Oroszország 1995-ben nemzetközi szerződésben – a Budapesti Memorandumban – garantálta Ukrajna határait. Ennek ellenére – 2014-ben a Krim majd 2022-ben nyílt katonai agressziót indított ellene. Putyin nemcsak a nemzetközi jogot szegte meg, hanem egy szuverén ország létét is megkérdőjelezte. A háború – az orosz állításokkal ellentétben – nem biztonsági, hanem hatalmi kérdés. A cél: területfoglalás, befolyásnövelés, az orosz imperializmus újraélesztése.

A Kreml valójában nem kevesebbre törekszik, mint Ukrajna eltörlésére mint önálló nemzetállam. A cél a beolvasztás az ún. „Russzkij mir”-be – abba a mitikus „orosz világba”, amelyet Putyinék történelmi küldetésként, sőt spirituális felsőbbrendűségként állítanak be. Ez nem csupán területi hódítás: ez kulturális, nyelvi, politikai megsemmisítés. Aki nem hajlandó orosz lenni, az ellenség. Aki ukrán akar maradni, azt be kell darálni – ideológiailag, vagy ha kell, fizikailag is.

A veszteség azonban óriási – Oroszország már közelít az egymillió fős személyi veszteséghez: halottak, sebesültek, dezertőrök tízezrei, s mindez egy értelmetlen, hazugságokra épített háborúban.

Ha Putyin hirtelen eltűnne a hatalomból, az orosz elit első dolga nem a háború folytatása lenne, hanem a saját pozícióinak biztosítása. A putyini rendszerben a hatalom nem szolgálatot, hanem kizárólagos vagyont jelent. Aki uralkodik, az birtokol – vállalatokat, erőforrásokat, életeket. A magántulajdon elve fikció: Putyin rendszeresen sajátít ki jövedelmező cégeket még a leghűségesebb támogatók kezéből is, ha az érdekei úgy kívánják. A háború pedig ehhez ideális környezetet teremt: legitimitást ad a diktatúrának, ürügyet a belső ellenállás elnyomására, és fenntartja a nagyhatalmi illúziót az orosz társadalom számára.

Putyin joggal attól tart, hogy ha egyszer véget ér a háború, és hazatérnek a harctérről az egyre növekvő számban katonailag kiképzett, de valójában rablókká és tolvajokká vált katonák, akkor a belső hatalmi stabilitása meginoghat. Ezért folyamatosan fenntartja az úgynevezett „különleges hadműveletet” Ukrajnában, és most már a finn határokon is fokozza a katonai nyomást, hogy ne engedje, hogy ezek a katonák hazatérjenek és a saját belső hatalmát fenyegethessék.

Putyin számára a háború legitimitást és extra hatalmat ad az ellenvélemény elfojtására. És továbbra is fenntartja Oroszország hatalmának illúzióját az orosz állampolgárok fejében – amit nehéz lesz fenntartani, ha véget ér a háború és az „SMO veteránjai” hazatérnek. Putyin és klánja a háború fő haszonélvezői. Lehetővé teszi számukra a hatalom megtartását.

Putyin ideológusa az isztambuli tárgyalóasztalnál

Vlagyimir Medinszkij több mint egykori miniszter. Ő Putyin legfontosabb történelmi ideológusa, egy narratívákat szővő ember aki az orosz kormány egyik meghatározó politikusa és főtárgyalója, nemrégiben a következő drámai szavakkal szólt: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik majd szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a mondat nem csupán egy üres fenyegetés, hanem jól tükrözi azt a szilárd, kitartó és radikális álláspontot, amelyet az orosz vezetés képvisel a jelenlegi, Ukrajna elleni háború kapcsán.

Medinszkij megítélése sok helyen megosztó. Egyes médiaorgánumok őt állampártinak és ultrakonzervatívnak bélyegezték, akik ragaszkodnak a hagyományos orosz értékekhez és az állami kontrollhoz. Emellett Medinszkij aktív szerepet vállal az orosz kultúra és nyelv világméretű népszerűsítésében, hiszen tagja a Russzkij Mir Alapítvány igazgatótanácsának, amely ezt a célt szolgálja. 2011-ben pedig a Duma Kulturális Bizottságának elnökévé választották, ahol tovább formálhatta az orosz kulturális és történelmi narratívát.

