Cato híres mondása, „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Egyébként úgy vélem, Karthágónak el kell pusztulnia), minden szenátusi beszéde végén elhangzott. Ezzel Cato arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Karthágó, mint a római birodalom egyik legnagyobb riválisa, folyamatos fenyegetést jelent Róma számára. A mondat célja az volt, hogy hangsúlyozza: a város megsemmisítése elengedhetetlen a római állam biztonsága érdekében. Végül, több mint egy évszázaddal később, a harmadik pun háborúban Róma valóban elpusztította Karthágót, teljesen eltüntetve azt a térképről.

Ma is van egy „modern Karthágó”, amely Európára nézve hasonlóan nagy fenyegetést jelent, mint annak idején a pun városállam Róma számára. Ez a fenyegetés Oroszország, amely hatalmas geopolitikai ambícióival, terjeszkedésével és autokratikus rendszereivel komoly destabilizáló erővé vált a világ színpadán. Ahogy Karthágó fenyegetést jelentett Rómára, úgy Oroszország is ma már nemcsak közvetlen szomszédaira, hanem egész Európára is komoly veszélyt jelent.

Oroszország hosszú ideje konfliktusforrás Európában és azon túl is, a cári birodalomtól kezdve a Szovjetunión át a mai rezsimig. Az agresszív terjeszkedés, az autokratikus hatalomgyakorlás és a beavatkozás más országok ügyeibe mind-mind olyan tényezők, amelyek miatt sokan fenyegetésként tekintenek rá.

Történelmileg nézve Oroszország politikája sok problémát okozott Európában és a világban, különösen az elmúlt évszázadokban.

Az orosz állam hosszú ideje konfliktusforrás Európában és a világban – a cári expanziótól kezdve a szovjet imperializmuson át a mai geopolitikai agresszióig.

„Oroszország elpusztítása” nem fizikai megsemmisítést jelent, hanem az orosz imperialista és autoriter mentalitás felszámolását, hasonlóan ahhoz, ahogyan Németországot denácifikálták a második világháború után.

Ez valóban egy lehetséges út, de komoly akadályokkal jár. A német példát nézve a denácifikáció csak egy totális vereség után, hosszú megszállási időszakkal és komoly társadalmi átalakulással volt lehetséges. Oroszország esetében azonban:

1. Nincs külső hatalom, amely képes lenne ezt végrehajtani – Egy teljes katonai vereség vagy külső megszállás nélkül hogyan lehetne „kiirtani” az orosz birodalmi gondolkodást?

2. A társadalmi berögződések mélyen gyökereznek – A cári korszak, a szovjet időszak és a Putyin-rendszer is erősítette az orosz felsőbbrendűséget és revansizmust. Ez nem egyik napról a másikra változik.

3. A nyugati világ sem egységes – Még ha sokan szeretnék is Oroszország demokratizálódását, a valós geopolitikai helyzetben egy ilyen átalakulás nagyon összetett és veszélyes folyamat lenne.

A történelemből ismert, hogy még a legnagyobb, legstabilabbnak tűnő hatalmak is összeomolhatnak – akár belső gyengeség, akár külső nyomás hatására.

Ha a Római Birodalom analógiát nézzük, a birodalom bukása nem egyetlen csatában vagy egyetlen eseményben történt meg, hanem hosszú hanyatlási folyamat volt, amelyet belső korrupció, gazdasági válság, katonai vereségek és külső támadások sora kísért.

Oroszország esetében is látunk hasonló jeleket:

• A belső gazdasági és politikai válságok (súlyos szankciók, oligarcha-hatalmi harcok)

• A katonai kudarcok és elhúzódó háborúk (Ukrajna elleni agresszió vártnál rosszabb alakulása)

• A lakosság elégedetlensége és az elnyomó rendszer fenntarthatatlansága

Ezek mind olyan tényezők, amelyek előbb-utóbb destabilizálhatják az országot. De ahogyan a Római Birodalom bukása sem hozott azonnal stabil és békés új rendet, úgy Oroszország összeomlása is káoszt szülhet – és az a kérdés, hogy milyen formában és milyen hatásokkal.

*

1917 februárjában Oroszország történelmét egy hatalmas változás jellemezte, amikor a cári rendszer végleg összeomlott. A februári forradalom során II. Miklós cárt lemondatták, és megalakult azIdeiglenes Kormány, amely a demokratikus reformokat tűzött ki célul. Azonban ez nem hozott stabilitást, és az 1917 októberében bekövetkezett bolsevik puccs után egy új, totalitárius rendszer jött létre, amely Lenin vezetésével a bolsevikok hatalomra kerülésével alakult meg.

Ez a bolsevik hatalomátvétel végül a Szovjetunió megszületéséhez vezetett, és új típusú, ideológiai alapú birodalmat hozott létre. A cári birodalom végleg eltűnt, de a szovjet rendszer ugyanazt a birodalmi mentalitást örökítette meg – bár más eszmékkel, más típusú elnyomással és más külső politikai ambíciókkal.

Ha ezt a párhuzamot követjük, ma Oroszországban is hasonló kérdések merülnek fel: lesz-e belső változás, amely új politikai rendszerhez vezet, vagy fennmarad a jelenlegi rezsim? A kérdés az, hogy a belső elégedetlenség és az orosz társadalom történelmi tapasztalatai – például a Szovjetunió 1991-es felbomlása – képesek lesznek-e egy új politikai paradigmát előidézni. Oroszország jövőjét tekintve felmerül a lehetőség egy újabb forradalomra vagy puccsra, de ezek most egészen más politikai és nemzetközi környezetben zajlanának

Ami Trump és Putyin kapcsolatát illeti, megfigyelhetjük, hogy Trump számos alkalommal kedvező megjegyzéseket tett Putyinnal kapcsolatban, és egyesek szerint politikai viselkedése időnként az orosz elnök érdekeit támogatta. Ugyanakkor a geopolitikai helyzetek és szövetségek rendkívül összetettek, és ezek a kapcsolatok nem csupán személyes szimpátiákon alapulnak. Ukrajna esetében Trump retorikája és álláspontja egyértelmüen az agresszor érdekeit szolgálja, ami további vitákat szül az amerikai politikai életben

Ami az orosz népet illeti, van egy erős, hagyományos identitás és kulturális érzékenység, amely mélyen gyökerezik a történelemben és a nemzeti tudatban. Az oroszok a "nagy Oroszország" iránti vonzalmat sokszor még akkor is fenntartják, amikor az ország gazdaságilag és társadalmilag szenved. Az a valóság, hogy sok orosz számára az "orosz világ" (русский мир) fogalma, amely a nagyhatalmi státuszt, a kulturális és történelmi örökséget jelenti, nagyon fontos. És igen, a gazdasági nehézségek ellenére is ragaszkodnak az országukhoz. Az „orosz világ” (русский мир) egy kulturális és politikai koncepció, amely szerint Oroszország nemcsak földrajzi határain belül létezik, hanem kiterjed minden olyan területre, ahol az orosz nyelv, kultúra és ortodox kereszténység meghatározó. Ezt az eszmét a Kreml gyakran használja geopolitikai céljai igazolására, különösen a posztszovjet térségben. Az orosz vezetés ezt az identitástudatot eszközként alkalmazza a szomszédos országokkal való kapcsolatok alakítására, például Ukrajna esetében is, ahol az „orosz világ” narratívája a katonai beavatkozás egyik ideológiai alapját képezte. E koncepció kritikusai szerint ez valójában egy imperialista törekvés modern változata, amely Oroszország befolyásának kiterjesztésére szolgál.

Az orosz társadalomban jelen van egy bizonyos etnikai felsőbbrendűségi érzés, amelyet az orosz nacionalizmus és a történelem formált. Az oroszok gyakran tekintenek magukra a posztszovjet térség "vezető hatalmának", és egyesek az ország határain túl is keresnek etnikai vagy kulturális előnyöket, különösen a volt szovjet tagállamokban, ahol "oroszok" és "nem oroszok" közötti feszültségek előfordulhatnak.

Ha a társadalom elér egy kritikus tömeget, amely már nem képes elviselni a politikai elnyomást, gazdasági nehézségeket vagy a háborús helyzetet, akkor egy belső forradalom vagy társadalmi változás is elindulhat. Az orosz társadalom különböző rétegei, bár elég passzívnak tűnnek, hosszú távon képesek lehetnek változásokat generálni, ha a központi hatalom gyengülni kezd.

*

Az antiszemitizmus és a rasszizmus hosszú múltra tekintenek vissza Oroszországban, és mélyen beágyazódtak az orosz társadalom és történelem szövetébe. A XIX. században például az orosz cári birodalomban a zsidókat alacsonyabb rendűnek tekintették, és a pogromok, az antiszemita törvények, illetve a különböző elnyomó intézkedések mind hozzájárultak az orosz zsidók elnyomásához. Ezt az attitűdöt az orosz társadalom egy jelentős része elfogadta és támogatta.

Sztálin esetében pedig az antiszemitizmus és a rasszizmus is jelentős szerepet játszott politikai döntéseiben. Sztálin, bár sokszor próbálta magát a "forradalom védelmezőjének" feltüntetni, személyes politikai céljaik érdekében manipulálta a társadalmi és etnikai ellentéteket. Az antiszemitizmus a szovjet érában különböző formákban nyilvánult meg, például a zsidó orvosok perének előkészítése vagy a "zsidóellenes kampányok", amelyek a zsidókat politikailag és kulturálisan is kirekesztették. Sztálin, aki maga is gyanakvó és paranoiás volt, mind az etnikai kisebbségeket, mind a potenciális politikai ellenfeleit célpontként kezelte.

Ez a rasszista és antiszemita attitűd a szovjet időkben nemcsak a vezető politikai szinteken, hanem a társadalomban is elterjedt. Az, hogy a rendszerben és a kultúrában milyen mélyen gyökerezett ez a gondolkodásmód, nagyrészt hozzájárult ahhoz, hogy a régi orosz mentalitás nem tűnt el egycsapásra a kommunizmus alatt sem. A háborús és politikai ideológiák keveredése, valamint a vallásos és etnikai különbségek tovább erősítették ezt a jelenséget.

Ma is vannak jelei annak, hogy az orosz társadalomban, különösen a nacionalista és szélsőjobboldali csoportok körében, ezek az ideológiák még mindig jelen vannak. Az orosz politikai diskurzusban és közéletben is számos olyan politikai szereplő van, aki az orosz „szuperioritásról” és más etnikai csoportokkal szembeni diszkriminációról beszél. Alekszandr Dugin, orosz filozófus és politikai elemző, az egyik legismertebb alakja ezeknek a nézeteknek. Ő a „nacionalista geopolitika” egyik fontos képviselője, és a „szláv világ” eszméjét népszerűsíti, amely az orosz kultúrát és identitást a többi etnikai és kulturális csoport fölé emeli.

Dugin szerint Oroszország nemcsak egy ország, hanem egy civilizáció, és az orosz nemzeti érdekeket előtérbe helyezve érvényesíteni kell Oroszország globális hatalmi szerepét. Az ő ideológiáját sokan a szélsőjobboldali nacionalizmushoz és a radikális euroázsiai elképzelésekhez kötik, amelyek hangsúlyozzák Oroszország dominanciáját, és elutasítják a nyugati liberalizmus értékeit.

A Dugin-féle ideológia és a hozzá hasonló gondolkodók elterjedése részben magyarázza, miért van még mindig jelen az orosz közéletben az etnikai és politikai felsőbbrendűség gondolata, ami egyesek szerint hozzájárul a belső és külső politikai feszültségekhez. Az orosz politikai diskurzusban ezek az eszmék különösen a nacionalista és konzervatív politikai csoportok körében találhatók meg, és egyre inkább hatással vannak a kormányzati irányvonalra, beleértve a kisebbségek és más nemzetekkel szembeni diszkriminációt.

Vlagyimir Putyin politikai gondolkodásában és geopolitikai nézeteiben jelentős hatással van rá Alekszandr Dugin, különösen az orosz nacionalizmus, az eurázsiai elmélet és az orosz államiság védelme terén. Dugin és Putyin között van egy ideológiai párhuzam, különösen abban, ahogyan a nyugati liberalizmust és globalizációt elutasítják, miközben hangsúlyozzák Oroszország szuverenitását és kulturális örökségét.

Dugin filozófiája, amely az eurázsiai integrációra és Oroszország civilizációs küldetésére összpontosít, jól illeszkedik Putyin politikai törekvéseihez, amelyek az orosz világ (русский мир) koncepcióját és az Oroszország vezető szerepének hangsúlyozását célozzák. Míg Dugin hangsúlyozza az orosz kultúra és szláv identitás fontosságát, Putyin politikája gyakran épít ezekre az eszmékre, különösen a Kijev körüli geopolitikai vitákban és a Nyugattal való konfrontációban.

Putyin ugyanakkor nem mindig vállalja nyíltan Dugin filozófiáját, de sok elemét (mint például az orosz világ, az Eurázsia-szövetség vagy a nyugati hatalmak elleni fellépés) valós politikai lépéseivel és retorikájával alátámasztja. Dugin gyakran ír arról, hogy Oroszországnak el kell térnie a nyugati, liberális értékek útjától, és vissza kell térnie az „igazi orosz” értékekhez, amelyek szerinte Putyin politikai programjában is tükröződnek.

Így bár Dugin nem Putyin közvetlen tanácsadója, filozófiája és geopolitikai nézetei egyesek szerint hatással vannak Putyin politikai irányvonalára és a Kremlevől érkező üzenetekre.

Ami az orosz társadalom jövőjét illeti, elengedhetetlen, hogy a társadalom és a politika is érdemben szembenézzen ezekkel az örökségekkel. A valódi változás csak akkor történhet, ha az orosz társadalom képes lesz szembenézni múltjával, és képes elutasítani a gyűlöletkeltő ideológiákat.

Ami az orosz identitást és az ország társadalmi helyzetét illeti, rendkívül bonyolult és mélyen gyökerező problémákról van szó. Az orosz birodalmi identitás, amely évszázadok óta meghatározza az orosz nemzetet, különösen a kommunizmus utáni időszakban, amikor Oroszország megpróbálta visszanyerni nemcsak geopolitikai, hanem kulturális és nemzeti státuszát is, sok esetben kizárólag a hatalom, a katonai erejének és az „orosz világ” elképzelésének kiemelésére épült. Ezzel az elképzeléssel viszont figyelmen kívül hagyják a saját társadalmi és gazdasági problémákat.

A valódi szociális és gazdasági helyzet az orosz társadalom különböző rétegeiben meglehetősen drámai. Miközben Moszkva és Szentpétervár kiemelkednek a gazdasági fejlődés, az infrastruktúra és a közszolgáltatások tekintetében, az orosz vidéki területeken és sok kisebb városban a helyzet sokkal sötétebb. Az életszínvonal alacsony, a gazdaság nem biztosít elegendő lehetőséget az emberek számára, hogy javítsanak helyzetükön, és a korrupció, valamint a hatalom és gazdasági erőforrások koncentrációja tovább mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A „szellemi nyomor” és a társadalmi zárkózottság érzése is sokak számára valós probléma. A média, a politikai elnyomás és a túlzott kontroll miatt az orosz állampolgárok nem mindig férnek hozzá az objektív információkhoz, és az oktatás és a kultúra, amely a társadalmi fejlődés egyik alapja lenne, a politikai narratívák kiszolgálására koncentrálódik. A társadalom nagy része, különösen a vidéken élők, nem feltétlenül érdeklődnek a globális kérdések iránt, és szinte az orosz vezetés által képviselt hagyományos értékek és narratívák mentén élik mindennapjaikat.

Az orosz nép „öröme” vagy annak érzése, hogy elfogadják és tolerálják ezt a helyzetet, gyakran nem a tudatos választás eredménye, hanem inkább a politikai represszió, a szegénység és a reménytelenség következménye. Sok orosz számára az állami propaganda, a „nagy Oroszország” képe és a nemzeti büszkeség sokkal vonzóbb, mint a mélyebb, kritikusabb gondolkodás, amely változást és önálló cselekvést igényelne.

Ebben az összefüggésben a változás valóban rendkívül nehéz és fájdalmas lehet. A hatalmas politikai és társadalmi rendszerek, amelyek hosszú időn keresztül formálták ezt az identitást, nem változhatnak meg egy csapásra. Az orosz társadalomnak először belső reformokra, oktatási és kulturális megújulásra lenne szüksége, hogy egy nyitottabb, demokratikusabb jövőt építhessen.

Azonban érdemes megjegyezni, hogy a politikai és társadalmi problémák és a változások nemcsak külső kényszerrel, hanem belső reformokkal is elérhetők. A hidegháború végén, amikor a Szovjetunió összeomlott, nemcsak külső nyomás, hanem belső társadalmi és politikai változások is hozzájárultak a rendszerváltáshoz. Gorbacsov reformjai, mint a glasznoszty (nyitottság) és peresztrojka (átalakítás), bár külső hatások is vezérelték őket, de döntőek voltak a belső társadalmi feszültségek kezelésében és a rendszer lebontásában.

A külvilág hatalmas nyomása, a szankciók és a diplomáciai elszigetelés kétségtelenül hatással vannak egy országra, de a hosszú távú stabilitás és változás végső soron akkor érhető el, amikor a társadalom is képes belső reformokra és a politikai vezetők felelősségre vonására.

Bár a külpolitikai cselekedetek és szankciók, valamint a politikai izoláció segíthetnek meggyengíteni egy olyan rezsimet, mint amit Oroszország képvisel, fontos, hogy a civil társadalom is képes legyen fejlődni, és hogy az orosz embereknek lehetősége legyen saját jövőjüket alakítani. Az orosz társadalomnak szüksége van olyan vezetőkre, akik nemcsak a hatalom megtartására, hanem a közjó szolgálatára is képesek.

A kérdés, hogy mi az, ami „térdre kényszeríthetné” Oroszországot, összetett, mert bár a külső nyomás és a gazdasági szankciók fontos eszközök, végső soron az igazi változások akkor történhetnek meg, amikor az orosz emberek, a civil társadalom és a politikai elitek belső reformokat hajtanak végre.

A jelenlegi orosz rezsim keményen elnyomja a belső reformokat, és úgy tűnik, hogy az olyan hatalmi struktúrák, mint az FSZB vagy az oligarchák, nem hajlandóak valódi változásokra, mivel az érdekük a status quo fenntartása.

A kérdés az, hogy hogyan lehetne ilyen környezetben változást elérni. Az orosz társadalom nagy részben elnyomott, a politikai elnyomás, a médiamonopóliumok és a korrupció miatt nehéz esélye van a társadalmi mozgósításnak. És az, hogy az orosz vezetés nem kívánja a változásokat, és inkább a hatalmat és gazdasági érdekeket védi, még inkább bonyolítja a helyzetet.

Azt is látni kell, hogy az orosz társadalom számos rétege, különösen a fiatalabb generációk, a globalizált világ és a demokratikus értékek iránti vonzódásuk alapján különböznek a régitől. Az orosz középosztály, ha kapna esélyt a szabad véleménynyilvánításra, a politikai és gazdasági hatalomhoz való valódi hozzáférésre, változtatni kívánna a rendszer működésén. Azonban, amíg a hatalmat nem hajlandó átadni egy olyan politikai elit, amely az oligarchák és a titkosszolgálat összefonódásán alapul, a belső reformok meginditása nem tűnnek reálisnak.

Ahhoz, hogy valós változás történjen, valószínűleg egy kívülről irányított nyomásra lenne szükség, de annak sem szabadna a társadalom teljes leigázására irányulnia. Inkább egy olyan támogató nemzetközi környezetet kellene teremteni, amely segíti az orosz társadalom demokratizálódását, anélkül hogy tovább súlyosbítaná a már így is feszültséggel teli helyzetet.

Mi lenne a teendő most, hogy a világ, különösen a nyugati hatalmak, mit tehetnek Oroszország jelenlegi helyzetére reagálva, az egy rendkívül összetett kérdés. A történelmi analógiák és elméletek segítségével próbálhatunk választ találni, de a valóság sokkal bonyolultabb.

A teendő most talán a következő irányokban keresendő:

1. Társadalmi és politikai támogatás biztosítása: Az orosz belső ellenállás (legyen szó politikai aktivistákról, demokratikus mozgalmakról vagy fiatalabb generációkról) szükségleteit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A nyugati világ segíthetne abban, hogy támogassa azokat a társadalmi mozgalmakat, amelyek már ma is próbálnak valamilyen változást előidézni. Ez lehet finanszírozás, politikai nyomásgyakorlás vagy szolidaritás a demokratikus törekvések mellett.

2. Különböző szankciók és diplomáciai nyomás: A külvilág nemzetközi szinten alkalmazhat szankciókat, amelyek pénzügyi és gazdasági nyomást gyakorolnak Oroszországra. Azonban a szankciók hatékonyságát óvatosan kell mérlegelni, mert azoknak hosszú távon is fenntarthatónak kell lenniük, és nem szabad, hogy a civil lakosságot sújtsák anélkül, hogy a hatalmon lévő elitre is gyakoroljanak nyomást.

3. Politikai izoláció és figyelemfelkeltés: Az orosz vezetés izolálása a nemzetközi közösségtől, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, valamint a világ politikai és gazdasági fórumain való jelenlétük csökkentése segíthetne abban, hogy világosan jelezzük: a jelenlegi orosz vezetés nem élvezheti a nemzetközi közösség támogatását, amíg nem változtat a politikáján.

4. A globális közvélemény formálása: A nyugati világ eszmecserét kezdeményezhetne arról, hogyan lehet hatékonyan reagálni Oroszország fenyegetéseire, anélkül hogy tovább súlyosbítanánk a háborút vagy a globális instabilitást. A globális közvélemény formálása, a hazai politikai diskurzusok átalakítása segíthetne abban, hogy az orosz rezsim ne élvezze a politikai legitimitást.

5. A társadalmi diskurzus ösztönzése Oroszországon belül: Ha lenne lehetőség az orosz nép számára, hogy szabadon kifejthesse véleményét, akár politikai vagy társadalmi értelemben, akkor az elnyomott, de létező ellenállásnak esélyt adhatna arra, hogy egy másfajta, nemzeti és szellemi megújulás valósuljon meg.

A kérdés tehát az, hogy hogyan érhetjük el mindezt anélkül, hogy tovább rontanánk az orosz nép szenvedését, miközben biztosítjuk, hogy az orosz vezetés megértse, hogy nem folytathatja ezen a veszélyes úton.

Az orosz helyzet már most is rendkívül veszélyes, és ha nem történik gyors és határozott lépés, annak komoly következményei lehetnek, nemcsak Európára, hanem a világra nézve is. A nemzetközi demokratikus közösségnek kell felvállalnia a felelősséget és a szükséges döntéseket meghozni.

Az idő sürget, és a problémák nem várnak. A világpolitikai helyzet, a háború, a geopolitikai egyensúly és az orosz belső problémák mind olyan tényezők, amelyek sürgetik a cselekvést. Az orosz rezsimet nem szabad hagyni, hogy tovább erősödjön, és azokat a destabilizáló politikákat, amik mind az orosz népet, mind a nemzetközi közösséget fenyegetik, mihamarabb meg kell állítani.

A kérdés tehát az, hogy milyen hatékony lépések vezethetnek el a valódi változásokhoz? A diplomácia, a szankciók, a katonai jelenlét vagy más eszközök – mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, de az a lényeg, hogy összhangban és hatékonyan alkalmazzuk őket.

A gyors cselekvés kulcsa az, hogy a világ ne hagyja figyelmen kívül a közvetlen veszélyeket, és hogy minél hamarabb lépjenek a nemzetközi vezetők, még akkor is, ha a helyzet bonyolult és összetett. Az Oroszországra nehezedő politikai és gazdasági nyomás mellett az is fontos, hogy minél több emberi és demokratikus erőt támogassunk, amelyek képesek lennének változást elérni az orosz társadalomban.

