Az izraeli-gázai konfliktusról szóló beszámolókban sajnos gyakran találkozunk olyan hangokkal, amelyek mélyen torzítják a valóságot, és sokszor nyíltan antiszemita nézeteket közvetítenek. Fontos leszögezni: ezt a háborút nem Izrael kezdte el. A valóság az, hogy a Hamasz terrorszervezet rejtegeti katonai erőit civilek között – iskolákban, óvodákban, kórházakban –, így használva fel a saját embereit, gyerekeket, nőket és időseket védőpajzsként. Ezzel szemben Izrael nemcsak katonai célpontokat vesz célba, hanem sokszor előre figyelmezteti a gázai civileket, hogy elhagyják veszélyeztetett területeiket, hogy megóvják az életüket. Szívszorító, hogy a független médiák beszámolói szerint a Hamasz nemcsak hogy megakadályozza az emberek menekülését, de olykor saját lakosait lövi le, ha azok szembeszegülnek vele. Ebben a borzalmas konfliktusban a legnagyobb árat mindig a civil lakosság fizeti – akiket egyoldalú, félrevezető narratívák sokszor cserben hagynak. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a tényekből kiindulva lássuk a teljes képet, és ne engedjünk az indulatok és előítéletek rabjává válni.

*

Az elmúlt húsz évben immár ötödször tört ki véres háború a Gázai övezetben – ez a sűrűn lakott, mindössze 360 km²-es földdarab mára a Közel-Kelet egyik legforróbb és legtragikusabb pontjává vált. A 2023. október 7-én bekövetkezett Hamász-támadás, amely több mint 1300 izraeli – többségük civil – halálát okozta, újra fellobbantotta a konfliktus tüzét. A válaszcsapások, a halálos áldozatok növekvő száma, és a régió lakóinak katasztrofális életkörülményei drámai fényt vetnek a több mint hetven éve tartó izraeli–palesztin konfliktus megoldatlanságára.

A konfliktus történelmi gyökerei

A közel-keleti konfliktus gyökerei a 20. század első feléig nyúlnak vissza, de döntő fordulópontot jelentett Izrael Állam megalapítása 1948-ban. A második világháborút követően a világ közvéleménye mély megrendüléssel fogadta a holokauszt szörnyűségeit, amely során mintegy hatmillió európai zsidót gyilkoltak meg a náci Németország irányítása alatt. Ennek a tragédiának egyik következményeként megerősödött a nemzetközi támogatás egy önálló zsidó állam létrehozására.

Az 1948-ban kikiáltott Izrael azonban olyan földön jött létre, amelyet nem kizárólag a zsidók tartottak sajátjuknak. A palesztin arabok, akik már évszázadok óta ezen a területen éltek, saját nemzeti törekvéseikkel szembesültek a cionista mozgalom által megvalósított államalapítással. Az ENSZ 1947-es felosztási terve két különálló államot javasolt – egy zsidót és egy arabot –, ám ez a kompromisszum a térség arab országai és a palesztin lakosság nagy része számára elfogadhatatlan volt.

A függetlenség kikiáltását követően azonnal kitört az első arab–izraeli háború. Izrael győzelmet aratott, de a háborúnak súlyos humanitárius következményei voltak: mintegy 700 ezer palesztin arab menekült el vagy kényszerült elhagyni otthonát az újonnan létrejött állam területéről. Ezek közül sokan a szomszédos országokba vagy az izraeli fennhatóságon kívüli területekre, például a Gázai övezetbe menekültek, ahol generációkon keresztül menekülttáborokban éltek, sokszor remény nélkül a hazatérésre.

A PLO és a fegyveres harc: a terror árnyéka

Az 1967-es hatnapos háború után – amelynek során Izrael elfoglalta a Gázai övezetet, a Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, a Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet – a palesztin nemzeti mozgalom új lendületet kapott. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO), amelyet eredetileg 1964-ben alapítottak, az 1960-as évek végére egyre inkább a fegyveres ellenállás eszközeit választotta. A szervezet fő célja a palesztin állam létrehozása volt – kezdetben Izrael teljes felszámolása árán.

A PLO-hoz tartozó különböző frakciók – köztük a Jasszer Arafat vezette Fatah – a Közel-Keleten és azon túl is számos terrortámadást hajtottak végre. Ezek közé tartozott repülőgép-eltérítések, öngyilkos merényletek, robbantások és túszejtések. Az egyik legismertebb és legmegrázóbb esemény az 1972-es müncheni olimpián történt, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet 11 izraeli sportolót gyilkolt meg. A támadások célja az volt, hogy nemzetközi figyelmet keltsenek a palesztin ügy iránt, de egyben mélyen belevésték a palesztin mozgalmat a nemzetközi terrorizmus történetébe.