Az ő nézetei közé tartozik az is, hogy Joszif Sztálin szobrait olyan helyeken kellene felállítani, ahol a lakosság többsége támogatja azokat. Ez jól mutatja, hogy Medinszkij számára kiemelten fontos a történelmi múlt megőrzése és bizonyos történelmi alakok tisztelete, különösen azoké, akik az orosz történelem egyik legvitatottabb időszakához kötődnek.

2015-ben Medinszkij egy új kezdeményezéssel állt elő, amelyben egy „hazafias internet” létrehozását szorgalmazta, amellyel a nyugati eszmékkel szemben kívántak védekezni. Szerinte ugyanis, aki Oroszország ellen van, az valójában az igazság ellen küzd. Ez az elképzelés jól mutatja az orosz politika azon törekvését, hogy az internetet is eszközként használja a saját narratívájának erősítésére, valamint az információs tér feletti ellenőrzés megőrzésére.

2023 augusztusában Medinszkij egy vitatott történelemkönyvben az 1956-os magyar forradalmat Nyugat által szervezett fasiszta felkelésként értékelte, ami komoly visszhangot váltott ki, különösen Magyarországon és nemzetközi szinten is. Ez a kijelentés is jelzi, hogy Medinszkij és a hozzá hasonló orosz vezetők a történelmet gyakran a jelenlegi geopolitikai érdekek szűrőjén keresztül értelmezik, és igyekeznek a Nyugatot mint ellenséget beállítani.

2025 májusában Medinszkij egy orosz küldöttséget vezetett egy Ukrajnával folytatott béketárgyaláson Isztambulban, Törökországban. A találkozó során azt követelte, hogy Ukrajna ismerje el az Oroszország által erőszakkal elfoglalt ukrán területek orosz fennhatóságát, és engedje át további területeket is. Hangsúlyozta, hogy Oroszország készen áll addig folytatni a háborút, ameddig az orosz célok eléréséhez szükséges. Utalt az 1700-as évek orosz-svéd háborújára, amely 21 évig tartott, ezzel is alátámasztva kitartásukat és azt a szándékot, hogy hosszú távon folytatják a harcot.

Az isztambuli békecsúcson Medinszkij nem azért vett részt, hogy érdemi tárgyalásokat folytasson, hanem hogy szabotálja a megbeszéléseket. A tárgyalások kevesebb, mint két óra alatt kudarcba fulladtak, ami előre borítékolható volt. Medinszkij nem békejavaslatokkal, hanem fenyegetésekkel töltötte meg az ülést. Orosz követelései nyílt zsarolásnak tekinthetők: Ukrajnának el kell ismernie Oroszország illegális annektálását, és el kell hagynia négy olyan régiót, amelyeket Moszkva valójában csak részben vagy éppen alig birtokol. Ez a hozzáállás nem a békét, hanem a konfliktus további eszkalálódását szolgálja.

Medinszkij igazi birodalmi téveszméket hirdetett, amikor azt mondta: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a kijelentés világossá teszi, hogy Oroszország nem hajlandó engedményeket tenni, sőt ultimátumokat fogalmaz meg, melyek szerint vagy most engednek, vagy később még több területet fognak követelni.

Medinszkij nem vette figyelembe vagy egyszerűen közömbösen viszonyult a valós harctéri helyzethez, amikor azt állította, hogy Oroszország elfoglalja Harkivot. Ez különösen merész kijelentés, hiszen az ukrán tüzérség és drónok néhány nappal korábban rendkívül hatékonyan visszaverték az orosz offenzívát ebben a városban.

Ezért is mondhatjuk, hogy Medinszkij valójában csak blöfföl, tisztában van azzal, hogy az orosz önvédelmi program, amit egyesek „Madputin” néven emlegetnek, már összeomlott. Ezért is hangoztatja a végtelen harcra való készséget: az oroszok nem tudnak nyerni, csak folyamatosan vérezni és reménykedni tudnak abban, hogy a Nyugat elveszíti a türelmét, és hamarabb lép ki a konfliktusból.

Ukrajna azonban nem fogad el semmilyen orosz maximalista követelést. Ahogy az ukrán külügyminisztérium szóvivője világosan kijelentette: „A követeléseik elfogadhatatlanok. Meghallgattuk őket – és határozottan kitartottunk.” Ez a nyílt, határozott állásfoglalás mutatja, hogy Ukrajna továbbra is küzd az ország szuverenitásáért, nem enged a nyomásnak.

