„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is” – írta George Orwell az 1984-ben. Ez az állítás különösen időszerű napjaink geopolitikai küzdelmeiben, ahol a történelem nem csupán az emlékezés tárgya, hanem egyre inkább a hatalomgyakorlás eszköze is.

Oroszország történelmi narratívái az elmúlt évtizedekben nemcsak módosultak, hanem tudatosan torzultak annak érdekében, hogy igazolják a birodalmi terjeszkedést, belső elnyomást és külső agressziót.

A Szovjetunió összeomlása utáni időszakban a kollektív emlékezet bizonytalanná vált – Oroszországban identitásválság alakult ki, amelyre a Putyin-rendszer a nosztalgia, a militarizált nemzeti büszkeség és a történelmi revizionizmus hármas eszméjével válaszolt. A hatalom által ellenőrzött történelemértelmezés különösen veszélyes formát öltött: nemcsak a szovjet korszak relativizálásában, hanem abban a törekvésben is, hogy a jelenlegi katonai agressziót (mint például Ukrajna elleni háborút) történelmi szükségszerűségként állítsa be.

Ez az írás arra vállalkozik, hogy feltárja, miként manipulálja az orosz állam a történelmet politikai eszközként, hogyan vált a múlt átírása a háború ideológiai előkészítésévé, és miért jelent mindez veszélyt nemcsak Ukrajnára, hanem Európa egészére – beleértve Magyarországot is.

1. fejezet: A történelem mint hatalmi eszköz – történelmi revizionizmus a Putyin-rendszerben

Az orosz történelmi revizionizmus nem új jelenség, de az ezredforduló óta új minőségben jelent meg. Míg a 1990-es években még zajlottak nyílt viták a szovjet múlt bűneiről – a sztálini terrorról, a gulágrendszerről, a Molotov–Ribbentrop-paktumról – addig Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után fokozatosan elindult a múlt „rehabilitálása”. Ennek egyik leglátványosabb példája a második világháború értelmezésének államosítása: az állam nem tűri azoktól eltérő nézeteket, amelyek a Szovjetunió szerepét nem kizárólag felszabadítóként értékelik.

A hivatalos narratívában a Vörös Hadsereg egyedüli felszabadítóként jelenik meg, a kelet-európai országokban pedig a szovjet megszállás tagadása, vagy akár csak árnyalása is „nácibarát történelemhamisításnak” minősül. Ennek keretében vált például 2020-ban jogszabályban tiltottá az olyan vélemény, amely megkérdőjelezi a Szovjetunió „pozitív szerepét” a győzelemben. Az orosz történelemtankönyvek a „nagy honvédő háború” mitológiáját erősítik, elhallgatva vagy torzítva a háborús bűnöket, mint például Katyn, a tömeges civil deportálások vagy az 1956-os magyar forradalom eltiprása.

A történelem kontrollálása a belpolitikában is kulcsfontosságú szerepet játszik. Az olyan szervezetek, mint a Memorial, amely a szovjet terror áldozatainak emlékét ápolta, ma már „idegen ügynöknek” számítanak, és betiltásra kerültek. Az emlékezetpolitika központosításával a rendszer nemcsak a múltat kontrollálja, hanem a jövőt is irányítja: a fiatal nemzedékeket már egyetlen, idealizált és cenzúrázott narratíván keresztül neveli.

2. fejezet: Történelem a propaganda szolgálatában – tankönyvek, média, hivatalos narratívák

A történelem a putyini Oroszországban nem pusztán tanulmányi tárgy vagy emlékezetpolitikai viták tárgya, hanem a nemzeti identitás formálásának, sőt a háborús ideológia megalapozásának egyik legfontosabb eszköze. A múlt „újraírása” szisztematikus, államilag irányított folyamat, amely számos csatornán keresztül hat: az oktatáson, a tömegmédián, a filmiparon és a törvényhozáson át egészen a nemzeti ünnepek újrafogalmazásáig.

Tankönyvek és oktatási reformok

Az orosz oktatási rendszer a 2010-es évek közepétől egyre erősebben központosított irányítás alá került. Az új történelemtankönyveket az Oktatási Minisztérium engedélyezi, és a „helyes” történelemszemlélet terjesztése vált elsődleges céllá. A 2023-ban bevezetett új történelemtankönyv például nyíltan igazolja Ukrajna invázióját azzal, hogy azt „megelőző háborúként” mutatja be a Nyugat állítólagos agressziójával szemben. A tankönyv azt írja: „Az orosz különleges hadművelet célja a béke megőrzése és az orosz világ védelme.”¹

A szovjet múlt bűneiről alig esik szó. A sztálini elnyomás eufemizált („nehéz idők”), a GULAG-rendszer említésre sem kerül, a balti államok, Lengyelország vagy Magyarország megszállása a „fasisztaellenes felszabadítás” keretében szerepel. Az 1956-os forradalom például úgy jelenik meg, mint „ellenforradalom”, amit „a Nyugat szított”.

Tömegmédia és a történelem szórakoztatása

A televízió és a filmipar is része a hivatalos emlékezetpolitikának. Olyan nagyszabású filmek készülnek állami támogatással, amelyek megerősítik a „dicsőséges orosz múlt” képét, miközben az orosz katonai erőfitogtatást hősi keretbe helyezik. A második világháborús filmek, mint például T-34 vagy 28 pánfilovista, torzított történelmi eseményeket ábrázolnak, sőt fiktív hősöket teremtenek a nemzeti büszkeség erősítése érdekében.

Az állami média, különösen a Rosszija-1 és az RT (Russia Today) csatornák, következetesen terjesztik a Kreml narratíváját. A történelem politikai eszközzé válik: a nyugati országokat rendszeresen vádolják „történelemhamisítással”, miközben Oroszország saját múltjának kritikáját árulásként kezeli. Az állami televízió 2022 óta folyamatosan tematizálja az ukrajnai háborút úgy, mint a „nácizmus elleni új nagy honvédő háborút”.

Törvények a múlt védelmére – kriminalizált kritika

A történelemre vonatkozó kritikus nézetek ma már büntetőjogi következményekkel járhatnak Oroszországban. 2014-ben lépett életbe az a törvény, amely tiltja a Szovjetunió szerepének „elértéktelenítését” a második világháborúban. A törvény lehetővé teszi, hogy akár három év börtönre is ítéljenek valakit azért, mert a szovjet háborús bűnökről beszél.

A legismertebb példa talán Jurij Dmitrijev esete, aki a Memorial szervezet keretében a sztálini tömeggyilkosságok áldozatainak sírhelyeit kutatta. Dmitrijevet koncepciós eljárásban börtönbüntetésre ítélték, és munkáját betiltották. A Memorial maga is „idegen ügynök” bélyeget kapott, majd felszámolták.²

A múlt kisajátítása, a jövő irányítása

A hivatalos történelmi narratíva Oroszországban nem pusztán a múltról szól. Az emlékezetpolitika célja a jelen legitimizálása és a jövő formálása. Ha a múlt megszépül, a jelen agressziója „történelmi igazságtételként” jelenhet meg. Ezért válik a történelem újra és újra csatatérré – nem csupán az emlékezés terén, hanem nagyon is valóságos, geopolitikai értelemben.

3. fejezet: A Budapesti Memorandum – megszegett ígéretek és a történelem fegyverként

A történelmi dokumentumok nem csupán emlékezeti szerepet töltenek be, hanem nemzetközi jogi és politikai kötelezettségvállalásokat is rögzítenek. A Budapesti Memorandum aláírása 1994 decemberében olyan fordulópont volt, amely Ukrajna nukleáris leszerelését a szuverenitás garanciáiért cserébe valósította meg. Ez az egyezmény mára a putyini külpolitika egyik leglátványosabb megsértésének szimbóluma lett, s jól példázza, hogyan viszonyul az orosz állam a saját történelmi ígéreteihez és a nemzetközi normákhoz.

A dokumentum háttere: nukleáris fegyvermentesség garanciákért

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után Ukrajna területén maradt a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálja: interkontinentális ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és robbanófejek százai. Ukrajna mégis a leszerelés mellett döntött. 1991. október 24-én a Verhovna Rada nyilatkozatot fogadott el az ország nukleáris fegyvermentes státuszáról. Három évvel később Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez (NPT), és 1994-ben megszületett a Budapesti Memorandum.

A dokumentumot négy fél írta alá: Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A memorandum értelmében az aláíró hatalmak megerősítették kötelezettségüket, hogy:

• tartózkodnak Ukrajna területi integritása vagy politikai függetlensége elleni erőszakos fellépéstől,

• nem alkalmaznak semmilyen gazdasági vagy politikai zsarolást,

• nem vetnek be sem hagyományos, sem nukleáris fegyvert Ukrajna ellen,

• tárgyalásos úton keresnek megoldást bármilyen konfliktus esetén.

A memorandum megsértése – a Krím annexiója és a háború kezdete

2014 márciusában Oroszország elfoglalta és illegálisan annektálta a Krím-félszigetet. Ez nemcsak Ukrajna szuverenitásának megsértése volt, hanem nyílt szembefordulás a Budapesti Memorandumban vállalt kötelezettségekkel is. Az orosz hadsereg „kis zöld emberkék” álnéven jelent meg, majd gyorsan katonai ellenőrzés alá vonta a stratégiai pontokat. A helyi népszavazás – amelyet a nemzetközi közösség többsége illegitimnek tart – ürügyet szolgáltatott az annektáláshoz.

Ez a lépés világossá tette: Oroszország nem tartja magára nézve kötelezőnek a memorandum vállalásait. A 2014 utáni évek során a kelet-ukrajnai háború tovább mélyítette a szakadékot a deklarált történelmi ígéretek és a valós külpolitikai gyakorlat között.

Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) hivatalos állásfoglalása szerint Oroszország a Budapesti Memorandum egyértelmű megsértését követte el, amikor katonailag beavatkozott Ukrajna területén. Mindez aláássa a nemzetközi bizalom alapjait, különösen a nukleáris leszerelés ügyében.

Történelem mint fegyver – az orosz narratíva átértelmezése

A Kreml-párti média gyakran igyekszik lekicsinyelni a Budapesti Memorandum jelentőségét, állítva, hogy az „nem kötelező erejű”, csupán „politikai nyilatkozat”. Ezzel szemben az egyezmény nemcsak politikai, de nemzetközi jogi jelentőséggel is bír: egy atomfegyver-mentes világ megvalósításának egyik sarokköve lett volna.

A memorandum eljelentéktelenítése ugyanakkor illeszkedik abba a tágabb stratégiába, amely a történelmi események relativizálását célozza. A hivatalos orosz narratíva a Krím visszacsatolását „történelmi igazságtételként” mutatja be, és arra hivatkozik, hogy a félsziget mindig is „orosz föld” volt. A történelmi érveket tehát nem a múlt megértésére, hanem a jelenlegi agresszió igazolására használják.

Geopolitikai következmények – a történelem hitelességének válsága

A Budapesti Memorandum megsértése nem csupán Ukrajnára, hanem az egész nemzetközi közösségre nézve riasztó precedenst teremtett. A dokumentum egyik alapvető tanulsága, hogy a leszerelés csak akkor működhet, ha a garanciák betartását minden fél komolyan veszi. Az orosz megszegés a jövőbeli nemzetközi leszerelési tárgyalások alapjait is megrendíti.

A történelem ilyen célú fegyveresítése – azaz múltbeli szerződések cinikus figyelmen kívül hagyása, illetve azok átértelmezése a politikai propaganda érdekében – veszélyes spirált indít el, amely végső soron a globális béke és együttműködés alapjait kérdőjelezi meg.

4. fejezet: A putyinizmus kultúrája – nacionalizmus, ortodoxia és történelemkultusz

A 21. századi Oroszország nem pusztán politikai tekintélyuralomként értelmezhető. A putyini rendszer stabilitása – és veszélyessége – épp abban áll, hogy szorosan összefonódik egy sajátos kulturális világnézettel: egy erősen ideologizált történelemszemlélet, az orosz ortodoxia szakrális értékrendje és a posztszovjet sértettségre épülő nacionalizmus ötvöződik egy koherens, de manipulatív világképpé. A putyinizmus tehát nemcsak a hatalom gyakorlásának módja, hanem egy kulturális projekt is, amelynek célja a társadalmi gondolkodás és a nemzeti identitás újraformálása.

A birodalmi múlt romantikája – mítosz és manipuláció

A putyinizmus egyik alappillére az orosz történelem mítoszainak felhasználása. A cári idők dicsősége, az ortodox kereszténység civilizációs küldetése és a Szovjetunió „győzelmei” – különösen a Nagy Honvédő Háború – olyan egységes narratívát alkotnak, amely az „örök Oroszország” képét vetíti a jelenbe. A történelem így nem múltbeli események elemzésének terepe, hanem érzelmi igazolásként szolgál a jelenlegi politikai döntésekhez.

