Az ENSZ főtitkára, António Guterres, a világ egyik legfontosabb diplomáciai tisztségviselője. Szavai és felszólításai azonban egyre kevésbé érnek célt a nemzetközi nagyhatalmak politikájában, így egyre inkább a tehetetlenség jelképévé válik. Az ENSZ jelenlegi főtitkára gyakran jelenik meg a nemzetközi sajtóban komoly arccal, súlyos szavakat mondva: békére szólít fel, figyelmeztet a nemzetközi jog betartására, elítéli az erőszakot, és hangsúlyozza a diplomácia fontosságát. Mégis, mindez egyre kevésbé hallatszik el a világ valódi döntéshozóihoz. Úgy tűnik, mintha Guterres a világ egyik legnagyobb nemzetközi intézményének élén állva is teljesen súlytalan volna – mint egy tisztség, amelyből közben kiment az életerő.

Ez a benyomás különösen élesen mutatkozik meg a közelmúlt fejleményei, az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni összehangolt katonai csapása kapcsán. Az ENSZ főtitkára az X-en ismét felszólított a helyzet deeszkalálására, és arra kérte a feleket, hogy tartózkodjanak a további katonai lépésektől. De ki hallgatott rá? A világ vezető hatalmai, különösen az Egyesült Államok, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták szavait. Irán pedig nem tekinti őt többnek, mint egy nyugati hatalmak által pártfogolt, erkölcsi szavakat pufogtató tisztségviselőnek. Így a főtitkár olyan szerepbe szorul, mint egy tiszteletteljes ceremóniamester, akinek nincs hatalma megállítani a háborús zenét.

Különösen emlékezetes volt, amikor António Guterres az ukrajnai háború kitörése után Moszkvába látogatott, hogy személyesen tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal. A találkozó diplomáciai szempontból akár jelentős esemény is lehetett volna: a világ háborús fenyegetettségben élt, és az ENSZ főtitkára próbált közvetítőként fellépni. Ám a képek, amelyek később bejárták a világ sajtóját, egészen másról árulkodtak. Putyin hosszú asztalnál ült, arcán cinikus nyugalommal, Guterres pedig udvariasan és visszafogottan próbált érvelni a béke és a nemzetközi jog mellett. Az orosz elnök szinte gúnyos derűvel hallgatta. Nemcsak hogy nem reagált érdemben a főtitkár szavaira, de világossá tette: semmilyen tekintélyt nem tulajdonít neki, és a tárgyalást inkább egyfajta diplomáciai koreográfiának tekinti, amely semmiben sem módosítja szándékait.

Ez az epizód egyúttal szimbolikusan is megmutatta, mennyire kiüresedett az ENSZ főtitkári tisztsége. Az ENSZ alapító eszméi szerint a főtitkár a nemzetközi közösség hangja, az egyensúly keresője, a béke őre – ám itt éppen egy agresszív háborút indító nagyhatalom vezetője viszonyult hozzá nyíltan lekicsinylő módon, különösebb következmény nélkül. Guterres látogatása Moszkvában nem váltott ki diplomáciai áttörést, de még azt sem sikerült elérnie, hogy a nyilvánosság komolyan vette volna erőfeszítéseit. Ezzel is megerősítést nyert az a benyomás, hogy a főtitkár nem több egy szimbolikus szereplőnél, akinek nincsenek eszközei, és akit még a legégetőbb világpolitikai krízisekben sem tekintenek valódi tárgyalópartnernek a nagyhatalmak.

Ez a moszkvai jelenet is csak egy újabb tünete annak, hogy az ENSZ jelenlegi formájában képtelen betölteni azt a szerepet, amelyet a második világháború után ráosztottak. Az efféle diplomáciai gesztusok nem békét hoznak, hanem legfeljebb illusztrálják, milyen mély a szakadék az eszmék és a valóság között.

António Guterres ENSZ-főtitkár beszédei rendszeresen reflektálnak a világ legégetőbb problémáira, azonban ezek a figyelmeztetések gyakran hatástalanok maradnak a valódi cselekvést illetően. Például a klímaváltozás ügyében Guterres többször is drámai hangon szólalt fel, hangsúlyozva, hogy „ez az az óra, amikor az emberiségnek fel kell ébrednie”, és hogy a klímaváltozás a legnagyobb veszély, amellyel valaha szembenéztünk. Ezzel szemben a globális szén-dioxid-kibocsátás tovább növekszik, a nemzetközi egyezmények pedig nem hozták meg a kívánt hatást, így a világ egyre távolabb kerül a párizsi klímaegyezmény céljaitól.

Hasonlóképpen a szíriai háború kapcsán is Guterres többször sürgette a fegyvernyugvást és a humanitárius segélyekhez való zavartalan hozzáférést, kiemelve, hogy „a polgári lakosság szenvedése megdöbbentő, és a konfliktus azonnali befejezése az egyetlen megoldás”. Ennek ellenére a több éve tartó háború tovább folytatódik, a civil áldozatok száma nő, és a politikai megoldás keresése egyelőre sikertelen.

Az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása után 2022-ben Guterres ismét felszólalt a béke érdekében, kijelentve, hogy „a háború az emberiség legnagyobb bűne, és azonnali tűzszünetre van szükség”. Bár az ENSZ elnöki szavai erőteljesek, a valóságban a harcok nem csillapodtak, a békefenntartói missziók pedig szűk mozgásterük miatt nem tudnak érdemi változást elérni.

A globális egészségügyi válság idején, a COVID-19 járvány kitörésekor is arra hívta fel a világ vezetőit, hogy „a világ csak akkor győzheti le a járványt, ha összefogunk, megosztjuk az oltóanyagokat és a forrásokat”. Sajnos azonban a vakcinák elosztása rendkívül egyenetlen volt, ami tovább mélyítette a fejlődő országok krízishelyzetét, és megmutatta a nemzetközi együttműködés határai.

Guterres beszédei világosan feltárják a globális válságok gyökerét és a sürgető cselekvés szükségességét, ám ezek a figyelmeztetések a geopolitikai érdekek, a merev nemzeti önzés és a hatalmi játszmák rideg falába ütközve rendszerint teljesen hatástalanok maradnak, így a szólamok és ígéretek csak üres díszletei maradnak egy tehetetlen és széteső világrendnek.

Ez a tehetetlenség nem Guterres személyes gyengesége, hanem maga a főtitkári tisztség mai természetének következménye. Az ENSZ alapokmánya elvileg a nemzetközi béke és biztonság fenntartását tűzte ki célul. A főtitkár, mint „a világ lelkiismerete”, szimbolikus tekintélyt képvisel, de végrehajtási eszközök nélkül. A Biztonsági Tanács az egyetlen szerv, amely határozatokkal valódi beavatkozásra képes lehetne, de az öt állandó tag vétójoga folyamatosan megbénítja a működését. Amint egy nagyhatalom érdekelt egy adott konfliktus kimenetelében – vagy maga is része a háborús eseményeknek –, máris elvész a lehetőség, hogy az ENSZ cselekedjen.

A világ korábbi főtitkárai sem voltak mindenhatók, de voltak köztük olyanok, akik legalább morális tekintéllyé tudtak válni. Kofi Annan például kimondta, hogy az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója ellentétes volt a nemzetközi joggal. Ezzel nem állította meg a háborút, de történelmi nyilatkozata beleégett a diplomáciai emlékezetbe. Ban Ki-moon kevesebb figyelmet kapott, de a klímaváltozás ügyében aktívan szervezett nemzetközi összefogást. Guterres, noha kiválóan ismeri a menekültügyet és a nemzetközi fejlesztési kérdéseket, nem tudott karizmatikus vagy tekintélyt parancsoló alakjává válni a világpolitikai küzdelmeknek. És talán nem is válhatott volna azzá – nem ebben a korszakban.

Ma ugyanis a nemzetközi közösség épp egy újfajta rendetlenség korába lép. A hidegháború után rövid ideig fennállt az illúzió, hogy a világ jogi alapon, együttműködéssel kormányozható. Ez az illúzió mára szinte teljesen szertefoszlott. A nagyhatalmak ismét katonai erőt alkalmaznak, jogilag megkérdőjelezhető beavatkozásokat hajtanak végre, és egymás politikai rendszerét támadják – nem ritkán közvetlenül. Ilyen körülmények között az ENSZ és annak főtitkára inkább egy korábbi világrend díszleteként maradt fenn, mint valódi szereplőként.

A kérdés nem az, hogy Guterres gyenge vezető-e, hanem az, hogy van-e még értelme egyáltalán erős főtitkárt keresni. Hiszen milyen befolyása lehet egy olyan személynek, akinek nincs hadserege, nincs költségvetése, és még a legégetőbb válságokban sem biztos, hogy szót kap? Csak akkor válik hallhatóvá, ha a nagyhatalmak éppen úgy akarják. De ma már nem akarják. Guterres ezért – bár becsülettel próbálja betölteni szerepét – olyan ember benyomását kelti, aki egy égő repülőtéren próbál galambot röptetni: a szándéka nemes, a gesztusa szimbolikus, de senki sem számít rá, hogy érdemben megállítja a tüzet.

Talán nem is ő a probléma, hanem az egész rendszer, amely még mindig a nemzetközi jog és az együttműködés eszményére épülne, miközben a világ egyre inkább visszasüllyed az erő nyelvéhez.

António Guterres személyes tisztessége és elhivatottsága ellenére az ENSZ főtitkári pozíció mára a nemzetközi politika tehetetlenségének szimbólumává vált. A világ változó hatalmi dinamikái és a nemzetközi együttműködés hiánya miatt a „világ lelkiismeretének” szerepe egyre inkább csak illúzió.

-000-

A 21. század geopolitikai helyzete egyre inkább a „gonosz elleni harc” köré szerveződik, amely nem csupán katonai konfliktusokat, hanem ideológiai és civilizációs összeütközéseket is magában foglal. E harc egyik központi eleme a radikális iszlamista ideológiák térnyerése, amelyeket az iszlamofasizmus fogalma ragad meg legpontosabban. Az iszlamofasizmus – az iszlám vallás szélsőséges, autoriter és terrorista-politikai formája – nem pusztán egy helyi vagy regionális fenyegetés, hanem globális biztonsági kockázat. Ebben az esszében részletesen bemutatom az iszlamofasizmus jelenségét, annak nemzetközi összefüggéseit, és a világ jelenlegi biztonsági kihívásait.

Oroszország

Az orosz katonai agresszió 2014-es ukrajnai inváziója alapvető változásokat hozott a nemzetközi biztonsági helyzetben. Ekkor vált világossá, hogy az orosz vezetés – a nemzetközi jog és a szuverenitás elveinek teljes figyelmen kívül hagyásával – egyértelműen a területi és politikai dominancia megszerzésére törekszik. Ez az agresszió nem egyedülálló eset a történelemben, hanem egy hosszú folyamat része, amelyben Oroszország több megállapodást és szerződést is megszegett annak érdekében, hogy befolyását növelje.

