Ady versei és publicisztikáinak egy részét olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha tegnap, de legalábbis néhány nappal ezelőtt írta volna őket. Pedig már több mint egy évszázada születtek. Ez a különös időtlenség azt sugallja, hogy a magyar társadalom egy helyben topog, és a múlt problémái a jelenben is kísértenek. „Nincs itt ország” és „A lelkek temetője” című versei különösen élesen világítanak rá erre a jelenségre: ma olvasva is fájóan ismerősek, mintha saját korunk válságait és reménytelenségét fogalmaznák meg.

"Nincs itt ország" és "A lelkek temetője"

Ady Endre költészete éles társadalomkritikát fogalmaz meg, és gyakran mutatja be a magyar nemzeti sors tragikumát. Két különösen erőteljes verse, a „Nincs itt ország” és „A lelkek temetője” egyaránt a magyar történelem és társadalom reménytelenségét, pusztulását és belső hanyatlását festi le. Bár különböző kontextusban születtek, közös bennük a nemzet szellemi és politikai állapotának sötét látlelete. Elemzésünkben összevetjük és egybefűzzük e két vers mondanivalóját, hogy átfogóbb képet kapjunk Ady pesszimista világképéről.

Ady a 20. század elején élt, amikor Magyarország politikai, társadalmi és gazdasági válságban volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia bomladozó rendszerében a feudális magyar elit továbbra is ragaszkodott hatalmához, miközben a modernizáció igénye egyre erősebben feszült a régimódi struktúrákkal szemben. Ady egy letűnő világ maradványainak tanúja volt, amely szerinte alkalmatlan arra, hogy valódi nemzeti újjászületést éljen meg.

A „Nincs itt ország” című vers megrázó látlelet egy hanyatló, elveszett nemzetről. A Jóel prófétát idéző bevezetés már előre jelzi a pusztulás teljes voltát: mindent felemésztettek a „sáskák”, „cserebogarak”, „hernyók” – vagyis a kizsákmányolás, az idegen és belső elnyomás, a saját urak árulása. A vers fájdalmasan pontos abban, hogy a magyar nép már nem is lázad igazán, csak „vonaglás” maradt a lázadás helyett. Bécs (az osztrákok) sem számítanak már a magyar urak hűségére, mert az idő eljárt felettük, és már semmit sem tudnak ajánlani. A legkeményebb sor az utolsó: „Régen és másként lett volna itt: ország.” Ez a végső ítélet: már nincs ország, csak a helye, az emléke.

A két vers összevetése

1. A nemzet halála és a pusztulás képei Mindkét versben központi motívum a pusztulás, de eltérő módon jelenik meg: „Nincs itt ország”: történelmi síkon mutatja be a magyar nemzet hanyatlását, ahogyan a hatalmon lévő urak képtelenek valódi változást hozni. A történelem ismétli önmagát: mindig más hatalom szolgálatába állnak, de saját országukat képtelenek építeni. „A lelkek temetője”: nemcsak a politikai és társadalmi struktúrák, hanem maga a magyar nép is halott. A „lelkek temetője” metafora azt sugallja, hogy nem csupán egy kormány vagy egy elit, hanem az egész nemzet sodródik a megsemmisülés felé.

2. A magyar elit felelőssége A „Nincs itt ország” egyik fő témája a magyar politikai osztály árulása és alkalmatlansága. Ady szerint az uralkodó réteg mindig más hatalmak kegyéből próbál előnyt kovácsolni magának, legyen szó a Habsburgokról vagy a belső politikai intrikákról. A versben a Majtényi-síkon letett fegyverek (a kurucok kapitulációja) az örökös vereséget jelképezik, azt, hogy a magyar történelem ciklikusan ismétli önmagát. „A lelkek temetője” ennél mélyebbre megy: itt már nemcsak az eliten van a hangsúly, hanem az egész társadalom passzivitásán. Az emberek elvesztették életerejüket, és a legjobbak soha nem is élhettek igazán („A legkülömbek sohse éltek”). Ez egy olyan tragikus állapotot ír le, ahol már az egyén sem képes küzdeni – a nemzet nemcsak politikailag, hanem lélekben is elbukott.

3. Ismétlődő sors és kilátástalanság Mindkét versben megjelenik az a gondolat, hogy Magyarország múltja és jelene örökösen ismétli önmagát. A történelem körforgása Ady szerint egy állandó leépülés, amelyből nincs kiút. „Nincs itt ország”: a magyar uralkodó réteg képtelen valódi nemzeti államot építeni, mert saját érdekei fontosabbak számára. A vers záró sora („Régen és másként lett volna itt: ország”) egy elvesztegetett lehetőségre utal: talán valaha lehetett volna ország, de ma már nincs. „A lelkek temetője”: itt még tragikusabb a helyzet, mert már nem is az a kérdés, hogy volt-e valaha lehetőség, hanem az, hogy maga az emberi lélek is terméketlenné vált. A „meddő a nagy gerjedés” sor az elpazarolt energiákat, a kudarcba fulladt törekvéseket fejezi ki.

Ady mindkét versében a magyar nemzet tragédiáját írja le, de míg a „Nincs itt ország” inkább történelmi és politikai síkon mozog, addig az „A lelkek temetője” ennél is mélyebb, metafizikai válságot ábrázol. Az egyik azt mutatja be, hogy Magyarország nem tudott valódi országként létezni, mert vezetői mindig elárulták, a másik pedig azt, hogy maga a magyar nép is elvesztette életerejét.

A két vers ma is érvényesnek tűnik. A politikai korrupció, a társadalmi kiábrándultság, az elvándorlás és a közöny sokak számára ma is az ország halálának jelei. Ady sorai ma is visszhangzanak, mert nemcsak egy adott korszak kritikáját adják, hanem egy olyan nemzeti létélményt, amelyet újra és újra átélünk. A kérdés, amit Ady is felvet, és amit nekünk is fel kell tennünk: van-e még remény, vagy tényleg temetővé vált ez az ország?

-000-

A manipuláció különböző formákat ölthet, és bár maga a kifejezés gyakran negatív felhangot kap, valójában pusztán a másokra gyakorolt célzott befolyásolást jelenti. A nyelv ereje abban rejlik, hogy hatást gyakorol a pszichére és az ebből fakadó viselkedésre – különféle retorikai és stilisztikai eszközök révén.

Aki uralja a nyelvet, az uralja a gondolatokat is. Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt. Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is. „Aki a nyelvet uralja, az egész kultúrát uralja.” – Michel Foucault

„A szavak az emberiség által használt legerősebb drog.” – írta Rudyard Kipling. Az emberek befolyásolása történhet rábeszéléssel, megtévesztéssel, hazugságokkal vagy éppen elbűvöléssel. Gondolkodásunkat behatárolja a nyelv és a fogalmi keret, amelyet a világ domináns politikai erői alakítanak. Az uralom első lépése a fogalmak meghódítása, hiszen a nyelvi kontroll gyakran hatékonyabb, mint a fizikai erő.

A diktátorok mindig igyekeztek megszerezni a nyelv feletti hatalmat, hiszen a közbeszéd formálásával befolyásolhatják az emberi elmét. A Kádár-rendszer például „ellenforradalomnak” nevezte az 1956-os népfelkelést, amely valójában spontán demokráciát hozott létre. Lenin az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárton belül kisebbségben lévő frakcióját „többséginek” (bolsevik) nevezte, ezzel is manipulálva a valóságérzékelést.

Hitler a Mein Kampf-ban így fogalmazott:„Ha meg akarod nyerni a tömegeket, ismerned kell a kulcsot, amely ajtót nyit a szívükbe. Nem tárgyilagosságnak nevezik, ami gyengeség, hanem akaratnak és erőnek... Az emberek túlnyomó többsége annyira érzelmi beállítottságú, hogy gondolkodását és cselekedeteit kevésbé a józan ész, sokkal inkább az érzelmek határozzák meg... A tömegek fogékonysága korlátozott, a megértésük kicsi, de a feledékenységük nagy. Minden hatékony propagandának néhány pontra kell korlátozódnia, és addig kell ismételni ezeket, amíg mindenki meg nem tanulja, mit jelentenek.”

Ez a stratégia világossá teszi, hogy Hitler nem az emberek intellektusára apellált, hanem érzelmeikre, hízelgésre és ígéretekre alapozott. Ellenfeleit sértegette, fenyegette és kigúnyolta, miközben a közösség érzését erősítette, így vonva be követőit egy „erős” csoportba. Az emberek biztonságban érezték magukat, nőtt az önértékelésük, és így fokozatosan fanatikus híveivé váltak. Hitler retorikájával milliókat vezetett a halálba.

Gustave Le Bon A tömegek pszichológiája című művében így ír erről:

„Mivel a tömegeket csak a túlzott érzelmek gerjesztik igazán, a beszélőknek erős kifejezéseket kell használniuk, kiabálva, megerősítve, ismételve.”

Noam Chomsky amerikai nyelvész pedig ezt mondja a manipulációról:

„Úgy lehet a legokosabban elérni, hogy az emberek passzívak és engedelmesek maradjanak, ha szigorúan behatároljuk az elfogadható vélemények spektrumát, de e spektrumon belül engedélyezzük az élénk vitákat. Ez megadja az embereknek a szabad gondolkodás illúzióját, miközben a rendszer alapfeltételeit folyamatosan megerősítjük.”

A nyelv hatalmának ismerete kulcsfontosságú. A szavak nem csupán kommunikációs eszközök, hanem képesek alakítani gondolkodásunkat, érzéseinket és értékrendünket. Sokan csak jelentős tapasztalattal vagy komoly intellektuális erőfeszítéssel tudnak kiszabadulni egy-egy manipulatív nyelvi keretből.

A populista nyelvezet és a félelemkeltés

A populista politikusok gyakran a „kisember képviselőinek” állítják be magukat, harcot hirdetve az „elit” és a „külföldi érdekek” ellen. A jobboldali populizmus retorikája sokszor emlékeztet a nemzetiszocialista nyelvezetre: félelmet keltenek, ellenségképet építenek és leegyszerűsített világképet kínálnak.

A rasszista gondolkodás mélyen gyökerezik kultúránkban és nyelvünkben, alakítva világnézetünket anélkül, hogy tudatosítanánk.

Orbán Viktor 2025. március 15-én elmondott beszéde egyértelműen felidézi a nemzetiszocialista retorika jellemző jegyeit. Orbán nyelvezete, amely erős nacionalista felhangokat hordoz, aggasztó hasonlóságot mutat Adolf Hitler beszédeivel. Nem ez az első alkalom, hogy Orbán ilyen retorikát alkalmaz: már a Fidesz XX. pártkongresszusán 2006. május 20-án is hivatkozott Hitlerre, ami azt mutatja, hogy alaposan ismeri a diktátor szóhasználatát és kommunikációs stratégiáját.

Orbán politikai kommunikációjának egyik fő vonása az ellenségkeresés és a populizmus, amely a politikai felelősségáthárításon alapul.

Az orosz mintára felépített, központosított médiarendszer tökéletes eszközt biztosít Orbán kezében a közvélemény manipulálására. A propaganda hatékonyan formálja a társadalmi narratívákat, miközben a kormány bármely ellenfelét lejárató kampányok célpontjává teheti. Ez a fajta információs manipuláció a demokrateikus intézmények alásásához vezet, hiszen a lakosság egy része kizárólag a hivatalos állami narratívához fér hozzá, amely eltorzítja a valóságot.

Orbán beszédeiben visszatérő elem a fajkeveredés témája, amely veszélyesen emlékeztet a nemzetiszocialista ideológiára. A 2022-es tusnádfürdői beszédében kifejtette, hogy "van egy világ, amelyben az európai népek keverednek az Európán kívülről érkezőkkel", és hogy Magyarország nem akar "többnemzetiségűvé válni". Ez a szemléletmód a rasszizmus és a kirekesztés alapját képezi, hiszen arra az elavult és tudományosan tarthatatlan nézetre épít, hogy léteznek különböző emberi fajok, amelyeknek keveredése nem kívánatos. A történelem már bebizonyította, hogy az ilyen fajelőítéletes nézetek hova vezethetnek

A politikai nyelvezet egy rendkívül hatékony eszköz a társadalom manipulálására. Egy megfelelően megkomponált, fenyegetéseket sugalló, erőszakos tartalmú beszéd hosszútávú hatást gyakorolhat a hallgatóságra. Orbán Viktor tudatosan alkalmazza a nyelvet fegyverként, hogy felerősítse a félelmeket, bűnbakot kreáljon, és ezzel elősegítse politikai céljainak elérését. Ahogy a történelem során már láthattuk, az ilyen fajta kommunikáció veszélyes társadalmi feszültségeket eredményezhet.

A politikai nyelvezet befolyásolja a társadalom gondolkodását. Ha egy vezető megfélemlítő, agresszív retorikát használ, az hosszú távon is hatással van a közéletre. A nyelv fegyver, és ha egy hatalom visszaél vele, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Erős védelmi rendszerre van szükség a manipulációval és a veszélyes eszmékkel szemben.

Magyarország többet érdemel. Egy olyan kormányt, amely az ország javát szolgálja, nem pedig saját hatalmát féltve manipulálja a társadalmat.

-000-

Az antiszemitizmus hosszú múltra tekint vissza Magyarországon, és a történelem különböző időszakaiban különböző formában jelentkezett. Ennek megértése érdekében érdemes áttekinteni a 19. század végétől napjainkig terjedő időszak legfontosabb eseményeit és ideológiai változásait.

A 19. század végére Magyarországon az antiszemita érzelmek felerősödtek, részben a társadalmi-gazdasági változások miatt. Istóczy Győző vezetésével megalakult az Országos Antiszemita Párt, amely nyíltan zsidóellenes propagandát folytatott. A tiszaeszlári vérvád (1882–1883) esete különösen nagy port kavart, és jól mutatta, hogy az antiszemitizmus milyen mélyen gyökerezik a magyar társadalomban. Bár az ügy végül bírósági felmentéssel zárult, a zsidóellenes indulatokat nem csillapította.

Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a fehérterror idején a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg különítményesei számos zsidót öltek meg, akiket a kommunista rezsimmel azonosítottak. Az 1920-as numerus clausus törvény, amely korlátozta a zsidók egyetemi bejutását, Európa első zsidóellenes jogszabálya volt.