Az iskolai tankönyvek, a televíziós műsorok, a háborús emléknapok és a történelmi filmek mind ennek az ideológiának a részei. A cél nem a kritikus gondolkodás fejlesztése, hanem az identitás egységesítése egy „megtámadott, de igazságos” nemzet köré.

Putyin 2021-es esszéje „Az oroszok és ukránok történelmi egysége” címmel világosan mutatja, hogyan válik a történelmi múlt a jelenlegi geopolitikai törekvések eszközévé. Ebben az írásban Ukrajna létezését mesterséges konstrukciónak nevezte, amely „mindig is Oroszország része volt”. Ez a gondolatmenet szolgált ideológiai alapul a 2022-es invázióhoz is.

A szent birodalom illúziója: vallás és hatalom Oroszországban

A putyinizmus másik pillére az Orosz Ortodox Egyház szövetsége az állammal. Ez nem csupán a vallás társadalmi befolyásának erősödését jelzi, hanem egyfajta szakrális nacionalizmus kialakulását is magában foglalja.

Az orosz ortodox egyház és az állam szövetsége a Szovjetunió összeomlása után, az 1990-es évektől kezdve szoros politikai és ideológiai együttműködéssé fejlődött. Az egyház, élén I. Cirill pátriárkával, azóta is a Kreml egyik legfontosabb szövetségeseként működik. Cirill a nyugati hatalmakat Oroszország ellenségeiként írja le, - amelyek szerinte – Putyinhoz hasonlóan – a nemzeti identitás felszámolására törekszenek ezzel az ortodoxia a politikai retorika szerves részévé vált, amelyben a vallási hit és a nemzeti küldetéstudat összemosódik.

Az ortodox egyház Oroszországot „szent földnek” tekinti, amelyet meg kell védeni az idegen — különösen nyugati — kulturális befolyástól. A Szovjetunió felbomlása után a nemzeti büszkeség mélypontra süllyedt, a világpolitikai jelentőség elvesztése és a gazdasági összeomlás sokakban a birodalom szétesését nemzeti tragédiaként rögzítette. Ebben a légkörben az ortodox egyház különösen hatékonynak bizonyult a kollektív nemzeti önérzet helyreállításában: az orosz hagyományos értékek, a család, a hit és a múlt dicsőségének hangsúlyozásával új alapot kínált az identitásépítéshez.

A társadalmi folyamatok is ezt tükrözik: az ortodoxiával való azonosulás aránya az 1990-es évek elején mért egyharmadról 2020-ra több mint kétharmadra emelkedett. Ugyanebben az időszakban az Istenhívők aránya 44%-ról 78%-ra nőtt. A vallás ma már nem pusztán spirituális gyakorlat, hanem a nemzeti identitás egyik alappillére. Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy „igazi orosz” csak ortodox lehet.

Ez a hit-vezérelt nemzeti öntudat pedig gyakran birodalmi attitűdökbe torkollik. A statisztikák szerint az oroszok többsége (69%) a saját kultúráját másokénál felsőbbrendűnek tartja. 77%-uk büszke vallási hovatartozására, és míg 1999-ben csak minden harmadik orosz gondolta úgy, hogy országuk szuperhatalom, ma már háromnegyedük vélekedik így. A felsőbbrendűségi érzések és a múltbeli megaláztatások kombinációja táplálja azt a küldetéstudatot, amely a „birodalmi Oroszország” helyreállításának eszméje mögött áll.

Ez a szövetség az állam és az egyház közt valójában a világi politika vallási legitimációját szolgálja. Az orosz hadsereg egyházi áldással indul háborúba, és az új templomok gyakran katonai témájú mozaikokkal, freskókkal díszítettek. Az egyházi szimbolika így már nem az örök életre, hanem az „örök Oroszországra” irányul.

Kultúra és cenzúra – a művészet eszközzé válik

A putyini állam különös figyelmet fordít a kulturális szféra ellenőrzésére is. A filmek, színházi darabok, könyvek és médiatartalmak szelektálása azt a célt szolgálja, hogy csak azok a művek juthassanak el a nyilvánossághoz, amelyek megerősítik az állami narratívát.

A 2022-es háború után több ezer orosz művész és értelmiségi emigrált, köztük olyan írók, mint Ljudmila Ulickaja vagy Borisz Akunyin, akik nyíltan bírálták az agressziót. Az orosz állam gyorsan reagált: „idegen ügynöknek” minősített több kulturális szereplőt, betiltotta a kritikus műveket, és üldözte a független kiadókat. A kultúra így nem a sokféleség és szabadság terepe, hanem a nemzeti egység és lojalitás vizsgája lett.

A putyinizmus kulturális paradoxonja

Mindez paradox helyzetet teremt: miközben a putyinizmus a történelmi és kulturális nagyságot hirdeti, éppen annak pluralitását, kérdezését és autonómiáját lehetetleníti el. A putyini „kultúrharc” célja nem a nemzeti identitás gazdagítása, hanem annak egyetlen értelmezésre való leszűkítése. Ebben a rendszerben a történelem nem tanít, hanem ítél. A művészet nem kérdez, hanem igazol. A vallás nem lelkiismeret, hanem fegyelmező erő.

Ez a kulturális-ideológiai konstrukció teszi lehetővé, hogy a társadalom jelentős része elfogadja, sőt támogassa az agresszív külpolitikai lépéseket. A putyinizmus kulturális logikája nélkül a 2022-es háború sem lett volna megvalósítható olyan belső ellenállás nélkül, amilyennek logikusan következnie kellett volna egy demokratikus társadalomban.

5. fejezet: A „nácizmus”, mint propagandaeszköz – Putyin beszédei és az orwelli retorika

2022 február 24-én Vlagyimir Putyin hosszú televíziós beszédében bejelentette, hogy Oroszország „különleges katonai műveletet” indít Ukrajna ellen. A bejelentés mögött azonban nem a biztonsági fenyegetés valósága, hanem egy hazugságokra és manipulációra épülő világkép húzódott meg. Putyin – a nemzetközi jogot megsértve – az inváziót a „Donbász védelmére” és „Oroszország önvédelmére” hivatkozva indokolta, miközben semmiféle bizonyíték nem utalt arra, hogy Ukrajna fenyegetést jelentett volna Oroszországra nézve. A háborús retorika középpontjába a „nácimentesítés” kifejezése került. Ez az orwelli eufemizmus egyszerre szolgált a legitimáció, a gyűlöletkeltés és a belső mozgósítás eszközeként. Putyin állítása szerint Ukrajna – élén egy zsidó származású elnökkel, akinek családtagjai a holokauszt áldozatai voltak – „náci uralom” alatt áll. Az ellentmondás nem zavarja a Kreml gépezetét: a nácizmus vágyképpé vált, egy olyan absztrakt ellenséggé, amelybe bárkit bele lehet vetíteni, aki az orosz birodalmi érdekkel szemben áll.

Március 16-i beszédében Putyin még tovább ment. Állítása szerint a kijevi vezetés biológiai és vegyi fegyverek bevetésére készül, lépfenét fejleszt, és hamarosan nukleáris arzenállal fenyegeti a Donbászt és Oroszországot. E vádak semmiféle tényszerű alappal nem bírtak. A propagandagépezet a klasszikus dezinformációs mintázatot követte: minél nagyobb a hazugság, annál hatékonyabb a sokkoló ereje. A „náci” szó fokozatosan központi kategóriává vált nemcsak a háborús retorikában, de az orosz belpolitikában is.

A „nácizmus” vádként való alkalmazása nem újkeletű jelenség a Kreml kommunikációjában. Már a 2014-es Euromajdan eseményeit követően is ezzel a címkével illették az ukrán kormányt és azokat az országokat – Lengyelországot, a balti államokat, sőt olykor nyugati demokráciákat is –, amelyek ellentétes álláspontot képviseltek Moszkvával szemben. Az orosz állami médiában minden, ami a nyugati értékeket – demokráciát, jogállamot, függetlenséget – képviseli, potenciális „náci” fenyegetéssé válhat.

A propagandában egyre gyakrabban jelenik meg a „náci” szó olyan kontextusokban is, ahol annak alkalmazása teljesen abszurd. Az orosz parlament 2022. március 4-én egyhangúlag fogadott el olyan törvényeket, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot és kriminalizálják a független média működését. Ekkor is elhangzott: az intézkedések célja a „nácik elleni küzdelem”. A nyugati világ kollektív megbélyegzése – mely szerint egész Európa „náci” mivolta miatt ellenséges Oroszországgal szemben – egyszerre abszurd és félelmetesen hatékony az orosz társadalom mozgósításában.

Putyin „nácimentesítési” célja valójában az ukrán nemzeti identitás, az ellenállás és a függetlenség megtörésére irányul. Az orosz vezetés szemében mindenki, aki ukrán nemzeti büszkeséget mutat, potenciális „náci”, akit „denacifikálni” kell. A fogalom ily módon válik a függetlenség, az önrendelkezés és a demokratikus elkötelezettség elnyomásának eszközévé. A gyakorlat hátterében ideológiai motívumok is meghúzódnak, elsősorban a Kreml környezetéhez közel álló Alekszandr Dugin elképzelései, aki Ukrajna önálló államiságát mindig is tagadta, és a „Russzkij Mir” – az orosz világ – birodalmi kiterjesztésének ideológiáját hirdeti.

Putyin az 1984 orwelli világát idéző módon használja a nyelvet és a történelmet: nem a tények számítanak, hanem a hatalom narratívája. Miközben másokat náciknak bélyegez, saját országában egyre totalitáriusabb személyi kultuszt épít ki. A „denacifikáció” így nem más, mint a független Ukrajna politikai és kulturális elpusztításának eufemisztikus megfogalmazása.

6. fejezet: Reflexió és következtetések – A putyinizmus tanulságai Magyarország számára

A putyinizmus egy olyan politikai és ideológiai rendszert képvisel, amely mély hatással van Oroszországra és annak nemzetközi kapcsolataira, különösen Európában. De fontos, hogy mi, magyarok is figyelemmel kísérjük, mivel a térségben valódi következményei lehetnek annak, hogy milyen politikai modellt alkalmazunk, és hogy miként viszonyulunk a szomszédos országok belső ügyeihez. A putyinizmus kultúrája, politikai gyakorlata és a nemzetközi jogot semmibe vevő fellépése példátlan következményekkel jár, és fontos, hogy mindezekről tanuljunk.

A nemzetközi jog és a szuverenitás védelme

A putyinizmus egyik legsúlyosabb tanulsága a nemzetközi joghoz és az állami szuverenitáshoz való viszonyulás kérdésében rejlik. Az autoriter rendszerek gyakran saját hatalmi érdekeik mentén értelmezik – vagy egyenesen semmibe veszik – a nemzetközi normákat, ami súlyos következményekkel járhat a globális biztonságra nézve. Különösen világos példát nyújt erre az 1994-ben aláírt Budapesti Memorandum, amelyben Oroszország – az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt – vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi integritásának tiszteletben tartását, cserébe azért, hogy Ukrajna lemond nukleáris fegyvereiről.

Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz (és korábban a szovjet) külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat taktikai eszközként kezeli, és ha az érdekei úgy kívánják, gondolkodás nélkül megszegi azokat. Történelmi távlatból azonban nem meglepő, hogy Oroszország ezt a vállalását sem tartotta be. Az orosz – és korábban a szovjet – külpolitika hosszú ideje híres arról, hogy a szerződéseket és megállapodásokat kizárólag taktikai eszközként kezeli, és ha érdekei úgy kívánják, bármikor megszegi azokat. A történelem során számos példát láthatunk erre, köztük a leghírhedtebb a Hitler–Sztálin-paktum (Molotov–Ribbentrop-paktum) 1939-ben, amelynek titkos záradéka alapján a Szovjetunió és a náci Németország felosztotta egymás között Kelet-Európát. A megállapodás nyomán a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, megtámadta Finnországot, valamint – Németországgal összehangoltan – keleti irányból lerohanta Lengyelországot is. Ez nem a szerződések tiszteletben tartásáról, hanem éppen ellenkezőleg: azok cinikus felhasználásáról és megszegéséről tanúskodik, a pillanatnyi stratégiai előnyök érdekében. Ennek fényében az orosz agresszió – különösen a Krím 2014-es annektálása és a 2022-es teljes körű invázió – nem okozott meglepetést azok számára, akik ismerik Oroszország geopolitikai logikáját. Érdekes módon azonban ez a lépés mégis váratlanul érte Európa és a Nyugat vezető politikusait, akik évtizedeken át abban bíztak, hogy Oroszországot be lehet illeszteni a nemzetközi jog és együttműködés normarendszerébe. Ez a naivitás, valamint az energiapolitikai és gazdasági függőségek elfedték a valós veszélyeket.