Először is, az Egyesült Államoknak és a nyugati világnak szoros, egységes politikai és diplomáciai irányvonalat kell képviselnie, amely nem enged teret a Putyint támogató politikai vezetőknek, például Trumpnak sem. A politikai párbeszédnek és a demokratikus normák védelmének alapját kell képeznie annak, hogy a jövőben ne szárnyalhassanak olyan szélsőséges nézetek, amelyek megkérdőjelezik a nemzetközi jogot, a szövetségi és demokratikus rendszereket.

A Trump-féle irányvonalat a nemzetközi közösségnek szoros diplomáciai eszközökkel kell kezelnie. Trump Putyin iránti szimpátiája és az autokratikus rendszerekkel való közeledése nemcsak az Egyesült Államok belső politikájára, hanem a nemzetközi politikai tájképre is jelentős hatással volt. Ez a hozzáállás egy veszélyes tendenciát erősíthetett, amely gyengíti a globális demokratikus szövetségeket és ösztönözheti más országokat arra, hogy autokratikus rezsimek felé orientálódjanak saját érdekeik érdekében.

A demokratikus értékek védelme és előmozdítása kulcsfontosságú a globális stabilitás és biztonság fenntartásában. A jövőben mindenképpen erősebb, egységesebb és demokratikusabb Európára van szükség, amely képes megállítani az ilyen fenyegetéseket. A "Trumpizmus" és a "Putyinizmus" elleni harc nemcsak politikai, hanem értékalapú küzdelem is, amely a szabadság, az emberi jogok és a jogállamiság védelmét tűzi ki célul. A globális demokráciák védelme érdekében a nemzetközi közösségnek összefogva kell szembenéznie a populista és autokratikus ideológiákkal.

A jelenlegi helyzetben az orosz fenyegetés és a világ biztonságára gyakorolt hatása sürgeti a gyors és átfogó cselekvést. Az elsődleges lépés az ukrán nép feltétlen támogatása, hiszen Ukrajna küzdelme nem csupán a saját jövőjét, hanem egész Európát és a globális stabilitást is meghatározza. A katonai, pénzügyi és humanitárius segítség folytatása kulcsfontosságú ahhoz, hogy Ukrajna megőrizze függetlenségét és ne hagyjuk, hogy Oroszország teret nyerjen a régióban. Ennek mellett az európai szolidaritás erősítése is alapvető. Az EU-nak saját védelmi mechanizmusokat kell kidolgoznia, és felállítani egy önálló hadsereget, amely képes lenne válaszolni minden külső fenyegetésre, ezzel megszilárdítva Európa szuverenitását és függetlenségét a NATO függőségétől.

Ezzel párhuzamosan, Oroszországot gazdaságilag és politikailag szorosabban kell izolálni. A nemzetközi közösségnek minden erejével növelnie kell a szankciókat, és el kell érnie, hogy Oroszország ne maradhasson a világ gazdaságában, amíg agressziót folytat. Ehhez elengedhetetlen, hogy az Egyesült Államok és az EU szoros együttműködésben dolgozzon a gazdasági, politikai és diplomáciai nyomás fokozásán. Az orosz gazdaság és pénzügyi rendszerek izolálása, valamint a külkereskedelmi kapcsolatok minimalizálása nemcsak az orosz rezsim gyengítésére szolgál, hanem hosszú távon stabilizálja a globális gazdaságot is.

Kína és Irán semlegesítése is kulcsfontosságú eleme lenne egy olyan nemzetközi stratégiának, amely biztosítja a globális biztonságot. Kína, mint az orosz rezsim egyik legfőbb támogatója, meg kell győzhető arról, hogy a háború és Oroszország támogatása hosszú távon ellentétes saját gazdasági érdekeivel. A diplomáciai nyomásgyakorlás és gazdasági szankciók révén Kína elérhetjük, hogy visszafogja támogatását Oroszországnak, miközben Irán esetében is szükséges lenne olyan lépések megtétele, amelyek elszigetelik a közel-keleti hatalmat, és megakadályozzák, hogy továbbra is Oroszország szövetségese maradjon.

A hosszú távú siker érdekében az orosz társadalomban is változásokra van szükség. Ehhez ahogy fentebb olvasható, nemzetközi demokratikus közösségnek támogatnia kell azokat a demokratikus erőket, amelyek Oroszországban változást hozhatnak, akár civil szervezetek, akár politikai mozgalmak formájában. A szabad sajtó és a politikai pluralizmus erősítése alapvető ahhoz, hogy az orosz társadalom végre ki tudjon lépni a zárt, elnyomó politikai berendezkedésből, amelyet a Kreml képvisel. Ehhez azonban a világ vezetőinek gyors és határozott lépéseket kell tenniük, mivel a probléma nem várhat.

A sikerhez vezető úton elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés, amely biztosítja, hogy Oroszország politikai és gazdasági rendszere ne folytathassa a háborús politikáját, és hogy a világ színpadán az orosz vezetés ne gyakorolhasson további destabilizáló hatást.

A legnagyobb és legerősebb birodalmak is képesek összeomlani, ha nem tudják megoldani belső problémáikat, például gazdasági és politikai zűrzavaraikat, valamint társadalmi feszültségeiket. Az orosz birodalom történelme során, akár a cári, akár a szovjet időszakot nézve, mindig is voltak olyan belső problémák, amelyek hosszú távon alááshatták hatalmát. A modern orosz állam is hasonló kihívásokkal küzd, amelyek a jövőben tovább destabilizálhatják.

A katonai konfrontációk, mint amilyen Napóleon és Hitler támadása, azt is mutatják, hogy Oroszország ugyan képes visszaverni a támadásokat, de hosszú távon a túlzott katonai előnyök nem biztosítják a fenntartható stabilitást, ha az ország belső problémáit nem sikerül kezelni. Az orosz gazdaság hatékonyságának növelése és a strukturális reformok kulcsfontosságúak lehetnek abban, hogy elkerüljék a történelmi csapdát, amit a birodalmi ambíciók és a belső széthúzás okozhatnak.

Napóleon veresége után 200 év telt el, és az orosz birodalom, valamint annak modern utóda, az Orosz Föderáció továbbra is létezik. Az orosz ál-birodalom – ha a Szovjetuniót is beleszámítjuk – meg tudta őrizni hatalmát, és képes volt túlélni a különböző történelmi válságokat és háborúkat. A két világháború kirobbantásában való orosz szerep jelentős volt, különösen az első világháborúban és a második világháború előzményeiben.

Mégis, bár Oroszország túlélte Napóleon korát és a két világháborút, a történelmét végigkísérte a belső feszültség, a gazdasági problémák és a politikai instabilitás.

Oroszország, bár sokáig megőrizte a geopolitikai befolyását, jelenleg is belső feszültségekkel küzd. A társadalmi, gazdasági és politikai problémák, valamint a korrupció és a nemzetközi elszigeteltség azok a tényezők, amelyek a jövőben akár újabb válságokhoz is vezethetnek.

Bár az orosz ál-birodalom nem omlott össze egyetlen nagy háború következtében, a történelmük tele van a birodalmi ambíciók és belső problémák összefonódásával, és ha nem sikerül ezeket a problémákat kezelni, akkor egy újabb, hosszú távú válság nem lenne meglepő.

-000-

Vlagyimir Putyin felemelkedése az orosz politikai elit élére és hosszú éveken át tartó uralma számos kérdést vet fel az orosz történelem és hatalmi struktúra alakulásával kapcsolatban. Hogyan juthatott egy egykori KGB-tiszt az orosz állam élére, és miként alakította át az országot az elmúlt több mint két évtizedben? E kérdések megválaszolásához érdemes megvizsgálni Putyin múltját, a KGB szerepét a Szovjetunióban és annak örökségét a mai Oroszországban.

A KGB a Szovjetunió egyik legfontosabb hatalmi intézménye volt, amelynek feladata a belső rend fenntartása, a politikai ellenzék elnyomása és a külföldi hírszerzés biztosítása volt. Putyin 1975-ben csatlakozott a KGB-hez, és élete első komoly hivatali pozícióját ennek a szervezetnek a kötelékében töltötte be. A nyolcvanas években Kelet-Németországban szolgált, ahol megismerhette a szovjet hírszerzés módszereit és a politikai manipuláció technikáit. Bár a Szovjetunió összeomlásával a KGB hivatalosan megszűnt, jogutódjai – így az FSZB – továbbörökítették annak működési mechanizmusait és befolyását.

A hatalom felé vezető út

Putyin politikai karrierje az 1990-es évek elején kezdődött, amikor Szentpétervár polgármesteri hivatalában dolgozott. Az itt szerzett tapasztalatok és kapcsolatok révén egyre feljebb lépkedett a ranglétrán, mígnem Borisz Jelcin elnök 1999-ben kinevezte miniszterelnöknek. Azonban az igazi fordulat akkor következett be, amikor Jelcin váratlanul lemondott, és Putyin ügyvezető elnökké lépett elő. Ekkor kezdődött el a Putyin-féle politikai konstrukció igazi építése, amelyet hamarosan megerősítettek az állami propaganda, a média ellenőrzése és a gazdaság jelentős részének centralizálása.

A Putyin felemelkedése szoros összefonódásban állt a Csecsenföldön zajló háborúval. 1999 szeptemberében, miután több házrobbantás történt orosz városokban, Putyin gyorsan a nemzet védelmezőjeként pozicionálta magát. Bár a robbantások körüli vizsgálatok és gyanúk a KGB és a titkosszolgálatok esetleges szerepére vonatkozóan nem hoztak egyértelmű eredményeket, Putyin döntése, hogy kemény fellépést ígér a csecsen szeparatisták ellen, gyorsan növelte népszerűségét, és hozzájárult ahhoz, hogy az orosz társadalom elfogadja őt mint erős vezetőt, aki képes helyreállítani a rendet és stabilitást az országban. Ezzel egy időben a Csecsenföldi háború második szakasza is kiemelkedett a politikai színtéren, amely megerősítette Putyin hatalmi bázisát és lehetőséget adott számára, hogy teljes mértékben átváltoztassa az orosz politikai tájat.

Putyin elnöki hatalmának alapját három fő szereplőcsoport adja: a silovikik (KGB és titkosszolgálatok tagjai), a technokraták (jogászok, gazdasági szakértők, akik Szentpéterváron dolgoztak vele), és a személyes baráti köre. Az első két ciklusában (2000–2004) Putyin sikeresen egyensúlyozott közöttük. A harmadik ciklusra való jelölését követő tiltakozásokkal azonban a hatalomváltás folyamata elindult, és a silovikik befolyása erősödött, míg a technokraták háttérbe szorultak.

A belső kör személyi összetétele az évek során nem változott jelentősen. A silovikik, mint Szergej Ivanov és Nyikolaj Patrusev, folyamatosan fontos pozíciókat töltöttek be, és közvetlen kapcsolatban maradtak Putyinnal. Bár személyi rotációk előfordulnak, ezek többnyire nem jelentettek radikális változást a hatalmi struktúrában.

Oroszország újraértelmezése

Putyin elnöksége alatt Oroszország irányvonalát radikálisan új alapokra helyezte, melynek elsődleges célja a politikai és gazdasági stabilitás biztosítása volt. Az első éveiben különösen fontos szerepet kapott a gazdasági növekedés és a nemzeti erőforrások maximális kihasználása. Ennek érdekében az energiaszektor államosítását kezdeményezte, és jelentős mértékben visszaszorította az oligarchák befolyását, akik korábban kulcsszereplőkké váltak az orosz gazdaságban. A gazdasági szektorban végrehajtott reformok révén Putyin hatékonyan megszilárdította az állam dominanciáját, lehetővé téve számára, hogy szoros kontrollt gyakoroljon az orosz gazdaság kulcsfontosságú ágazatai felett.

Ugyanakkor, ahogy Putyin politikai hatalma egyre inkább centralizálódott, úgy az autoriter tendenciák is gyorsan megjelentek. Az állami ellenőrzés kiterjesztésével párhuzamosan egyre szorosabbra fűzte a hatalmi struktúrákat, melynek következményeként a független média fokozatosan ellehetetlenült. A politikai és gazdasági hatalom konvergenciája megakadályozta, hogy a közvélemény vagy a társadalom hatékonyan ellenőrizze a kormányzati döntéseket. A kritikus és független sajtóorgánumok folyamatosan szembesültek jogi és gazdasági nyomásgyakorlással, míg a nemkívánatos politikai hangok, különösen az ellenzéki politikusok, egyre inkább elnyomásra kerültek. Az ország politikai táját a kormányzó párt, az Egyesült Oroszország, dominálta, míg a szabad választások és a pluralizmus egyre inkább csak látszattá vált.

A civil társadalom is jelentős korlátozásokkal szembesült, és az állami hatalommal szembeni bármiféle szervezkedés egyre inkább veszélyessé vált. Az olyan civil szervezetek, amelyek külföldi támogatást kaptak, gyakran a hatalom ellenségeiként lettek ábrázolva, és számos esetben ellehetetlenítették őket, így Putyin sikeresen erősítette a politikai központosítást. A politikai elnyomás és a társadalmi kontroll fokozása közvetlen hatással volt a jogállamiságra is, és a politikai tér szűkülésével párhuzamosan Oroszország egyre inkább autoriter rezsimként jelent meg a nemzetközi közösség előtt.

Putyin átirja a történelmet

Putyin elnöksége alatt a történelem ismét politikai eszközként funkcionál, miután Oroszország hosszú évtizedekig kénytelen volt kényszerített történelmi amnéziával élni a Szovjetunió összeomlása után. Az orosz társadalom számára a múlt re-értelmezése új erőre kapott, aminek célja nem csupán a nemzeti identitás erősítése, hanem Oroszország visszahelyezése a globális színtér középpontjába. Az orosz nemzeti önbizalom évtizedeken át szenvedett a szovjet rendszer bukása után, és a kisebbrendűségi komplexusok sújtották a társadalmat. A múlt újrafogalmazása tehát érthető módon kedvező fogadtatásra talált, mivel az orosz emberek számára a történelmi perspektíva visszaállítása egyfajta nemzeti önértékelést és elismerést adott a világban.

Putyin számára a történelem átalakítása nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem konkrét politikai célokat is szolgál. Az új orosz nemzetbiztonsági stratégia például a világpolitikai fenyegetéseken túl egy új célként említi, hogy „felülvizsgálja Oroszország szerepét és helyét a világtörténelemben”. Ezt az egyoldalú és politikailag motivált emlékezést nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is alkalmazzák. A történelmi narratíva felülírása és a múlt „újraírása” tehát a hatalmi legitimitás megerősítését célozza, és annak érdekében, hogy a nemzeti öntudat újraépülhessen, el kell torzítani a múlt kritikus aspektusait.

Putyin elnök az orosz történelem egyfajta „főtörténészévé” vált, miközben folyamatosan közvetíti és terjeszti az orosz álláspontot a történelmi eseményekkel kapcsolatban. A történelemképzés a politikai döntéshozatalt szolgálja: például 2020 júliusában Putyin egy cikket publikált a második világháború valódi tanulságairól, amelyet a német kelet-európai történészeknek is továbbítottak, hogy felhasználják történelmi elemzéseikhez. Ezen kívül a történelem manipulálására és az orosz nemzeti érdekek érvényesítésére jogszabályokat is alkottak, amelyek kriminalizálják a történelem „hamisítását” és bármilyen olyan állítást, amely nem felel meg a hivatalos orosz narratívának. Ilyen például a „történelemhamisítás” elleni törvény, amely többek között bünteti a náci Németország és a Szovjetunió közötti paktumot, illetve a szovjet szerep megkérdőjelezését a második világháborúban.

Putyin nemcsak a Szovjetunió, hanem a modern Oroszország történelmét is saját politikai céljaira használja fel. A szovjet múlt sötét árnyait, mint Sztálin tömeges erőszakosságát és a Gulágokat, igyekeznek háttérbe szorítani, vagy „nehéz, de szükséges” lépésként kezelni a Szovjetunió ipari és katonai hatalommá válásában. Ezzel szemben a második világháború, különösen a Szovjetunió győzelme, a posztszovjet orosz identitás egyik alappillére lett. Ez az egyetlen olyan esemény, amely képes összetartani az orosz társadalmat, miközben elnyomja a háborúval kapcsolatos kétségeket, a történelem kényes kérdéseit és a múlt elnyomott aspektusait.

A második világháború győzelme napjának, május 9-nek az ünnepe mára nem csupán a háborús hősiesség emlékét őrzi, hanem az orosz nemzeti identitás központi elemévé vált. A győzelem napját minden évben pompás parádék és ünnepségek kísérik, amelyek a történelem heroikus, torzított változatát ünneplik. A háború hőseinek emlékezete nemcsak az orosz társadalom számára fontos szimbolikus esemény, hanem egy erős társadalmi kohéziót biztosít, amely a nemzeti önbizalom és a hatalmi struktúra legitimitásának fenntartását szolgálja. A háborús győzelem és a győztes szerep a társadalom számára a történelmi érdemek és a nemzeti büszkeség zálogává vált.

Ezek a történelemhamisító intézkedések és narratívák nem csupán a politikai célok szolgálatába állítják a múltat, hanem a jelenlegi hatalmi struktúrák fenntartását is biztosítják, miközben elnyomják a múlt kényes és árnyalt aspektusait. A történelem manipulálása tehát a politikai hatalom és a társadalmi kohézió eszközeként működik, amely kizárja a független kutatásokat és a kritikai diskurzust, miközben erősíti a tekintélyelvű rendszert és a nemzeti büszkeséget.

A KGB-örökség és a putyini rendszer

Putyin rendszere nemcsak a szovjet érához való szoros kapcsolódásában, hanem annak politikai és társadalmi működési mechanizmusainak átültetésében is markánsan megjelenik. Az orosz elnök a szovjet titkosszolgálat, a KGB (Komitet Gosudarstvennoj Bezopasnosti) örökségét viszi tovább, mely az általa kiépített politikai rendszeren és hatalmi struktúrán keresztül egyértelműen érzékelhető. A KGB hagyományainak és módszereinek átörökítése nem csupán a titkosszolgálatok kiemelt szerepében, hanem az orosz politikai élet egészének működésében is megfigyelhető. A titkosszolgálatok és a biztonsági apparátus központi szerepe különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a politikai ellenfelek elleni fellépést, a kritikát elnyomó intézkedéseket és az információs kontrollt tekintjük.

Putyin saját politikai pályájának kezdeti szakasza is szoros összefonódott a KGB-vel, hiszen ő maga is a szovjet titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Ez a múlthoz való közvetlen kötődés meghatározó hatással volt arra, hogyan alakította ki saját hatalmi struktúráját, valamint hogyan kezelte a politikai kihívásokat és ellenfeleket. Az állam- és pártellenes tevékenységeket folytató személyek elleni kemikálás, a titkos nyomozások és politikai retorziók alkalmazása mind arra utalnak, hogy a KGB módszerei tovább élnek, és a hatalom legitimálásának eszközeként működnek.

A Putyin által kiépített állami gépezetben a titkosszolgálatok és a biztonsági erők kiemelkedő szerepe látható. Az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat), amely a KGB utódjaként funkcionál, szoros kapcsolatban áll az orosz politikai élet minden szegmensével, beleértve az üzleti szférát és a média világát is. Az információs kontroll minden szinten jelen van, az internetes cenzúrától kezdve a sajtó és a közvélemény manipulálásáig, egészen a belső ellenségként kezelt politikai aktivisták és jogvédők üldözéséig. A szólásszabadság és a politikai pluralizmus csorbítása révén Putyin képes biztosítani a hatalomra gyakorolt állandó felügyeletet, miközben az orosz államot erős, központosított entitásként prezentálja.

A Putyin-féle hatalmi gépezet, amely a KGB hagyományait idézi, nemcsak a belső ellenállás ellen irányuló eszközöket alkalmazza, hanem a geopolitikai térben is aktívan érvényesíti. A külső politikai helyzetekhez való hozzáállása, különösen a 2022-es ukrajnai háború, világosan megmutatta, hogy Putyin számára a geopolitikai ambíciók és a szovjet térségbe való visszavonulás nemcsak belpolitikai eszközként szolgálnak, hanem a nemzetközi színtéren is meghatározó tényezővé válnak. A háború kezdete nem csupán az orosz belső hatalom és politikai struktúra védelmére irányuló lépés, hanem egyben egy globális, geopolitikai játszma, amelyben Putyin igyekszik visszaállítani Oroszország befolyását a szovjet időszak szellemében.

A KGB öröksége tehát nem csupán a hatalom átvételének és megszilárdításának eszköze volt Putyin számára, hanem alapvető építőköve a mai orosz politikai rendszereknek is. Az orosz titkosszolgálatok, a politikai ellenfelek eltávolítása és az információk szigorú ellenőrzése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Putyin hatalma nemcsak a belpolitikában, hanem a nemzetközi térben is jelentős hatással bírjon. Az orosz vezető világképe és ambíciói, melyek a Szovjetunió újraépítésére, a birodalom visszanyerésére irányulnak, minden egyes döntésén és lépésén érzékelhetők, legyen szó belpolitikai kontrollról vagy a nemzetközi kapcsolatok újraformálásáról.

Putyin és az ortodox egyház

A Szovjetunió összeomlása után az Orosz Ortodox Egyház visszanyerte jelentőségét. A szovjet időszakban a vallásüldözések és az állami ateizmus politikája drasztikusan visszaszorította az egyház szerepét, azonban a rendszerváltás után újra fontos szereplővé vált.

Az 1990-es évek káosza és gazdasági válsága közepette sok orosz a vallásban keresett kapaszkodót, és ezzel párhuzamosan az állam is felismerte az egyház társadalmi kohéziót erősítő szerepét. Putyin ezt az összefonódást még inkább elmélyítette, és az egyház az állami ideológia egyik legfontosabb támaszává vált.

Vlagyimir Putyin és az Orosz Ortodox Egyház kapcsolata az orosz politika és társadalom egyik meghatározó tényezője. Putyin hatalmának megszilárdításában és legitimitásának fenntartásában kulcsszerepet játszik az egyház támogatása, amely a posztszovjet időszakban jelentős befolyásra tett szert.

Az egyház és az állam viszonya különösen azután mélyült el, hogy Putyin 2000-ben hatalomra került. Az Orosz Ortodox Egyház a Szovjetunió összeomlása után újra meghatározó szereplővé vált az orosz társadalomban, és az állam is felismerte az ebben rejlő politikai lehetőségeket. Az egyház az orosz identitás és hagyományok őrzőjeként pozicionálta magát, és Putyin ezt a narratívát felhasználva igyekezett saját politikáját igazolni. Az orosz vezetés és az egyház közötti együttműködés különösen olyan kérdésekben erősödött meg, mint a konzervatív értékek, a családvédelem és a nyugati liberális eszmék elutasítása.

Az egyház támogatta Putyin politikáját a nemzeti egység és az orosz identitás megerősítésére, cserébe pedig az állam előnyökhöz juttatta az egyházat, például adókedvezményekkel és ingatlanjuttatásokkal. Az egyház vezetője, Kirill pátriárka nyíltan kiállt Putyin mellett, és retorikájában az orosz államfőt a keresztény értékek védelmezőjeként mutatta be. Ez különösen a 2012-es elnökválasztás idején volt szembetűnő, amikor az egyház aktívan támogatta Putyint a kampányában. Az ukrajnai konfliktus és a Krím annektálása tovább erősítette ezt a kapcsolatot. Az egyház ideológiai hátteret biztosított az orosz expanziós törekvésekhez, azzal érvelve, hogy Oroszország történelmi és vallási kötelessége megvédeni az orosz ajkú lakosságot és az ortodox keresztény közösségeket. Ez a narratíva jelentős támogatottságot biztosított Putyinnak a belföldi közvélemény szemében. Az Orosz Ortodox Egyház szerepe nem csupán szimbolikus, hanem aktív politikai tényezőként is megjelenik.