Az egyik legfontosabb ilyen dokumentum a 1994-es Budapesti Memorandum volt, amelyben az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország garantálta Ukrajna területi épségét és szuverenitását cserébe azért, hogy Ukrajna lemondjon a nukleáris fegyverekről, amelyek a Szovjetunió felbomlása után maradtak az ország területén. Ennek az egyezménynek az Oroszország általi megsértése – először 2014-ben, majd az azt követő újabb 2023-as invázió során – világosan mutatja, hogy az orosz vezetés nem tartja tiszteletben a nemzetközi megállapodásokat, és nem fél azok megszegésétől, ha az érdekei úgy kívánják.

Valójában Oroszország történelmileg is híres arról, hogy gyarmatosító és területszerző politikájában nem tartja be a megállapodásokat; egyetlen jelentős kivétel volt a Hitler-Sztálin paktum, amely a II. világháború előtti időszakban egy rövid ideig kölcsönösen előnyösnek bizonyult mindkét fél számára. Az ezt követő évtizedek során azonban Oroszország számos alkalommal súlyosan megsértette a nemzetközi normákat, így a jelenlegi ukrajnai háború is egy folytonosságot jelent az agresszív geopolitikai törekvésekben.

Az ukrajnai konfliktus egyik legtragikusabb aspektusa, hogy az orosz hadsereg nem első sorban katonai célpontokra koncentrál, hanem elsősorban civil infrastruktúrákat és lakosságot céloz meg. Az iskolák, kórházak, lakónegyedek és alapvető szolgáltatások elleni támadások jól mutatják, hogy az agresszió nem pusztán a terület megszerzésére irányul, hanem az ukrán társadalom megtörésére, az állami és közösségi struktúrák lebontására, valamint az emberek életének és mindennapjainak ellehetetlenítésére is.

Ez a stratégia világosan rávilágít Oroszország azon szándékára, hogy nemcsak területileg, hanem politikailag is domináns szerepet töltsön be a régióban, miközben gyengíteni kívánja a Nyugat szövetségi rendszerét, különösen a NATO-t, amely kulcsszereplő a kelet-európai biztonság fenntartásában. Az orosz fenyegetés így nem csupán Ukrajnára, hanem az egész Baltikumra és tágabb értelemben Európára nézve is súlyos biztonsági kockázatot jelent.

Kína és Észak-Korea

Kína és Észak-Korea nem csupán egyszerű nemzetközi szereplők, hanem szélsőséges diktatúrák, amelyek saját autoriter modelljük fenntartására és ideológiai kiterjesztésére törekednek. Mindkét rezsim elutasítja a demokratikus értékeket, az alapvető emberi jogokat és a jogállamiságot, s ezzel természetes szövetségesei Oroszország agresszív politikájának.

Kína, a világ legnagyobb diktatúrája, több szinten is támogatja Oroszország ukrajnai agresszióját. Noha nyílt katonai beavatkozást eddig kerül, gazdasági, technológiai és diplomáciai támogatása kézzelfogható. A kínai vezetés célja a nyugati demokráciák gyengítése, a nemzetközi normák aláásása és az autoriter világrend kiterjesztése. Az Oroszország melletti kiállás Kína számára hosszú távú stratégiai befektetés: ha a nyugati szövetségi rendszer meginog, Kína mozgástere megnő mind a Csendes-óceán térségében, mind globálisan.

Észak-Korea ezzel szemben nem önálló geopolitikai tényező, hanem egy világtól elszigetelt, extrém módon militarizált diktatúra, amely fennmaradását elsősorban Kína támogatásának köszönheti. Az észak-koreai rezsim saját nukleáris fenyegetéseivel destabilizálja Kelet-Ázsiát, de emellett retorikailag és bizonyos szállítások révén is támogatja Oroszország háborús erőfeszítéseit. Az észak-koreai vezetés számára az orosz agresszió támogatása ideológiai szolidaritás kifejezése is: a Nyugattal szemben álló autoriter blokkok összefogása a közös ellenség, a demokratikus világ ellen.

Kína és Észak-Korea tehát saját rendszerük védelme és ideológiájuk terjesztése érdekében közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak Oroszország agressziójához, ezzel súlyosan veszélyeztetve a nemzetközi jogot, a békét és a globális stabilitást.

Irán szerepe az autoriter agresszió támogatásában

Irán a modern világ egyik legszélsőségesebb, totalitárius diktatúrája, amely az iszlám fundamentalizmus radikális formájára, az ún. iszlamofasizmusra építi hatalmát. Az 1979-es iszlám forradalom óta az országot egy szűk vallási elit, az ajatollahok uralják, élükön a legfőbb vezetővel, Ali Khameneivel. A hatalmat nem demokratikus választások, hanem vallási és politikai lojalitás alapján szervezik meg, miközben a lakosság túlnyomó többsége szabadságra, politikai és társadalmi reformokra vágyik, amit a rezsim könyörtelenül elfojt.

Az iráni vezetés nem csupán saját népét tartja brutális elnyomás alatt, hanem a nemzetközi porondon is aktívan törekszik saját ideológiájának és befolyásának kiterjesztésére. Irán a világ egyik legfőbb állami terrorizmus-exportőre: katonai, pénzügyi és logisztikai támogatást nyújt számos szélsőséges, terrorista szervezetnek, köztük a Hezbollahnak, a Hamasznak, a jemeni húsziknak és más közel-keleti milíciáknak. Ezek a csoportok nem csupán regionális, hanem globális instabilitást is keltenek, közvetlen fenyegetést jelentve Izrael, a Perzsa-öböl országai, valamint a Nyugat számára.

Irán rendszeresen alkalmazza a "proxy háborúk" stratégiáját: közvetlen katonai beavatkozás helyett helyi szövetségesein keresztül folytatja agresszív külpolitikáját. Ez a módszer különösen veszélyes a Közel-Kelet törékeny biztonsági egyensúlyára nézve, miközben az iráni befolyás fokozatosan destabilizálja Libanont, Szíriát, Irakot, Jement és más térségeket.

Az iráni rezsim atomprogramja és ballisztikusrakéta-fejlesztése közvetlen egzisztenciális fenyegetést jelent nemcsak Izraelre, hanem a teljes globális stabilitásra nézve is. Irán többször nyíltan hangoztatta célját Izrael megsemmisítésére — ezt Mahmúd Ahmadinezsád elnök korábbi kijelentései egyértelműen bizonyítják. Az iráni nukleáris program az ENSZ-határozatok és több nemzetközi egyezmény megsértésével zajlik, miközben Teherán következetesen kijátssza a nemzetközi ellenőrzéseket.

Az iráni ideológia mély hasonlóságot mutat a klasszikus fasizmussal:

• Vezérkultusz (Ali Khamenei abszolút hatalma)

• Mártíromság kultusza (az öngyilkos merényletek, a „mártírok” ünneplése)

• Totalitárius ideológia (egyetlen vallási doktrína uralma, szabadságjogok teljes megtagadása)

• Antiszemitizmus (Izrael megsemmisítésének célja, a „világzsidóság” elleni gyűlöletkeltés)

• Modernitás elutasítása, kivéve a haditechnológiát

• Az intellektuális élet, a művészetek, a nők jogainak megvetése és elnyomása

A politikai elemzők joggal nevezték az iráni rendszert az iszlamofasizmus egyik legtisztább formájának, amely sok tekintetben közvetlen ideológiai rokonságban állt a náci Németországgal, beleértve a zsidógyűlöletet, a vezérimádatot, és a totális állam eszméjét.

Az iráni rezsim kegyetlensége saját lakossága felé is példa nélküli: az elmúlt négy évtizedben tömeges kivégzések, kínzások, politikai foglyok százezrei, tömeges tüntetések vérbe fojtása, az ellenzék teljes felszámolása, és több mint hatmillió iráni emigrációba kényszerítése jellemzi a rendszert. Az iráni női jogok semmibe vétele, a kötelező vallási előírások brutális kikényszerítése az iráni társadalom egyik legfájóbb sebeként tűnik fel.

Irán emellett szoros szövetséget ápol Oroszországgal. A két rendszer közös vonása az autoriter uralom, a demokrácia nyílt elutasítása és a nyugati világrend aláásása. Teherán aktívan támogatja az orosz agressziót: drónok, rakéták és más haditechnológia formájában nyújt segítséget Oroszország Ukrajna elleni háborújához. Mindkét állam következetesen alkalmazza a terrorista módszereket: civil célpontok elleni csapások, az emberi élet szisztematikus semmibevétele, a félelemkeltés módszere jellemzi hadviselésüket.

A jelenlegi iráni rezsim fennmaradása nemcsak a Közel-Keletet, hanem a világ békéjét is fenyegeti. Ahogy Izrael elnöke, Isaac Herzog fogalmazott: „Izrael nemcsak saját létét és polgárait védi, hanem a Közel-Keletet, az emberiséget és a világbékét.” A Nyugat részéről sürgető, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács korábbi határozatait aktiválva korlátozza Irán nukleáris programját, és világosan állást foglaljon a totalitárius iszlamofasiszta rendszerrel szemben.

Irán tehát nem csupán egy regionális fenyegetés: az iszlamista fasizmus globális ideológiai bázisa, amely a 21. században az egyik legsúlyosabb fenyegetést jelenti a szabad világ számára.

Irán és az iszlám fasizmus

Irán különösen fontos szereplő az iszlamofasizmus színterén. Az iráni rezsim egy vallási diktatúra, amely az iszlám vallási dogmákat összekapcsolja az autoriter politikai elnyomással. Az ország nem csupán belső elnyomó rendszer, hanem aktív terrorista-exportőr, amely támogatja a Közel-Keleten számos fegyveres csoportot, mint például a Hezbollah és a Hamasz. Ez a támogatás az iráni nukleáris program árnyékában különösen veszélyes, mivel egy atomfegyverrel rendelkező, radikális ideológiát valló rezsim destabilizáló tényező lehet a régióban és világszerte.

Az iszlamofasizmus ideológiai és történelmi háttere

Sok politikai elemző az iszlamofasizmust olyan ideológiának tartják, amely számos ponton párhuzamba állítható a 20. század totalitárius rendszereivel, mint a náci vagy a fasizmus. Mindkettő központi eleme az intolerancia, a diktatórikus hatalom, az erőszak alkalmazása és a társadalom egy szűk csoport általi irányítása. Az iszlamofasizmus esetében az iszlám vallás szimbólumai és dogmái kerülnek politikai eszközzé, amelynek célja a globalizált világ rendszereinek felszámolása és az egyéni szabadságjogok megsemmisítése.