Az orosz agresszió nemcsak Ukrajna államiságát veszélyezteti, hanem a nemzetközi jog alapelveit is aláássa. Egy ilyen precedens megingatja a kisebb államok biztonságérzetét, és kiszámíthatatlanabbá teszi a világpolitikai viszonyokat. A szuverenitás védelme és a nemzetközi jog következetes alkalmazása tehát nem csupán elvont jogi kérdés, hanem a békés együttélés és a globális rend alapvető záloga. A putyinizmus ezzel szemben a jog erőszakkal való helyettesítését képviseli – egyfajta visszatérést a 20. század legsötétebb időszakaihoz.

A demokratikus értékek megőrzése

A putyinizmus egy erőteljes figyelmeztetés arra is, hogy mi történhet egy társadalomban, ha az demokratikus értékek helyett autoriter gyakorlatokat alkalmaz. A szabadságjogok, a szólás- és sajtószabadság, valamint az emberi jogok csorbítása egy olyan társadalmi környezetet hoz létre, amelyben az állampolgárok képtelenek véleményüket nyíltan kifejezni, és a hatalom minden aspektusa ellenőrzés alatt áll. Magyarország számára kulcsfontosságú, hogy megvédje ezeket az alapvető jogokat, hiszen ha egy állam nem tartja tiszteletben a demokratikus normákat, akkor elveszíti azt a képességét, hogy valódi párbeszédet folytasson a világ többi részével.

A mai Magyarország számára tehát különösen fontos, hogy felismerje a politikai manipuláció és a demokrácia megszorításának jeleit. A független intézmények, az igazságszolgáltatás és a sajtó szabadsága nélkül a közvélemény irányítása könnyen elérhetővé válik, ahogyan azt a putyinizmus példája is mutatja.

Nacionalizmus és nemzetközi kapcsolatok

A putyinizmus sajátos formája az orosz nacionalizmusnak, amely a birodalmi múlt dicsőségére épít, és külpolitikája nem az egyes nemzetek függetlenségére való tiszteletteljes viszonyt, hanem a szomszédos országok feletti befolyás és bekebelezés gyakorlatát helyezi előtérbe. Magyarország számára különösen fontos, hogy elkerülje a nacionalizmus túlzott hangsúlyozását. A történelmi tapasztalatok – például Trianon vagy a kisebbségek sorsa a szomszédos országokban – arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad olyan politikát folytatni, amely más nemzetek rovására erősíti saját identitásunkat. A nacionalizmus belpolitikai eszközként való alkalmazása nemcsak a belső stabilitást veszélyeztetheti, hanem hosszú távon nemzetközi elszigetelődéshez is vezethet.

A putyinizmus nem csupán politikai rendszer, hanem egy olyan ideológiai konstrukció is, amely szervesen épít az orosz nacionalizmus birodalmi múltban gyökerező változatára. Ennek középpontjában a „Nagy Oroszország” eszméje áll, amely szerint Oroszországnak történelmi küldetése van, és természetes befolyási övezete a posztszovjet térség. E felfogás értelmében a volt szovjet tagköztársaságok – különösen Ukrajna, Belarusz, a balti államok és a Kaukázus országai – nem teljes értékű, önálló nemzetek, hanem elszakított területek, amelyek újraintegrálása a birodalmi kontinuitás helyreállításának része.

Ez a történelmi nosztalgiára építő, agresszív nacionalizmus nemcsak a szomszédos országok szuverenitását fenyegeti, hanem aláássa a nemzetközi jog normarendszerét is. A „ruszki mir” (orosz világ) eszméje, amely a kulturális, nyelvi és történelmi közösségre hivatkozva egységes „civilizációs térként” jeleníti meg az orosz ajkú népesség lakta régiókat, ideológiai és gyakran katonai eszközt is kínál Moszkva számára a beavatkozásra – amint azt a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai háború példája is mutatja.

Magyarország számára e fejlemények több szempontból is tanulságosak. Egyrészt intő jelek arra, milyen veszélyeket rejt magában a túlzó, revizionista politikai retorika, amely történelmi sérelmekre és nemzeti nagyság ideájára épül. A Kárpát-medencében több államban él jelentős magyar közösség, és bár e közösségek támogatása legitim cél, különösen fontos, hogy ez ne keltsen etnikai feszültséget. A támogatásnak a kulturális kapcsolatok, a kisebbségi jogok védelme és a párbeszéd erősítésén kell alapulnia, nem pedig a területi revízió gondolatán.

Másrészt a nacionalizmus belpolitikai szerepe sem elhanyagolható. A putyini rendszer esetében a nacionalizmus hatékonyan szolgálja a társadalmi elégedetlenség elterelését: a gazdasági problémák, a korrupció vagy az autoriter kormányzás helyett a külvilág (a Nyugat, a NATO, Ukrajna) válik a belső feszültségek célpontjává. Ez a mechanizmus Magyarországon is megfigyelhetővé válhat, ha a politika egyre inkább a történelmi nosztalgiára és nemzeti sérelmekre épít, miközben háttérbe szorítja a társadalom valós, mindennapi problémáinak megoldását.

A magyar külpolitika hitelessége és mozgástere hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha következetesen elutasítja a dominanciaalapú gondolkodást, és a nemzeti érdekeket a nemzetközi együttműködés, a kölcsönös tisztelet, valamint a kisebbségi jogok érvényesítése révén képviseli. A nacionalizmus nem lehet zéró összegű játszma, ahol más nemzetek vesztesége a mi győzelmünk – különösen nem egy olyan térségben, mint Közép-Európa, ahol a nemzetek történelme, kultúrája és sorsa szorosan összefonódik.

A térség destabilizációját tovább fokozzák azok a szélsőjobboldali politikai és médiakörök, amelyek a putyini rendszerhez való nyílt vagy burkolt rokonszenv alapján saját, revizionista céljaikat próbálják igazolni. Magyarországon is léteznek olyan szélsőjobboldali – sőt időnként mérsékelten jobboldali – csoportok, amelyek támogatják Oroszország geopolitikai törekvéseit, és olyan elképzeléseket hangoztatnak, miszerint a jelenleg Ukrajnához tartozó Kárpátalja visszacsatolása Magyarországhoz elérhető vagy kívánatos lenne.

Ezek az eszmék gyakran torzított vagy teljesen valótlan információkra épülnek. A szélsőjobboldali médiában rendszeresen jelennek meg olyan hírek, amelyek az ukrán államot az ott élő kisebbségekkel – különösen a magyarokkal – szembeni kegyetlenséggel vádolják. Bár Kárpátalja magyar közössége valóban számos kihívással néz szembe, az ilyen drámai, sokszor szándékosan túlzó állítások nemcsak félrevezetők, hanem kifejezetten ártanak is a kisebbség helyzetének. A feszültségkeltés nem szolgálja sem a határon túli magyarok érdekeit, sem Magyarország hosszú távú külpolitikai céljait – különösen egy olyan háborús helyzetben, ahol a nemzetközi jog, a szuverenitás és a területi integritás következetes védelme minden felelős állam számára alapvető erkölcsi és politikai kötelesség.

A globalizáció és az Oroszország elleni szankciók

A putyinizmus határozottan elutasítja a globalizációt, a nyílt társadalmakat és a nemzetközi együttműködés alapelveit, helyette a nemzeti szuverenitásra, a központosított hatalomra és az állami kontrollra összpontosít. Az Ukrajna elleni 2022-es inváziót követően Oroszországra kivetett nemzetközi szankciók rávilágítottak arra, hogy a globális közösség egységes fellépése képes valódi nyomást gyakorolni egy autoriter rezsimre, még akkor is, ha az rövid távon alternatív gazdasági kapcsolatokkal próbálja tompítani a hatásokat.

Magyarország számára ennek az a tanulsága, hogy a nemzetközi szolidaritás, az európai értékközösséghez való hűség és a közös fellépés támogatása nem csupán erkölcsi kérdés, hanem hosszú távon a biztonság és a gazdasági stabilitás alapfeltétele is. Egy kis- és nyitott gazdaságú ország számára a globális intézményrendszerek megbízhatósága és a jogállamiság nemzetközi elismerése kulcsfontosságú tényezők.

A putyinizmus ideológiai és geopolitikai veszélyei

A putyinizmus nem csupán belpolitikai konstrukció, hanem regionális és globális hatása is egyre jelentősebbé válik. A történelem, az orosz ortodox vallás és az államilag irányított kultúra szoros összefonásával Putyin egy olyan ideológiai keretet hozott létre, amely igazolja a külpolitikai agressziókat, miközben relativizálja a nemzetközi jogot. Az ilyen legitimációs technikák különösen veszélyesek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelmi sebek, a kulturális identitás és a vallásos hagyományok politikai célokra való felhasználása könnyen rezonanciát kelthet.

Putyin külpolitikája, különösen Ukrajna elleni háborúja, nemcsak a regionális stabilitást fenyegeti, hanem alapjaiban rendíti meg az európai biztonsági rendet is. Ahogy azt számos nemzetközi elemző és vezető hangsúlyozza, az orosz invázió nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. A háború, amelyet Putyin „különleges katonai műveletként” nevezett el, nemcsak hogy nem áll összefüggésben a fasizmus elleni harccal, hanem éppen annak ellenkezőjét képviseli. Putyin rendszerét a történelem torzított, revizionista értelmezésére alapozza, amelyet minden eszközzel igazolni próbál, miközben elhallgatja a nemzetközi jog és a területi integritás elveit.

Az ukrán nép jogát a függetlenséghez és önállósághoz nem lehet felcserélni egy orosz politikai és katonai célokkal, amelyek végső soron a regionális és globális stabilitást veszélyeztetik. Ahogy egyes szakértők is figyelmeztettek, az orosz agresszió nemcsak egy szomszédos ország ellen irányul, hanem egy mélyebb fenyegetést jelent az egész európai kontinens biztonságára. Putyin az Ukrajna elleni háborújával szétzilálta az európai biztonsági rendet, amelyet hosszú évtizedek óta a kölcsönös tiszteleten és békés együttélésen alapuló nemzetközi jog és diplomácia alakított.

A történelmi párhuzamok felvetése, amelyek szerint az orosz invázió egy újabb harc a fasizmus ellen, nemcsak történelmileg téves, hanem erkölcsileg is káros. Az Ukrajna felszabadításának mítosza, amelyet a Kreml próbál fenntartani, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ukrajna nem egy fasista diktatúra, hanem egy demokratikus, szabad és független ország, amely saját jövőjét és politikai irányvonalát választja. A nyugati világ számos vezetője és politikai elemzője éppen ezért hangsúlyozza, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió nem csupán Ukrajna számára jelent fenyegetést, hanem az egész európai biztonsági rendet destabilizálja.

Putyin elnöksége nemcsak a külpolitikai kérdéseket és a nemzetközi jogot relativizálja, hanem egy új geopolitikai rendet próbál kialakítani, amely a területi terjeszkedésre és a szomszédos államok belügyeibe való beavatkozásra összpontosít. A „Nagy Oroszország” eszméje mögött egy olyan imperialista elképzelés húzódik meg, amely nemcsak a régió destabilizációját okozza, hanem a nemzetközi kapcsolatok normáit is alapjaiban rendíti meg.

Ez a veszély nemcsak Ukrajnára, hanem a közép-európai régió más országaira is kiterjed, így különösen Balti- és Lengyelországra, amelyek számára Putyin Oroszországa komoly biztonsági fenyegetést jelent. A balti államok – Lettország, Litvánia és Észtország – NATO- és EU-tagokként, valamint történelmileg is orosz fenyegetettség alatt álló nemzetekként, szorosan figyelik az orosz agressziókat, és aggódnak a jövőbeli orosz terjeszkedés lehetőségétől. Lengyelország számára a putyini Oroszország ismételten nemcsak közvetlen katonai fenyegetést jelent, hanem egy geopolitikai feszültséget is, amely hatással van a régió biztonsági és diplomáciai tájára.

Ezért a közép- és kelet-európai térség számára különösen fontos, hogy határozottan elutasítja azt az ideológiai keretet, amely Putyin politikáját legitimizálja. A szabadság és a függetlenség védelme nemcsak Ukrajna, hanem minden szabad ország, köztük Magyarország számára is alapvető érték. „Akik felszabadultak, azok kötelesek megvédeni a szabadságot” – ahogy ezt Julia Klöckner (CDU), a Bundestag elnöke hangsúlyozta. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is.

