Umberto Eco Ur-fasizmus című írása rendkívül fontos és mélyreható elemzés a fasizmus természetéről, amely nemcsak a múltbéli történelemre vonatkozik, hanem a modern politikai jelenségekre is. Eco a fasizmus lényegi vonásait az „ur-fasizmus” fogalmával írja le, amely nem csupán a történelmi fasiszta rezsimekhez köthető, hanem azok jelenlegi modern változataihoz is, amelyekben a hatalomra építés, az erőszak és az ideológiai manipulációs eszközök jelennek meg.
Eco szerint a modern fasizmus gyakran rejtett módon, de mégis világosan felismerhető azokban a politikai irányzatokban, amelyek a társadalmi és politikai helyzeteket egyszerűsítik, és az erőszakos hatalomra építenek. Az Ur-fasizmus című írásában Eco részletesen elemzi, hogy mi jellemzi ezt az ideológiát, és hogyan kapcsolódik a társadalom és a politika modern problémáihoz.
Umberto Eco írása fontos olvasmány, ha meg akarjuk érteni a fasizmus különböző megjelenési formáit, és hogy azok hogyan érvényesülhetnek akár a mai világban is. Eco megközelítése segíthet abban, hogy felismerjük azokat a vonásokat, amelyek egyes politikai irányzatokban hasonlóak a fasizmushoz, így jobban megérthetjük a veszélyeket, amelyekkel szembesülünk. A fasizmus egyesíti a nacionalizmust, a militarizmust, a szociális hierarchiát, a szélsőséges nacionalizmust, a vezető személyiség kultuszát, és elöszeretettel használja az ellenségképzést, a kisebbségek és a politikai ellenfelek üldözését. A fasizmus célja nemcsak a hatalom megszerzése, hanem annak megőrzése és megszilárdítása egy ideológiai alapú, egységes társadalomban.
Fontos különbséget tenni a fasizmus fogalmának értelmezése között. A fasizmus nem csupán egy történelmi eszme, hanem inkább egy politikai forma, amelyet az autoriter, tekintélyelvű, hierarchikus és állami irányítás alatt álló társadalmakra jellemező. Ez az uralkodási forma különböző politikai rendszerekben és ideológiákban is megjelenik, amelyek közül a legismertebbek a fekete fasizmus (például a náci Németország alatt Hitler vezetésével) és a vörös fasizmus (amelyet bolsevizmusnak is neveznek, és a kommunista rendszerekre vonatkozik).
A fekete fasizmus, amely a náci Németországra és Mussolini fasiszta Olaszországára jellemző, a nacionalizmus, a szélsőséges rasszizmus, a háborús imperializmus, a totalitárius hatalom és a saját állampolgárok feletti erőszakos irányítás kombinációját jelentette. Hitler politikájában az „élettér” elve, a faji tisztaság és a világuralomra való törekvés voltak központi elemek, mindezt a náci állam totális kontrolljával és a politikai ellenfelek brutális elnyomásával.
A vörös fasizmus, vagy bolsevizmus, amely a kommunista rendszerekre vonatkozik, egy másik formája annak, amikor egy állam totalitárius irányítás alatt áll, és amikor az ideológiai egység, az állami tulajdon, a kollektivizmus és a párt vezető szerepe egyértelműen meghatározzák a politikai rendet. A szovjet rendszer például az osztályharcot és a proletariátus diktatúráját hirdette, de ugyanúgy központilag irányított államként működött, amely elnyomta a politikai ellenállást és megszüntette a szabadságjogokat.
Mindkét rendszer, bár ideológiailag különbözött, hasonló autokratikus és totalitárius eszközöket alkalmazott a hatalom megtartására és az ellenállás elnyomására, és mindkettőben a központi hatalom és az erőszakos kontroll kulcsfontosságú szerepet játszott.
Federico Finchelstein irta azt, hogy van egy szoros kapcsolat a populizmus és a fasizmus között, amelyet érdemes alaposan megvizsgálni. Finchelstein, aki a populizmus és a fasizmus összefonódásával kapcsolatosan jelentős munkákat publikált, úgy látja, hogy a populizmus nem csupán egy politikai stílus vagy taktika, hanem egy olyan ideológiai és politikai mechanizmus, amely a demokratikus keretek között, de a fasizmus eszközeit használva működik. Ebben az értelemben valóban a populizmus egy olyan „demokráciához igazított fasizmusnak” tekinthető, amely képes a politikai rendszeren belül teret nyerni, miközben a fasizmus klasszikus vonásait, mint a vezetői kultusz, a nacionalizmus, az ellenségképzés és a politikai ellenállás elnyomása, továbbra is alkalmazza.
Finchelstein szerint a fasizmus különlegessége, hogy nemcsak ideológiai alapú, hanem olyan manipulációkat és hamis narratívákat is tartalmaz, amelyek az erőszak és a szélsőséges politikai mozgalmak eszközeként szolgálnak.
A rasszista hazugságok jellemzően arra építenek, hogy egy bizonyos csoportot – kisebbségeket, etnikai vagy vallási alapon – ellenségként, alacsonyabb rendűként tüntetnek fel. A politikai céljaik elérése érdekében tehát egyes ideológiai vezetők és rendszerek igyekeznek erőteljes érzelmi reakciókat kiváltani a társadalomból. Ez a stratégiát a politika legitimálásának eszközeként használják, miközben gátolják a kritikai gondolkodást és a társadalmi együttélést.