Irán hatása a Közel-Keletre és a világra

Az iráni főváros, Teherán belvárosában, a Palesztina téren egy hatalmas digitális óra áll, amely szimbolikusan számolja vissza a napokat Izrael tervezett megsemmisítéséig, amelyet 2040-re időzítettek. Ez az óra nem csupán propagandaeszköz: jól tükrözi Irán nyíltan vállalt geopolitikai célját. Irán legfelsőbb vezetője, Ali Khamenei ajatollah 2015-ben kijelentette, hogy Izraelnek kevesebb mint 25 éve van hátra. A visszaszámláló órát 2017-ben állították fel, és azóta is a teheráni rezsim ideológiai és stratégiai szándékát hirdeti a világ felé.

Izrael elpusztítása mára állami doktrína Iránban. Ali Khamenei ajatollah több alkalommal kijelentette, hogy Izrael egy „rákos daganat”, amelyet örökre ki kell irtani. Ezek a kijelentések különösen felerősödtek a Hamász 2023-as támadása után, amikor a Hamász terrorkommandói behatoltak Dél-Izraelbe, válogatás nélkül gyilkoltak, civileket mészároltak le, nőket erőszakoltak meg, gyerekeket hurcoltak el. Irán nyíltan támogatta és dicsőítette ezt a brutális akciót, ismét hangsúlyozva a cionista állam megsemmisítésére irányuló szándékát.

Irán évek óta azon dolgozik, hogy saját nukleáris fegyvereivel megerősítse hegemóniáját a térségben. Egy esetleges atomfegyver birtoklása nemcsak a közel-keleti erőviszonyokat borítaná fel, de végső soron a rezsim fanatikus vágyát szolgálhatná: Izrael elpusztítását. Az Izraellel folytatott nukleáris vita többször is a háború szélére sodorta a két országot, és továbbra is az egyik legnagyobb globális biztonsági kockázatot jelenti.

Irán destruktív tevékenysége nem korlátozódik a nukleáris programra. Régóta célzott stratégiát folytat a térségben működő iszlám fundamentalista és terrorista szervezetek létrehozásában, támogatásában és finanszírozásában. Közvetlenül vagy proxyszervezeteken keresztül támogatja a síita Hezbollahot Libanonban, a szunnita Hamászt és az Iszlám Dzsihádot Gázában, a húszi lázadókat Jemenben, valamint különböző síita milíciákat Irakban és Szíriában. Ezek a csoportok nemcsak saját országuk stabilitását ássák alá, de gyakran közvetlenül veszélyeztetik Izraelt, Szaúd-Arábiát, az Öböl-menti országokat, sőt, az európai és amerikai érdekeket is.

A szíriai polgárháborúban Irán közvetlen katonai beavatkozása, valamint az általa irányított síita milíciák bevetése döntő szerepet játszott abban, hogy a véres konfliktus évekig elhúzódott, százezrek életét követelve, milliókat kényszerítve menekülésre, és destabilizálva Európát is a menekültválságon keresztül. Jemenben a húszi lázadók iráni támogatása révén a konfliktus mára súlyos humanitárius katasztrófává vált, miközben veszélyezteti a világ egyik legforgalmasabb tengeri kereskedelmi útvonalát a Vörös-tengeren. Irakban Irán befolyása áthatja az állam működését, és akadályozza az ország politikai konszolidációját.

Iránban a rezsim már az 1979-es iszlám forradalom óta rendszeresen a legfiatalabb generációk agymosásával alapozza meg ideológiai céljait. Az óvodákban, iskolákban és állami médiában következetesen nevelik az Izrael-ellenes gyűlöletet és a Nyugat elleni ellenségképet. A társadalom azonban nem egységesen követi a rezsim gyűlöletpropagandáját. Egyre több iráni küzd a mindennapi túlélésért, gazdasági nyomorral és elnyomással szembesülve. Az iráni lakosság egy jelentős része gyanakodva figyeli, hogyan költ a vezetés dollármilliárdokat a Hamászra, a Hezbollahra, a húszikra, a különböző milíciákra és a katonai fellendülésre, miközben saját életkörülményeik egyre romlanak.

Irán destruktív politikája mára messze túlnyúlik a Közel-Keleten, és a nemzetközi békére és biztonságra is komoly fenyegetést jelent. A teheráni rezsim által támogatott globális terrorhálózat — terrortámadások, kibertámadások, fegyvercsempészet és politikai destabilizáció révén — folyamatosan próbálja kiterjeszteni befolyását, miközben a radikális ideológia exportálása révén további szélsőséges csoportokat inspirál.

Ezért a nemzetközi közösség számára elengedhetetlen, hogy következetes, szigorú ellenőrzési mechanizmusokat alkalmazzon, hatékony diplomáciai és gazdasági nyomást gyakoroljon Teheránra. A nukleáris programmal kapcsolatos szerződések betartatása mellett fel kell számolni az iráni proxy-hálózatok működését is, amelyek ma a világ egyik legösszetettebb és legveszélyesebb terror-infrastruktúráját alkotják.

Az iszlamofasizmus Hitchens-i értelmezése – egy totalitárius eszme öröksége

„Halál az értelemre! Éljen a halál!” – e szavakat nem iszlamista, hanem Gonzalo Queipo de Llano, a spanyol Franco-rezsim hírhedt tábornoka kiáltotta. Mégis, Christopher Hitchens szerint ez a mondat tökéletesen illeszkedik az iszlamista dzsihádizmus eszméihez is, hiszen mindkét totalitárius ideológia alapja az irracionalizmus kultusza, a halál dicsőítése, az intellektus megvetése és a múlt iránti mitikus nosztalgia.

2007-es esszéjében Hitchens amellett érvel, hogy az iszlám radikalizmus – különösen az al-Kaida és a hasonló csoportok ideológiája – nem csupán vallási fundamentalizmus, hanem egy új típusú fasizmus, amely „szent háborús” keretben, de a 20. századi totalitarizmusok (náci és bolsevik diktatúrák) sémáit követi.

A főbb párhuzamok Hitchens szerint:

• Erőszakfetisizmus és halálkultusz: Mindkét rendszer a fizikai pusztítást, a mártíromságot és az önfeláldozást dicsőíti. Öngyilkos merényletek, kivégzések és nyilvános megfélemlítések egyaránt a hatalom eszközei.

• A modernitás kettős viszonya: Bár a modern szekularizált világrenddel szembenállnak, az informatikai és katonai technológiákat (pl. internet, robbanószerek, médiaeszközök) gátlástalanul használják céljaik elérésére.

• Múltba forduló nosztalgia: A kalifátus eszményének újjáélesztése hasonló ahhoz, ahogyan a nácik a germán múltat vagy Mussolini a Római Birodalmat próbálta újrateremteni. Ezek hamis történelemszemléletre épülő ideológiák, amelyek a megaláztatás és a bosszú vágyából táplálkoznak.

• Nőgyűlölet és szexuális elnyomás: Az iszlám fundamentalizmus szélsőséges patriarchális értékrendje a fasizmus nőellenes és „nőietlenítő” retorikájához hasonlítható: a nők alávetése, a „szexuális devianciák” üldözése, a női test kontrollja központi elem.

• Könyvégetés, kultúraellenesség: A dzsihádista mozgalmak – akárcsak a fasizmus – szisztematikusan támadják a művészeteket, könyvtárakat rombolnak le, szobrokat, történelmi emlékeket pusztítanak el, amint az ISIS esetében is láttuk.

• Zsidóellenesség és antiszemita összeesküvés-elméletek: A nácik fajelméletéhez hasonlóan az iszlamista szélsőségesek is démonizálják a zsidóságot, összeesküvés-elméletekkel fűszerezve. Hitchens megemlíti, hogy sok radikális muszlim vezető szimpatizált a náci ideológiával (pl. a jeruzsálemi főmufti).

• Vezérkultusz és „egy könyv” dogmája: Mindkét ideológia egy karizmatikus vezető köré épül (Hitler, bin Laden), és egyetlen, „szent” szövegre hivatkozik mindenben (Mein Kampf, Korán szélsőséges értelmezése).

Hitchens szerint e hasonlóságok nem véletlenek, hanem rendszerszintű párhuzamok, amelyek alapján a „iszlamofasizmus” kifejezés nem csupán publicisztikai túlzás, hanem analitikus pontosság.

Fontosnak tartja azonban kiemelni, hogy ezek a mozgalmak végső soron önpusztító természetűek: jobban gyűlölik az engedékenységet, mint a vereséget, és képesek saját társadalmukat is feláldozni a „tiszta hit” nevében. Ez – bár félelmetes – egyúttal reményt is jelent: hogy hosszú távon saját szélsőségük és dogmatizmusuk okozhatja bukásukat.

Christopher Hitchens írásai – szenvedélyes intellektussal és erkölcsi határozottsággal – figyelmeztetnek minket arra, hogy ne bagatellizáljuk az új totalitarizmusokat, még ha azok vallási köntösben is jelennek meg. Az iszlamofasizmus nem „idegen” a modern történelemtől, hanem annak egy új, veszedelmes mutációja.

Izrael önvédelmi joga

Izrael, mint a Közel-Kelet egyedüli demokratikus állama, egyben a világ egyik legveszélyeztetettebb országaként kénytelen szembenézni folyamatos biztonsági fenyegetésekkel. Fennállása óta a létezéséért vívott küzdelem jellemzi: államalapítása óta számos hagyományos háború, intifáda, terrortámadás, rakétazápor és gyűlöletkampány célpontja. Az ország biztonsági fenyegetéseinek túlnyomó része nem konvencionális hadseregek, hanem proxy hadviselést folytató terrorszervezetek és szélsőséges állami szereplők oldaláról érkezik. Ebben a helyzetben Izrael önvédelmi joga nem csupán legitim, hanem elengedhetetlen létezésének biztosítása szempontjából.

Az önvédelem, mint alapvető nemzetközi jog

Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya (ENSZ Alapokmány, 51. cikk) egyértelműen kimondja, hogy minden államnak joga van az önvédelemre fegyveres támadás esetén. Izrael tehát a nemzetközi jog legfőbb normáira hivatkozhat, amikor katonai eszközöket alkalmaz a biztonságát fenyegető veszélyek elhárítása érdekében. Ez a jog nem függ a támadó fél kilététől: ugyanúgy alkalmazható, ha a fenyegetés államoktól, mint Irán, vagy nem-állami szereplőktől, például a Hamász, a Hezbollah vagy az Iszlám Dzsihád terrorszervezeteitől érkezik.

Herzog izraeli elnök szavai – miszerint „Izraelnek joga van harcolni a túléléséért és megvédeni állampolgárait” – nemcsak politikai nyilatkozat, hanem pontos jogi és morális megfogalmazása az állam szuverén jogainak. A világ bármely más állama hasonló körülmények között ugyanígy járna el: a polgárai biztonsága minden kormány elsődleges kötelessége.