Orbán Viktor szerepe az EU és Oroszország viszonyában

Az elmúlt években Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin viszonya látványosan szorosabbá vált. Magyarország miniszterelnöke többször is egyfajta különutas politikát képviselt az Európai Unión belül, különösen az Oroszországgal szembeni közös fellépés – például a szankciók – ügyében. Mindez azt a benyomást keltheti, hogy Orbán Viktor a Kreml egyik legfontosabb szövetségese lett az EU-ban, aki akadályozza a közös álláspont kialakítását, és ezzel gyengíti a kontinens egységes külpolitikai fellépését. Magyarország különutas politikája különösen akkor vált érzékeny kérdéssé, amikor Orbán Viktor az orosz-ukrán háborúval kapcsolatosan a szankciók és a nyugati válaszlépések mérséklését szorgalmazza, ami nemcsak a nemzetközi közösségben, hanem az EU-n belül is feszültségeket okoz.

Egyes elemzők szerint a magyar külpolitika gyakran „trojai falóként” működik, vagyis belülről bomlasztja az EU közös fellépését – különösen akkor, amikor vétójogával élve blokkol közös nyilatkozatokat vagy döntéseket. Ez különösen aggasztó a jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor az orosz agresszióval szembeni határozott és egységes európai fellépés biztonságpolitikai érdek. Putyin számára Orbán – tudatosan vagy nem – potenciális eszköz lehet az európai szolidaritás aláásására, még akkor is, ha Moszkva általánosságban nem tartja barátnak az EU-tagállamokat. A magyar kormány döntései és politikai irányvonalai különösen érzékenyek a közép- és kelet-európai térség számára, ahol a történelem és a geopolitikai helyzet folytán Oroszország agressziója mindmáig élő fenyegetést jelent.

Oroszország számára az európai kontinens nem csupán politikai és gazdasági rivális, hanem az ideológiai és geopolitikai befolyás kiépítésének fő akadálya is. Az orosz vezetés célja, hogy visszaállítsa a Szovjetunió szellemi és területi örökségét, és terjeszkedése révén destabilizálja a régiót, ami veszélyezteti az EU stabilitását és biztonságát. Az Ukrajnában zajló háború és a fokozódó militarizálás közvetlen fenyegetést jelent a NATO-tagállamokra, különösen a közép- és kelet-európai országokra, amelyek történelmileg már megélték Oroszország agresszióját. Az orosz beavatkozás és az alternatív gazdasági kapcsolatok keresése (például a saját energiaexport révén) az EU politikai egységét is próbára teszi, mivel egyes országok hajlamosak aláásni a közös fellépéseket. Így, bár Magyarország tagja az EU-nak, Orbán politikája révén a magyar kormány egyes intézkedésekkel, mint például a szankciók ellenállásával, a közösség egységes külpolitikai fellépését is gyengíti.

Putyin számára Orbán Viktor nemcsak politikai szövetséges, hanem egy eszköz is lehet arra, hogy megosztja és megoszthatja az EU-t. Orbán egyes lépései, mint például a nyílt orosz-ellenes szankciók elleni tiltakozás, tovább erősíthetik ezt a hatást, miközben a kormány deklarált célja az orosz energiával való kapcsolatok fenntartása. A közép- és kelet-európai országok számára ez különösen veszélyes lehet, hiszen egy esetleges orosz agresszió vagy beavatkozás folytán, Magyarország állásfoglalásai, mint a közvetlen orosz kapcsolat fenntartása, az európai egység gyengítéséhez vezethetnek.

Ezért Oroszország nemcsak katonailag, hanem politikai, gazdasági és ideológiai szempontból is a legnagyobb veszélyt jelenti Európára. Az EU és Oroszország közötti feszültség nem csupán gazdasági és politikai területen zajlik, hanem ideológiai és biztonsági kihívásokat is felvet, amelyek folyamatosan próbára teszik a közösség egységét. Magyarország, mint Európa szívében fekvő nemzet, nemcsak hogy támogatnia kell a nemzetközi jog és az ukrán szuverenitás védelmét, hanem aktívan részt kell vennie a regionális és globális biztonság megteremtésében is. De mindezt csak egy demokratikus, nem pedig egy fasisztoid, Putyinhoz kötödő politikát követő Magyarország képes végrehajtani, amely valóban értékeli és védi az európai szabadságot és a jogállamiságot.  Magyarország jövője nem Oroszország oldalán, hanem az európai közösségben, a demokrácia és szabadság oldalán van.

*

A történelem manipulálása Oroszországban nemcsak a múlt átírásáról szól, hanem a jövő alakításáról is. A hatalom számára a történelmi narratívák birtoklása eszköz a társadalom irányítására, miközben elhallgatják a múlt bűneit: a sztálini terror, a szovjet megszállások, a demokratikus mozgalmak könyörtelen leverése – 1956 Budapesten, 1968 Prágában, vagy később Afganisztánban.

Ez a manipulált történelem nemcsak az orosz nemzeti identitást építi, hanem háborús ideológiát is legitimizál, ami veszélyezteti a társadalmi diskurzust és a nemzetközi stabilitást. Oroszország revizionizmusa nemcsak elméleti, hanem gyakorlati fenyegetés is, amely hozzájárul a geopolitikai feszültségek növekedéséhez. A Budapesti Memorandum példája is mutatja, hogy a nemzetközi ígéretek és szerződések sem védhetnek meg, ha a hatalmi érdekek más irányba terelik a történéseket. Ugyan a történelem átírása nem egyedüli jelenség Európában, Oroszország esetében azonban ez a gyakorlat Európára nézve tragikus következményekkel járhat. Putyin ezzel a nemzeti hazugsággal az orosz identitást akarja növelni, és a népet manipulálni a hatalom érdekében. De vajon hova vezet mindez?

Az orosz rezsim nemcsak más országokat fenyeget, hanem saját népét is cserbenhagyja. A birodalmi álmok mögé bújva figyelmen kívül hagyja azt a valóságot, hogy Moszkván és Szentpéterváron kívül Oroszország jelentős része nyomorban él. Milliók számára nincs megfelelő egészségügyi ellátás, iskola vagy infrastruktúra. A hatalom nem épít, csak rombol: miközben milliárdokat költ háborúra és propagandára, a saját állampolgárait kiszolgáltatottságban tartja. Az emberek nemcsak jogoktól, hanem reménytől is megfosztva élnek, miközben azt tanítják nekik, hogy a dicsőséges múlt fontosabb, mint a nyomorúságos jelen. Ez nem nemzeti büszkeség, hanem kollektív öncsalás. És ha egy hatalom saját polgárai jólétét is feláldozza a hamis történelem és a háborús ideológia oltárán, annak a jövője nemcsak sötét, hanem elkerülhetetlenül pusztító is lesz. Oroszország nagy részén a nyomor a mindennapok természetes állapota, és az emberek nem is tudják, milyen lehetne másképp élni – számukra csak a propaganda maradt, amely dicsőséget ígér, miközben elrejti a valóságot.

Ezek alapján Oroszország jövője elég sötétnek és tragikusnak tűnik.

-000-

Irodalom

1. Merridale, C. (2013). Red fortress: History and illusion in the Kremlin. Metropolitan Books.

2. Laruelle, M. (2018). Russian nationalism: Imaginaries, doctrines, and political battlefields. Routledge.

3. Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

4. Pew Research Center. (2017). Religious belief and national belonging in Central and Eastern Europe. https://www.pewresearch.org/religion/2017/05/10/religious-belief-and-national-belonging-in-central-and-eastern-europe/

5. Levada Center. (2020). Russian identity and patriotism. https://www.levada.ru/en/

6. Figes, O. (2002). Natasha's dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

7. Pipes, R. (1995). Russia under the old regime (2nd ed.). Penguin Books.

8. Budapesti Memorandum. (1994). Memorandum on Security Assurances in Connection with Ukraine’s Accession to the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons.
   https://www.un.org/ru/documents/ods.asp?m=A/49/765

    

Egyre elkeserítőbb olvasni a híreket Magyarországról. Bár nem ott élek, naponta figyelemmel kísérem, mi történik, és szinte minden hír újabb okot ad a keserűségre. Egy ország, ahol az emberek többsége tisztességre, biztonságra és kiszámíthatóságra vágyik, lassan süllyed egyre mélyebbre az arrogancia, a cinizmus és a hatalmi gőg mocsarába. A miniszterelnök, akinek szolgálnia kellene a nemzetet, kastélyokkal, birtokokkal és alapítványi vagyonnal gyarapodik, miközben rendeleti úton kormányoz, és az Európai Uniót gyalázza — de közben pénzért folyamodik hozzá. A kettős beszéd, a hazugság intézményesült. És mindezt sokan elhiszik. Vagy legalábbis elfogadják. Mert félnek. Vagy mert már feladták.

Az ország kifosztva. A gazdaság erőtlen, csak a propaganda harsogja a sikereket, miközben a valóságban egyre többen élnek napról napra, kiszolgáltatva, reménytelenül. Az oktatás romokban: tanárok pályaelhagyók, gyerekek túlterheltek vagy épp leszakadók, az iskolákba évtizedek óta nem jutott valódi jövőkép. Az egészségügy szintén az összeomlás szélén: orvoshiány, ápolóhiány, várólisták, lepusztult kórházak, kivándorló szakemberek. A szociális háló gyakorlatilag nem létezik: aki beteg, idős, elesett, az jobbára magára marad. Ebben az országban nem véletlenül félnek megbetegedni vagy öregedni.

És mindeközben a miniszterelnök — aki egykor erkölcsi újrakezdést, rendszerváltást, nyugatosodást ígért — ma már nem egyszerűen politikailag, hanem erkölcsileg is vállalhatatlan. A hatalmat nem szolgálatra, hanem önmaga bebetonozására használja. Vagyont gyűjt, embereket hallgat el, közpénzt magánvagyonná alakít. Törvényt ír magára, és közben erkölcsről prédikál.

Megdöbbentő visszatekinteni arra az erkölcsi és politikai átalakulásra, amelyen Orbán Viktor keresztülment. Az a fiatal politikus, aki 1989-ben még a szovjet csapatok kivonását követelte, és liberálisként, nyugatos reformernek mutatta magát, mára egy tekintélyelvű, nacionalista rendszer kiépítője lett. Az egykori szabadságharcos ma már a szabadság lebontásának szimbóluma, egy olyan ember, aki ma már az ellenkezőjét képviseli annak, amit egykor hirdetett.

A legbeszédesebb példák egyike az, amikor 2006-ban, a Fidesz XX. pártkongresszusán Orbán Viktor az MSZP politikáját a Mein Kampf egy – vélelmezett – idézetével támadta. Az elhangzottak szerint:„A gyűlölet a legalapvetőbb emberi érzés, a gyűlöletre kell alapozni a politikát, és a gyűlölettel kell megsemmisíteni az ellenséget.” Majd hozzáfűzte: „Az MSZP politikája erre alapul, így akarja megsemmisíteni a Fideszt.”Ez az állítás nemcsak a politikai ellenfél démonizálása volt, hanem egy nyílt fenyegetés: a Fidesz vezetője ezzel nemcsak az MSZP szándékait igyekezett lejáratni, hanem azt is sugallta, hogy létezik egy politikai háború, amelyben az ellenség „megsemmisítésére” készülnek — és ezzel indokoltá válik bármilyen visszacsapás. Ijesztő, hogy egy európai ország miniszterelnöke politikai retorikájában a Mein Kampf szellemiségét idézve, lényegében háborús logikát érvényesít a demokratikus versengés helyett. A „megsemmisítés” szó, ebben a kontextusban, nem csupán verbális túlzás: pontosan az az autoriter gondolkodásmód köszön vissza belőle, amely ellen egykor a Fidesz megalakulása idején még maga Orbán is fellépett.

Orbán és Putyin

A legnagyobb ellentmondás azonban az, hogy miközben belpolitikájában könyörtelenül leszámolt mindenféle valódi politikai pluralizmussal, ezt a gyakorlatot nagy valószínűséggel Putyintól vette át, hiszen a Szuverenitásvédelmi Hivatal ötlete is orosz mintára született. Orbán tehát nemcsak az autokratikus politikai rendszert, hanem annak eszközeit is másolta, amelyek segítségével tovább erősítette hatalmát és elnyomta a politikai ellenállást. Orbán nem csupán egy hasonló politikai modellt követ, hanem úgy tűnik, hogy szoros politikai együttműködést alakít ki Oroszország autokratikus vezetésével. A fentiek alapján pedig egyre inkább úgy tűnik, mintha Orbán Viktor Putyin beosztottja volna

Az az ember, aki valaha aggodalmát fejezte ki a szabadságjogok sorsa miatt, ma egy agresszív, birodalmi törekvéseket megvalósító diktatúra oldalán hallgat, vagy épp menteget. Az ukrán nép függetlenségi harcát nem támogatja, hanem akadályozza; a nyugati szövetségesek felé kétértelmű, támogató szavai mögött rendszeresen ott lappang az orosz befolyás kiszolgálása. Putyin csicskájává lett — nem csak képletesen, hanem stratégiailag, politikailag, morálisan.