Az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) szélsőségesen antiszemita nézeteket vallottak. Gömbös Gyula politikája szintén a zsidóságot tette felelőssé Trianonért és a nemzeti sorscsapásokért. A magyarországi antiszemitizmus egyik fő ideológusa Prohászka Ottokár püspök volt, aki a zsidóságot „fekélynek” nevezte, amely a magyar nemzetet belülről rágja szét. Bangha Béla jezsuita szerzetes hasonló nézeteket hangoztatott, és az antiszemitizmust a keresztény társadalom védelmeként állította be.

1938-tól kezdve Magyarország több zsidótörvényt is bevezetett, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidókat állampolgári jogaiktól. 1941-ben már deportálások is megindultak Kamenyec-Podolszkijba, ahol több ezer magyar zsidót mészároltak le. A holokauszt során Magyarország zsidó lakosságának mintegy kétharmada elpusztult, több mint félmillió ember esett áldozatul.

A magyar hatóságok aktív közreműködésével 1944-ben zajlottak a legnagyobb deportálások. A vidéki zsidóságot néhány hónap alatt Auschwitzba szállították, ahol a legtöbben a gázkamrákban haltak meg. Budapest gettójában is szörnyű körülmények uralkodtak, és a nyilasok utcai mészárlásai is rengeteg áldozatot követeltek.

A kommunista diktatúra idején az antiszemitizmus hivatalosan tiltott volt, de a rendszer gyakran használt antiszemita toposzokat politikai célokra. Az 1953-as „cionista összeesküvés” elméletek vagy az 1956 utáni megtorlások során előforduló zsidóellenes narratívák mind ezt mutatták.

A rendszerváltás után az antiszemitizmus ismét felerősödött, különösen a szélsőjobboldali politikai mozgalmak térnyerésével. Csurka István és a MIÉP nyíltan antiszemita retorikája felerősítette ezeket az érzületeket, és ez a vonal később a Jobbikban, majd a Fidesz retorikájában is megjelent – kezdetben kifinomultabb formában, de a célja hasonló volt: a társadalom egy részét bűnbakként beállítani, félelmet és haragot kelteni.

Orbán Viktor és a mai politikai antiszemitizmus

Orbán Viktor 2025. március 15-i ünnepi beszédében éles retorikát alkalmazott politikai ellenfeleivel szemben, melyben a külföldről finanszírozott médiát és civil szervezeteket „áttelelt poloskáknak” nevezte, és húsvéti nagytakarítást ígért ellenük.

Ezeket a csoportokat egy „árnyékhadsereg” részeként írta le, amely szerinte külföldi érdekeket szolgál, és célja Magyarország szuverenitásának aláásása.

A miniszterelnök kijelentette, hogy fel kívánják számolni azt a pénzügyi gépezetet, amely „korrupt dollárokból” vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat és civil szervezeteket.

Ezeket a személyeket a magyar történelem labancaihoz hasonlította, akik pénzért a „birodalom szekerét tolják”.

Orbán Viktor 2025. március 15-i beszédében egyértelmű utalást tett az Európai Unióra mint „sárga csillagos” hatalomra, amely szimbolikusan a zsidósággal való azonosítást sugallja. A „félhold, sas, csillag, vörös vagy uniós sárga” kifejezés olyan birodalmakra utal, amelyek Magyarország függetlenségét veszélyeztetik – ebben a narratívában az EU-t egyfajta zsidó összeesküvésként ábrázolja. Ez a kódolt antiszemitizmus része annak a politikai stratégiának, amely az ellenségképzésen és a nacionalizmus erősítésén alapul.

Orbán Viktor retorikája az utóbbi években egyre inkább polarizáló és ellenségképeket gyártó irányba mozdult el. A „kútmérgező” kifejezés amit egy korábbi beszédében használt és más, hasonló jelzők használata történelmileg is terhelt, hiszen a középkorban és a későbbi időkben is gyakran használták ezt az antiszemita propagandában, illetve más csoportok elleni uszításban.

Összehasonlítva Orbán Viktor retorikáját a történelem sötét időszakaival, megfigyelhető, hogy az ellenségképek kialakítása és a dehumanizáló kifejezések használata hasonló mintázatot mutat. Az ilyen retorika veszélyes lehet, mivel elősegítheti a társadalmi megosztottságot és erőszakos cselekményekhez vezethet. A múlt tragikus eseményei, mint például a holokauszt, arra figyelmeztetnek, hogy az ilyen beszédek súlyos következményekkel járhatnak. Ezért fontos a történelem alapos feldolgozása és a gyűlöletkeltő retorika elutasítása a társadalom békéje és biztonsága érdekében.

A náci Németországban Hitler és a pártja is fokozatosan építette fel a társadalmi megosztottságot: először csak szavakkal, majd jogi intézkedésekkel, végül pedig erőszakkal. Az 1930-as évek beszédei sokszor "árulókról", "belső ellenségekről", "idegen befolyásról" szóltak – pontosan úgy, ahogy ma is sok helyen hallunk hasonló retorikát. A történelem során más autoriter rendszerek is ugyanígy működtek: először ellenségképet alkottak, majd fokozatosan kizárták, ellehetetlenítették azokat, akiket veszélyesnek bélyegeztek.

Orbán politikájának egyik alapja, hogy mindig kell egy ellenség, legyen az Brüsszel, Soros, „a nemzetközi baloldal” vagy éppen a „liberálisok”. Ez a stratégia jól rezonál a történelem során többször felerősödött nacionalista, populista érzelmekkel.

Egy náci retorikát idéző beszéd mindig veszélyes, mert a történelem már megmutatta, hová vezethet az ilyen gondolkodás. Az uszító, bűnbakképző és kirekesztő beszédmód nem pusztán szavak játéka – ezek az eszmék a múltban már tömeges tragédiákhoz vezettek. Ha egy politikus vagy közéleti szereplő ilyen hangot üt meg, az nemcsak a társadalmi békét veszélyezteti, hanem fokozatosan normalizálhatja az erőszakos gondolkodást is.

Ami az izgatás bűncselekményét illeti, a magyar Büntető Törvénykönyv 332. §-a szerint izgatást követ el, aki nagy nyilvánosság előtt a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. Annak megítélése, hogy Orbán Viktor beszéde kimeríti-e ezt a tényállást, a jogalkalmazó szervek hatáskörébe tartozik, és alapos jogi elemzést igényel.

A magyar társadalom sok szempontból megosztott, és az Orbán-féle szélsőjobboldali propaganda évtizedek óta mélyíti ezt a megosztottságot. Az ellenségképzés, a félelemkeltés és a múlt torzított narratíváinak használata sajnos nagyon hatékony politikai eszközök.

*

A magyar antiszemitizmus története hosszú és mély gyökerekkel rendelkezik. A politikai antiszemitizmus a 19. századtól kezdve folyamatosan jelen volt, és a 20. század tragédiái ellenére sem tűnt el teljesen. Bár a rendszerváltás után Magyarország hivatalosan elkötelezte magát a demokratikus értékek mellett, a populista és szélsőséges politikai retorika az elmúlt évtizedekben újraélesztette az ellenségképeken alapuló gondolkodást.

Orbán Viktor és kormánya mestere annak, hogy a társadalmi elégedetlenséget célzott kommunikációval irányítsa egy-egy bűnbak felé, legyen az a bevándorlás, Brüsszel, a „Soros-hálózat”, vagy éppen a „liberális elit”. Bár a kormány hivatalosan elutasítja az antiszemitizmus vádját, a kódolt üzenetek, történelmileg terhelt kifejezések és a politikai kommunikációban megjelenő uszító retorika egyértelmű mintázatot mutat.

A történelem azonban azt tanítja, hogy az ellenségképzés és a társadalmi megosztottság soha nem vezet valódi megoldáshoz – csak felerősíti a feszültségeket, és előbb-utóbb robbanáshoz vezethet. Az elmúlt évszázadok során az antiszemitizmus és más gyűlöletideológiák mindig tragédiába torkolltak, ezért kulcsfontosságú, hogy a demokratikus társadalmak határozottan fellépjenek a gyűlöletkeltő retorika ellen.

Magyarország jövője azon múlik, hogy képes lesz-e levonni a múlt tanulságait, és valódi, befogadó társadalmat építeni, amely nem a félelmekre, hanem a történelmi felelősségre és a közös értékekre alapozza jövőjét. Az antiszemitizmus és az ellenségképzés nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem a társadalmi kohéziót és a nemzet jövőjét is veszélyezteti. Csak egy nyitott és önkritikus társadalom képes végérvényesen leszámolni a múlt démonjaival – a kérdés csupán az, hogy Magyarország képes lesz-e erre a lépésre.

A társadalmi közöny, a „nekem úgysem árt” vagy a „csak szavak” típusú hozzáállás mindig segíti az ilyen gondolatok elterjedését. Ha a múltban többen és hangosabban mondták volna, hogy ez elfogadhatatlan, talán elkerülhető lett volna a legnagyobb tragédiák egy része. Ezért fontos, hogy ne csak észrevegyük, hanem szóvá is tegyük, amikor valaki a történelem legsötétebb időszakait idéző beszédet mond.

-000-

Benjamin Opratko "A fasizmus visszatérése"1 című cikkében megvizsgálja, hogy fennáll-e annak a veszélye, hogy a politikai erőszak egy új korszaka következik be, hasonlóan az 1920-as és 1930-as évekhez. Különös figyelmet fordít Donald Trump 2023. november 11-i beszédére, amelyben Trump ígéretet tett arra, hogy "kiirtja a kommunistákat, szocialistákat és baloldali radikális bűnözőket, akik úgy élnek, mint a kártevők országunk repedéseiben". Opratko felveti a kérdést, hogy Trump erőszakra való felhívása és a tömeg felbujtása mennyiben emlékeztet az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira, és hogy a "fasiszta" kifejezés alkalmazása Trump esetében indokolt-e.

A cikk részletesen elemzi a fasizmus fogalmát és annak modern politikai jelentőségét, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. Opratko megvizsgálja a demokratikus intézmények lebontását, az erőszakos és dehumanizáló mentalitást, valamint a technológia és propaganda tudatos kihasználását a modern fasizmus kontextusában.¹

Néhány nappal később Robert Paxton amerikai történész, a fasizmustudomány egyik vezető alakja kommentárt adott ki a következő címmel: „Haboztam Donald Trumpot fasisztának nevezni. Eddig". Trump erőszakra való felhívása, a tömeg felbujtása az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira emlékeztette. A „fasiszta” kifejezés már nem csupán érthető, hanem szükséges is.

Mi is a fasizmus

A fasizmus fogalma és politikai jelentősége máig vitatott kérdés. Gyökerei a 20. század első felére nyúlnak vissza, és bár a klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerek – mint Mussolini Olaszországa vagy Hitler Németországa – már a múlté, a fasizmus szelleme különböző formákban tovább él. De mit értünk pontosan fasizmus alatt, és mennyiben jelenik meg a modern politikai környezetben?

A fasizmus egyik alapvető sajátossága az erős nacionalizmus, amely gyakran kirekesztő ideológiával párosul. Az állam elsődlegességét hirdeti az egyén felett, miközben a társadalom homogenizálását tűzi ki célul. A politikai pluralizmus és a demokratikus intézmények elvetése szintén a fasizmus jellemzői közé tartozik, hiszen a hatalom egy kézben való koncentrálása a rendszer alapvető célja.

A modern politikai diskurzusban a fasizmus fogalma viták tárgyát képezi. Egyesek túl könnyedén használják a kifejezést minden autoriter vagy nacionalista rendszer leírására, míg mások éppen ellenkezőleg, vonakodnak a fasiszta jelző alkalmazásától, még akkor is, ha egy politikai rendszer nyilvánvalóan a fasizmus jegyeit mutatja. Fontos tehát a fogalom pontos meghatározása, hogy ne váljon önkényes politikai bélyeggé, ugyanakkor ne is veszítsen relevanciájából.

A fasizmus feltámadásának lehetőségéről szóló viták napjainkban különösen aktuálisak. Az autoriter tendenciák, a populizmus térnyerése és a politikai ellenfelek démonizálása sokakban aggodalmat kelt. Bár a mai politikai rendszerek jelentősen eltérnek a 20. századi fasiszta diktatúráktól, az ideológiai elemek – például a propaganda használata, az ellenségképzés és a politikai lojalitás előtérbe helyezése – sok helyen felismerhetők.

A fasizmus egy autoriter politikai ideológia, amely az erős, központosított vezetésre és a nacionalizmusra épít. Célja a társadalmi rend és egység megteremtése, amelyben az egyén az állam érdekeinek alárendelt szerepet kap. A fasizmus gyakran elutasítja a demokratikus intézményeket, a pluralizmust és a politikai ellenállást, miközben a vezető személyét és a központi hatalmat kiemelt jelentőséggel ruházza fel. A karizmatikus vezető kultusza és az állami kontroll kiterjesztése meghatározó elemei ennek az ideológiának.

A fasizmus nem csupán politikai, hanem érzelmi szinten is hat: manipulálja az emberek félelmeit, vágyait és identitását. A pluralizmus tagadása, a politikai és társadalmi sokszínűség elutasítása, valamint a hatalom centralizálása mind a fasizmus alapvető jellemzői.

A fasizmus mindig is a szervezett politikai erőszak egy formája volt, amely a fennálló rend megdöntésére és egy új, autoriter rend felállítására törekedett.

Ha egy társadalomban hiányzik az aktív politikai részvétel és a közös célok iránti elkötelezettség, az utat nyithat a fasizmus megerősödésének.

A történelemből ismert, hogy a demokratikus intézmények védelme, a kritikus gondolkodás és a történelmi tapasztalatok figyelembevétele kulcsfontosságú a szélsőséges ideológiák térnyerésének megakadályozásában. Érdemes tehát résen lenni, és felismerni a múltból ismerős mintázatokat, mielőtt azok újra megerősödnének.