Az izraeli fenyegetettség forrásai

Izrael biztonságát többszintű fenyegetések érik:

1. Állami fenyegetések: Irán nyíltan deklarált célja Izrael elpusztítása. Irán nukleáris programja, ballisztikus rakétafejlesztései, valamint a regionális proxy-hadseregek (Hezbollah, Hamasz, Húszik) finanszírozása közvetlen egzisztenciális fenyegetést jelentenek.

2. Terrorista csoportok: A Hamász és az Iszlám Dzsihád Gázából folyamatosan indít rakétatámadásokat izraeli civil célpontok ellen. A Hezbollah Libanonból fenyegeti Izrael északi határait több mint százezer rakétával és jelentős földi csapatképességekkel.

3. Politikai-ideológiai fenyegetés: Számos iszlám fundamentalista mozgalom világnézete szerint Izrael puszta létezése is "bűn". Ezek a szervezetek (beleértve az ISIS-t és al-Kaidát is) a zsidó állam elpusztítását tekintik céljuknak.

4. Információs és kibertámadások: Izrael folyamatos célpontja kibertámadásoknak, dezinformációs kampányoknak, antiszemita propagandának, amely globális bojkott- és delegitimációs mozgalmakban is testet ölt (BDS-mozgalom).

Az önvédelem gyakorlati megvalósulása

Izrael önvédelmi lépései – például a Vaskupola rakétavédelmi rendszer működtetése, a hírszerzési előretolt védelem, a célzott terrorellenes akciók – mind az állampolgárok életének védelmét szolgálják. A hadműveletek során Izrael – a nemzetközi jog előírásainak megfelelően – rendszerint figyelmeztető lépéseket is tesz (például SMS-ek, szórólapok, "kopogtató rakéták"), hogy minimalizálja a civil áldozatok számát, noha az ellenséges terrorszervezetek gyakran szándékosan civilek közé telepítik rakétáikat és hadállásaikat.

Fontos hangsúlyozni, hogy a Hamász, Hezbollah és más terrorszervezetek módszeresen megsértik a nemzetközi humanitárius jogot, amikor civil infrastruktúrát katonai célokra használnak, és amikor saját civil lakosságukat élő pajzsként alkalmazzák.

Izrael stabilitása regionális és globális érdek

Izrael biztonsága messze túlmutat önmagán. Az ország stabilitása alapvető a Közel-Kelet már így is törékeny egyensúlyában. Ha Izrael biztonsága megrendülne, az dominóhatást indítana el az egész térségben, és katasztrofális következményekkel járhatna nemcsak a közel-keleti országok, hanem Európa és a globális gazdaság számára is.

Izrael önvédelme egyben része a globális terrorizmus elleni küzdelemnek is: az a világ egyik legfontosabb hírszerzési, terrorelhárító és kiberbiztonsági központja, amely gyakran nyújt létfontosságú információkat nyugati szövetségeseinek a nemzetközi dzsihádista hálózatok működéséről.

Morális kötelesség

Az önvédelem nem csupán jog, hanem morális kötelesség is. Egy demokratikus állam, amelynek állampolgárai között zsidók, muzulmánok, keresztények, drúzok, beduinok és más kisebbségek élnek együtt, nem teheti meg, hogy tétlenül nézi polgárai életének fenyegetettségét. A folyamatos rakétatámadások, az öngyilkos merényletek, a túszejtések, az antiszemita uszítások mind közvetlenül fenyegetik az izraeli emberek mindennapi életét. Ezzel szemben fellépni nem agresszió, hanem az alapvető emberi jogok védelme.

Következtetés 

Az iszlamofasizmus jelensége az iszlám fundamentalizmus szélsőséges, totalitárius formáját jelenti, amelyben vallási dogmák keverednek politikai hatalmi törekvésekkel, autoriter diktatúrával, antiszemitizmussal, valamint a demokrácia, a nyugati civilizáció és minden "hitetlen" elleni nyílt gyűlölettel. Ez a világkép nem csupán a saját társadalmaik elnyomásán keresztül fejti ki romboló hatását, hanem globális fenyegetéssé vált, amely destabilizálja a nemzetközi biztonsági rendszert is. Alapját olyan fanatikus ideológiák képezik, amelyek a vallás nevében a világi jogrendet, az egyéni szabadságjogokat, a nők és kisebbségek jogait teljes mértékben tagadják. Céljuk egy teokratikus világuralom, ahol a politikai vezetés, a jog és a mindennapi élet szigorúan vallási dogmákra épül. Ezt az ideológiát olyan szervezetek képviselik, mint az al-Kaida, az ISIS, a Boko Haram, a Hamász, a Hezbollah, valamint állami szinten Irán, amely állami doktrínává emelte az iszlám radikalizmust. Az iszlamofasizmus terjedését tovább súlyosbítja, hogy több autoriter állam – elsősorban Irán és Oroszország – geopolitikai eszközként használja a szélsőséges iszlám csoportokat. Irán a síita iszlamista forradalom exportját tekinti állami küldetésének. Anyagi, katonai és ideológiai támogatásban részesíti a Hezbollahot, a Húszikat, a Hamászt, valamint számos síita milíciát Irakban és Szíriában. Ezek a csoportok destabilizálják a Közel-Keletet, és közvetett eszközei Teherán terjeszkedő hatalmi törekvéseinek. Oroszország részben saját befolyását építi ezekkel a konfliktusokkal összefonódva, miközben a nyugati demokráciák destabilizálásában is érdekelt. Képes akár együttműködni az iszlamista erőkkel a közös ellenség, a nyugat meggyengítése érdekében. Ez a veszélyes szövetségi rendszer létrehozott egy olyan instabil nemzetközi helyzetet, amely a demokráciák egységes fellépése nélkül könnyen eszkalálódhat globális konfliktussá. Az iszlamofasizmus elleni harc nem korlátozódhat pusztán a katonai eszközökre. Több szinten jelentkezik: a katonai dimenzióban a terrorszervezetek elleni célzott műveletek elengedhetetlenek a közvetlen fenyegetések felszámolásához, ezen a téren a hírszerzési együttműködés, a terrorelhárítás és a precíziós katonai fellépés kulcsszerepű. Az ideológiai dimenzióban az iszlamofasizmus eszméje elleni hatékony fellépés megköveteli az oktatás, a szólásszabadság, a vallási pluralizmus és a demokratikus értékek globális védelmét. A radikalizáció elleni küzdelemhez szükség van arra, hogy alternatív, mérsékelt vallási narratívák is teret kapjanak. A politikai és diplomáciai dimenzióban az autoriter támogató államokkal – Iránnal, Oroszországgal és másokkal – szembeni szankciós politika, diplomáciai nyomásgyakorlás, nemzetközi elszigetelés szintén a hosszú távú biztonság kulcsa. Emellett támogatni kell a demokratikus ellenzékeket ezekben az országokban. A gazdasági dimenzióban a terrorizmus finanszírozásának felszámolása, a pénzügyi hálózatok feltérképezése és szankcionálása kulcsszerepet játszik a szélsőséges mozgalmak gyengítésében. Az iszlamofasizmus fenyegetése világméretű probléma, amelyre csakis egységes, nemzetközi válasz adható. Az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, valamint a nyugati szövetségi rendszerek mind kulcsszerepet játszanak abban, hogy összehangoltan lépjenek fel a szélsőséges ideológiákkal szemben. Ennek a harcnak nemcsak a Nyugat érdekeit, hanem a világ minden békés polgárának biztonságát kell szolgálnia. Ha a demokratikus világ nem képes egységesen fellépni ezekkel az eszmékkel és a mögöttük álló autoriter hatalmakkal szemben, akkor hosszú távon az egész nemzetközi rend kerülhet veszélybe. Az iszlamofasizmus elleni küzdelem végső tétje a szabadság, az emberi méltóság és a jogállamiság fennmaradása. Ez nem pusztán biztonsági kérdés, hanem civilizációs küzdelem is, amelyben a demokrácia védelme erkölcsi kötelesség.

-000-

Magyarország történelme a XIX. és XX. században egyaránt súlyos terheket hordozott magában a gyűlölet, az előítéletek és a kirekesztés vonatkozásában, amelyekre mindmáig nem történt meg az őszinte, mélyreható szembenézés. A múlt árnyai nem tűntek el: jelenlétük ma is kitapintható közbeszédünkben, politikai diskurzusainkban és intézményeink működésében. A múlt azonban nem pusztán történelem hanem egy olyan örökség, amely ma is meghatározza társadalmi és politikai viszonyainkat, és amely ellen mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk és amelynek feldolgozása közös erkölcsi és történelmi felelősségünk.

A XIX. században a nemzetiségi feszültségek és az antiszemitizmus egyre nyíltabbá vált Magyarországon. Istóczy Győző, az első nyíltan antiszemita politikusként ismert, tevékenységével és nyilvános megnyilvánulásaival hozzájárult a társadalmi megosztottság mélyüléséhez és az előítéletek megerősödéséhez. Ugyancsak ebben az időszakban zajlott le a Tiszaeszlári per, amelynek központjában a fiatal Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése állt, és amely az antiszemita uszítás szimbólumává vált. Ez a per széles körű hisztériát és gyűlöletet szült, tovább mélyítve a zsidó közösséggel szembeni előítéleteket.

A magyarországi antiszemitizmus egyik legszélsőségesebb és legprimitívebb megnyilvánulása a vérvád fogalma volt, amely a Tiszaeszlári perben (1882–1883) csúcsosodott ki. A vérvád egy évszázadokon át visszatérő, hamis vád volt, amely szerint a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak meg, és vérüket rituális célokra, elsősorban a húsvéti pészah kovásztalan kenyéréhez (macesz vagy mácah) használják fel. Ez a vád nem csupán súlyos rágalom, hanem az emberi gyűlölet és félelem egyik legsötétebb megnyilvánulása.

Ez a primitív babona és gyűlölet abból fakadt, hogy az antiszemita körök szinte egyáltalán nem ismerték a zsidó vallás tanításait és a Bibliát. Pedig a Mózes törvénykönyvében világosan meg van tiltva a vér fogyasztása:

"Csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed; mert a vér, az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed! Meg ne egyed azt, a földre öntsd azt, mint a vizet." (Mózes III. könyve, 17:10–14).

Ez az előírás egyértelműen kizárja bármiféle vérhasználatot rituális célokra, sőt a vér az élet szimbóluma, amelynek tilos a fogyasztása. Az Újszövetség apostolai is megerősítették ezt a tiltást, amely a keresztények számára is kötelező volt, így az antiszemita vádak nemcsak a zsidó vallás szellemével, hanem a keresztény tanítással is ellentétesek.