Az egyház álláspontja szerint: Az orosz nép különleges történelmi és spirituális hivatással bír, és a  nyugati világot és Ukrajnát morálisan romlottnak és Oroszország ellenségeinek állítja be. Az egyház narratívája szerint a háború nem csupán geopolitikai konfliktus, hanem egyfajta spirituális harc is.

Az egyház befolyása az oktatásban, a kultúrában és a közélet más területein is érezhető. Az iskolákban egyre nagyobb teret kap a vallási oktatás, és az egyházi vezetők rendszeresen részt vesznek állami rendezvényeken. Az egyház és az állam szoros együttműködése azonban nem mentes a kritikától. Sokan azzal vádolják az egyházat, hogy elvesztette függetlenségét, és a hatalom eszközévé vált. Mások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy ez a kapcsolat hozzájárul a politikai ellenzék elnyomásához és a társadalmi pluralizmus korlátozásához. Az egyház és az állam szövetsége így egyszerre erősíti Putyin hatalmát és fokozza az orosz társadalomban meglévő feszültségeket.

Az orosz külpolitika alakulása Putyin ideje alatt

Az orosz külpolitika alakulása a 20. század végén és a 21. század elején kulcsfontosságú volt Oroszország nemzetközi helyzetének megformálásában. A Szovjetunió összeomlása után Oroszország új geopolitikai helyzetbe került, amely jelentős hatással volt nemcsak a belső fejlődésére, hanem a globális politikai térképre is. Az orosz külpolitika az 1990-es évek közepétől egyre inkább azon dolgozott, hogy visszanyerje globális befolyását, és megteremtse a szükséges nemzetközi egyensúlyt. A külkapcsolatok alakulása, különösen a posztszovjet térségben, a NATO és az EU bővítésére adott válaszok, valamint a Kínával való együttműködés, mind jelentős mértékben formálták Oroszország nemzetközi pozícióját.

Az 1990-es évek elején, amikor a Szovjetunió felbomlott, Oroszország célja az volt, hogy megőrizze befolyását a posztszovjet államok felett. Az orosz külpolitika a „orosz világ” eszméjét hirdette, amely az állami szuverenitás és területi integritás védelme mellett a politikai, gazdasági és kulturális dominanciát jelentette a volt szovjet tagállamokban, különösen Ukrajnában, Belaruszban és a Kaukázus térségében. Az orosz diplomácia ezen kívül a Független Államok Közösségén (FÁK) keresztül igyekezett fenntartani ezt a befolyást.

A hidegháború végén az orosz-amerikai kapcsolatok kezdetben javulni látszottak, ám a 2000-es évektől a két ország közötti feszültségek növekedtek. Az Egyesült Államok és NATO bővítése, valamint Oroszország politikai és gazdasági kihívásai fokozatosan megnehezítették a kapcsolatokat. Az orosz vezetés ekkor kezdte el egyre inkább szembenállni a nyugati országok dominanciájával, és különálló külpolitikai irányvonalat képviselni.

Oroszország számára az EU-val való kapcsolat különösen az energiapolitika terén vált meghatározóvá. Az orosz gáz- és olajexport nemcsak gazdasági szempontból volt kulcsfontosságú, hanem politikai szinten is lehetőséget biztosított Oroszország számára, hogy befolyásolja az EU döntéshozatalát. A gáz- és olajszállítások körüli viták, például az ukrán válság során, tovább bonyolították a viszonyokat.

Putyin elnöksége alatt különösen fontos szerepet kapott a keleti orientáció, és a Kínával való kapcsolatok erősítése. A két ország közötti stratégiai partnerség különösen gazdasági és katonai területen erősödött, mivel Kína a világ egyik legnagyobb gazdasága, és Oroszország számára új exportpiacot biztosított. A két ország közötti szoros együttműködés tovább növelte Oroszország globális befolyását, különösen a nyugati országokkal való szembenállás kontextusában.

Oroszország nemcsak diplomáciai és gazdasági, hanem katonai szempontból is aktívan igyekezett megőrizni befolyását a világpolitikai térképen. A NATO bővítése különösen aggasztotta az orosz vezetést, és válaszul egyre inkább saját katonai erejére támaszkodott. Oroszország különböző helyszíneken, például Szíriában, katonai beavatkozásokkal próbálta megvédeni geopolitikai érdekeit, és megőrizni katonai befolyását a nemzetközi porondon.Szíria kulcsfontosságú szereplője volt az orosz külpolitikának Putyin elnöksége alatt, különösen a 2010-es évek közepétől. Oroszország 2015-ben katonai beavatkozást indított Szíriában, hogy támogassa a Bashar al-Assad vezette szíriai kormányt a polgárháborúval szemben. A szíriai háborúban való aktív részvétel az orosz külpolitika fontos eszközévé vált, mivel az Oroszország számára lehetőséget adott arra, hogy megerősítse geopolitikai befolyását a Közel-Keleten és szembeszálljon a nyugati hatalmakkal, amelyek támogatták az ellenzéki erőket.

A szíriai háborúban való orosz szerepvállalás alapvetően három fő célt szolgált:Geopolitikai befolyás erősítése, katonai és diplomáciai szerep erősítése és a nyugati hatalmakkal való versengés

A 21. század második évtizedére Putyin külpolitikájában kiemelkedő szerepet kapott Afrika, mivel a kontinens gazdasági, geopolitikai és stratégiai jelentősége folyamatosan növekedett, különösen a nyersanyagok és energiaforrások területén. Oroszország számára Afrika gazdag természeti erőforrásokat kínált, és különböző gazdasági és katonai együttműködések révén próbálta megerősíteni globális pozícióját. Oroszország több afrikai országban is aktívan részt vett politikai és gazdasági folyamatokban, miközben új piacokat keresett az energiaexport számára.

A nyugati szankciók, különösen a Krím 2014-es annektálása után, Oroszország számára komoly problémát jelentettek, ám egyben lehetőséget is adtak arra, hogy az ország új irányvonalat képviseljen. A szankciók hatására Oroszország egyre inkább keleti partnerekkel, például Kínával és Indiával igyekezett erősíteni kapcsolatokat.

Putyin hatalomra kerülésével az orosz külpolitika új irányt vett. A 2000-es évek közepétől Oroszország már egyértelműen a szuverenitás és nemzeti érdekeinek védelmére helyezte a hangsúlyt, szembefordulva a nyugati befolyással. A Krím annektálása 2014-ben, valamint az ukrán válságban való részvétel Oroszország számára fontos geopolitikai fordulópontot jelentett, ugyanakkor az EU és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók súlyosan érintették az orosz gazdaságot

Oroszország külpolitikájának alakulása szoros összefüggésben áll a belső politikai változásokkal, a gazdasági helyzettel, valamint az ország globális szerepével. Putyin uralkodása alatt Oroszország egyre inkább visszanyerte helyét a nemzetközi politikai színtéren, és egyre inkább szembefordult a nyugati hatalmakkal, miközben új szövetségeket épített ki a világ különböző térségeiben, beleértve Kínát és Afrikát.

Meddig tarthat még?

Az orosz belpolitikai helyzet az elmúlt években folyamatosan fokozódó feszültségekkel terhelődött, amely számos tényezőre vezethető vissza. Az ukrajnai háború, amely 2022 februárjában kezdődött, az orosz társadalom és gazdaság számára hatalmas terheket rótt. Az agresszív külpolitikai lépések, a nemzetközi szankciók, amelyek súlyosan befolyásolják Oroszország gazdaságát, valamint a belső elégedetlenség és politikai feszültségek egyre inkább kérdőjelezik meg a putyini rendszer stabilitását. Bár Putyin hatalma a mai napig szilárdnak tűnik, a történelem és a hasonló politikai rendszerek evolúciója azt mutatja, hogy az ilyen típusú hatalom gyakran rendkívül sérülékeny lehet, különösen akkor, amikor belső és külső kihívások egyaránt megerősítik a rendszer legitimitásával kapcsolatos kétségeket.

Putyin politikai pályája egy különleges és összetett történet, amely a KGB kötelékéből, az orosz titkosszolgálat falai közül indult, és egy olyan hatalmi struktúrához vezetett, amely a posztszovjet térségben szinte példa nélküli koncentrációval rendelkezik. A hatalom központosítása és az ellenőrzés teljes spektrumának kiépítése lehetővé tette Putyin számára, hogy egy erős, autoriter rendszert alakítson ki, amely képes volt stabilizálni Oroszországot az 1990-es évek zűrzavara után. Azonban, bár a vezető személye kulcsfontosságú, a hatalom fenntartásához szükséges környezet folyamatosan változik.

A nemzetközi közösség által alkalmazott szankciók és az Oroszországot sújtó gazdasági nyomás egyre komolyabb problémákat generálnak, különösen, amikor az orosz nép mindennapi életét, a munkanélküliséget, az inflációt és az alapvető szükségletekhez való hozzáférést tekintjük. Az orosz állam gazdasági elzárkózása a világtól és a nyugati piacoktól, valamint az energiapiacon tapasztalható zűrzavarok, különösen az olaj- és gáziparban, tovább csökkenthetik a hatalom legitimációját, és a lakosság elégedetlenségét fokozhatják.

A belső politikai helyzet is egyre feszültebbé válik. A Putyin rezsim ellenálló képességét próbára teszi a növekvő belső ellenállás, legyen szó a politikai ellenfelek üldözéséről, az oligarchák közötti hatalmi harcokról vagy a polgári társadalom egyre erősödő kritikájáról. Az egyre több elnyomott, szólásszabadságot korlátozó és jogállamiságot elnyomó intézkedés szintén hozzájárul a belső elégedetlenség növekedéséhez. Az orosz nép mindennapjai egyre inkább a gazdasági nehézségekkel és politikai elnyomással telnek, ami tovább gyengítheti a hatalom népszerűségét, és végső soron destabilizáló hatással lehet a politikai rendszert.

Putyin rezsimje belső problémái mellett egyre inkább nemzetközi kihatásokkal is szembesül. Az ukrajnai háború nemcsak a regionális biztonsági egyensúlyt sérti, hanem mélyebb, globális hatásokat is gyakorol, különösen a nyugati világ és Oroszország viszonyára. A háborúban való részvétel, amelynek belpolitikai célja a nacionalizmus és a "háborús hősiesség" erősítése, az orosz társadalomban mélyebb töréseket hozhat, különösen, ha a háború elhúzódik, és a gazdasági és emberi áldozatok növekednek.

A kérdés, hogy meddig tarthat még Putyin hatalma, tehát nemcsak a belső politikai dinamika és gazdasági tényezők függvénye, hanem a globális erőviszonyok és az orosz társadalom belső reakciói is alapvetően befolyásolják. Bár Putyin minden erejével azon dolgozik, hogy fenntartja a hatalmát, az orosz rendszer sebezhetősége egyre inkább láthatóvá válik, ahogy a geopolitikai és belpolitikai kihívások egyre élesebbé válnak. A történelem tanúsága szerint az ilyen típusú rendszerek gyakran gyors és váratlan fordulatokkal találkoznak, különösen akkor, amikor a társadalmi és gazdasági feszültségek összeadódnak, és a politikai elit támogatása meginog. Putyin politikai pályafutása tehát, bár jelenleg szilárdnak tűnik, nem mentes az olyan belső és külső tényezőktől, amelyek végső soron akár gyors változásokat is előidézhetnek.

*

Putyin rendszere nemcsak Oroszország belügye, hanem globális kihívás is, különösen a demokratikus értékek és a nemzetközi stabilitás szempontjából. A geopolitikai stratégiája egy olyan komplex eszköztárra épít, amelyben az erőszak, a propaganda és a történelem átalakítása mind kulcsszerepet játszanak. Ezt azzal a céllal teszi, hogy erősítse Oroszország befolyását, destabilizálja a nyugati demokráciákat, és visszaállítsa a birodalmi határokat, amelyeket a szovjet korszakban képviseltek.

A történelmi narratívák manipulálása, például a múlt szovjet és cári időszakainak felmagasztalása, kulcsfontosságú a belső támogatás megszerzésében és a nemzetközi szimpátia kiépítésében. A propaganda hatékonyan dolgozik a közvélemény formálásában, míg a katonai és gazdasági nyomás alkalmazása továbbra is központi szerepet kap a külpolitikai célok elérésében. Az ilyen stratégiák hatása messze túlmutat Oroszország határain, hiszen közvetlenül érinthetik a nyugati országokat és azokat a globális rendszereket, amelyek a demokratikus értékekre építenek.

-000-

A Kreml propagandistái azzal próbálják elterelni a figyelmet az Oroszország által Ukrajnában elkövetett bűnökről azzal, hogy saját vádjaikat és bűneiket másokra hárítják, illetve alaptalan vádakat emelnek. Egy ilyen példája annak, amikor Ukrajnát népirtással vádolják, miközben nem áll rendelkezésre semmilyen megbízható bizonyíték arra, hogy az ukrán hatóságok célzottan üldözték volna az orosz ajkúakat vagy más etnikai kisebbségeket. A Kreml narratívája Ukrajnát vádolja népirtás előkészítésével, miközben a valóságban az ukrán hatóságok nemcsak hogy nem folytatnak ilyen politikát, de ellentétben az orosz erőkkel, az ukrán hadifoglyokkal való bánásmódjukat a nemzetközi jog és megállapodások szerint végzik. Az ukrán hatóságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a hadifoglyok megfelelő bánásmódban részesüljenek, miközben Oroszország viszont számos háborús bűncselekményt követett el a konfliktus során.

A nemzetközi jogot és az emberi jogokat súlyosan sértő orosz hadsereg tevékenységei számos független nemzetközi szervezet, mint például az ENSZ, Human Rights Watch, és más jogvédő szervezetek és médiacsatornák által is dokumentáltak. Az orosz erők által elkövetett háborús bűnök közé tartozik a hadifoglyok éheztetése, kínzása és embertelen bánásmódban részesítése, valamint civilek támadása, köztük kórházak, iskolák és más civil infrastruktúrák célzott megsemmisítése.

Ezek a borzalmas események szembemennek a Kreml által hirdetett narratívával, miszerint Oroszország a „jófiú”, amely megvédi Ukrajnát, és az oroszok védelmére kel. Valójában, az orosz erők által elkövetett háborús bűnök és az Ukrajnát ért támadások nemcsak a nemzetközi jogot sértik, hanem a globális közösség bizalmát is aláássák.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint más nemzetközi szervezetek is megerősítették, hogy Oroszország a civil lakosság ellen alkalmazott brutális módszereket, köztük kínzást, nemi erőszakot, valamint gyermekek erőszakos elhurcolását.

A Kreml az ukrán háborús bűnök vádját is több alkalommal igyekezett rásütni Ukrajnára, de a nemzetközi tényellenőrzők és a világ különböző médiacsatornái alátámasztják, hogy Ukrajna nem szervezett semmilyen háborús bűntettet, különösen nem a híres buchai esetet, amelyet sokan hamisnak tartanak.

Az orosz propaganda másik szálát képezik azok az alaptalan állítások, miszerint Ukrajna civileket toborozna a háborús frontokra, vagy hogy az ukrán vezetés szándékosan mészárlásokat irányítana. Ezzel szemben a bizonyítékok azt mutatják, hogy az orosz tábornokok szinte „mészárszékbe“ küldik a csapataikat, és az orosz hadsereg sok esetben börtönben toborozott katonákat, akik nem megfelelő képzésben részesültek, ami a háború eredménytelenségét is tükrözi.

Az Ukrajna nukleáris terveiről vagy „piszkos bombáiról” szóló vádak teljes fikciók, amelyek célja, hogy Oroszország agresszióját indokolják. Valójában Ukrajna az 1994-es Budapesti Memorandum aláírásával lemondott a nukleáris fegyverekről, és azóta nem folytatott nukleáris fejlesztéseket. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) sem talált semmilyen bizonyítékot arra, hogy Ukrajna nukleáris anyagot fejlesztene. Ezzel szemben Oroszország olyan fenyegetésekkel próbálja manipulálni a nemzetközi közvéleményt, amelyek gyakran vékonyan burkolt nukleáris zsarolásként jelennek meg.

A Kreml propagandája szintén azzal vádolja Ukrajnát, hogy szándékosan károsítja saját polgári atomerőműveit, különösen a Zaporizzsját. Az igazság azonban az, hogy Ukrajna és a nemzetközi közösség több alkalommal próbálta csillapítani a feszültségeket a nukleáris létesítmények körül, miközben Oroszország több alkalommal is felelőtlenül támadta meg ezeket a helyszíneket. A NAÜ semmilyen támadásra vagy merényletre vonatkozóan nem talált bizonyítékot, így egyértelmű, hogy az orosz fél próbálja elterelni a figyelmet saját felelősségéről.

A Kreml egy másik fontos narratívája az, hogy Ukrajna nem létezik, hogy a mai ukránok valójában oroszok, és az ukrán identitás mesterséges konstrukció. Ezt a szándékos történelmi elferdítést Putyin elnök többször is elmondta, próbálva aláásni Ukrajna államiságát. A valóságban Ukrajna évszázados történelemmel rendelkezik, saját kultúrával és identitással, és nemcsak, hogy a Budapesti Memorandum aláírásával Oroszország elismerte Ukrajna függetlenségét, de ezt azóta a Kreml vezetése folyamatosan megsérti. Az orosz álreferendumok és a megszállt területek illegális elfoglalása nemcsak Ukrajna szuverenitásának semmibe vételét jelentik, hanem még inkább aláássák az orosz állítások hitelességét.

A Kreml propagandája arról is próbálja meggyőzni a világot, hogy Ukrajnában nem léteznek valódi ukránok. A Kreml álláspontja szerint az ukránok valójában oroszok, akiknek identitását a Nyugat mesterségesen torzította el. Ez az elképzelés azt a narratívát szolgálja, amely szerint Ukrajnának vissza kell térnie Oroszország karjaiba, egyesülve a „valódi” oroszokkal, ahogy azt Putyin és más orosz vezetők sugallják. Az orosz propaganda szerint az ukránok valójában egyfajta hamis tudatállapotban élnek, amit a nyugati beavatkozás alakított ki. Ebben az alternatív valóságban az ukránok hazudnak saját identitásukról, miközben Oroszország a „valóság” nevében próbálja visszaállítani Ukrajna egyesítését a nagy orosz világ részeként.

A Kreml propagandistái és a RuBaltica szerint, az úgynevezett „ukrán” állam valójában nem más, mint egy fiktív entitás, amelyet az orosz történelem és identitás részének tekintenek. Az oroszok és ukránok közötti különbségek eltüntetése nem csupán ideológiai, hanem a geopolitikai hatalmi játszmák része. A Kreml nemcsak azt hirdeti, hogy az ukránok valójában oroszok, hanem azt is, hogy ezen országok vezetői valójában a Nyugat manipulációinak hatására lépnek szembe Oroszországgal. A RuBaltica Kreml-barát propagandacsatorna lengyel kiadása kifejti, hogy az olyan államok, mint Ukrajna, valójában nem rendelkeznek valódi állami szuverenitással, csupán a Nyugat politikai befolyásának eszközei. Ezek az országok, úgynevezett „bábállamok”, képtelenek önállóan megoldani a legfontosabb válságokat, legyen szó menekültkrízisről vagy egészségügyi problémákról.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió talán legalapvetőbb mítosza az a vád, hogy Ukrajna, az ukránok és az ukránság valahogy náciszerű. A vád mindig is abszurd volt, és jót röhögne, ha a Kreml szándéka a váddal kapcsolatban nem lenne ennyire gyilkos. E rágalom nélkül az orosz vezetés nem igazolhatta Ukrajna elleni agresszióját, ezért ismételgetik újra és újra. A Kreml felhasználta ezt a hasznos dezinformációs témát a háború során, hogy az ukránokat dehumanizálja és becsmérelje. Putyin Oroszországot a nemzetiszocializmus modern megszelídítőjeként ábrázolja, a kivetítés klasszikus példájaként – a Kreml által használt módszer, amellyel saját romboló cselekedeteiért másokra hárítja a felelősséget.

Putyin azzal vádolja Európát, hogy egész Európa támogatta a náci Németország Szovjetunió elleni invázióját, ami túlzottan bizarr és hazugság. Putyin és propagandistái kiforgatják a történelmet. Valójában 1942-ben a Hitler-ellenes koalícióban 26 állam, valamint a megszállt európai országok száműzetésben lévő kormányai vettek részt. Oroszországnak a nácizmus elleni harcra való felhívása, hogy erős pszichológiai vagy érzelmi reakciót váltson ki, nemcsak manipulatív, hanem egyszerűen nevetséges is, különös tekintettel arra, hogy a Kreml nyílt antiszemita retorikára fordult. A Kreml antiszemita retorikájának növekvő jelenléte a háború előrehaladtával és különösen az ukrán konfliktusban komoly aggodalomra ad okot. Az orosz állami propaganda és annak vezetői, köztük Vlagyimir Putyin, az elmúlt években többször is használták a zsidóságot és antiszemita sztereotípiákat a politikai céljaik elérésére.

A nyílt antiszemitizmus különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az orosz kormányzó körök – és maga Putyin – az ukrán államot és annak vezetőit antiszemita sztereotípiák alapján próbálták démonizálni. Az orosz propaganda rendszeresen alkalmazza azt a retorikát, hogy az ukrán kormány „zsidó nacionalistákat” vagy „nácikat” foglalkoztat, amely arra utal, hogy az ukrán vezetés és a „nyugati szövetségesek” valójában a zsidóság érdekeit képviselik, és ez egyfajta háttérmanipulációval próbálja aláásni Ukrajna nemzeti és kulturális identitását.

Ezen kívül a Kreml több alkalommal is felhasználta a zsidóságot mint „árnyékos” entitást, hogy álcázza saját imperialista ambícióit, és azt próbálja sugallni, hogy Ukrajna és a Nyugat valójában a zsidó globalizáció, illetve az "internacionalista" ideológia céljait szolgálja. A Putyin által közvetített narratívákban az ukrán függetlenség és a Nyugat melletti elköteleződés a „zsidó háttérhatalom” által irányított folyamatokként jelenik meg. Ezzel a Kreml nemcsak a nemzeti identitásokat támadja, hanem egy olyan globális és összeesküvéselméleti képet fest, amely a valós politikai konfliktusokat és geopolitikai szembenállásokat vallásos és etnikai dimenzióba helyezi.

Emellett a Kreml állami médiája és a központilag irányított orosz propaganda, különösen a televíziós műsorokban, gyakran alkalmaz antiszemita kifejezéseket, hogy aláássa a nemzeti identitásokat és konfliktusokat uszítson a közönségben. Az antiszemita narratívák célja, hogy megteremtsék azt a képet, hogy a zsidók, és különösen a zsidó származású politikai vezetők a világ globális hatalmi elithez tartoznak, amely „manipulálja” az eseményeket.

A Kreml ezen antiszemita beszédmódjai különösen erősödtek, mikor az ukrán ortodox egyház kérdésével foglalkoztak. A Kreml dezinformációs szakértői és propagandistái gyakran hivatkoznak az ukrán egyház állítólagos "zsidó hatalmára", és egyes zsidó vallási vezetőket hibáztatnak a háború eszkalálódásáért, illetve a Nyugat Ukrajnát támogató politikája miatt.

A Kreml számára az antiszemitizmus eszközként szolgál a politikai ellenfelek delegitimálására, különösen akkor, amikor valamilyen társadalmi vagy nemzeti ideológiát akarja összekapcsolni saját érdekeivel, mint például a nacionalizmus vagy a tradicionális orosz identitás.

Ez a retorika, melyet a Kreml eszközként használ, nemcsak történelmileg helytelen és veszélyes, hanem veszélyezteti a nemzetközi együttműködést és továbbra is gerjeszti a gyűlöletet és az előítéleteket, különösen az orosz társadalomban, ahol az antiszemitizmus régi és mélyen gyökerező problémává vált. A Kreml retorikai eszközként való alkalmazása tehát komoly társadalmi és politikai feszültségeket táplálhat, miközben eltereli a figyelmet a valódi geopolitikai kérdésekről.

