Benjamin Opratko "A fasizmus visszatérése"1 című cikkében megvizsgálja, hogy fennáll-e annak a veszélye, hogy a politikai erőszak egy új korszaka következik be, hasonlóan az 1920-as és 1930-as évekhez. Különös figyelmet fordít Donald Trump 2023. november 11-i beszédére, amelyben Trump ígéretet tett arra, hogy "kiirtja a kommunistákat, szocialistákat és baloldali radikális bűnözőket, akik úgy élnek, mint a kártevők országunk repedéseiben". Opratko felveti a kérdést, hogy Trump erőszakra való felhívása és a tömeg felbujtása mennyiben emlékeztet az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira, és hogy a "fasiszta" kifejezés alkalmazása Trump esetében indokolt-e.

A cikk részletesen elemzi a fasizmus fogalmát és annak modern politikai jelentőségét, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. Opratko megvizsgálja a demokratikus intézmények lebontását, az erőszakos és dehumanizáló mentalitást, valamint a technológia és propaganda tudatos kihasználását a modern fasizmus kontextusában.¹

Néhány nappal később Robert Paxton amerikai történész, a fasizmustudomány egyik vezető alakja kommentárt adott ki a következő címmel: „Haboztam Donald Trumpot fasisztának nevezni. Eddig". Trump erőszakra való felhívása, a tömeg felbujtása az 1930-as évek fasiszta mozgósításaira emlékeztette. A „fasiszta” kifejezés már nem csupán érthető, hanem szükséges is.

Mi is a fasizmus

A fasizmus fogalma és politikai jelentősége máig vitatott kérdés. Gyökerei a 20. század első felére nyúlnak vissza, és bár a klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerek – mint Mussolini Olaszországa vagy Hitler Németországa – már a múlté, a fasizmus szelleme különböző formákban tovább él. De mit értünk pontosan fasizmus alatt, és mennyiben jelenik meg a modern politikai környezetben?

A fasizmus egyik alapvető sajátossága az erős nacionalizmus, amely gyakran kirekesztő ideológiával párosul. Az állam elsődlegességét hirdeti az egyén felett, miközben a társadalom homogenizálását tűzi ki célul. A politikai pluralizmus és a demokratikus intézmények elvetése szintén a fasizmus jellemzői közé tartozik, hiszen a hatalom egy kézben való koncentrálása a rendszer alapvető célja.

A modern politikai diskurzusban a fasizmus fogalma viták tárgyát képezi. Egyesek túl könnyedén használják a kifejezést minden autoriter vagy nacionalista rendszer leírására, míg mások éppen ellenkezőleg, vonakodnak a fasiszta jelző alkalmazásától, még akkor is, ha egy politikai rendszer nyilvánvalóan a fasizmus jegyeit mutatja. Fontos tehát a fogalom pontos meghatározása, hogy ne váljon önkényes politikai bélyeggé, ugyanakkor ne is veszítsen relevanciájából.

A fasizmus feltámadásának lehetőségéről szóló viták napjainkban különösen aktuálisak. Az autoriter tendenciák, a populizmus térnyerése és a politikai ellenfelek démonizálása sokakban aggodalmat kelt. Bár a mai politikai rendszerek jelentősen eltérnek a 20. századi fasiszta diktatúráktól, az ideológiai elemek – például a propaganda használata, az ellenségképzés és a politikai lojalitás előtérbe helyezése – sok helyen felismerhetők.

A fasizmus egy autoriter politikai ideológia, amely az erős, központosított vezetésre és a nacionalizmusra épít. Célja a társadalmi rend és egység megteremtése, amelyben az egyén az állam érdekeinek alárendelt szerepet kap. A fasizmus gyakran elutasítja a demokratikus intézményeket, a pluralizmust és a politikai ellenállást, miközben a vezető személyét és a központi hatalmat kiemelt jelentőséggel ruházza fel. A karizmatikus vezető kultusza és az állami kontroll kiterjesztése meghatározó elemei ennek az ideológiának.