Az ukrán küldöttség már elhagyta Törökországot. Bár ezt egyesek csak a protokoll szerinti távozásnak tekinthetik, egyértelmű, hogy a tárgyalások eleve színjátéknak indultak. Putyint nem érdeklik a valódi tárgyalások; csupán időt akar nyerni, hogy haderejét újracsoportosítsa és folytathassa a harcot. Emmanuel Macron francia elnök világosan megfogalmazta: „Oroszország azt mutatja, hogy nem akar békét, és csupán időt próbál nyerni a háború folytatásához.” Putyin nem megoldást keres, hanem kapitulációt követel.

Donald Trump viszont továbbra sem mutat valódi érdeklődést vagy erőfeszítést az ügyben, inkább saját imázsát próbálja kezelni, mintsem az államvezetést komolyan venni. Ha a világ erkölcsi tisztázást vár Mar-a-Lagótól,¹ sokáig fog várni, nagyon sokáig.

Keir Starmer, a brit Munkáspárt vezetője, bár hazájában nehéz helyzetben van, ritka egyértelműséggel fogalmazott meg véleményt: „Ukrajna és a világ népei megfizették Putyin agressziójának árát – most neki kell megfizetnie a béke elkerülésének árát. Ukrajnát fel kell fegyverezni – nem később, nem feltételesen, hanem most.“ Ezzel Starmer egyértelműen kiállt Ukrajna mellett, és elutasította a tűzszünetet vagy kompromisszumot, amely az orosz területszerzéseket legitimálná. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számára Nagy-Britannia szövetségesként kiáll, és világossá tette, hogy az ukránok támogatására van szükség, most és feltétel nélkül. Ez a szövetség nem csupán erkölcsi, hanem stratégiai jelentőségű is.

Németország vezetője, Friedrich Merz kancellár szintén hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak és Európának minden erejével támogatnia kell Ukrajnát a háborúban. Merz kiemelte, hogy ez a háború nem csupán Ukrajna jövőjét döntheti el, hanem azt is, hogy Európában és a világ más részein a törvény és rend vagy a katonai erő és zsarnokság uralkodik majd. Ezért rendkívül fontos a jogállamiság megőrzése és a zsarnokság elleni harc támogatása. „Ez a háború és annak kimenetele nemcsak Ukrajna sorsát fogja eldönteni. A háború kimenetele fogja meghatározni, hogy a jövőben is a törvény és a rend uralkodik-e Európában és a világban, vagy a zsarnokság, a katonai erő és az erősebb joga győzedelmeskedik-e” – hangsúlyozta Merz.

„A németek még mindig élénken emlékeznek arra, amikor a Berlini fal leomlott, és az ország kettéválasztásának korszakát lezárta. A szovjetek a második világháború után is több keleti területet szigorúan az ellenőrzésük alatt tartottak. Trump politikája valójában azt a veszélyes álláspontot hirdeti Ukrajna kapcsán, hogy elfogadja Oroszország területi hódításait, ezzel megerősítve a szabályokon alapuló nemzetközi rend felbomlását. Ez pedig precedenst teremtene más diktátoroknak, hogy fegyverrel szerezzenek területeket.„-folytatta Merz.

Az orosz agresszív háború már több mint három éve dúl Ukrajnában, amely alatt naponta ártatlan civilek, nők, gyermekek és katonák százaiveszítették életüket, százezrek kényszerültek elmenekülni hazájukból, és a világgazdaság is szenved súlyos károkat.

Mindezek ismeretében világos, hogy Medinszkij fenyegetései és a Kreml radikális álláspontja nem csak Ukrajna jövőjét, hanem a nemzetközi rend és a globális béke alapjait is fenyegetik. Ezért a demokratikus világ szövetségesként kell Ukrajnát támogatni, hogy megakadályozza az agresszió és a zsarnokság további terjedését.

A neosztalinizmus és Putyin vallási-politikai szinergiája

Amióta Vlagyimir Putyin 2022-ben megszállta Ukrajnát, nyíltan vállalja a neosztalinizmus eszméjét, melyet szinte vallási buzgalommal ötvöz. Ez az ideológia a múlt diktatórikus hatalmait nem csupán újraéleszti, hanem követői készséggel fogadják el az ezzel járó abszurd, kegyetlen és embertelen realitásokat is. Putyin tekintélyelvű felhatalmazását azonban nem külső erők kényszerítették ki, hanem maga az orosz társadalom adta meg neki. A Szovjetunió összeomlása után az orosz lakosságban erős nosztalgia támadt az „erős állam” iránt, válaszul a gyors, kiszámíthatatlan társadalmi változásokra és a fogyasztói individualizmus megjelenésére.

