegzetes példája ennek a következő mondata, amely látszólag békülékeny, valójában indulattal teli: „Mi nem haragszunk, nincs bennünk tüske.” Az ilyen kijelentés pszichológiai dinamikája régóta ismert: ha valaki így fogalmaz, az szinte mindig az ellenkezőjéről árulkodik. Aki valóban nem sértett, annak nincs szüksége erre a védekező gesztusra. Magyar Péter haragszik. A tüske, amelyről azt állítja, nincs benne, valójában mélyen beágyazódott, és egyre jobban szúrja.

Ez a sérelem nem csupán személyes. Magyar számára Erdély volt a szimbólum: a nemzeti identitás, az összmagyarság lelki otthona. A kudarc itt – nem más, mint egy mitikus szerep elutasítása. Nem lett belőle vezér, nem koronázták meg a határon túli magyarok bizalmával. Ez az interjúkban egyre gyakrabban megmutatkozó pökhendi, irritáló stílusban is visszatükröződik: az önkritika hiánya, az önérzetes támadások, a lekezelő hárítás mind-mind a meg nem értettség dühét közvetítik.

Végszó: arcok mögött az elvek

A magyar közélet hosszú ideje szenved attól, hogy személyekbe vetett hitek uralják az értékrendek, elvek és programok helyét. Magyar Péter népszerűsége is ennek a hiánynak a következménye. A kiábrándult választók nem új politikai víziót keresnek, hanem új arcot, akiben talán bízni lehet. De az arc nem elég. Sőt: ha az arc mögött nincs koherens gondolkodás, meggyőződés és felelősség, akkor csak újabb csalódás vár ránk.

Magyar Péter pillanatnyi tünemény, egy politikai vágykép, amely épp olyan gyorsan oszolhat szét, mint ahogy feltűnt. Sokan hiszik, hogy Magyar Péter új rendszert hozhat, azonban sokkal valószínűbb, hogy csak új szereplő kerülne ugyanabba a játéktérbe. Mert a magyar társadalom többsége nem szabadságot, hanem rendet keres. Nem demokráciát, hanem erősebb, igazságosabb vezért.

A „másik Fidesz” iránti vágyódás mutatja, hogy nem új világot akarunk – csak új arcokat a régi struktúrákban. Ebben az értelemben Magyar Péter nem forradalom, hanem restauráció – új színekben, de a régi logika mentén. Magyar Pétert nem elsősorban a demokrácia és a jogállamiság hiánya zavarja, hanem az, hogy a közpénzből származó magánvagyonok túlnyomórészt a Fidesz belső magjához kerültek. Kritikájának fókusza nem az önkényuralom rendszerszintű elutasítása, hanem az erőforrások újraelosztása – vagyis nem a hatalom természete, hanem annak kedvezményezettjei. Ez alapvető különbség a valódi rendszerváltókhoz képest. Magyar Péternek nem az a gondja, hogy a rendszer autoriter, hanem az, hogy nem ő áll a csúcsán. Amit kínál, az nem rendszerváltás, csupán szerepcsere – ugyanabban a játszmában, ugyanazokkal a szabályokkal.

A Tisza Pártnak nincs valódi programja. Az, amit programként kommunikálnak, nem több populista jelszavaknál és általános közhelyeknél. Egy politikai programnak világosan kell megmutatnia, hogy a párt milyen értékeket képvisel, milyen célokat akar elérni, milyen eszközökkel és miért. A Tisza Párt esetében ezek a lényegi kérdések megválaszolatlanok maradnak. Ez nem csupán hiányosság, hanem politikai kockázat: aki nem határozza meg önmagát, azt majd mások határozzák meg. A hatalomvágy program nélkül önmagában nem újító erő, legfeljebb új arc.

Nem alaptörvény kell, hanem alkotmány.

Olyan, amelyet valódi társadalmi vita előz meg, és amely a nép akaratából születik – nem egy párt önkényéből. A köztársasági elnököt ne a parlamenti többség válassza, hanem a nép. Ez az államfő nem dísznek van, hanem a nemzet egységét testesíti meg – legalábbis így lenne helyes.

És erről – erről – Magyar Péter hallgat. Semmit nem mond a rendszer alapjairól. Ez nem új politikai kultúra. Ez legfeljebb új szereposztás a régi színpadon.

Nem a Tisza az első politikai erő, amely program nélkül kér felhatalmazást. A Fidesz is hasonlóképpen, konkrétumok nélkül, szimbólumokra és mítoszokra épített, s a választók jelentős része nem döntött, hanem hitt. A politikai hovatartozás sokak számára valláspótlékká vált: az igazság helyett az identitás számított. Látó szemmel világtalanul, halló füllel, de süketül mentek a szavazófülkékbe.

Lehet, hogy Magyar Péter az, aki először törte meg a NER hegemóniáját egy új, lendületes kommunikációval. De lehet, hogy ő csupán a rendszer belső válságának egyik tünete – nem pedig gyógymódja. A politikai újrakezdéshez nem elég a harag és a keserűség. A valódi megújuláshoz bátorság, elvhűség és a közösség iránti alázat kell.

Egy hiteles politikai erő nem populista szólamokat ismételget. Nem próbál népviseletbe bújva népszerűséget szerezni, mert egy városi ember így csak karikatúrájává válik önmagának. De a hívek többsége nem az eszmei tartalmat, nem a valódi értéket keresi – hanem azt, aki azt mondja, amit hallani szeretnének. Ez azonban nem hitelesség, csak visszhang. És a visszhang sosem tud vezetni – csak követni.

Fél a hatalom – és nem ok nélkül

Az, hogy Orbán Viktor és rendszere a következő választásoktól tart, nem puszta feltételezés. A Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása, az egyre agresszívebb propagandatörvények, és az „idegen érdekekkel szembeni védelem” retorikája világosan mutatja: a rendszer védekezésbe fordult. A hatalom retteg attól, hogy a saját építményének repedései átszivárognak a társadalom tudatába, és a választópolgárok felismerik az igazságot: hazugságokra épült rendben élnek, ahol a tisztességnek és az őszinte szónak alig akad helye.

A „háborús veszély” állandó hangsúlyozása, az ukrán kémekkel való riogatás mind-mind egy olyan forgatókönyvet sejtetnek, amelyben a hatalom szükségállapotra hivatkozva igyekszik fenntartani autoriter uralmát. Nem elképzelhetetlen, hogy egy mesterségesen gerjesztett konfliktus lehetőséget ad majd Orbánnak azt mondani: háború van, és háború idején nincs választás. Ez lenne az utolsó lépés a demokrácia teljes felfüggesztéséhez.

Ady Endre már több mint egy évszázada figyelmeztetett arra, mi történik egy olyan országban, ahol a hazugság válik központi erővé:

„Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül – mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság – nem igaz. (...) Föltétlenül megkövezik azt, aki ezt hangosan megmondja, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. (...) Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.”²

Ez a száz évvel ezelőtti írás félelmetesen pontos látlelet a mai Magyarországról.

-000-

Az izraeli-gázai konfliktusról szóló beszámolókban sajnos gyakran találkozunk olyan hangokkal, amelyek mélyen torzítják a valóságot, és sokszor nyíltan antiszemita nézeteket közvetítenek. Fontos leszögezni: ezt a háborút nem Izrael kezdte el. A valóság az, hogy a Hamasz terrorszervezet rejtegeti katonai erőit civilek között – iskolákban, óvodákban, kórházakban –, így használva fel a saját embereit, gyerekeket, nőket és időseket védőpajzsként. Ezzel szemben Izrael nemcsak katonai célpontokat vesz célba, hanem sokszor előre figyelmezteti a gázai civileket, hogy elhagyják veszélyeztetett területeiket, hogy megóvják az életüket. Szívszorító, hogy a független médiák beszámolói szerint a Hamasz nemcsak hogy megakadályozza az emberek menekülését, de olykor saját lakosait lövi le, ha azok szembeszegülnek vele. Ebben a borzalmas konfliktusban a legnagyobb árat mindig a civil lakosság fizeti – akiket egyoldalú, félrevezető narratívák sokszor cserben hagynak. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a tényekből kiindulva lássuk a teljes képet, és ne engedjünk az indulatok és előítéletek rabjává válni.

*

Az elmúlt húsz évben immár ötödször tört ki véres háború a Gázai övezetben – ez a sűrűn lakott, mindössze 360 km²-es földdarab mára a Közel-Kelet egyik legforróbb és legtragikusabb pontjává vált. A 2023. október 7-én bekövetkezett Hamász-támadás, amely több mint 1300 izraeli – többségük civil – halálát okozta, újra fellobbantotta a konfliktus tüzét. A válaszcsapások, a halálos áldozatok növekvő száma, és a régió lakóinak katasztrofális életkörülményei drámai fényt vetnek a több mint hetven éve tartó izraeli–palesztin konfliktus megoldatlanságára.

A konfliktus történelmi gyökerei

A közel-keleti konfliktus gyökerei a 20. század első feléig nyúlnak vissza, de döntő fordulópontot jelentett Izrael Állam megalapítása 1948-ban. A második világháborút követően a világ közvéleménye mély megrendüléssel fogadta a holokauszt szörnyűségeit, amely során mintegy hatmillió európai zsidót gyilkoltak meg a náci Németország irányítása alatt. Ennek a tragédiának egyik következményeként megerősödött a nemzetközi támogatás egy önálló zsidó állam létrehozására.

Az 1948-ban kikiáltott Izrael azonban olyan földön jött létre, amelyet nem kizárólag a zsidók tartottak sajátjuknak. A palesztin arabok, akik már évszázadok óta ezen a területen éltek, saját nemzeti törekvéseikkel szembesültek a cionista mozgalom által megvalósított államalapítással. Az ENSZ 1947-es felosztási terve két különálló államot javasolt – egy zsidót és egy arabot –, ám ez a kompromisszum a térség arab országai és a palesztin lakosság nagy része számára elfogadhatatlan volt.

A függetlenség kikiáltását követően azonnal kitört az első arab–izraeli háború. Izrael győzelmet aratott, de a háborúnak súlyos humanitárius következményei voltak: mintegy 700 ezer palesztin arab menekült el vagy kényszerült elhagyni otthonát az újonnan létrejött állam területéről. Ezek közül sokan a szomszédos országokba vagy az izraeli fennhatóságon kívüli területekre, például a Gázai övezetbe menekültek, ahol generációkon keresztül menekülttáborokban éltek, sokszor remény nélkül a hazatérésre.

A PLO és a fegyveres harc: a terror árnyéka

Az 1967-es hatnapos háború után – amelynek során Izrael elfoglalta a Gázai övezetet, a Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, a Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet – a palesztin nemzeti mozgalom új lendületet kapott. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO), amelyet eredetileg 1964-ben alapítottak, az 1960-as évek végére egyre inkább a fegyveres ellenállás eszközeit választotta. A szervezet fő célja a palesztin állam létrehozása volt – kezdetben Izrael teljes felszámolása árán.

A PLO-hoz tartozó különböző frakciók – köztük a Jasszer Arafat vezette Fatah – a Közel-Keleten és azon túl is számos terrortámadást hajtottak végre. Ezek közé tartozott repülőgép-eltérítések, öngyilkos merényletek, robbantások és túszejtések. Az egyik legismertebb és legmegrázóbb esemény az 1972-es müncheni olimpián történt, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet 11 izraeli sportolót gyilkolt meg. A támadások célja az volt, hogy nemzetközi figyelmet keltsenek a palesztin ügy iránt, de egyben mélyen belevésték a palesztin mozgalmat a nemzetközi terrorizmus történetébe.

Izrael válasza a terrorcselekményekre egyrészt katonai megtorlások, másrészt szigorú biztonsági intézkedések bevezetése volt – ideértve az ellenőrzőpontokat, a hírszerzési hálózatok kiépítését és célzott likvidálásokat. A palesztin szervezetek tevékenysége ugyanakkor megnehezítette a politikai párbeszédet és a mérsékelt hangok érvényesülését is a palesztin oldalon.

A PLO 1988-ban hivatalosan elismerte Izrael állam létezéséhez való jogát, és az 1990-es években, különösen az oslói megállapodások idején, szerepet vállalt az autonóm palesztin területek irányításában. Ugyanakkor a korábbi évtizedekben elkövetett támadások és az azok nyomán kialakult bizalmatlanság máig meghatározó eleme a konfliktusnak – és hozzájárult a Gázai övezet elszigetelődéséhez is, különösen miután a Hamász 2007-ben átvette a hatalmat.

Az intifádák: lázadás és válaszcsapás

A palesztin–izraeli konfliktus egyik legmeghatározóbb időszaka a két intifáda, azaz „felkelés” volt, amelyek mély nyomot hagytak mindkét társadalomban.

Az első intifáda 1987 decemberében robbant ki a Gázai övezetben, miután egy izraeli teherautó palesztinokat gázolt halálra egy balesetben. A spontán utcai tiltakozások gyorsan általános felkeléssé szélesedtek az izraeli megszállás ellen. A mozgalmat nagyrészt fiatalok, civilek, diákok vezették, akik kődobálásokkal, sztrájkokkal és bojkottokkal tiltakoztak. Izrael válasza katonai erő volt, aminek következtében több ezer palesztin halt meg vagy sérült meg. A felkelés ugyanakkor nemcsak erőszakban nyilvánult meg: létrejött egy alsó szintű, önszerveződő palesztin társadalom, és megerősödtek olyan radikális mozgalmak is, mint a Hamász, amely ebben az időszakban alakult meg.

A második intifáda – más néven az al-Aksza intifáda – 2000-ben kezdődött, miután Ariel Saron, az izraeli ellenzék vezére látogatást tett a jeruzsálemi Templomhegyen. Ez az esemény hatalmas felháborodást váltott ki a palesztinok körében, és az összecsapások gyorsan eldurvultak. Ez a felkelés már sokkal véresebb és szervezettebb volt: palesztin fegyveresek, köztük a Hamász, rendszeres öngyilkos merényleteket hajtottak végre izraeli civilek ellen. Izrael viszont masszív katonai műveletekkel, kijárási tilalmakkal és a ciszjordániai biztonsági fal megépítésével reagált.

A második intifáda végére Izrael teljesen kivonult a Gázai övezetből (2005), lebontotta az ottani telepeit, és átadta az irányítást a palesztin hatóságoknak. Azonban a remélt béke nem következett be: a Hamász megerősödve került ki a felkelésből, és 2007-ben átvette Gáza feletti ellenőrzést. Ezzel a terület de facto különvált a Palesztin Hatóság által irányított Ciszjordániától – és kezdetét vette Gáza mai tragikus története.

A Gázai övezet és a Hamász hatalomátvétele

A Gázai övezet különleges státusza és politikai elszigeteltsége a 2000-es évek elején mélyült el. A második intifáda (2000–2005) után Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult a területről, felszámolva a zsidó telepeket, de megőrizve a teljes ellenőrzést a határok, a légterek és a tengeri hozzáférés felett.

2006-ban a palesztin parlamenti választásokat meglepetésszerűen a radikális iszlamista Hamász szervezet nyerte meg, ami feszültséget keltett a mérsékeltebb, világi Fatah mozgalommal, amely addig a Palesztin Hatóságot vezette. A politikai konfliktus hamarosan fegyveres összecsapásba torkollott, amelynek eredményeként 2007-ben a Hamász erőszakkal átvette a teljes ellenőrzést a Gázai övezet felett, míg a Fatah kizárólag Ciszjordániában őrizte meg hatalmát.

A Hamász hatalomra kerülését követően Izrael – biztonsági megfontolásokra hivatkozva – szigorú blokád alá vonta a Gázai övezetet, amelyhez később Egyiptom is csatlakozott. A blokád célja a fegyveres csoportok elszigetelése és a biztonsági kockázatok csökkentése volt, ugyanakkor súlyos gazdasági és humanitárius következményekkel járt a civil lakosság számára.

Azóta a Gázai övezet gyakorlatilag egy de facto enklávéként működik, félállami entitásként, elszigetelve a külvilágtól. Az itt élő mintegy kétmillió ember túlnyomó többsége menekült vagy menekültek leszármazottja, akiknek életkörülményeit súlyosbítja a munkanélküliség, az áram- és ivóvízhiány, valamint az egészségügyi rendszer romlása. A gyakori izraeli–gázai fegyveres összecsapások tovább rontják a helyzetet, és szinte lehetetlenné teszik a hosszú távú fejlődést.