A fasizmus nem csupán politikai, hanem érzelmi szinten is hat: manipulálja az emberek félelmeit, vágyait és identitását. A pluralizmus tagadása, a politikai és társadalmi sokszínűség elutasítása, valamint a hatalom centralizálása mind a fasizmus alapvető jellemzői.

A fasizmus mindig is a szervezett politikai erőszak egy formája volt, amely a fennálló rend megdöntésére és egy új, autoriter rend felállítására törekedett.

Ha egy társadalomban hiányzik az aktív politikai részvétel és a közös célok iránti elkötelezettség, az utat nyithat a fasizmus megerősödésének.

A történelemből ismert, hogy a demokratikus intézmények védelme, a kritikus gondolkodás és a történelmi tapasztalatok figyelembevétele kulcsfontosságú a szélsőséges ideológiák térnyerésének megakadályozásában. Érdemes tehát résen lenni, és felismerni a múltból ismerős mintázatokat, mielőtt azok újra megerősödnének.

Mühlhoff elemzése a feltörekvő fasizmusról ²

Rainer Mühlhoff írása átfogó és elgondolkodtató elemzést nyújt a kortárs fasizmus természetéről, különös tekintettel az Egyesült Államok politikai folyamataira és a technológiai hatalom szerepére. A szerző kiindulópontja, hogy a fasizmus nem csupán egy történelmi jelenség, hanem egy folyamatosan alkalmazkodó és fejlődő hatalmi mechanizmus, amely új eszközöket talál a társadalom feletti ellenőrzés gyakorlására.

Mühlhoff három fő pontban határozza meg a fasizmus működését:

1. A demokratikus intézmények szisztematikus lebontása – A fasizmus nem csupán egy szélsőjobboldali politikai álláspont, hanem a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia szándékos rombolása, amely cinikus és romboló módon zajlik.

2. Az erőszakos és dehumanizáló mentalitás – A fasizmus erőszakra épül, legyen az fizikai, verbális vagy politikai. A társadalmi küzdelmet nem érvek, hanem nyers erő és dominancia eszközeként kezeli, különösen kisebbségekkel szemben.

3. A technológia és propaganda tudatos kihasználása – A modern fasizmus nemcsak ideológiai, hanem technológiai és gazdasági szinten is működik. A nagyipar, a média és az internetes propaganda összehangolt eszközök a hatalom megszerzésére és megtartására.

A szerző különös figyelmet fordít arra, hogy Donald Trump elnöksége alatt milyen mértékben váltak ezek az elvek politikai gyakorlattá. Kiemeli a rasszizmus, a szexizmus és a transzfóbia intézményesítését, amelyeket Trump már első hivatali napjától kezdve rendeletekkel és nyilatkozatokkal támogatott. Emellett a kaotikus és kiszámíthatatlan politikai stratégia, az elnyomás és az önkény hatalmi demonstrációként való alkalmazása tovább fokozta a társadalmi feszültségeket.

Mühlhoff különösen hangsúlyozza a modern technológia és a nagyvállalatok szerepét az új típusú fasizmusban. A Big Tech cégek, például Elon Musk vállalatai, egyre nagyobb befolyást szereznek az állami infrastruktúrában, különösen az automatizáció és az adatelemzés területén. Ez a folyamat lehetővé teszi a társadalmi egyenlőtlenségek mélyítését, valamint az állami kontroll fokozását az állampolgárok felett. Az előrejelző algoritmusok és a mesterséges intelligencia alkalmazása révén az állam előre meghatározott módon diszkriminálhat csoportokat, például migránsokat, betegeket vagy politikai ellenfeleket.

A recenzióban kiemelendő, hogy Mühlhoff történelmi párhuzamot von a náci rezsim és a mai technológiai fasizmus között. Az IBM lyukkártya-technológiájának egykori alkalmazása a zsidó lakosság azonosítására és nyilvántartására hasonló elveken alapult, mint a mai prediktív adatelemzések. Azonban a modern technológia hatékonysága és kiterjedése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mivel az adatok alapján hozott döntések átláthatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek.