A Theins szerint Orbán Viktor hűsége Putyinhoz egy kompromittáló videónak köszönhetően alakult ki, amelyet Szemjon Mogilevics, a híres orosz bűnöző készíthetett róla az 1990-es évek közepén. Dietmar Clodo, a német üzletember és biztonsági szakértő tanúvallomásában arról számolt be, hogy Mogilevics pénzt adott át Orbánnak, amely a választási kampányhoz való hozzájárulás volt. A pénzátadás során a fiatal Orbán nem volt hajlandó belépni Clodo házába, így a bőröndöt végül egy másik személy vette át. Az információk alapján Mogilevics kapcsolatokat ápolt a magyar politikai elit tagjaival, beleértve Pintér Sándort is, és a bűnszervezet pénzmosással foglalkozott.

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin kapcsolata már a 2009-es évre nyúlik vissza, amikor Orbán Szentpéterváron találkozott Putyinnal, még a Fidesz kormányra kerülése előtt. Ez a találkozó alapozta meg a két politikus közötti kapcsolatot. A későbbiekben, 2010 környékén, Orbán legszűkebb köréhez tartozó üzletemberek, mint Simicska Lajos és Nyerges Zsolt, Moszkvába utaztak, hogy üzleti kapcsolatokat alakítsanak ki az oroszokkal, és az FSZB tisztviselőivel tárgyaljanak. Az orosz kapcsolatépítés célja a gazdasági előnyök megszerzése, és a titkosszolgálatok bevonása jelezte, hogy az orosz állami kötődésű üzletekben gyakran fontos szerepe van a titkosszolgálatoknak. Az orosz kapcsolatok erősítése Orbán számára nemcsak gazdasági előnyöket, hanem politikai manőverezési lehetőségeket is biztosított. A magyar miniszterelnök a kapcsolatokat arra használta, hogy Magyarország jobb alkupozíciót szerezzen a nemzetközi politikai térben, különösen a nyugat-európai nagyhatalmakkal és az Egyesült Államokkal szemben. Az oroszokkal való szoros együttműködés egyik kulcsfontosságú lépése volt a paksi atomerőmű bővítésére vonatkozó szerződés, amely Magyarország energetikai és külpolitikai pályáját hosszú évtizedekre meghatározta. A cikkben szereplő források szerint Orbán kifejezetten élvezte a nagyhatalmi manőverezést, mivel úgy vélte, hogy Oroszország segíthet megoldani Magyarország gazdasági és politikai problémáit, miközben a nyugati kapcsolatok romlásával egy új, szorosabb kapcsolat kiépítésére is lehetőséget adott. Putyin azóta rendszeresen látogat Budapestre, és a két ország közötti kapcsolatok továbbra is fontos szerepet játszanak Magyarország külpolitikájában.

A helyzet azonban nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is figyelmet keltett, mivel a nyugati országok és az EU is egyre inkább észrevették Orbán politikai változásait és kapcsolatainak orosz irányultságát. A miniszterelnök viselkedése, amely egyre inkább Putyin politikai stratégiáit követi, arra enged következtetni, hogy a kormányfő számára a hatalom megtartása és a politikai manőverek éppúgy kulcsfontosságúak, mint a nemzetközi kapcsolatok fenntartása.

Orbán Viktor orosz fordulata az egyik legrejtélyesebb és legvitatottabb lépése volt a politikai pályafutásában. Egy dolog azonban biztos: Magyarország oroszbarát politikája súlyos bizalmi válságot okozott a nyugati szövetségeseink körében. A kormányfő továbbra is adós a magyarázattal, hogy mi indokolja a feltűnően szoros kapcsolat fenntartását Moszkvával.

Az évek során Orbán Viktor folyamatosan bizonytalanságot okozott az Európai Unióban. Politikai lépéseit sokan fenyegetésként értékelték, és Magyarország vezetése nem titkoltan évek óta feszültséget gerjesztett az EU-ban. Donald Trump amerikai választási győzelme pedig újabb lendületet adott Orbán politikai pályafutásának, így a külpolitikai helyzet egyre inkább bonyolódott.

A 2012-es új magyar alaptörvénnyel Orbán egyértelművé tette, hogy az ország minden egyes alkotmányos struktúráját úgy alakította át, hogy azok a Fidesz hatalmi céljait szolgálják, ezzel mintegy megerősítve saját politikai kontrollját.

Az EU-ban Orbán Viktor és pártja 2021-ig a konzervatív Európai Néppárt (EPP) csoportjához tartozott, amelyhez a CDU/CSU is csatlakozott. Évekig tartó vita után azonban Orbán és a Fidesz végül kiléptek az EPP-ből, ezzel elkerülve a kizárást. A politikai kapcsolatok tehát továbbra is feszültek maradtak. Emellett az EU jogállamisági eljárása 2018 óta folytatódik Magyarország ellen, ami újabb bizonyíték arra, hogy Orbán politikai irányvonala több fronton is kérdéseket vet fel a nemzetközi közösségben.

Orbán Viktor egy igen cinikus kijelentést tett, amikor egy EU-s döntés kapcsán arról beszélt, hogy „orosz agresszióról” kell beszélnie. Ezzel a mondattal nemcsak a helyzet diplomatikai kezelését tette kérdésessé, hanem saját politikai pozícióját is, amely évek óta kettős beszédet alkalmaz, hogy fenntartja Magyarország Oroszország felé mutatott politikai irányvonalát, miközben az EU-s döntésekhez alkalmazkodik. Orbán szavaiból az derült ki, hogy míg belső politikai döntései gyakran ellentétben állnak az EU közös álláspontjával, az ilyen kijelentések inkább a külpolitikai érdekek pragmatikus alakítását szolgálják, nem pedig az őszinte politikai elköteleződést.

Magyarország kiegyezés utáni történelmének egyik legveszélyesebb és legkártékonyabb politikusai közé tartozik Orbán Viktor. Politikai pályafutása alatt olyan döntéseket hozott, amelyek hosszú távon súlyosan aláásták az ország demokratikus alapjait, és elmélyítették a társadalmi megosztottságot. Az általa képviselt politikai irányvonal nemcsak hogy belpolitikai káoszt teremtett, hanem külső kapcsolatok terén is komoly bizalomvesztést okozott Magyarország számára

Magyarország gazdaságilag egyre instabilabbá válik, miközben a szegénység és a nyomor mind több ember életét határozza meg. Orbán Viktor kormányzása alatt az ország gazdasági növekedése egyre inkább fenntarthatatlanná vált, a szociális ellátórendszer meggyengült, és az alacsony jövedelmű rétegek helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Az államadósság folyamatos növekedése mellett az életszínvonal csökkent, és a közszolgáltatások, mint az oktatás, az egészségügy vagy a közlekedés, mind inkább alulfinanszírozottá váltak. Ennek következményeként az elvándorlás mértéke rekordot döntött, a fiatalok tömegesen keresnek jobb életkörülményeket külföldön, miközben az ország munkaerőpiaca egyre inkább elöregszik. Orbán Viktor politikája nemcsak a politikai, hanem a gazdasági stabilitást is aláásta, és az emberek mindennapi életét is egyre nehezebbé tette.

A politikai kilátások Magyarországon

A jövőbeli kilátások a jelenlegi politikai helyzet tükrében rendkívül borongósak. A következő választások eredményei, figyelembe véve a fennálló állapotokat, valószínűleg nem hoznak jelentős változást. A Fidesz és a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) jelenlegi hatalmának köszönhetően a politikai környezet nem mutat hajlandóságot érdemi reformokra vagy rendszerszintű változásokra. Az Orbán Viktor kormányzása alatt kialakított struktúrák, amelyek az autoriter hatalomkoncentrációra építenek, nem mutatnak gyengülésre utaló jeleket.

Orbán Viktor politikája nemcsak egy autoriter rezsimet épített ki, hanem egy modern fasizmus irányába is elmozdította Magyarországot. 2014 után fokozatosan létrehozta azokat az autokratikus struktúrákat, amelyek aláássák a demokratikus intézményeket és folyamatosan támadják a jogállamiságot. Az évek során egyre inkább korlátozta a politikai pluralizmust, elnyomta a független sajtót, és biztosította hatalma koncentrálódását, amellyel egy autokratikus rendszert hozott létre – olyat, amely a modern fasizmus jegyeit viseli.

Bár a demokratikus intézmények és a jogállamiság kérdései továbbra is súlyosak, és a társadalmi elégedetlenség egyre inkább érezhető, a jelenlegi hatalmon lévő párt nagy valószínűséggel képes lesz fenntartani politikai dominanciáját. Az ellenzék nem képes koherens és egységes alternatívát felmutatni, amely komolyan veszélyeztetné a Fidesz hatalmát. Így, bár a NER rendszere sokak számára elfogadhatatlan, könnyen fennmaradhat, amennyiben a politikai helyzet és a választói támogatás nem alakulnak kedvezően a változás irányába.

A TISZA (Társadalmi Igazságosság és Szabadság Alapú Párt) potenciális politikai erőként jelenhetne meg, de nincs programja –ugyanis az üres közhelyekkel teli populista jelszavak gyűjteménye nem tekinthető érdemi politikai ajánlatnak. A pártnak nincs világos irányvonala, és a Fidesz erősebb struktúráival és politikai manipulációival szemben egy ilyen párt nem képes komoly alternatívát kínálni.

A Fidesz politikai stratégiája – ahogyan azt az elmúlt évek tapasztalatai mutatják – nemcsak a kormányzati hatalom koncentrálásáról szól, hanem a választási rendszer manipulálásáról és tisztességtelen politikai taktikák alkalmazásáról is. A választási csalások és más diszkrét politikai manőverek folytatódása várható, ahogyan azt a korábbi választások során is tapasztalhattuk. A Fidesz következetesen kihasználja a jogi és intézményi réseket, hogy politikai előnyét biztosítsa – így bármilyen potenciális versenytársat könnyedén kiszoríthat, ha szükséges.

Egy hatalmi változás ugyanakkor Orbán Viktor számára azt a veszélyt is magában hordozza, hogy számot kell adnia kormányzása során felmerült korrupciós ügyekről. Az általa kiépített rendszer nemcsak politikai, hanem gazdasági és jogi szempontból is súlyos kérdéseket vet fel, amelyek hosszú távon akár el is érhetik hatalmát. Személyes felelőssége a korrupcióval kapcsolatban egyre inkább a figyelem középpontjába kerülhet, ami politikai, sőt jogi következményekkel is járhat, ha hatalomváltás történik.

Orbán Viktor hosszú ideje kizárólagos irányítást gyakorol – rendeleti kormányzással, minden valós indok vagy alap nélkül –, valódi tárgyalási szándék vagy demokratikus együttműködés nélkül. A rendszer működésének alapja az egyoldalú parancsuralom, Orbán nem hajlandó kompromisszumokra. Az ellenzék szétszabdalt, és gyakran egymással viaskodik. A Fideszből kiszakadt Magyar Péter ugyan új politikai erőt képvisel, de korábbi kijelentései szerint nem kíván együttműködni más ellenzéki pártokkal – számára kizárólag a Fidesszel való együttműködés képzelhető el, ahogyan ezt korábban nyomatékosan kijelentette. Így aligha tekinthető valódi alternatívának.

Magyarország politikai horizontja egyre sötétebbnek tűnik – a sötétség, amely az ország felett terül el, csak még sűrűbb lesz, Ugyanis nem elég Orbánt leváltani – valódi, alapos rendszerváltásra lenne szükség, amely lebontja az autoriter berendezkedés alapjait, és új, demokratikus struktúrákat épít fel. Ám a jelenlegi ellenzéki pártok sem szellemi, sem szervezeti, sem társadalmi értelemben nem képesek ezt megvalósítani.