Október 7. – egy precedens nélküli támadás

A Hamász 2023. október 7-i támadása – mely a jom kippuri háború 50. évfordulóján történt – megrázta Izraelt. A támadók nemcsak rakétazáport zúdítottak izraeli városokra, hanem földön is betörtek a határon át, és válogatás nélküli mészárlásokat hajtottak végre. Az izraeli hadsereg gyors és brutális válaszcsapásba kezdett: légicsapások, szárazföldi hadműveletek és totális ostrom sújtották Gázát. A civil áldozatok száma mindkét oldalon sokkoló, de különösen súlyos Gáza lakosságára nézve, ahol a sűrűn lakott városi környezetben szinte lehetetlen elkerülni a polgári áldozatokat.

A Hamász célja, amint azt több izraeli és nemzetközi szakértő is állítja, többrétű. Egyrészt igyekszik megakasztani az Izrael és Szaúd-Arábia közötti normalizációs folyamatot, amely új geopolitikai rendet teremthetne a Közel-Keleten. Másrészt meg kívánja erősíteni pozícióját a palesztin politikai palettán, ahol riválisa a mérsékeltebb Fatah. A támadás egyben üzenet is lehetett Izrael belpolitikai megosztottságára építve – kihasználva a Netanjahu-kormány igazságügyi reformja körüli belső válságot és a társadalmi feszültségeket.

A Hamász radikális ideológiája és visszaélései a Gázai övezetben

A Hamász 1987-ben alakult meg, mint a palesztin iszlamista mozgalom egyik legfontosabb és legveszélyesebb szereplője. Alapító okmányaiban egyértelműen és nyíltan kijelenti, hogy Izrael állam léte elfogadhatatlan, célja pedig „Izrael pusztulása” és az egész történelmi Palesztina felszabadítása. Ez a radikális, gyűlöletre épülő ideológia az egész szervezet politikáját és tevékenységét áthatja, amely nemcsak hogy ellehetetleníti a békét, de folyamatos erőszakos konfliktusokat szít.

A Hamász vezetői nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítják elkötelezettségüket a háború és pusztítás mellett. Számos alkalommal lepleződött le, hogy a Gázába érkező humanitárius segélykonvojokból származó élelmiszereket és gyógyszereket a szervezet ellopja, és drágán árusítja tovább a rászoruló palesztin civil lakosságnak. Ugyanakkor az ezekkel egyidejűleg érkező fegyvereket és katonai eszközöket a Hamász a polgári célpontok elleni támadásokhoz használja fel, egyértelművé téve, hogy a humanitárius segély nem a lakosság valódi támogatását szolgálja, hanem a fegyveres konfliktus fenntartását.

A Hamász terrorszervezetként rendszeresen követ el öngyilkos merényleteket, rakétatámadásokat és más fegyveres akciókat, amelyek során civilek, gyermekek és ártatlan emberek ezrei szenvednek el pusztítást. Ez a terror és radikalizmus nemcsak a palesztinok és az izraeliek közti feszültséget növeli, hanem a régió egészének biztonságát fenyegeti, és meghiúsítja a békés rendezés lehetőségét.

Eközben a Hamász kizárólagos uralma alatt a Gázai övezetben egy szigorúan tekintélyelvű és teokratikus rendszer jött létre, ahol az oktatás, a társadalmi élet és a mindennapi politika is az iszlámista ideológia szolgálatában áll. Minden politikai ellenfelet elnyomnak, így nincs esély a demokratikus fejlődésre vagy a társadalmi pluralizmusra.

A Hamász radikális ideológiája és gyakorlata így nemcsak a térség békéjét, hanem az ott élő palesztinok jövőjét is veszélyezteti, miközben a civil lakosság fizeti meg a konfliktus és a szervezet hatalomvágyának legnagyobb árát.

Gáza – egy bezárt, szenvedő világ kettős valóságban

A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe, ahol mintegy kétmillió ember él egy mindössze 365 négyzetkilométeres sávban a Földközi-tenger partján. A lakosság túlnyomó többsége menekült vagy menekültek leszármazottja, akik az 1948-as arab–izraeli háború során kényszerültek elhagyni otthonaikat. Sokan közülük az ENSZ segélyszervezete (UNRWA) által fenntartott menekülttáborokban élnek, gyakran generációk óta. A szűkös terület és a gyors népességnövekedés következtében Gáza súlyosan túlzsúfolt, az infrastruktúra alig működőképes, az életkörülmények katasztrofálisak.

A közművek folyamatosan akadoznak: rendszeresek az áramkimaradások, az ivóvíz minősége kritikán aluli – sok helyen szennyvízzel keveredik –, a csatornarendszer elavult, a hulladékkezelés kaotikus. Az egészségügyi ellátórendszer az összeomlás szélén áll, sokszor hiányoznak az alapvető orvosi eszközök és gyógyszerek is. A munkanélküliség különösen a fiatalok körében szinte reménytelenül magas, és sokan teljes létbizonytalanságban élnek.

A Gázai övezet 2007 óta gyakorlatilag blokád alatt áll, miután a radikális iszlamista Hamász erőszakkal átvette az irányítást a területen, kiszorítva a mérsékeltebb Fatah mozgalmat. Izrael – biztonsági megfontolásokból – a határok ellenőrzésével igyekszik megakadályozni, hogy a Hamász fegyvereket, robbanóanyagot vagy katonai célú eszközöket csempésszen be. A blokádhoz Egyiptom is csatlakozott, főként a déli Rafah-határátkelő szigorú ellenőrzésével. Az izraeli álláspont szerint a blokád nem a civil lakosság ellen irányul, hanem kizárólag a Hamász által jelentett terrorfenyegetés kivédését szolgálja.

Ugyanakkor Izrael – miközben próbálja megvédeni saját polgárait a Hamász rakétatámadásaitól és alagútrendszerein keresztüli beszivárgástól – rendszeresen nyújt humanitárius segítséget a Gázai övezet lakosságának. Napi szinten lépnek be teherautók Izrael felől az erre kijelölt átkelőhelyeken, amelyek alapvető szükségleteket szállítanak: élelmiszert, ivóvizet, gyógyszereket, orvosi eszközöket, üzemanyagot és egyes ipari termékeket. Az Izraellel együttműködő nemzetközi szervezetek (például a Vöröskereszt, az ENSZ ügynökségei, és más NGO-k) segítik ezek célba juttatását.

Emellett Izrael időnként lehetőséget ad arra is, hogy Gázából súlyos egészségi állapotú betegek orvosi kezelést kapjanak izraeli kórházakban, különösen gyermekek és daganatos betegek esetében. Bár az ilyen engedélyek kiadása szigorú biztonsági ellenőrzéshez kötött, több ezer palesztin kapott már gyógykezelést izraeli egészségügyi intézményekben.

Az izraeli–palesztin együttműködés egyik kevésbé ismert területe a munkalehetőségek biztosítása. Bár Gáza és Izrael között nincs szabad átjárás, Izrael évről évre több ezer gazai lakos számára ad ki ideiglenes munkavállalási engedélyt, főként az építőiparban és mezőgazdaságban, ezzel is hozzájárulva a helyi családok túléléséhez. Ezek a munkalehetőségek nemcsak jövedelmet biztosítanak, hanem a térség stabilitásához is hozzájárulhatnak – legalábbis addig, amíg a biztonsági helyzet ezt lehetővé teszi.

Mindezek ellenére Gáza sorsa továbbra is egy zárt, krízis sújtotta világ marad, ahol a civil lakosság a legnagyobb vesztese a politikai, vallási és katonai érdekek ütközésének. A Hamász uralma alatt egyre inkább egy teokratikus, tekintélyelvű rendszer alakult ki, amely elnyomja a politikai ellenzéket, korlátozza a véleményszabadságot, és az oktatást is az iszlámista ideológia szolgálatába állítja. A nők jogai, a kulturális sokszínűség és a nyitottság súlyosan sérül, miközben a vezetés az állandó konfliktus fenntartásából merít politikai legitimitást.

Gáza így egyszerre a humanitárius tragédiák szimbóluma és a geopolitikai patthelyzet leképeződése – egy olyan térség, ahol minden szándék és segítség ellenére is nehéz megtalálni az utat a béke, az emberi méltóság és a hosszú távú fejlődés felé.

A nemzetközi dimenzió: Irán, Hezbollah és az iszlám világ

A Hamász nem önálló sziget a Közel-Kelet geopolitikai hálójában. Támogatója – anyagilag, ideológiailag és fegyverrel – elsősorban Irán. A teheráni mullah-rezsim régóta stratégiai partnere a Hamásznak, ahogy a libanoni Hezbollahnak is. Noha Irán tagadja közvetlen részvételét a támadásban, a támogatás ténye nehezen vitatható.

A Hamász és a Hezbollah közeledése egy új, Izrael-ellenes tengely kialakulását mutatja, amely mögött Irán áll. Eközben azonban az arab világban megosztottság uralkodik: míg Katar, Szíria és Irak nyíltan támogatják a Hamászt, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek diplomatikusabb álláspontot képviselnek – részben a nemrég kötött normalizációs megállapodások miatt.

Fontos megérteni, hogy a hivatalos állami álláspontok sok esetben nem tükrözik a közvéleményt. Egyiptomban, ahol békeszerződés van érvényben Izraellel, a lakosság jelentős része továbbra is ellenségesen tekint a zsidó államra, és rokonszenvez a palesztin ellenállással.

Egy lehetséges jövő – remény vagy végzet?

Peter Neumann, a londoni King's College biztonsági szakértője szerint a Közel-Keleten elindult egy „történelmi folyamat”, amely az Izrael és egyes arab országok közötti közeledést hozta magával – ám ezt a folyamatot a radikális csoportok és külső hatalmak igyekeznek kisiklatni. A Hamász nem önálló szereplő, mögötte Irán és a Hezbollah áll, akik folyamatosan táplálják a gyűlöletet és a feszültséget a régióban. Irán teheráni vezetője, Ali Hamenei ajatollah 2023-ban így fogalmazott: „Az ellenállás folytatódik, amíg a megszállók ki nem vonulnak.” Ez a retorika fenntartja a konfliktust, és megnehezíti a béketárgyalásokat.

Az ENSZ főtitkára, António Guterres 2024-ben az ENSZ Közgyűlésében figyelmeztetett: „A Közel-Keletben uralkodó instabilitás és erőszak nemcsak regionális, hanem globális válságot is szül. Csak az összes érintett fél konstruktív párbeszéde és a nemzetközi közösség összehangolt támogatása hozhat tartós békét.” Guterres egyértelműen elítélte azokat a csoportokat, amelyek erőszakkal és gyűlöletkeltéssel fenntartják a konfliktust.

Emellett olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, hallgatólagosan támogatják a konfliktus fenntartását. Putyin orosz elnök, noha nyilvánosan nem vállalja a Hamász támogatását, a Kreml stratégiája egyértelműen a Közel-Kelet instabilitásának fenntartására irányul, hogy gyengítse az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseik befolyását. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok egykori elnöke, Donald Trump, az üzleti érdekeket előtérbe helyezve, normalizációs megállapodásokat kötött egyes arab országokkal, miközben az izraeli–palesztin békefolyamatot egyre inkább háttérbe szorította.

A nemzetközi konfliktuskutató, Dr. Michael Stephens a londoni Royal United Services Institute (RUSI) szakértője hangsúlyozza: „A régióban a külső hatalmak gyakran a saját geopolitikai érdekeiket követik, ami nem segíti elő a helyi konfliktusok megoldását. Az iráni támogatású csoportok, a Hezbollah és a Hamász közötti összefonódás destabilizálja a térséget, miközben Izrael inkább a biztonságra és a békére törekszik, de egyoldalú lépései is fokozzák a feszültséget.”

Ebben az összetett helyzetben a régió népei – különösen az arab világ jelentős része – gyakran tehetetlennek érzik magukat, miközben propaganda és külső beavatkozások hatására nő a gyűlölet és a megosztottság. Az izraeli társadalom ezzel szemben – amelynek jelentős része a biztonságra és a békére vágyik – kész a kompromisszumra, és felelősséget vállal a jövőért. Az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu 2024-ben egy beszédében kijelentette: „Izrael kész a békére azokkal, akik elismerik jogunkat a létezésre és biztonságra.”

A valódi kérdés tehát az, mikor lesz képes a világ – és elsősorban a régió szereplői – felismerni, hogy a tartós béke csak akkor érhető el, ha lebontjuk a gyűlölet és a manipuláció falait. Amíg azonban a hatalmi játszmák és ideológiák irányítanak, Gáza és Izrael továbbra is a történelmi teher alatt égnek, a remény és a végzet határán.

-000-

Oroszország 1995-ben nemzetközi szerződésben – a Budapesti Memorandumban – garantálta Ukrajna határait. Ennek ellenére – 2014-ben a Krim majd 2022-ben nyílt katonai agressziót indított ellene. Putyin nemcsak a nemzetközi jogot szegte meg, hanem egy szuverén ország létét is megkérdőjelezte. A háború – az orosz állításokkal ellentétben – nem biztonsági, hanem hatalmi kérdés. A cél: területfoglalás, befolyásnövelés, az orosz imperializmus újraélesztése.

A Kreml valójában nem kevesebbre törekszik, mint Ukrajna eltörlésére mint önálló nemzetállam. A cél a beolvasztás az ún. „Russzkij mir”-be – abba a mitikus „orosz világba”, amelyet Putyinék történelmi küldetésként, sőt spirituális felsőbbrendűségként állítanak be. Ez nem csupán területi hódítás: ez kulturális, nyelvi, politikai megsemmisítés. Aki nem hajlandó orosz lenni, az ellenség. Aki ukrán akar maradni, azt be kell darálni – ideológiailag, vagy ha kell, fizikailag is.

A veszteség azonban óriási – Oroszország már közelít az egymillió fős személyi veszteséghez: halottak, sebesültek, dezertőrök tízezrei, s mindez egy értelmetlen, hazugságokra épített háborúban.

Ha Putyin hirtelen eltűnne a hatalomból, az orosz elit első dolga nem a háború folytatása lenne, hanem a saját pozícióinak biztosítása. A putyini rendszerben a hatalom nem szolgálatot, hanem kizárólagos vagyont jelent. Aki uralkodik, az birtokol – vállalatokat, erőforrásokat, életeket. A magántulajdon elve fikció: Putyin rendszeresen sajátít ki jövedelmező cégeket még a leghűségesebb támogatók kezéből is, ha az érdekei úgy kívánják. A háború pedig ehhez ideális környezetet teremt: legitimitást ad a diktatúrának, ürügyet a belső ellenállás elnyomására, és fenntartja a nagyhatalmi illúziót az orosz társadalom számára.

Putyin joggal attól tart, hogy ha egyszer véget ér a háború, és hazatérnek a harctérről az egyre növekvő számban katonailag kiképzett, de valójában rablókká és tolvajokká vált katonák, akkor a belső hatalmi stabilitása meginoghat. Ezért folyamatosan fenntartja az úgynevezett „különleges hadműveletet” Ukrajnában, és most már a finn határokon is fokozza a katonai nyomást, hogy ne engedje, hogy ezek a katonák hazatérjenek és a saját belső hatalmát fenyegethessék.

Putyin számára a háború legitimitást és extra hatalmat ad az ellenvélemény elfojtására. És továbbra is fenntartja Oroszország hatalmának illúzióját az orosz állampolgárok fejében – amit nehéz lesz fenntartani, ha véget ér a háború és az „SMO veteránjai” hazatérnek. Putyin és klánja a háború fő haszonélvezői. Lehetővé teszi számukra a hatalom megtartását.

Putyin ideológusa az isztambuli tárgyalóasztalnál

Vlagyimir Medinszkij több mint egykori miniszter. Ő Putyin legfontosabb történelmi ideológusa, egy narratívákat szővő ember aki az orosz kormány egyik meghatározó politikusa és főtárgyalója, nemrégiben a következő drámai szavakkal szólt: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik majd szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a mondat nem csupán egy üres fenyegetés, hanem jól tükrözi azt a szilárd, kitartó és radikális álláspontot, amelyet az orosz vezetés képvisel a jelenlegi, Ukrajna elleni háború kapcsán.