Izrael válasza a terrorcselekményekre egyrészt katonai megtorlások, másrészt szigorú biztonsági intézkedések bevezetése volt – ideértve az ellenőrzőpontokat, a hírszerzési hálózatok kiépítését és célzott likvidálásokat. A palesztin szervezetek tevékenysége ugyanakkor megnehezítette a politikai párbeszédet és a mérsékelt hangok érvényesülését is a palesztin oldalon.

A PLO 1988-ban hivatalosan elismerte Izrael állam létezéséhez való jogát, és az 1990-es években, különösen az oslói megállapodások idején, szerepet vállalt az autonóm palesztin területek irányításában. Ugyanakkor a korábbi évtizedekben elkövetett támadások és az azok nyomán kialakult bizalmatlanság máig meghatározó eleme a konfliktusnak – és hozzájárult a Gázai övezet elszigetelődéséhez is, különösen miután a Hamász 2007-ben átvette a hatalmat.

Az intifádák: lázadás és válaszcsapás

A palesztin–izraeli konfliktus egyik legmeghatározóbb időszaka a két intifáda, azaz „felkelés” volt, amelyek mély nyomot hagytak mindkét társadalomban.

Az első intifáda 1987 decemberében robbant ki a Gázai övezetben, miután egy izraeli teherautó palesztinokat gázolt halálra egy balesetben. A spontán utcai tiltakozások gyorsan általános felkeléssé szélesedtek az izraeli megszállás ellen. A mozgalmat nagyrészt fiatalok, civilek, diákok vezették, akik kődobálásokkal, sztrájkokkal és bojkottokkal tiltakoztak. Izrael válasza katonai erő volt, aminek következtében több ezer palesztin halt meg vagy sérült meg. A felkelés ugyanakkor nemcsak erőszakban nyilvánult meg: létrejött egy alsó szintű, önszerveződő palesztin társadalom, és megerősödtek olyan radikális mozgalmak is, mint a Hamász, amely ebben az időszakban alakult meg.

A második intifáda – más néven az al-Aksza intifáda – 2000-ben kezdődött, miután Ariel Saron, az izraeli ellenzék vezére látogatást tett a jeruzsálemi Templomhegyen. Ez az esemény hatalmas felháborodást váltott ki a palesztinok körében, és az összecsapások gyorsan eldurvultak. Ez a felkelés már sokkal véresebb és szervezettebb volt: palesztin fegyveresek, köztük a Hamász, rendszeres öngyilkos merényleteket hajtottak végre izraeli civilek ellen. Izrael viszont masszív katonai műveletekkel, kijárási tilalmakkal és a ciszjordániai biztonsági fal megépítésével reagált.

A második intifáda végére Izrael teljesen kivonult a Gázai övezetből (2005), lebontotta az ottani telepeit, és átadta az irányítást a palesztin hatóságoknak. Azonban a remélt béke nem következett be: a Hamász megerősödve került ki a felkelésből, és 2007-ben átvette Gáza feletti ellenőrzést. Ezzel a terület de facto különvált a Palesztin Hatóság által irányított Ciszjordániától – és kezdetét vette Gáza mai tragikus története.

A Gázai övezet és a Hamász hatalomátvétele

A Gázai övezet különleges státusza és politikai elszigeteltsége a 2000-es évek elején mélyült el. A második intifáda (2000–2005) után Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult a területről, felszámolva a zsidó telepeket, de megőrizve a teljes ellenőrzést a határok, a légterek és a tengeri hozzáférés felett.

2006-ban a palesztin parlamenti választásokat meglepetésszerűen a radikális iszlamista Hamász szervezet nyerte meg, ami feszültséget keltett a mérsékeltebb, világi Fatah mozgalommal, amely addig a Palesztin Hatóságot vezette. A politikai konfliktus hamarosan fegyveres összecsapásba torkollott, amelynek eredményeként 2007-ben a Hamász erőszakkal átvette a teljes ellenőrzést a Gázai övezet felett, míg a Fatah kizárólag Ciszjordániában őrizte meg hatalmát.

A Hamász hatalomra kerülését követően Izrael – biztonsági megfontolásokra hivatkozva – szigorú blokád alá vonta a Gázai övezetet, amelyhez később Egyiptom is csatlakozott. A blokád célja a fegyveres csoportok elszigetelése és a biztonsági kockázatok csökkentése volt, ugyanakkor súlyos gazdasági és humanitárius következményekkel járt a civil lakosság számára.