Mühlhoff elemzése a feltörekvő fasizmusról ²

Rainer Mühlhoff írása átfogó és elgondolkodtató elemzést nyújt a kortárs fasizmus természetéről, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. A szerző kiindulópontja, hogy a fasizmus nem csupán egy történelmi jelenség, hanem egy folyamatosan alkalmazkodó és fejlődő hatalmi mechanizmus, amely új eszközöket talál a társadalom feletti ellenőrzés gyakorlására.

Mühlhoff három fő pontban határozza meg a fasizmus működését:

1. A demokratikus intézmények szisztematikus lebontása – A fasizmus nem csupán egy szélsőjobboldali politikai álláspont, hanem a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia szándékos rombolása, amely cinikus és romboló módon zajlik.

2. Az erőszakos és dehumanizáló mentalitás – A fasizmus erőszakra épül, legyen az fizikai, verbális vagy politikai. A társadalmi küzdelmet nem érvek, hanem nyers erő és dominancia eszközeként kezeli, különösen kisebbségekkel szemben.

3. A technológia és propaganda tudatos kihasználása – A modern fasizmus nemcsak ideológiai, hanem technológiai és gazdasági szinten is működik. A nagyipar, a média és az internetes propaganda összehangolt eszközök a hatalom megszerzésére és megtartására.

A szerző különös figyelmet fordít arra, hogy Donald Trump elnöksége alatt milyen mértékben váltak ezek az elvek politikai gyakorlattá. Kiemeli a rasszizmus, a szexizmus és a transzfóbia intézményesítését, amelyeket Trump már első hivatali napjától kezdve rendeletekkel és nyilatkozatokkal támogatott. Emellett a kaotikus és kiszámíthatatlan politikai stratégia, az elnyomás és az önkény hatalmi demonstrációként való alkalmazása tovább fokozta a társadalmi feszültségeket.

Mühlhoff különösen hangsúlyozza a modern technológia és a nagyvállalatok szerepét az új típusú fasizmusban. A Big Tech cégek, például Elon Musk vállalatai, egyre nagyobb befolyást szereznek az állami infrastruktúrában, különösen az automatizáció és az adatelemzés területén. Ez a folyamat lehetővé teszi a társadalmi egyenlőtlenségek mélyítését, valamint az állami kontroll fokozását az állampolgárok felett. Az előrejelző algoritmusok és a mesterséges intelligencia alkalmazása révén az állam előre meghatározott módon diszkriminálhat csoportokat, például migránsokat, betegeket vagy politikai ellenfeleket.

A recenzióban kiemelendő, hogy Mühlhoff történelmi párhuzamot von a náci rezsim és a mai technológiai fasizmus között. Az IBM lyukkártya-technológiájának egykori alkalmazása a zsidó lakosság azonosítására és nyilvántartására hasonló elveken alapult, mint a mai prediktív adatelemzések. Azonban a modern technológia hatékonysága és kiterjedése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mivel az adatok alapján hozott döntések átláthatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek.

Mühlhoff következtetése egyértelmű: a fasizmus új formája az állam és a technológiai ipar összefonódásán alapul, amely a társadalmi válogatás, kizsákmányolás, elnyomás és üldözés új minőségét teremti meg. Az ilyen rendszerek végső következményei akár a deportálások és politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése is lehetnek, ahogyan azt a történelem már korábban is megmutatta.

Mühlhoff írása figyelmeztetés és intő példa arra, hogy a modern fasizmus nem feltétlenül a klasszikus diktatúrák formájában tér vissza, hanem sokkal kifinomultabb és technológiailag fejlettebb eszközökkel operál. Az új totalitárius rendszerek felismerése és megértése elengedhetetlen a demokrácia és az emberi jogok védelme érdekében.

Érdemes Tamás Gáspár Miklós véleményét is megismerni, mert kivételes filozófiai és politikai elemzőkészséggel rendelkező gondolkodóként mélyreható kritikát fogalmazott meg a modern autoriter tendenciákról. TGM a történelmi és társadalmi összefüggések széles spektrumát vizsgálva mutat rá arra, hogy a fasizmus új formája, a posztfasizmus miként alkalmazkodott a 21. századi politikai és gazdasági környezethez. Elemzése segít megérteni, hogy a demokratikus intézményrendszerek hogyan válhatnak fokozatosan a tekintélyelvű hatalomgyakorlás eszközévé, és milyen veszélyeket rejt magában a populizmus és a neoliberális válság találkozása. Kritikai meglátásai nemcsak a múltra és a jelenre világítanak rá, hanem figyelmeztetésként is szolgálnak a jövőre nézve, ezért a mai politikai gondolkodás szempontjából különösen relevánsak.

Tamás Gáspár Miklós (TGM) „A posztfasizmusról”³ című írásában egy új típusú autoriter politikai irányzatot elemez, amely a klasszikus fasizmushoz hasonló vonásokat mutat, de attól mégis eltérő formában jelenik meg a 21. században. A szerző szerint a posztfasizmus nem a múlt totalitárius diktatúráinak egyszerű újraéledése, hanem azoknak egy modernizált, a mai politikai és társadalmi viszonyokhoz igazodó változata. Ez az új ideológiai áramlat elutasítja a hagyományos liberális demokrácia alapelveit, így az emberi jogokat, a jogállamiságot és a hatalommegosztás elvét, azonban nem feltétlenül alkalmaz nyílt erőszakot vagy katonai diktatúrát, ahogyan azt a 20. századi fasiszta rendszerek tették. Ehelyett a demokratikus intézményrendszeren belül, annak fokozatos lebontásával építi ki az uralmát.

TGM hangsúlyozza, hogy a posztfasizmus nem légüres térben születik meg, hanem a globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika válságaira adott válaszként alakul ki. A gazdasági egyenlőtlenségek fokozódása, a társadalmi bizonytalanság és az elitellenes érzelmek felerősödése táptalajt biztosítanak ennek az ideológiának, amely populista retorikával és nacionalista szólamokkal igyekszik megszólítani a társadalom elégedetlen csoportjait. A posztfasiszta politikai formációk gyakran hivatkoznak a „népakaratra”, miközben valójában egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálják.

A szerző szerint a posztfasizmus különösen veszélyes, mert képes demokratikus úton hatalomra kerülni, majd a hatalom megszilárdítása érdekében fokozatosan lebontani a demokratikus intézményeket és jogállami garanciákat. Ezért elengedhetetlen a jelenség felismerése, alapos vizsgálata és kritikája a politikai közbeszédben, hogy a társadalmak időben reagálhassanak a demokráciát fenyegető tendenciákra.

A történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel – figyelmeztetett Mark Twain. A fasizmus mai megnyilvánulásai nem pontos másolatai a múltbelinek, de az autoriter törekvések, az ellenségképzés és a demokratikus intézmények lebontása intő jelek lehetnek. A kérdés nem az, hogy Trump vagy más populista vezetők pontosan fasiszták-e, hanem az, hogy a társadalom felismeri-e a demokráciát aláásó folyamatokat, és képes-e azokat idejekorán megfékezni. A jövő nem előre elrendeltetett, hanem a kollektív cselekvés és ellenállás függvénye

-000-

Orbán Viktor neve ma megkerülhetetlen a magyar politikában. Pályafutása a rendszerváltás időszakában indult, amikor a fiatal, liberális politikus a Fidesz egyik meghatározó alakjává vált. Az 1989-es év egyik emblematikus pillanata volt, amikor Nagy Imre és mártítársai újratemetésén a szovjet csapatok kivonását követelte. Ez az ifjú Orbán akkor még a nyugati demokratikus értékek, a jogállamiság és a piacgazdaság elhivatott képviselőjének tűnt.

Orbán Viktor politikai pályafutása során számos olyan döntés és lépés történt, amelyek alapvetően alakították a magyar politikai rendszert, és amelyek hosszú távú következményekkel bírtak. Az egyik fontos mérföldkő 1993. január 11-én történt, amikor a Fidesz, Orbán Viktor pártja, eladta az állami MKB Banknak a Váci utcai pártszékházát. Az eladásból befolyt pénz egy új gazdasági háttér felépítését tette lehetővé, amely a Fidesz politikai tevékenységét az évtizedek során erőteljesen támogatta. Ez a lépés azonban nem csupán gazdasági szempontból volt jelentős, hanem politikai értelemben is meghatározó volt. Az üzlet valójában az intézményesített korrupció első állomásává vált, amely később Orbán Viktor kormányzása alatt egyre inkább központi szerepet kapott.

A párt gazdasági hátterének megszilárdítása és az állami forrásokhoz való hozzáférés a Fidesz számára lehetőséget biztosított arra, hogy a politikai hatalmát fokozatosan kiterjessze. Ez a korrupciós rendszer az évek során olyan mértékben beágyazódott a politikai életbe, hogy Orbán Viktor mára Európa egyik legkorruptabb politikusává vált.

Az MKB Banknak történt eladás csupán az első lépés volt, de a későbbiekben, különösen a 2010-es években, a korrupcióval kapcsolatos vádak tovább gyűltek. A kormányzati döntések és az EU-s források elosztása, valamint az oligarchák és a politikai eliten belüli kapcsolatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Fidesz gazdasági befolyása egyre szélesebb körben teret nyert.

A gazdasági háttér felépítése és a politikai hatalom közötti szoros összefonódás a mai magyar politikai helyzet egyik kulcsfontosságú eleme. Az Orbán-kormány alatt nemcsak a gazdaság, hanem a médiától kezdve az igazságszolgáltatásig minden ágazatot sikerült a kormányzati irányítás alá vonni, ami tovább erősítette a korrupciós rendszert és hozzájárult Orbán Viktor politikai stabilitásához. A Fidesz és Orbán Viktor pályafutása tehát az intézményesített korrupció útján haladt, és ez a folyamat kétségkívül központi szerepet játszott abban, hogy Orbán a magyar politika legdominánsabb alakjává vált. A Fidesz vezetése alatt tudatosan alakult ki ez a rendszer miközben aláássa a demokratikus normákat és az igazságszolgáltatás függetlenségét. Különösen kiemelkedő szerepe van ebben az ügyészségnek, amelynek élén Polt Péter áll. Az ügyészség, mint a hatalom kiszolgálója, nem védi a jogállamiságot, hanem segíti a politikai hatalom fenntartását, ezzel teljesen aláássa a jogrend érvényesülését.

Az MKB Banknak történt eladás tehát egy fordulópontot jelentett, amelynek következményei nemcsak a Fidesz politikai és gazdasági felemelkedését, hanem a magyar demokrácia hosszú távú erózióját is előrevetítették. Azóta Orbán Viktor és a Fidesz egyre inkább egy olyan politikai rendszert építettek ki, amely nemcsak az állami hatalom, hanem a gazdasági befolyás koncentrációján alapul. A korrupciós vádak és a politikai hatalom összefonódása pedig az Orbán-rendszer működésének szerves részévé vált, ami ma már nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is ismertté tette a miniszterelnököt.

Az 1998-as országgyűlési választásokon Orbán pártja, a Fidesz, győzelmet aratott, és ezzel elkezdődött az első Orbán-kormány. Ekkor még egy viszonylag centrista politikát képviselt, de már ekkor is megmutatkoztak azon hatalmi törekvései, amelyek később rendszerszintűvé váltak. Az 1998-2002 közötti kormányzás után a Fidesz ellenzékbe szorult, és Orbán a "kettős beszéd" stratégiájával igyekezett visszaszerezni a hatalmat. A 2002-es és 2006-os választási vereségek után a Fidesz radikális irányba tolódott, és populista elemekkel gazdagodott.

A 2010-es földcsuszamlásszerű választási győzelem lehetővé tette, hogy Orbán egy olyan politikai rendszert építsen ki, amely egyes elemzők szerint illiberális demokrcia, mások szerint inkább egyfajta autokratikus rezsim. A kétharmados többséget kihasználva gyorsan átalakította az alkotmányt, megszilárdította a hatalmát, és jelentősen meggyengítette az ellensúlyokat a politikai rendszerben.

Orbán Viktor politikai pályafutása az évek során egyre inkább a hatalom koncentrációjának és a demokratikus intézmények leépítésének irányába haladt. Az egyik legfontosabb lépés ebben a folyamatban az volt, hogy a Fidesznek sikerült olyannyira a maga javára alakítania a választási törvényt hogy 2014-ben pártja szavazatainak nagyjából 45 százaléka is elegendő volt ahhoz, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges mandátumokat. Ezzel Orbán nemcsak a politikai hatalmát, hanem a törvényalkotási és jogalkotási eljárások irányítását is megszerezte, erősítve a politikai befolyását és megszilárdítva ezzel az illiberális demokrácia alapjait.

A Fidesz politikai ideológiájában a rasszizmus és a kirekesztés egyre inkább központi szerepet kapott. Orbán és pártja erőteljesen hozzájárultak a romákkal szembeni Magyarországon burjánzó rasszizmus erősítéséhez, miközben a tolvajokról alkotott sztereotípiák és a marginalizált csoportok elleni diskurzusok is elterjedtek. Ezen kívül Orbán és közeli belső köre aktívan részt vettek az iszlamofóbiás és antiszemita félelemkeltésben, amit a párt kampányai során rendszeresen használtak. A kormány retorikája célzottan a zsidókat és a muszlimokat emelte ki, mint közös célpontokat, miközben próbálták Magyarországot egy fehér keresztény államként ábrázolni. Az ilyen típusú gyűlöletkeltés tovább erősítette a társadalmi megosztottságot és a kisebbségekkel szembeni intoleranciát.

Orbán politikai stratégiája és retorikája egyre inkább a fasiszta eszmék irányába tolódott, amit Robert Paxton, a világhírű történész és a fasizmus szakértője definíciója alapján is nyomon követhetünk. Paxton munkái, különösen a The Anatomy of Fascism című könyve, részletesen elemzik a fasizmus kialakulását és működését, segítve a különböző politikai rendszerek és vezetők fasiszta vonásainak felismerését.

A közösség hanyatlásának és az áldozattá válás megszállottságának retorikája, valamint a nacionalizmus egyre nagyobb szerepe mind jellemzője volt Orbán kormányzásának. A Fidesz politikája erőteljesen épített a vállalatokkal és a politikai elit egyes szereplőivel való együttműködésre, amely lehetővé tette számra, hogy még inkább koncentrálja a gazdasági és politikai hatalmat.