Medinszkij megítélése sok helyen megosztó. Egyes médiaorgánumok őt állampártinak és ultrakonzervatívnak bélyegezték, akik ragaszkodnak a hagyományos orosz értékekhez és az állami kontrollhoz. Emellett Medinszkij aktív szerepet vállal az orosz kultúra és nyelv világméretű népszerűsítésében, hiszen tagja a Russzkij Mir Alapítvány igazgatótanácsának, amely ezt a célt szolgálja. 2011-ben pedig a Duma Kulturális Bizottságának elnökévé választották, ahol tovább formálhatta az orosz kulturális és történelmi narratívát.

Az ő nézetei közé tartozik az is, hogy Joszif Sztálin szobrait olyan helyeken kellene felállítani, ahol a lakosság többsége támogatja azokat. Ez jól mutatja, hogy Medinszkij számára kiemelten fontos a történelmi múlt megőrzése és bizonyos történelmi alakok tisztelete, különösen azoké, akik az orosz történelem egyik legvitatottabb időszakához kötődnek.

2015-ben Medinszkij egy új kezdeményezéssel állt elő, amelyben egy „hazafias internet” létrehozását szorgalmazta, amellyel a nyugati eszmékkel szemben kívántak védekezni. Szerinte ugyanis, aki Oroszország ellen van, az valójában az igazság ellen küzd. Ez az elképzelés jól mutatja az orosz politika azon törekvését, hogy az internetet is eszközként használja a saját narratívájának erősítésére, valamint az információs tér feletti ellenőrzés megőrzésére.

2023 augusztusában Medinszkij egy vitatott történelemkönyvben az 1956-os magyar forradalmat Nyugat által szervezett fasiszta felkelésként értékelte, ami komoly visszhangot váltott ki, különösen Magyarországon és nemzetközi szinten is. Ez a kijelentés is jelzi, hogy Medinszkij és a hozzá hasonló orosz vezetők a történelmet gyakran a jelenlegi geopolitikai érdekek szűrőjén keresztül értelmezik, és igyekeznek a Nyugatot mint ellenséget beállítani.

2025 májusában Medinszkij egy orosz küldöttséget vezetett egy Ukrajnával folytatott béketárgyaláson Isztambulban, Törökországban. A találkozó során azt követelte, hogy Ukrajna ismerje el az Oroszország által erőszakkal elfoglalt ukrán területek orosz fennhatóságát, és engedje át további területeket is. Hangsúlyozta, hogy Oroszország készen áll addig folytatni a háborút, ameddig az orosz célok eléréséhez szükséges. Utalt az 1700-as évek orosz-svéd háborújára, amely 21 évig tartott, ezzel is alátámasztva kitartásukat és azt a szándékot, hogy hosszú távon folytatják a harcot.

Az isztambuli békecsúcson Medinszkij nem azért vett részt, hogy érdemi tárgyalásokat folytasson, hanem hogy szabotálja a megbeszéléseket. A tárgyalások kevesebb, mint két óra alatt kudarcba fulladtak, ami előre borítékolható volt. Medinszkij nem békejavaslatokkal, hanem fenyegetésekkel töltötte meg az ülést. Orosz követelései nyílt zsarolásnak tekinthetők: Ukrajnának el kell ismernie Oroszország illegális annektálását, és el kell hagynia négy olyan régiót, amelyeket Moszkva valójában csak részben vagy éppen alig birtokol. Ez a hozzáállás nem a békét, hanem a konfliktus további eszkalálódását szolgálja.

Medinszkij igazi birodalmi téveszméket hirdetett, amikor azt mondta: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a kijelentés világossá teszi, hogy Oroszország nem hajlandó engedményeket tenni, sőt ultimátumokat fogalmaz meg, melyek szerint vagy most engednek, vagy később még több területet fognak követelni.

Medinszkij nem vette figyelembe vagy egyszerűen közömbösen viszonyult a valós harctéri helyzethez, amikor azt állította, hogy Oroszország elfoglalja Harkivot. Ez különösen merész kijelentés, hiszen az ukrán tüzérség és drónok néhány nappal korábban rendkívül hatékonyan visszaverték az orosz offenzívát ebben a városban.

Ezért is mondhatjuk, hogy Medinszkij valójában csak blöfföl, tisztában van azzal, hogy az orosz önvédelmi program, amit egyesek „Madputin” néven emlegetnek, már összeomlott. Ezért is hangoztatja a végtelen harcra való készséget: az oroszok nem tudnak nyerni, csak folyamatosan vérezni és reménykedni tudnak abban, hogy a Nyugat elveszíti a türelmét, és hamarabb lép ki a konfliktusból.

Ukrajna azonban nem fogad el semmilyen orosz maximalista követelést. Ahogy az ukrán külügyminisztérium szóvivője világosan kijelentette: „A követeléseik elfogadhatatlanok. Meghallgattuk őket – és határozottan kitartottunk.” Ez a nyílt, határozott állásfoglalás mutatja, hogy Ukrajna továbbra is küzd az ország szuverenitásáért, nem enged a nyomásnak.

Az ukrán küldöttség már elhagyta Törökországot. Bár ezt egyesek csak a protokoll szerinti távozásnak tekinthetik, egyértelmű, hogy a tárgyalások eleve színjátéknak indultak. Putyint nem érdeklik a valódi tárgyalások; csupán időt akar nyerni, hogy haderejét újracsoportosítsa és folytathassa a harcot. Emmanuel Macron francia elnök világosan megfogalmazta: „Oroszország azt mutatja, hogy nem akar békét, és csupán időt próbál nyerni a háború folytatásához.” Putyin nem megoldást keres, hanem kapitulációt követel.

Donald Trump viszont továbbra sem mutat valódi érdeklődést vagy erőfeszítést az ügyben, inkább saját imázsát próbálja kezelni, mintsem az államvezetést komolyan venni. Ha a világ erkölcsi tisztázást vár Mar-a-Lagótól,¹ sokáig fog várni, nagyon sokáig.

Keir Starmer, a brit Munkáspárt vezetője, bár hazájában nehéz helyzetben van, ritka egyértelműséggel fogalmazott meg véleményt: „Ukrajna és a világ népei megfizették Putyin agressziójának árát – most neki kell megfizetnie a béke elkerülésének árát. Ukrajnát fel kell fegyverezni – nem később, nem feltételesen, hanem most.“ Ezzel Starmer egyértelműen kiállt Ukrajna mellett, és elutasította a tűzszünetet vagy kompromisszumot, amely az orosz területszerzéseket legitimálná. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számára Nagy-Britannia szövetségesként kiáll, és világossá tette, hogy az ukránok támogatására van szükség, most és feltétel nélkül. Ez a szövetség nem csupán erkölcsi, hanem stratégiai jelentőségű is.

Németország vezetője, Friedrich Merz kancellár szintén hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak és Európának minden erejével támogatnia kell Ukrajnát a háborúban. Merz kiemelte, hogy ez a háború nem csupán Ukrajna jövőjét döntheti el, hanem azt is, hogy Európában és a világ más részein a törvény és rend vagy a katonai erő és zsarnokság uralkodik majd. Ezért rendkívül fontos a jogállamiság megőrzése és a zsarnokság elleni harc támogatása. „Ez a háború és annak kimenetele nemcsak Ukrajna sorsát fogja eldönteni. A háború kimenetele fogja meghatározni, hogy a jövőben is a törvény és a rend uralkodik-e Európában és a világban, vagy a zsarnokság, a katonai erő és az erősebb joga győzedelmeskedik-e” – hangsúlyozta Merz.

„A németek még mindig élénken emlékeznek arra, amikor a Berlini fal leomlott, és az ország kettéválasztásának korszakát lezárta. A szovjetek a második világháború után is több keleti területet szigorúan az ellenőrzésük alatt tartottak. Trump politikája valójában azt a veszélyes álláspontot hirdeti Ukrajna kapcsán, hogy elfogadja Oroszország területi hódításait, ezzel megerősítve a szabályokon alapuló nemzetközi rend felbomlását. Ez pedig precedenst teremtene más diktátoroknak, hogy fegyverrel szerezzenek területeket.„-folytatta Merz.

Az orosz agresszív háború már több mint három éve dúl Ukrajnában, amely alatt naponta ártatlan civilek, nők, gyermekek és katonák százaiveszítették életüket, százezrek kényszerültek elmenekülni hazájukból, és a világgazdaság is szenved súlyos károkat.

Mindezek ismeretében világos, hogy Medinszkij fenyegetései és a Kreml radikális álláspontja nem csak Ukrajna jövőjét, hanem a nemzetközi rend és a globális béke alapjait is fenyegetik. Ezért a demokratikus világ szövetségesként kell Ukrajnát támogatni, hogy megakadályozza az agresszió és a zsarnokság további terjedését.

A neosztalinizmus és Putyin vallási-politikai szinergiája

Amióta Vlagyimir Putyin 2022-ben megszállta Ukrajnát, nyíltan vállalja a neosztalinizmus eszméjét, melyet szinte vallási buzgalommal ötvöz. Ez az ideológia a múlt diktatórikus hatalmait nem csupán újraéleszti, hanem követői készséggel fogadják el az ezzel járó abszurd, kegyetlen és embertelen realitásokat is. Putyin tekintélyelvű felhatalmazását azonban nem külső erők kényszerítették ki, hanem maga az orosz társadalom adta meg neki. A Szovjetunió összeomlása után az orosz lakosságban erős nosztalgia támadt az „erős állam” iránt, válaszul a gyors, kiszámíthatatlan társadalmi változásokra és a fogyasztói individualizmus megjelenésére.

Oroszország egykori nagyhatalmi státusza, a világűr meghódítása és a II. világháborús győzelmek már csak távoli emlékek. A polgárok számára így vonzó üzletnek tűnt a szabadságukat egy új birodalmi dicsőség és a régi nagyhatalmi szerep ígéretéért feláldozni. A hatalom – tudatosan és módszeresen – kiszorította az értelmet, a logikát és az emberséget az orosz társadalomból, visszarepítve az országot Sztálin és a Gulagok korába.

A fehérorosz író és Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics figyelmeztetése szerint a háború, az Orlov-per és egyéb példák arra mutatnak rá, hogy a szavak ereje legalább olyan jelentős, mint Orwell „1984”-ében. Putyin évekig ostorozta a nyugati értékeket és az európai civilizációt, miközben hangsúlyozta Oroszország „önellátását és egyediségét”. Szerinte Oroszország nem egyszerűen egy ország, hanem egy különálló civilizáció, amely gazdag hagyományokra, számtalan kultúrára és hiedelemre épül. Ám mostanra ez a civilizáció túlnőtt saját retorikáján, és szisztematikusan fordul szembe a civilizált viselkedés minden kulturális normájával. Alekszijevics így fogalmazott: „Az abszurditásért járó első díjat Putyin nyeri: az európai kontinens legrosszabb barbárja akar lenni.”

Ha ezt az orosz projektet bármihez lehetne hasonlítani, az a táliboké lenne: ők is elutasítják a modernitást, hogy elérjék isteni mivoltukat. A Kreml ma teljesen behódolt a vallásosságnak, amely Putyin politikai eszközévé vált. Andrej Rublev 1425-ből származó „Szentháromság” című ikonja, mely egykor a moszkvai Tretyakov Galéria büszkesége volt, most az ortodox egyháznak adott ajándék – Putyin talán abban a naiv reményben, hogy Isten támogatni fogja az ukrajnai orosz fegyveres erőket. Így egy lelkünket inspiráló remekművet ma két álcázott, kalasnyikovos katona acélos tekintete őriz.

Putyin vágya, hogy az egyház kedvében járjon, azzal a képzettel társul, hogy ő maga az orosz lélek megtestesítője kíván lenni. Ahogy az ellenzéki aktivista Orlov figyelmeztet: „Ezek a sötét erők teljes bosszút akarnak állni a Szovjetunió összeomlásáért.” Az az új birodalom, amit fel akarnak építeni – hasonlóan Andropov idejéhez – az orosz élet minden aspektusát ellenőrizné, és azt hirdetné, hogy Isten felkentje. Ez az új igazság, akár az Orwelli „2+2=5” egyenlet, csak akkor válik elfogadhatóvá, ha vagy őrült vagy, vagy brutális erőszakkal rákényszerítik az emberekre.

Vlagyimir Putyin béketárgyalások iránti hozzáállása az ukrajnai háborúban nagyon összetett, de a nemzetközi megfigyelők és elemzők többsége azt látja, hogy nem veszi komolyan a béketárgyalásokat. A tárgyalásokat inkább taktikai eszközként használja arra, hogy időt nyerjen, megossza az ellenfelet, vagy enyhítse a nemzetközi nyomást. Mindez annak ellenére történik, hogy az orosz fél a párbeszéd ideje alatt is folytatta katonai műveleteit, így a tárgyalások inkább színjátéknak tűnnek. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azzal vádolta Oroszországot, hogy szándékosan civileket gyilkolt meg egy Szumi régióban történt dróntámadásban, amely egy buszt érintett. „Az elhunytak mind civilek voltak. Az oroszok pedig nem téveszthették el, hogy milyen típusú járművet vettek célba” Putyin és Moszkva szigorú, gyakran irreális feltételeket szabott a békéhez, például az ukrán területek elcsatolásának elismerését vagy Ukrajna semlegességét, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kompromisszumot. A háborús célok sem változtak érdemben, hiszen az orosz vezetés a kezdeti szándékoknak megfelelően továbbra is a katonai ellenőrzés megszerzésére törekszik bizonyos régiók felett. Az egyre szigorúbb nyugati szankciók és a nemzetközi elszigeteltség ellenére sem mutatott őszinte hajlandóságot arra, hogy a konfliktust békés úton zárja le. Retorikája továbbra is a katonai erő és a „nagy Oroszország” eszméjének fenntartására irányul, nem pedig kompromisszumra, és a tárgyalások során gyakran használ provokatív, fenyegető nyelvezetet. Összességében tehát Putyin inkább a háború folytatásában, illetve a katonai és politikai nyomásgyakorlásban érdekelt, míg a béketárgyalások nála inkább eszközök a céljai eléréséhez, nem pedig őszinte törekvések a konfliktus lezárására.

Oroszországban az ukrajnai háború ellen tiltakozó fiatalok súlyos büntetésekkel néznek szembe. Ezek az esetek elrettentésül szolgálnak, céljuk a háborúval szembeni bármiféle ellenállás megfélemlítése. Bárkit, aki nyilvánosan ellenszegül a háborúnak, a terrorizmus elleni törvények teljes szigorával ítélnek el – mondta Valerio Krüger, a Nemzetközi Emberi Jogi Társaság munkatársa.

Wehowski történész, a drezdai Hannah Arendt Totalitárius Tanulmányok Intézetének munkatársa szerint Putyin stratégiája szorosan illeszkedik abba a propaganda-narratívába, amelyet évek óta építenek: gyakorlatilag minden negatív következményért a Nyugatot és Ukrajnát teszik felelőssé. A történész szerint szembetűnő ellentét van aközött, amit Putyin Oroszországról állít, és a valóság között. Az orosz elnök szerint nem számít, hogy tatár, zsidó, ortodox vagy muszlim származású valaki, mert mindenki része az „orosz világnak”, amely mentes a nacionalizmustól, a rasszizmustól és a vallási konfliktusoktól. Szerinte a rasszizmus kizárólag a Nyugaton létezik.

A valóságban azonban a Kaukázusból és Közép-Ázsiából származó emberek Oroszországban mindennapi rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. Az utóbbi időben különösen megerősödtek a félkatonai, szélsőjobboldali csoportok, amelyek az állam által betiltott LMBTQ-közösség tagjaira és muszlim migránsokra vadásznak. A tádzsik közösség is célkeresztbe került: hivatalos adatok szerint 2023-ban körülbelül 1,3 millió tádzsik élt Oroszországban, de a tényleges számuk ennél valószínűleg sokkal magasabb. Sokan közülük idénymunkásként tartózkodnak az országban.

Wehowski szerint az orosz erőszakkultúra gyökerei Ivan Iljin filozófus tanításaiban keresendők, akit Putyin gyakran idéz. Iljin egyik központi gondolata az volt, hogy „nem szabad figyelembe venni azt, ami gonosznak számít”. Az ilyen erőszakos gondolatok már a háború előtt is jelen voltak az orosz állami televízió talkshow-iban. A háború kitörése óta ez a retorika szélsőséges méreteket öltött, és nem meglepő, hogy a kínzást mára módszeresen alkalmazzák. Oroszországban az emberélet egy fabatkát sem ér: háborús bűncselekmények, kínzások és gyilkosságok váltak mindennapossá. A brutalitás fokozódik, és ezzel párhuzamosan nő az erőszak az orosz társadalmon belül is.