A Tiszaeszlári per (1882–83) különösen élesen mutatta meg, milyen mértékben épült be a vérvád és a zsidóellenesség a közgondolkodásba. A Solymosi Eszter eltűnése körüli konstruált rituális gyilkossági vád nem csupán a vidéki közvéleményt, hanem az egész országot felkavarta, és alapot adott az antiszemita politikai mozgalmak megerősödéséhez

Ugyanebben a korszakban, a nemzetiségi feszültségek kezelésére született meg a lex Apponyi (1907), amely a nemzetiségi iskolákban a magyar nyelv oktatását tette kötelezővé. Ez a törvény nem az antiszemitizmus megerősítését célozta, hanem a nemzetiségek asszimilációját, az egységes nemzeti identitás kialakítását. Az intézkedés azonban erős nemzetiségi ellenállást váltott ki, ami visszaütött: a nemzetiségi közösségekben felerősödtek a helyi és etnikai identitások, és nőtt a társadalmi feszültség, ami tovább növelte a megosztottságot Magyarországon.

Ezek a folyamatok, a gyűlölet és az előítéletek különböző formái együtt határozták meg a XX. század magyar társadalmát, amelynek legsötétebb időszaka a második világháború volt, amikor a magyar politikai elit döntései és a társadalom széles rétegeinek együttműködése következtében félmillió magyar állampolgárt deportáltak megsemmisítő táborokba.

*

Ez a XIX. századi gyűlölet és megosztottság megágyazott a XX. század elején kibontakozó még sötétebb korszaknak. Prohászka Ottokár, Szabó Dezső és az antiszemitizmus ideológiai megalapozása a két világháború között

A Horthy-korszak hivatalos ideológiáját jelentős mértékben formálta a katolikus egyház két markáns alakja: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bangha Béla jezsuita szerzetes. Prohászka különösen nagy hatást gyakorolt nemcsak kortársaira, hanem az 1930-as, 1940-es évek szélsőjobboldali ideológiájára is. A „hungarizmus” szó megalkotójaként ő fektette le annak kulturális és erkölcsi alapjait, amelyeket Szálasi Ferenc majd politikai rendszerré formált.

Prohászka 1920-ban megszavazta az úgynevezett numerus clausus-t, Európa első fajvédő törvényét, amely a zsidó hallgatók egyetemi részvételét korlátozta. Egyik leghírhedtebb írásában, a Pro juventute catholica (1918. május 26.) című beszédében így fogalmazott: „Hogy a zsidóság micsoda, azt a szociális téren, az erkölcs terén látjuk s utáljuk. […] A zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagyrészét a koldusbotra juttatta.”

Ez a retorika szinte szó szerint visszaköszön a Szálasi-féle hungarista programban, és a 20. század második felében – sőt még a rendszerváltás után is – visszatérő hivatkozási ponttá vált a szélsőjobboldalon.

Szabó Dezső, akit sokan a konzervatív radikalizmus szószólójaként ismernek, szintén meghatározó ideológiai szerepet töltött be a korszakban. Elsodort falu (1919) című regénye a Horthy-korszak egyik legnagyobb hatású szépirodalmi-ideológiai műve lett, melyben a háborús vereséget egyértelműen a „hátországban ügyeskedő zsidóság” számlájára írta. Szabó Dezső különbséget tett ugyan a „keresztény magyarság” és a „versenyképes idegenek” között, de ezek a különbségek valójában egy etnikai és kulturális hierarchia részévé váltak: „Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben... Német, szláv és zsidó magyaroké. […] Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása – s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel.”

Szabó különösen veszélyesnek tartotta az asszimilált zsidóság kulturális és gazdasági térfoglalását: „A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist.”

Ez az ideológia nem csupán a társadalmi elégedetlenséget csatornázta át etnicista narratívákba, hanem hosszú távon a zsidóság mint bűnbak intézményesítését is szolgálta. Az antikapitalista és kulturális antiszemitizmus elemei egyszerre jelentek meg, és ezzel megteremtették annak a közgondolkodásnak az alapját, amely a numerus clausus-tól elvezetett a deportálásokig.

Gömbös Gyula politikai pályája és ideológiája jelentős mértékben hozzájárult a fajvédő gondolkodás intézményesüléséhez Magyarországon. Már az 1920-as évek elején a Fajvédő Párt egyik alapítójaként hirdette a magyar nemzet "faji egységének" védelmét, amely a zsidóság kulturális és gazdasági befolyásának korlátozására irányult. Miniszterelnökként (1932–1936) is törekedett a korporatív, tekintélyelvű állammodell kiépítésére, és programjában – bár óvatosabb retorikával – továbbvitte a zsidóellenes elemeket. Politikájában a fajvédelem és a nemzeti homogenitás eszméje a társadalmi reformok ürügyéül is szolgált, megalapozva ezzel a későbbi zsidótörvények társadalmi és politikai elfogadottságát. Gömbös Gyula külpolitikai orientációja is tükrözte fajvédő ideológiáját: nyílt szimpátiával viseltetett a korabeli fasiszta rendszerek iránt. Miniszterelnöksége idején többször találkozott Benito Mussolinivel, akit követendő példaként állított a magyar politika elé. 1933-ban, Adolf Hitler hatalomra kerülése után, Gömbös Berlinbe is látogatott, és támogató nyilatkozatokat tett a nemzetiszocialista Németországról. Bár pragmatikus megfontolások is vezették – külpolitikai támaszt keresve a revíziós célokhoz –, ezek a gesztusok egyúttal ideológiai közelségét is jelezték a fasiszta és náci rendszerekhez. A magyar fajvédő politika nem elszigetelt jelenség volt, hanem szervesen illeszkedett a korabeli Európa radikalizálódó, autoriter tendenciáihoz.

Gömbös Gyula 1932-ben miniszterelnökként hirdette meg a Nemzeti Munkatervet, amely egy 95 pontból álló program volt. Célja a magyar társadalom és gazdaság „újjászervezése” volt a korporatív, erősen államvezérelt modell alapján, az olasz fasizmus mintájára. A tervben szerepelt a munkásság és a tőke „összebékítése”, a földbirtokreform, a gazdasági önellátás erősítése, az állami beavatkozás fokozása, és a keresztény-nemzeti értékek kiemelése.

A 95 pont a rendszer minden szintjét átfogó reformokat ígért – oktatás, igazságszolgáltatás, közigazgatás, hadsereg és gazdaság terén. A program ugyanakkor nemzetközi elszigeteltség helyett revíziós külpolitikát, és Németországgal, valamint Olaszországgal való szorosabb kapcsolatot is szorgalmazott.

Bár sok elképzelés papíron maradt, a Nemzeti Munkaterv tükrözte Gömbös autoriter és fajvédő politikai irányvonalát, valamint törekvését egy egységes, központosított „új rend” megvalósítására

Gömbös halála 1936-ban megszakította ugyan a fajvédő politika egyenes ívű folytatását, ám eszméi és politikai öröksége tovább éltek, és hozzájárultak ahhoz a szellemi és jogi környezethez, amely a későbbi zsidótörvények elfogadását lehetővé tette. A fajvédelem retorikája így – személye nélkül is – a politikai diskurzus részévé vált.

Az antiszemitizmus társadalmi beágyazottsága – történelmi hagyomány és jelenkori továbbélése

A két világháború közötti magyar politikai és vallási elit által terjesztett antiszemita és nacionalista eszmeáramlatok nem pusztán ideológiai konstrukciók voltak, hanem társadalmi fogadókészségre találtak – különösen a gazdasági és szociális válságok sújtotta, alulinformált, félig vagy alig művelt tömegek körében. A nemzeti sérelmekre, Trianonra, a társadalmi mobilitás elmaradására és a háborús veszteségekre adott válaszok között az antiszemitizmus egyfajta leegyszerűsítő bűnbakképző mechanizmusként funkcionált.

Ez a mintázat a mai magyar társadalomban is visszaköszön. Az antiszemitizmus – különösen, amikor "rejtettebb", kulturális formákban jelenik meg – újra és újra mozgósítható politikai eszközzé válik, különösen azokban a társadalmi csoportokban, ahol a történelmi ismeretek hiányosak, a kritikus gondolkodás nem kap megfelelő teret, és a politikai propaganda átveszi az ismeretközvetítés szerepét.

Az ezredforduló utáni közbeszédben Prohászka, Szabó Dezső, Tormay Cécile és Wass Albert kultusza nemcsak irodalmi vagy vallási rehabilitációként jelent meg, hanem tudatos eszmei újraértelmezésként is, amely sokszor alapjául szolgált a nacionalista és kirekesztő politikai diskurzusnak. A "keresztény magyar nemzet" eszméjének kizáró logikája újra hangsúlyt kapott, és a zsidóság mellett más kisebbségek (romák, menekültek, melegek) is a bűnbaképzés céltábláivá váltak.

Ez a jelenség különösen aggasztó, mert azt mutatja: a társadalmi immunrendszer, amely képes lenne felismerni és elutasítani az autoriter és kirekesztő ideológiákat, meggyengült. Az oktatás, a közbeszéd színvonala, a történelmi emlékezet pluralitása mind kulcsfontosságú lenne ezzel szemben – ám ezek többnyire nem kapnak prioritást a közpolitikai térben.

A jelenség tehát nem csupán történelmi emlékezetpolitikai kérdés, hanem aktuális társadalmi veszélyforrás is, amely újra és újra képes destabilizálni a demokratikus értékrendet, relativizálni a múlt bűneit, és szalonképessé tenni olyan eszméket, amelyek már egyszer tragikus következményekhez vezettek.

*

A II. világháború idején , amikor Magyarország a háborúba önkéntesen lépett be, a tragédia mélységei csak fokozódtak. Nem kényszerítette senki az akkori magyar politikai elitet arra, hogy részt vegyen egy ilyen értelmetlen háborúban, de a döntések következményei a magyar társadalomra és különösen a zsidó közösségre nézve katasztrofálisak voltak.

A háború során több mint 300 000 civil, köztük munkaszolgálatosok pusztult el, és a deportálások során a magyar csendőrség és közigazgatás aktív részvételével félmillió magyar állampolgárt hurcoltak el a megsemmisítő táborokba. Edmund Veesenmayer, a nürnbergi per egyik vádlottja, világosan kimondta: a németek nem tudták volna ilyen gyorsan végrehajtani a deportálásokat a magyar hatóságok támogatása nélkül. Eichmann pedig szintén beszámolt arról, hogy a magyar csendőrök embertelen módon hajtották a zsidókat a vagonokba.

Ez a történelmi tény, amely az emberiesség egyik legsötétebb fejezete, nem csupán múlt, hanem figyelmeztetés és tanulság is. Az 1990-es években sajnálatos módon ismét megjelentek a nyílt antiszemita hangok, Csurka István, Csoóri Sándor, Kunszabó Ferenc és mások révén, amelyek tovább mérgezték a közbeszédet és újraélesztették a gyűlöletet. Volt olyan vezető politikus 2006-ban, aki nyilvános beszédében Hitlerre hivatkozott következmények nélkül. Manapság pedig egy magát felelős politikusnak valló ember a nyilas Padányi Viktor gondolatait vette bele a beszédébe, ezzel újabb kulturális és erkölcsi határokat lépve át.