A Kreml állításai, hogy Ukrajna és más volt szovjet államok nem valódi nemzetek, csak a Nyugat ármánykodásának áldozatai, olyan történelmi narratívát formálnak, amely egyben az orosz imperialisztikus törekvéseket is alátámasztja. Az állandó hivatkozás Oroszország „mentő missziójára”, amely „visszaadja” Ukrajnát az orosz világnak, egy olyan manipulációs technika, amely az orosz belső hatalom igazi céljait fedi el.

Putyin és propagandistái továbbra is azt próbálják elhitetni a világgal, hogy a háború egy vallási keresztúton zajlik, ahol Ukrajna és a Nyugat szentségtelen szövetségre lépett, míg Oroszország egy szent háborúval küzd a hagyományos értékek megőrzéséért. A Kreml narratívájában a Nyugatot és Ukrajnát egyre inkább a vallásos ortodox értékek ellenségeként mutatják be, különösen a LGBTIQ+ közösség védelme és az úgynevezett „hagyományos értékek” védelmére hivatkozva.

Ugyanakkor, miközben az orosz propaganda folyamatosan a „nyugati imperializmus” elleni harcot hirdeti, Oroszország maga is imperialista ambíciókat dédelget, amelyeket az Ukrajnával szembeni agresszióval, a Krím annektálásával és a teljes körű invázióval egyaránt igyekszik megvalósítani. Ez a kettős beszéd jól megmutatja, hogyan használják a Kreml és annak szövetségesei az imperializmus vádját saját érdekeik igazolására, miközben éppen ugyanilyen törekvésekkel lépnek fel a szomszédos államok ellen.

Az orosz állami média által közvetített dezinformáció, amely célja a Nyugat, Ukrajna és a világ más demokratikus rendszerei elleni ellenségkép alakítása, a mai világpolitikai helyzetben nem csupán egy ideológiai háború, hanem a nemzetközi jog és a nemzetek önrendelkezési jogának megsértése is. Oroszország háborúja Ukrajna ellen nem csupán egy területi konfliktus, hanem globális biztonsági kérdéssé vált, amely a nemzetközi rendet és a világbékét fenyegeti.

Ez az összefonódott narratíva jól illeszkedik a Kreml által propagált történethez, miszerint Ukrajna és a többi volt szovjet köztársaság nem rendelkezik valódi szuverenitással, és hogy csak Oroszország képes garantálni ezeknek az országoknak az „igazi” függetlenségét.

A Kreml dezinformációs kampányának végső célja tehát, hogy aláássa Ukrajna államiságát és az ország egységét. Azonban az ukrán nép határozott ellenállása, amelyet az orosz agresszióval szemben tanúsítanak, az ukrán identitás erősödéséhez vezetett, és a történelem során először nemcsak hogy megerősödtek Ukrajna politikai és társadalmi struktúrái, hanem elismerést is nyertek a nemzetközi közösségtől. Az ukránok továbbra is elszántan védelmezik az országukat, annak területi épségét és függetlenségét.

Az orosz propaganda több célt szolgál, és ezek összefonódnak.

• A belpolitikai szempontból az orosz propaganda célja az, hogy megszilárdítsa a hatalmat, és biztosítsa a közvélemény támogatását Putyin és a Kreml politikájához. A belső agymosás lényege, hogy az orosz állampolgárok úgy érezzék, hogy a kormány a „nemzet érdekeit” védi, és hogy a külső ellenség, például a Nyugat vagy Ukrajna, folyamatos fenyegetést jelent. Ezzel erősíthetik az „ellenállás” érzését és azt a gondolatot, hogy az országot egyesíteni kell a „nemzeti érdekek” védelme érdekében. Ezen kívül a propaganda gyakran eltereli a figyelmet a belső problémákról, mint a gazdasági nehézségek, korrupció, és az emberek jogainak korlátozása.

• A külpolitikai szempontból a cél, hogy destabilizálja a Nyugatot, és elfedje Oroszország saját agresszív politikáját. A külpolitikában használt propagandával Oroszország próbálja aláásni más országok, különösen az EU és az Egyesült Államok politikai kohézióját. A Kreml szeretné elérni, hogy a nemzetközi közösség ne egységesen támadja meg őt, és próbálhatja manipulálni a közvéleményt más országokban, hogy gyengítse a nemzetközi szankciók hatékonyságát és támogassa saját érdekeit.

A hazugságok és a félrevezetés, amit terjesztenek, nemcsak a katonai agressziót igyekeznek igazolni, hanem az orosz állampolgárokat is az orosz politikai célok mögé vonják, legyen szó Ukrajnáról, a Krímről vagy akár a belső politikai stabilitás megőrzéséről.

Az orosz propaganda tehát egy összetett rendszer, ami mind belföldön, mind külföldön igyekszik biztosítani a hatalom fenntartását, miközben megpróbálja elérni a külföldi államok gyengítését vagy megosztását.

Az orosz agresszió és propaganda hatása napról napra érezhető, különösen a háború és a geopolitikai helyzet romlása miatt. A veszély valóban valós, és fontos, hogy minden lehetséges eszközzel próbáljuk mérsékelni, hiszen a nemzetközi helyzet és az egyre fokozódó feszültségek miatt bármilyen hiba vagy tétlenség komoly következményekkel járhat.

A dezinformáció szétválasztása az igazságtól és a manipulációtól kulcsfontosságú.

A propaganda elleni küzdelem hosszú távú és összetett feladat, amely a társadalom minden szintjén hatékony választ igényel. A kulcs a tájékozott közvélemény, a szabad sajtó védelme, a dezinformációs kampányok tudatos ellensúlyozása és a nemzetközi összefogás. A hatalommal való szembenállás nemcsak politikai, hanem kulturális és oktatási kérdés is, amelyhez mindenki hozzájárulhat a tudatosság és a felelősségteljes információfelhasználás révén.

Bár nehéz és gyors döntéseket kell hozni, a világ közösségének egységes fellépése elengedhetetlen. Történelmi tapasztalatok szerint ha az agresszióval szemben gyors és hatékony válasz érkezik, az képes megállítani az előrehaladást.

A cél nemcsak az agresszor visszaszorítása, hanem a stabilitás és a biztonság megőrzése is.

-000-

Forrás:

• Timothy Snyder: Bloodlands: Europe Between Hitler and Stalin

• Masha Gessen: The Future Is History: How Totalitarianism Reclaimed Russia

• Philip Alston: The United Nations and International Law: The Continuing Role of the Security Council

• Anne Applebaum: Der rote Hunger: Stalins Krieg gegen die Ukraine

• Peter Pomerantsev: Nichts ist wahr und alles ist möglich: Die russische Propaganda und die neuen Kriege

• Maria Snegovaya: Russlands Informationskrieg: Wie der Kreml die westlichen Demokratien destabilisieren will

• Ben Nimmo: Die Waffen der Desinformation: Wie der Kreml die westlichen Gesellschaften manipulier

• Serhiy Plokhy: Die Tore Europas: Eine Geschichte der Ukraine

• Kurt Bassuener: Die Kriegslügen des Kremls: Russlands Propaganda und der Ukraine-Konflikt

• Fritz Ermarth: Russlands Außenpolitik: Aufstieg und Fall eines Imperiums

Orbán Viktor miniszterelnök többször is megkérdőjelezte az Európai Unió jövőjét, sőt, annak létjogosultságát is. A 2023. március 31-i rádióinterjújában arról beszélt, hogy az EU mindkét alapvető célját – a békét és a jólétet – feladta, ezáltal létezését az emberek megkérdezőjelezik. 2025. február 14-én pedig kijelentette: "Nem kell ebből kilépni, szétesik ez magától is, ha ez így megy tovább." Szavai egy olyan politikai stratégiát vázolnak fel, amely az EU gyengülésére és esetleges összeomlására számít.

Ez a narratíva külső geopolitikai szálakba is illeszkedik. Az orosz propaganda rendszeresen az Egyesült Államok és a NATO vazallusainak bélyegzi az európai államokat, az EU-t pedig gyenge és tehetetlen szervezetként mutatja be. Putyin politikája nem titkoltan a nyugati demokráciák destabilizálására törekszik, az Európai Parlament szerint pedig Oroszország aktívan próbálja befolyásolni a tagállamok politikai folyamatait, pénzeli a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali mozgalmakat, hogy gyengítse az Uniót.

Orbán Viktor kapcsolata Moszkvával sok vitát generál. A magyar kormánypárti kommunikáció szerint a miniszterelnök csupán "békepárti" álláspontot képvisel, azonban egyes kritikák szerint az orosz narratíva magyarországi felerősítéséről van szó. Az Európai Parlament állásfoglalása szerint az olyan politikai szereplők, akik az orosz érdekeket képviselik, hozzájárulnak az EU destabilizálásához.

A legnagyobb kérdés az, hogy Magyarország milyen jövőt választ. Az Orbán-kormány látszólag még az EU-n belül próbálja érvényesíteni politikáját, de vajon meddig lehet ezt az egyensúlyozást fenntartani? Egy biztos: az Európai Unió gyengülése vagy szétesése Magyarország számára sem biztosíték a stabilitásra. A nemzetközi politikai és gazdasági realitások figyelembevétele nélkül az ország könnyen elszigetelődhet.

Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európai Unió belső válságokkal és külső fenyegetésekkel küzd. A szervezet létjogosultságának egyik alapköve a béke és a jólét biztosítása volt, ám napjainkra mindkét cél megkérdőjeleződni látszik. Orbán Viktor a Kossuth rádióban adott 2025. február 14-i interjújában így fogalmazott:

„Tehát nemcsak az történik, hogy egy-egy ország akarata ellenére belesodródott a háborúba, hanem az egész Európai Unió létezése, az Európai Unió értelme megkérdőjeleződik az emberek szemében, mert a két célt, amiért egyáltalán tartjuk, finanszírozzuk, akarjuk, hogy legyen, működtetjük – béke és jólét –, mind a két célt föladta. És ez egy teljesen új helyzet.”

Ezzel párhuzamosan a magyar miniszterelnök többször is hangoztatta, hogy az Európai Unió reformra szorul, és ha az átalakítása nem sikerül, más stratégiát kell keresni. „Nem kell ebből kilépni, szétesik ez magától is, ha ez így megy tovább” – mondta. A Mandiner és a svájci Weltwoche közös podcastjében szintén kijelentette: még nem próbálták meg érdemben megreformálni az EU-t, és ha a próbálkozás kudarcot vall, akkor alternatívát kell keresni. Ez a narratíva egyértelműen gyengíti az Európai Unió stabilitását és hitelességét a magyar kormány részéről.

*

Oroszország évek óta törekszik az Európai Unió meggyengítésére, amit különböző politikai, gazdasági és információs hadviselési eszközökkel próbál elérni. Putyin és a Kremlhez közeli média folyamatosan az Egyesült Államok és a NATO bábállamaiként próbálja ábrázolni az európai országokat, ezzel is aláásva az EU belső egységét.

Putyin már 26 évvel ezelőtti miniszterelnöki hivatalba lépésekor kijelentette: „Növelnünk kell tekintélyünket, és nem kell szégyellnünk érdekeinket és befolyási köreinket. Oroszország nagyhatalom volt és az is marad. Nem szabad hagyni, hogy véleményünket figyelmen kívül hagyják.” Az orosz birodalmi törekvések mélyen gyökereznek a történelemben, Nagy Pétertől kezdve egészen napjainkig. Az orosz expanzió mindig is a hatalom és a befolyás kiterjesztéséről szólt, legyen szó a cári Oroszországról, a Szovjetunióról vagy Putyin Oroszországáról. Mindig az volt a cél, hogy Moszkva befolyását kiterjessze a szomszédos régiókra – akár katonai erővel, akár politikai manipulációval.

Putyin számára a Szovjetunió összeomlása „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” volt, és azóta is azon dolgozik, hogy helyreállítsa Oroszország nagyhatalmi státuszát – akár Európa rovására is.

Az Európai Parlament nemrégiben elfogadott állásfoglalásában is megerősítette: Putyin célja az európai demokráciák meggyengítése és végső soron az EU szétesésének elősegítése. Az orosz vezetés aktívan támogat szélsőséges pártokat és politikai csoportokat Európa-szerte, hogy növelje az EU-n belüli megosztottságot.

„Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy Oroszország megpróbál beavatkozni a választási folyamatokba és a politikai döntésekbe szerte a világon, különösen az EU-ban és tagállamaiban” – állítja az EP-határozat.

Az Európai Parlament külön kiemelte az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és Putyin pártja közötti partnerségi megállapodást, a francia Nemzeti Tömörülés orosz finanszírozását, valamint az AfD és más euroszkeptikus pártok Moszkvához fűződő kapcsolatát.

Orbán Viktor politikája egyértelműen segíti az orosz érdekek európai térnyerését. Miközben az unió és NATO tagjaként Magyarország formálisan a nyugati szövetségi rendszer része, a kormányfő gyakran hangoztatja Moszkva álláspontját, és az EU meggyengítését célzó politikát folytat.

Orbán Viktor Putyinnal való kapcsolata különösen éles kritikákat váltott ki, miután az orosz elnök ellen elfogatóparancsot adtak ki háborús bűncselekmények miatt. Magyarország azonban továbbra is vonakodik az Oroszország elleni szankciók teljes támogatásától, és időnként vétózza az Ukrajnának szánt segélyeket és fegyverszállítmányokat.

Orbán nemrégiben azt nyilatkozta: „Szeretnénk megtenni az első lépéseket a béke felé.” Azonban az általa propagált béketárgyalások valójában az orosz feltételek elfogadására és Ukrajna területi veszteségeinek legalizálására irányulnak. Ez rendkívül veszélyes precedenst teremtene: a második világháború óta egyetlen európai ország sem kényszerült arra, hogy területe egy részét agresszió következtében feladja.

Kreml csak egy rövid haladékként használja a tűzszünetet, miközben a nyugati hatalmak most az Oroszországgal kötött megállapodás felé haladnak, vissza kell tekinteniük és fel kell ismerniük, hogy Oroszországnak tett minden érdemi engedmény csak megerősítette a globális rend lerombolására tett erőfeszítéseit. Ha most megismétlik ezt, a következmények valószínűleg katasztrofálisak lesznek.

Ennek az "orosz világnak" derék katonája Putyin csatlósa: Orbán Viktor

Oroszország minden eszközzel próbálja megakadályozni a béketárgyalásokat, amelyek nem az ő érdekei szerint zajlanak. 2024 júniusában Svájcban egy 92 nemzet részvételével tervezett diplomáciai konferencia kapcsán Moszkva kifejezte elégedetlenségét, mivel Ukrajna álláspontja túl nagy támogatást élvezett.

*

Az Európai Unió egy történelmi válaszúthoz érkezett. A belső megosztottság, a külső fenyegetések és a populista, oroszbarát politikai vezetők, mint Orbán Viktor, jelentős veszélyt jelentenek az unió stabilitására és jövőjére.

Ha az EU nem tudja megerősíteni önmagát és hatékonyan fellépni a belső bomlasztó erők ellen, fennáll a veszélye annak, hogy az unió széthullik, ahogyan azt Orbán is jósolta – és ahogyan Putyin kívánja.

Az Európai Unió számára a következő évek kritikus jelentőséggel bírnak. Az unió fennmaradásához és stabilitásához elengedhetetlen, hogy a tagállamok határozottabban lépjenek fel a belső és külső fenyegetésekkel szemben, és ne engedjék, hogy az orosz propaganda és az euroszkeptikus politikai vezetők aláássák az európai közösség alapelveit és működését.

Magyar Péter politikai pozicionálása ellentmondásos, ami részben abból adódik, hogy miközben nemzeties és jobboldali meggyőződéseket vall, igyekszik elérni és megszólítani a baloldali-liberális közönséget is. Ez a megközelítés stratégiailag is indokolt lehet, mivel a politikai spektrum ezen két oldala közötti feszültség és polarizáció egyre erősebben megjelenik, és egyes politikai szereplők felismerhetik a lehetőséget, hogy középen próbálnak helyet találni, miközben mindkét tábor iránti elkötelezettséget próbálnak kifejezni.

A baloldali-liberális közeg megszólítása hatékony stratégia lehet Magyar Péter számára, mivel a politikai közéletben az ilyen pozicionálás segíthet a szélesebb közönség elérésében, különösen akkor, ha olyan kérdésekről beszél, amelyek egyesíthetik a baloldali és jobboldali értékeket, mint például a gazdasági igazságosság, a környezetvédelem, vagy a társadalmi egyenlőség. Egy ilyen megközelítés a széleskörű választói bázis megnyerésére irányulhat, mivel próbálja megállítani a politikai polarizálódást és a társadalom szétszakadását.

A Magyar Péter által képviselt politikai pozíció tehát jövőbeli terveibe is illeszkedhet, ha a párt valóban arra épít, hogy nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali szavazókat is vonzza. Ha sikerül összekapcsolni a nemzeties értékeket a progresszív politikai célokkal, akkor egy olyan hibrid ideológia jöhet létre, amely szélesebb választói kört vonz, miközben a két tábor között közvetítő szerepet tölthet be. Ennek a stratégiának azonban a sikeréhez szükséges, hogy Magyar Péter és pártja hitelesen kommunikálja a közös célokat, és valódi, mindkét oldalon keresett megoldásokat kínáljon a problémákra.

Ezen kívül a politikai diskurzus átalakulásának jelenlegi trendjei is kedveznek egy ilyen középre pozicionált politikai stratégiának, mivel egyre több politikus próbálkozik a korábbi ideológiai határok átlépésével, azzal a céllal, hogy a szélesebb közönséget megszólítsa, és elkerülje a merev ideológiai szakadékot.

Magyar Péter a Partizánnak adott interjújában kijelentette, hogy szerinte teljesen mindegy, hogy van-e demokrácia vagy jogállam, mert az igazi probléma az, hogy az ország fele néhány család kezében van. Ezzel a kijelentéssel lényegében azt sugallja, hogy a jogállamiság nem feltétele a tisztességes kormányzásnak, ami különösen aggasztó egy olyan politikai közegben, ahol a hatalomkoncentráció és az igazságtalanságok elleni fellépés kulcskérdés. A jogállamiság és demokrácia alapvetően fontos egy jól működő társadalomban, és hogy Magyar Péter egy ilyen kijelentést tesz, azt sugallja, hogy számára inkább a gazdasági elit hatalma és a hatalomkoncentráció elleni küzdelem a fókuszban, nem pedig a rendszerszintű igazságosság vagy jogállamiság helyreállítása. Ez komoly kérdéseket vet fel, mivel ha valóban demokratikus alapokon akar működni, akkor elengedhetetlen, hogy a jogállam és a demokratikus intézmények védelmét prioritásként kezelje.

A jogállamiság és a demokrácia védelme alapvető a politikai stabilitás és az igazságos kormányzás fenntartásához. Ha ezeket elhanyagolják, az súlyos következményekkel járhat, különösen Magyarország esetében.

A jogállam biztosítja, hogy a hatalom ne koncentrálódjon túlzottan, ami megelőzi a politikai és társadalmi feszültségeket. A demokratikus rendszerek lehetővé teszik a politikai versenyt és az érdekek széleskörű képviseletét, míg ennek elhanyagolása politikai koncentrációhoz és társadalmi polarizálódáshoz vezethet. A demokrácia biztosítja, hogy minden polgár egyenlő jogokkal rendelkezzen, és elkerüljük a hatalom visszaélését.

Ha a jogállamiságot és demokráciát nem tartják tiszteletben, hosszú távon autoriter tendenciák, politikai elnyomás és gazdasági instabilitás alakulhatnak ki. A politikai hatalom koncentrálódása, a társadalmi feszültségek fokozódása és a gazdaság visszaesése is valós veszélyek. Továbbá, a nemzetközi kapcsolatokban való elizolálódás és gazdasági szankciók is fenyegethetnek.

A jogállamiság elhanyagolása Magyarország számára is súlyos következményekkel járhat. A politikai közeg polarizálódása és a demokratikus intézmények gyengülése, valamint a jogállamiság sérelme a gazdasági fejlődésre és a társadalmi békére is káros hatással lehet. Az ilyen folyamatok hosszú távon a polgári szabadságjogok korlátozásához és az igazságszolgáltatás függetlenségének elvesztéséhez vezethetnek.

A jogállamiság és a demokrácia védelme kulcsfontosságú a politikai stabilitás és gazdasági jólét megőrzéséhez. Ezen értékek elhanyagolása súlyos következményekkel járhat a társadalom és az ország jövőjére nézve. Ezeket tudni kell egy politikusnak aki sikerrel aakrja megdönteni a mai magyar diktaturát.

*

A kérdés, hogy Magyar Péter valóban rendszerváltást akar-e, vagy csupán a hatalmi központ átrendezésére törekszik, szintén érdemes átgondolni. A "rendszeren belülről jövő változás" gondolat nem új, és sokszor inkább arra utal, hogy valaki a meglévő struktúrák középpontjában szeretne elhelyezkedni, nem pedig teljesen kívülállóként akarja átalakítani azt. Az ő kampánya így valóban inkább populista jellegű, ahol a politikai elit kritikája az egyik alapvető eszköz. Bár Magyar Péter elöszőr 21 pontban foglalta össze politikai célkitűzéseit, majd február közepén alaposan kibövült a párt „programja“ de ezek inkább általános jelszavak, minden részletes konkrétumok kidolgozása nélkül. mint valódi politikai program. Egy párt alapvető célja nem csupán az aktuális hatalmi viszonyok megváltoztatása, hanem egy világos és részletes jövőkép felvázolása is. Magyar Péter politikai céljai viszont csupán közhelyek szintjén mozognak, ami komoly hiányosság egy valódi alternatívát kínáló politikai erő esetében.

A rendszerváltás és a hatalmi átrendezés között alapvető különbség van. A rendszerváltás mélyreható változást jelent, amely nemcsak a politikai hatalmat, hanem az állam működését, jogrendszerét és társadalmi intézményeit is átalakítja. Egy új politikai és társadalmi rend jön létre, amely alapvetően eltér az előző rendszertől. A hatalmi átrendezés ezzel szemben csupán a hatalom átruházását jelenti egyes szereplők vagy csoportok között anélkül, hogy az alapvetően megváltoztatná az állam működését vagy az uralkodó politikai filozófiát.

Ha Magyar Péter valódi rendszerváltásra törekedne, akkor nemcsak a hatalmi struktúrák átalakítását kellene célba vennie, hanem egy új politikai rendszer, jogállami keretek és gazdasági struktúrák kiépítését is. A cél nem csupán a hatalom újraelosztása lenne, hanem az állami és társadalmi működés alapjainak megváltoztatása. Ehhez szükséges a demokratikus részvétel biztosítása, a társadalom széles rétegeinek bevonása és a politikai döntéshozatal átláthatóságának megteremtése. A jogállamiság erősítése, a független igazságszolgáltatás garantálása és az intézményi reformok mind alapvető elemei lennének a változásoknak.

*

A Tisza párt  februári pontjai közül Ukrajnával  kapcsolatban azt irta: "Mindent megtesznek, hogy mielőbb béke legyen Ukrajnában." A háborúval kapcsolatban, ha a Tisza Párt valóban csak "béke" üzenetekkel próbálkozik, de nem ad konkrét válaszokat arra, hogy hogyan érnék el ezt, az is inkább politikai manővernek tűnik, mintsem valódi stratégiai állásfoglalásnak. Különösen, hogy Magyar Péternek nincs világos elképzelése arról, hogy milyen nemzetközi szereplőkkel és milyen lépésekkel érhetné el a békét. Itt is inkább a szavazók hangulatára próbál reagálni, mintsem hogy konkrét megoldásokat kínálna. De a többi un program pontjai is hasonlóan "értékesek"

Úgy tűnik nincs a párt mögött profi igazi szakember gárda, ami több mint baj. Ha nincs a párt mögött erős, tapasztalt szakemberekből álló csapat, akkor az komoly hátrányt jelenthet. Politikai párt működtetése és sikeres kormányzás nemcsak karizmatikus vezetőt igényel, hanem olyan szakembereket is, akik értik a gazdaságot, a jogállamot, a külpolitikát és az egyéb fontos területeket. Egy párt sikerének alapja nemcsak a politikai üzenet, hanem az is, hogy képesek legyenek kompetens szakembereket hozni a vezető pozíciókba, akik valós megoldásokat tudnak kínálni.