A bécsi kelet-európai kutató, Mueller szerint az orosz lakosság zöme mára teljes mértékben ki van téve a Kreml által irányított dezinformációnak, különösen a televízión keresztül. Az Ukrajna elleni háború során ez a propaganda különösen eldurvult: egy orosz állami rádióadó például az ukránok elleni támadásokat úgy ábrázolta, mintha csak „macskaféregtelenítést” végeztek volna, az áldozatokat tehát közvetve élősködőknek nevezték.

A rezsim nemcsak eltűri, hanem jutalmazza is az ilyen embertelen cselekedeteket. A 2022-es, Kijev melletti Bucsai mészárlásban részt vevő egység parancsnokait nemhogy nem vonták felelősségre, de állítólag kitüntetést kaptak. Ugyanez történt azokkal is, akik kínzásokban vettek részt, miközben a világ döbbenten figyeli a fokozódó brutalitást.

És mindeközben az embertelen putyini rezsim egyik legszorosabb szövetségese – vagy inkább kiszolgálója – Orbán Viktor.

-000-

Az ukrán-orosz béketárgyalások – Isztambul, 2022–2025

A háború folytatódik, de Oroszország úgy tesz, mintha nem is ő indította volna. A Kreml most újra elővette a diplomáciai színjáték kellékeit: 2025 májusában Lavrov bejelentette, hogy Moszkva ismét tárgyalásokat javasol Ukrajnának – csakhogy most Kijevnek kell kérnie a békét. A díszlet ismerős: ugyanazok az arcok, ugyanaz a város – Isztambul –, és ugyanaz a célzatlan szöveg. A különbség csupán annyi, hogy a Kreml retorikája még cinikusabb, a valóság pedig még tragikusabb lett.

A 2022-es tárgyalások: félbemaradt forgatókönyv

2022 márciusában, a háború első hetei után Isztambul adott otthont annak a béketárgyalási fordulónak, amely sokak szerint esélyt kínált a vérontás megállítására. A tervezet, amely ott körvonalazódott, Ukrajna semlegességére és a NATO-csatlakozásról való lemondásra épült. Cserébe Kijev biztonsági garanciákat kért a nagyhatalmaktól – olyan védelmi biztosítékokat, amelyek túlléptek volna a puszta politikai nyilatkozatokon, és jogilag kötelező, akár katonai válaszlépéseket is magukban foglaltak volna, ha Ukrajnát ismét támadás éri.

Ez a megközelítés nem volt légből kapott: a 2014-es krími annexió és a Donyec-medence destabilizálása már korábban is világossá tette, hogy Ukrajna szuverenitását puszta nemzetközi jóindulat nem védi meg. A 2022-es invázió ezt végérvényesen megerősítette.

A Budapesti Memorandum öröksége: bizalom helyett kiábrándulás

Az ukrán delegáció biztonsági garancia-igénye nem új keletű: mélyen gyökerezik a posztszovjet történelem egyik legnagyobb stratégiai engedményében – az 1994-es Budapesti Memorandumban. A Szovjetunió szétesése után Ukrajna a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálját örökölte. A memorandum értelmében lemondott erről a fegyverkezési előnyről, cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország kötelezettséget vállaltak Ukrajna függetlenségének, szuverenitásának és határainak tiszteletben tartására.

A dokumentum azonban nem tartalmazott konkrét védelmi mechanizmust, katonai kötelezettségvállalást sem. Ez a jogi és politikai gyengeség 2014-ben vált végzetessé: amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, a memorandum aláírói – különösen Moszkva – nyíltan semmibe vették saját vállalásaikat. A Nyugat reakciója – szankciók és diplomáciai tiltakozás – nem nyújtott valódi védelmet.

Ez a tapasztalat tette egyértelművé Kijev számára: a biztonság nem adható fel semleges ígéretekért. Ha a történelem bármit tanít, az az, hogy a nukleáris leszerelésért kapott szóbeli garanciák semmit sem érnek, ha a garanciavállalók megszeghetik őket minden következmény nélkül.

A nyugati dilemma: garancia vagy háború?

A 2022-es isztambuli tárgyalások során Ukrajna olyan védelmi rendszert akart kiépíteni, amely hasonlított volna a NATO 5. cikkelyéhez – kollektív védelem, kötelező válaszlépések, katonai segítség. A nyugati országok azonban óvakodtak ettől. Nem kívánták magukat olyan jogi helyzetbe hozni, amely automatikus háborús részvételt követelne tőlük egy esetleges jövőbeli orosz támadás esetén.

Így a tárgyalások elakadtak. Moszkva semlegességet akart, Kijev cserébe valós védelmet. A Nyugat azonban nem tudott – vagy nem mert – garanciát adni. A lehetőség elúszott, és a háború eszkalálódott.

2025: visszatérés a színpadra – újra díszletként szolgál Isztambul

Most, három évvel később, Oroszország újra tárgyalásokat javasol – nem azért, hogy békét kössön, hanem hogy politikai előnyt szerezzen. Kijevnek „kell” kérnie a békét, miközben orosz rakéták továbbra is városokat pusztítanak. Az új „béketerv” valójában a kapituláció feltételeit tartalmazza: Ukrajna ismerje el az elcsatolt területek orosz fennhatóságát, mondjon le a NATO-tagságról, és tárgyaljon a háború lezárásáról a megszállóval. A tárgyalások tárgya nem a béke, hanem az önfeladás.

Moszkva közben Lavrovot és Usakovot küldi Isztambulba – ugyanazokat a figurákat, akik 2022-ben is a tárgyalóasztalnál ültek, és ugyanazokat az üres szlogeneket ismétlik: „nem zárkózunk el a diplomáciától”, „Ukrajna érdeke a béke”. De közben követelik, hogy Ukrajna ne létezzen olyan államként, amilyennek magát látja.

A Kreml mostani ajánlata nem más, mint diplomáciai propaganda: Moszkva békéről beszél, miközben tovább lövet. Arra számít, hogy a világ belefárad, és a „tárgyalások” ürügyén elfogadja a status quo-t – vagyis az erőszakos területfoglalást.

Putyin valódi szándékai: a nagy Szovjetunió visszaállításának vágya és a geopolitikai játszma

Vlagyimir Putyin háborús stratégiájának központi eleme nem csupán Ukrajna területi megszerzése, hanem a nagy Szovjetunió újbóli megerősítésének, illetve Oroszország befolyási övezetének visszaállítása. Putyin úgy tekint az ukrajnai konfliktusra, mint egy lépésre ebben a történelmi tervben, amelynek célja, hogy megakadályozza a Nyugat – elsősorban a NATO – további terjeszkedését és újraépítse Oroszország nagyhatalmi státuszát.

Ebben a stratégiában az Egyesült Államok korábbi vezetője, Donald Trump is fontos szerepet játszott, mivel politikája, különösen az USA külpolitikai fókuszának részleges áthelyezése és a NATO iránti kritikái részben megkönnyítették Putyin törekvéseit. Trump nem egyszer fejezte ki szimpátiáját Putyinnal szemben, és külpolitikai lépései a Kreml számára bizonyos értelemben legitimációt és lehetőséget nyújtottak a nyugati egység megbontására.

Putyin számára tehát a béke nemcsak a háború lezárását jelentené, hanem politikai vereséget is, amely megtörné azt a narratívát, hogy Oroszország visszatér az egykori nagyhatalmi fényéhez. A konfliktus folytatásával fenntarthatja a nemzetközi feszültséget, belpolitikai stabilitását és a globális befolyását.

Ezért Putyin egyelőre nem hajlandó valódi békét kötni, mert az ellentétes lenne a nagyhatalmi ambícióival, és el kell halasztania a kapitulációval járó veszteségeket mindaddig, amíg lehetősége nyílik a pozícióinak javítására.

A Kreml „békéje” hazugság. Egy PR-fogás, amely mögött rakéták süvítenek és városok égnek. Moszkva azt reméli, a világ elfárad, és a diplomácia kulisszái mögött elfogadja az új valóságot – a tankkal írt határokat. Isztambul újra a díszlet, de a színpad elhasználtabb, a szereplők cinikusabbak. A darabot ugyanaz a rendező írta – csak a nézők most már nem tapsolnak.

A kérdés nem az, hogy lesznek-e tárgyalások. A kérdés az, tárgyalhat-e valaki saját megsemmisítésének feltételeiről – és ezt nevezzük-e békének.

-000-

1999-ben csatlakozott Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Magyarország a NATO-hoz. Ezt követte 2004-ben a balti államok, Szlovákia, Románia és Bulgária felvétele, amely a NATO keleti terjeszkedésének egyik jelentős mérföldköve volt.

Oroszország – különösen Vlagyimir Putyin elnök – ezt a folyamatot úgy értelmezte, hogy a NATO agresszíven terjeszti ki befolyási övezetét, ezzel korlátozva az orosz érdekeket. Ezzel magyarázta 2022. február 24-i ukrajnai invázióját is, mondván: Ukrajna NATO-csatlakozása „Oroszország szívébe csapna”, és elfogadhatatlan biztonsági fenyegetést jelentene. Ez azonban ellentmond a történelmi tényeknek.

Amikor 1990-ben a német újraegyesítésről tárgyaltak, a Varsói Szerződés még létezett, és a tárgyalások kizárólag Németország biztonsági helyzetére vonatkoztak. A NATO keleti bővítése nem szerepelt a megállapodásokban, és Moszkva felé sem tettek ígéretet arra vonatkozóan, hogy a NATO nem fog terjeszkedni kelet felé.
Bár néhány nyugatnémet politikus – például Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter – elméleti szinten felvetette a bővítés korlátozásának lehetőségét, az Egyesült Államok és Németország vezetői világosan elutasították ezt. A nyugati politika fő célja ekkor még a konfrontáció helyett az együttműködés volt Oroszországgal, amit Moszkva is támogatott.

Putyin maga is elismerte ezt a kezdeti időszakot: a NATO 2004-es utolsó keleti bővítése után, április 2-án, Gerhard Schröder német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy nincsenek aggályai a bővítéssel kapcsolatban, és minden állam szabadon választhatja meg biztonsági szövetségeit.

Később azonban Putyin visszatért ahhoz a narratívához, miszerint a NATO megszegte a Moszkvának tett ígéreteket, és ezzel veszélyezteti Oroszország biztonságát. Ez az állítás, amelyet a nemzetközi sajtó „Putyin-legendának” is nevez, történelmileg megalapozatlan.
A NATO és Oroszország 1997-ben aláírt Alapító Okirata egyértelműen rögzíti, hogy minden országnak joga van szabadon dönteni biztonsági szövetségeiről – semmiféle korlátozó ígéret nem született a bővítésre vonatkozóan.

Putyin politikai fordulata és a nyugatellenes retorika a 2000-es évek közepétől erősödött fel. Ez 2014-ben érte el első drámai csúcspontját, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, és katonai akciót indított Ukrajna keleti részén.
A Kreml propagandagépezete – amely a hazaszeretet és nacionalizmus eszközeivel igyekszik legitimálni az agressziót – mára a világ egyik legprofesszionálisabb politikai manipulációs rendszere lett.

Az Ukrajna elleni háború tovább erősítette a NATO bővítésének szükségességét. Putyin agressziója miatt Finnország és Svédország is csatlakozott a katonai szövetséghez, holott korábban következetesen semleges politikát folytattak.

Ez világosan mutatja, hogy Putyin politikája nem a biztonság növelését szolgálja – éppen ellenkezőleg: biztonsági deficitet teremt.

Putyin narratívája a NATO keleti terjeszkedéséről nem felel meg a történelmi valóságnak, és csupán saját revizionista, agresszív külpolitikáját szolgálja.

A május 9-i moszkvai győzelmi parádé – a történelmi igazság eltorzítása és a háborús propaganda színpada

A május 9-ei orosz győzelmi ünnep – a második világháború európai befejezésének évfordulója – az orosz politikai vezetés egyik legfontosabb propagandisztikus eszközévé vált.

Az esemény hivatalos álláspontja a Szovjetunió egyedüli győztesként való megjelenítésén alapul, amely a modern orosz nemzeti identitás és politikai legitimáció egyik sarokköve. Ez a narratíva azonban jelentősen torzítja a történelmi valóságot, és háttérbe szorítja a többi szövetséges szerepét. Vlagyimir Putyin orosz elnök a Szovjetunió nagyhatalmi szerepére próbál építeni. Szovjetunió összeomlását a „20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte,   Putyin Szovjetunió iránti szeretete mögött nem állt ideológia, hanem csak a terjeszkedés vágya.

Tudjuk, hogy valójában a Szovjetunió nem egyedül győzte le a náci Németországot, hanem a szövetséges koalíció részeként. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más államok jelentős katonai és gazdasági segítséget nyújtottak, különösen az amerikai Lend-Lease program révén, amely nélkül a Szovjetunió nem lett volna képes fenntartani a keleti fronton vívott hosszú és véres háborút.

A 2025-ös május 9-i katonai parádé kiváló példája annak, miként használják fel a történelmet politikai célokra. A rendezvényen külföldi vezetők is részt vettek – köztük Hszi Csin-ping kínai és Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, Robert Fico szlovák miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb államfő –, ami Moszkva diplomáciai céljait is tükrözte.
E jelenlét demonstrálni kívánta, hogy Oroszország még mindig képes szövetségeseket felmutatni a globális színtéren, annak ellenére, hogy a Nyugat szankciókat vezetett be Ukrajna lerohanása miatt.

Az esemény azonban komoly kritikákat is kiváltott. Donald Tusk lengyel miniszterelnök elítélte az európai vezetők részvételét a parádén, mert véleménye szerint ezzel legitimálják Oroszország ukrajnai agresszióját.

Putyin hatalomra kerülése óta a győzelem ünnepe fokozatosan vált a nemzeti identitás egyedüli forrásává. A május 9-i parádé mára nemcsak a náci Németország felett aratott katonai győzelem emlékezete, hanem az orosz nagyság és kiválóság „örök” bizonyítéka is. A múlt sikereit a jelen hatalmának igazolására használják – figyelmen kívül hagyva a több tízmillió áldozatot, a súlyos emberi jogsértéseket, és a szovjet bűnök történetét.

A hivatalos állásfoglalás nem szól a Molotov–Ribbentrop-paktumról, amely 1939-ben lehetővé tette Kelet-Európa felosztását a Szovjetunió és a náci Németország között. Nem említi az 1940-es balti megszállásokat, a tömeges deportálásokat, a Gulagot, vagy a megszállt területeken elkövetett szovjet rémtetteket sem. Putyin és a hivatalos orosz narratíva  nem említi, hogy nemcsak az oroszok fizettek kegyetlen árat vérrel: Ukrajnából és Fehéroroszországból, Moldovából és Üzbegisztánból emberek milliói váltak a német Wehrmacht áldozatává. A deportálások és koncepciós perek azonban nem csupán az egyéneket érintették, hanem a társadalom egész emlékezetét is megnyomorították. A kollektív félelem, a bizalmatlanság és a lelki megnyomorítás máig érezhető következményei ennek a korszaknak, amelynek traumáit sok helyen még mindig nem dolgozta fel sem a közösség, sem az oktatás, sem a politika.

Ez a fajta történelemhamisítás rendkívül veszélyes. Olyan múltat konstruál, amelyből hiányoznak a bűnök, a morális dilemmák, és a felelősség – így viszont a jelen bűneit is könnyebb igazolni.

Ha a múlt makulátlan, a jelen "szükségszerű" bűnei is elfogadhatók. Így válik a második világháború emléke ideológiai fegyverré, mellyel Putyin nemcsak a Nyugatot támadja, hanem saját népe gondolkodását is befolyásolja.

Putyin idei beszédében ismét párhuzamot vont a második világháború és az ukrajnai háború között. Hangsúlyozta Oroszország szerepét Hitler legyőzésében, és kijelentette, hogy „Oroszország soha nem fogja elfogadni a történelem meghamisítását”, miközben épp ő az, aki saját politikai céljaira manipulálja azt.
Megismételte azt a hazugságot is, miszerint a Nyugat megszegte a NATO keleti bővítésére vonatkozó korlátozásokról tett ígéreteit – noha ez az állítás is ellentmond a történelmi tényeknek.