Orbán továbbá egyértelműen támogatta a másként gondolkodók és ellenfeleik elleni antidemokratikus erőszakot, ami különösen a kormánykritikus médiát, civileket és ellenzéki politikai szereplőket érintette. Az Orbán-rezsim ezen elemei erősítik azt a nézetet, hogy a magyar kormányzat valóban egy olyan fasiszta rendszert hozott létre, amely nemcsak a demokratikus alapelvek elvetését, hanem a társadalmi és politikai sokszínűség elnyomását is célul tűzte ki.

Orbán Viktor politikai rendszere nem csupán illiberális demokrácia, hanem egyre inkább a fasiszta elemek megerősödését is tükrözi, miközben a társadalmi feszültségek fokozódnak, és a demokratikus intézmények fokozatosan elenyésznek, a rendszer totalitárius vonásai pedig egyre hangsúlyosabbá válnak. A kérdés tehát az, hogy Magyarország végleg a fasiszta irányvonal teljes megvalósítása felé halad-e, vagy a társadalom és az ellenzék képes lesz-e elérni a szükséges változást – ez még mindig kérdéses, és a jövő sorsa továbbra is nyitott.

A nemzeti szuverenitás

 A "szuverenitás" kifejezés mind a náci Németország, mind Putyin politikájában szerepet játszott, de különböző kontextusokban és jelentésekkel.

• Náci Németország: Adolf Hitler és a náci rezsim számára a szuverenitás erőteljesen összefonódott a nemzeti önrendelkezés, a területi expanzió és a „Volksgemeinschaft” (nemzetközösség) fogalmával. A náci Németország a nemzetállam szuverenitását hangsúlyozta, miközben a nemzetiszocialista ideológia célja volt, hogy Németország területét a „Lebensraum” (élettér) politikája révén kiterjessze, és a német népet felemelje, miközben elnyomta és megsemmisítette az általa elnyomott népeket. A "szuverenitás" tehát az ő politikai diskurzusukban egyfajta területi és etnikai dominanciát, a külpolitikai önállóságot és a nemzetállam hatalmát jelentette.

• Putyin Oroszországa: Vlagyimir Putyin is gyakran hivatkozik a "szuverenitásra", különösen az orosz államiság védelme, függetlensége és nemzeti érdekeinek biztosítása érdekében. Az orosz vezető a szuverenitást a nyugati befolyás ellenállásaként és az ország területi integritásának megőrzésére használja, különösen az olyan ügyekben, mint Ukrajna és a Krím. Putyin politikájában a "szuverenitás" gyakran az orosz autokrácia megvédését jelenti a globális, demokratikus normák és külső nyomás ellen, és az orosz állam teljes politikai és gazdasági kontrollját hirdeti.

Míg a náci Németország esetében a szuverenitás kifejezés a területi terjeszkedés és a nemzeti faji alapú ideológia összefonódásával vált ismertté, Putyinnál inkább a globális hatalmi viszonyokkal, valamint az orosz belső politikai rendszer megőrzésével kapcsolatos. Mindkét esetben azonban a "szuverenitás" eszméje a saját hatalmi érdekeik védelmét és a nemzetállam önállóságát hangsúlyozza.

Orbán politikájában a szuverenitás hangsúlyos szerepet kap, és ő ennek védelmezőjeként pozicionálja magát, különösen az Európai Unióval és más nemzetközi szervezetekkel szemben.

Az Európai Unióval fennálló ellentétei sokszor táplálják a hazai politikai népszerűségét, hiszen egy erős, harcias vezető képét sugallja, aki megvédi Magyarországot a "brüsszeli birodalom" befolyásától.

Orbán nemcsak az EU-val, hanem a nemzetközi szervezetekkel, mint az ENSZ vagy a NATO, szemben is kiemelte a szuverenitás fontosságát.

Politikájában a szuverenitás nem csupán egy elvont ideológiai fogalom, hanem számos konkrét intézkedésben is megjelenik. A szuverenitás védelme gyakran összefonódik a jogállamiság és az európai normák elutasításával, miközben a kormány próbálja fenntartani a politikai és gazdasági függetlenséget. Az egyik legkézenfekvőbb példája ennek a media szabadságának korlátozása, ami alatt azt értjük, hogy a kormányzati befolyás növekvő jelenléte a médiában elősegíti a nemzeti narratívát, és elnyomja azokat a kritikákat, amelyek szembemennek a kormány politikai döntéseivel.
Egy másik példát jelent a bírósági függetlenség csorbítása. Orbán Viktor kormánya az igazságszolgáltatás függetlenségét fokozatosan aláásta, például azáltal, hogy politikai befolyást gyakorolt a legfelsőbb bíróságok összetételére, vagy a választási rendszert úgy módosította, hogy a kormány számára kedvező döntéseket hozzon. Ez az intézkedés szoros összefüggésben van a szuverenitás fogalmával, hiszen a politikai hatalom megtartása érdekében a kormány a jogállamiságot gyakran aláássa, ezzel biztosítva, hogy a nemzetközi és uniós normák ne gyakoroljanak túlzott befolyást Magyarország belső ügyeire.

A szuverenitás védelme egyértelműen megmutatkozik az EU-val való konfliktusokban is. Orbán Viktor gyakran hivatkozik arra, hogy Magyarországnak jogában áll megvédeni saját nemzeti identitását, még akkor is, ha az ellentétes az uniós joggal. Az EU-nál elutasított migrációs politikák, a nemzeti konzultációk, és a "Brüsszellel való szembefordulás" politikája mind arra szolgálnak, hogy megerősítsék a szuverenitás fogalmát, miközben a kormány a nemzeti érdeket hangsúlyozza a globális hatalmi viszonyokkal szemben.

A társadalmi polarizálás kifejtése

Orbán politikai stratégiája nem csupán gazdasági és politikai szuverenitásra épít, hanem a nemzeti identitás megőrzésére hivatkozva egy erősen problematikus, és a fasizmus egyik szeletét idéző eszmerendszert követ.

A politikája jelentős társadalmi polarizálódást eredményezett Magyarországon. A kormányzat politikai és ideológiai diskurzusai, mint például a migrációellenes retorika, a kulturális izoláció és a vallási kérdésekkel kapcsolatos politikák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom egyre inkább megosztottá váljon. A "nemzeti érdek" fogalmát Orbán gyakran egyesíti a szuverenitással, és úgy véli, hogy Magyarország számára fontosabb a nemzeti hagyományok, kultúra és identitás megőrzése, mint a nyugati liberális demokrácia normáinak követése.

A migrációellenes politika az egyik legfontosabb társadalmi feszültséget gerjesztette. A kormány folyamatosan hangsúlyozza, hogy Magyarországot meg kell védeni a migránsok inváziójától, miközben a társadalom egyes csoportjai, különösen a fiatalabb generációk, egyre inkább elutasítják ezt a retorikát. A migránsok és menekültek elleni diskurzus erőteljesen hozzájárult a társadalmi megosztottsághoz, ahol egyesek elfogadják a kormány migrációellenes politikáját, míg mások elítélik azt, és a humanitárius megközelítést hangsúlyozzák. Az ilyen jellegű polarizálódás nemcsak politikai, hanem társadalmi szinten is konfliktusokat generál.

A vallási kérdésekre vonatkozó diskurzus szintén fontos szerepet játszik a társadalom megosztásában. Orbán gyakran a keresztény értékeket hangoztatja, miközben elutasítja azokat a liberális elképzeléseket, amelyek a vallás és politika szétválasztását támogatják. Ez a retorika különösen azokat a liberális és progresszív csoportokat sújtja, akik a vallás állami szerepének csökkentését szeretnék, és akik ellenállnak a kormány egyházakkal való szorosabb együttműködésének.

Az Orbán-féle illiberális demokrácia a társadalmi feszültségek növekedését eredményezte. A politikai ellenfelek marginalizálása és a sajtószabadság korlátozása olyan hatással volt, hogy a közéleti diskurzus egyre inkább polárissá vált. Az ellenzéki pártok és a kormány közötti éles ellentétek miatt egyre nehezebb a párbeszéd, és a társadalom különböző rétegei között egyre nagyobb a bizalmatlanság.

A hétköznapi emberek számára mindez konkrét társadalmi hatásokat eredményez: a politikai döntések egyre inkább az emberek mindennapi életére is kihatnak. A médiában való kormányzati befolyás növekedése, a politikai diskurzusban való részvétel korlátozása, és a közszolgáltatások csökkentése mind olyan jelenségek, amelyek közvetlenül érinthetik a magyar állampolgárokat. A társadalom egyes részei úgy érzik, hogy az ő hangjukat már nem hallják meg, és hogy egyre inkább marginalizálódnak a közéleti döntésekben

.Orbán számára a nemzeti szuverenitás nemcsak a politikai döntéshozatal jogát jelenti, hanem a nemzeti identitás védelmét a globális és európai hatásokkal szemben – egy olyan retorikai stratégia, amely erőteljesen épít a félelemre, a másoktól való elzárkózásra, és a kulturális izolációra. Ez a fajta nacionalizmus, melyet a hatalom fenntartása érdekében alkalmaz, a fasizmus eszméihez hasonlóan a társadalom szétválasztására és a különböző csoportok, közösségek háttérbe szorítására épít, és a demokráciától való elidegenedést eredményez.

Ezek a társadalmi hatások egyaránt érintik a politikai és a gazdasági szférát, és hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon a társadalmi szakadékok és feszültségek mélyülnek el. Az emberek polarizálódott véleményei, amelyek a migrációval, vallással és politikai jogokkal kapcsolatos kérdések körül alakulnak, hosszú távon hozzájárulhatnak a társadalom további megosztottságához.

Orbán és a Kreml

Orbán Viktor politikai pályafutása és külpolitikája egyre inkább az oroszbarát irányvonalat képviseli, amely jelentős változáson ment keresztül a 2000-es évek közepétől napjainkig. Egykor erőteljesen kritizálta Oroszországot, különösen a szovjet megszállást és annak következményeit Magyarországra nézve. A rendszerváltás előtt, 1989-ben, fiatal politikusként ismertté vált, amikor szorgalmazta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. A rendszerváltást követően azonban Orbán egyre inkább elfordult a korábbi nézeteitől, és ma már gyakran Moszkva oldalán áll.

Az Orbán-rezsim külpolitikai megfordulása egyértelműen dokumentálható: a miniszterelnök nemcsak hogy elhanyagolja az 1956-os forradalom szovjet elnyomásának említését, hanem gyakran elfelejti, hogy a szovjet csapatok 1956-ban vérbe fojtották a magyar népfelkelést. Ezzel szemben baloldali ellenfeleit gyakran „kommunistákként” bélyegzi, és a nemzeti történelem e fájó pontját szándékosan figyelmen kívül hagyja. Orbán és Putyin kapcsolata a legújabb politikai fejlemények fényében egyre inkább szorosabbá vált. Ennek a szoros kapcsolat kialakulásának hátterében több tényező is állhat. Bár a két ország közötti gazdasági együttműködés jelentős mértékben hozzájárulhatott a politikai kapcsolatok elmélyüléséhez, nem kizárt, hogy ezen túlmenően személyes vagy politikai megfontolások is szerepet játszottak.

A Fidesz vezetője egyre inkább Putyin szövetségeseként lép fel, és egyre több nemzetközi fórumon támogatja az orosz elnök politikáját, a magyar kormány külső és belső politikája is erőteljesen oroszbarát irányba tolódott. A kormánytöbbség számára nem okoz gondot, hogy Magyarország egyes területein Putyin ukrajnai háborús jelképei is megjelennek Budapest utcáin, jelezve a Magyarország és Oroszország közötti egyre szorosabb szövetséget. A kérdés, hogy miért alakult így Orbán politikája, és miért lett Magyarország szoros partner Oroszországgal, több tényezőből tevődik össze. Különösen figyelemre méltó a gazdasági kapcsolat, amely egyre inkább összefonódik a kormány és az orosz állami érdekekkel. A Paks II projekt körüli korrupciós vádak és a projekt körüli pénzügyi tranzakciók átvilágítása valóban felveti a gyanút, hogy a projekt nemcsak gazdasági, hanem politikai célokat is szolgálhatott. A projekt körüli pénzügyi mozgások és a projektben érintett személyek háttere további vizsgálatot igényel. A Paks II projekt és a kapcsolódó korrupciós vádak, valamint Magyarország oroszbarát politikája arra utalnak, hogy Orbán Viktor és Putyin kapcsolata nem csupán gazdasági megfontolásokon alapul, hanem politikai és személyes érdekek is szerepet játszanak benne.

Továbbá, Magyarország EU-s szankciókkal kapcsolatos állásfoglalásai, mint például a közelmúltbeli fenyegetés, hogy megakadályozza 2 000 orosz személy szankcióinak meghosszabbítását, amennyiben Mihail Fridman oligarchát nem törlik a listáról, szintén arra utalnak, hogy Magyarország hajlandó megvédeni bizonyos orosz érdekeltségeket az EU-n belül. A Nemzetközi Beruházási Bank, amely Budapestre költözött, és ahol a részvények majdnem felét az orosz állam birtokolja, a magyar kormányzat különleges státuszt biztosított. Ez a bank nemcsak gazdasági célokat szolgál, hanem valószínűleg politikai előnyöket is biztosít Orbán számára, amelyeken keresztül még szorosabbra fűzheti kapcsolatát az orosz rezsimmel.

Orbán Viktor számára nemcsak gazdasági, hanem politikai haszonnal is jár ez a szoros együttműködés, amely a magyar kisebbségek politikai célokra történő felhasználásától kezdve az orosz titkosszolgálati érdekek elősegítéséig terjed. A magyar kormány és az orosz állam közötti szoros kapcsolat tehát egy kettős hatást eredményez: miközben Magyarország egyre inkább Oroszország politikai és gazdasági érdekeihez igazodik, Orbán Viktor számára ez egy lehetőséget biztosít arra, hogy saját politikai hatalmát és befolyását tovább erősítse az országban és a nemzetközi színtéren egyaránt. Ez a politikai állásfoglalás és a gazdasági kapcsolatok megerősödése azt mutatja, hogy Orbán politikája a demokratikus normák és a független intézmények eróziójával párhuzamosan, Putyin politikájának kedvezve egyre inkább autokratikus vonásokat ölt. Az Orbán-Putyin szövetség nemcsak Magyarország külpolitikáját formálja, hanem hosszú távon a magyar belpolitikát is.