-000-

A demokrácia legnagyobb ellenségei azok, akik a múlt hatalmát akarják visszahozni

A történelem során Oroszország, mind a cári birodalom, mind pedig a szovjet állam idején, gyakran alkalmazott vallási és etnikai eszközöket birodalmi terjeszkedésének legitimálására és stabilizálására. Az orosz politika egyik alapvető eleme a különféle vallási és etnikai kisebbségek integrálása volt, amely a birodalom széttagoltságának megakadályozására, valamint a központi hatalom megerősítésére szolgált. Az orosz történelem egyik meghatározó pillanata a tatárok keresztény hitre térítése, különösen az 1552-es kazáni hódítást követően, amikor Oroszország nemcsak területileg, hanem vallási értelemben is próbálta a pravoszláv egyház irányítása alá vonni a hódított területeket. Ez a dolgozat az orosz birodalmi politikának ezt a vallási és etnikai aspektusát vizsgálja, és párhuzamot von a cári Oroszország és a modern orosz politika között.

A vallási és etnikai integráció kísérletei

A cári Oroszország terjeszkedésének története szorosan összefonódik a vallási és etnikai sokszínűség kezelésének dilemmájával. Az orosz birodalom határai fokozatosan tágultak a 16. századtól kezdve, és ezzel együtt egyre több, az orosz ortodox kultúrától idegen népcsoport került uralma alá. A birodalom belső egységének és kormányozhatóságának biztosítása érdekében a központi hatalom már korán felismerte a vallási egység jelentőségét, és ezt a célt gyakran erőszakos eszközökkel igyekezett megvalósítani.

A kazáni kánság 1552-es meghódítása után az iszlám hitű tatárok váltak az első jelentős muszlim kisebbséggé az Orosz Birodalmon belül. Bár kezdetben némi vallási tolerancia jellemezte a hódítókat, hamarosan megkezdődött a mecsetek lerombolása, a muszlim vallási vezetők üldözése és a lakosság keresztény hitre térítésének intézményesítése. Ez a folyamat nemcsak vallási, hanem szimbolikus jelentéssel is bírt: a pravoszláv egyház szoros szövetségben működött az állammal, és a birodalmi identitás egyik fő pillérévé vált. A kereszténység – különösen az ortodoxia – egyfajta kulturális és politikai norma lett, amelyhez minden „hűséges alattvalónak” illendő volt igazodnia.

Ez a politika azonban nemcsak a muszlim közösségeket érintette. A zsidókat, főként a 18. század végétől, a Lengyel–Litván Unió felosztása után bekebelezett területeken kezdték nagyobb számban integrálni a birodalomba. Az ő esetükben a vallási különbözőség mellett az etnikai és gazdasági elkülönülés is súlyos társadalmi feszültségeket okozott. A cári hatalom különféle rendeletekkel próbálta korlátozni a zsidóság társadalmi és gazdasági mozgásterét, ugyanakkor asszimilációjukat is ösztönözte. Az ún. "letelepedési övezet" (Черта оседлости) létrehozása is ezen politika része volt, amely a zsidó lakosság mozgását korlátozta az orosz birodalmon belül.

A birodalom más peremvidékein, például Szibériában vagy a Kaukázusban élő őslakos népcsoportok esetében is hasonló stratégiákat alkalmaztak. Az orosz állam célja az volt, hogy a nem orosz, nem pravoszláv népeket fokozatosan „civilizálja”, azaz beillessze az orosz kulturális, nyelvi és vallási normarendszerbe. Ezt a törekvést gyakran a pravoszláv misszionáriusok munkája kísérte, akiket a hadsereg és a közigazgatás támogatott.

Az orosz birodalmi politika tehát nem csupán területi expanzióban merült ki, hanem egyfajta ideológiai és vallási homogenizációs projektként is értelmezhető. A hatalom számára a vallási és etnikai sokszínűség inkább kihívást, semmint értéket jelentett – olyasvalamit, amit kontrollálni és egy egységes politikai, kulturális sémába beolvasztani kellett. Ez a felfogás mélyen meghatározta az orosz állam működését a cári időkben, és hatása a későbbi korszakokban, sőt a mai orosz politikai gondolkodásban is tetten érhető.

A tatárok keresztényesítése

Bevezetésként fontos megjegyezni, hogy a hosszú orosz történelmet végigkísérő autoriter és gyakran elnyomó hatalmi gyakorlatok közül csupán egyetlen, mégis szimbolikus jelentőségű példát emelek ki: a tatár nép keresztény hitre térítését és annak mélyreható társadalmi következményeit. Az 1552-ben végrehajtott kazáni hadjárat, amelynek során IV. (Rettegett) Iván seregei elfoglalták a Kazáni Kánságot, nem csupán katonai és területi sikert jelentett az Orosz Birodalom számára, hanem egy új korszak kezdetét is jelezte a birodalom etnikai és vallási politikájában.

A kazáni kánság lakossága túlnyomórészt muszlim tatárokból állt, akik saját vallási és kulturális hagyományaik szerint éltek. Kazán elfoglalásával ezek a közösségek hirtelen a pravoszláv Oroszország uralma alá kerültek. A birodalom új területeinek integrálása azonban nemcsak közigazgatási vagy katonai kérdés volt, hanem mélyen vallási és ideológiai természetű kihívás is. A pravoszláv állameszmény jegyében az orosz hatalom célja a vallási egység megteremtése volt, amit az újonnan elfoglalt területeken a muszlim lakosság keresztény hitre térítésével kívántak elérni.

Ez a folyamat azonban többnyire nem önkéntes alapon zajlott. A keresztény hitre térítés eszköze gyakran az erőszak, a megfélemlítés és a gazdasági kényszer volt. A mecseteket lerombolták vagy templommá alakították, a muszlim vallási vezetőket – a muftikat, imámokat – eltávolították, üldözték, helyükre pedig ortodox papokat és hittérítőket küldtek. A tatárok hagyományos vallási gyakorlatait betiltották, az iszlám tanításokhoz való hozzáférést korlátozták, a vallási oktatást pedig megszüntették. A keresztény hitre való áttérés sokszor együtt járt társadalmi előnyökkel: a megtért tatárok földet, adókedvezményt vagy tisztséget kaphattak, míg azok, akik ellenálltak, megkülönböztetésre és retorziókra számíthattak.

A vallási kényszerintézkedéseknek azonban nemcsak spirituális, hanem mélyreható társadalmi következményei is voltak. A tatár közösségek belső struktúrái megbomlottak, a vallási vezetők tekintélye megrendült, a társadalmi kohézió gyengült. A hagyományos szokásjog és vallási normák helyébe az orosz közigazgatási és egyházi rend lépett, amely idegen volt a tatár lakosság számára. A kulturális elidegenedés, a lojalitás kikényszerítése és a kényszerű asszimiláció hosszú távon feszültségekhez és ellenálláshoz vezetett, amely olykor lázadásokban, máskor passzív ellenállásban öltött testet.

E folyamat egyben egy szélesebb birodalmi stratégia részét is képezte: az orosz politikai vezetés felismerte, hogy a vallási egység révén könnyebben biztosítható a politikai lojalitás és az állami kontroll. Ezért a keresztényesítést a társadalmi és gazdasági integrációval párhuzamosan hajtották végre. A tatár lakosságot fokozatosan be kívánták illeszteni az orosz társadalmi rendbe: új földbirtokos osztályokat hoztak létre, a megtért tatárok egy részét beemelték az adminisztrációba, miközben a hagyományos elitet háttérbe szorították vagy teljesen kiszorították a hatalomból. A cél egy olyan lojalista, oroszosított muszlim utódnépesség kialakítása volt, amely politikailag megbízható és kulturálisan idomult a pravoszláv Oroszország elvárásaihoz.

A tatárok keresztényesítésének folyamata tehát nem elszigetelt vallási kampányként értelmezhető, hanem a birodalmi uralom megszilárdításának tudatos, átgondolt és hosszú távra tervezett stratégiájaként. Az ebből fakadó társadalmi következmények – az identitásvesztés, a kulturális asszimiláció, valamint a közösségek belső bomlása – évszázadokra befolyásolták a tatár nép önazonosságát és viszonyát az orosz államhoz. Ez az örökség a mai napig érzékelhető, különösen a vallási pluralizmus és a kisebbségi jogok kérdéskörében.

Zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban

A zsidóság helyzete az orosz birodalomban különösen ellentmondásos és tragikus fejezet a vallási és etnikai kisebbségek integrációjának kísérletei között. A zsidók a 18. századtól kezdve jelentős számban éltek az ún. telepítési övezetben (Черта оседлости), amely a mai Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Belarusz területére esett. Ezt a térséget a cári kormányzat jelölte ki a zsidó lakosság számára, és lényegében egyfajta gettóként működött: a zsidók tömegei csak itt élhettek, és csak korlátozottan léphettek be Oroszország belső területeire. Az 1880-as évektől kezdve az Orosz Birodalmat rendszeres és brutális zsidóellenes pogromhullámok rázták meg, különösen a nyugati tartományokban, mint Ukrajna, Lengyelország és Besszárábia. Ezek az erőszakos megmozdulások gyakran a helyi hatóságok hallgatólagos vagy nyílt támogatása mellett zajlottak, és céljuk a zsidó közösségek megfélemlítése, kifosztása, illetve elüldözése volt. A pogromok következtében 1880 és 1920 között több mint kétmillió zsidó menekült el az Orosz Birodalomból, közülük a legtöbben az Egyesült Államokba, kisebb részt Nyugat-Európába és a történelmi Palesztina területére vándoroltak. Ez a kivándorlási hullám alapvetően megváltoztatta a világ zsidóságának demográfiai térképét, és hozzájárult mind az amerikai zsidó közösség, mind a modern cionista mozgalom megerősödéséhez.

Bár időről időre voltak reformtörekvések – például II. Sándor (uralkodott 1855–1881) alatt –, ezek többnyire korlátozottak és félbemaradtak. II. Sándor ugyan némileg enyhített a zsidók mozgásszabadságán, sőt lehetővé tette néhányuk számára az egyetemre járást, katonai pályát vagy vállalkozás alapítását, azonban az uralkodó 1881-es meggyilkolása után gyökeres fordulat következett. A merényletet részben zsidó származású forradalmárok hajtották végre, amit az orosz állam és a közvélemény kollektív bűnkként fogott fel, és ez véres pogromok hullámához vezetett.

Az 1881 és 1884 közötti időszakban, majd az 1903-as kisinyevi pogrom során több tucat zsidó közösséget támadtak meg, több százan haltak meg, nők és gyermekek váltak erőszak áldozatává, zsinagógák, házak és üzletek semmisültek meg. Ezek a pogromok gyakran a helyi hatóságok tétlensége, sőt cinkossága mellett zajlottak. A cári kormányzat antiszemita retorikája és a zsidóellenes törvények, mint a May Laws (1882), amelyek korlátozták a földtulajdont és a letelepedést, tovább súlyosbították a helyzetet.

A nemzetközi közvélemény felháborodással fogadta ezeket az eseményeket. Moses Montefiore, a brit zsidó filantróp és politikus több alkalommal is közbenjárt az orosz zsidóság érdekében, diplomáciai utakat tett Pétervárra, és próbálta rávenni az orosz kormányt a pogromok megfékezésére és a zsidóellenes politikák enyhítésére. Bár kevés kézzelfogható eredménye lett ezeknek az erőfeszítéseknek, Montefiore tevékenysége szimbolikus jelentőségűvé vált, és megerősítette a nemzetközi zsidó közösségek szolidaritását.

A pogromok következtében tömeges kivándorlás indult meg. A 19. század végén és a 20. század elején több mint kétmillió zsidó hagyta el az Orosz Birodalmat, elsősorban az Egyesült Államokba és Palesztinába vándorolva. E folyamat alapozta meg az amerikai zsidóság megerősödését, és előkészítette a cionista mozgalmak társadalmi és politikai bázisát is.

Azsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban az etnikai és vallási kirekesztés, az intézményes antiszemitizmus és a politikai manipuláció példája, amely jól illusztrálja, hogyan használta fel a cári állam a vallási különbségeket a birodalmi egység és identitás erőszakos meghatározásához. III. Sándor uralma alatt az antiszemitizmus állami politikává vált. Apja, II. Sándor meggyilkolása (1881) után a cár meggyőződéses reakciós fordulatot vett, elutasítva minden liberalizmust és nemzetiségi engedményt. Az új uralkodó a birodalom etnikai és vallási homogenizálását tekintette elsőrendű célnak, melynek részeként a zsidóságot – mint idegen és veszélyes elemként azonosított közösséget – fokozott elnyomás alá helyezte. Az 1882-es úgynevezett „Ideiglenes Szabályzatok” (временные правила) például korlátozták a zsidók letelepedését a városokban, földtulajdonhoz jutását, valamint hozzáférésüket az oktatáshoz és a közhivatalokhoz. Az állam passzív vagy hallgatólagos támogatása mellett fellángoltak az erőszakos pogromok, különösen a „Zsidó telep” (Черта оседлости) területén belül.