A hatalom megtartása érdekében Putyin továbbra is a nacionalizmusra és a torzított történelemre építi politikáját. A Putyin-rezsim elnyomása és radikalizálódása a biztonsági apparátus hatalmából fakad, amely most carte blanche-t kapott. A politikát ma már csak háborúként képzelik el.

Vlagyimir Putyin és a Kreml számára a „Győzelem Napja” üdvözlendő alkalom a vizuálisan erőteljes propaganda terjesztésére. Annak ellenére, hogy Oroszország maga mögött hagyta a kommunizmust és a szovjet korszakot, az ország és népe hagyományosan és büszkén emlékezik meg az 1945-ös évről. Ezen a napon Moszkva-szerte és Oroszország többi részén teljes pompájában vörös zászlók láthatók sarlóval és kalapáccsal. A május 9-i parádé üzenete világos: Oroszország nemcsak a múltat igyekszik újraírni, hanem a jövőt is uralni akarja. Ebben a törekvésben a pravoszláv egyház is szerepet vállal: teljes mellszélességgel támogatja Putyin mitologikus történetét, ahogy azt a birodalmi gondolkodás orosz ideológusai – köztük az egyre inkább szélsőséges nézeteiről ismert Alekszandr Dugin – is hirdetik. Nem kétséges, hogy ha nem állítják meg Ukrajnában, más, korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó országokat is célba vesz. A történelem már többször megmutatta, milyen súlyos következményei lehetnek a tétlenségnek. Sokan most már értik, miért nem ünnepelték május 8-át vagy 9-ét az elmúlt évtizedekben „Felszabadulás Napjaként” Lengyelországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Csehországban, Kelet-Németországban és másutt, ahogyan azt valamikor a Kreml elrendelte. Történelmileg nézve nem volt ok az ünneplésre – Hitler őrületét Sztálin diktatúrája követte. A mai Oroszországnak semmi köze sincs a szovjet korszak kommunizmusához. De a Szovjetuniótól átvette azt a külpolitikai meggyőződést, hogy szomszédai csak korlátozott szuverenitással rendelkeznek. Oroszország a Szovjetunió örököse, nem pedig jogutódja.

A Nyugat számára nincs más választás: szembe kell szállnia ezzel a revizionizmussal, mert Putyin Oroszországa sajnos továbbra is csak az erő nyelvén ért. Ha Putyint nem állítják meg Ukrajnában, akkor más országokat fog támadni. Csak az egyesült Európa akadályozhatja meg az őrület visszatérését. Ideje megérteni a történelmet, mert hosszú árnyéka ismét rávetül Európára.

Moszkva és térsége, Szentpétervár, a katonaság és Fehéroroszország szerepe az orosz hatalmi rendszerben

Oroszország hatalmának központját kétségtelenül Moszkva jelenti, amely nemcsak az ország fővárosa, hanem a politikai és gazdasági elit székhelye is. A város és környéke koncentrálja a legfontosabb döntéshozókat, az állami intézményeket és a pénzügyi forrásokat. Moszkva körüli régió az orosz hatalom szimbóluma, amely stabil magként tartja össze a rendkívül sokszínű és hatalmas országot.

Nem sokkal keletebbre, az északnyugati irányban fekvő Szentpétervárnak szintén nagy jelentősége van az orosz politikai és kulturális életben. A cári múlt és az európai kulturális hagyományok miatt Szentpétervár különleges státusszal bír, és sokszor a „másik fővárosként” emlegetik. Bár nem politikai központ, a város és térsége gazdag intellektuális és művészeti bázist képez, amely időről időre alternatívát, vagy legalábbis ellensúlyt jelent a moszkvai elit túlhatalmával szemben.

A katonaság szerepe a putyini Oroszországban meghatározó. Nemcsak a külső fenyegetések elleni védelemért felel, hanem belpolitikai tényezőként is működik. A hadsereg és a különböző biztonsági szolgálatok – például az FSZB és a Nemzetőrség – a rendszer alappillérei, amelyek fenntartják a rendet és elfojtják az ellenzéki mozgalmakat. Putyin vezetése alatt a katonai elit és a politikai hatalom szoros összefonódásba került, amely megerősíti a rezsim stabilitását. A hadsereg támogatása nélkül a Kreml uralma komoly veszélybe kerülne, ezért a vezetés különösen nagy hangsúlyt fektet a katonaság megbecsülésére, anyagi és presztízs támogatására.

Fontos geopolitikai és belpolitikai tényező Fehéroroszország is, amely Oroszország egyik legszorosabb és legmegbízhatóbb szövetségese, valamint stratégiai előretolt bástyája. Alekszandr Lukasenka rezsimje hosszú évek óta szinte teljes mértékben Moszkva támogatására támaszkodik, miközben cserébe biztosítja a Kreml számára a térségben való befolyás fenntartását és a nyugati határok védelmét. Fehéroroszország a katonai és politikai integráció révén kulcsfontosságú szerepet tölt be az orosz érdekek képviseletében, különösen az ukrajnai konfliktus és az európai biztonsági rendszer átrendeződése tükrében. A fehérorosz hadsereg és biztonsági szolgálatok szorosan együttműködnek az orosz katonai és titkosszolgálati erőkkel, így Fehéroroszország a putyini hatalmi struktúra stabilizáló pillére.

Összességében Moszkva és térsége a politikai hatalom központja, Szentpétervár kulturális és intellektuális erőtere időnként alternatívát vagy mérséklő tényezőt jelenthet, míg a katonaság és Fehéroroszország kulcsfontosságú bástyaként szolgál a rezsim hatalmának megőrzésében és a külső fenyegetések kezelésében. Ez a rendszer azonban törékeny: a belső ellentmondások és a külső nyomás együttesen feszítik, amelyek hosszabb távon a jelenlegi hatalmi struktúra megingásához vezethetnek.

Mi tehát Putyin jövője?

Putyinnak nincs jövője. De a világnak lehet – ha megakadályozza, hogy egy hazugságokra és terrorra épülő rendszer tovább terjeszkedjen.

A világ számára nemcsak rendkívül kockázatos, de stratégiailag sem indokolt katonai eszközökkel fellépni Oroszországgal szemben, hiszen az ország hatalmas területe és atomfegyver-arzenálja egy esetleges konfliktust globális katasztrófává eszkalálhatna. Ez a realitás sokak számára frusztráló lehet, de sajnos ez a helyzet.

Ezért a valódi változást leginkább a belső problémák – mint a gazdasági visszaesés, a növekvő szegénység és a társadalmi elégedetlenség – hozhatják meg. A külső szankciók fenntartják a nyomást a rezsimen, megnehezítve annak működését, ám a rendszer stabilitását elsősorban a belső folyamatok ingatják meg.

Az orosz társadalom „kukacai” – bár kezdetben talán nem láthatók nyíltan – egyre mélyebben dolgoznak a rendszer belsejében. Amint az alapvető szükségletek, mint az élelem és a megélhetés kerülnek veszélybe, az elégedetlenség nő, és ez a rezsim stabilitását alapjaiban rengetheti meg.

A szegénység és az éhezés elsőként a távoli, nehezen elérhető vidékeken, például Szibériában jelenik meg, ahol a nehéz körülmények és az állami támogatás hiánya különösen súlyos problémákat okoz. Innen terjedhet tovább a helyzet a nagyobb városok felé, ahol az emberek már nagyobb közösségként képesek összefogni és hallatni a hangjukat.

Ez a folyamat társadalmi feszültségekhez, tiltakozásokhoz, és akár radikális változásokhoz is vezethet.

A belső feszültségek mélyebb rétege: nemzetiségek és vallási sokszínűség

Oroszország hatalmas kiterjedése mögött nem csupán földrajzi, hanem kulturális és etnikai sokféleség is húzódik. Az ország több mint 190 népcsoportnak ad otthont, a lakosság körülbelül 20%-a nem orosz nemzetiségű. A legnagyobb etnikai csoportok közé tartoznak a tatárok, baskírok, csecsenek, jakutok, burjátok, tuvaiak, mordvinok és sok más kisebb nép. Ezek a közösségek nem csupán nyelvileg és kulturálisan különböznek, hanem saját történelmi tudattal és – bizonyos esetekben – politikai önállósági törekvésekkel is rendelkeznek.

A központi hatalom – különösen Vlagyimir Putyin uralma alatt – fokozatosan szűkíti az autonóm mozgásteret. Az orosz nyelv és identitás erőltetése, a nem orosz nyelvek visszaszorítása az oktatásból, a helyi kulturális intézmények elnyomása mind az asszimiláció eszközei. Az autonómiák – formálisan sok esetben még léteznek – de a valóságban egyre inkább kiüresednek. Ez a rejtett, de mély asszimilációs nyomás az évtizedek során alattomos elégedetlenséget szült, amely nem látványos, de állandóan dolgozik a rendszer mélyén.

Bizonyos térségek már korábban is konfliktuszónák voltak – és ezek a sebek sosem gyógyultak be igazán. A Kaukázusban, különösen Csecsenföldön, Dagesztánban és Ingusföldön a függetlenségi háborúk és a véres elnyomás emléke még élénken él a lakosságban. Bár kívülről a térség ma viszonylag stabilnak tűnik, a társadalom mélyén, főként a fiatalabb generáció körében, a frusztráció és a feszültség tovább nő. A hatalomra épülő lojalitás csak addig tart, amíg a központi rendszer képes hatalmat, pénzt vagy félelmet biztosítani – ezek gyengülésével az elégedetlenség akár robbanásszerűen is felszínre törhet. A Kaukázus térsége geopolitikai törésvonal: Örményország ugyan évtizedekig Moszkva hű szövetségesének számított, de az utóbbi években – különösen az orosz támogatás elmaradása a Hegyi-Karabah konfliktusban – megingott a bizalom, és Jereván egyre nyitottabban közeledik a Nyugat felé. Grúziában ezzel szemben az oroszbarát politikai vezetés ellenére a társadalom többsége kifejezetten nyugatpárti és elutasítja Moszkva befolyását, különösen az orosz megszállás alatt álló szakadár területek miatt.

A keresztény–muzulmán ellentét nemcsak az azeri–örmény összecsapások indokolják, de egyik tényezője a muzulmánok és az oroszok konfliktusának is, a kereszténység ugyanakkor – a másik oldalon – közel hozza egymáshoz az örményeket és az oroszokat. Természetesen ma már nem elsősorban két vallás, sokkal inkább a keresztény és az iszlám kultúrkör konfliktusáról van szó.

Az azeri vezetés pragmatikusan viszonyul Moszkvához: megőrzi viszonylagos függetlenségét, miközben nem akarja teljesen elidegeníteni Oroszországot, különösen a Hegyi-Karabah konfliktus után, ahol Oroszország békefenntartóként van jelen.

Tatárföld és Baskíria hivatalosan autonóm köztársaságok, erős nemzeti és iszlám identitással. Itt a moszkvai központosítás a hagyományos önkormányzati és nyelvi jogok szisztematikus megnyirbálásával ütközik helyi ellenállásba, még ha ez jelenleg többnyire passzív formában is jelentkezik.

A szibériai régiók – például Jakutföld vagy Burjátföld – szintén saját nyelvű, ősi kultúrájú népeket rejtenek. Ezek a területek gazdasági szempontból is kiemelt jelentőségűek, mivel rengeteg nyersanyag, például kőolaj, gáz, gyémánt és más ércek innen származnak. Ugyanakkor ezek a közösségek gyakran elhanyagoltak, és a kitermelt javakból vajmi keveset látnak viszont saját jólétükben. Ez a kizsákmányolás érzése, a gazdasági leszakadás és a kulturális háttérbe szorítás együtt erősítheti a regionális öntudatot és az autonómiára való igényt – különösen egy meggyengült központi hatalom esetén.

Ehhez társul a vallási sokszínűség problematikája is. Bár az orosz ortodox egyház a putyini rendszer ideológiai pillére, az országban a muzulmán lakosság lélekszámát tekintve jelenleg a világon a hatodik helyet foglalja el Indonézia, India, Pakisztán, Banglades és Törökország mögött. A több mint 50 millió szovjet muzulmán három fő régióban él: mintegy 60 százalékuk az Afganisztánnal és Iránnal határos Közép-Ázsiában, Türkmenisztánban; 25 százalék a Kaukázus vidékén, Törökország és Irán határai mentén (Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia); a harmadik legnagyobb muszlim lakosságú térség pedig az Ural, a Középső-Volga, illetve Nyugat-Szibéria körzete, mindenekelőtt a tatárok lakta Kazany környéke és Baskíria. Emellett buddhista (pl. kalmükök, burjátok, tuvaiak), zsidó, katolikus és protestáns kisebbségek is jelen vannak.

Ezek a közösségek gyakran érzik úgy, hogy másodrendű állampolgárokként kezelik őket, különösen, ha identitásuk nem illeszkedik a Kreml által favorizált „pravoszláv-orosz” világképbe. A vallási különbségek ugyan látszólag kevésbé robbanékonyak, de egy általános társadalmi válság – gazdasági összeomlás, politikai zűrzavar – idején ezek is könnyen etnikai-vallási konfliktusokká alakulhatnak.

Mindezek a tényezők – az etnikai és vallási sokszínűség, a központosító elnyomás, a méltánytalan gazdasági bánásmód – olyan belső repedéseket jelentenek, amelyeket a hatalom jelenleg erőszakkal és propagandával próbál összetartani. De ha ezek a repedések egyszer mélyebbre hasadnak, ha a gazdasági és politikai alapok meginognak, akkor ezek a „kukacok” – a belső bomlás mélyről jövő erői – alááshatják az egész rendszert.

Az idő nemcsak megmutatja majd, hanem fel is gyorsítja, mikor és hogyan robbannak fel ezek a mélyen rejtőző belső feszültségek – és a felszínre törő változások akár alapjaiban rengethetik meg a népet és az országot egyaránt.

-000-

Irodalomjegyzék

• Mearsheimer, J. J. (2014). Why the Ukraine crisis is the West’s fault: The liberal delusions that provoked Putin. Foreign Affairs, 93(5), 77–89.

• Asmus, R. D. (2002). Opening NATO’s door: How the alliance remade itself for a new era. Columbia University Press.

• NATO. (n.d.). NATO enlargement. https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49212.htm

• Legvold, R. (2016). The sources of Russian conduct: Putin’s strategic worldview. The Washington Quarterly, 39(4), 115–134. https://doi.org/10.1080/0163660X.2016.1230092

• Applebaum, A. (2017). Red famine: Stalin’s war on Ukraine. Doubleday.

• Sakwa, R. (2014). Putin redux: Power and contradiction in contemporary Russia. Routledge.

• Figes, O. (2007). The whisperers: Private life in Stalin’s Russia. Metropolitan Books.

• Nikitin, A. (2023, March 15). Victory Day and Russia’s use of history. Carnegie Moscow Center. https://carnegie.ru/commentary/87871

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Wilson, A. (2022). Ukraine crisis: What it means for the West (3rd ed.). Yale University Press.

• Galeotti, M. (2019). We need to talk about Putin. Ebury Press.

• Roberts, G. (2006). Stalin’s wars: From World War to Cold War, 1939–1953. Yale University Press.

• Overy, R. (2014). The bombing war: Europe 1939-1945. Allen Lane.

• Beevor, A. (1998). Stalingrad. Penguin Books.

2025 májusában egyetlen éjfél utáni pillanatban benyújtott törvényjavaslat mindennél élesebben mutatta meg, mire készül a NER: totális kontrollra, a civil hangok elhallgattatására, az eltérő vélemények kriminalizálására. A T/11923. számú, "A közélet átláthatóságáról" című törvényjavaslat nem a transzparenciát növeli, hanem a politikai önkény lépcsőfokait.

Ez a javaslat orosz mintára készült: újfent kitalált ellenséget kreál, "külföldi ügynököknek" bélyegzi a civil szervezeteket, ha azok bármilyen külföldi forrást használnak fel. A szuverenitás védelmének álcája alatt olyan jogi keretrendszer jön létre, amely tetszőleges szervezetet vagy személyt önhatalmúlag "nemzetbiztonsági kockázattá" minősíthet. Ez az új törvény nem más, mint egy korszerűsített, digitális eszközökkel működő ÁVH-törvény. Nem véletlenül hasonlít a putyini rendszer represszív civilügyi szabályozásaira: a cél ugyanaz, az eszköztár ijesztően ismerős.