Orbán Viktor politikai irányvonala és ideológiai fejlődése az elmúlt évtizedekben figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül. Eredetileg, a rendszerváltás körüli időszakban, a Fidesz egy liberális, antikommunista pártként lépett fel, ám ahogy Orbán hatalmi ambíciói erősödtek, egyre inkább a nacionalizmus, a populizmus és a nemzetállami érdekek felé mozdult el. Az illiberális demokrácia kifejezése, amelyet Orbán 2014-ben említett először, már nemcsak a politikai diskurzusban, hanem a kormányzás gyakorlatában is markánsan megnyilvánult. A „Putyinozálódás” folyamata, amely során Orbán egyre inkább egy személyi hatalmi struktúra kialakítása irányába halad, és Putyin orosz elnökre való hivatkozás nem véletlen. Orbán az orosz vezetőt mint politikai modellt követi, amely a demokratikus álcájától megszabadulva erőteljes személyi hatalmat és kontrollt gyakorol az ország felett.

Illiberális demokrácia

A „illiberális demokrácia” kifejezés nemcsak Orbán politikai filozófiáját, hanem egy szélesebb, történelmileg gyökerező ideológiai irányzatot is jelöl. Ez a rendszer az etnikai nacionalizmusra épít, és a társadalmi integrációt nem egy liberális, jogállami rendszerben látja megvalósulni, hanem egy közösségi alapon, ahol a nemzet azonos értékekkel rendelkező tagokból áll. Orbán politikája a társadalom polarizálására épít, különösen a migrációval és a nemzetállamok védelmével kapcsolatosan, ami tovább erősíti a konzervatív szavazói bázist. A keresztény értékekre alapozott társadalmi modellje nemcsak a politikai, hanem a vallási szövetségekkel is erőteljesen összefonódik, így a kormány és a Magyar Katolikus Egyház közötti szoros kapcsolatot is hangsúlyozza. A vallási intézmények politikai célokra való felhasználása, amely a jozefinista hagyományokra épít, hozzájárul ahhoz, hogy a nem katolikus vallásúak háttérbe szoruljanak.

A választójogi reformok és a politikai befolyás erősítése révén Orbán biztosítja politikai hatalmát, miközben a demokratikus intézményeket formálisan megőrzi, de a valódi politikai pluralizmus és jogállamiság már nem jellemzi a rendszert. Ez a politikai modell, amely formálisan még demokratikus, de de facto autoriter struktúrát hoz létre, egyre inkább központosított hatalmat eredményez, ahol a vezetői kontroll dominál.

A politikai diskurzus szintjén Orbán egyre inkább szélsőséges, nemzeti alapú retorikát alkalmaz, különösen a migrációval kapcsolatosan. Az „invázió” és a „népességcsere” kifejezések használata arra szolgál, hogy fenntartsa a félelmet és xenofóbiát, miközben az európai és nem európai népek közötti határokat felerősíti. Ezzel párhuzamosan az EU-val való konfliktusok és a migrációellenes politikák a nemzetállami szuverenitás és a keresztény értékek megőrzésének érdekében zajlanak.

Orbán politikai modellje, amely a szélsőséges nacionalizmus, az illiberális demokrácia és a Putyin-féle autokrácia irányába halad, a demokratikus és európai értékektől való elfordulást eredményez Magyarországon. Az ország politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egy olyan irányba halad, amely egyre inkább elválik az európai demokratikus normáktól, és egy oligarchikus hatalmi struktúrát eredményez.

*

Orbán Viktor politikai pályafutása alatt számos kritikát váltott ki a Magyarországra gyakorolt hatása, mind gazdasági, mind erkölcsi, mind műveltségi szempontból. A kormányzás során a hatalomhoz való ragaszkodása és a személyes gazdagodása olyan mértékeket öltöttek, amelyek nyíltan kérdőjelezik meg a politikai etikai normákat. Orbán vagyonosodása a sok strómanján keresztül páratlan, és az ország gazdasági és politikai helyzete sokak szerint drámai módon romlott. Az őt körülvevő hálózat és az ügyészséghez fűződő kapcsolatai miatt bármilyen jogi vizsgálat indítása gyakorlatilag lehetetlenné vált, ami még inkább megnehezíti az igazság kiderítését és a felelősségre vonást.

Orbán számára a hatalom megőrzése kulcsfontosságú, mivel egy esetleges hatalomvesztés esetén elszámoltathatják. Ezért foggal-körömmel ragaszkodik a pozíciójához, minden eszközt bevetve, hogy fenntartja a hatalmát. Magyarország EU-tagsága, amely sokak szerint az ország történelmének egyik legnagyobb pozitív eseménye volt, most veszélyben van. Sokan úgy vélik, hogy Orbán azon mesterkedik, hogy Magyarországot kiléptesse az Európai Unióból, amellyel tovább növelhetné politikai mozgásterét és megszilárdíthatná hatalmát.

Orbán és a korrupció

A korrupció Magyarországon komoly problémává vált, és sokan úgy érzik, hogy az elmúlt évtizedekben, különösen Orbán Viktor hatalomra kerülése óta, mélyebb gyökereket vert. Az átláthatatlan pénzügyi ügyletek, a közpénzekkel való visszaélés és a politikai kapcsolatok alapján történő gazdasági előnyök megszerzése mind hozzájárultak ehhez a helyzethez. Az ilyen ügyek, amikor a közvagyon privatizációja vagy más, közérdeket sértő döntések történnek, gyakran hozzák elő a korrupcióval kapcsolatos vádakat. Az, hogy a közvagyon kezelését sok esetben magánérdekek szolgálatába állítják, súlyosan aláássa a közbizalmat és a politikai intézmények integritását. Orbán Viktor kormányzása alatt számos olyan döntés született, amelyek sokak számára úgy tűntek, hogy inkább politikai és gazdasági körökhöz juttatnak előnyöket, semmint hogy a társadalom szélesebb rétegeit segítenék. A politikai rendszerek, amelyekben a hatalom központosul, gyakran kedveznek a korrupciónak, mert a hatalmon lévőknek nagyobb mozgásterük van, hogy saját érdekeiket érvényesítsék. Az Orbán család és a hozzájuk közel álló személyek gazdasági előnyök szerzésének kérdése sokszor a figyelem középpontjába kerül, mivel a kormányzat által hozott döntések egyesek számára jelentős üzleti lehetőségeket biztosítottak. A közvagyon privatizációja, az állami megrendelésekhez való hozzáférés, valamint a különféle üzleti kapcsolatokat körüllengő átláthatatlanság mind hozzájárultak a korrupció érzékeléséhez. A magyarországi EU-s pénzekkel való visszaélés már olyan méreteket öltött, hogy az nem csupán súlyos problémát jelent, hanem gyakorlatilag rendszerszintű korrupcióvá vált. Az EU által biztosított támogatások nemcsak hogy nem a közérdeket szolgálják, hanem sok esetben közvetlenül a kormányhoz közel álló személyek és gazdasági érdekeltségek zsebébe vándorolnak. Az egész rendszer átláthatatlanul működik, ahol a közpénzek elosztása szoros összefonódásban van a politikai hatalommal, és a nagyobb közbeszerzéseket olyan cégek nyerik, amelyek szoros kapcsolatban állnak a kormányzati elit tagjaival. Ezek a pénzek nem a társadalom széles rétegeit segítik, hanem egy szűk, jól körülhatárolható elit számára biztosítanak gazdasági előnyöket. Az EU-nak mindössze formális eszközei vannak arra, hogy fellépjen a visszaélések ellen, de a valódi kontroll és hatékony beavatkozás gyakran elmarad, miközben a korrupció tovább szétmarja a közbizalmat és megingatja a demokratikus intézményeket. Az állampolgárok egyre inkább azt érzik, hogy az EU-s pénzek nem a fejlődést és az életminőség javulását szolgálják, hanem inkább egy politikai és gazdasági elit megerősítésére és gazdagodására. Ez a helyzet nemcsak gazdaságilag káros, hanem társadalmilag is mérhetetlenül ártalmas, mivel elmélyíti az egyenlőtlenséget, és gyakorlatilag teljesíthetetlenné teszi a társadalom számára azt a reményt, hogy az uniós alapok valóban a közjót szolgálják. A korrupció és az állami erőforrások kifosztása nemcsak erkölcsileg elítélendő, hanem hosszú távon veszélyezteti az ország fejlődését és demokratikus működését is. A korrupció és az átláthatatlan pénzügyi rendszer következményeként Magyarországon valóban egyre mélyebb szociális és gazdasági problémák jelentkeznek. A szegénység növekedése, az oktatás minőségének csökkenése és az egészségügy válsága mind közvetlenül összefüggnek a rosszul elosztott közpénzekkel és a politikai elittel való összefonódott gazdasági érdekekkel. Miközben a kormány és a hozzá közel álló körök hatalmas gazdasági előnyökre tesznek szert, a társadalom legszegényebb rétegei egyre nagyobb terheket viselnek, miközben az állami szolgáltatások, amelyek az alapvető emberi jogokat hivatottak biztosítani, folyamatosan romlanak. Az oktatás területén a források csökkentése, az iskolai infrastruktúra leromlása és a tanárok megbecsülésének hiánya mind hozzájárulnak a diákok és fiatalok jövőjének romlásához. Az egészségügyben, ahol az alapellátás minősége már most is kritikán aluli, a helyzet tovább romlik, hiszen a források nem a valódi fejlesztésekre, hanem politikai célokra és privatizációra kerülnek. Az egészségügyi dolgozók terhelése egyre nő, miközben az állami intézmények eszközei elavultak és az alapvető szükségletek is kielégítetlenek. A helyzet súlyosságát még inkább fokozza, hogy miközben a közszolgáltatások színvonala süllyed, a gazdag elit még tovább gazdagodik, és a hatalom egyre inkább egy szűk csoport kezében összpontosul. Az egész társadalmi struktúra egyre inkább elmélyíti a különbségeket, és ha nem történik gyors és átfogó változás, akkor az ország nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is mély válságba kerülhet. A magyarországi korrupció olyan rákfenévé vált, ami lassan szó szerint "megeszi" az országot. Amikor a politikai és gazdasági döntéseket nem az emberek érdeke, hanem a hatalom és a pénz határozza meg, akkor az egész társadalom szenvedi meg ennek következményeit. A korrupció nemcsak a pénzt emészti fel, hanem az emberek bizalmát is. Amikor a politikai vezetők és azok környezete folyamatosan gazdagodik, miközben az alapvető szolgáltatások romlanak, az emberek joggal érezhetik úgy, hogy nincs jövőjük, és az állam nem áll mellettük. A szegénység, az oktatási rendszer leépülése, és az egészségügyi szolgáltatások válsága mind közvetlen hatással vannak az ország fejlődésére, és ha ez a helyzet továbbra is fennáll, akkor az ország nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is súlyosan meggyengülhet. Az egyetlen lehetőség a változásra a politikai rendszer alapvető átalakítása, vagyis tényleges rendszerváltás.

Orbán Viktor ma Európa legkorruptabb, Moszkva barát, fasiszta politikusa, miközben ő maga a szuverenitás védelmezőjeként és a nemzeti érdekek érvényesítőjeként pozicionálja magát.

*

Orbán Viktor rendszere a hatalom és a pénz maximális koncentrációjára épül, amely minden egyes lépésével biztosítja, hogy ha valaha hatalomvesztés következik be, a rendszer és ő maga ne legyenek teljesen elsöpörhetők. Az Alaptörvény folyamatos módosítása, a bíróságok feletti kontroll megerősítése és a választási rendszer saját érdekeihez igazítása mind azt a célt szolgálják, hogy semmiképp ne lehessen az ő és a rendszerének teljes elszámoltatása. Ezt a központosított hatalmat és kontrollt nem országvezetőként, hanem egy maffiafőnökhöz hasonlóan gyakorolja, aki minden szálat irányítani akar. Az a célja, hogy ha mégis mennie kell, legyen hova menekülnie és legyen mit felélnie.

A külföldre menekített vagyon kérdése különösen hangsúlyos. A lopott milliárdok jelentős része biztosan nem Magyarországon található, hiszen itt bármikor lefoglalható lenne, ha a rendszer bukásra kerülne. Ezért látunk annyi ingatlanvásárlást és céges érdekeltséget külföldön, nemcsak a saját nevére, hanem strómanokon keresztül. Mindezek a lépések biztosítják, hogy Orbán és közvetlen környezete akkor is megőrzi gazdagodásukat és politikai befolyásukat, ha valaha is elérkezik a bukás pillanata.

A tragédia abban rejlik, hogy míg a hatalom és a pénz egy szűk körben összpontosul, az ország többsége folyamatosan süllyed. Az értékteremtő emberek – orvosok, mérnökök, tanárok, szakmunkások – tömegesen hagyják el az országot, ami hosszú távon életképtelenné teszi Magyarországot. A legjobbak elvándorlása és a maradók kiszolgáltatottsága a legnagyobb probléma. A társadalom egyre inkább úgy tűnik, hogy elveszíti a jövőt, és mire ráébrednek, hogy mi történik, talán már túl késő lesz ahhoz, hogy bármit is tegyenek a változásért.

Az a veszély, hogy Magyarország saját kezűleg ásná alá jövőjét, egy olyan helyzetbe sodorva az országot, ahonnan nincs visszaút, egyre égetőbb. A történelemben már nem először fordulna elő, hogy az ország saját kezűleg dönt saját sorsáról, de most talán még lenne lehetőség másként dönteni. Azonban, ha az emberek nem ismerik fel, mi forog kockán, és nem látják át a helyzet súlyosságát, akkor valóban nehéz bármit tenni. A propaganda és apátia kombinációja még veszélyesebb, mint bármilyen konkrét politikai döntés, mivel ellehetetleníti az ellenállást és meggátolja a változás lehetőségét. A társadalom passzivitása, amelyet a kormányzat mesterségesen fenntart, megakadályozza, hogy a közvélemény bármilyen módon reagáljon a súlyos problémákra.