Ha Magyar Péter pártjának nincs meg ez a háttér, akkor hosszú távon nehezen lesz képes komoly változásokat elérni. Egy párt, amely csak a populizmusra alapoz, de nem rendelkezik kellő szakértelemmel a politikai és gazdasági kérdésekben, könnyen csapdába eshet, mivel nem lesz képes a választók bizalmát hosszú távon megtartani.

Erősen úgy tűnik a Fideszből eltávolított sértett embereket igyekszik begyűjteni a saját szak káderei közé. Ez nem utal arra, hogy valódi, rendszerszintű változásra törekednének. A sértett politikusok ugyanis gyakran saját ambícióikat próbálják érvényesíteni, nem pedig a közérdeket képviselik, és ha a párt csak ilyen emberekre alapozza a stratégiáját, akkor nehezen fog tudni hiteles alternatívát kínálni. Vegyük a hadügyi dolgokat, melyröl egyébként egy szó sem található a párt „program pontjaiban“Ruszin-Szendi Romulusz a Tiszapárthoz „igazolt“ Ruszin-Szendi Romulusz egy érdekes figura, Ő a Fideszből való eltávolítással, illetve a párton belüli politikai helyzetekkel kapcsolatos sértettséggel és csalódással kapcsolódhat a politikai közélethez. Mivel a neve összefonódik a Fideszhez tartozó hadügyi vonallal, elképzelhető, hogy az ő jelenléte a Tisza Párt körül azt a benyomást kelti, hogy a párt valójában a politikai túlélésre és a belső konfliktusok megoldására helyezi a hangsúlyt, nem pedig egy új politikai irányvonal képviseletére. Ruszin-Szendi Romulusz politikai pályafutása, amely a Fideszhez való kötődésből fakadhat, felveti a kérdést, hogy vajon a Tisza Párt valójában egy hiteles alternatívát kínálhat-e, vagy inkább egyfajta politikai menedékhely azok számára, akik a Fideszben csalódtak, de nem képesek új politikai stratégiát felmutatni.

Az ilyen típusú politikai váltások és szereplők gyakran megnehezítik a választók számára, hogy tisztán lássák, milyen irányba tartanak a politikai diskurzusban. A kérdés tehát, hogy a Tisza Párt, ha valóban a politikai túlélők gyűjtőhelyévé válik, képes lesz-e megerősödni, és ha igen, akkor milyen programot képviselnek valójában.

 Ha a pártnak nem sikerül szakmailag megerősödni, és inkább politikai túlélők gyűjtésére koncentrál, akkor nem lesz képes tartós komoly választói támogatást nyerni hosszú távon. A választók nagy többsége ma már egyre inkább elvárják, hogy a politikai szereplők mögött legyenek valódi megoldások, nemcsak üres ígéretek és személyeskedés.
A Tisza Párt számára az lenne a megoldás, hogy valóban szakértői gárdát vonjanak be, akik képesek kezelni a gazdasági, a jogállami kérdéseket és a külpolitikát is. Ha ezt nem sikerül megvalósítaniuk, akkor nagyon könnyen beleeshetnek abba a csapdába, hogy nem lesz elég komoly programjuk, és a politikai diskurzusban sem tudják elérni a kívánt hatást. Ha Magyar Péter valóban csak arra összpontosít, hogy leváltsa a Fideszt, anélkül hogy konkrét és átgondolt tervet alakítana ki arra, hogy mi történik utána, akkor valóban komoly problémák merülhetnek fel. Az ilyen típusú politikai stratégia, amely kizárólag egy párt leváltására összpontosít, de nem ad világos válaszokat arra, hogy mit akar kezdeni az országgal, ha már hatalomra kerül, hosszú távon nem biztos, hogy sikeres lesz.

A "majd csak lesz valahogy" megközelítés gyakran vezethet bizonytalansághoz és végül csalódáshoz a választók részéről, mivel a politikai közegben egyre inkább elvárás, hogy a politikai szereplők ne csak kritikát fogalmazzanak meg, hanem konkrét javaslatokkal és tervekkel is előálljanak.

Ha Magyar Péter valóban nem alakít ki világos programot és jövőképet, akkor könnyen beleeshet abba a csapdába, hogy a pártja nem lesz képes komoly támogatást építeni. A választók nemcsak azt szeretnék hallani, hogy miért rossz a jelenlegi kormány, hanem azt is, hogy a jövőben mi lesz más és hogyan érhetik el a kívánt változásokat.

Magyar Péter  nem rendelkezik kellő politikai tapasztalattal, karizmával és tudással, ezért  valóban  hogy képes lenne olyan politikai változást elérni, amely komolyan megkérdőjelezi Orbán hatalmát.Orbán Viktor rendkívül erős hatalmi pozícióval rendelkezik és nem fogja könnyen átadni a hatalmat. Orbán Viktor nemcsak politikai értelemben, hanem hatalmi szinten is komoly bástyákkal rendelkezik. A háttérintézmények, a média és az erőszakszervezetek mind az ő irányítása alatt állnak, ami még nehezebbé teszi a leváltását. Ezzel szemben egy másik politikai vezető, aki nem rendelkezik kellő hatalmi eszközökkel és szakmai felkészültséggel, gyakorlatilag nem igen tudja majd kikezdeni egy ilyen erős rendszert.Orbán Viktor és a köré épült rendszer valóban rengeteg kockázattal néz szembe, és ahogy mondod, a hatalmas korrupció, a meggazdagodott emberek és a politikai hibák mind olyan tényezők, amelyek a rendszer fenntartása mellett sok problémát is okoznak. Az igaz, hogy Orbánnak sok mindent védenie kell, és ezt a védelmet minden eszközzel meg fogja próbálni fenntartani, legyen szó akár jogi, akár erőszakszervezeti eszközökről, akár a médiában való manipulációról. Az, hogy ilyen erőteljes védekezésre van szüksége, azt is mutatja, hogy a rendszer alapjaiban törékeny lehet, és a hatalom fenntartásához minden egyes lépését védenie kell.

Az emberek már kezdik látni a rendszer hibáit, a korrupciót, az önkényt és  várnak valamire. Várnak egy politikai hiteles és erős megmozdulásra.

 Orbán leváltásánál sokkal mélyebb, átfogóbb változásokra - rendszerváltásra - van szükség. Ahhoz, hogy valódi változás történjen, nemcsak a kormányt kell leváltani, hanem az egész rendszert újra kell gondolni, az alapjaitól kezdve. Az új alkotmány kidolgozása kulcsfontosságú lépés lenne, amely biztosítaná a jogállamiság, az igazságosság és a hatalmi ágak valódi szétválasztásának elvét.

Az egyház és az állam szétválasztása is elengedhetetlen lenne. Az államnak meg kell őriznie a világnézeti semlegességet, hogy minden vallás és ideológia egyenlő jogokkal rendelkezzen. Az egyházi befolyás megszüntetése az állam ügyeiben elengedhetetlen, hogy valóban egy szekuláris jogállam épüljön.

A köztársasági elnöki pozíció kérdése szintén kiemelt fontosságú. Ha a köztársasági elnök pozíciója pártpolitikai eszközzé válik, akkor az egész demokratikus rendszer alapja válik sérülékennyé. A köztársasági elnöknek egy független, semleges szereplőnek kell lennie, aki nem egy párt érdekeit szolgálja, hanem a nemzet egységét képviseli. Ezt pedig külön népszavazással kell megoldani.
Ha egy párt, mint a Tisza Párt, nem mutat konkrét elképzeléseket ezen alapvető kérdésekről, akkor nehéz lenne azt gondolni, hogy képesek valódi rendszerváltást hozni. Egy komoly politikai alternatívának nemcsak a kormányzás módján, hanem az egész politikai és jogi rendszeren is dolgoznia kell. Egy ilyen rendszerváltáshoz elengedhetetlen, hogy a párt megfelelő szakemberekkel dolgozzon együtt, akik képesek konkrét javaslatokat és megoldásokat kínálni.

Orbán Viktor képes mindent megtenni, hogy megőrizze a hatalmát, és az ő stratégiájában a példák, mint Trump vagy Putyin, valóban nem elhanyagolhatóak. Mindhárom vezető a hatalom megőrzésére és kiterjesztésére épített, megtörve a demokratikus intézményeket, manipulálva a közvéleményt és erősítve a populizmus, valamint a nacionalizmus eszméit. Orbán ebben a tekintetben nemcsak mint politikai túlélő, hanem mint egyre inkább autoriter rendszert kiépítő vezető is megjelenik.
Magyar Péter és a Tisza Párt számára igen nagy feladat lenne szembenézni egy ilyen erővel, amely nemcsak a politikai harcban, hanem a gazdasági, médiabeli és jogi eszközök terén is erős. Orbán nemcsak politikai vezető, hanem egy olyan rendszert épített ki, amelynek kulcsfigurái és intézményei az ő kezében vannak, és a hatalomfenntartás eszközeiként szolgálnak. Ennek következményeként Orbán bármit megtehet, hogy megőrizze az irányítást, ahogy Trump és Putyin is tette.
Ha Magyar Péter és a Tisza Párt nem mutat konkrét, megalapozott elképzeléseket a hatalom megváltoztatására, és ha nincs egy erős, átfogó program, amely képes szembenézni Orbán manipulatív, autoriter hatalomgyakorlásával, akkor könnyen elcsúszhatnak. Orbán egy tapasztalt és igen rafinált politikus, aki a hatalomhoz való ragaszkodást és a rendszere megerősítését minden területen kiépítette.

*

Ha a Tisza Párt és Magyar Péter valóban komolyan gondolják, hogy rendszerváltást szeretnének elérni, akkor nem elégséges pusztán népszerűséget keresni vagy populista szólamokkal kampányolni. A politikai pártnak olyan erőteljes, karizmatikus vezetői és politikai csapata kell, hogy legyen, akik képesek nemcsak a választók szimpátiáját elnyerni, hanem valódi politikai változást generálni. Ehhez szükséges egy átgondolt, hosszú távú stratégia, amely a nemcsak választási győzelmekhez, hanem valódi társadalmi és gazdasági reformokhoz is elvezet.

A Tisza Párt, ha valódi alternatívát szeretne kínálni a jelenlegi politikai palettán, akkor fel kell készülnie arra, hogy ne csak a látszatra építsen, hanem valódi tartalommal, szakértelemmel és elkötelezettséggel dolgozzon a társadalom javáért. A párt jövője azon múlik, hogy képesek lesznek-e nemcsak a választók bizalmát, hanem a politikai közélet tiszteletét is megnyerni – és ehhez nem elég, hogy csak ígérjenek. A valódi változást csak akkor érhetik el, ha valóban képesek lesznek komolyan venni a feladatot, és cselekvő, felelősségteljes politikai irányvonalat képviselnek, amely túlmutat a kampányfogásokon.

A Pártnak és Magyar Péternek komolyan kell venniük a feladatot. A párt belső munkáját szakszerűen kell megszervezniük, nem elég csak a populista szólamokkal operálni. Erős karakterű, karizmatikus politikai csapatot kell formálniuk, amely képes valódi változást hozni.De attól tartok ez már késő.

-000-

Aszalós Sándor

Az Egyesült Államok politikai helyzete egyre feszültebb, és a hatalmi harcok is egyre nyíltabbak. A világ globális politikai térképén ezek az események komoly hatással bírhatnak, de egy ilyen léptékű változás, mint például egy államcsíny, még mindig valószínűtlen. A hadsereg, az intézményrendszer és a társadalom ellenállása hatalmas lenne. Azonban egy ilyen forgatókönyv felvetése rávilágít arra, hogy az amerikai politikai rendszer milyen törékeny lehet, ha figyelembe vesszük a politikai és gazdasági hatalmat szerző személyek, mint Elon Musk befolyását. Musk technológiai zsenialitása az esetek igen nagy részében nem párosul felelősségteljes politikai megnyilvánulásokkal.

Musk, Thiel és Vance például nem csupán a technológiai világ meghatározó szereplői, hanem a politikai porondon is egyre inkább befolyásos szereplőkké váltak. Az ő radikális nézeteik és hatalomra törő törekvéseik kedvezhetnek egy sötétebb politikai jövő kialakulásában amelyben a populizmus és a politikai megosztottság uralja az amerikai társadalmat. Az ilyen polarizált környezetben Musk és hasonló figurák képesek kihasználni a társadalom elégedetlenségét, és saját politikai céljaikra formálni azt. Ahogy Alexis de Tocqueville is figyelmeztetett A demokrácia Amerikában, a populizmus és a manipuláció mindig ott lappangtak, és a 21. században már nem csupán eszmei, hanem valós politikai veszélyeket jelentenek.

A kérdés az, hogy az Egyesült Államok képes-e megvédeni a demokratikus intézményeket, amelyek alapja az alkotmányos rend, a független bírói rendszer és a jogállamiság. Trump politikája, különösen a kínai és belpolitikai irányvonala, sok kérdést vet fel, és ha a törvényhozás, a bíróságok vagy az amerikai társadalom megosztottságának fokozódása következik be, annak súlyos következményei lehetnek. Trump esetleges politikai elszigetelődése és a Republikánus Párt belső feszültségei egyre inkább előrevetítik a változás lehetőségét, de nem biztos, hogy az ország stabilitása megőrzi azt a demokratikus ideált, amelyet egykoron Alexis de Tocqueville is csodálattal írt le.

A jövő kérdése, hogy képesek lesznek-e a demokraták, ha egyesülnek, és ha képesek megszólítani a mérsékelt republikánusokat, új politikai irányvonalat képviselni. A politikai pártok közötti koalíciók, ha azok képesek közös célokat szolgálni, akár jogi vagy politikai szinten is komoly következményekkel járhatnak, például impeachment-el. Mindezek mellett fontos, hogy az amerikai demokráciát védő intézmények és társadalmi rétegek ne hagyják, hogy néhány hataloméhes személy eltorzítsa a rendszert. A demokratikus eszmék, ha nem is mindig népszerűek, mégis komoly erőt képviselnek, amely az Egyesült Államok stabilitásának záloga lehet. Az embereknek és politikai vezetőknek ki kell állniuk a jogállamiság mellett, hogy az ország ne a populizmus csapdájába essen.

Ha a Demokraták képesek fiatal, erős és valóban demokratikus értékeket képviselő politikusokat előtérbe helyezni, az új irányvonal megjelenéséhez vezethet. Az amerikai politikai táj átalakulása azonban nem lesz egyszerű, de a jelenlegi helyzetben elengedhetetlen, hogy az intézmények és politikai eszmék szembenézzenek a belső fenyegetésekkel, és megőrizzék azokat az értékeket, amelyek az Egyesült Államokat egykor megalapozták.

Trump politikája sok vitát generált, és külpolitikai lépései, különösen Kínával kapcsolatosan, nagy figyelmet kaptak. A Trump-féle politika a globális viszonylatban is jelentős feszültségeket szült, és Kína válaszai a feszültségekre súlyos következményekkel járhattak, nemcsak az Egyesült Államok és Kína, hanem a globális politikai egyensúly szempontjából is. Ha Trump politikája valóban visszafelé sül el, és tovább fokozza a nemzetközi konfliktusokat, az segíthet előmozdítani egy másfajta irányvonal megjelenését az Egyesült Államokban, ahol egyre inkább felismerhetjük, hogy a kemikusan generált feszültségek nem fenntarthatók hosszú távon.

Trump körüli jogi és politikai problémák is egyre nagyobb figyelmet kapnak, és nem kizárt, hogy a jövőben a politikai táj és a közvélemény reakciója nagy hatással lesz politikai karrierjére. Ha a demokraták sikeresen összefognak, és néhány mérsékelt republikánust is megnyernek, az komoly veszélyt jelenthet Trump számára. Az amerikai politikai rendszerben az ilyen bipartizanális támogatottság erős nyomást gyakorolhat Trumpra, és akár jogi vagy politikai következményekkel is járhat.

A republikánus párt belső feszültségei is érdekes kérdést vetnek fel. Ha a mérsékelt republikánusok és a Trumpot elutasító politikusok összefognak a demokratákkal, az nemcsak a választásokon, hanem a kongresszusban is erősödő ellenállást eredményezhet, ami Trump politikai mozgásterét komolyan beszűkítheti. Ha Trump egyre inkább elszigetelődik, és a saját pártjának is jelentős része ellene fordul, könnyen elérhetjük azt a helyzetet, hogy végleg elveszíti a politikai befolyását.

A demokraták számára kulcsfontosságú lehet, hogy képesek legyenek olyan politikai programot megalkotni, amely valóban megszólítja a különböző társadalmi csoportokat, mint a munkások, a fiatalok, a latinók és a nők. A demokraták sikerének kulcsa nemcsak az erős vezetőkben rejlik, hanem abban is, hogy képesek legyenek összhangba hozni politikai üzenetüket a társadalom igényeivel, és hatékonyan kommunikálni azt. A külpolitikai irányvonaluknak különös hangsúlyt kell fektetniük a demokratikus értékek védelmére, a nemzetközi jogra és a globális biztonságra.

A nemzetközi kapcsolatok terén a demokratáknak határozottan kell kiállniuk a demokratikus értékek mellett, és biztosítaniuk kell a közvetlen szolidaritást az Ukrajnával és más, szabad demokráciát védő országokkal. A NATO megerősítése és a globális biztonság érdekében való aktív szerepvállalás szintén alapvető eleme kell legyen külpolitikai stratégiájuknak.

Ahhoz, hogy a demokraták sikeresek legyenek, nemcsak erős vezetők szükségesek, hanem egy olyan politikai program is, amely képes valóban megszólítani és mobilizálni a különböző társadalmi csoportokat. A munkások, a fiatalok, a latinók és a nők mind olyan csoportok, akiknek sajátos problémáik és igényeik vannak, és akik számára egy átgondolt, konkrét program sokkal inkább vonzó lehet.

A munkások számára a demokratáknak hangsúlyozniuk kell a munkahelyek védelmét, a tisztességes bért, a munkásjogokat és a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentését. A munkaerőpiac átalakulásával és a technológiai fejlődéssel kapcsolatos kérdéseket is érdemes lenne felvetniük, és hogyan segíthet a kormány a munkavállalóknak abban, hogy alkalmazkodjanak az új kihívásokhoz.

A fiatalok számára a demokratáknak nagy hangsúlyt kell fektetniük a társadalmi igazságosságra, a környezetvédelmi kérdésekre, a tanulás és a képzés lehetőségeire, valamint az egészségügy és az oktatás kérdéseire. A fiatal választók gyakran szoros kapcsolatban állnak olyan mozgalmakkal, mint a klímavédelem vagy az egyenlő jogokért folytatott küzdelem, ezért a demokratáknak képesnek kell lenniük arra, hogy valóban megértessék, hogyan illeszkedik a programjuk az ő elvárásaikhoz.

A latinó közösség számára fontos lenne, hogy a demokraták kifejezetten foglalkozzanak a bevándorlási kérdésekkel, a családi jogokkal, a munkavállalói jogokkal és a közösség felemelkedését célzó programokkal. A latinók számára gyakran fontos a kulturális identitás megőrzése is, tehát a demokratáknak olyan üzenetet kell küldeniük, amely kifejezi a közösség iránti tiszteletet és támogatást.

A nők számára elengedhetetlen, hogy a demokraták továbbra is harcoljanak a női jogokért, beleértve a reproduktív jogokat, az egyenlő munkáért járó bért, és a családbarát politikák, mint a fizetett szabadság, erősítését. A nők választóként is jelentős szerepet játszanak, ezért a demokraták számára elengedhetetlen, hogy a női választók igényeit és elvárásait komolyan vegyék.

A programot úgy kell kommunikálni, hogy minden egyes csoport számára világos legyen, hogyan javíthatja életminőségét, hogyan érhet el előrejutást, és hogyan védhetik meg jogaikat a jövőben. Ezt olyan politikai vezetők tudják legjobban elérni, akik autentikusak, képesek közvetíteni az üzenetüket, és valóban kapcsolatba lépnek a választókkal.

A nemzetközi kapcsolatokban a demokraták számára valóban kulcsfontosságú, hogy határozott, de diplomatikus módon álljanak ki a demokratikus értékek és a nemzetközi jog védelme mellett, miközben ügyelnek arra, hogy a nemzetközi együttműködés erősödjön és minden fronton sikeres legyen. Íme néhány pont, amit említettél, és amelyeket a demokraták külpolitikájában fontos lenne hangsúlyozni:

1. A diktatúrák elleni fellépés: A demokraták számára kulcsfontosságú lehetne a demokratikus értékek és az emberi jogok védelme nemcsak a saját országban, hanem nemzetközi szinten is. Az orosz agresszióval szembeni ellenállás és a diktatúrák terjedésének megfékezése fontos feladat. A NATO erősítése és az Ukrajnával való szolidaritás folytatása is alapvető lenne, mivel az orosz hódítások visszaszorítása és a demokráciák védelme közvetlenül összefügg az Egyesült Államok és az EU biztonságával.

2. NATO megerősítése és a szövetségesek támogatása: A NATO, mint a transzatlanti biztonság záloga, továbbra is fontos szerepet kell hogy játsszon, de valóban igaz, hogy minden tagállamnak egyre nagyobb felelősséget kell vállalnia a közös védelem érdekében. Az USA nem tudja egyedül irányítani a világ biztonságát, így fontos, hogy a szövetségesek is aktívan részt vegyenek a közös célok elérésében.

3. Szövetség Ausztráliával és Afrikával: Az indiai-csendes-óceáni térség és az afrikai kontinens kiemelt stratégiai fontosságúvá vált, és az orosz és kínai befolyás növekedésével egyre inkább fontos, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei erős szövetségeket kössenek ezekkel a térségekkel. Ausztrália mint kulcsfontosságú szövetséges, valamint afrikai országokkal való fokozott együttműködés segíthet stabilizálni a globális helyzetet, és megerősítheti a demokratikus rendet.

4. Béke, de határozott fellépés Kínával: A Kínával kapcsolatos politika kulcsfontosságú lehet. A demokratáknak egyensúlyt kell találniuk a verseny és a diplomácia között. Miközben fontos, hogy határozottan védjük a nemzetközi szabályokat és a szabad piacokat, nem szabad teljesen elzárkózni a párbeszédtől és az együttműködéstől sem. Az USA és Kína közötti gazdasági kapcsolatok nagyon bonyolultak, és nem lehet őket pusztán egyoldalú szembenállásra redukálni.

5. Japán, mint stratégiai partner: Japán, mint a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalma és kulcsfontosságú szereplő az ázsiai biztonsági térben, szintén fontos stratégiai partner lehet az Egyesült Államok számára. A két ország közötti védelmi és gazdasági kapcsolatok megerősítése elengedhetetlen, különösen, ha figyelembe vesszük a kínai befolyás növekedését.

Ez az elképzelt külpolitikai irányvonal tehát nemcsak a demokratikus értékek és az emberi jogok védelmét, hanem a stabil és hatékony nemzetközi szövetségek kiépítését is szolgálná, amelyek segíthetnek megbirkózni a globális kihívásokkal.