Jogállami álarcban masírozó diktatúra

A törvény lényege: a Szuverenitásvédelmi Hivatal javaslata alapján a kormány rámutathat bármely civil szervezetre, hogy állítólag külföldi érdekek mentén "befolyásolja a közéletet", ezzel "veszélyezteti a szuverenitást". Ezután a szervezet:

• csak engedéllyel fogadhat el támogatást,

• vezetőinek vagyonnyilatkozatot kell tenniük, mintha országgyűlési képviselők lennének,

• nem jogosultak SZJA 1% támogatásra,

• megfigyelhetők, adataikhoz a NAV, a rendőrség, sőt bármely "együttműködő szerv" hozzáférhet,

• helyszíni ellenőrzés, adatletöltés, fizikai tükörmásolat-készítés is jogszerű,

• jogorvoslat alig van, a Kúria sem módosíthatja a határozatot.

Ez már nem "adminisztratív akadály". Ez nyílt megfigyelés, megfélemlítés, politikai leszámolás eszköztára.

A törvény kulcsszavai: szándékos homály és gumifogalmak

A javaslat több ponton operál gumifogalmakkal. "Közélet befolyásolása"? "Szuverenitás elleni fellépés"? Ez lehet egy véleménycikk, egy demonstráció, egy elemzés, vagy egy nyilatkozat. Elég, ha az adott szervezet vagy személy kritikusan nyilatkozik a kormány politikájáról.

Azaz: a törvény nem a tetteket, hanem a gondolatot szankcionálja.

Kinek érdeke ez? A válasz: a hatalomnak, amely fél

A független civil szféra a társadalmi kontroll eszköze. Ott van, ahol az állam nem. Rést töm be, igazat mond, odafigyel. Ez zavarja az autokratákat. Ezért a kormány most nem tárgyalni akar, hanem megsemmisíteni: adminisztratívan, anyagilag, jogilag.

Nem a szuverenitás védelméről van itt szó. Hanem a szabadság felszámolásáról.

Társadalmi hatások: elhallgatás, félelem, apátia

Ez a törvény a legsötétebb időket idézi. Amikor emberek és szervezetek nem mernek megszólalni, nehogy a jegyzékre kerüljenek. Amikor a segítő kezet nyújtók lesznek a rendszer ellenségei. Amikor a föld alá kényszerül a gondolat, a szolidaritás, a kritikának pedig börtön a vége.

És mit csinál a társadalom? Hököl. Visszariad, hallgat, magába fordul. Népünk sokszor bizonyította, hogy ha a félelem légköre elég sűrű, akkor meghátrál, kivár, elkerüli a konfliktust.

Várjuk a Messiást – de csak a hamis próféták jönnek

Ez a nép – félve, hökölve – mintha mindig is arra várt volna, hogy valaki más mondja ki az igazságot helyette. Egy Messiásra, aki rendet tesz, felemel, megment. De a megváltó nem jön. A világ pedig tele van hamis prófétákkal, akik nem a valóságot mondják, hanem azt, amit hallani akarunk. És a nép inkább hisz annak, aki azt prédikálja: „borról beszélek nektek” – mert az édes hazugság kellemesebb, mint a keserű igazság.

Így lesz a próféta nem az, aki figyelmeztet, hanem az, aki hiteget. És így fulladunk bele a hallgatásba.

Recsk felé haladunk

Aki ma civil, holnap gyanús. Aki kritikus, holnap jegyzékre kerül. Aki segít, holnap ügynöknek bélyegzik. Aki védelmez, holnap "veszélyeztet".

Ez nem törvényalkotás, hanem nyílt hadüzenet a magyar társadalom szabadság iránti vágyának

Ahogy elnézem, a helyzet a következő: Határincidens Ukrajnával, háborús helyzet, és háborús helyzetben nincs választás. De. De aztán ez a NER gépezet összegyűjti a még demokrata demokratákat, és a "másként-gondolkodókat" és megnyitják Recsket – Erre megy ki a játék.

-000-

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is” – írta George Orwell az 1984-ben. Ez az állítás különösen időszerű napjaink geopolitikai küzdelmeiben, ahol a történelem nem csupán az emlékezés tárgya, hanem egyre inkább a hatalomgyakorlás eszköze is.

Oroszország történelmi narratívái az elmúlt évtizedekben nemcsak módosultak, hanem tudatosan torzultak annak érdekében, hogy igazolják a birodalmi terjeszkedést, belső elnyomást és külső agressziót.

A Szovjetunió összeomlása utáni időszakban a kollektív emlékezet bizonytalanná vált – Oroszországban identitásválság alakult ki, amelyre a Putyin-rendszer a nosztalgia, a militarizált nemzeti büszkeség és a történelmi revizionizmus hármas eszméjével válaszolt. A hatalom által ellenőrzött történelemértelmezés különösen veszélyes formát öltött: nemcsak a szovjet korszak relativizálásában, hanem abban a törekvésben is, hogy a jelenlegi katonai agressziót (mint például Ukrajna elleni háborút) történelmi szükségszerűségként állítsa be.

Ez az írás arra vállalkozik, hogy feltárja, miként manipulálja az orosz állam a történelmet politikai eszközként, hogyan vált a múlt átírása a háború ideológiai előkészítésévé, és miért jelent mindez veszélyt nemcsak Ukrajnára, hanem Európa egészére – beleértve Magyarországot is.

1. fejezet: A történelem mint hatalmi eszköz – történelmi revizionizmus a Putyin-rendszerben

Az orosz történelmi revizionizmus nem új jelenség, de az ezredforduló óta új minőségben jelent meg. Míg a 1990-es években még zajlottak nyílt viták a szovjet múlt bűneiről – a sztálini terrorról, a gulágrendszerről, a Molotov–Ribbentrop-paktumról – addig Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után fokozatosan elindult a múlt „rehabilitálása”. Ennek egyik leglátványosabb példája a második világháború értelmezésének államosítása: az állam nem tűri azoktól eltérő nézeteket, amelyek a Szovjetunió szerepét nem kizárólag felszabadítóként értékelik.

A hivatalos narratívában a Vörös Hadsereg egyedüli felszabadítóként jelenik meg, a kelet-európai országokban pedig a szovjet megszállás tagadása, vagy akár csak árnyalása is „nácibarát történelemhamisításnak” minősül. Ennek keretében vált például 2020-ban jogszabályban tiltottá az olyan vélemény, amely megkérdőjelezi a Szovjetunió „pozitív szerepét” a győzelemben. Az orosz történelemtankönyvek a „nagy honvédő háború” mitológiáját erősítik, elhallgatva vagy torzítva a háborús bűnöket, mint például Katyn, a tömeges civil deportálások vagy az 1956-os magyar forradalom eltiprása.

A történelem kontrollálása a belpolitikában is kulcsfontosságú szerepet játszik. Az olyan szervezetek, mint a Memorial, amely a szovjet terror áldozatainak emlékét ápolta, ma már „idegen ügynöknek” számítanak, és betiltásra kerültek. Az emlékezetpolitika központosításával a rendszer nemcsak a múltat kontrollálja, hanem a jövőt is irányítja: a fiatal nemzedékeket már egyetlen, idealizált és cenzúrázott narratíván keresztül neveli.

2. fejezet: Történelem a propaganda szolgálatában – tankönyvek, média, hivatalos narratívák

A történelem a putyini Oroszországban nem pusztán tanulmányi tárgy vagy emlékezetpolitikai viták tárgya, hanem a nemzeti identitás formálásának, sőt a háborús ideológia megalapozásának egyik legfontosabb eszköze. A múlt „újraírása” szisztematikus, államilag irányított folyamat, amely számos csatornán keresztül hat: az oktatáson, a tömegmédián, a filmiparon és a törvényhozáson át egészen a nemzeti ünnepek újrafogalmazásáig.

Tankönyvek és oktatási reformok

Az orosz oktatási rendszer a 2010-es évek közepétől egyre erősebben központosított irányítás alá került. Az új történelemtankönyveket az Oktatási Minisztérium engedélyezi, és a „helyes” történelemszemlélet terjesztése vált elsődleges céllá. A 2023-ban bevezetett új történelemtankönyv például nyíltan igazolja Ukrajna invázióját azzal, hogy azt „megelőző háborúként” mutatja be a Nyugat állítólagos agressziójával szemben. A tankönyv azt írja: „Az orosz különleges hadművelet célja a béke megőrzése és az orosz világ védelme.”¹

A szovjet múlt bűneiről alig esik szó. A sztálini elnyomás eufemizált („nehéz idők”), a GULAG-rendszer említésre sem kerül, a balti államok, Lengyelország vagy Magyarország megszállása a „fasisztaellenes felszabadítás” keretében szerepel. Az 1956-os forradalom például úgy jelenik meg, mint „ellenforradalom”, amit „a Nyugat szított”.

Tömegmédia és a történelem szórakoztatása

A televízió és a filmipar is része a hivatalos emlékezetpolitikának. Olyan nagyszabású filmek készülnek állami támogatással, amelyek megerősítik a „dicsőséges orosz múlt” képét, miközben az orosz katonai erőfitogtatást hősi keretbe helyezik. A második világháborús filmek, mint például T-34 vagy 28 pánfilovista, torzított történelmi eseményeket ábrázolnak, sőt fiktív hősöket teremtenek a nemzeti büszkeség erősítése érdekében.

Az állami média, különösen a Rosszija-1 és az RT (Russia Today) csatornák, következetesen terjesztik a Kreml narratíváját. A történelem politikai eszközzé válik: a nyugati országokat rendszeresen vádolják „történelemhamisítással”, miközben Oroszország saját múltjának kritikáját árulásként kezeli. Az állami televízió 2022 óta folyamatosan tematizálja az ukrajnai háborút úgy, mint a „nácizmus elleni új nagy honvédő háborút”.

Törvények a múlt védelmére – kriminalizált kritika

A történelemre vonatkozó kritikus nézetek ma már büntetőjogi következményekkel járhatnak Oroszországban. 2014-ben lépett életbe az a törvény, amely tiltja a Szovjetunió szerepének „elértéktelenítését” a második világháborúban. A törvény lehetővé teszi, hogy akár három év börtönre is ítéljenek valakit azért, mert a szovjet háborús bűnökről beszél.

A legismertebb példa talán Jurij Dmitrijev esete, aki a Memorial szervezet keretében a sztálini tömeggyilkosságok áldozatainak sírhelyeit kutatta. Dmitrijevet koncepciós eljárásban börtönbüntetésre ítélték, és munkáját betiltották. A Memorial maga is „idegen ügynök” bélyeget kapott, majd felszámolták.²

A múlt kisajátítása, a jövő irányítása

A hivatalos történelmi narratíva Oroszországban nem pusztán a múltról szól. Az emlékezetpolitika célja a jelen legitimizálása és a jövő formálása. Ha a múlt megszépül, a jelen agressziója „történelmi igazságtételként” jelenhet meg. Ezért válik a történelem újra és újra csatatérré – nem csupán az emlékezés terén, hanem nagyon is valóságos, geopolitikai értelemben.

3. fejezet: A Budapesti Memorandum – megszegett ígéretek és a történelem fegyverként

A történelmi dokumentumok nem csupán emlékezeti szerepet töltenek be, hanem nemzetközi jogi és politikai kötelezettségvállalásokat is rögzítenek. A Budapesti Memorandum aláírása 1994 decemberében olyan fordulópont volt, amely Ukrajna nukleáris leszerelését a szuverenitás garanciáiért cserébe valósította meg. Ez az egyezmény mára a putyini külpolitika egyik leglátványosabb megsértésének szimbóluma lett, s jól példázza, hogyan viszonyul az orosz állam a saját történelmi ígéreteihez és a nemzetközi normákhoz.

A dokumentum háttere: nukleáris fegyvermentesség garanciákért

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után Ukrajna területén maradt a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálja: interkontinentális ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és robbanófejek százai. Ukrajna mégis a leszerelés mellett döntött. 1991. október 24-én a Verhovna Rada nyilatkozatot fogadott el az ország nukleáris fegyvermentes státuszáról. Három évvel később Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez (NPT), és 1994-ben megszületett a Budapesti Memorandum.

A dokumentumot négy fél írta alá: Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A memorandum értelmében az aláíró hatalmak megerősítették kötelezettségüket, hogy:

• tartózkodnak Ukrajna területi integritása vagy politikai függetlensége elleni erőszakos fellépéstől,

• nem alkalmaznak semmilyen gazdasági vagy politikai zsarolást,

• nem vetnek be sem hagyományos, sem nukleáris fegyvert Ukrajna ellen,

• tárgyalásos úton keresnek megoldást bármilyen konfliktus esetén.

A memorandum megsértése – a Krím annexiója és a háború kezdete

2014 márciusában Oroszország elfoglalta és illegálisan annektálta a Krím-félszigetet. Ez nemcsak Ukrajna szuverenitásának megsértése volt, hanem nyílt szembefordulás a Budapesti Memorandumban vállalt kötelezettségekkel is. Az orosz hadsereg „kis zöld emberkék” álnéven jelent meg, majd gyorsan katonai ellenőrzés alá vonta a stratégiai pontokat. A helyi népszavazás – amelyet a nemzetközi közösség többsége illegitimnek tart – ürügyet szolgáltatott az annektáláshoz.

Ez a lépés világossá tette: Oroszország nem tartja magára nézve kötelezőnek a memorandum vállalásait. A 2014 utáni évek során a kelet-ukrajnai háború tovább mélyítette a szakadékot a deklarált történelmi ígéretek és a valós külpolitikai gyakorlat között.

Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) hivatalos állásfoglalása szerint Oroszország a Budapesti Memorandum egyértelmű megsértését követte el, amikor katonailag beavatkozott Ukrajna területén. Mindez aláássa a nemzetközi bizalom alapjait, különösen a nukleáris leszerelés ügyében.

Történelem mint fegyver – az orosz narratíva átértelmezése

A Kreml-párti média gyakran igyekszik lekicsinyelni a Budapesti Memorandum jelentőségét, állítva, hogy az „nem kötelező erejű”, csupán „politikai nyilatkozat”. Ezzel szemben az egyezmény nemcsak politikai, de nemzetközi jogi jelentőséggel is bír: egy atomfegyver-mentes világ megvalósításának egyik sarokköve lett volna.

A memorandum eljelentéktelenítése ugyanakkor illeszkedik abba a tágabb stratégiába, amely a történelmi események relativizálását célozza. A hivatalos orosz narratíva a Krím visszacsatolását „történelmi igazságtételként” mutatja be, és arra hivatkozik, hogy a félsziget mindig is „orosz föld” volt. A történelmi érveket tehát nem a múlt megértésére, hanem a jelenlegi agresszió igazolására használják.

Geopolitikai következmények – a történelem hitelességének válsága

A Budapesti Memorandum megsértése nem csupán Ukrajnára, hanem az egész nemzetközi közösségre nézve riasztó precedenst teremtett. A dokumentum egyik alapvető tanulsága, hogy a leszerelés csak akkor működhet, ha a garanciák betartását minden fél komolyan veszi. Az orosz megszegés a jövőbeli nemzetközi leszerelési tárgyalások alapjait is megrendíti.

A történelem ilyen célú fegyveresítése – azaz múltbeli szerződések cinikus figyelmen kívül hagyása, illetve azok átértelmezése a politikai propaganda érdekében – veszélyes spirált indít el, amely végső soron a globális béke és együttműködés alapjait kérdőjelezi meg.

4. fejezet: A putyinizmus kultúrája – nacionalizmus, ortodoxia és történelemkultusz

A 21. századi Oroszország nem pusztán politikai tekintélyuralomként értelmezhető. A putyini rendszer stabilitása – és veszélyessége – épp abban áll, hogy szorosan összefonódik egy sajátos kulturális világnézettel: egy erősen ideologizált történelemszemlélet, az orosz ortodoxia szakrális értékrendje és a posztszovjet sértettségre épülő nacionalizmus ötvöződik egy koherens, de manipulatív világképpé. A putyinizmus tehát nemcsak a hatalom gyakorlásának módja, hanem egy kulturális projekt is, amelynek célja a társadalmi gondolkodás és a nemzeti identitás újraformálása.