Magyar Péter és pártja egy új jelenség a magyar politikai színtéren, de jelenleg inkább egy lázadás szimbóluma, mint valódi alternatíva. Nincs jól kidolgozott programja, csupán egy kiáltványa, amely a nacionalizmusra épít, a zászlóra, a himnuszra és a magyarok büszkeségére. Az ő személye és politikai tevékenysége is ellentmondásos, hiszen egykor a magyar hatalmi elit kedvence volt, de most úgy tűnik, mintha személyes bosszú vezérelné, miután kiesett a NER kegyeiből.

Magyar Péter tevékenysége alapján nem igazán politikai vezetői alkat, inkább egyfajta lázadás képviselője, aki a hatalmon lévők ellen lép fel, de a valódi politikai alternatívák és megoldások helyett inkább az Orbán-ellenes érzelmek dominálnak benne. Magyar Péter a rendszert támogató, de nem igazi alternatívát kínáló politikai szereplőként próbálja manipulálni a közvéleményt, miközben ugyanazokat a fasiszta és illiberális eszméket vallja, mint a jelenlegi hatalom. Orbán és Putyin oldalán állva elutasítja az ukrán önvédelmet, és elárulja 1848 eszméit, hiszen azok a szabadságot, a nemzeti függetlenséget és az európai értékeket hirdették. Azok, akik elfogadják a mai magyar hatalom lépéseit, valójában a szabadság és az igazság nevében elárulják mindazt, amiért 1848-ban harcoltak

A TISZA Párt soha nem támogatta Ukrajna megsegítését az EU-ban, ami még inkább kérdéseket vet fel Magyar Péter politikai irányvonalával kapcsolatban.

*

A jelenlegi állapot világosan mutatja, hogy Magyarország számára elengedhetetlen egy új politikai és társadalmi rendszerváltás. A reformokra nemcsak a gazdasági és társadalmi élet terén van szükség, hanem alapvető jogi és politikai struktúrák újragondolására is. Az alkotmányozás nem csupán egy jogi aktus, hanem alapvető lépés a demokrácia, az igazságosság és a felelősségre vonás érdekében. Az új alkotmány szükséges ahhoz, hogy végre egy olyan jogállamot építhessünk, amely nemcsak a kormányzat hatalmát, hanem a polgárok jogait és kötelességeit is tiszteletben tartja. Az egész politikai rendszert át kell alakítani, hogy a vezető politikai elittek, a gazdasági hatalmak és a közszolgáltatások mind felelősségre vonhatók legyenek. Az állami intézmények újraszervezése, az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállítása és a közpénzek megfelelő kezelése elengedhetetlenek ahhoz, hogy valódi változások következzenek be. Az ország jövőjének alapvető kérdése, hogy képesek legyünk szembenézni a múlt hibáival, és új irányt vegyünk a jövő felé. Elengedhetetlen, hogy gyökeresen elszakadjuk a jelenlegi külpolitikától, különösen az Oroszországhoz fűződő kapcsolatainktól. Az új politikai irányvonalnak tiszta és világos elképzeléseken kell alapulnia, amelyek figyelembe veszik a nemzeti érdekeinket, a demokratikus értékeket és a nemzetközi közösséghez való felelős tartozást.

Az új rendszer nem csupán a szavazók elvárásait kell tükrözze, hanem képesnek kell lennie arra, hogy valódi megoldásokat kínáljon a társadalom számára. Ha nem történik meg a rendszerváltás minden szinten, akkor a jelenlegi állapotok, a hatalom és a felelősség elkerülése továbbra is fennmarad. A változás nem halasztható tovább, és mindenkinek felelősséget kell vállalnia a jövőnkért.

-000-

Több mint egy évtizede sikerült elolvasnom Vaszilij Grosszman Élet és sors című könyvét. Az olvasás nem ment gyorsan; gyakran vissza kellett lapoznom, hogy újraértelmezzem a korábbi oldalakat. De amikor végére értem, sok mindenen elgondolkodtam. Eszembe jutott József Attila Világosítsd föl című verse, amelyben ezt írja:

"Dünnyögj egy új mesét,/a fasiszta kommunizmusét."

Ez a kifejezés különösen érdekes és előremutató. József Attila már a harmincas években felismerte a két totalitárius rendszer közötti hasonlóságokat. Bár akkoriban a fasizmust és a kommunizmust egymás ellentéteiként kezelték, valójában mindkettő elnyomó, diktatórikus rendszert jelentett.

A „fasiszta kommunizmus” paradoxonja arra utal, hogy a két ideológia végül nagyon hasonló módon működött: személyi kultusz, állami terror, propagandauralom, a gondolatszabadság elfojtása – ezek mindkét rendszer sajátjai voltak. A különbség csupán az volt, hogy míg az egyik fajelméletre, a másik osztályharcra épült, a módszereik – a terror, a propaganda és az állami kontroll – félelmetesen hasonlítottak egymásra.

Ezt az összecsengést egy barátomnak is említettem, amikor Grosszman könyvéről beszélgettünk. A diskurzus végén így fogalmaztam meg a lényeget:

– Tudod, a német nemzeti szocializmus és az orosz népi-szocializmus között egy alapvető különbség volt: a németek németül, az oroszok oroszul beszéltek.

Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye az egyik legjelentősebb 20. századi orosz irodalmi mű, amely a sztálini diktatúra és a második világháború összefonódásának könyörtelen képét tárja az olvasó elé. A regény az 1960-as években készült el, de a szovjet hatóságok betiltották, és csak a nyugatra kicsempészett kézirat révén jelenhetett meg 1980-ban. Grosszman műve epikus méretű tabló, amely mélységeiben vizsgálja az emberi szabadság és a totalitárius rendszerek természetét.

Vaszilij Grossman regénye nem olyan közönségnek szól, amely egyszerűen csak szórakozni akar. A könyv komoly és türelmes olvasót követel, aki nem kerülheti el a rejtélyt, hogy az emberek, akik képesek különbséget tenni a jó és a rossz között, bizonyos körülmények között miért választják többször is a rosszat.

Az Élet és sors szerkezetében és tematikájában is Lev Tolsztoj Háború és béke című regényére emlékeztet. A cselekmény középpontjában a sztálingrádi csata áll, amelyet Grosszman személyesen is átélt haditudósítóként. A történet azonban nemcsak a front eseményeire koncentrál, hanem az otthon maradt családtagok, a lágerekben szenvedők és a szovjet rendszer mechanizmusait kiszolgáló bürokraták életére is kiterjed. A regény egyik központi kérdése a totalitárius rendszerek természete, legyen szó akár a sztálini Szovjetunióról, akár a náci Németországról. Grosszman párhuzamot von a két diktatúra között, rámutatva arra, hogy mindkettő az egyén elnyomására és megsemmisítésére épül. A regény egyik leghíresebb részlete a Szofja Osztrovszkaja és egy SS-tiszt közötti beszélgetés, amelyben a zsidóüldözés és a szovjet terror módszereinek hasonlóságai kerülnek felszínre. A regény rendkívül részletes képet fest a Sztálin alatti életről, bemutatva az októberi forradalom összetett következményeit, az 1937–38-as tisztogatásokat, a mindent ellenőrző államhatalmat és a könyörtelenül erőltetett propagandát. Vaszilij Grosszman érzékletesen ábrázolja a független sajtó hiányát, a bürokrácia kaotikus és önkényes működését, valamint a börtönök embertelen körülményeit. A mindennapi életet a túlzott engedélyeztetési kényszer, az ebből fakadó korrupció, a folyamatos áruhiány, az éhezés, a nem oroszokkal szembeni nyílt rasszizmus és az elterjedt alkoholfogyasztás jellemezte. Grosszman műve nemcsak történelmi tabló, hanem egyéni sorsokon keresztül mutatja meg a totalitárius rendszer kegyetlenségét és abszurditását. A regény főhőse Viktor Strum, egy zsidó származású szovjet fizikus, akinek sorsában Grosszman önéletrajzi elemeket is elrejtett. Strum dilemmája a szovjet rendszerhez való alkalmazkodás és az erkölcsi tisztaság közötti belső küzdelemben jelenik meg. Egyik legdrámaibb pillanata, amikor Sztálin személyesen hívja fel, hogy támogatásáról biztosítsa – ez a jelenet a sztálini hatalom pszichológiai manipulációjának és az értelmiség megalkuvásának mesteri ábrázolása. A regény másik fontos szála a Saposnyikov család története, amely a háború pusztítását és a sztálini rendszer kegyetlenségeit egyszerre szenvedi el. A család tagjai különböző társadalmi és politikai pozíciókat foglalnak el, ami lehetőséget teremt arra, hogy Grosszman bemutassa a szovjet társadalom teljes spektrumát. Grosszman stílusa realistán részletes, ugyanakkor filozofikus mélységű. A regényben az egyéni sorsok és a történelmi események összekapcsolódása folyamatosan visszatérő motívum. Az emberi méltóság, a szeretet és a személyes felelősség kérdései központi szerepet játszanak. Bár az Élet és sors hosszú ideig el volt nyomva a Szovjetunióban, mára a 20. századi irodalom egyik alapművének tekintik. Grosszman műve nemcsak a sztálini diktatúráról és a második világháborúról ad kegyetlenül őszinte képet, hanem általános érvényű gondolatokat is megfogalmaz az emberi szabadságról és az erkölcsi választás lehetőségéről a legsötétebb időkben is.

Remek mű, amit ajánlok mindazoknak, akik nem akarják, hogy újraírják a történelmet.

-000-

Amikor Dosztojevszkij műveit olvasom, mindig egy újabb dimenzióra leltem, ahogyan idővel változik az, ahogyan olvasom őket. Fiatalabb koromban sokszor érdekes volt Dosztojevszkijt olvasni, ma azonban valahogy más a tapasztalat. Ugyanazt a művet elolvasni két különböző életszakaszban, mintha két különböző regényt olvasnánk. Dosztojevszkij irodalmi világa nemcsak cselekményt, hanem a sorok mögötti jelentéseket is rejt, és ahhoz, hogy igazán megértsük, minden mondatára figyelni kell.

Az orosz klasszikus irodalom valóban nem könnyű olvasmány, mivel nemcsak a történetek felszíne, hanem a mélyebb filozófiai, vallási és társadalmi kérdések is az olvasó elé kerülnek. A XIX. századi orosz írók – mint Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov – egyaránt reagáltak az orosz társadalom változásaira, és műveikben az orosz lélek, miszticizmus és vallásos kérdések kerülnek középpontba. Dosztojevszkij munkássága különösen mély, mivel ő nemcsak az orosz lélek misztikus vonásait tárja fel, hanem a bűn, bűnhődés és a szabadság kérdéseit is központba helyezi.

Dosztojevszkij és a gonosz – a regényeiben megjelenő alapvető elem – valami olyasmit jelent, amit meg kell tanulni elviselni, hiszen sokszor az unalom és a fájdalom mellett elmélyülhetünk abban, amit a regények mondanak. A szabadság és a felelősség dilemmáját, valamint a bűn és a bűnhődés kérdéseit gyakran magunk is átélhetjük a regények olvasása közben. De Dosztojevszkijt nem lehet egyszerűen csak elolvasni: ő az orosz lélek mélységeit keresve, mintegy filozófiai élményként adja át a műveit.

Ha meg akarjuk érteni Oroszországot, elengedhetetlen, hogy Dosztojevszkijt olvassuk. Ő volt az, aki mélyen feltárta az orosz néplélek különleges vonásait, beleértve az orosz miszticizmust és a pravoszláv hitvilágot, amely évezredeken át formálta a társadalmat. Az orosz kereszténység misztikus vonásait Dosztojevszkij szembesítette a modern világ gondjaival, miközben a pánszlávizmus eszméjét is hirdette, amely Oroszországot egyfajta spirituális vezető szerepébe helyezte.

A Karamazov testvérekben, különösen „A nagy inkvizítor” fejezetben, Dosztojevszkij nemcsak a szabadsághoz való viszonyt, hanem a kereszténység és az autoritás problémáját is felveti. Ez a kérdés nemcsak Oroszország, hanem a világ számára is fontos, hiszen az egyéni szabadság és az erkölcsi rend közötti feszültség a mai napig aktuális kérdés maradt.

Dosztojevszkij a bűn és a bűnhődés problémáját is komplex módon kezeli, bemutatva, hogy a lelki vívódások és a társadalmi dilemma hogyan jelenik meg a karakterek döntéseiben. Raszkolnyikov és a Karamazov testvérek, mindegyikük saját vívódásaival és erkölcsi dilemmáival küzd, miközben az orosz társadalom és vallásos hagyományok hatása alatt állnak.

Amikor Dosztojevszkij meghalt, a 19. századi orosz gondolkodás és a spirituális orosz identitás beteljesedett. Oroszország számára nemcsak a vallás, hanem a misztikus eszmék is meghatározóak voltak, amelyek segítettek kifejezni a nemzet különleges küldetését. Ezen eszmék hatása még mindig jelen van Oroszország társadalmában és kultúrájában, és Dosztojevszkij művei mind a mai napig elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük ezt a különleges néplélek misztikus vonását.

Szolzsenyicin és Dovlatov: Az orosz irodalom tükrei a szovjet totalitarizmus sötét valóságában

Alekszandr Szolzsenyicin, aki a Szovjetunió egyik legismertebb kritikusa volt, műveiben különösen a Gulágok és a totalitárius rendszerek borzalmas szenvedéseit ábrázolta. A "Gulag-szigetvilág" című művében Szolzsenyicin nemcsak a fizikai szenvedést, hanem a pszichológiai és társadalmi következményeket is feltárta, amelyek a totalitárius rezsimek alatt alakultak ki. A hatalommal való szembenállás és a belső megtörtség, amit sok orosz átélhetett, hozzájárulnak a nemzeti karakter megértéséhez, és a szenvedés valamint a hatalom közötti kapcsolat tükröződése az orosz közgondolkodásban.