A demokraták előtt álló legfontosabb feladat nem csupán a politikai stabilitás megőrzése, hanem a társadalom szélesebb rétegeinek hangjának képviselete is, különösen azoké, akik a globális kihívások, mint a gazdasági egyenlőtlenségek, környezeti válságok és politikai polarizáció hatására marginalizálódnak. A jövő politikai helyzetet egy olyan koalíció építheti fel, amely tiszteletben tartja az egyéni szabadságokat, erősíti a jogállamiságot, és mindemellett képes válaszokat adni a modern társadalmak előtt álló komplex kihívásokra. A demokraták tehát nemcsak reagálni, hanem proaktívan alakítani is képesek a politikai diskurzust, biztosítva, hogy a társadalom minden tagja biztonságban érezhesse magát a változó világban-

*

Mint a peremről néző ember ezeken gondolkoztam el.  Amiket itt leírtam azok az  USA jövőbeli politikájára vonatkoznak. De ezt  is gondolom ezt sürgősen meg kéne  lépni mert a Trump időszak nemcsak a világra nézve lesz káros,  hanem erősen erodálja az USA helyzetét, tekintélyét és komolyságát.

-000-

Ha az ember kicsit foglalkozik az elmúlt évtizedek nemzetközi és a magyar politikai élettel és ismeri is a történelmet hozzá, feltétlen el kell gondolkozni azon, hogy Trump "felemelkedése" nem a véletlen müve.

Donald Trump politikai felemelkedése nem csupán a véletlenek összjátéka volt, hanem egy gondosan megtervezett, jól kidolgozott stratégia eredménye. Az ő elnöki pályafutása mögött számos olyan tényező húzódik, amelyek nem csupán személyes ambícióit, hanem globális politikai és gazdasági érdekeket is tükröznek. Trump sikeréhez hozzájárult az amerikai politikai és társadalmi feszültségek hatékony kihasználása, a populista, nacionalista retorika, amely hatékonyan szólította meg a politikai és gazdasági elit elleni dühöt. Az ő politikai stratégiája egyértelműen rezonált a társadalmi változásokkal, az amerikai középosztály gazdasági bizonytalanságával és a hagyományos politikai intézmények iránti bizalomhiánnyal. Azonban Trump felemelkedésének hátterében nemcsak belföldi tényezők állnak, hanem külföldi befolyások és a globális geopolitikai áramlatok is szerepet játszottak.

Putyin esetében ugyanez a helyzet: politikai stratégiája nem csupán a hagyományos diplomáciára épít, hanem egy olyan taktikát követ, amely a hidegháborús örökségből merít. Az orosz állam vezetője mesterien alkalmazza a szovjet időkben is alkalmazott módszereket, mint például a befolyás megszerzését és a szövetségesek "megvásárlását", hogy megőrizzék hatalmukat és növeljék Oroszország globális befolyását. Putyin és az orosz kormány számára a geopolitikai érdekek nemcsak a diplomáciai síkon, hanem a titkosszolgálatok és a gazdasági manipulációk révén is megjelennek. A politikai manipulációk és az egyre fokozódó nemzetközi beavatkozás nem csupán orosz érdekeket szolgálnak, hanem egy új birodalmi hatalom visszaállítását célozzák meg, amely a Szovjetunió idején jellemezte Oroszországot.

Putyin módszerei nem ismernek határokat: a politikai elnyomás, a gyilkosságok, és a nemzetközi szinten való beavatkozás (mint az Ukrajnában végrehajtott destabilizáló műveletek) mind arra irányulnak, hogy megszerezzék és megtartsák a hatalmat. A nemzetközi politikai színtéren való aktív beavatkozás és a szövetségesek megvásárlása egy olyan eszközkészlet, amellyel Putyin politikai céljait megvalósítja. Ez különösen igaz, amikor olyan vezetőkről beszélünk, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor, akik különböző módon, de mindannyian együttműködnek egy olyan geopolitikai térben, ahol a gazdasági érdekek, a hatalom és a titkosszolgálatok játszanak kulcsszerepet.

Az orosz befolyás és a nemzetközi politikai manipulációk összefonódása számos kérdést vet fel. Milyen hatással lesznek ezek a kapcsolatok a jövő politikai tájára, különösen azok számára, akik ma vezető szerepet töltenek be az Egyesült Államokban és Európában? Az ilyen típusú manipulációk és beavatkozások hatása messze túlmutathat a két ország (Oroszország és az Egyesült Államok) határain, és világszerte destabilizáló hatásokkal járhatnak.

A 2016-os amerikai elnökválasztás során felmerült az a vád, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök személyesen engedélyezte az orosz titkosszolgálatok beavatkozását Trump kampányának támogatása érdekében. Míg a Robert Mueller-féle nyomozás nem talált közvetlen összejátszást Trump és Putyin között, a kapcsolat az orosz tisztviselőkkel egyértelműen megkérdőjelezte Trump elnöksége alatt. Trump és Putyin közötti szoros kapcsolat a politikai színtéren, különösen Trump baráti viszonya Putyinnal, tovább növelte a gyanút, hogy Oroszország befolyásolja az amerikai politikát. De azért igen érdekes az, hogy Trump elnöksége alatt egyértelműen kiemelkedett az a szoros, szokatlan baráti viszony, amelyet Trump ápolt Putyinnal. Az elnöki találkozókon, például a 2018-as helsinki csúcson, Trump több alkalommal Putyin álláspontját támogatta, miközben kétségbe vonta az amerikai hírszerzés jelentéseit az orosz beavatkozásról. Az amerikai közvélemény számára az ilyen viselkedés különös kérdéseket vetett fel, például miért volt Trump ennyire megengedő Putyinnal szemben, és miért támogatta a Kreml geopolitikai érdekeit.

A Trump-Orbán kapcsolatrendszer és az Orbán kormány politikája különös figyelmet kaptak, hiszen Orbán Viktor már a 2016-os választások során is támogatását fejezte ki Trump mellett, és a 2024-es elnökválasztás kapcsán is a Trump oldalán áll. A Trump és Orbán közötti szövetség nemcsak a politikai irányvonaluk hasonlósága miatt érdekes, hanem azért is, mert mindketten szoros kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal. Orbán számára ez különösen előnyös, mivel az orosz energiapolitikával és gazdasági kapcsolatokkal való szoros együttműködés számára stratégiai előnyöket biztosít.

A kapcsolatok összefonódása és a titkosszolgálatok, gazdasági érdekek, valamint a politikai döntések hátterében egy bonyolult geopolitikai hálózat húzódik. A három vezető – Trump, Orbán és Putyin – közötti kapcsolatok egy olyan jövőt formálhatnak, amelyben a hatalom koncentrációja, a titkosszolgálati befolyás és az autokratikus tendenciák dominálhatják a globális politikai tájat. A politikai döntéshozatal mögött meghúzódó személyes barátságok és érdekek gyakran egybeesnek a Kreml geopolitikai céljaival, és mindhárom vezető számára kedvezőbbé tehetik a nemzetközi politikai rendet.

Orbán Viktor politikai hatalomkoncentrációja és a "Nemzeti Együttműködés Rendszere" (NER) olyan struktúrát hozott létre, amely Orbán személyes politikai vízióját szolgálja. A hatalom központba kerülése és a demokratikus intézmények aláásása egyre inkább azt a célt szolgálja, hogy Orbán Viktor továbbra is irányítsa az országot. Az Orbán-kormány által hozott döntések – mint az Ukrajnával kapcsolatos NATO-integráció akadályozása – közvetlenül is elősegíthetik Putyin érdekeit.

Orbán Viktor politikai stratégiájában és hatalomgyakorlásában kulcsszerepet játszik a közvetlen hatalomkoncentráció, amely gyakorlatilag a személyére van építve. Orbán Viktor személyes politikai elképzelései és érdekei határozzák meg a Fidesz működését és a "Nemzeti Együttműködés Rendszerét" (NER), amelyet egyetlen erőforrásként irányít. Az általa létrehozott rendszer az ő hatalmát és politikai akaratát szolgálja, amely az állam és a párt struktúrájának minden szintjén megjelenik. Az ország politikai életét Orbán Viktor irányítja, és minden kulcsfontosságú döntés őhozzá fut össze, függetlenül attól, hogy az a gazdaság, a jogrend vagy az állami intézmények működését érinti.

Ebben a struktúrában Orbán Viktor és közvetlen politikai és gazdasági környezete, mint Pintér Sándor, a legfőbb döntéshozók. A hatalom nem oszlik meg, hanem kizárólag Orbán kezében összpontosul, aki egyre inkább egy erős, egyszemélyes vezetőként irányítja az országot. A Fidesz nemcsak egy politikai párt, hanem Orbán személyes politikai vízióját és hatalomgyakorlását szolgáló eszközzé vált. A hatalom elosztásának minimalizálása, a demokratikus intézmények aláásása és a korrupció mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Orbán Viktor és közvetlen köre maximálisan ki tudja használni a politikai és gazdasági befolyásukat.

Az Orbán által létrehozott NER nem csupán egy politikai struktúra, hanem egy rendszerszintű, szoros állami-oligarchikus összefonódás, amely alapvetően aláássa a demokratikus intézmények függetlenségét és az állami erőforrások tisztességes elosztását.

Orbán Viktor és Pintér Sándor, a belügyminiszter, nemcsak a politikai hatalom csúcsain helyezkednek el, hanem a gazdasági és politikai befolyásuk révén közvetlenül hozzájárulnak a magyar állam intézményi és gazdasági elsajátításához. Pintér Sándor, aki a rendvédelmi szektor és a titkosszolgálatok irányítója, nemcsak a törvényes rend fenntartásában, hanem a kormányzat gazdasági és politikai döntéshozatalában is kulcsszereplő. Mindkettőjük személye és kapcsolatrendszere egyaránt aláássák a demokratikus elveket, hiszen a korrupció és a politikai hatalom koncentrációja olyan rendszert eredményez, ahol a jogállamiság és a társadalmi igazságosság háttérbe szorulnak.

Orbán és Pintér nemcsak a magyar politikai elit tagjai, hanem a korrupció és a hatalmi visszaélések megtestesítői is, akik a közpénzek és az állami erőforrások felhasználásával, valamint a demokratikus intézmények meggyengítésével biztosítják pozícióikat. Az Orbán-féle kormányzás és a Fidesz politikai rendszerének működése egyre inkább diktatórikus jelleget öltött, ahol a gazdasági érdekeltségek és politikai kapcsolatok hálózata elnyomja a közszolgáltatásokat, és elfojtja az ország társadalmi és politikai fejlődését.

Orbán Viktor és Putyin kapcsolatának kialakulásában több tényező is szerepet játszhatott. Az, hogy Orbán a hatalmát és vagyonát próbálja biztosítani, valóban egy lehetséges motiváció, ami összekapcsolható a rendszer fenntartásával és a politikai pozíciók megerősítésével.

Putyin és Orbán közötti kapcsolatról sok elemző úgy véli, hogy Orbán valószínűleg olyan geopolitikai és gazdasági előnyöket keresett, amelyeket Putyin politikája és autokratikus hatalomfenntartása biztosítani tudott számára. Az orosz befolyás segíthetett a magyar belpolitikában is, különösen, ha az orosz energiaforrások, gazdasági kapcsolatok és geopolitikai orientációk szorosabban összefonódnak a Fidesz hatalmának megszilárdításával.

A korrupció kérdése pedig szintén kulcsszerepet játszik ebben a rendszerben. Ha Orbán valóban a korrupción keresztül erősítette meg a hatalmát, akkor nem kizárt, hogy az ezt fenntartó gazdasági kapcsolatok és a politikai befolyás szoros összefonódása további motivációkat adtak számára, hogy Putyinhoz hasonló autokratikus eszközökkel éljen.

Mindezek persze nem egyértelműen bizonyíthatók, de a történelem, és a jelenlegi magyar politikai helyzet valóban arra mutat, hogy Orbán Viktor egyre inkább hasonló politikai irányvonalat képvisel, mint Putyin, és valóban van egyfajta összefonódás a korrupció és a hatalmi mechanizmusok között. Az ilyen típusú rendszerek működtetéséhez pedig valóban elengedhetetlen, hogy a vezető személyek mindenképp biztosítsák a hatalmukat, akár gazdaságilag, akár politikailag, és akár külső befolyások révén is.

*

Ha Budapest és az orosz bankok kapcsolatát nézzük, az érdekes és aggasztó politikai vonatkozásokat vet fel. Az orosz bankok, különösen a Vnyesekonombank, a Gazprombank, és a különböző orosz állami pénzintézetek, nem csupán gazdasági tevékenységet folytatnak, hanem a hírszerzés és titkosszolgálati tevékenységek szempontjából is kulcsfontosságúak lehetnek.

Az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) – amely az orosz belső hírszerzésért és állami biztonságért felelős – és más orosz titkosszolgálatok számára a pénzügyi intézmények és bankok egyfajta frontot jelenthetnek, amelyek a gazdasági és politikai befolyás biztosításán túl képesek lehetnek titkosszolgálati műveletek lefolytatására is. A bankok, mint például az orosz érdekeltségű intézmények, könnyen eszközként szolgálhatnak a nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai célok elérésére is, legyen szó információgyűjtésről, pénzügyi manipulációkról, vagy más, a titkosszolgálatok számára előnyös műveletekről.

A Budapest központú orosz bankok és intézmények, különösen az utóbbi években, erőteljesen növekvő szerepet kaptak, és sokszor komoly figyelmet kaptak a nemzetközi közvéleménytől, főként amiatt, hogy azok hogyan illeszkednek Oroszország közvetlen politikai érdekeihez és esetlegesen kémkedési vagy befolyásolási tevékenységekkel kapcsolódnak. Az orosz állam által irányított pénzügyi intézmények nem csupán gazdasági tranzakciókat bonyolítanak, hanem hatékony eszközei lehetnek annak is, hogy külső befolyást gyakoroljanak más országokra, így Magyarországra is.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy Budapest geopolitikai helyzete, valamint a közvetlen orosz gazdasági és politikai érdekeltségek révén egyfajta hírszerzési központtá is válhat, amely az orosz titkosszolgálat céljait szolgálja. Tehát az orosz bankok és más gazdasági entitások a pénzügyi tranzakciók mellett más politikai és titkosszolgálati célokat is szolgálhatnak.

Egy másik probléma mely korrupciós tartalma is lehet:

Paks II. atomerőművel kapcsolatos helyzet egy rendkívül komplex és sokrétű téma, amely a magyar-orosz kapcsolatok egyik fontos elemévé vált. Az orosz érdekeltségű beruházás, amelyet Oroszország finanszíroz, számos kérdést vet fel a politikai, gazdasági és nemzetbiztonsági szempontból is.

Paks II.

Az, hogy Magyarország egy orosz állami vállalatot, a Roszatomot választott a paksi bővítés kivitelezőjeként, számos politikai és gazdasági kérdést vetett fel, különösen a magyar kormány és Oroszország közötti szoros kapcsolatok tükrében. A Paks II. projekt nem csupán gazdasági megfontolásokat rejt, hanem sokkal inkább a geopolitikai kapcsolatok egyik kulcsfontosságú elemévé vált. Az orosz pénzügyi támogatás, amely mintegy 10 milliárd eurót tesz ki, részben segítette a magyar kormányt abban, hogy a projektet véghez vigye, de ugyanakkor kétségeket is felvetett a függetlenség és a szuverenitás szempontjából.

Paks II. a magyar energetikai szektor egyik legfontosabb projektjévé vált, de a szoros orosz kapcsolatok, különösen a Roszatom mértékében való részvétel miatt, könnyen befolyásolhatják Magyarország függetlenségét az energiapiacon. A projekt megvalósítása nemcsak az energiaellátás biztonságát, hanem az orosz gazdasági és politikai befolyást is erősítheti, amit egyesek úgy értelmeznek, hogy Magyarország energiafüggősége Oroszország iránt jelentősen megnövekedhet.

A Paks II. körüli korrupciós vádak és a közbeszerzési eljárások átláthatóságának hiánya tovább növeli a projekt körüli aggodalmakat. A fideszes politikai környezet, amely a hatalmat és a gazdasági befolyást szorosan összekapcsolja, felveti annak kérdését, hogy a projekt nemcsak gazdasági előnyökkel, hanem politikai érdekekkel és korrupcióval is összefonódik. Az orosz pénzügyi támogatás és a projekt hosszú távú hatása Magyarország energiapiacára és nemzetközi kapcsolataira, különösen az EU-val való viszonyra, fokozza a politikai kockázatokat.

Az EU és különböző nemzetközi szervezetek is aggodalmukat fejezték ki a Paks II. projekt kapcsán. Az Európai Bizottság jogi vizsgálatokat folytatott, és többször is arra figyelmeztetett, hogy a projekt súlyosan sértheti az EU-s versenypolitikai szabályokat, és különböző környezeti és biztonsági aggályokat vet fel. Az EU-ban különösen az orosz befolyás növekedése miatt, a projekt politikai és gazdasági szempontból is érzékeny téma lett.

A Paks II. projekt szoros összefonódása az orosz politikával és gazdasággal, valamint Orbán Viktor kormányának Oroszország iránti elkötelezettsége, erősen befolyásolja Magyarország külpolitikáját. A projekt nemcsak energetikai szempontból, hanem a magyar állam és Oroszország közötti politikai kapcsolatok szorosabbra fűzését is jelentheti, amely lehetővé teszi Oroszország számára, hogy megerősítse befolyását Magyarországon és a közép-európai régióban.

A Paks II. projekt tehát valóban sokrétű és mély problémát jelent, amely nem csupán gazdasági, hanem politikai, nemzetbiztonsági és geopolitikai vonatkozásokkal is bír. Orbán Viktor és a Fidesz kormányzat számára a projekt gazdasági haszonnal járhat, de a vele járó orosz befolyás és a nemzetközi kritikák újabb kérdéseket vetnek fel a magyar politikai táj jövőjét illetően.

-000-

Donald Trump évtizedek óta kacérkodott az elnökség gondolatával. Többször felmerült lehetséges jelöltként, de komoly kampányt végül csak 2015-ben indított. Motivációi összetettek és különböző személyes, politikai és gazdasági tényezők egyaránt szerepet játszottak abban, hogy végül az Egyesült Államok elnöke lett.

Trump egész karrierje a hírnévre és a hatalomra épült. Az elnöki pozíció számára nem pusztán politikai szerep volt, hanem a végső státuszszimbólum, amely legitimálta saját nagyságának képzetét. A Fehér Ház birtoklása számára az üzleti sikerei megkoronázását jelentette.

A liberális elit és a média hosszú időn keresztül lenézte Trumpot, szélhámos üzletembernek és valóságshow-sztárnak titulálva. Elnökként bizonyíthatta, hogy tévedtek róla, és revansot vehetett azokon, akik nem vették komolyan.

Miért őt jelölte a Republikánus Párt?

Trump politikailag tapasztalatlan és populista retorikájú figura volt, ami elsőre szokatlannak tűnt a Republikánus Párt számára. Mégis több okból is ő lett a jelölt:

Az amerikai választók jelentős része kiábrándult a hagyományos politikusokból. Trump kívülállóként, a „Washingtoni mocsár” ellenfeleként lépett fel, és ezt a karaktert az emberek elfogadták.

Trump kiváló showman volt: provokatív kijelentéseivel folyamatos médiavisszhangot keltett. Míg más jelöltek unalmas kampányt folytattak, ő uralta a híreket, ingyen reklámhoz jutva.

A Republikánus Párt egyre inkább a nacionalizmus, a bevándorlásellenesség és az összeesküvés-elméletek irányába tolódott. Trump minden eddiginél keményebb retorikával játszott rá ezekre az érzelmekre, így sok konzervatív szavazó hősként tekintett rá.

Trump politikai karrierje szorosan összefonódik üzleti múltjával, amelyben az agresszív terjeszkedés, a kockázatos pénzügyi manőverek és a folyamatos botrányok meghatározóak voltak.

Trump ingatlanmogulként vált ismertté, hatalmas hoteleket, kaszinókat és felhőkarcolókat építve. Az önreklám mestereként a nevét luxusmárkává formálta, és Trump Tower-szerű projektekkel terjeszkedett világszerte. Bár magát sikeres üzletemberként hirdeti, számos vállalkozása – például a Trump Taj Mahal kaszinó – csődbe ment. A csődtörvényeket ügyesen használta fel arra, hogy kiszálljon rossz üzleteiből, miközben mások, például alvállalkozók, súlyos veszteségeket szenvedtek el.

Trumpot számos per és bírósági ügy övezte, beleértve adócsalási vádakat, szexuális zaklatási pereket és üzleti csalásokat. A New York-i ügyészség például megállapította, hogy a Trump Organization hamis adatokkal manipulálta eszközeinek értékét.

Az amerikai politikában egyre nagyobb szerepet játszik a szélsőséges keresztény nacionalizmus, amelyet sokan "keresztény fasizmusnak" (vagy krisztofasisztának) neveznek. Ez a jelenség különösen Donald Trump felemelkedésével vált meghatározóvá, mivel Trump olyan politikai és kulturális erőket mozgósított, amelyek a keresztény nacionalista ideológiát erősítik és legitimálják.

Trump nyíltan támogatta a fehér keresztény nacionalista narratívát, amely szerint Amerika keresztény nemzet, és veszélyben van a "globalista, liberális elitek" miatt. Retorikájában gyakran használ vallásos szimbólumokat, noha ő maga nem különösebben vallásos. A keresztény identitáspolitika eszközeként jelenik meg a politikájában, amelyet a jobboldali média és az evangéliumi vezetők is erősítenek.

Az amerikai evangéliumi keresztények jelentős része Trumpot támogatta, mivel politikailag kiszolgálta őket – például az abortusz betiltásával és az LMBTQ-jogok korlátozásával.

A keresztény nacionalisták hajlamosak az erős vezetőt támogatni, aki akár nem demokratikus eszközökkel is hajlandó „megmenteni” az országot.

Trumpot egyes követői "Isten által kiválasztott" vezetőnek tartják. A QAnon és más szélsőjobboldali mozgalmak messianisztikus alakot kreáltak belőle.

Trump 2024-es választási kampányában központi szerepet játszott a "megtorlás" és az "utolsó csata" narratívája, amelyben ígéretet tett arra, hogy elnöki hatalmát politikai ellenfelei elleni fellépésre használja. Ez a retorika összhangban áll a keresztény nacionalista mozgalom céljaival, amely erős vezetőt és a hagyományos értékek védelmét szorgalmazza. Trump kampányában sötét és apokaliptikus képet festett az ország állapotáról, és hangsúlyozta, hogy csak ő képes megmenteni Amerikát a vélt fenyegetésektől.

Trump győzelme több tényező együttes hatásának is volt köszönhető:

Gazdasági frusztráció – Az infláció és a megélhetési költségek emelkedése, különösen az energiahordozók és az élelmiszerek drágulása, sok választóban elégedetlenséget szült a Biden-adminisztrációval szemben. Trump ezt kihasználva a stabilabb gazdaság és alacsonyabb adók ígéretével kampányolt.

Migrációs válság és határbiztonság – A mexikói határon tapasztalt tömeges bevándorlás miatt a republikánusok azt a narratívát erősítették, hogy Biden nem képes megvédeni az országot. Trump szigorúbb intézkedéseket ígért, és az „Építsük meg a falat!” szlogen ismét népszerű lett.

Biden népszerűségének hanyatlása – Biden kora és bizonytalan fellépése sok választót elbizonytalanított, miközben Trump energikus kampányával és harcias retorikájával mozgósította híveit.

Kulturális és identitáspolitikai kérdések – A „woke” kultúra, az oktatási rendszer körüli viták és a konzervatív értékek védelme kulcsszerepet játszott Trump támogatottságában, különösen a közép- és déli államokban.

Külpolitikai bizonytalanság – Az ukrajnai háború és a Közel-Kelet destabilizálódása miatt sok választó a „béke és rend” ígéretét kereste. Trump azt állította, hogy Biden háborúkba sodorja az USA-t, míg ő „erős, de békepárti” vezetőként lépne fel.

A republikánusok összezárása – Míg 2016-ban Trumpnak belső ellenzékkel kellett megküzdenie, 2024-re a republikánus párt teljes mértékben mögé állt, így az előválasztás során sem akadt komoly kihívója.