A nemzetközi közvélemény is reagált: Sir Moses Montefiore angol zsidó filantróp már II. Sándor alatt is felszólalt a zsidók jogaiért, de III. Sándor idején az elnyomás új szintre emelkedett. Ennek hatására zsidó szervezetek – többek közt a korai cionista körök – erősödtek meg, és az üldöztetések közvetlen hatására indult meg az a hatalmas kivándorlási hullám, amely végleg megváltoztatta az oroszországi zsidóság sorsát.

Az oroszországi antiszemitizmus rendszere és következményei (1804–1917) Közvetlenül a lengyel területek meghódítása után az orosz kormány „zsidókérdésként” kezelte a megszerzett területeken élő nagy létszámú zsidó lakosságot, és külön politikai, jogi, valamint társadalmi szabályozás alá vonta őket, amely az elnyomás, a diszkrimináció és a kirekesztés intézményesített rendszerévé vált.

A századforduló pogromjai tehát nemcsak a zsidó közösségek fizikai és lelki megsemmisítésével fenyegettek, hanem elmélyítették a birodalom belső ellentmondásait is. A mindennapok terrorja, az igazságtalan törvénykezés, a lakhelyhez kötöttség és a társadalmi mobilitás korlátozása olyan helyzetet teremtett, amelyben a zsidó lakosság egyre inkább idegenként élte meg saját országát. A „másodrendű állampolgár” státusza ráadásul éppen akkor sújtott milliókat, amikor a modernizáció és a kapitalizmus a társadalmi mobilitás ígéretével kecsegtetett.

Az 1905-ös forradalom idején rövid időre fellángolt a remény, hogy a társadalmi átalakulás lehetőséget teremt a zsidóság emancipációjára is. Az Októberi Kiáltvány szólásszabadságot, gyülekezési jogot és egyenlőséget ígért – ám ez a remény gyorsan elhamvadt, amikor a carizmus válaszul újabb pogromhullámot indított. A feketeszázas csoportok, melyek a zsidóellenes gyűlöletet nacionalista és monarchista jelszavakkal egyesítették, valójában a rendszer eszközei voltak a társadalmi elégedetlenség elfojtására.

A nemzetközi közvélemény – különösen az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban – egyre élesebben reagált az oroszországi pogromokra. A sajtó és az emberi jogi aktivisták kampányai révén az antiszemitizmus nemzetközi kérdéssé vált, és a zsidó emigráció új lendületet kapott. Az Amerikába irányuló tömeges kivándorlás, melynek során több százezer orosz-zsidó keresett menedéket a tengerentúlon, egyúttal a zsidó diaszpóra történetének új fejezetét is megnyitotta. A kivándorlók sokasága magával vitte a jiddis nyelvet, a kelet-európai zsidó hagyományokat és az üldöztetés fájdalmas emlékét – de egyúttal az újrakezdés reményét is.

A zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban tehát nem csupán a birodalmi hatalom antiszemita politikájának története, hanem egy mélyebb társadalmi válság lenyomata is. A kirekesztés, a rendszeres pogromok és a hatalom asszisztálása az erőszakhoz nem csupán a zsidóságot, hanem az orosz társadalmat is végzetes irányba sodorta. A zsidók nem voltak csupán áldozatai ennek a korszaknak – hanem tanúi is annak, hogyan őrli fel a gyűlölet és a kirekesztés egy soknemzetiségű, változásra képtelen birodalom belső tartópilléreit.

A cári korszak antiszemita politikáinak végét sokan a bolsevik hatalomátvétellel várták, hiszen a szovjet ideológia formálisan elutasította a faji és vallási diszkriminációt. A gyakorlatban azonban az antiszemitizmus nem tűnt el – csupán átalakult. A húszas–harmincas években, bár névleg minden vallási vagy etnikai identitás elnyomás alá került, a zsidóság gyakran célpontja maradt az állami propagandának és megtorlásoknak. A Birobidzsán nevű „zsidó autonóm terület” megalapítása 1934-ben az asszimiláció és elszigetelés furcsa elegyét jelentette, a valóságban sem autonómiát, sem biztonságot nem nyújtott.

A sztálini terror idején a zsidó értelmiségiek különösen veszélyeztetetté váltak, amit az 1952-es „orvosper” groteszk antiszemita kampánya is bizonyít. A „kozmopolita” vádak és a zsidó származás összekapcsolása a szovjet antiszemitizmus kódolt formájává vált, amely a Brezsnyev-korszakban is továbbélt.

A posztszovjet időszak sem hozott valódi szakítást ezzel az örökséggel. Noha hivatalosan elutasítják az antiszemitizmust, az állami diskurzusban újra és újra felbukkannak zsidóellenes toposzok – gyakran burkoltan, például a „külföldi ügynökök”, „liberális kozmopoliták” vagy „nemzetellenes értelmiség” elleni retorikában. A putyini rezsim – miközben politikai célokból esetenként együttműködik az ortodox zsidó közösségekkel – nem lép fel következetesen az antiszemita narratívák ellen, sőt, időnként maga is táplálja azokat.

Szellemi és kulturális irány

A 18. század Oroszországában a szellemi és kulturális élet két, egymással szemben álló irányvonalra szakadt, amelyek közvetlenül befolyásolták az ország politikai és társadalmi fejlődését. Az egyik oldal a vallási hagyományokat követő „tradicionalisták” csoportja volt, akik a kereszténység és a vallásos értékek fontosságát hangsúlyozták. Ők a szociális rendet, a császári hatalmat és a vallási tekintélyt tekintették a társadalmi stabilitás alapjainak, így a reformokat gyakran elutasították, vagy csak fokozatos változtatásokat támogattak.

A másik oldalon a felvilágosodás eszméit követő „voltaire-iánusok” álltak, akik a tudományos gondolkodást, az értelem és a ráció szerepét helyezték előtérbe. A felvilágosodás hívei a társadalmi reformokat, a politikai szabadságot és a tudományos fejlődést tekintették a jövő alapjának. A hagyományos vallási értékek és a szigorú egyházi tanítások ellenében a felvilágosodás szelleme új szemléletet hozott a birodalom vezetésébe, ösztönözve a társadalmi változások iránti nyitottságot.

E két irányzat közötti feszültség határozta meg az orosz politikai diskurzust és befolyásolta a reformok mértékét és irányvonalát. A tradicionalisták és a felvilágosodás hívei között zajló viták és ellentétek nemcsak a politikai döntéshozatalt formálták, hanem az orosz társadalom általános gondolkodásmódját is, amely hosszú távon hatással volt a birodalom kulturális fejlődésére.

A szabadkőművesség ezen a szellemi tájon kulcsszereplővé vált. A szabadkőművesek, mint a társadalmi és vallási reformok iránti nyitottság képviselői, a 18. században egy olyan alternatív szellemi teret kínáltak, ahol az emberek közvetlenül kifejezhették elkötelezettségüket az emberi jogok, a tudományos előrehaladás és az egyéni szabadság eszméi mellett. A szabadkőművesek nemcsak vallási kérdésekben, hanem a társadalom reformjában is optimizmusra buzdították a társadalmat. A szabadkőműves mozgalom támogatása hozzájárult az orosz felvilágosodás elmélyítéséhez, és erősítette a birodalmon belüli szellemi és politikai reformokat.

Ezek az irányvonalak és azok közötti feszültségek, a vallási hagyományok és a tudományos, társadalmi reformok iránti vágyakozás a 18. századi Oroszország szellemi életének két meghatározó pólusát alkották, és mindmáig hatással vannak az orosz kultúra és politika fejlődésére.

Eurázsiaiaság

Az „eurázsiaiaság” (oroszul „jevrazijsztvo”) egy olyan radikális politikai és ideológiai mozgalom, amely az 1917-es orosz forradalom utáni emigrációban született és az 1920-as években érte el fénykorát. Az eurázsia eszme lényege a Nyugat kritikájában és a sajátos, keleti szláv, finnugor, türk, mongol, paleoázsiai és kaukázusi kultúrák szintézisére épülő civilizáció kialakítására irányult. A mozgalom a kereszténység, a pravoszláv vallás erőteljes hangsúlyozásával egy olyan autonóm civilizációt kívánt létrehozni, amely nemcsak elkerülte a nyugati európai társadalom értékrendi válságait, hanem egy alternatív és autentikus fejlődési utat képviselt. Az eurázsia eszménye és az azt hirdető gondolkodók, mint Nyikolaj Trubeckoj, Pjotr Szavickij, valamint később Lev Karszavin és Georgij Vernadszkij, a nyugati civilizációval való szembenállást sürgették, amelyet egyrészt a kulturális egóizmus és az imperializmus jellemzett, másrészt az etikai és szellemi válságok, mint az ipari forradalom következményei, az individualizmus és a racionalizmus túlhangsúlyozása.

A kezdetekben Berlinben és Párizsban kibontakozó eurázsiai mozgalom célja a nyugati civilizációs hatások elutasítása volt, helyette egy olyan harmadik utat képviseltek, amely sem nem európai, sem nem ázsiai, hanem a két kontinens szintézisén alapuló kultúrát képzelt el. A mozgalom követői a belső értékrendek és a keresztény vallásos alapokon álló szellemiséget és a különböző etnikai csoportok közötti szimbiózist hirdették.

Az „eurázsia” gondolata később, különösen a Szovjetunió összeomlását követően, ismét előtérbe került Oroszországban, ahol a politikai közbeszéd része lett. A 1990-es évek végén az eurázsiai eszme tudományos és filozófiai viták tárgyává vált, és egyre inkább elfogadottá vált, hogy Oroszország nem csupán az orosz nép vagy egyetlen etnikai csoport, hanem egy többdimenziós és többnépű közösség, amely ötvözi a különböző ázsiai és európai kultúrákat, s ez az összetettség az orosz történelmi fejlődés egyik alapvető jellemzője.

A mai Oroszország politikai szellemisége, különösen Vlagyimir Putyin vezetésével, számos szempontból visszanyúl az eurázsiai hagyományokhoz. Putyin politikájában az orosz identitás megerősítése és a nyugati hatalmak ellenállása mellett egy olyan geopolitikai és kulturális közösség kialakítására törekszik, amelyben Oroszország nemcsak regionális hatalom, hanem a globális politikai és kulturális színtéren is meghatározó szereplővé válik. Az eurázsiai integráció, mint a szovjet utódállamok közötti politikai és gazdasági kooperáció elősegítése, az orosz kormányzat egyik kulcsfontosságú célja lett. Putyin gyakran említi, hogy Oroszország számára nemcsak geopolitikai, hanem kulturális szempontból is kiemelt szerepet szán az eurázsiai térségben, és ezt a régió különböző országai és népei között keresendő közös értékekkel és történelemmel magyarázza.

A világ legveszélyesebb filozófusa – Alekszandr Dugin

Dugin, aki az eurázsiai eszme képviselője, még hangsúlyosabban építette be politikai gondolkodásába az eurázsiai paradigmát. Számára Oroszország küldetése az eurázsiai kultúrák és népek közötti szintézis létrehozása, amely az orosz nemzeti államot nemcsak Európával, hanem Ázsiával és a volt szovjet térséggel is összeköti. Dugin eszméje szerint a Nyugat modernitása, a liberalizmus és a globális kapitalizmus világképe, amelyek szerinte a szellemi válságot, az identitásválságot és a társadalmi széthúzást eredményezik, nemcsak hogy nem biztosítanak fenntartható fejlődést, hanem destruktívak a világ többi népe számára is. Ezzel szemben az eurázsiai alternatíva olyan ideológiai és politikai utat javasol, amely egy többpólusú világot épít, ahol a különböző civilizációk és kultúrák közötti harmónia és kölcsönös tisztelet uralkodik.

Putyin és Dugin közötti eszmei párhuzamok az orosz külpolitikában és nemzetstratégiában is megfigyelhetők, hiszen mindkét politikai szereplő az orosz történelem és kultúra szellemi örökségének védelmét tartja legfontosabbnak, miközben a nyugati, liberalizmusra épülő világpolitikai modell ellenében érvelnek. Az eurázsiai eszme tehát a modern orosz politikai ideológia és filozófia egyik meghatározó szempontja, amely a jövőbeli geopolitikai és kulturális irányvonalat is meghatározhatja.