Finchelstein nemcsak a múlt fasizmusainak – például a náci Németország és a fascista Olaszország eseteit vizsgálva – von párhuzamot, hanem a modern politikai rendszereket is elemzi, amelyek hasonló eszközökkel manipulálják a közvéleményt. A rasszista és ideológiai hazugságok a fasizmus szerves részeként nemcsak egy társadalom szétesését, hanem szélsőséges erőszakos cselekedeteket is előidézhetnek, miközben a politikai hatalom iránti vágyat szolgálják.
Ez a típusú manipuláció elnyomja az alapvető szabadságokat, és széleskörű társadalmi polarizálódást eredményezhet. A fasiszta hazugságok tehát nem csupán ideológiai eszközként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusok, amelyek szándékosan az erőszakos politikai változásokat célozzák meg, miközben elhallgatják vagy eltorzítják a valóságot.
Az állítás szerint, hogy a populizmus a fasizmus demokráciába való „beépülése”, azt jelenti, hogy a populista politikai mozgalmak nem kívánják azonnali erőszakkal átalakítani a társadalmat, mint a klasszikus fasizmus, hanem inkább azokat az eszközöket és retorikát használják, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus intézményeket, és fokozatosan kiiktatják vagy gyengítik azokat. A populisták gyakran hangoztatják a demokrácia védelmét, miközben alattomosan erodálják a demokratikus normákat és értékeket, például a jogállamiságot, a pluralizmust, a sajtószabadságot és a politikai sokszínűséget.
Populizmus és fasisztoid nézetek terjedése
Ha elfogadjuk Finchelstein érvelését, akkor valóban úgy tekinthetünk a populizmus elleni fellépésre, mint egy eszköz arra, hogy megakadályozzuk a fasisztoid nézetek terjedését a társadalomban. A populizmus gyakran a „nép” és az „elit” közötti szembenállásra épít, amelyet könnyen át lehet fordítani arra, hogy a demokratikus intézmények, amelyek az elitet képviselik, valójában ellenségei a nép akaratának. Ilyen módon a populista politikai vezetők gyakran igyekeznek lebontani a hatalmi kontrollokat és egy központi, erőteljes vezetést képviselni, ami valóban a fasizmus jellemzőit idézheti.
A populizmus, amikor autoriter irányba fordul, elkezdheti alkalmazni a fasizmus eszközeit anélkül, hogy nyíltan deklarálná magát fasisztának. Ezért a populizmus elleni fellépés nem csupán a populista vezetők politikai hatalmának visszaszorítását jelenti, hanem egyben a fasisztoid ideológiák terjedésének megfékezését is. A populizmus ezen formája veszélyeztetheti a demokráciát, mert gyakran összekapcsolódik a demokrácia alapvető értékeinek és intézményeinek aláásásával, és széles társadalmi rétegekben kelthet a populista üzenetekkel rezonáló elméleteket, amelyek könnyen a fasisztoid irányzatokhoz vezethetnek.
Apopulizmus mai formáira pár példa: Donald Trump és az amerikai populizmus, Orbán Viktor és a magyarországi illiberális demokrácia, Recep Tayyip Erdoğan Törökország,
Ezért a populizmus elleni fellépés valóban a demokratikus normák, a jogállamiság és a politikai pluralizmus megvédését célozza, miközben megelőzi a szélsőséges, autoriter és fasisztoid politikai formák térnyerését.
A populizmus és a fasizmus közötti kapcsolat tehát nem csupán elméleti jelenség, hanem komoly politikai és társadalmi fenyegetést jelent a mai világban. Amint azt Umberto Eco és Federico Finchelstein is rávilágítanak, a fasizmus eszközei és ideológiai vonásai, bár történelmileg meghatározottak, ma is jelen vannak, és képesek alkalmazkodni a modern politikai környezethez. A populizmus, amely elsőre demokratikusnak tűnhet, valójában gyakran a társadalmi feszültségeket kihasználva vezethet el a totalitárius rendszerekhez, ahol a hatalom centralizálódik, az ideológiai és politikai sokszínűség eltűnik, és a demokratikus intézmények gyengülnek.
Ezért elengedhetetlen, hogy minden politikai rendszerben, különösen a demokratikus társadalmakban, határozott lépéseket tegyünk a populizmus és az autoritárius irányzatok terjedésének megakadályozására, és minden eszközzel megvédjük társadalmunk alapvető értékeit és intézményeit. A demokratikus elvek, mint a jogállamiság, a sajtószabadság és a politikai pluralizmus védelme nem csupán a politikai stabilitás záloga, hanem a társadalmi összetartozás, az egyéni szabadságok és az igazságosság megőrzésének eszköze is. A populizmus ellen való fellépés tehát nemcsak politikai, hanem morális kötelesség is
A populizmus térnyerése rávilágít a demokratikus rendszerek sérülékenységére. Ennek ellenállni csak az intézményi fékek és ellensúlyok megerősítésével, az átláthatóság növelésével és a kritikus gondolkodás előmozdításával lehet. Kulcsfontosságú, hogy a civil társadalom és a független média megőrizze autonómiáját, hiszen ezek biztosítják a hatalom kontrollját és a polgárok tájékozottságát. A populizmus visszaszorításával nemcsak a demokrácia formális kereteit védhetjük meg, hanem a társadalmi párbeszéd kultúráját is, amely nélkülözhetetlen egy szabad és igazságos társadalom fenntartásához.
A demokrácia jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e tanulni a múlt hibáiból és szembenézni a populizmus jelentette kihívásokkal. Csak közös erőfeszítéssel biztosíthatjuk, hogy a demokratikus értékek ne csupán elvek, hanem a mindennapi élet részévé váljanak.
-000-