A hatalmi történetírás példái – Orbán Viktor beszédei

A rendszerváltás utáni politikai emlékezetkultúra egyik legnagyobb hatású alakítója Orbán Viktor miniszterelnök. Az ő nyilvános megszólalásai világosan jelzik, hogy a Horthy-korszak – és annak ideológiai tartalma – nem csupán történelmi kérdésként, hanem politikai eszközként jelenik meg a mai közbeszédben.

2015. június 16-án, a Nagy Imre újratemetésének 26. évfordulóján tartott beszédében Orbán Viktor kijelentette:

„Magyarország nem volt fasiszta állam. Magyarország nem volt náci állam. Magyarország nem vett részt a háborúban Hitler oldalán. Magyarország áldozat volt.”

Ez a kijelentés nyíltan szembemegy a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 márciusáig szuverén államként működött, és Horthy Miklós regnálása alatt törvénybe iktatták az első fajvédő rendelkezéseket (numerus clausus, zsidótörvények), majd 1941-től hadban állt a Szovjetunió ellen, a náci Németország szövetségeseként. A háborús részvétel tényei, valamint a több mint 400 ezer magyar zsidó 1944-es deportálása magyar állami szervek közreműködésével nem illeszthetők össze az „áldozati szerep” kijelentésével.

2020. június 4-én, a trianoni békediktátum 100. évfordulóján, Orbán Viktor egy másik beszédében a Horthy-rendszer pozitív példájaként utalt a két világháború közötti időszakra:

„A magyar nemzet 1920 után is újra talpra állt, és egy egész világot tudott felépíteni a romokból. Nem volt könnyű, de megcsinálták. Felépítettek egy országot, rendet, gazdaságot, kultúrát.”

Ezzel a miniszterelnök az 1920 utáni Horthy-korszakot példaként állította a nemzet elé, miközben egy szót sem ejtett azokról az autoriter, antiszemita és diszkriminatív politikákról, amelyek az akkori berendezkedést jellemezték. A Horthy-korszak "rendje" és "kultúrája" e beszédben múltfeldolgozás nélküli eszményként jelenik meg.

Ez a retorika szorosan illeszkedik a jelenlegi kormányzat történelemképéhez, amelyben az "áldozat-nemzet" mítosza dominál: a magyar nép mindig csak elszenvedője volt a történelem nagy erőinek (törökök, Habsburgok, nácik, kommunisták, brüsszeliták), de soha nem cselekvőként, felelősként jelenik meg. Ezzel szemben a történelmi tények mást mutatnak – Magyarország többször is aktív szereplője volt saját sorsának alakításában, nem egyszer a rossz oldalon.

A német megszállás áldozatainak emlékműve ezen logika szimbóluma: a kollektív felelősség helyett a kollektív ártatlanságot állítja középpontba. Ez nem pusztán történelmi vitakérdés, hanem a mai magyar állampolgári identitás egyik alapja is lehet – ha kritikátlanul elfogadjuk.

*

A mai Magyarországon a gyűlölet és a gyűlöletbeszéd talajt talál a társadalomban, mert a múltunkat nem dolgoztuk fel őszintén, a jelen valóságát nem értjük, és a jövő iránti felelősségérzet hiányzik. Ez a meg nem oldott örökség újra és újra előtör, és veszélyezteti a társadalmi kohéziót, az emberi méltóságot és a demokratikus értékeket.

A gyűlölet talaján nem épülhet egészséges társadalom. Az egyetlen kiút az őszinte szembenézés a múlttal, a felelősségvállalás és az aktív közös munka a megosztottság, az előítéletek és az emberellenesség felszámolására. Csak így kerülhetjük el, hogy történelmünk legsötétebb árnyai újra megjelenjenek, és csak így építhetünk olyan Magyarországot, amelyben minden ember egyenlő méltósággal és jogokkal élhet.

Miért is írtam mindezt?

Mert mély meggyőződésem, hogy a mai magyar társadalom súlyos erkölcsi és gondolkodásbeli válságban van. Az előítélet, a gyűlölet, az antiszemitizmus, a rasszizmus, az idegengyűlölet ott él a mindennapjainkban – olykor kimondva, de gyakran kimondatlanul, elfojtva, vagy épp tréfának, „véleménynek” álcázva. Ez nemcsak egyéni szinten, hanem társadalmi szinten is jelen van. És ami talán még szomorúbb: sok esetben maga az államhatalom, a politikai vezetés is gerjeszti ezt a gondolkodásmódot.

A magyar társadalom nem nézett őszintén szembe a múltjával. Nem történt meg a történelmi bűnök nyílt, tiszta és kollektív feldolgozása. Nem volt igazi társadalmi párbeszéd arról, hogy mi vezetett a huszadik század tragédiáihoz: a Horthy-korszak kirekesztő politikájához, a numerus clausushoz, a második világháborúban vállalt szerephez, a magyar zsidóság deportálásához, az értelmiség hallgatásához, az általános közönyhöz. És nem történt meg a szembenézés 1956 valódi tanulságaival, vagy épp a Kádár-rendszer erkölcsi áraival sem.

Ahelyett, hogy kimondtuk volna: „Igen, történelmi hibákat követtünk el, mint közösség. És tanulni akarunk belőlük.” – inkább másokat hibáztatunk. Másokban keressük a felelőst: a nagyhatalmakban, a „nemzetközi körülményekben”, az „árulókban”, a „külső ellenségekben”, vagy legrosszabb esetben egész népcsoportokat bélyegzünk meg. Ez a kollektív önfelmentés a legnagyobb tragédiánk. Ennek egyik nyilvánvaló példája az Orbán-kormány által emelt, félrevezető és sok szempontból hazug emlékmű, amely nem az őszinte múltfeltárást szolgálja, hanem a történelem torzításával próbálja igazolni a jelenlegi politikai narratívát. Ezzel nem a nemzeti egységet erősítik, hanem tovább mélyítik a megosztottságot, és elhallgatják a valódi bűnöket és felelősségeket.

Pedig lenne mire tanulnunk. A második világháború után a nyugatnémet társadalom – Adenauer vezetésével – szembenézett a bűneivel. Elindult a „Vergangenheitsbewältigung”, a múlt feldolgozásának, a tanulásnak a folyamata. Az iskolákban tanították a holokauszt történetét, az értelmiség nyíltan beszélt a nemzeti felelősségről, és fokozatosan kialakult egy új, demokratikus, önkritikus közgondolkodás. Ez nem történt meg Magyarországon. Nálunk a történelmi felelősségvállalás elmaradt. Az önvizsgálatot elfojtották, a kritikus gondolkodást pedig gyakran „nemzetellenesnek” bélyegezték.

A politikai vezetés ma sem partner ebben az őszinte szembenézésben. Sőt: gyakran éppen ők azok, akik újra és újra felerősítik a múlt mítoszait, a sértettség kultúráját, a harag, a félelem és a gyűlölet politikáját. Ahelyett, hogy a jövőt építenék, a múlt sérelmeiből élnek meg politikai hasznot. Ahelyett, hogy egy szabad, felelős polgári társadalmat nevelnének, inkább félelmet, bizalmatlanságot és alávetettséget sugallnak. Így nehéz valódi közösséget, valódi nemzetet építeni.

A mai magyar társadalom sokszor csak sodródik, miközben a valódi kérdések – az oktatás, a gondolkodás szabadsága, az erkölcsi felelősség, az önismeret – háttérbe szorulnak. Ha nem kezdjük el végre őszintén kimondani, hogy mik voltak a múlt hibái, és hogyan ismétlődhetnek meg ma más formában, akkor újra meg újra ugyanabba az erkölcsi csapdába sétálunk bele.

Mert amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, addig nem lesz jövőnk sem.

A múlt feltárásának elmaradása: miért nem beszéltünk őszintén a történelmi bűnökről?

1947-ben, a párizsi békeszerződés aláírásával formálisan lezárult a második világháború utáni rendezés. Ezzel egy időben Magyarország egyre mélyebbre süllyedt a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra árnyékába, amely gyakorlatilag elvette az ország önálló döntési képességét. De miért nem indult el ekkor vagy később a magyar társadalom mélyreható önvizsgálata, a történelmi bűnök feltárása és őszinte kibeszélése?

Az egyik fő ok a politikai és társadalmi nyomás, amely megakadályozta a szabad gondolkodást. A kommunista rendszer nem tűrte a nyílt vitát és az önkritikát, helyette egy hivatalos, államilag kontrollált történelemszemléletet erőltetett, amely elbagatellizálta vagy átírta a múltat a maga ideológiai szempontjai szerint. Ez a történelmi önvizsgálat helyett inkább elhallgatást és hamis narratívákat eredményezett.

Voltak ugyan erőfeszítések – például Bibó István munkássága –, aki már 1945 után foglalkozott a magyar zsidóság helyzetével és a „zsidókérdéssel”. Bibó „A zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című tanulmánya kiemelkedő jelentőségű mű volt, amely őszintén beszélt a magyar társadalom felelősségéről, az antiszemitizmus mély gyökereiről és az asszimiláció bonyolult kérdéseiről. Ennek ellenére ez a tanulmány csak szűk körben vált ismertté, és a magyar társadalom egésze nem kezdett általa valódi, mélyreható párbeszédet.

Az 1984-ben megjelent „Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus” című kötet, amely Bibó és mások írásait foglalta össze, szintén nem vált társadalmi visszhangot kiváltó művé. Egyrészt azért, mert a politikai rendszer továbbra is korlátozta az ilyen témák nyílt megbeszélését, másrészt azért, mert a társadalom jelentős része nem volt kész vagy nem volt hajlandó szembenézni a saját múltjával és bűneivel. Ez a „hallgatás kultúrája” és a kollektív tagadás, amely elterelte a figyelmet az önvizsgálatról, tovább mélyítette a történelmi traumákat.

Továbbá a magyar társadalom jelentős része – különösen a politikai vezetők és a közélet szereplői – sokáig az önfelmentés és a „külső ellenségek” hibáztatásának könnyebb útját választotta. Így a valódi, nyílt társadalmi diskurzus elmaradt, és helyette a múltat övező titkolózás, felelősségáthárítás és torzítás vált uralkodóvá.

Ez a folyamat különösen súlyos következményekkel járt: a múlt sebei nem gyógyultak be, a társadalmi feszültségek és előítéletek tovább éltek, sőt egyes esetekben újraéledtek, ami a mai napig kihat a közéletre, a politikára és a társadalmi kapcsolatokra. Ezért fontos, hogy megértsük: a múlt feldolgozásának hiánya nem csupán történelmi mulasztás, hanem a jelen és a jövő problémáinak egyik fő oka is.