Trump mozgósítása és populista üzenete – Trump a gazdasági problémákra, a migrációs válságra és az „elveszett Amerika” visszaszerzésére építette kampányát, amely hatásos volt az elégedetlen szavazók körében. Üzenetei egyszerűek és közérthetőek maradtak, miközben a demokraták védekezni kényszerültek.

Az ipari államokban (Michigan, Wisconsin, Pennsylvania) a munkásosztály ismét Trump felé fordult, mert úgy érezték, hogy a demokraták nem képviselik az érdekeiket. A határmenti államokban (Arizona, Texas) a migrációs válság miatti félelmek szintén Trump malmára hajtották a vizet.

Végső soron Trump 2024-es győzelmét a gazdasági és társadalmi feszültségek, a republikánusok összezárása és a populista politika ereje tette lehetővé, amely sok amerikai számára a status quo elleni lázadás szimbóluma maradt.

*

Putyin az elmúlt években egyre inkább a keresztény nacionalizmus egyik vezető alakjává vált Oroszországban, és ezt a szerepet tudatosan építette fel. Politikai retorikájában rendszeresen hivatkozik a hagyományos keresztény értékekre, a Nyugattal szembeni „erkölcsi felsőbbrendűségre” és az orosz ortodox egyház támogatására. A Kreml Oroszországot a „keresztény civilizáció utolsó bástyájaként” pozicionálja, amely megvédi az „Istenellenes liberalizmustól”, a „globalista degenerációtól” és a „nyugati dekadenciától”.

Ez az ideológia különösen vonzóvá vált az amerikai szélsőjobboldali körök számára, amelyek Putyint egyfajta konzervatív hősként ünneplik. Az olyan csoportok, mint a keresztény nacionalista mozgalmak, a Trump-párti radikálisok és a szélsőjobboldali milíciák gyakran hivatkoznak Oroszországra mint olyan országra, amely „megőrizte a hagyományos értékeket” és nem enged a „woke” kultúrának, az LMBTQ+ jogoknak vagy a multikulturalizmusnak. Egyes amerikai jobboldali médiafigurák és politikusok is pozitív példaként állítják be Putyint, ami tovább erősíti ezt a narratívát.

Ez a közeledés különösen a Trump-korszakban vált hangsúlyossá, amikor az orosz propagandagépezet is egyre inkább célba vette az amerikai konzervatív közösségeket, elősegítve azokat a narratívákat, amelyek a Nyugat hanyatlását és Oroszország erkölcsi vezető szerepét hirdetik.

Mindkét vezető a nemzeti identitás erősítésére és a globalizációval szembeni ellenállásra építi politikáját.

• Trump: „America First” doktrínája az amerikai érdekeket helyezi előtérbe, elutasítja a globalista törekvéseket és a multilaterális együttműködést (pl. kilépés a párizsi klímaegyezményből).

• Putyin: Az orosz szuverenitást és „tradicionális értékeket” hangsúlyozza a Nyugattal szemben, miközben visszaállítaná Oroszország nagyhatalmi státuszát (pl. az Ukrajna elleni háborúval).

Mindketten hajlamosak az intézményrendszer lebontására vagy meggyengítésére, hogy központosított hatalmat építsenek ki.

• Trump: Elnöksége alatt támadta az igazságszolgáltatást és a szövetségi intézményeket, megkérdőjelezte a választási eredményeket (pl. a Capitolium ostroma).

• Putyin: Hosszú uralmát az ellenzék elnyomásával, a média és a választási rendszer manipulálásával biztosította (pl. Navalnij üldöztetése).

Mindkét vezető kritikus a nyugati szövetségi rendszerekkel szemben, és a bilaterális, erőalapú diplomáciát részesíti előnyben.

• Trump: NATO-ellenessége, EU-val szembeni szkepticizmusa és Kínával folytatott kereskedelmi háborúja ezt tükrözi.

• Putyin: Az orosz befolyás kiterjesztésére törekszik a posztszovjet térségben, Nyugat-ellenes szövetségeket épít (pl. Kína, Irán).

Ukrajna-politika és választási stratégia

Trump „America First” politikája egy populista, nacionalista irányvonalat képvisel, amelynek középpontjában az amerikai érdekek elsődlegessége áll a külpolitikában és a gazdaságban. Ennek jegyében Trump elnöksége alatt többször is bírálta az Egyesült Államok külföldi katonai és gazdasági szerepvállalását, különösen azokat a kiadásokat, amelyeket más országok támogatására fordítottak.

Ukrajna esetében Trump már 2016-os kampányában is szkeptikus volt az amerikai segítséggel kapcsolatban, és elnöksége alatt is többször kritizálta azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtson Kijevnek. Az ő narratívája szerint Amerika nem felelős más országok konfliktusaiért, és szerinte az európai országoknak kellene nagyobb részt vállalniuk Ukrajna támogatásában.

Trump politikai számítása mögött az is áll, hogy az Ukrajnának nyújtott segélyeket az amerikai adófizetők pénzének „pazarlásaként” állítja be, amelyet inkább az Egyesült Államokon belüli problémák – például az infrastruktúra fejlesztése, a munkahelyteremtés vagy a határbiztonság – megoldására kellene fordítani. Ez a retorika különösen vonzó azoknak a republikánus szavazóknak, akik az izolacionizmust és a külpolitikai beavatkozások csökkentését támogatják.

A választási stratégia szempontjából Trump ezen álláspontja arra is épít, hogy a Biden-adminisztráció egyik legfontosabb külpolitikai lépése volt az Ukrajna melletti kiállás, így Trump ezzel is élesen szembehelyezkedhet vele, és saját külpolitikai irányvonalát egyfajta alternatívaként kínálhatja a választóknak. Ez különösen hatékony lehet azokban a republikánus körökben, ahol a háborús kiadásokkal és az amerikai katonai szerepvállalással szembeni ellenérzések erősek.

Propaganda és médiakontroll

• Trump: „Fake News” kampányával a média hitelességét támadta, saját információs csatornákat épített ki (pl. Truth Social).

• Putyin: Az orosz média szinte teljes ellenőrzése révén hatékonyan formálja a közvéleményt.

Ezek alapján Trump és Putyin sok szempontból hasonló stratégiát alkalmaz, bár az amerikai demokratikus rendszer még mindig több ellensúlyt tartalmaz, mint az orosz autokrácia.

*

Donald Trump EU-ellenes politikája az „America First” elv mentén formálódott, amelyben az Európai Uniót nem stratégiai szövetségesként, hanem gazdasági riválisként és politikai tehertételként kezelte. Elnöksége alatt többször is támadta az EU-t, „Németország bábjaként” jellemezte, és nyíltan támogatta az Egyesült Királyság kilépését (Brexit), amelyet az EU meggyengítésére használt eszközként. Rendszeresen vámháborúval fenyegetőzött, különösen az európai autóipart célozva, miközben a transzatlanti gazdasági kapcsolatok fellazítására törekedett.

Még ennél is veszélyesebb volt Trump ellenséges hozzáállása Európa biztonsági struktúrájához. A NATO-t pénzügyi „szélhámos klubként” jellemezte, amely szerinte igazságtalanul terheli az Egyesült Államokat. Többször megkérdőjelezte az amerikai védelmi garanciákat, ezzel aláásva az atlanti szövetség hitelességét, és potenciálisan kiszolgáltatottá téve Kelet-Európát Oroszország fenyegetésével szemben. Második elnöksége esetén várhatóan tovább fokozná ezt az irányvonalat, amely az amerikai-európai szövetség végleges gyengüléséhez vezethetne.

Emmanuel Macron francia elnök kezdeményezésére 2025. február 17-én Párizsban rendkívüli csúcstalálkozót tartottak, amelyen nyolc európai ország vezetői, valamint az EU és a NATO képviselői vettek részt. A találkozó célja az volt, hogy egy egységes európai álláspontot alakítsanak ki az ukrajnai háborúval és az Egyesült Államok politikájával kapcsolatban, miután Trump egyre nyíltabban közvetlen alkukat keresett Oroszországgal, teljesen figyelmen kívül hagyva az európai érdekeket.

A megbeszéléseken kiemelten foglalkoztak Ukrajna támogatásának fokozásával és az európai katonai kiadások növelésével. Macron világossá tette, hogy Európának nem szabad továbbra is az Egyesült Államok védelmére hagyatkoznia, hanem saját kezébe kell vennie biztonságának garantálását. A csúcstalálkozón Mark Rutte, a NATO főtitkára, valamint Keir Starmer brit miniszterelnök is részt vett. Megvitatták annak lehetőségét, hogy Franciaország, Nagy-Britannia és Lengyelország – Európa három katonai nagyhatalma – saját garanciákat nyújthatna egy jövőbeni tűzszünethez és Ukrajna hosszú távú védelméhez.

A találkozó vegyes visszhangot váltott ki. Míg sokan üdvözölték az európai egység megerősítésére tett lépéseket, mások elégtelennek tartották a konkrét intézkedések hiányát. Ignacio Escolar újságíró például rámutatott, hogy Franciaország gyakran hangoztat nagyívű elképzeléseket, de azok végrehajtása elmarad a retorikától.

A párizsi csúcstalálkozó azonban egyértelművé tette: Európa nem nézi tétlenül, ahogy Trump másodszor is aláássa a transzatlanti szövetséget. Az európai vezetők egyre inkább felismerik, hogy ha az Egyesült Államok elfordul tőlük, saját védelmük megerősítése és az EU stratégiai autonómiájának kiépítése elkerülhetetlenné válik.

*

Donald Trump politikai pályája és elnöksége mélyen megosztotta az amerikai társadalmat. Az üzletemberből lett politikus populista retorikát alkalmazott, amely sokak számára frissességet és erőt sugallt, míg mások számára veszélyes szélsőségességet jelentett.

Motivációi között szerepel a hatalomvágy, a politikai elit és a status quo elleni lázadás, valamint a nacionalista, Amerika-központú világnézet. Elnöksége alatt az "America First" (Amerika az első) politikát hirdette, amely a nemzetközi kapcsolatok átalakítását és a belpolitikai prioritások átrendezését célozta meg. Egy példa: Egyesült Államok kilépett a párizsi klímaegyezményből, azzal újra világossá tette, hogy az Egyesült Államok vezetése alatt nem kíván részt venni a globális klímavédelmi erőfeszítésekben. amely a globális felmelegedés elleni nemzetközi összefogás egyik legfontosabb keretrendszere. Döntését azzal indokolta, hogy az egyezmény hátrányosan érinti az amerikai gazdaságot és munkahelyeket veszélyeztet. Ezzel azonban az USA a világ egyik legnagyobb szennyezőjeként kivonta magát a közös felelősségvállalás alól, gyengítve a klímavédelem nemzetközi erőfeszítéseit. Ez a lépés nemcsak az amerikai környezetvédelmi politikát vetette vissza, hanem megingatta a nemzetközi közösség bizalmát is az USA elkötelezettségét illetően. Miközben a világ egyre súlyosabb klímakatasztrófákkal küzd, Trump döntése ismét a rövid távú gazdasági érdekeket helyezte előtérbe a hosszú távú fenntarthatóság helyett, és erősítette azt a narratívát, hogy az Egyesült Államok inkább az olajipar és a nagyvállalatok profitját védi, mintsem a bolygó jövőjét.

Trump és a politikai erőszak kockázata

Trump elnöksége alatt sajnos lehetséges a politikai erőszak, utcai összecsapások, valamint paramilitáris csoportok aktivizálódása. Az Egyesült Államokban már most is rendkívül magas a fegyvertartás aránya, és Trump radikális támogatói között vannak olyan csoportok, amelyek nem riadnának vissza az erőszaktól. Ilyenek például a Proud Boys és az Oath Keepers, akik szélsőjobboldali, nacionalista milíciák, és akár fegyveresen is készek harcolni politikai céljaikért.

Kik ezek a csoportok?

• Proud Boys: Egy férfiklubként induló szélsőséges szervezet, amely ultrakonzervatív, rasszista és nőellenes nézeteket terjeszt. 2021. január 6-án aktívan részt vettek a Capitolium ostromában, és több vezetőjüket elítélték ezért.

• Oath Keepers: Volt katonákból és rendőrökből álló paramilitáris szervezet, amely úgy tekinti magát, mint az „igazi Amerika” védelmezője a „globalista elit” és a „kommunisták” ellen. Szintén aktívan részt vettek a Capitolium elleni támadásban.

A Szélsőjobboldali Milíciák és Trump Kapcsolata

Trump több alkalommal is félreérthető üzeneteket küldött ezeknek a csoportoknak. Például a 2020-as elnökválasztási kampány alatt a Proud Boys kapcsán elhangzott "Stand back and stand by" (Várjatok és legyetek készen) mondat sokak számára burkolt támogatásként hatott.

Ezek a csoportok neofasiszta vonásokat mutatnak:

• Erőszakos utcai harcok és fegyverkezés

• Vezérközpontú politikai ideológia (Trumpot „megmentőként” tisztelik)

• Ellenségkép és összeesküvés-elméletek (bevándorlók, baloldal, LGBTQ+ közösség)

• Keresztény fundamentalizmus (Amerika mint „keresztény nemzet”)

Ha Trump tovább erősíti ezeket a csoportokat, akkor politikailag motivált erőszak növekedhet, különösen ha:

• Tüntetések indulnak ellene

• A választásokat megkérdőjelezik 2028-ban

Ha Trump és támogatói továbbra is bátorítják a szélsőjobboldali milíciák aktivitását, az komoly belpolitikai feszültségeket okozhat az Egyesült Államokban. Kérdés, hogy a mérsékelt republikánusok és az intézményrendszer mennyire tudják kontroll alatt tartani ezt a helyzetet.

Trump politikája nemcsak az Egyesült Államokban, hanem globálisan is komoly problémákat szülhet. Az EU-val való konfrontáció, a vámháborúk és az oroszbarát hozzáállása elidegenítheti az amerikai szövetségeseket.

Ha az amerikai gazdaság emiatt megsínyli a következő években, az könnyen alááshatja Trump támogatottságát. Ráadásul a republikánus párton belül is lehetnek olyan erők, amelyek, ha látják, hogy Trump politikája nem működik, megpróbálják félreállítani őt. Ha a 2025–2028 közötti időszaka kudarcokkal lesz tele, az akár egy nagyobb politikai fordulatot is hozhat az USA jövőjében.

*

Ukrajnával kapcsolatos álláspontja – a gyors „békekötés” ígéretével valójában Ukrajna kapitulációját erőltetve – egyértelműen Putyin érdekeit szolgálja, nem pedig a valódi békét. Miközben Trump önmagát béketeremtőként igyekszik feltüntetni, politikája tele van ellentmondásokkal: egyszer támogatja, majd elárulja Ukrajnát, dicséri, majd fenyegeti a NATO-t. A háború lezárásának saját érdemeként való beállítása csupán hatalmi játszmájának része, amely nem a konfliktus valódi rendezését célozza, hanem politikai túlélését és befolyásának növelését.

Trump régóta vágyik a Nobel-békedíjra, különösen azóta, hogy Barack Obama elnyerte azt, amit ő méltatlannak tartott. Az Abraham Accords kapcsán már szóba került a neve, és úgy véli, hogy egy gyors ukrajnai „békekötéssel” újra esélyt szerezhet a díjra. Csakhogy ez a „béke” nem valódi rendezés lenne, hanem egy olyan kényszermegállapodás, amely Oroszország érdekeit szolgálná, Ukrajna szuverenitásának rovására. A nemzetközi közösség pedig nem hagyja magát megtéveszteni: pontosan látja, hogy Trump nem a tartós békéért, hanem kizárólag saját hatalmi ambícióiért manipulálja a helyzetet. Az általa kínált „béke” nem más, mint Ukrajna elárulása és Putyin győzelmének szentesítése, amely hosszú távon csak még nagyobb instabilitást és konfliktust szülne.

*

Donald Trump politikai felemelkedése és hatása jól példázza a populizmus erejét és az amerikai társadalom mély megosztottságát. Elnöksége nem csupán egy szokatlan politikai karrier betetőzése volt, hanem egy korszakváltás is az amerikai jobboldalon, ahol a hagyományos konzervatív eszmék helyét egy keményvonalas, nacionalista és populista irányzat vette át. Trump sikere azt mutatja, hogy az elégedetlenség és a status quo elleni lázadás erősebb hajtóerő lehet a politikában, mint az ideológiai következetesség vagy a hagyományos államférfiúi erények.

Akár hívei, akár ellenzői szemszögéből nézzük, Trump politikai öröksége meghatározó marad: felerősítette az amerikai társadalom törésvonalait, átformálta a Republikánus Pártot, és egy olyan vezetői modellt honosított meg, amelyben a politikai siker nem a kompromisszumok, hanem a konfliktusok élezésén múlik. Az amerikai demokrácia jövője szempontjából a legnagyobb kérdés nem az, hogy Trump visszatérhet-e a hatalomba, hanem az, hogy az általa képviselt politika milyen hosszú távú hatással lesz az Egyesült Államok politikai berendezkedésére és globális szerepére.

-000-

„Ímé, ti hisztek a hazug beszédeknek, haszon nélkül!“

/Jeremias 7.8/

A média szerepe a modern társadalomban ma már elengedhetetlen, hiszen egy olyan mindent átható erővé vált, amely naponta több ezer új hír és információ kibocsátásával formálja a közvéleményt. Az információk áramlása viszont nemcsak hogy elképesztő sebességgel növekszik, hanem az embereknek egyre nehezebb dolguk van megkülönböztetni az igazságot a féligazságoktól, illetve a tudatosan terjesztett hazugságoktól. Ebben az információs zűrzavarban a dezinformáció, a manipuláció és a politikai vélemények célzott formálása mind hozzájárulnak a közvélemény szándékos megingatásához. Az igazság és a hazugság közötti határvonal egyre inkább elmosódik, és a politikai hatalom megszerzésére, illetve megtartására irányuló szándékok ma már a kommunikáció minden formájában érezhetők. A politika, különösen a nacionalizmus, populizmus és sovinizmus erejét növelve, ma olyan manipulációs technikákat alkalmaz, amelyek nem csupán társadalmi megosztottságot szítanak, hanem a közvélemény stabilitását is aláássák.

Ennek a jelenségnek sajnálatos módon egyre inkább világpolitikai példái is vannak, mint például Putyin, Trump vagy Orbán politikai kommunikációja, amelyek egyaránt alapvetően a hatalom megszerzésére és annak megőrzésére irányulnak. E vezetők mindegyike olyan politikai eszközöket használ, amelyek az igazság, az objektivitás és a tények elmosásával és eltorzításával irányítják a társadalmat, és alakítják a közvéleményt. Az általuk alkalmazott kommunikációs eszközök nemcsak hogy hamis információkat terjesztenek, hanem a társadalom kollektív emlékezetét és gondolkodásmódját is formálják, erősítve ezzel az ő hatalmukat.

A politikai manipuláció és hazugság természetének megértéséhez rendkívül fontos segítséget ad Hannah Arendt műve, különösen „Lügen in der Politik” (Hazugság a politikában)¹ című írása. Arendt abban a korban fogalmazta meg gondolatait, amikor a totalitárius rendszerek egyre inkább elterjedtek, és a hatalom legfőbb eszközeként az igazság eltorzítása, valamint a közvélemény manipulálása vált az uralkodó politikai stratégiává. Arendt szerint a politikai hazugságok nemcsak azt a célt szolgálják, hogy az információval manipuláljanak, hanem hogy megakadályozzák a társadalom valódi megértését, így a hatalom fenntartását is lehetővé teszik. A hazugságok és manipulációk politikai szerepe tehát nem újkeletű jelenség, hanem már a totalitárius rendszerek korában is alapvetően elterjedt, ahol a valóság teljes eltorzításával teremtettek egy „hazugság univerzumot”, amelyben a politikai hatalom megőrzése érdekében a tények helyét egy alternatív valóság vette át.Arendt hangsúlyozta, hogy a modern politikában nemcsak az igazságot torzítják el, hanem az igazság és a hazugság közötti határvonalat is elhomályosítják. Az igazságot relativizálják, a tények helyére vélemények kerülnek, amelyek könnyebben manipulálhatók. Ez a „tények fikcióvá alakítása” lehetővé teszi, hogy a hatalmon lévők saját narratíváikat erőltessék rá a társadalomra. Az igazság és a hazugság közötti határvonal elmosása révén a közvéleményt olyan helyzetbe hozzák, ahol a tények elveszítik hitelességüket.

Arendt gondolatai kiemelkedő szerepet játszottak a politikai hazugság és manipuláció jelenségének megértésében, különösen a totalitárius rendszerekben. A mai „igazság utáni” (post-truth) korszak fogalma nemcsak hogy releváns, de egyenesen párhuzamba állítható Arendt korábban kifejtett gondolataival. Az igazság relativizálása, a tények elmosódása, valamint a manipuláció célzott alkalmazása mind-mind alapvető jellemzői a jelenlegi politikai környezetnek.

Arendt szerint a hazugság mindig is része volt a politikai cselekvésnek, mivel a politika lényegében a valóság átalakítása. Azonban a modern korban, különösen a totalitárius rendszerekben, a hazugság egyre inkább szervezett és rendszeres politikai eszközzé vált. A propaganda célja nem csupán a valóság manipulálása, hanem a társadalom többsége számára az alternatív valóságok bevezetése.

Arendt hangsúlyozza, hogy a politikai kommunikáció nem csupán az igazság torzításával működik, hanem egyre inkább elhomályosítja az igazság és a hazugság közötti határvonalat. Az igazságot relativizálják, és a tények helyére könnyebben manipulálható vélemények kerülnek, amelyek a hatalmat fenntartó politikai narratívák alátámasztását szolgálják.

Arendt szerint a politika és az igazság között mindig is feszült viszony állt fenn. Az igazság nem hajlik meg a hatalom akarata előtt, így a totalitárius rendszerek a valóságot hordozó forrásokat, mint például a független sajtót vagy a szemtanúkat, szisztematikusan elnyomják, hogy fenntartsák hatalmukat. Hanna Arendt politikai gondolkodása azt hangsúlyozza, hogy az igazság és a politika között alapvető különbség van. Az igazság amit önállóan és objektíven lehet megállapítani, míg a politika, különösen a hatalom megszerzésének és megtartásának terén, gyakran az érdekek ütköztetésére, a kompromisszumokra és az ideológiai manipulációkra épít.

A politikai hatalom megszerzése és megtartása olyan eszközökkel történik, amelyek az erkölcsi elveket háttérbe szorítják. A hatalom gyakorlása, ahogyan azt különböző totalitárius rendszerekben láttuk – például Oroszországban, Magyarországon vagy a Trump-adminisztráció idején – nem ritkán az igazság relativizálásával és az emberek manipulálásával valósul meg. Az ilyen rendszerekben az igazság és a valóság eltorzítása a hatalom megtartásának eszközeivé válik, miközben az erkölcs és az etikai alapelvek egyre inkább háttérbe szorulnak.

Az említett országokban a politikai kommunikáció gyakran a populizmus és a nacionalizmus jegyében valósul meg, ahol az egyszerűsített narratívák és ideológiai kampányok célja nemcsak a hatalom megszerzése, hanem annak megtartása is, gyakran a társadalom szétválasztásával és az emberek közötti bizalmatlanság fokozásával. Ezek a rendszerek nem csupán az igazságot relativizálják, hanem alapjaiban kérdőjelezik meg a demokráciák működését és a nyilvánosság egészséges működését.

A politikai hatalom gyakorlása tehát valóban nemcsak az igazság kereséséről szól, hanem inkább az érdekeltségek, hatalmi pozíciók és a közvélemény manipulálásának folyamata. Az ilyen típusú hatalomkoncentráció pedig gyakran vezethet diktatórikus rendszerekhez, amelyekben a politikai vezetők és azok környezete megpróbálják kizárni a kritikát és megnyirbálni a szabadságot.