Oroszország egykori nagyhatalmi státusza, a világűr meghódítása és a II. világháborús győzelmek már csak távoli emlékek. A polgárok számára így vonzó üzletnek tűnt a szabadságukat egy új birodalmi dicsőség és a régi nagyhatalmi szerep ígéretéért feláldozni. A hatalom – tudatosan és módszeresen – kiszorította az értelmet, a logikát és az emberséget az orosz társadalomból, visszarepítve az országot Sztálin és a Gulagok korába.

A fehérorosz író és Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics figyelmeztetése szerint a háború, az Orlov-per és egyéb példák arra mutatnak rá, hogy a szavak ereje legalább olyan jelentős, mint Orwell „1984”-ében. Putyin évekig ostorozta a nyugati értékeket és az európai civilizációt, miközben hangsúlyozta Oroszország „önellátását és egyediségét”. Szerinte Oroszország nem egyszerűen egy ország, hanem egy különálló civilizáció, amely gazdag hagyományokra, számtalan kultúrára és hiedelemre épül. Ám mostanra ez a civilizáció túlnőtt saját retorikáján, és szisztematikusan fordul szembe a civilizált viselkedés minden kulturális normájával. Alekszijevics így fogalmazott: „Az abszurditásért járó első díjat Putyin nyeri: az európai kontinens legrosszabb barbárja akar lenni.”

Ha ezt az orosz projektet bármihez lehetne hasonlítani, az a táliboké lenne: ők is elutasítják a modernitást, hogy elérjék isteni mivoltukat. A Kreml ma teljesen behódolt a vallásosságnak, amely Putyin politikai eszközévé vált. Andrej Rublev 1425-ből származó „Szentháromság” című ikonja, mely egykor a moszkvai Tretyakov Galéria büszkesége volt, most az ortodox egyháznak adott ajándék – Putyin talán abban a naiv reményben, hogy Isten támogatni fogja az ukrajnai orosz fegyveres erőket. Így egy lelkünket inspiráló remekművet ma két álcázott, kalasnyikovos katona acélos tekintete őriz.

Putyin vágya, hogy az egyház kedvében járjon, azzal a képzettel társul, hogy ő maga az orosz lélek megtestesítője kíván lenni. Ahogy az ellenzéki aktivista Orlov figyelmeztet: „Ezek a sötét erők teljes bosszút akarnak állni a Szovjetunió összeomlásáért.” Az az új birodalom, amit fel akarnak építeni – hasonlóan Andropov idejéhez – az orosz élet minden aspektusát ellenőrizné, és azt hirdetné, hogy Isten felkentje. Ez az új igazság, akár az Orwelli „2+2=5” egyenlet, csak akkor válik elfogadhatóvá, ha vagy őrült vagy, vagy brutális erőszakkal rákényszerítik az emberekre.

Vlagyimir Putyin béketárgyalások iránti hozzáállása az ukrajnai háborúban nagyon összetett, de a nemzetközi megfigyelők és elemzők többsége azt látja, hogy nem veszi komolyan a béketárgyalásokat. A tárgyalásokat inkább taktikai eszközként használja arra, hogy időt nyerjen, megossza az ellenfelet, vagy enyhítse a nemzetközi nyomást. Mindez annak ellenére történik, hogy az orosz fél a párbeszéd ideje alatt is folytatta katonai műveleteit, így a tárgyalások inkább színjátéknak tűnnek. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azzal vádolta Oroszországot, hogy szándékosan civileket gyilkolt meg egy Szumi régióban történt dróntámadásban, amely egy buszt érintett. „Az elhunytak mind civilek voltak. Az oroszok pedig nem téveszthették el, hogy milyen típusú járművet vettek célba” Putyin és Moszkva szigorú, gyakran irreális feltételeket szabott a békéhez, például az ukrán területek elcsatolásának elismerését vagy Ukrajna semlegességét, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kompromisszumot. A háborús célok sem változtak érdemben, hiszen az orosz vezetés a kezdeti szándékoknak megfelelően továbbra is a katonai ellenőrzés megszerzésére törekszik bizonyos régiók felett. Az egyre szigorúbb nyugati szankciók és a nemzetközi elszigeteltség ellenére sem mutatott őszinte hajlandóságot arra, hogy a konfliktust békés úton zárja le. Retorikája továbbra is a katonai erő és a „nagy Oroszország” eszméjének fenntartására irányul, nem pedig kompromisszumra, és a tárgyalások során gyakran használ provokatív, fenyegető nyelvezetet. Összességében tehát Putyin inkább a háború folytatásában, illetve a katonai és politikai nyomásgyakorlásban érdekelt, míg a béketárgyalások nála inkább eszközök a céljai eléréséhez, nem pedig őszinte törekvések a konfliktus lezárására.