A birodalmi múlt romantikája – mítosz és manipuláció

A putyinizmus egyik alappillére az orosz történelem mítoszainak felhasználása. A cári idők dicsősége, az ortodox kereszténység civilizációs küldetése és a Szovjetunió „győzelmei” – különösen a Nagy Honvédő Háború – olyan egységes narratívát alkotnak, amely az „örök Oroszország” képét vetíti a jelenbe. A történelem így nem múltbeli események elemzésének terepe, hanem érzelmi igazolásként szolgál a jelenlegi politikai döntésekhez.

Az iskolai tankönyvek, a televíziós műsorok, a háborús emléknapok és a történelmi filmek mind ennek az ideológiának a részei. A cél nem a kritikus gondolkodás fejlesztése, hanem az identitás egységesítése egy „megtámadott, de igazságos” nemzet köré.

Putyin 2021-es esszéje „Az oroszok és ukránok történelmi egysége” címmel világosan mutatja, hogyan válik a történelmi múlt a jelenlegi geopolitikai törekvések eszközévé. Ebben az írásban Ukrajna létezését mesterséges konstrukciónak nevezte, amely „mindig is Oroszország része volt”. Ez a gondolatmenet szolgált ideológiai alapul a 2022-es invázióhoz is.

A szent birodalom illúziója: vallás és hatalom Oroszországban

A putyinizmus másik pillére az Orosz Ortodox Egyház szövetsége az állammal. Ez nem csupán a vallás társadalmi befolyásának erősödését jelzi, hanem egyfajta szakrális nacionalizmus kialakulását is magában foglalja.

Az orosz ortodox egyház és az állam szövetsége a Szovjetunió összeomlása után, az 1990-es évektől kezdve szoros politikai és ideológiai együttműködéssé fejlődött. Az egyház, élén I. Cirill pátriárkával, azóta is a Kreml egyik legfontosabb szövetségeseként működik. Cirill a nyugati hatalmakat Oroszország ellenségeiként írja le, - amelyek szerinte – Putyinhoz hasonlóan – a nemzeti identitás felszámolására törekszenek ezzel az ortodoxia a politikai retorika szerves részévé vált, amelyben a vallási hit és a nemzeti küldetéstudat összemosódik.

Az ortodox egyház Oroszországot „szent földnek” tekinti, amelyet meg kell védeni az idegen — különösen nyugati — kulturális befolyástól. A Szovjetunió felbomlása után a nemzeti büszkeség mélypontra süllyedt, a világpolitikai jelentőség elvesztése és a gazdasági összeomlás sokakban a birodalom szétesését nemzeti tragédiaként rögzítette. Ebben a légkörben az ortodox egyház különösen hatékonynak bizonyult a kollektív nemzeti önérzet helyreállításában: az orosz hagyományos értékek, a család, a hit és a múlt dicsőségének hangsúlyozásával új alapot kínált az identitásépítéshez.

A társadalmi folyamatok is ezt tükrözik: az ortodoxiával való azonosulás aránya az 1990-es évek elején mért egyharmadról 2020-ra több mint kétharmadra emelkedett. Ugyanebben az időszakban az Istenhívők aránya 44%-ról 78%-ra nőtt. A vallás ma már nem pusztán spirituális gyakorlat, hanem a nemzeti identitás egyik alappillére. Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy „igazi orosz” csak ortodox lehet.

Ez a hit-vezérelt nemzeti öntudat pedig gyakran birodalmi attitűdökbe torkollik. A statisztikák szerint az oroszok többsége (69%) a saját kultúráját másokénál felsőbbrendűnek tartja. 77%-uk büszke vallási hovatartozására, és míg 1999-ben csak minden harmadik orosz gondolta úgy, hogy országuk szuperhatalom, ma már háromnegyedük vélekedik így. A felsőbbrendűségi érzések és a múltbeli megaláztatások kombinációja táplálja azt a küldetéstudatot, amely a „birodalmi Oroszország” helyreállításának eszméje mögött áll.

Ez a szövetség az állam és az egyház közt valójában a világi politika vallási legitimációját szolgálja. Az orosz hadsereg egyházi áldással indul háborúba, és az új templomok gyakran katonai témájú mozaikokkal, freskókkal díszítettek. Az egyházi szimbolika így már nem az örök életre, hanem az „örök Oroszországra” irányul.

Kultúra és cenzúra – a művészet eszközzé válik

A putyini állam különös figyelmet fordít a kulturális szféra ellenőrzésére is. A filmek, színházi darabok, könyvek és médiatartalmak szelektálása azt a célt szolgálja, hogy csak azok a művek juthassanak el a nyilvánossághoz, amelyek megerősítik az állami narratívát.

A 2022-es háború után több ezer orosz művész és értelmiségi emigrált, köztük olyan írók, mint Ljudmila Ulickaja vagy Borisz Akunyin, akik nyíltan bírálták az agressziót. Az orosz állam gyorsan reagált: „idegen ügynöknek” minősített több kulturális szereplőt, betiltotta a kritikus műveket, és üldözte a független kiadókat. A kultúra így nem a sokféleség és szabadság terepe, hanem a nemzeti egység és lojalitás vizsgája lett.

A putyinizmus kulturális paradoxonja

Mindez paradox helyzetet teremt: miközben a putyinizmus a történelmi és kulturális nagyságot hirdeti, éppen annak pluralitását, kérdezését és autonómiáját lehetetleníti el. A putyini „kultúrharc” célja nem a nemzeti identitás gazdagítása, hanem annak egyetlen értelmezésre való leszűkítése. Ebben a rendszerben a történelem nem tanít, hanem ítél. A művészet nem kérdez, hanem igazol. A vallás nem lelkiismeret, hanem fegyelmező erő.

Ez a kulturális-ideológiai konstrukció teszi lehetővé, hogy a társadalom jelentős része elfogadja, sőt támogassa az agresszív külpolitikai lépéseket. A putyinizmus kulturális logikája nélkül a 2022-es háború sem lett volna megvalósítható olyan belső ellenállás nélkül, amilyennek logikusan következnie kellett volna egy demokratikus társadalomban.

5. fejezet: A „nácizmus”, mint propagandaeszköz – Putyin beszédei és az orwelli retorika

2022 február 24-én Vlagyimir Putyin hosszú televíziós beszédében bejelentette, hogy Oroszország „különleges katonai műveletet” indít Ukrajna ellen. A bejelentés mögött azonban nem a biztonsági fenyegetés valósága, hanem egy hazugságokra és manipulációra épülő világkép húzódott meg. Putyin – a nemzetközi jogot megsértve – az inváziót a „Donbász védelmére” és „Oroszország önvédelmére” hivatkozva indokolta, miközben semmiféle bizonyíték nem utalt arra, hogy Ukrajna fenyegetést jelentett volna Oroszországra nézve. A háborús retorika középpontjába a „nácimentesítés” kifejezése került. Ez az orwelli eufemizmus egyszerre szolgált a legitimáció, a gyűlöletkeltés és a belső mozgósítás eszközeként. Putyin állítása szerint Ukrajna – élén egy zsidó származású elnökkel, akinek családtagjai a holokauszt áldozatai voltak – „náci uralom” alatt áll. Az ellentmondás nem zavarja a Kreml gépezetét: a nácizmus vágyképpé vált, egy olyan absztrakt ellenséggé, amelybe bárkit bele lehet vetíteni, aki az orosz birodalmi érdekkel szemben áll.

Március 16-i beszédében Putyin még tovább ment. Állítása szerint a kijevi vezetés biológiai és vegyi fegyverek bevetésére készül, lépfenét fejleszt, és hamarosan nukleáris arzenállal fenyegeti a Donbászt és Oroszországot. E vádak semmiféle tényszerű alappal nem bírtak. A propagandagépezet a klasszikus dezinformációs mintázatot követte: minél nagyobb a hazugság, annál hatékonyabb a sokkoló ereje. A „náci” szó fokozatosan központi kategóriává vált nemcsak a háborús retorikában, de az orosz belpolitikában is.

A „nácizmus” vádként való alkalmazása nem újkeletű jelenség a Kreml kommunikációjában. Már a 2014-es Euromajdan eseményeit követően is ezzel a címkével illették az ukrán kormányt és azokat az országokat – Lengyelországot, a balti államokat, sőt olykor nyugati demokráciákat is –, amelyek ellentétes álláspontot képviseltek Moszkvával szemben. Az orosz állami médiában minden, ami a nyugati értékeket – demokráciát, jogállamot, függetlenséget – képviseli, potenciális „náci” fenyegetéssé válhat.

A propagandában egyre gyakrabban jelenik meg a „náci” szó olyan kontextusokban is, ahol annak alkalmazása teljesen abszurd. Az orosz parlament 2022. március 4-én egyhangúlag fogadott el olyan törvényeket, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot és kriminalizálják a független média működését. Ekkor is elhangzott: az intézkedések célja a „nácik elleni küzdelem”. A nyugati világ kollektív megbélyegzése – mely szerint egész Európa „náci” mivolta miatt ellenséges Oroszországgal szemben – egyszerre abszurd és félelmetesen hatékony az orosz társadalom mozgósításában.

Putyin „nácimentesítési” célja valójában az ukrán nemzeti identitás, az ellenállás és a függetlenség megtörésére irányul. Az orosz vezetés szemében mindenki, aki ukrán nemzeti büszkeséget mutat, potenciális „náci”, akit „denacifikálni” kell. A fogalom ily módon válik a függetlenség, az önrendelkezés és a demokratikus elkötelezettség elnyomásának eszközévé. A gyakorlat hátterében ideológiai motívumok is meghúzódnak, elsősorban a Kreml környezetéhez közel álló Alekszandr Dugin elképzelései, aki Ukrajna önálló államiságát mindig is tagadta, és a „Russzkij Mir” – az orosz világ – birodalmi kiterjesztésének ideológiáját hirdeti.

Putyin az 1984 orwelli világát idéző módon használja a nyelvet és a történelmet: nem a tények számítanak, hanem a hatalom narratívája. Miközben másokat náciknak bélyegez, saját országában egyre totalitáriusabb személyi kultuszt épít ki. A „denacifikáció” így nem más, mint a független Ukrajna politikai és kulturális elpusztításának eufemisztikus megfogalmazása.

6. fejezet: Reflexió és következtetések – A putyinizmus tanulságai Magyarország számára

A putyinizmus egy olyan politikai és ideológiai rendszert képvisel, amely mély hatással van Oroszországra és annak nemzetközi kapcsolataira, különösen Európában. De fontos, hogy mi, magyarok is figyelemmel kísérjük, mivel a térségben valódi következményei lehetnek annak, hogy milyen politikai modellt alkalmazunk, és hogy miként viszonyulunk a szomszédos országok belső ügyeihez. A putyinizmus kultúrája, politikai gyakorlata és a nemzetközi jogot semmibe vevő fellépése példátlan következményekkel jár, és fontos, hogy mindezekről tanuljunk.

A nemzetközi jog és a szuverenitás védelme

A putyinizmus egyik legsúlyosabb tanulsága a nemzetközi joghoz és az állami szuverenitáshoz való viszonyulás kérdésében rejlik. Az autoriter rendszerek gyakran saját hatalmi érdekeik mentén értelmezik – vagy egyenesen semmibe veszik – a nemzetközi normákat, ami súlyos következményekkel járhat a globális biztonságra nézve. Különösen világos példát nyújt erre az 1994-ben aláírt Budapesti Memorandum, amelyben Oroszország – az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt – vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi integritásának tiszteletben tartását, cserébe azért, hogy Ukrajna lemond nukleáris fegyvereiről.

Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz (és korábban a szovjet) külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat taktikai eszközként kezeli, és ha az érdekei úgy kívánják, gondolkodás nélkül megszegi azokat. Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz – és korábban a szovjet – külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat kizárólag taktikai eszközként kezeli, és ha érdekei úgy kívánják, bármikor megszegi azokat. A történelem során számos példát láthatunk erre, köztük a leghírhedtebb a Hitler–Sztálin-paktum (Molotov–Ribbentrop-paktum) 1939-ben, amelynek titkos záradéka alapján a Szovjetunió és a náci Németország felosztotta egymás között Kelet-Európát. A megállapodás nyomán a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, megtámadta Finnországot, valamint – Németországgal összehangoltan – keleti irányból lerohanta Lengyelországot is. Ez nem a szerződések tiszteletben tartásáról, hanem éppen ellenkezőleg: azok cinikus felhasználásáról és megszegéséről tanúskodik, a pillanatnyi stratégiai előnyök érdekében. Ennek fényében az orosz agresszió – különösen a Krím 2014-es annektálása és a 2022-es teljes körű invázió – nem okozott meglepetést azok számára, akik ismerik Oroszország geopolitikai logikáját. Érdekes módon azonban ez a lépés mégis váratlanul érte Európa és a Nyugat vezető politikusait, akik évtizedeken át abban bíztak, hogy Oroszországot be lehet illeszteni a nemzetközi jog és együttműködés normarendszerébe. Ez a naivitás, valamint az energiapolitikai és gazdasági függőségek elfedték a valós veszélyeket.

Az orosz agresszió nemcsak Ukrajna államiságát veszélyezteti, hanem a nemzetközi jog alapelveit is aláássa. Egy ilyen precedens megingatja a kisebb államok biztonságérzetét, és kiszámíthatatlanabbá teszi a világpolitikai viszonyokat. A szuverenitás védelme és a nemzetközi jog következetes alkalmazása tehát nem csupán elvont jogi kérdés, hanem a békés együttélés és a globális rend alapvető záloga. A putyinizmus ezzel szemben a jog erőszakkal való helyettesítését képviseli – egyfajta visszatérést a 20. század legsötétebb időszakaihoz.

A demokratikus értékek megőrzése

A putyinizmus egy erőteljes figyelmeztetés arra is, hogy mi történhet egy társadalomban, ha az demokratikus értékek helyett autoriter gyakorlatokat alkalmaz. A szabadságjogok, a szólás- és sajtószabadság, valamint az emberi jogok csorbítása egy olyan társadalmi környezetet hoz létre, amelyben az állampolgárok képtelenek véleményüket nyíltan kifejezni, és a hatalom minden aspektusa ellenőrzés alatt áll. Magyarország számára kulcsfontosságú, hogy megvédje ezeket az alapvető jogokat, hiszen ha egy állam nem tartja tiszteletben a demokratikus normákat, akkor elveszíti azt a képességét, hogy valódi párbeszédet folytasson a világ többi részével.

A mai Magyarország számára tehát különösen fontos, hogy felismerje a politikai manipuláció és a demokrácia megszorításának jeleit. A független intézmények, az igazságszolgáltatás és a sajtó szabadsága nélkül a közvélemény irányítása könnyen elérhetővé válik, ahogyan azt a putyinizmus példája is mutatja.

Nacionalizmus és nemzetközi kapcsolatok

A putyinizmus sajátos formája az orosz nacionalizmusnak, amely a birodalmi múlt dicsőségére épít, és külpolitikája nem az egyes nemzetek függetlenségére való tiszteletteljes viszonyt, hanem a szomszédos országok feletti befolyás és bekebelezés gyakorlatát helyezi előtérbe. Magyarország számára különösen fontos, hogy elkerülje a nacionalizmus túlzott hangsúlyozását. A történelmi tapasztalatok – például Trianon vagy a kisebbségek sorsa a szomszédos országokban – arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad olyan politikát folytatni, amely más nemzetek rovására erősíti saját identitásunkat. A nacionalizmus belpolitikai eszközként való alkalmazása nemcsak a belső stabilitást veszélyeztetheti, hanem hosszú távon nemzetközi elszigetelődéshez is vezethet.

A putyinizmus nem csupán politikai rendszer, hanem egy olyan ideológiai konstrukció is, amely szervesen épít az orosz nacionalizmus birodalmi múltban gyökerező változatára. Ennek középpontjában a „Nagy Oroszország” eszméje áll, amely szerint Oroszországnak történelmi küldetése van, és természetes befolyási övezete a posztszovjet térség. E felfogás értelmében a volt szovjet tagköztársaságok – különösen Ukrajna, Belarusz, a balti államok és a Kaukázus országai – nem teljes értékű, önálló nemzetek, hanem elszakított területek, amelyek újraintegrálása a birodalmi kontinuitás helyreállításának része.