Azóta a Gázai övezet gyakorlatilag egy de facto enklávéként működik, félállami entitásként, elszigetelve a külvilágtól. Az itt élő mintegy kétmillió ember túlnyomó többsége menekült vagy menekültek leszármazottja, akiknek életkörülményeit súlyosbítja a munkanélküliség, az áram- és ivóvízhiány, valamint az egészségügyi rendszer romlása. A gyakori izraeli–gázai fegyveres összecsapások tovább rontják a helyzetet, és szinte lehetetlenné teszik a hosszú távú fejlődést.

Október 7. – egy precedens nélküli támadás

A Hamász 2023. október 7-i támadása – mely a jom kippuri háború 50. évfordulóján történt – megrázta Izraelt. A támadók nemcsak rakétazáport zúdítottak izraeli városokra, hanem földön is betörtek a határon át, és válogatás nélküli mészárlásokat hajtottak végre. Az izraeli hadsereg gyors és brutális válaszcsapásba kezdett: légicsapások, szárazföldi hadműveletek és totális ostrom sújtották Gázát. A civil áldozatok száma mindkét oldalon sokkoló, de különösen súlyos Gáza lakosságára nézve, ahol a sűrűn lakott városi környezetben szinte lehetetlen elkerülni a polgári áldozatokat.

A Hamász célja, amint azt több izraeli és nemzetközi szakértő is állítja, többrétű. Egyrészt igyekszik megakasztani az Izrael és Szaúd-Arábia közötti normalizációs folyamatot, amely új geopolitikai rendet teremthetne a Közel-Keleten. Másrészt meg kívánja erősíteni pozícióját a palesztin politikai palettán, ahol riválisa a mérsékeltebb Fatah. A támadás egyben üzenet is lehetett Izrael belpolitikai megosztottságára építve – kihasználva a Netanjahu-kormány igazságügyi reformja körüli belső válságot és a társadalmi feszültségeket.

A Hamász radikális ideológiája és visszaélései a Gázai övezetben

A Hamász 1987-ben alakult meg, mint a palesztin iszlamista mozgalom egyik legfontosabb és legveszélyesebb szereplője. Alapító okmányaiban egyértelműen és nyíltan kijelenti, hogy Izrael állam léte elfogadhatatlan, célja pedig „Izrael pusztulása” és az egész történelmi Palesztina felszabadítása. Ez a radikális, gyűlöletre épülő ideológia az egész szervezet politikáját és tevékenységét áthatja, amely nemcsak hogy ellehetetleníti a békét, de folyamatos erőszakos konfliktusokat szít.

A Hamász vezetői nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítják elkötelezettségüket a háború és pusztítás mellett. Számos alkalommal lepleződött le, hogy a Gázába érkező humanitárius segélykonvojokból származó élelmiszereket és gyógyszereket a szervezet ellopja, és drágán árusítja tovább a rászoruló palesztin civil lakosságnak. Ugyanakkor az ezekkel egyidejűleg érkező fegyvereket és katonai eszközöket a Hamász a polgári célpontok elleni támadásokhoz használja fel, egyértelművé téve, hogy a humanitárius segély nem a lakosság valódi támogatását szolgálja, hanem a fegyveres konfliktus fenntartását.

A Hamász terrorszervezetként rendszeresen követ el öngyilkos merényleteket, rakétatámadásokat és más fegyveres akciókat, amelyek során civilek, gyermekek és ártatlan emberek ezrei szenvednek el pusztítást. Ez a terror és radikalizmus nemcsak a palesztinok és az izraeliek közti feszültséget növeli, hanem a régió egészének biztonságát fenyegeti, és meghiúsítja a békés rendezés lehetőségét.

Eközben a Hamász kizárólagos uralma alatt a Gázai övezetben egy szigorúan tekintélyelvű és teokratikus rendszer jött létre, ahol az oktatás, a társadalmi élet és a mindennapi politika is az iszlámista ideológia szolgálatában áll. Minden politikai ellenfelet elnyomnak, így nincs esély a demokratikus fejlődésre vagy a társadalmi pluralizmusra.

A Hamász radikális ideológiája és gyakorlata így nemcsak a térség békéjét, hanem az ott élő palesztinok jövőjét is veszélyezteti, miközben a civil lakosság fizeti meg a konfliktus és a szervezet hatalomvágyának legnagyobb árát.