Oroszországban az ukrajnai háború ellen tiltakozó fiatalok súlyos büntetésekkel néznek szembe. Ezek az esetek elrettentésül szolgálnak, céljuk a háborúval szembeni bármiféle ellenállás megfélemlítése. Bárkit, aki nyilvánosan ellenszegül a háborúnak, a terrorizmus elleni törvények teljes szigorával ítélnek el – mondta Valerio Krüger, a Nemzetközi Emberi Jogi Társaság munkatársa.

Wehowski történész, a drezdai Hannah Arendt Totalitárius Tanulmányok Intézetének munkatársa szerint Putyin stratégiája szorosan illeszkedik abba a propaganda-narratívába, amelyet évek óta építenek: gyakorlatilag minden negatív következményért a Nyugatot és Ukrajnát teszik felelőssé. A történész szerint szembetűnő ellentét van aközött, amit Putyin Oroszországról állít, és a valóság között. Az orosz elnök szerint nem számít, hogy tatár, zsidó, ortodox vagy muszlim származású valaki, mert mindenki része az „orosz világnak”, amely mentes a nacionalizmustól, a rasszizmustól és a vallási konfliktusoktól. Szerinte a rasszizmus kizárólag a Nyugaton létezik.

A valóságban azonban a Kaukázusból és Közép-Ázsiából származó emberek Oroszországban mindennapi rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. Az utóbbi időben különösen megerősödtek a félkatonai, szélsőjobboldali csoportok, amelyek az állam által betiltott LMBTQ-közösség tagjaira és muszlim migránsokra vadásznak. A tádzsik közösség is célkeresztbe került: hivatalos adatok szerint 2023-ban körülbelül 1,3 millió tádzsik élt Oroszországban, de a tényleges számuk ennél valószínűleg sokkal magasabb. Sokan közülük idénymunkásként tartózkodnak az országban.

Wehowski szerint az orosz erőszakkultúra gyökerei Ivan Iljin filozófus tanításaiban keresendők, akit Putyin gyakran idéz. Iljin egyik központi gondolata az volt, hogy „nem szabad figyelembe venni azt, ami gonosznak számít”. Az ilyen erőszakos gondolatok már a háború előtt is jelen voltak az orosz állami televízió talkshow-iban. A háború kitörése óta ez a retorika szélsőséges méreteket öltött, és nem meglepő, hogy a kínzást mára módszeresen alkalmazzák. Oroszországban az emberélet egy fabatkát sem ér: háborús bűncselekmények, kínzások és gyilkosságok váltak mindennapossá. A brutalitás fokozódik, és ezzel párhuzamosan nő az erőszak az orosz társadalmon belül is.

A bécsi kelet-európai kutató, Mueller szerint az orosz lakosság zöme mára teljes mértékben ki van téve a Kreml által irányított dezinformációnak, különösen a televízión keresztül. Az Ukrajna elleni háború során ez a propaganda különösen eldurvult: egy orosz állami rádióadó például az ukránok elleni támadásokat úgy ábrázolta, mintha csak „macskaféregtelenítést” végeztek volna, az áldozatokat tehát közvetve élősködőknek nevezték.

A rezsim nemcsak eltűri, hanem jutalmazza is az ilyen embertelen cselekedeteket. A 2022-es, Kijev melletti Bucsai mészárlásban részt vevő egység parancsnokait nemhogy nem vonták felelősségre, de állítólag kitüntetést kaptak. Ugyanez történt azokkal is, akik kínzásokban vettek részt, miközben a világ döbbenten figyeli a fokozódó brutalitást.

És mindeközben az embertelen putyini rezsim egyik legszorosabb szövetségese – vagy inkább kiszolgálója – Orbán Viktor.

-000-