Mühlhoff következtetése egyértelmű: a fasizmus új formája az állam és a technológiai ipar összefonódásán alapul, amely a társadalmi válogatás, kizsákmányolás, elnyomás és üldözés új minőségét teremti meg. Az ilyen rendszerek végső következményei akár a deportálások és politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése is lehetnek, ahogyan azt a történelem már korábban is megmutatta.

Mühlhoff írása figyelmeztetés és intő példa arra, hogy a modern fasizmus nem feltétlenül a klasszikus diktatúrák formájában tér vissza, hanem sokkal kifinomultabb és technológiailag fejlettebb eszközökkel operál. Az új totalitárius rendszerek felismerése és megértése elengedhetetlen a demokrácia és az emberi jogok védelme érdekében.

Érdemes Tamás Gáspár Miklós véleményét is megismerni, mert kivételes filozófiai és politikai elemzőkészséggel rendelkező gondolkodóként mélyreható kritikát fogalmazott meg a modern autoriter tendenciákról. TGM a történelmi és társadalmi összefüggések széles spektrumát vizsgálva mutat rá arra, hogy a fasizmus új formája, a posztfasizmus miként alkalmazkodott a 21. századi politikai és gazdasági környezethez. Elemzése segít megérteni, hogy a demokratikus intézményrendszerek hogyan válhatnak fokozatosan a tekintélyelvű hatalomgyakorlás eszközévé, és milyen veszélyeket rejt magában a populizmus és a neoliberális válság találkozása. Kritikai meglátásai nemcsak a múltra és a jelenre világítanak rá, hanem figyelmeztetésként is szolgálnak a jövőre nézve, ezért a mai politikai gondolkodás szempontjából különösen relevánsak.

Tamás Gáspár Miklós (TGM) „A posztfasizmusról”³ című írásában egy új típusú autoriter politikai irányzatot elemez, amely a klasszikus fasizmushoz hasonló vonásokat mutat, de attól mégis eltérő formában jelenik meg a 21. században. A szerző szerint a posztfasizmus nem a múlt totalitárius diktatúráinak egyszerű újraéledése, hanem azoknak egy modernizált, a mai politikai és társadalmi viszonyokhoz igazodó változata. Ez az új ideológiai áramlat elutasítja a hagyományos liberális demokrácia alapelveit, így az emberi jogokat, a jogállamiságot és a hatalommegosztás elvét, azonban nem feltétlenül alkalmaz nyílt erőszakot vagy katonai diktatúrát, ahogyan azt a 20. századi fasiszta rendszerek tették. Ehelyett a demokratikus intézményrendszeren belül, annak fokozatos lebontásával építi ki az uralmát.

TGM hangsúlyozza, hogy a posztfasizmus nem légüres térben születik meg, hanem a globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika válságaira adott válaszként alakul ki. A gazdasági egyenlőtlenségek fokozódása, a társadalmi bizonytalanság és az elitellenes érzelmek felerősödése táptalajt biztosítanak ennek az ideológiának, amely populista retorikával és nacionalista szólamokkal igyekszik megszólítani a társadalom elégedetlen csoportjait. A posztfasiszta politikai formációk gyakran hivatkoznak a „népakaratra”, miközben valójában egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálják.

A szerző szerint a posztfasizmus különösen veszélyes, mert képes demokratikus úton hatalomra kerülni, majd a hatalom megszilárdítása érdekében fokozatosan lebontani a demokratikus intézményeket és jogállami garanciákat. Ezért elengedhetetlen a jelenség felismerése, alapos vizsgálata és kritikája a politikai közbeszédben, hogy a társadalmak időben reagálhassanak a demokráciát fenyegető tendenciákra.

A történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel – figyelmeztetett Mark Twain. A fasizmus mai megnyilvánulásai nem pontos másolatai a múltbelinek, de az autoriter törekvések, az ellenségképzés és a demokratikus intézmények lebontása intő jelek lehetnek. A kérdés nem az, hogy Trump vagy más populista vezetők pontosan fasiszták-e, hanem az, hogy a társadalom felismeri-e a demokráciát aláásó folyamatokat, és képes-e azokat idejekorán megfékezni. A jövő nem előre elrendeltetett, hanem a kollektív cselekvés és ellenállás függvénye

-000-