A múlt feldolgozatlanságának következményei a rendszerváltás után

1990 után, amikor a magyar társadalom és a politika a demokratikus átalakulásban reménykedett, sajnos hamar kiderült, hogy a múlt árnyai továbbra is mélyen áthatják a közéletet. Az akkori MDF-kormány politikája részben a régi, történelmi ideológiákhoz igazodott, így nem teremtődött meg a valódi lehetőség a múlt feltárására és a történelmi bűnök őszinte kibeszélésére.

Eközben az antiszemitizmus nyíltan megjelent a közéleti diskurzusban. Csurka István „Magyar Fórum”-ja, Kunszabó Ferenc által szerkesztett „Hunnia” nevű lap, valamint más antiszemita szemléletű kiadványok mind hozzájárultak a társadalmi légkör további mérgezéséhez. Ez az időszak nem kedvezett annak, hogy a társadalom szembenézzen saját múltjával, éppen ellenkezőleg, a szélsőséges nézetek és a gyűlölet szabadon terjedhetett.

A 2000-es évekre megjelent szélsőjobboldali pártok, mint a Jobbik és utódai, például a Mi Hazánk, már szinte természetes folytatásai voltak ennek a folyamatnak. Az online térben pedig megszámlálhatatlan, szélsőséges, antiszemita és rasszista tartalmú oldal jelent meg, amelyek mind hozzájárultak a társadalom további megosztásához és radikalizálódásához.

A magyar társadalom így máig a múlt „mocsarában dagonyázik” – és sajnos úgy tűnik, sokan még élvezik is ezt a megosztottságot és gyűlöletet. Ez a helyzet mélyen rávilágít arra, hogy a múlt feldolgozatlansága nem csupán történelmi mulasztás, hanem a jelen társadalmi és politikai válságok egyik alapvető oka is.

Az Orbán-kormány tudatosan játszik rá a társadalom egyes rétegeiben meglévő idegengyűlöletre, ellenségképekre és félelemkeltésre. Pont úgy, ahogy a múltban a „nemzeti érzelmű” szélsőséges ideológiák – például a nemzeti szocializmusok vagy a népi szocializmus – használták fel ezeket az érzéseket saját hatalmuk megerősítésére. Nem véletlen, hogy a mai rezsim lebutította az oktatást, gyengítette a kritikai gondolkodást, és beszűkítette a szabad vélemény-nyilvánítás és politikai fórumok lehetőségeit.

Orbán Viktor hataloméhsége mögött nem áll más, mint a passzív, nem gondolkodó, könnyen befolyásolható tömeg irányítása. Ez a „butított tömeg” kevésbé képes kritikusan gondolkodni, ellenállni a propagandának, vagy megkérdőjelezni a hatalom lépéseit. Ez pedig veszélyes helyzetet teremt, mert a társadalom egy része így újra és újra ugyanazokat a történelmi hibákat ismétli, miközben nem hajlandó szembenézni a múltja igazságaival. Ez az önfelmentő, felelősséget elutasító hozzáállás pedig megerősíti a gyűlöletet, a megosztottságot, és tovább mélyíti a társadalmi sebeket.

Sajnos félő, hogy a magyar társadalom jövőbeli politikai iránya nem fog pozitív változást hozni. A Fidesz politikai rendszere, a NER, sokakban a fasizmusra emlékeztető berendezkedést idéz. Elképzelhető, hogy bár történnek személyi változások, a szerkezet és a mai politikai felfogás lényegi része nem változik meg. Ahogy mondják: „Csak a lánc cserélődik, de a kutya marad ugyanaz.” Ez azt jelenti, hogy a hatalmi struktúrák, a társadalmat megosztó, gyűlöletkeltő mechanizmusok és eszmei irányok továbbra is működni fognak, miközben az emberek többsége nem tud megszabadulni a múlt terheitől, nem tanul a történelmi hibákból. Így pedig nagyon nehéz elképzelni, hogy valódi társadalmi egység vagy fejlődés következzen be.

A mai társadalmi állapot olyan, mint egy taposómalom: hiába cserélnek időnként lovakat, a mozgás nem változik. Csak körbe és körbe, megint körbe és nincs kiút

-000-

Felhasznált irodalom

• Kovács Mónika: Antiszemitizmus a magyar történelemben, Osiris, 2010.

• Randolph L. Braham: The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary, Columbia University Press, 1981.

• Szabó Miklós: A numerus clausus és a magyar közélet, Kalligram, 2002.

• Prohászka Ottokár beszédei (idézett forrás: Pro Juventute Catholica, 1918)

• Szabó Dezső: Az elsodort falu, Budapest, 1919.

A 21. század elején sokan remélték, hogy a totalitárius rendszerek tanulságai és a második világháború borzalmai után a gyűlöletbeszéd és az uszító retorika végleg eltűnik a politikai közbeszédből. Ezzel szemben napjaink Magyarországán a kormányzati kommunikáció és a közmédia retorikája egyre inkább a társadalom megosztására, ellenségképek gyártására és a félelemkeltésre épül.

A gyűlöletbeszéd globális terjedése és társadalmi következményei

A gyűlöletbeszéd napjainkban világszerte terjed, különösen a médiában, az online platformokon és a nemzeti politikai kommunikációkban. Ez a jelenség túlmutat az egyéni véleményeken vagy indulatos megnyilvánulásokon: mára strukturális, intézményesült problémává vált amely jelentősen befolyásolja a társadalmi kohéziót és a demokratikus diskurzus alapjait. A gyűlöletbeszéd lényege, hogy kizárólagos és ellenséges retorikát használ a társadalmi kisebbségek, migránsok, menekültek, nők, illetve minden olyan csoport ellen, amelyet az „idegen”, „másik” vagy „ellenség” kategóriájába sorolnak.

Ez a beszédmód a kirekesztés, marginalizáció és az intolerancia nyelvezetének a térnyerését jelenti, amely egyre problémásabb társadalmi szintet ér el. A gyűlöletbeszéd nem csupán verbális agresszió, hanem egy olyan társadalmi gyakorlat, amely félelmet, bizalmatlanságot és ellenségeskedést szít. Az ismétlődő, negatív narratívák, amelyek például az antiszemitizmus, az iszlamofóbia vagy a különböző vallási csoportok elleni gyűlölet megnyilvánulásai, mély sebeket ejtenek a társadalom szövetén, és hosszú távon aláássák a közösségek közötti együttműködést és békét.

Fontos megérteni, hogy a gyűlöletbeszéd hatása nem marad passzív: az ellenőrizetlen, terjedő uszítás és ellenségkép-gyártás előbb-utóbb erőszakhoz vezethet, amely szélsőséges esetben akár népirtás formájában is megjelenhet. Az emberi történelem számos tragikus példát kínál arra, hogy a verbális gyűlölet miként válhat fizikai atrocitássá, vagy rendszerszintű elnyomássá.

A gyűlölet az egyik legerőteljesebb negatív emberi érzelem, amely történelmileg gyakran a társadalmi konfliktusok és erőszakos események mozgatórugója volt, amely mindig is jelen volt az emberi társadalmakban. Azonban az, hogy ez az érzelem miként nyilvánul meg nyelvileg, az idő és a társadalmi környezet változásával módosulhat. A gyűlöletbeszéd nem pusztán indulati megnyilvánulás, hanem strukturált nyelvi forma, amelynek célja egy adott csoport ellen irányuló uszítás vagy diszkrimináció.

Történelmileg ismeretes, hogy az ilyen beszédmód hogyan vált eszközzé a totalitárius rendszerek kezében: például Goebbels, a náci propaganda minisztere, a zsidóságot egy „fertőző betegséghez” hasonlította, ami jól illusztrálja, milyen módon formálták a gyűlöletbeszédet a politikai célok érdekében. A gyűlöletbeszéd ma is működik hasonló mechanizmusok szerint, amikor egy csoportot negatív sztereotípiákkal bélyegeznek meg, veszélyesként vagy alsóbbrendűként tüntetnek fel, hogy ezáltal legitimálják a velük szembeni diszkriminációt vagy erőszakot.

A gyűlöletbeszéd mint politikai eszköz

A modern jogrendszerekben a gyűlöletbeszéd, más néven uszítás, bűncselekménynek számít, amelyben valaki nyilvánosan gyűlöletre, diszkriminációra vagy erőszakra buzdít egy csoport ellen annak faji, vallási, nemzetiségi, nemi vagy egyéb védett tulajdonságai alapján. Ez a fajta retorika nem csupán erkölcsileg elítélendő, hanem a társadalmi béke és az egyéni szabadságjogok megsértését is jelenti.

Politikai kontextusban az uszítás eszközként szolgálhat különböző célok elérésére: politikai ellenfelek démonizálására, támogatói bázis mozgósítására vagy a társadalom megosztására. A gyűlöletbeszéd alkalmazása így tudatos stratégia lehet, amely célzottan gerjeszti a társadalmi feszültségeket és ellenségeskedést.

A propaganda szoros összefüggésben áll a gyűlöletbeszéddel, hiszen az ideológiai célokat szolgáló kommunikációs eszközök gyakran alkalmazzák a negatív sztereotípiák és ellenségképek megerősítését. Ezek a narratívák nemcsak egyszerűen információt közvetítenek, hanem manipulálnak, befolyásolnak, és egy adott csoportot veszélyesnek, elnyomandónak állítanak be egy szélesebb világnézeti keretben.

Az ilyen kommunikációs stratégiák következménye, hogy a célzott közösségekkel szembeni előítéletek és gyűlölet mélyen beágyazódnak a társadalmi tudatba, és hosszú távon aláássák a demokratikus értékeket, az emberi jogokat és az egymás iránti bizalmat. Az ilyen kommunikáció aláássa a demokratikus értékeket, eltorzítja a közbeszédet, és hosszú távon mérgezi a társadalmi együttélés alapjait.

Az uszítás nem csupán érzelmi reakciókat vált ki, hanem képes cselekvésre is ösztönözni azokat, akiknek szól. A gyűlöletkeltő beszéd hatására az emberek akár verbálisan, akár fizikailag is agresszívvá válhatnak azokkal szemben, akiket az uszítás célpontjának kijelölnek. Ez a folyamat könnyen vezethet gyűlöletbűncselekményekhez, erőszakos cselekményekhez, és végső soron társadalmi destabilizációhoz.

A társadalmi légkör mérgezése révén az uszítás és a gyűlöletbeszéd aláássa a közösségek szolidaritását, csökkenti az empátiát és széttöri az összetartozás érzését. Ezáltal hosszú távon akadályozza a békés együttélést és a társadalmi fejlődést.

Akik éltünk és jártunk iskolába a Rákosi- és a Kádár-rendszer idején, pontosan megéltük, mit jelent a bolsevik, ún. kommunista propaganda – vagyis a hazugság. A Magyar Dolgozók Pártja által irányított agitáció ott volt a mindennapokban: az újságokban, a rádióban, az iskolákban, a munkahelyeken, az utcán. A társadalom manipulálása folyamatos és könyörtelen volt. Rendszeresek voltak a „népnevelő” tanfolyamok és szemináriumok, sokszor munkaidő után, este. Az agitáció sok esetben a családok otthonait is elérte – az agitátorok szó szerint házhoz mentek.