Gáza – egy bezárt, szenvedő világ kettős valóságban

A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe, ahol mintegy kétmillió ember él egy mindössze 365 négyzetkilométeres sávban a Földközi-tenger partján. A lakosság túlnyomó többsége menekült vagy menekültek leszármazottja, akik az 1948-as arab–izraeli háború során kényszerültek elhagyni otthonaikat. Sokan közülük az ENSZ segélyszervezete (UNRWA) által fenntartott menekülttáborokban élnek, gyakran generációk óta. A szűkös terület és a gyors népességnövekedés következtében Gáza súlyosan túlzsúfolt, az infrastruktúra alig működőképes, az életkörülmények katasztrofálisak.

A közművek folyamatosan akadoznak: rendszeresek az áramkimaradások, az ivóvíz minősége kritikán aluli – sok helyen szennyvízzel keveredik –, a csatornarendszer elavult, a hulladékkezelés kaotikus. Az egészségügyi ellátórendszer az összeomlás szélén áll, sokszor hiányoznak az alapvető orvosi eszközök és gyógyszerek is. A munkanélküliség különösen a fiatalok körében szinte reménytelenül magas, és sokan teljes létbizonytalanságban élnek.

A Gázai övezet 2007 óta gyakorlatilag blokád alatt áll, miután a radikális iszlamista Hamász erőszakkal átvette az irányítást a területen, kiszorítva a mérsékeltebb Fatah mozgalmat. Izrael – biztonsági megfontolásokból – a határok ellenőrzésével igyekszik megakadályozni, hogy a Hamász fegyvereket, robbanóanyagot vagy katonai célú eszközöket csempésszen be. A blokádhoz Egyiptom is csatlakozott, főként a déli Rafah-határátkelő szigorú ellenőrzésével. Az izraeli álláspont szerint a blokád nem a civil lakosság ellen irányul, hanem kizárólag a Hamász által jelentett terrorfenyegetés kivédését szolgálja.

Ugyanakkor Izrael – miközben próbálja megvédeni saját polgárait a Hamász rakétatámadásaitól és alagútrendszerein keresztüli beszivárgástól – rendszeresen nyújt humanitárius segítséget a Gázai övezet lakosságának. Napi szinten lépnek be teherautók Izrael felől az erre kijelölt átkelőhelyeken, amelyek alapvető szükségleteket szállítanak: élelmiszert, ivóvizet, gyógyszereket, orvosi eszközöket, üzemanyagot és egyes ipari termékeket. Az Izraellel együttműködő nemzetközi szervezetek (például a Vöröskereszt, az ENSZ ügynökségei, és más NGO-k) segítik ezek célba juttatását.

Emellett Izrael időnként lehetőséget ad arra is, hogy Gázából súlyos egészségi állapotú betegek orvosi kezelést kapjanak izraeli kórházakban, különösen gyermekek és daganatos betegek esetében. Bár az ilyen engedélyek kiadása szigorú biztonsági ellenőrzéshez kötött, több ezer palesztin kapott már gyógykezelést izraeli egészségügyi intézményekben.

Az izraeli–palesztin együttműködés egyik kevésbé ismert területe a munkalehetőségek biztosítása. Bár Gáza és Izrael között nincs szabad átjárás, Izrael évről évre több ezer gazai lakos számára ad ki ideiglenes munkavállalási engedélyt, főként az építőiparban és mezőgazdaságban, ezzel is hozzájárulva a helyi családok túléléséhez. Ezek a munkalehetőségek nemcsak jövedelmet biztosítanak, hanem a térség stabilitásához is hozzájárulhatnak – legalábbis addig, amíg a biztonsági helyzet ezt lehetővé teszi.

Mindezek ellenére Gáza sorsa továbbra is egy zárt, krízis sújtotta világ marad, ahol a civil lakosság a legnagyobb vesztese a politikai, vallási és katonai érdekek ütközésének. A Hamász uralma alatt egyre inkább egy teokratikus, tekintélyelvű rendszer alakult ki, amely elnyomja a politikai ellenzéket, korlátozza a véleményszabadságot, és az oktatást is az iszlámista ideológia szolgálatába állítja. A nők jogai, a kulturális sokszínűség és a nyitottság súlyosan sérül, miközben a vezetés az állandó konfliktus fenntartásából merít politikai legitimitást.

Gáza így egyszerre a humanitárius tragédiák szimbóluma és a geopolitikai patthelyzet leképeződése – egy olyan térség, ahol minden szándék és segítség ellenére is nehéz megtalálni az utat a béke, az emberi méltóság és a hosszú távú fejlődés felé.