Az „eurázsiaiaság” és az orosz világ ideológiája, valamint Alekszandr Dugin és Vlagyimir Putyin szerepe az orosz politikában szoros kapcsolatban állnak a fasisztoid gondolatokkal, különösen a szovjet utáni Oroszország geopolitikai céljaiban és a nyugati civilizációval való szembenállásban. Az „eurázsiaiaság” eredetileg egy politikai és filozófiai mozgalom volt, amely az Oroszország és az ázsiai kontinens közötti sajátos kultúrát és civilizációt próbálta megfogalmazni, szemben a nyugati világ imperialista törekvéseivel. A Dugin által népszerűsített gondolatvilág és Putyin politikája ezen az alapon nyugszanak, és a nemzetközi politikában is fasisztoid elemként értelmezhetők.

A Russzki Mir és a háború igazolása

A „Russzki Mir” (Orosz Világ) eszméje, amelyet Putyin 2001-től kezdődően folyamatosan hirdetett, egy olyan geopolitikai koncepció, amely szerint az orosz kultúra és nyelv minden olyan területen domináns szerepet kell kapjon, ahol az oroszok élnek vagy az orosz nyelvet beszélik. Dugin és Putyin egyaránt az "orosz világ" kiterjesztését támogatják, amelyben az ukránokat és más posztszovjet államokat is orosz befolyás alatt kell tartani, ezzel szemben elutasítva azok függetlenségét. Az ukrán nép elnyomásának és területük elfoglalásának ideológiai háttere szoros összefüggésben van a "Russzki Mir" elképzelésével, amely az ukrán államiságot „mesterséges” jelenségként ábrázolja, és ezzel igazolja a Krím annektálását és a Donbasszban zajló háborúkat.

Ez a radikális elképzelés nem csupán egy regionális hatalmi törekvést szolgál, hanem egy világrendszer megalkotásának alapjául szolgál, amely az orosz nyelvet és kultúrát hirdeti a világ többi része előtt. Dugin szerint Moszkva mint "harmadik Róma" egyfajta alternatívát kínál a Nyugat dekadens értékeivel szemben, és az orosz civilizáció vezető szerepet kíván betölteni a globális politikai és vallási diskurzusban.

A fasizmus és a totalitárius eszmények

Dugin és Putyin politikai filozófiája szoros kapcsolatban áll a fasisztoid eszmékkel, amelyek a nemzeti identitás, a hierarchikus államszerkezet és az autoritárius kormányzati forma köré épülnek. Dugin, Evola és más szélsőjobboldali filozófusok eszméit átvéve, elutasítja a liberális demokráciát és az egyéni jogokat, helyette az állami hatalom és a központi vezetés fontosságát hangsúlyozza. Dugin az államot nem csupán mint politikai entitást, hanem mint szakrális intézményt értékeli, amely a közösségi szellemet és a nemzeti összetartozást képviseli. E filozófia szerint az egyéni jogok és érdekek alárendelődnek az állam szellemiségének és érdekeinek.

A fasiszta ideológiához hasonlóan Dugin is hangsúlyozza az erőszak és az erő megjelenését a politikai térben. Az egyéni autonómia és a pluralizmus elutasítása az autoriter politikai rendszer alapja, amelyet Putyin és Dugin is egyaránt képviselnek.

A Dugin által hirdetett eszmék és Putyin politikai stratégiája szorosan összefonódnak, és a háború nem csupán eszközként szolgál, hanem az orosz vezetés világpolitikai céljainak megvalósításának szerves részeként. Dugin nem csupán egy ideológiai hátteret ad Putyinnak, hanem ő maga a szellemi motorja annak az autoriter, fasisztoid politikai rendszernek, amelyet Putyin megvalósít. A Kreml vezetése mögött Dugin jelenléte olyan mélyen van jelen, hogy ő a politikai döntések filozófiai és geopolitikai alapját képezi. Az orosz háborús célok és a geopolitikai irányvonal tehát nem csupán Putyin személyes ambíciói, hanem egy olyan fasisztoid ideológiai projekt is, amelynek lényege, hogy újraértelmezze és átalakítsa a nemzetközi rendet, erősítve ezzel Oroszország dominanciáját a világpolitikai térképen.

Oroszország agresszív történelmi hagyományai

Oroszország agresszív történelmi hagyományai mélyen gyökereznek a birodalmi múltban, és ezek a hagyományok ma is fontos szerepet játszanak az orosz külpolitikában és geopolitikai törekvésekben. A történelem során Oroszország többször is próbálta kiterjeszteni befolyását, területét és hatalmát, gyakran erőszakos eszközökkel, legyen szó a különböző birodalmi kiterjeszkedésekről, vagy a szomszédos országok, nemzetek elnyomásáról. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú eseményt és aspektust említek meg, amelyek segítenek megérteni Oroszország agresszív történelmi hagyományait.

Oroszország imperialista törekvései már a Cári Birodalom idején megjelentek, különösen a 18. és 19. században, amikor Oroszország területét jelentősen megnövelte a Baltikumtól Közép-Ázsiáig és a Kaukázusig. Oroszország számos háborút vívott a szomszédos országokkal, például a törökök, lengyelek, svéd és mongol népek ellen, hogy biztosítsa befolyását és terjeszkedését.
A Szovjetunió megalakulása után Oroszország továbbra is megőrizte imperialista törekvéseit, amelyek az egész szocialista blokkot magukban foglalták. Az ország nemcsak a saját határain belül terjesztette ki befolyását, hanem a második világháború utáni időszakban megszállta Közép- és Kelet-Európát, beleértve Magyarországot, Csehszlovákiát és Lengyelországot, ezzel elnyomva az ottani népeket és politikai rendszereket.

A Szovjetunió bukása után Oroszország agresszív külpolitikai irányvonalat követett, amelyet Vlagyimir Putyin és Alekszandr Dugin is támogatott. A "Russzki Mir" (Orosz Világ) koncepciója, amelyet Putyin 2001-ben kezdett el hangoztatni, azt az elképzelést tartja, hogy minden olyan terület, ahol orosz ajkú emberek élnek, vagy történelmileg orosz befolyás alatt álltak, az orosz befolyási övezetének tekinthető. Ez a kiterjeszkedő és imperialista szemlélet közvetlenül hozzájárult a Krím 2014-es annektálásához és a kelet-ukrajnai konfliktushoz.

Az ukrán kérdés Oroszország számára stratégiailag rendkívül fontos. Az ukrán terület nemcsak történelmileg kapcsolódik Oroszországhoz (pl. Kievi Rusz), hanem geopolitikai szempontból is alapvető a térség irányítása. Az 2014-es Krím-félsziget annektálása és a kelet-ukrajnai háború is az orosz imperialista törekvések részét képezi, ahol Oroszország próbálja visszaszerezni a befolyásos területeket, miközben a NATO és az EU előretörését akadályozza.

Oroszország történelmi harcait nemcsak szomszédos államokkal vívta, hanem a Nyugattal is, különösen a 20. század két világháborújában, és később a hidegháború idején. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti versengés évtizedekig meghatározta a globális politikai tájat, és ma is fontos tényező, hogy Oroszország továbbra is a Nyugattal való szembenállásra építi külpolitikáját, különösen a NATO-val és az Európai Unióval.

Putyin politikája és Dugin ideológiai elvei ma is az orosz birodalmi hagyományok és agresszív geopolitikai szemlélet folytatásai. Az orosz vezetés gyakran hivatkozik a történelmi orosz imperializmusra, és igyekszik kihasználni a nacionalizmus és a patriotizmus erősítésére. Oroszország számára a „szláv testvérek” és az orosz kultúra egysége kiemelten fontos, és a középkori birodalmi ambíciók tovább élnek a modern politikai retorikában.

Orosz fenyegetés

Európa történelmi és geopolitikai tapasztalatai alapján világos, hogy Oroszország mindig is meghatározó szerepet játszott a kontinens sorsának alakításában. A Cári Birodalom, a Szovjetunió és a mai Orosz Föderáció különböző eszközökkel, de gyakran azonos célok mentén törekedtek befolyásuk kiterjesztésére. Az orosz expanziós törekvések, az autoriter politikai berendezkedés és a birodalmi gondolkodás számos alkalommal kerültek konfliktusba az európai civilizáció alapértékeivel: szabadság, jogállamiság, emberi jogok és demokratikus intézményrendszer.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Oroszország fenyegetése nem csupán katonai, hanem ideológiai és politikai természetű is. Az orosz politikai ideológia egyértelműen az autokráciát, az elnyomást és az imperializmust hirdeti, és ennek mentén kívánja alakítani a nemzetközi rendet. E célkitűzések teljes mértékben szemben állnak azzal a demokratikus és pluralista világrenddel, amelyet Európa az elmúlt évtizedekben épített. Az orosz expanzió és totalitárius hajlamok Európa biztonságát, politikai stabilitását és kulturális egységét egyaránt veszélyeztetik. Európa léte valóban forog a kockán.

Ez a fenyegetés ugyanakkor nem elszigetelten jelentkezik, hanem szorosan összefonódik a nyugat-európai országokban erősödő szélsőjobboldali populista mozgalmakkal, amelyek ideológiailag egyre közelebb kerülnek a putyini rendszerhez. Ezek a mozgalmak – mint a német AfD, az osztrák FPÖ, a francia Nemzeti Tömörülés vagy az olasz Lega – egyre gyakrabban hivatkoznak a nemzeti szuverenitásra, a hagyományos értékek védelmére, miközben támadják az Európai Uniót, a liberalizmust és a multikulturalizmust. Oroszország számára ezek a politikai erők nemcsak szövetségesek, hanem eszközök is az európai egység és stabilitás megbontására.

Különösen aggasztó, hogy Vlagyimir Putyin kormánya aktívan keresi és támogatja az ilyen szélsőjobboldali erőket, ideológiai, politikai és gazdasági eszközökkel egyaránt. A közvetlen politikai kapcsolatok mellett jelentős szerepet játszik az energetikai befolyás is: számos európai ország továbbra is kiszolgáltatott az orosz energiaexportnak, amely Moszkva kezében geopolitikai fegyverként működik. A befolyás másik csatornája a dezinformációs hadviselés: a populista és euroszkeptikus narratívák terjesztése, a társadalmi feszültségek szítása, a politikai polarizáció mélyítése.

A kelet-közép-európai térségben Orbán Viktor politikája emelkedik ki, aki nemcsak a saját országát vezeti autoriter irányba, hanem Putyin egyik legközelebbi szövetségesévé vált az Európai Unión belül. Magyarországon a demokrácia lebontása, a jogállamiság aláásása és a független intézmények felszámolása párhuzamosan zajlik az orosz politikai érdekekkel való egyre szorosabb összefonódással. Ez nem csupán magyar belügy, hanem európai jelentőségű fenyegetés: Orbán politikája aláássa az EU kohézióját és hitelességét, miközben példát ad más, hasonlóan gondolkodó politikai erőknek.

A nyugat-európai országok reakciója e két, egymással szoros kölcsönhatásban álló jelenségre – az orosz befolyásra és a populizmus előretörésére – sokszínű, de egyre határozottabb. A populizmus társadalmi gyökerei – a gazdasági egyenlőtlenségek, a globalizáció nyertesei és vesztesei közötti feszültségek, a politikai elit iránti bizalmatlanság – valós problémák, amelyekre a hagyományos politikai pártok nem mindig tudnak érdemi választ adni. Ezzel párhuzamosan azonban világossá vált, hogy a populista erők sokszor nem megoldást, hanem további megosztást és radikalizációt hoznak.

Az Európai Uniónak az elmúlt években sikerült bizonyos válaszlépéseket kidolgoznia: szankciók bevezetését Oroszország ellen, a közös energiapolitika erősítését, valamint a demokratikus normák védelmét célzó mechanizmusok bevezetését. Ugyanakkor a jövőbeni siker kulcsa az összefogásban, az európai értékrend világos és következetes képviseletében, valamint a szélsőségek elleni határozott politikai és társadalmi fellépésben rejlik.

Összegzésként elmondható, hogy Oroszország geopolitikai céljai és az európai szélsőjobboldali populizmus egyaránt súlyos fenyegetést jelentenek nemcsak az európai civilizációra, hanem a demokrácia, a jogállam, a jogegyenlőség és az egyéni szabadság alapértékeire is. Külön-külön is veszélyesek, de egymással összefonódva egy olyan új, autoriter irányzatot testesítenek meg, amely célja nem kevesebb, mint Európa politikai, erkölcsi és kulturális meggyengítése – sőt, alávetése egy új birodalmi logikának, ahol Oroszország magát ismét egy eurázsiai impérium központjaként képzeli el.

Ennek elhárítása nem történhet félszívvel: csak közös, határozott és bátor kiállással, a demokratikus alapelvek világos és következetes védelmével lehet szembeszállni e fenyegetéssel – különben nemcsak Európa jövője, hanem a szabadság és méltóság eszméje is végveszélybe kerülhet.

-000-