Szolzsenyicin legismertebb művei közé tartozik az Ivan Gyenoszivics egy napja, amely a Gulág világát egyetlen nap történetével mutatja be. Ez a regény szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen a személyes szenvedés és a rendszer kegyetlenségei szorosan összefonódnak, bemutatva, hogyan próbálnak a foglyok megtartani belső szabadságukat a totalitárius rendszer nyomásában. A regény az emberi méltóságról, az egyéni túlélésről és a hatalom brutalitásáról szól, miközben a mindennapi küzdelmek és az emberi szellem tartóssága kerülnek a középpontba.

Szergej Dovlatov (1941–1990), aki szintén kiemelkedő orosz író volt, más megközelítést alkalmazott, miközben ugyanúgy a szovjet állam visszásságait és az egyéni szabadság megélését kritizálta. Dovlatov művei gyakran ironikus, humoros stílusban tárták fel a szovjet élet absurdumait, miközben a személyes tragédiákat és a mindennapi küzdelmeket is ábrázolták. A Mesterségem címere és a Cenzúra című regényei a szovjet bürokrácia és a cenzúra korlátozó hatásait, míg az A láda a Gulággal kapcsolatos személyes élményeket és annak hatásait szatirikus módon dolgozta fel.

Dovlatov műveinek jelentősége abban rejlik, hogy nemcsak a szovjet elnyomást mutatták be, hanem az egyéni sorsokat és a személyes szabadság keresését is. A Cenzúra különösen éles társadalomkritikát fogalmazott meg a szovjet irodalom cenzúrájáról, míg A láda egy sor személyes történetet gyűjtött össze, amelyek különböző embereket érintenek, akik a szovjet bürokráciával kerültek kapcsolatba. Dovlatov különleges stílusában a szürreális realizmusra építve mutatta be a mindennapi emberek életét, akik a hatalom alatt szenvedtek, mégis képesek voltak megőrizni emberi méltóságukat.

Varlam Salamov, aki a Gulág egyik legfontosabb dokumentáló írója volt, szintén mély hatást gyakorolt a szovjet elnyomás diskurzusára. Salamov legismertebb műve, a Kolimai történetek, saját tapasztalatait és a Kolyima munkatáborokban eltöltött évtizedeket örökítette meg. A regények a túlélésért folytatott küzdelmeket és a táborokban tapasztalt dehumanizáló hatásokat mutatják be, miközben a szovjet rendszert és annak brutalitását ábrázolják. Salamov munkássága kulcsszerepet játszott abban, hogy a Gulág borzalmai és a szovjet elnyomás szélesebb körben is elismertté váltak, hozzájárulva ahhoz, hogy a Gulág tapasztalatait ne csupán történelmi eseményként, hanem irodalmi és társadalmi kérdésként is megértsük.

Mind Szolzsenyicin, mind Dovlatov és Salamov művei hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet és posztszovjet társadalom traumái és a hatalommal való viszony megértése az orosz irodalom központi témájává váltak. E műveken keresztül mélyebb betekintést nyerhetünk az orosz identitásba, amelyben a szenvedés és a hatalom közötti kapcsolat szoros és megkerülhetetlen szerepet játszik. Az orosz nép lelki és társadalmi összetettsége, amely a történelem és a hatalom szüntelen harcai között formálódott, ezen írók munkásságában talál szilárd alapot és tükröt.

A Kolimai történetek nem csupán a Gulág rendszerének dokumentálása, hanem az emberi méltóság és szellem megőrzésének küzdelme is. Salamov művei nemcsak a szovjet bürokrácia kegyetlenségét tárják fel, hanem azt is, hogy miként képesek az emberek, a legnagyobb testi-lelki megpróbáltatások közepette is, megőrizni a szabadságuk egy szeletét, még ha mindez az árnyékok között, a belső szakadékok és kétségek mentén történik is. Salamov stílusa brutálisan őszinte, a szavak keménysége ugyanúgy a valóság erőszakosságát tükrözi, mint ahogy az írásaiban ábrázolt események is.

Szolzsenyicin, Dovlatov és Salamov egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet elnyomás, a Gulág és a totalitárius rendszerek emlékezete ne vesszen el. Munkáik nem csupán irodalmi teljesítmények, hanem kulturális tanúságtételek is, amelyek megerősítik az emberi szabadság és méltóság védelmének fontosságát a történelem legsötétebb korszakainak árnyékában.

A három szerző egyedülálló módon, saját stílusukban és hangjukon keresztül mutatták meg a szovjet rendszer borzalmait, miközben azt is megvilágították, hogyan képesek az egyének túlélni és valahogy megőrizni emberi mivoltukat a legextrémebb körülmények között. Szolzsenyicin a hatalom brutalitását és az egyéni szabadság védelmére tett erőfeszítéseket, Dovlatov az abszurd szatírát használva bírálta a rendszer belső logikáját, míg Salamov azokat a mély emberi dilemmákat és tragédiákat tárta fel, amelyeket a szovjet kényszermunkatáborok hagytak hátra.

Ez a három író, bár különböző megközelítésekkel, mind hozzájárult a szovjet rendszer és a Gulág szörnyűségeinek egyéni és kollektív emlékezetéhez. Műveik segítségével a történelem ezen sötét fejezetét nemcsak felidézhetjük, hanem el is gondolkodhatunk arról, hogy miért olyan fontos, hogy soha ne felejtsük el a múltat, és hogy a szabadság, a méltóság és az igazság mindig megőrizzük az emberi társadalom alapvető pilléreiként.

Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova olyan költők, akik művészetükkel és életükkel mély hatást gyakoroltak rám. Mindketten rendkívüli erejű személyiségek voltak, akik nemcsak a legnehezebb időkben, hanem egész életük során szembenéztek a fájdalommal, szenvedéssel és politikai elnyomással. Az ő műveik, költészetük és életútjuk számomra az emberi kitartás és a művészeti kifejezés erejét testesítik meg. Cvetajeva és Ahmatova életét és alkotásait olvasva úgy érzem, hogy elmélyíthetem a megértésemet a szenvedésről, a túlélésről és a művészet hatalmáról, ami képes túllépni minden politikai és társadalmi akadályon.

Marina Cvetajeva, a XX. század egyik legnagyobb orosz költőnője, különleges kapcsolatot ápolt Prágával és Anna Ahmatovával, amelyek a költészetének mélyebb rétegeiben is tükröződnek. Cvetajeva kötődése Prágához különösen fontos, mivel ott élte meg a szovjet forradalom utáni emigrációs éveit, és itt alakultak ki azok a kapcsolatok, amelyek később az orosz irodalom egyik meghatározó költői párosát hozták létre.

A forradalom kezdetén, 1917-ben Cvetajeva a saját szemével tapasztalta meg az októberi forradalom erőszakos hangulatát, amikor egy vonaton utazott. Az utazás alatt gyakran találkozott hétköznapi emberekkel, akik az új rendszer erőteljes propagandájának hatása alatt álltak. A költőnőt megdöbbentette a düh és a gyűlölet légköre, amit a szovjet rendszer teremtett. Naplójában így írta le ezt az élményt: „Csak három éles szó lógott a vonatfülkében: burzsoá, junker, vérszívó.” Ez a leírás jól tükrözi a szovjet rendszer kezdeti időszakának feszültségeit és a társadalom megosztottságát.

Cvetajeva 1922-ben, lányával, Ariadnával elhagyta a Szovjetuniót, és Prágában telepedett le, ahol hosszú évekig élt. A prágai tartózkodása alatt szoros kapcsolatba került a cseh irodalmi élet szereplőivel, és a város számára különleges jelentőséggel bírt a költőnő számára. Ezt követően, 1939 júniusában, Cvetajeva visszatért Moszkvába, de már más körülmények között. A sztálini Szovjetunióban mindenkit gyanúsnak tekintettek, aki a forradalom előtti értelmiséghez tartozott, vagy aki külföldön élt. Ebben a fojtogató légkörben, Cvetajeva találkozott Anna Ahmatovával, akit rendkívül nagyra tartott.

A két költőnő között szoros kölcsönös tisztelet volt, és mindkettőjük számára meghatározó volt a másik művészete. Cvetajeva 1916-ban tizenkét versből álló ciklust írt Ahmatovának, és bár Ahmatova is írt egy verset Cvetajeva számára 1940-ben, a Koszorú a halottaknak sorozatban, ezt soha nem árulta el neki. A verset később "Kései válasz" címmel látta el, és úgy vélte, hogy nem lenne szabad szavalni Cvetajeva előtt, nehogy a vers őszinte és fájdalmas sorai felzaklassák a költőnőt: „Az enyéim – örvénybe ragadva. / A szülőházam helye – rom.”

A két költőnő végül 1941-ben találkozott, de találkozójuk nem hozta meg a várt kibékülést. Ahmatova nem tudott őszintén megnyílni Cvetajeva előtt, és az együtt töltött pillanatok kényszeredettek voltak. Tragikus módon Cvetajeva nem sokkal később, 1941. augusztus 31-én reggel felakasztotta magát a jelabugai faház gerendájára, egy olyan lépést téve, ami nemcsak az ő életének végét jelentette, hanem a költőnők közötti kapcsolat is befejeződött ezzel a tragikus eseménnyel. Cvetajeva halála nemcsak a költőnő szenvedéseit és a bolsevik rezsim áldozatává váló művészek fájdalmát szimbolizálja, hanem egy olyan időszak végét is, amelyet a társadalmi és művészeti elnyomás árnyékolt be.

*

Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Dovlatov, Varlam Salamov, Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova olyan írók és költők, akik nem csupán a saját koruk társadalmi és politikai valóságát formálták, hanem egyúttal újraértelmezték a szenvedés, a szabadság és az emberi létezés kérdéseit. Műveik és életútjaik valódi tanúbizonyságai a kiállásnak, a fájdalomnak és a túlélésnek, miközben alkotásaik nemcsak a kor szörnyűségeivel szembesítettek, hanem az emberség és a méltóság megőrzésére is ösztönöztek.

Dosztojevszkij számomra az emberi lélek legmélyebb titkait tárta fel, miközben megértette a szenvedés és az erkölcsi dilemmák örök kérdéseit. Szolzsenyicin és Dovlatov művei, különösen a szovjet rendszer áldozataiként írt alkotásaik, olyan belső erőt és éles kritikát tükröznek, amely lehetővé tette számukra, hogy az igazságot még a legelnyomóbb környezetben is megfogalmazzák. Salamov, aki a Gulág borzalmait élte át, írásaiban a túlélés és az emlékezés fontosságát hangsúlyozza, miközben személyes tapasztalatait világos és éles kritikával ötvözi.

Marina Cvetajeva és Anna Ahmatova, akik mindketten a legkeményebb politikai és társadalmi elnyomás közepette alkottak, számomra az emberi kitartás és a művészet szimbólumaivá váltak. Cvetajeva, akinek élete a forradalom, a száműzetés és a személyes tragédiák sorozata volt, a költészetben találta meg a túlélés és az önkifejezés erejét. Ahmatova, aki egész életét a sztálini rendszer elnyomása alatt töltötte, költészetében tudta kifejezni a személyes és kollektív fájdalmat, és a magyar olvasók számára is erőteljes kapcsolatot teremtett az emberi lélek határainak megértésében.

Ezek az írók és költők mind saját sorsukat öntötték művészetükbe, de egyúttal mindannyiunknak üzennek a szabadságról, a szembenézésről és a művészet megváltó erejéről. Műveik nem csupán történelmi dokumentumok, hanem örök érvényű kifejezői az emberi küzdelemnek, amely mindig és mindenhol jelen van, ahol igazságtalanság és elnyomás tapasztalható. Éppen ezért választottam őket, mert műveik nemcsak az adott kor történelmi hátteréhez adnak mélyebb betekintést, hanem az emberi lélek és társadalom örök problémáit is tükrözik.

Ahmatova Rekviem című versének „Előszó helyett“ különösen megrendítően tükrözi ezt a kérdést: A költőnő visszaemlékezik a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokra, ahol hónapokig várt, miközben egy szederjes ajkú asszony suttogva félénken kérdezte tőle: „Meg tudná ezt írni?" Ahmatova válasza, hogy „Meg", nemcsak a költői küldetést vállaló, hanem a fájdalom, a küzdelem és az emlékezés fontosságát is kifejezi. A suttogás és a titokban kiejtett szavak azt mutatják, hogy a költészet, a művészet képes túlélni és megőrizni a történelem fájdalmas pillanatait.

Ezek az orosz írók mindegyike hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi igazságtalanságok és a személyes szenvedések ne tűnjenek el a történelem süllyesztőjében, hanem művészeti formában megőrizzük őket. Műveik nem csupán dokumentumok, hanem a mélyebb emberi kérdéseket érintik, és arra emlékeztetnek, hogy a múlt fájdalmát nem szabad elfelejteni, hanem tanulnunk kell belőle, hogy jobb jövőt építhessünk.

-000-

Trump szoros kapcsolatban állt orosz üzleti körökkel, de hogy tudatosan egy orosz maffia bábja lenne, az még kérdéses. Az biztos, hogy az orosz oligarchák és az alvilág is kihasználta az amerikai ingatlanpiacot pénzmosásra, és Trump vállalkozásai ebben valószínűleg szerepet játszottak.Ha valóban ennyire kötődik az orosz alvilághoz, az megmagyarázná, miért viselkedik úgy, ahogy – például miért volt mindig rendkívül engedékeny Putyinnal szemben.a kérdés az, hogy mennyire tudja érvényesíteni az akaratát az amerikai politikai intézményrendszeren belül. Az amerikai intézmények és a politikai ellenállás még mindig képes lehet korlátozni őt – kérdés, hogy milyen gyorsan és hatékonyan. Ha túl messzire megy, még saját pártján belül is lehetnek ellenállók. A következő hónapokban az lesz a kulcskérdés, hogy sikerül-e teljes kontrollt szereznie az amerikai politikai gépezet felett.

Trump nem a hagyományos értelemben vett intellektuális vezető, hanem inkább egy populista showman, aki az érzelmekre és a megosztásra építi a politikáját.
Viszont nem szabad alábecsülni: lehet, hogy sokan butának tartják, de ügyesen manipulálja a médiát, és a maga módján nagyon is hatékonyan képes mozgósítani a támogatóit. Ezért van az, hogy újra és újra visszatér, és nem lehet könnyen leírni. J.D. Vance és más Trump-közeli figurák – például Stephen Miller, Steve Bannon vagy éppen Peter Thiel – jelentős befolyással lehetnek rá. Vance például kezdetben kritikus volt Trump-pal szemben, de azóta teljesen a táborához csatlakozott, és most az egyik legnagyobb támogatója.