Ez a történelmi nosztalgiára építő, agresszív nacionalizmus nemcsak a szomszédos országok szuverenitását fenyegeti, hanem aláássa a nemzetközi jog normarendszerét is. A „ruszki mir” (orosz világ) eszméje, amely a kulturális, nyelvi és történelmi közösségre hivatkozva egységes „civilizációs térként” jeleníti meg az orosz ajkú népesség lakta régiókat, ideológiai és gyakran katonai eszközt is kínál Moszkva számára a beavatkozásra – amint azt a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai háború példája is mutatja.

Magyarország számára e fejlemények több szempontból is tanulságosak. Egyrészt intő jelek arra, milyen veszélyeket rejt magában a túlzó, revizionista politikai retorika, amely történelmi sérelmekre és nemzeti nagyság ideájára épül. A Kárpát-medencében több államban él jelentős magyar közösség, és bár e közösségek támogatása legitim cél, különösen fontos, hogy ez ne keltsen etnikai feszültséget. A támogatásnak a kulturális kapcsolatok, a kisebbségi jogok védelme és a párbeszéd erősítésén kell alapulnia, nem pedig a területi revízió gondolatán.

Másrészt a nacionalizmus belpolitikai szerepe sem elhanyagolható. A putyini rendszer esetében a nacionalizmus hatékonyan szolgálja a társadalmi elégedetlenség elterelését: a gazdasági problémák, a korrupció vagy az autoriter kormányzás helyett a külvilág (a Nyugat, a NATO, Ukrajna) válik a belső feszültségek célpontjává. Ez a mechanizmus Magyarországon is megfigyelhetővé válhat, ha a politika egyre inkább a történelmi nosztalgiára és nemzeti sérelmekre épít, miközben háttérbe szorítja a társadalom valós, mindennapi problémáinak megoldását.

A magyar külpolitika hitelessége és mozgástere hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha következetesen elutasítja a dominanciaalapú gondolkodást, és a nemzeti érdekeket a nemzetközi együttműködés, a kölcsönös tisztelet, valamint a kisebbségi jogok érvényesítése révén képviseli. A nacionalizmus nem lehet zéró összegű játszma, ahol más nemzetek vesztesége a mi győzelmünk – különösen nem egy olyan térségben, mint Közép-Európa, ahol a nemzetek történelme, kultúrája és sorsa szorosan összefonódik.

A térség destabilizációját tovább fokozzák azok a szélsőjobboldali politikai és médiakörök, amelyek a putyini rendszerhez való nyílt vagy burkolt rokonszenv alapján saját, revizionista céljaikat próbálják igazolni. Magyarországon is léteznek olyan szélsőjobboldali – sőt időnként mérsékelten jobboldali – csoportok, amelyek támogatják Oroszország geopolitikai törekvéseit, és olyan elképzeléseket hangoztatnak, miszerint a jelenleg Ukrajnához tartozó Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz elérhető vagy kívánatos lenne.

Ezek az eszmék gyakran torzított vagy teljesen valótlan információkra épülnek. A szélsőjobboldali médiában rendszeresen jelennek meg olyan hírek, amelyek az ukrán államot az ott élő kisebbségekkel – különösen a magyarokkal – szembeni kegyetlenséggel vádolják. Bár Kárpátalja magyar közössége valóban számos kihívással néz szembe, az ilyen drámai, sokszor szándékosan túlzó állítások nemcsak félrevezetők, hanem kifejezetten ártanak is a kisebbség helyzetének. A feszültségkeltés nem szolgálja sem a határon túli magyarok érdekeit, sem Magyarország hosszú távú külpolitikai céljait – különösen egy olyan háborús helyzetben, ahol a nemzetközi jog, a szuverenitás és a területi integritás következetes védelme minden felelős állam számára alapvető erkölcsi és politikai kötelesség.

A globalizáció és az Oroszország elleni szankciók

A putyinizmus határozottan elutasítja a globalizációt, a nyílt társadalmakat és a nemzetközi együttműködés alapelveit, helyette a nemzeti szuverenitásra, a központosított hatalomra és az állami kontrollra összpontosít. Az Ukrajna elleni 2022-es inváziót követően Oroszországra kivetett nemzetközi szankciók rávilágítottak arra, hogy a globális közösség egységes fellépése képes valódi nyomást gyakorolni egy autoriter rezsimre, még akkor is, ha az rövid távon alternatív gazdasági kapcsolatokkal próbálja tompítani a hatásokat.

Magyarország számára ennek az a tanulsága, hogy a nemzetközi szolidaritás, az európai értékközösséghez való hűség és a közös fellépés támogatása nem csupán erkölcsi kérdés, hanem hosszú távon a biztonság és a gazdasági stabilitás alapfeltétele is. Egy kis- és nyitott gazdaságú ország számára a globális intézményrendszerek megbízhatósága és a jogállamiság nemzetközi elismerése kulcsfontosságú tényezők.

A putyinizmus ideológiai és geopolitikai veszélyei

A putyinizmus nem csupán belpolitikai konstrukció, hanem regionális és globális hatása is egyre jelentősebbé válik. A történelem, az orosz ortodox vallás és az államilag irányított kultúra szoros összefonásával Putyin egy olyan ideológiai keretet hozott létre, amely igazolja a külpolitikai agressziókat, miközben relativizálja a nemzetközi jogot. Az ilyen legitimációs technikák különösen veszélyesek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelmi sebek, a kulturális identitás és a vallásos hagyományok politikai célokra való felhasználása könnyen rezonanciát kelthet.

Putyin külpolitikája, különösen Ukrajna elleni háborúja, nemcsak a regionális stabilitást fenyegeti, hanem alapjaiban rendíti meg az európai biztonsági rendet is. Ahogy azt számos nemzetközi elemző és vezető hangsúlyozza, az orosz invázió nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. A háború, amelyet Putyin „különleges katonai műveletként” nevezett el, nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. Putyin rendszerét a történelem torzított, revizionista értelmezésére alapozza, amelyet minden eszközzel igazolni próbál, miközben elhallgatja a nemzetközi jog és a területi integritás elveit.

Az ukrán nép jogát a függetlenséghez és önállósághoz nem lehet felcserélni egy orosz politikai és katonai célokkal, amelyek végső soron a regionális és globális stabilitást veszélyeztetik. Ahogy egyes szakértők is figyelmeztettek, az orosz agresszió nemcsak egy szomszédos ország ellen irányul, hanem egy mélyebb fenyegetést jelent az egész európai kontinens biztonságára. Putyin az Ukrajna elleni háborújával szétzilálta az európai biztonsági rendet, amelyet hosszú évtizedek óta a kölcsönös tiszteleten és békés együttélésen alapuló nemzetközi jog és diplomácia alakított.

A történelmi párhuzamok felvetése, amelyek szerint az orosz invázió egy újabb harc a fasizmus ellen, nemcsak történelmileg téves, hanem erkölcsileg is káros. Az Ukrajna felszabadításának mítosza, amelyet a Kreml próbál fenntartani, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ukrajna nem egy fasista diktatúra, hanem egy demokratikus, szabad és független ország, amely saját jövőjét és politikai irányvonalát választja. A nyugati világ számos vezetője és politikai elemzője éppen ezért hangsúlyozza, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió nem csupán Ukrajna számára jelent fenyegetést, hanem az egész európai biztonsági rendet destabilizálja.

Putyin elnöksége nemcsak a külpolitikai kérdéseket és a nemzetközi jogot relativizálja, hanem egy új geopolitikai rendet próbál kialakítani, amely a területi terjeszkedésre és a szomszédos államok belügyeibe való beavatkozásra összpontosít. A „Nagy Oroszország” eszméje mögött egy olyan imperialista elképzelés húzódik meg, amely nemcsak a régió destabilizációját okozza, hanem a nemzetközi kapcsolatok normáit is alapjaiban rendíti meg.

Ez a veszély nemcsak Ukrajnára, hanem a közép-európai régió más országaira is kiterjed, így különösen Balti- és Lengyelországra, amelyek számára Putyin Oroszországa komoly biztonsági fenyegetést jelent. A balti államok – Lettország, Litvánia és Észtország – NATO- és EU-tagokként, valamint történelmileg is orosz fenyegetettség alatt álló nemzetekként, szorosan figyelik az orosz agressziókat, és aggódnak a jövőbeli orosz terjeszkedés lehetőségétől. Lengyelország számára a putyini Oroszország ismételten nemcsak közvetlen katonai fenyegetést jelent, hanem egy geopolitikai feszültséget is, amely hatással van a régió biztonsági és diplomáciai tájára.

Ezért a közép- és kelet-európai térség számára különösen fontos, hogy határozottan elutasítja azt az ideológiai keretet, amely Putyin politikáját legitimizálja. A szabadság és a függetlenség védelme nemcsak Ukrajna, hanem minden szabad ország, köztük Magyarország számára is alapvető érték. „Akik felszabadultak, azok kötelesek megvédeni a szabadságot” – ahogy ezt Julia Klöckner (CDU), a Bundestag elnöke hangsúlyozta. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is.

Orbán Viktor szerepe az EU és Oroszország viszonyában

Az elmúlt években Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin viszonya látványosan szorosabbá vált. Magyarország miniszterelnöke többször is egyfajta különutas politikát képviselt az Európai Unión belül, különösen az Oroszországgal szembeni közös fellépés – például a szankciók – ügyében. Mindez azt a benyomást keltheti, hogy Orbán Viktor a Kreml egyik legfontosabb szövetségese lett az EU-ban, aki akadályozza a közös álláspont kialakítását, és ezzel gyengíti a kontinens egységes külpolitikai fellépését. Magyarország különutas politikája különösen akkor vált érzékeny kérdéssé, amikor Orbán Viktor az orosz-ukrán háborúval kapcsolatosan a szankciók és a nyugati válaszlépések mérséklését szorgalmazza, ami nemcsak a nemzetközi közösségben, hanem az EU-n belül is feszültségeket okoz.

Egyes elemzők szerint a magyar külpolitika gyakran „trojai falóként” működik, vagyis belülről bomlasztja az EU közös fellépését – különösen akkor, amikor vétójogával élve blokkol közös nyilatkozatokat vagy döntéseket. Ez különösen aggasztó a jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor az orosz agresszióval szembeni határozott és egységes európai fellépés biztonságpolitikai érdek. Putyin számára Orbán – tudatosan vagy nem – potenciális eszköz lehet az európai szolidaritás aláásására, még akkor is, ha Moszkva általánosságban nem tartja barátnak az EU-tagállamokat. A magyar kormány döntései és politikai irányvonalai különösen érzékenyek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelem és a geopolitikai helyzet folytán Oroszország agressziója mindmáig élő fenyegetést jelent.

Oroszország számára az európai kontinens nem csupán politikai és gazdasági rivális, hanem az ideológiai és geopolitikai befolyás kiépítésének fő akadálya is. Az orosz vezetés célja, hogy visszaállítsa a Szovjetunió szellemi és területi örökségét, és terjeszkedése révén destabilizálja a régiót, ami veszélyezteti az EU stabilitását és biztonságát. Az Ukrajnában zajló háború és a fokozódó militarizálás közvetlen fenyegetést jelent a NATO-tagállamokra, különösen a közép- és kelet-európai országokra, amelyek történelmileg már megélték Oroszország agresszióját. Az orosz beavatkozás és az alternatív gazdasági kapcsolatok keresése (például a saját energiaexport révén) az EU politikai egységét is próbára teszi, mivel egyes országok hajlamosak aláásni a közös fellépéseket. Így, bár Magyarország tagja az EU-nak, Orbán politikája révén a magyar kormány egyes intézkedésekkel, mint például a szankciók ellenállásával, a közösség egységes külpolitikai fellépését is gyengíti.

Putyin számára Orbán Viktor nemcsak politikai szövetséges, hanem egy eszköz is lehet arra, hogy megosztja és megoszthatja az EU-t. Orbán egyes lépései, mint például a nyílt orosz-ellenes szankciók elleni tiltakozás, tovább erősíthetik ezt a hatást, miközben a kormány deklarált célja az orosz energiával való kapcsolatok fenntartása. A közép- és kelet-európai országok számára ez különösen veszélyes lehet, hiszen egy esetleges orosz agresszió vagy beavatkozás folytán, Magyarország állásfoglalásai, mint a közvetlen orosz kapcsolat fenntartása, az európai egység gyengítéséhez vezethetnek.

Ezért Oroszország nemcsak katonailag, hanem politikai, gazdasági és ideológiai szempontból is a legnagyobb veszélyt jelenti Európára. Az EU és Oroszország közötti feszültség nem csupán gazdasági és politikai területen zajlik, hanem ideológiai és biztonsági kihívásokat is felvet, amelyek folyamatosan próbára teszik a közösség egységét. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is. De mindezt csak egy demokratikus, nem pedig egy fasisztoid, Putyinhoz kötödő politikát követő Magyarország képes végrehajtani, amely valóban értékeli és védi az európai szabadságot és a jogállamiságot.  Magyarország jövője nem Oroszország oldalán, hanem az európai közösségben, a demokrácia és szabadság oldalán van.

*

A történelem manipulálása Oroszországban nemcsak a múlt átírásáról szól, hanem a jövő alakításáról is. A hatalom számára a történelmi narratívák birtoklása eszköz a társadalom irányítására, miközben elhallgatják a múlt bűneit: a sztálini terror, a szovjet megszállások, a demokratikus mozgalmak könyörtelen leverése – 1956 Budapesten, 1968 Prágában, vagy később Afganisztánban.

Ez a manipulált történelem nemcsak az orosz nemzeti identitást építi, hanem háborús ideológiát is legitimizál, ami veszélyezteti a társadalmi diskurzust és a nemzetközi stabilitást. Oroszország revizionizmusa nemcsak elméleti, hanem gyakorlati fenyegetés is, amely hozzájárul a geopolitikai feszültségek növekedéséhez. A Budapesti Memorandum példája is mutatja, hogy a nemzetközi ígéretek és szerződések sem védhetnek meg, ha a hatalmi érdekek más irányba terelik a történéseket. Ugyan a történelem átírása nem egyedüli jelenség Európában, Oroszország esetében azonban ez a gyakorlat Európára nézve tragikus következményekkel járhat. Putyin ezzel a nemzeti hazugsággal az orosz identitást akarja növelni, és a népet manipulálni a hatalom érdekében. De vajon hova vezet mindez?

Az orosz rezsim nemcsak más országokat fenyeget, hanem saját népét is cserbenhagyja. A birodalmi álmok mögé bújva figyelmen kívül hagyja azt a valóságot, hogy Moszkván és Szentpéterváron kívül Oroszország jelentős része nyomorban él. Milliók számára nincs megfelelő egészségügyi ellátás, iskola vagy infrastruktúra. A hatalom nem épít, csak rombol: miközben milliárdokat költ háborúra és propagandára, a saját állampolgárait kiszolgáltatottságban tartja. Az emberek nemcsak jogoktól, hanem reménytől is megfosztva élnek, miközben azt tanítják nekik, hogy a dicsőséges múlt fontosabb, mint a nyomorúságos jelen. Ez nem nemzeti büszkeség, hanem kollektív öncsalás. És ha egy hatalom saját polgárai jólétét is feláldozza a hamis történelem és a háborús ideológia oltárán, annak a jövője nemcsak sötét, hanem elkerülhetetlenül pusztító is lesz. Oroszország nagy részén a nyomor a mindennapok természetes állapota, és az emberek nem is tudják, milyen lehetne másképp élni – számukra csak a propaganda maradt, amely dicsőséget ígér, miközben elrejti a valóságot.

Ezek alapján Oroszország jövője elég sötétnek és tragikusnak tűnik.

-000-

Irodalom

1. Merridale, C. (2013). Red fortress: History and illusion in the Kremlin. Metropolitan Books.

2. Laruelle, M. (2018). Russian nationalism: Imaginaries, doctrines, and political battlefields. Routledge.

3. Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

4. Pew Research Center. (2017). Religious belief and national belonging in Central and Eastern Europe. https://www.pewresearch.org/religion/2017/05/10/religious-belief-and-national-belonging-in-central-and-eastern-europe/

5. Levada Center. (2020). Russian identity and patriotism. https://www.levada.ru/en/

6. Figes, O. (2002). Natasha's dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

7. Pipes, R. (1995). Russia under the old regime (2nd ed.). Penguin Books.

8. Budapesti Memorandum. (1994). Memorandum on Security Assurances in Connection with Ukraine’s Accession to the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons.
   https://www.un.org/ru/documents/ods.asp?m=A/49/765