A nemzetközi dimenzió: Irán, Hezbollah és az iszlám világ

A Hamász nem önálló sziget a Közel-Kelet geopolitikai hálójában. Támogatója – anyagilag, ideológiailag és fegyverrel – elsősorban Irán. A teheráni mullah-rezsim régóta stratégiai partnere a Hamásznak, ahogy a libanoni Hezbollahnak is. Noha Irán tagadja közvetlen részvételét a támadásban, a támogatás ténye nehezen vitatható.

A Hamász és a Hezbollah közeledése egy új, Izrael-ellenes tengely kialakulását mutatja, amely mögött Irán áll. Eközben azonban az arab világban megosztottság uralkodik: míg Katar, Szíria és Irak nyíltan támogatják a Hamászt, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek diplomatikusabb álláspontot képviselnek – részben a nemrég kötött normalizációs megállapodások miatt.

Fontos megérteni, hogy a hivatalos állami álláspontok sok esetben nem tükrözik a közvéleményt. Egyiptomban, ahol békeszerződés van érvényben Izraellel, a lakosság jelentős része továbbra is ellenségesen tekint a zsidó államra, és rokonszenvez a palesztin ellenállással.

Egy lehetséges jövő – remény vagy végzet?

Peter Neumann, a londoni King's College biztonsági szakértője szerint a Közel-Keleten elindult egy „történelmi folyamat”, amely az Izrael és egyes arab országok közötti közeledést hozta magával – ám ezt a folyamatot a radikális csoportok és külső hatalmak igyekeznek kisiklatni. A Hamász nem önálló szereplő, mögötte Irán és a Hezbollah áll, akik folyamatosan táplálják a gyűlöletet és a feszültséget a régióban. Irán teheráni vezetője, Ali Hamenei ajatollah 2023-ban így fogalmazott: „Az ellenállás folytatódik, amíg a megszállók ki nem vonulnak.” Ez a retorika fenntartja a konfliktust, és megnehezíti a béketárgyalásokat.

Az ENSZ főtitkára, António Guterres 2024-ben az ENSZ Közgyűlésében figyelmeztetett: „A Közel-Keletben uralkodó instabilitás és erőszak nemcsak regionális, hanem globális válságot is szül. Csak az összes érintett fél konstruktív párbeszéde és a nemzetközi közösség összehangolt támogatása hozhat tartós békét.” Guterres egyértelműen elítélte azokat a csoportokat, amelyek erőszakkal és gyűlöletkeltéssel fenntartják a konfliktust.

Emellett olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, hallgatólagosan támogatják a konfliktus fenntartását. Putyin orosz elnök, noha nyilvánosan nem vállalja a Hamász támogatását, a Kreml stratégiája egyértelműen a Közel-Kelet instabilitásának fenntartására irányul, hogy gyengítse az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseik befolyását. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok egykori elnöke, Donald Trump, az üzleti érdekeket előtérbe helyezve, normalizációs megállapodásokat kötött egyes arab országokkal, miközben az izraeli–palesztin békefolyamatot egyre inkább háttérbe szorította.

A nemzetközi konfliktuskutató, Dr. Michael Stephens a londoni Royal United Services Institute (RUSI) szakértője hangsúlyozza: „A régióban a külső hatalmak gyakran a saját geopolitikai érdekeiket követik, ami nem segíti elő a helyi konfliktusok megoldását. Az iráni támogatású csoportok, a Hezbollah és a Hamász közötti összefonódás destabilizálja a térséget, miközben Izrael inkább a biztonságra és a békére törekszik, de egyoldalú lépései is fokozzák a feszültséget.”

Ebben az összetett helyzetben a régió népei – különösen az arab világ jelentős része – gyakran tehetetlennek érzik magukat, miközben propaganda és külső beavatkozások hatására nő a gyűlölet és a megosztottság. Az izraeli társadalom ezzel szemben – amelynek jelentős része a biztonságra és a békére vágyik – kész a kompromisszumra, és felelősséget vállal a jövőért. Az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu 2024-ben egy beszédében kijelentette: „Izrael kész a békére azokkal, akik elismerik jogunkat a létezésre és biztonságra.”

A valódi kérdés tehát az, mikor lesz képes a világ – és elsősorban a régió szereplői – felismerni, hogy a tartós béke csak akkor érhető el, ha lebontjuk a gyűlölet és a manipuláció falait. Amíg azonban a hatalmi játszmák és ideológiák irányítanak, Gáza és Izrael továbbra is a történelmi teher alatt égnek, a remény és a végzet határán.

-000-