Trump személyiségéből adódóan könnyen manipulálható hízelgéssel és lojalitással. Sok tanácsadója pontosan tudja, hogy ha azt mondják neki, amit hallani akar, azzal irányítani tudják. Nem véletlen, hogy a körülötte lévők gyakran megváltoztatják a véleményüket, ha az az ő politikai túlélésükhöz szükséges.

Elon Musk egy ellentmondásos figura, és az utóbbi időben egyre inkább a szélsőjobboldali és populista politikai körökhöz közeledik. A Twitter (X) megvásárlása után különösen aktív lett a politikai térben, és sokan kritizálják azért, mert szélsőséges, összeesküvés-elméleteket terjesztő személyeket emel fel a platformján.

Ami biztos: Musk hatalmas befolyással bír a közvéleményre és a politikára is, mivel nemcsak a technológiai világban van jelen (Tesla, SpaceX, Starlink), hanem a médiában és a közösségi térben is. Az is látszik, hogy egyre inkább Trump és más populista vezetők mellé áll, ami hosszú távon komoly politikai hatással lehet.

Trumpnak sikerült maga mellé állítania az amerikai keresztény fundamentalistákat és a szélsőjobboldali "keresztény nacionalistákat". Ez különösen érdekes, mert a személyes életvitele és stílusa aligha felel meg a hagyományos keresztény erkölcsi normáknak, mégis hatalmas támogatottságot élvez ebben a körben.Ez több dologból fakad:

• Politikai alku – Trump olyan politikai döntéseket hozott, amelyek megfeleltek az amerikai evangéliumi keresztények kívánságainak (például a Legfelsőbb Bíróság konzervatív átformálása, a Roe v. Wade eltörlése, vagyis az abortuszjog korlátozása).

• "Erős ember" imázs – A keresztény nacionalisták nem feltétlenül erkölcsös vezetőt akarnak, hanem olyat, aki "megvívja a harcot" az ő értékrendjükért. Trump ezt a szerepet tökéletesen betölti.

• Apokaliptikus világkép – Sokan úgy tekintenek rá, mint aki Isten eszköze a "gonosz liberális világrend" elleni harcban.

• Média és manipuláció – Trump környezete nagyon ügyesen használja a vallási szimbólumokat és retorikát, hogy megszólítsa ezt a réteget.

A keresztény-fasiszta vonal különösen veszélyes lehet, mert nemcsak politikai, hanem ideológiai alapon akarják átalakítani az USA-t  egyfajta teokratikus, nacionalista rendszer felé

 Trump második elnöksége alatt az USA külpolitikája kiszámíthatatlan, populista és gyakran személyes érdekek által vezérelt lehet. Ez komoly geopolitikai feszültségeket hozhat, és a világ erőviszonyai is jelentősen átalakulhatnak.

Trump külpolitikája

Donald Trump második elnöksége alatt az Egyesült Államok külpolitikája minden bizonnyal még radikálisabb és kiszámíthatatlanabb irányt vehet, mint első ciklusában. Már korábban is hajlamos volt a hagyományos diplomáciai normák felrúgására, és ez a tendencia folytatódhat, ami komoly bizonytalanságot és feszültségeket okozhat világszerte.

Trump egyik legvitatottabb álláspontja a NATO-val kapcsolatban már korábban is aggodalmat keltett. Többször kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem fogja automatikusan garantálni a szövetségesek védelmét, ha azok nem teljesítik pénzügyi kötelezettségeiket. Ez a fajta hozzáállás tovább erősítheti az európai országok bizonytalanságát, és akár az USA katonai jelenlétének csökkentéséhez is vezethet Európában. A legszélsőségesebb forgatókönyv szerint Trump akár teljesen ki is léptetheti az Egyesült Államokat a NATO-ból, amivel jelentős stratégiai előnyhöz juttathatná Oroszországot. A NATO gyengülése pedig különösen Ukrajna számára lehet végzetes, mivel az USA támogatásának megszűnése vagy csökkentése lehetőséget adhat Oroszországnak, hogy tovább folytassa agresszív katonai politikáját a térségben.

Az orosz kapcsolatok tekintetében Trump már az első elnöksége alatt is rendkívül megengedő volt Vlagyimir Putyinnal szemben, és várhatóan ez a tendencia tovább folytatódik. Nem kizárt, hogy Trump enyhíteni fogja az Oroszország elleni szankciókat, ami jelentős gazdasági és katonai előnyökhöz juttathatja Moszkvát. Amennyiben az Egyesült Államok teljesen elengedi Ukrajna kezét, Putyin szabad kezet kaphat a háború folytatására, ami nemcsak Ukrajna, hanem egész Európa biztonságát is veszélyeztetheti. Az európai országok számára az Egyesült Államok megbízhatatlanná válhat, ami arra kényszerítheti őket, hogy saját védelmi stratégiákat dolgozzanak ki Oroszország ellen.

A kínai kapcsolatok szintén kulcsfontosságú szerepet játszanak Trump második elnökségében. Az első ciklusában is gazdasági háborút folytatott Kínával szemben, és ez várhatóan tovább fokozódik, különösen új vámok és kereskedelmi korlátozások bevezetésével. A Tajvan körüli feszültségek tovább növekedhetnek, különösen, ha az USA nem ad világos biztonsági garanciát a sziget számára. Ebben az esetben Kína akár katonai lépéseket is tehet Tajvan ellen, ami komoly geopolitikai konfliktust eredményezhet. Ugyanakkor Trump politikai és üzleti érdekei miatt az sem kizárt, hogy egy háttéralku keretében egyezséget köt Kínával, amennyiben számára ez politikailag vagy gazdaságilag előnyös.

A Közel-Keleten Trump már korábban is radikálisan Izrael-párti politikát folytatott, és ez várhatóan most is így lesz. Az izraeli-palesztin konfliktusban továbbra is Izrael mellett fog állni, ami tovább fokozhatja a térségben zajló feszültségeket. Iránnal kapcsolatban Trump első ciklusában is keményvonalas politikát követett, és ez most sem lesz másként. Az USA akár katonai konfliktusba is keveredhet Iránnal, különösen, ha az iráni nukleáris fejlesztések folytatódnak. Amennyiben az Egyesült Államok csökkenti közel-keleti jelenlétét, Oroszország és Kína könnyen megerősítheti pozícióit a régióban, tovább csökkentve az amerikai befolyást.

Latin-Amerikában és a migrációs politikában Trump várhatóan még szigorúbb intézkedéseket fog hozni, különösen a mexikói határon. Ez politikai feszültséget okozhat Mexikóval és más latin-amerikai országokkal, amelyek eddig is erőteljesen bírálták Trump bevándorlásellenes politikáját. Az sem kizárt, hogy újabb kereskedelmi háborúba kezd bizonyos dél-amerikai országokkal szemben, ami tovább rontja az USA megítélését a térségben.

Trump külpolitikája második elnöksége alatt még inkább az „America First” elvet fogja követni, ami azt jelenti, hogy az USA egyre kevesebb nemzetközi szerepet vállalhat. Ez azonban azt is eredményezheti, hogy szövetségi rendszerei meggyengülnek, miközben Kína és Oroszország tovább erősíti saját geopolitikai pozícióit. A világ erőviszonyai jelentősen átalakulhatnak, és az amerikai elszigetelődés következményeként az Egyesült Államok elveszítheti vezető szerepét a globális politikában. Trump kiszámíthatatlan és populista külpolitikája komoly instabilitást eredményezhet, ami hosszú távon is meghatározhatja a nemzetközi hatalmi dinamikát.

Kína és Oroszország fenyegetése valóban eltérő természetű.

• Kína inkább hosszú távon, gazdasági és technológiai dominancia révén építi a befolyását. Bár Tajvan miatt lehet katonai konfliktus, Kína alapvetően pragmatikus és érdekvezérelt. Ha megfelelő erővel szembesül, hajlamos tárgyalni.

• Oroszország viszont irracionálisabb és agresszívebb, főként a „Nagy Oroszország” ideológiájának köszönhetően. Az „orosz világ” eszméje – amely szerint minden oroszul beszélő ember és terület az orosz birodalom része kell, hogy legyen – valóban veszélyes. Ez hasonlít a bolsevizmus vagy akár a náci Lebensraum (élettér) elmélethez, mert terjeszkedésre és háborúra épül.

A NATO és Oroszország konfliktusa a legkiszámíthatatlanabb, mert Oroszország számára a Nyugat ellenség, és Putyin politikai túlélése is a harcias nacionalizmusra épül. Egy meggyengült, kiszámíthatatlan USA pedig lehetőséget adhat Moszkvának, hogy agresszívebben lépjen fel.

Úgy tünik, Kína kezelhetőbb, mert racionalitás vezérli, míg Oroszország irracionálisabb és ideológiai alapon is terjeszkedni akar.

Lehetséges fellépés Trump külpolitikája ellen.

Trump egyoldalú és kiszámíthatatlan külpolitikájával szemben többféle ellenlépés is lehetséges, de ezek hatékonysága attól függ, hogy milyen politikai, gazdasági és társadalmi erők mozdulnak meg ellene. Az amerikai politikai rendszerben ugyan az elnöknek jelentős hatalma van a külpolitikai döntésekben, de az intézményrendszer fékeket és ellensúlyokat biztosíthat. A Kongresszus különösen fontos szerepet játszhat ebben, hiszen megakadályozhat bizonyos döntéseket, például az USA NATO-ból való kilépését vagy az Ukrajnának nyújtott támogatások teljes megszüntetését. A Szenátus és a Képviselőház egyaránt képes blokkolni az elnöki akaratot, ha a politikai erőviszonyok úgy alakulnak. Ezen kívül a katonai vezetés és a hírszerző szolgálatok is befolyásolhatják a döntéseket, hiszen ezek az intézmények elkötelezettek az amerikai stratégiai érdekek fenntartása mellett, és nem feltétlenül követik vakon az elnök utasításait. Ha Trump olyan lépéseket tesz, amelyek az Egyesült Államok nemzetbiztonságát veszélyeztetik, a Pentagon és a CIA háttérmunkával, információszivárogtatással vagy akár nyílt ellenállással is akadályozhatja őt.

Amennyiben Trump gyengíteni próbálja az USA hagyományos szövetségeit, az érintett országok alternatív védelmi stratégiákat alakíthatnak ki. Európa esetében ez azt jelentheti, hogy a NATO európai tagállamai, különösen Németország és Franciaország, fokozottan növelik védelmi kiadásaikat, és erősítik a kontinens önálló védelmi struktúráit, például az Európai Unió közös biztonságpolitikáját. Ha az Egyesült Államok nem nyújt megbízható biztonsági garanciát, az európai országok egy része akár új szövetségi rendszereket is kialakíthat, hogy ellensúlyozza Oroszország fenyegetését. Hasonlóan, az ázsiai és csendes-óceáni térségben Japán, Dél-Korea és Ausztrália megerősítheti saját védelmét és együttműködését annak érdekében, hogy csökkentse Kína és Észak-Korea potenciális fenyegetését. Ha Trump folytatja az izolacionista politikát, amely az „Amerika az első” elv alapján minimalizálja az USA nemzetközi szerepvállalását, akkor a világ geopolitikai egyensúlya gyorsan elmozdulhat Kína és Oroszország irányába.

A külpolitikai döntések befolyásolásában a gazdasági tényezők is fontos szerepet játszhatnak. Az amerikai nagyvállalatok, különösen a globális piacokon működő pénzügyi és technológiai cégek, nem feltétlenül támogatják azokat az intézkedéseket, amelyek világszerte bizonytalanságot teremtenek. Ha Trump kereskedelmi háborút indít Kína ellen, vagy újabb vámokat vezet be az európai és dél-amerikai országokkal szemben, az komoly gazdasági ellenállást válthat ki. Az amerikai üzleti körök lobbitevékenysége és befolyása a Kongresszuson keresztül is érvényesülhet, és így akadályozhatják a szélsőségesebb intézkedéseket. Egyes amerikai politikai és gazdasági érdekcsoportoknak nem áll érdekében, hogy az USA teljesen elszigetelődjön a nemzetközi gazdasági és katonai együttműködésektől, mert ez csökkentené az ország befolyását és hosszú távú versenyképességét.

A belpolitikai erőviszonyok szintén meghatározhatják, hogy Trump mennyire tudja véghezvinni külpolitikai terveit. Ha a 2026-os félidős választásokon a demokraták vagy a mérsékelt republikánusok többséget szereznek a Kongresszusban, az jelentősen korlátozhatja az elnök mozgásterét. Emellett a közvélemény szerepe sem elhanyagolható. Ha Trump politikája látványos kudarcokhoz vezet, például ha Oroszország megerősödik, Kína agresszívebbé válik vagy az amerikai szövetségi rendszerek látványosan széthullanak, az amerikai társadalomban is nőhet az ellenállás vele szemben. A média és a civil szervezetek is kulcsszerepet játszhatnak abban, hogy milyen narratíva alakul ki Trump külpolitikájáról, és mennyire sikerül mozgósítani a választókat ellene a következő elnökválasztásra.

Mindezek fényében Trump egyoldalú külpolitikájának ellensúlyozása összetett és többlépcsős folyamat. Az amerikai intézmények ellenállása, a nemzetközi szövetségek megerősítése, a gazdasági szereplők lobbitevékenysége és a belpolitikai erőviszonyok egyaránt befolyásolhatják, hogy mennyire tudja véghezvinni terveit. A kérdés az, hogy ezek az akadályok mennyire bizonyulnak hatékonynak, és hogy Trump milyen mértékben hajlandó figyelembe venni ezeket az ellenállásokat a külpolitikai döntéseiben. Ha az USA túlzottan elfordul a nemzetközi együttműködésektől, és hagyja meggyengülni szövetségi rendszerét, az hosszú távon Kína és Oroszország geopolitikai pozícióját erősítheti, ami jelentős biztonsági kockázatokat jelenthet a világ számára.

-000-