A szocialista országokban a szovjet típusú elnyomást vizuálisan is erősítette a propaganda: az utcákat ellepték a plakátok. Ezek tematikája és vizuális világa is a szovjet direktívákat követte. Demeter Zsuzsanna Plakátok! Plakátok? című tanulmányában így fogalmazta meg a „plakátelvárásokat”: „Meg kell mutatnia a bolsevik párt vezető szerepét, világos és közérthető, a szovjet nép erejéről és hatalmáról beszélő alakokat kell alkotnia, alakokat, amelyek a haza iránti aktív szeretetre nevelnek.”

Ezek a plakátok a hazugság művészi darabjai voltak: a munkásokat és parasztokat kicsattanó egészséggel, megfeszített izmokkal, napbarnított, pirospozsgás arccal ábrázolták. A másik visszatérő hamis toposz a katona–munkás–földműves egységének ábrázolása volt, mely a „nép egységét” volt hivatott szimbolizálni.

George Orwell találó megállapítása szerint:„Minden művészet propaganda. Ámde nem minden propaganda művészet.” A második fele különösen érvényes erre a korszakra.

Úgy tűnik azonban, hogy a mai hatalom sem felejtette el ezeket a mintákat. A Fidesz ideológiai örökösként alkalmazza a régi szovjet típusú propagandát: egy-egy politikailag kényes témánál szó szerint ellepi az országot a gyűlöletet és félelmet keltő plakátokkal. A hazugság vizuális kommunikációja új formát öltött – de a mechanizmus ismerős.

Gyűlölet kampány a mai Magyarországon

A Fidesz politikai kommunikációja az elmúlt évtizedben következetesen épített az ellenségképzés és az érzelmi mozgósítás eszközeire. A „Soros-terv” kampány (2017) ennek egyik legismertebb példája, amelyben Soros Györgyöt mint a nemzetet fenyegető háttérhatalmi alakot mutatták be. A kormány narratívája szerint Soros célja a migránsok betelepítése, a magyar szuverenitás megszüntetése volt – noha ilyen terv dokumentált formában nem létezett. Ez a kampány erőteljes plakátháborúban és kormányzati hirdetésekben öltött testet, amelyben Soros képe és neve központi szerepet kapott, gyakran manipulatív vagy félelemkeltő üzenetekkel társítva.

Hasonló logika mentén épült fel a „Brüsszel megállítása” kampány (2017–2019), amely az Európai Unió intézményeit és döntéshozóit állította be Magyarország érdekeivel szembenálló erőként. Ebben a kommunikációban a Fidesz következetesen az EU-t a nemzeti szuverenitás korlátozójának, a „brüsszeli bürokratákat” pedig a magyar emberek akaratát figyelmen kívül hagyó elitnek ábrázolta.

A migrációs plakátkampányok (különösen 2015-től kezdődően) szintén központi szerepet kaptak a politikai kommunikációban. A „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját” vagy a „Ne vedd el a magyarok munkáját!” típusú szlogenek célzottan idegengyűlöletre és félelemre építettek. Ezek a vizuális elemekkel is erősen operáló kampányok az utcákon, köztereken, vasútállomásokon jelentek meg, rendkívül nagy lefedettséggel.

E kampányok célja nem csupán az adott politikai üzenet terjesztése volt, hanem az is, hogy erős emocionális reakciókat váltsanak ki – félelmet, dühöt, bizalmatlanságot –, és ezáltal növeljék a politikai lojalitást a Fidesz felé. A kommunikáció stratégiai célja tehát nem a viták vagy a racionális diskurzus ösztönzése, hanem az ellenségkép köré épített identitás megerősítése, valamint a közvélemény tematizálása és polarizálása.

Mindezt úgy, hogy Budapest valóságos központja lett az orosz kémtevékenységnek. A híres-hírhedt „kémbank” ma is működik, a magyar külügyminisztérium gyakorlatilag orosz befolyás alatt áll. A külügyminisztert is súlyos gyanúk árnyékolják, és a magyar diplomácia mozgásterét egyre inkább a keleti érdekek alakítják.

Az utóbbi időben Orbán Viktor minden korábbi gátlását félretéve, teljes erejével és egyre durvább eszközökkel támadja Ukrajnát, és gyalázza annak népét. A kormányzati retorika olyan mélyre süllyedt, hogy az ukránellenes gyűlöletpropaganda már nem csupán a józan ész határait lépi át, hanem minden erkölcsi és emberi normát is semmibe vesz. Otromba, tudatosan félrevezető, a valóságot elferdítő üzenetek keringenek a közmédiában és a kormányhoz lojális sajtóban – olyan mértékű és hevességű uszítás zajlik, amely békeidőben teljességgel példátlan, és csak hadban álló országok között szokásos. Mindez nem csupán politikai játszma, hanem egy veszélyes, tudatos pszichológiai hadviselés a magyar társadalom ellen.

Miközben Orbán kormánya az ukránokat vádolja kémkedéssel és "provokációval", valójában régóta ismert, hogy a magyar miniszterelnök évek óta Putyin érdekeit szolgálja. Budapest fontos orosz hírszerzési központtá vált: itt működött a hírhedt "kémbank", sőt, komoly gyanú övezi a külügyminisztérium orosz befolyás alá kerülését is. Mégis, a Fidesz-propaganda kizárólag Ukrajnát és a nyugatot okolja minden bajért. E narratíva már nem csupán eltorzítja a valóságot, hanem hadüzenettel is felér – morálisan és politikailag is.

Az ukránellenes uszítás olyan mértékűvé vált, amely még a Fidesz eddigi, három évtizedes gyűlöletkampányait is meghaladja. A jelenlegi hangulatkeltés csak a legszégyenteljesebb korszakokhoz hasonlítható: a Soros-ellenes plakátkampányhoz, a "háborúpártiak" elleni plakátok özönéhez, vagy a közmédia teljes kisajátításához. Az a fajta nyelvezet, amely ma a "közszolgálati híradókban" elhangzik, visszataszító emlékeztetője a Rákosi-korszak és a nyilas idők propaganda-gépezetének. Ebben a sötét, manipulált mocsárban vergődik ma Magyarország.

A közmédia – vagy inkább pártállami propagandaeszköz – napi rendszerességgel sugároz gyűlöletet. Elhallgatják az alapvető tényt: hogy Oroszország volt a támadó, hogy háborús bűnöket, tömeggyilkosságokat és népirtást követ el, és hogy az ukrán nép az agresszió elszenvedője. Ehelyett Brüsszelt és Ukrajnát állítják be főellenségként, mintha ők akarnák bombázni Magyarországot.

Még ennél is súlyosabb, hogy a társadalom egy jelentős része – atomizált és elmagányosodott emberek tömege – nem képes valódi szolidaritásra, empátiára, vagy közös cselekvésre. Az emberek nagy része már nem is küzd az ellen, hogy gyűlölet vezérli őket – inkább alkalmazkodnak hozzá. Így válik a társadalmi gyűlölet és az apátia öngerjesztő spirállá, amelyben mindenki megerősíti a másik bénultságát.

A "szuverenitás védelmére" hivatkozva próbálják elhallgattatni a még független hangokat – civileket, újságírókat, ellenzéki gondolkodókat. A Fidesz-kormány egyik legfontosabb politikai eszköze ma már nem a kormányzás, hanem a félelemkeltés és az uszítás – ugyanúgy, ahogyan 2015-ben a menekültválság idején történt. Akkor is gyűlöletet gerjesztettek a menekültek ellen, most pedig új ellenségeket keresnek – legyen az Ukrajna, a melegek, a romák vagy bármely kisebbség.

Sőt, a rendszer képes arra is, hogy azokat is bűnösnek kiáltsa ki, akik áldozatai a gyűlöletnek: cigány embereket ítélnek el "magyarellenes" gyűlölet-bűncselekményekért, míg az ellenük elkövetett atrocitásokat ritkán vizsgálják ilyen szempontból. Mert a rendszernek mindig szüksége van egy aktuális bűnbakra – valakire, akit okolni lehet a bajokért, és akit meg lehet mutatni a népnek, mint a vezér útjában álló gonoszt.

A vezér pedig, saját zsenialitásában és történelmi küldetéstudatában megerősödve, nem épít országot, hanem narratívákat gyárt. Nem kormányoz, hanem "kommunikál". A propaganda már nem kísérője, hanem lényege a hatalomgyakorlásnak. Ez volt a fasizmus és a kommunizmus lényege is: a valóság helyett uralkodni a kollektív képzeleten, irányítani a félelmet és a gyűlöletet.

Ha ez a propaganda elég erősen hat, képes az emberekből csőcseléket¹ formálni. A csőcselék nem gondolkodik, nem kérdez, nem keres igazságot – csak gyűlöl, és erős kezet akar. Valakit, aki megmondja, ki az ellenség, akit aztán lehet szidalmazni, megverni vagy akár elpusztítani. A csőcseléknek nem kell demokrácia, nem kell szabadság – csak a hatalom parancsa.

A magyar kormány ezt pontosan tudja. És használja is. Mert ahol a gondolkodás megszűnik, ott a hatalom zavartalanul uralkodhat.

Orbán Viktor 2024-es CPAC Hungary konferencián elmondott beszéde olyan gyűlölettel és kirekesztéssel volt átitatva, hogy Goebbels is elismeréssel adózhatott volna. A rendezvényen több szélsőjobboldali, Putyin-barát politikus is részt vett, köztük Herbert Kickl, az osztrák FPÖ vezetője, Harald Vilimsky, az FPÖ európai parlamenti delegációjának vezetője, Robert Fico szlovák miniszterelnök, Alice Weidel, a német AfD vezetője és Andrej Babis volt cseh kormányfő. Orbán beszédében így fogalmazott: „Elsősorban békét akarunk; nincs szükségünk új keleti frontra, ezért nincs szükségünk Ukrajna Európai Uniós tagságára sem.” Majd hozzátette: „Szuverenitást akarunk, nem akarunk közös adókat, közös hitelfelvételt, és nem akarunk központosított gazdasági vezetést. Nem akarjuk, hogy a mi pénzünk egy harmadik ország háborújába áramoljon.” A beszédet azzal zárta: „Vissza akarjuk szerezni Európát a migránsoktól.” E mondat hallatán óhatatlanul is a történelem legsötétebb korszakai jutnak eszembe, amikor a „visszaszerzés” jelszava a zsidók elleni gyűlöletkeltés és tömeges üldözés szinonimája lett. Akkor is „visszavenni” akartak – emberi életeket, jogokat, sőt egész társadalmakat áldozva fel egy torz ideológia oltárán. A retorika kísértetiesen ismerős, a célpont változott, de a gyűlölet mechanizmusa ugyanaz.

Nemzeti szocializmus...

-000-