Oroszországban a diktatúra alapja a hazugság és a könyörtelenség, amelyet a hatalom fenntartásának érdekében alkalmaznak. Putyin és a kormány minden szinten manipulálja a valóságot, eltüntetve az igazságot a propaganda és a valóságos tények torzítása révén. A politikai ellenfeleket elhallgattatják, megalázzák, vagy politikai büntetésekkel sújtják, ezzel is megerősítve az autoriter rezsimet. Az orosz média teljesen a kormány kezében van, így minden információ, amely a hatalom legitimitását kérdőjelezi meg, elfojtásra kerül. A kormány szándékosan gerjeszti a félelmet, hogy a társadalom engedelmeskedjen, és elhitesse velük, hogy nincs más választásuk. A szabad sajtó és a politikai pluralizmus hiánya lehetővé teszi, hogy a kormány könnyedén irányítsa a közvéleményt és manipulálja a társadalom véleményét. A könyörtelenség is kulcsfontosságú, mivel a kormány nem habozik erőszakot alkalmazni és börtönbüntetéssel fenyegetni azokat, akik szembeszállnak vele. Ezen a módon Putyin és környezete nemcsak a belső politikai hatalmat tartja fenn, hanem a nemzetközi színtéren is manipulálja a politikai diskurzust, miközben aláássa a demokratikus értékeket és az igazságot.

A közvélemény manipulációja

A közvélemény manipulációja már nem csupán a racionális érvek és logikai érvelések határain belül történik, hanem a közvélemény alakításának új, sokkal veszélyesebb és hatékonyabb formáit öltötte, amelyek érzelmi manipulációra építenek. A társadalom egyre növekvő bizonytalanságára építő propaganda egyre inkább képes átformálni a közvéleményt, és ezt nem csupán hagyományos médiumokon keresztül, hanem a digitális világ adta lehetőségekkel is könnyedén elérhetik. A politikai hatalom nemcsak az értelemre, hanem az érzelmekre is célzott támadást indít, hiszen a félelem, düh, harag vagy a remény érzései sokkal könnyebben mozgósíthatók, mint a tiszta, logikai érvek. Az érzelmek hatása ugyanis képes teljesen elhomályosítani az észérveket, és egy sokkal gyorsabban reagáló, impulzív társadalmi klímát alakítani, ahol az emberek nem mérlegelnek, hanem csak ösztönösen reagálnak.

A manipuláció eszközei sokszor annyira kifinomultak, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy a saját érzelmeiket használják fel a politikai hatalom fenntartására vagy megszerzésére. A hazugságok és féligazságok egyre szorosabban összefonódnak a közösségi média világával, ahol a gyorsan terjedő álhírek és álszent narratívák könnyen elérhetik a legszélesebb közönséget, és akár vírusos gyorsasággal kelnek szárnyra. A politikai manipulátorok tudatosan alkalmazzák ezeket a platformokat, hogy az emberek minél könnyebben ész nélkül formáljanak véleményt, minél kevesebb valódi információ birtokában. A digitális világ lehetőséget ad arra, hogy az üzenetek gyorsan elérjék a célközönséget, ugyanakkor az anonimitás és a személyre szabott tartalmak még inkább elősegítik az érzelmi manipuláció hatékonyságát.

Ez a fajta manipuláció nemcsak a politikai diskurzust alakítja át, hanem a társadalom egészét, hiszen a közvélemény már nem a tényeken és információkon alapul, hanem a manipulált érzelmi reakciók formálják azt. A politikai döntéshozatal is ettől függ, hiszen a manipuláció révén elért érzelmi állapotok gyakran döntő hatással vannak arra, hogy az emberek hogyan szavaznak, hogyan reagálnak bizonyos politikai helyzetekre. Az érzelmi manipuláció sokkal könnyebben elérhet egy olyan társadalmi klímát, ahol a racionális gondolkodás és a felelős döntéshozatal háttérbe szorul, és a populista eszmék, illetve manipulációs technikák előtérbe kerülnek.

A közvélemény manipulációjának hatásai nem csupán politikai, hanem társadalmi szinten is megmutatkoznak. A társadalom polarizálódik, hiszen az emberek nem képesek többé párbeszédet folytatni, ha az érzelmeik dominálnak. Az ilyen típusú manipuláció elérheti, hogy az emberek nemcsak politikai, hanem társadalmi, vallási és etnikai szinten is szembekerüljenek egymással. Ez a polarizáció egyre nagyobb szakadékokat eredményezhet, és veszélyeztetheti a társadalmi összetartást, valamint a demokratikus értékek és intézmények fenntartását. A manipuláció célja tehát nem csupán a politikai hatalom megszerzése, hanem a közösségek szétszakítása és a társadalmi kohézió meggyengítése is, amely hosszú távon komoly károkat okozhat az egyes országok stabilitásában és működésében.

A manipuláció érzelmi alapú, hiszen a közvetített üzenetek nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is hatnak az emberekre, a politikai diskurzust érzelmekkel terhelve manipulálva a társadalmi párbeszédet. Az igazság helyett az érzelem kerül előtérbe, és a tények háttérbe szorulnak, hiszen a legtöbb esetben sokkal könnyebben manipulálhatóak az érzelmek, mint az észérvek. A digitális világ terjedésével pedig a politikai manipuláció eszközei egyre kifinomultabbak és hatékonyabbak lesznek, tovább erősítve a közvélemény manipulálásának veszélyét.

Az igazság és a szabadság kapcsolata

Hannah Arendt gondolkodásában az igazság és a szabadság közötti kapcsolat rendkívül fontos szerepet kap, és alapvetően meghatározza a politikai döntéshozatal természetét. Arendt szerint a szabadság nem csupán a cselekvés lehetőségét jelenti, hanem az egyén képes legyen az igazságot megismerni és arra alapozva döntéseket hozni. Az igazság tehát a valódi, felelős döntéshozatal alapja, mivel a döntések nemcsak személyes életünkre, hanem a közösség egészére is kihatnak. Ha az igazságot elhomályosítják, vagy ha a valóság torzul, akkor az egyének képtelenné válnak arra, hogy helyes, tudatos döntéseket hozzanak. Az igazság hiánya nemcsak az egyén szabadságát, hanem a közösség szabadságát is veszélyezteti, mert a tények megkérdőjelezése vagy elferdítése lehetővé teszi a manipulációt, a félrevezetést, és a társadalom összetartó erejének gyengítését.

Arendt rámutat arra, hogy a politikai cselekvés, amely a közösségi döntéshozatalban való részvételt jelenti, nem válhat céltalanul és tudatosan igazságtalanul. Az igazság tehát nem csupán egy absztrakt fogalom, hanem a társadalom alapvető működési mechanizmusához szükséges eszköz, amely lehetővé teszi, hogy az egyének és közösségek hatékonyan működjenek együtt. Amikor az igazság eltorzul, vagy ha az igazságot manipulálják, az emberek elveszítik a lehetőséget arra, hogy megértsék saját helyzetüket, és nem képesek valódi választásokat hozni. Így a politikai rendszer nemcsak a döntéshozatal szabadságát korlátozza, hanem a társadalom egészének szabadságát is veszélyezteti.

A politikai hatalom fenntartása érdekében a diktatúrák gyakran manipulálják az igazságot, hogy elérjék a saját céljaikat, és így az egyének és a közösségek nem tudják megfelelő módon tájékozódni a valós helyzetről. Ez a manipuláció különösen veszélyes, mert az igazság elhomályosítása hosszú távon nemcsak a társadalmi összetartást, hanem a demokrácia alapjait is aláássa. A közvéleményt ilyen környezetben könnyebben lehet manipulálni, mivel a társadalom tagjai nem képesek világosan látni a valódi problémákat és lehetőségeket. Ennek következményeként a politikai hatalom könnyebben kontrollálhatóvá válik, miközben a szabadság, a demokratikus elvek és az igazságosság mind sérülnek. Arendt tehát nem csupán etikai kérdésként, hanem gyakorlati szempontból is hangsúlyozza az igazság jelentőségét, mivel a valódi szabadság csak akkor valósulhat meg, ha az emberek képesek a valóságot megismerni és az alapján meghozni döntéseiket.

A „post-truth” korszakban, amelyben a közösségi média és a mesterséges intelligencia eszközei tovább fokozzák a manipuláció lehetőségét, Arendt megfigyelései továbbra is aktuálisak. A hazugság és manipuláció hatalmas veszélyt jelentenek a demokratikus rendszerek stabilitására, mivel alapjaiban kérdőjelezik meg az igazság fogalmát. Az álhírek nemcsak hazugságokat terjesztenek, hanem elmosódnak a tények, és a közvéleményt manipulálják a hatalom szolgálatában.

A politikai kommunikáció ma már nem csupán az információk közvetítéséről szól, hanem arról, hogy egy olyan társadalmi légkört teremtsenek, ahol az igazság és a hazugság közötti határ elmosódik. Az igazság és hazugság összemosása tehát nemcsak intellektuális kihívást jelent, hanem alapvető morális és politikai felelősség is, amelynek kezelése minden demokratikus társadalom számára sürgető feladat.

*

Arendt gondolatai az emberi méltóság és szabadság védelmének alapját képezik, különösen olyan rendszerekben, amelyek igyekeznek elnyomni az igazságot. A filozófus számára az igazság mindig a gondolkodás és a nyilvános beszéd szférájában él, és a társadalom közös felelőssége, hogy ezt az igazságot keresve és védve megőrizzük. Bár a hazugságok, manipulációk és totalitárius hatalmi rendszerek elnyomhatják az igazságot, Arendt úgy véli, hogy azok sosem tudják teljesen legyőzni azt. Az emberi gondolkodás természeténél fogva makacs, és az igazság állandósága, a tények magukba ágyazódott jelenléte mindig szembenállnak a totális hazugságokkal.

Ez a folytonos küzdelem az igazság és a hazugság között nem csupán elméleti szinten zajlik, hanem mindennapi aktusokban, a közéletben is megjelenik. Az igazság keresésére való törekvés, a kritikus gondolkodás megőrzése, a tények és a valóság védelme tehát Arendt számára nem csupán intellektuális feladat, hanem politikai aktus is, amely ellenállást jelenthet a manipulációkkal szemben. A totális hatalmi rendszerek bármennyire is igyekeznek elnyomni a valóságot, a szabadság és igazság keresésére irányuló erőfeszítések folyamatosan hozzájárulnak az ellenálláshoz. Az igazság védelme tehát nemcsak az egyéni felelősség, hanem a közösségi kötelesség is, amely képes ellenállni a totalitárius rendszerek zsarnoki hatalmának.

Hannah Arendt gondolatai ma is érvényesek, amikor a dezinformáció és a manipuláció egyre inkább a politikai kommunikáció eszközeivé válnak. Az igazság relativizálása nem csupán politikai kérdés, hanem a társadalom erkölcsi alapjainak aláásása. Az ilyen folyamatok ellen az igazság melletti következetes kiállás, a kritikus gondolkodás fenntartása és a közös valóság védelme jelenthet védelmet. Az igazság nem pusztán ténykérdés, hanem a szabadság és az emberi méltóság alapvető feltétele.

-000-

Aszalós Sándor

Megjegyzés:

Hannah Arendt kiemelten foglalkozott a hazugság problémájával, különösen a modern politikai rendszerek kontextusában. Az életművében két írás emelkedik ki ebben a témában:

"Truth and Politics" (Igazság és politika, 1967): Ebben az esszében Arendt azt vizsgálja, hogy az igazság és a politika milyen ellentmondásos kapcsolatban áll egymással. Szerinte a politika világában az igazság gyakran veszélyeztetett, mivel a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló érdekek sokszor szembekerülnek az igazság kimondásával. Arendt megkülönbözteti a "tényigazságot" (factual truth), amely objektív valóságot tükröz, és a "racionális igazságot" (rational truth), amely inkább a filozófiai vagy tudományos diskurzushoz tartozik. Az esszé egyik központi gondolata, hogy a tényigazság manipulációja és meghamisítása alapvetően aláássa a közéletet.

"Lying in Politics: Reflections on The Pentagon Papers" (Hazugság a politikában: gondolatok a Pentagon-iratokról, 1971): Ez az esszé a Pentagon-iratok nyilvánosságra hozatalának kontextusában íródott, amely feltárta az Egyesült Államok kormányának hazugságait a vietnámi háborúval kapcsolatban. Arendt ebben az írásban azt mutatja be, hogy a modern politikai hazugság már nem egyszerűen az igazság eltitkolásáról vagy elferdítéséről szól, hanem teljes alternatív valóságok megteremtéséről. Arendt szerint a kormányzati hazugságok célja nem csupán az igazság elrejtése, hanem egy olyan narratíva megalkotása, amelyben maga a valóság válik irrelevánssá.

Mindkét írásában Arendt hangsúlyozza, hogy a hazugság nem új jelenség a politikában, de a modern tömegkommunikációs eszközök és a politikai propaganda technikák jelentősen felerősítették a hatását. Emellett arra is figyelmeztet, hogy a hazugság elfogadása és normalizálása az igazság iránti érzéket veszélyezteti, ami végső soron a demokráciát és a közéletet rombolja.

Umberto Eco Ur-fasizmus című írása rendkívül fontos és mélyreható elemzés a fasizmus természetéről, amely nemcsak a múltbéli történelemre vonatkozik, hanem a modern politikai jelenségekre is. Eco a fasizmus lényegi vonásait az „ur-fasizmus” fogalmával írja le, amely nem csupán a történelmi fasiszta rezsimekhez köthető, hanem azok jelenlegi modern változataihoz is, amelyekben a hatalomra építés, az erőszak és az ideológiai manipulációs eszközök jelennek meg.

Eco szerint a modern fasizmus gyakran rejtett módon, de mégis világosan felismerhető azokban a politikai irányzatokban, amelyek a társadalmi és politikai helyzeteket egyszerűsítik, és az erőszakos hatalomra építenek. Az Ur-fasizmus című írásában Eco részletesen elemzi, hogy mi jellemzi ezt az ideológiát, és hogyan kapcsolódik a társadalom és a politika modern problémáihoz.

Umberto Eco írása fontos olvasmány, ha meg akarjuk érteni a fasizmus különböző megjelenési formáit, és hogy azok hogyan érvényesülhetnek akár a mai világban is. Eco megközelítése segíthet abban, hogy felismerjük azokat a vonásokat, amelyek egyes politikai irányzatokban hasonlóak a fasizmushoz, így jobban megérthetjük a veszélyeket, amelyekkel szembesülünk. A fasizmus egyesíti a nacionalizmust, a militarizmust, a szociális hierarchiát, a szélsőséges nacionalizmust, a vezető személyiség kultuszát, és elöszeretettel használja az ellenségképzést, a kisebbségek és a politikai ellenfelek üldözését. A fasizmus célja nemcsak a hatalom megszerzése, hanem annak megőrzése és megszilárdítása egy ideológiai alapú, egységes társadalomban.

Fontos különbséget tenni a fasizmus fogalmának értelmezése között. A fasizmus nem csupán egy történelmi eszme, hanem inkább egy politikai forma, amelyet az autoriter, tekintélyelvű, hierarchikus és állami irányítás alatt álló társadalmakra jellemező. Ez az uralkodási forma különböző politikai rendszerekben és ideológiákban is megjelenik, amelyek közül a legismertebbek a fekete fasizmus (például a náci Németország alatt Hitler vezetésével) és a vörös fasizmus (amelyet bolsevizmusnak is neveznek, és a kommunista rendszerekre vonatkozik).

A fekete fasizmus, amely a náci Németországra és Mussolini fasiszta Olaszországára jellemző, a nacionalizmus, a szélsőséges rasszizmus, a háborús imperializmus, a totalitárius hatalom és a saját állampolgárok feletti erőszakos irányítás kombinációját jelentette. Hitler politikájában az „élettér” elve, a faji tisztaság és a világuralomra való törekvés voltak központi elemek, mindezt a náci állam totális kontrolljával és a politikai ellenfelek brutális elnyomásával.

A vörös fasizmus, vagy bolsevizmus, amely a kommunista rendszerekre vonatkozik, egy másik formája annak, amikor egy állam totalitárius irányítás alatt áll, és amikor az ideológiai egység, az állami tulajdon, a kollektivizmus és a párt vezető szerepe egyértelműen meghatározzák a politikai rendet. A szovjet rendszer például az osztályharcot és a proletariátus diktatúráját hirdette, de ugyanúgy központilag irányított államként működött, amely elnyomta a politikai ellenállást és megszüntette a szabadságjogokat.

Mindkét rendszer, bár ideológiailag különbözött, hasonló autokratikus és totalitárius eszközöket alkalmazott a hatalom megtartására és az ellenállás elnyomására, és mindkettőben a központi hatalom és az erőszakos kontroll kulcsfontosságú szerepet játszott.

Federico Finchelstein irta azt, hogy van egy szoros kapcsolat a populizmus és a fasizmus között, amelyet érdemes alaposan megvizsgálni. Finchelstein, aki a populizmus és a fasizmus összefonódásával kapcsolatosan jelentős munkákat publikált, úgy látja, hogy a populizmus nem csupán egy politikai stílus vagy taktika, hanem egy olyan ideológiai és politikai mechanizmus, amely a demokratikus keretek között, de a fasizmus eszközeit használva működik. Ebben az értelemben valóban a populizmus egy olyan „demokráciához igazított fasizmusnak” tekinthető, amely képes a politikai rendszeren belül teret nyerni, miközben a fasizmus klasszikus vonásait, mint a vezetői kultusz, a nacionalizmus, az ellenségképzés és a politikai ellenállás elnyomása, továbbra is alkalmazza.

Finchelstein szerint a fasizmus különlegessége, hogy nemcsak ideológiai alapú, hanem olyan manipulációkat és hamis narratívákat is tartalmaz, amelyek az erőszak és a szélsőséges politikai mozgalmak eszközeként szolgálnak.

A rasszista hazugságok jellemzően arra építenek, hogy egy bizonyos csoportot – kisebbségeket, etnikai vagy vallási alapon – ellenségként, alacsonyabb rendűként tüntetnek fel. A politikai céljaik elérése érdekében tehát egyes ideológiai vezetők és rendszerek igyekeznek erőteljes érzelmi reakciókat kiváltani a társadalomból. Ez a stratégiát a politika legitimálásának eszközeként használják, miközben gátolják a kritikai gondolkodást és a társadalmi együttélést.

Finchelstein nemcsak a múlt fasizmusainak – például a náci Németország és a fascista Olaszország eseteit vizsgálva – von párhuzamot, hanem a modern politikai rendszereket is elemzi, amelyek hasonló eszközökkel manipulálják a közvéleményt. A rasszista és ideológiai hazugságok a fasizmus szerves részeként nemcsak egy társadalom szétesését, hanem szélsőséges erőszakos cselekedeteket is előidézhetnek, miközben a politikai hatalom iránti vágyat szolgálják.

Ez a típusú manipuláció elnyomja az alapvető szabadságokat, és széleskörű társadalmi polarizálódást eredményezhet. A fasiszta hazugságok tehát nem csupán ideológiai eszközként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusok, amelyek szándékosan az erőszakos politikai változásokat célozzák meg, miközben elhallgatják vagy eltorzítják a valóságot.

Az állítás szerint, hogy a populizmus a fasizmus demokráciába való „beépülése”, azt jelenti, hogy a populista politikai mozgalmak nem kívánják azonnali erőszakkal átalakítani a társadalmat, mint a klasszikus fasizmus, hanem inkább azokat az eszközöket és retorikát használják, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus intézményeket, és fokozatosan kiiktatják vagy gyengítik azokat. A populisták gyakran hangoztatják a demokrácia védelmét, miközben alattomosan erodálják a demokratikus normákat és értékeket, például a jogállamiságot, a pluralizmust, a sajtószabadságot és a politikai sokszínűséget.

Populizmus és fasisztoid nézetek terjedése

Ha elfogadjuk Finchelstein érvelését, akkor valóban úgy tekinthetünk a populizmus elleni fellépésre, mint egy eszköz arra, hogy megakadályozzuk a fasisztoid nézetek terjedését a társadalomban. A populizmus gyakran a „nép” és az „elit” közötti szembenállásra épít, amelyet könnyen át lehet fordítani arra, hogy a demokratikus intézmények, amelyek az elitet képviselik, valójában ellenségei a nép akaratának. Ilyen módon a populista politikai vezetők gyakran igyekeznek lebontani a hatalmi kontrollokat és egy központi, erőteljes vezetést képviselni, ami valóban a fasizmus jellemzőit idézheti.

A populizmus, amikor autoriter irányba fordul, elkezdheti alkalmazni a fasizmus eszközeit anélkül, hogy nyíltan deklarálná magát fasisztának. Ezért a populizmus elleni fellépés nem csupán a populista vezetők politikai hatalmának visszaszorítását jelenti, hanem egyben a fasisztoid ideológiák terjedésének megfékezését is. A populizmus ezen formája veszélyeztetheti a demokráciát, mert gyakran összekapcsolódik a demokrácia alapvető értékeinek és intézményeinek aláásásával, és széles társadalmi rétegekben kelthet a populista üzenetekkel rezonáló elméleteket, amelyek könnyen a fasisztoid irányzatokhoz vezethetnek.

Apopulizmus mai formáira pár példa: Donald Trump és az amerikai populizmus, Orbán Viktor és a magyarországi illiberális demokrácia, Recep Tayyip Erdoğan Törökország,

Ezért a populizmus elleni fellépés valóban a demokratikus normák, a jogállamiság és a politikai pluralizmus megvédését célozza, miközben megelőzi a szélsőséges, autoriter és fasisztoid politikai formák térnyerését.

A populizmus és a fasizmus közötti kapcsolat tehát nem csupán elméleti jelenség, hanem komoly politikai és társadalmi fenyegetést jelent a mai világban. Amint azt Umberto Eco és Federico Finchelstein is rávilágítanak, a fasizmus eszközei és ideológiai vonásai, bár történelmileg meghatározottak, ma is jelen vannak, és képesek alkalmazkodni a modern politikai környezethez. A populizmus, amely elsőre demokratikusnak tűnhet, valójában gyakran a társadalmi feszültségeket kihasználva vezethet el a totalitárius rendszerekhez, ahol a hatalom centralizálódik, az ideológiai és politikai sokszínűség eltűnik, és a demokratikus intézmények gyengülnek.

Ezért elengedhetetlen, hogy minden politikai rendszerben, különösen a demokratikus társadalmakban, határozott lépéseket tegyünk a populizmus és az autoritárius irányzatok terjedésének megakadályozására, és minden eszközzel megvédjük társadalmunk alapvető értékeit és intézményeit. A demokratikus elvek, mint a jogállamiság, a sajtószabadság és a politikai pluralizmus védelme nem csupán a politikai stabilitás záloga, hanem a társadalmi összetartozás, az egyéni szabadságok és az igazságosság megőrzésének eszköze is. A populizmus ellen való fellépés tehát nemcsak politikai, hanem morális kötelesség is

A populizmus térnyerése rávilágít a demokratikus rendszerek sérülékenységére. Ennek ellenállni csak az intézményi fékek és ellensúlyok megerősítésével, az átláthatóság növelésével és a kritikus gondolkodás előmozdításával lehet. Kulcsfontosságú, hogy a civil társadalom és a független média megőrizze autonómiáját, hiszen ezek biztosítják a hatalom kontrollját és a polgárok tájékozottságát. A populizmus visszaszorításával nemcsak a demokrácia formális kereteit védhetjük meg, hanem a társadalmi párbeszéd kultúráját is, amely nélkülözhetetlen egy szabad és igazságos társadalom fenntartásához.

A demokrácia jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e tanulni a múlt hibáiból és szembenézni a populizmus jelentette kihívásokkal. Csak közös erőfeszítéssel biztosíthatjuk, hogy a demokratikus értékek ne csupán elvek, hanem a mindennapi élet részévé váljanak.

-000-