Magyarország történelme során mindig is jelen volt a szabadság és a függetlenség iránti vágy – de ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott van a félelem, az engedelmesség és a tekintély iránti vonzalom, amely ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomban. Az 1848-as forradalom, 1956 hősei mellett ott áll a Tanácsköztársaság vörös terrora, a Horthy-korszak antiszemitizmusa, a nyilas uralom brutalitása, Rákosi és Kádár alatt pedig a „vezetett lét” iránti beletörődött kispolgári alkalmazkodás.

Az elmúlt évtizedek sem hoztak teljes felszabadulást ezek alól a reflexek alól. Magyarországon ma is jelen van a rasszizmus, az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a gyűlölet mások – különösen a „mások” – ellen. Ezek nem csupán marginális jelenségek: sokszor a többség hallgatólagos beleegyezésével, sőt, aktív támogatásával történnek.

A magyar társadalom jelentős része nem a szabadságot akarja – mert nem is tudja, mit jelent az. Ehelyett erős vezetőre vágyik. Olyanra, aki „megmondja, mit kell tenni”, aki rendet tart, aki „visszaadja a régi világot”. Egyfajta kollektív nosztalgia él a lelkek mélyén: „Józsi bácsi” (Kádár), „Horthy apánk”, vagy éppen „János bácsi” iránt – mindig kellett valaki, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. Orbán ebbe a sorba állt be, sőt: saját képére formálta a nemzet fogalmát is.

Ezért amikor ma az Orbán-rezsim autoriter fordulatáról beszélünk, nemcsak egy politikusról és az ő hatalmi gépezetéről kell szólnunk, hanem a társadalomról is, amely ezt elfogadja, sőt, gyakran kifejezetten igényli. És ez a felismerés legalább annyira nyugtalanító, mint maga a rendszer.

Orbán rezsimjének jellemzői – Putyin árnyékában

1998-ban, amikor Orbán Viktort először választották miniszterelnökké, határozottan nyugatpárti politikát folytatott. Egyértelműen elhatárolódott Moszkvától, és nem is tette tiszteletét az orosz fővárosban, amit a magyar miniszterelnökök hosszú ideje mindig megtettek. Sőt, Orbán kifejezetten kritikus volt Oroszországgal szemben, különösen azt követően, hogy Vlagyimir Putyin hatalomra került. 2007-ben például a magyar kormányt azzal vádolta, hogy vak Oroszország növekvő befolyására, amelyet energiaszektorán keresztül gyakorol. Kijelentette, hogy Magyarországnak nem szabad a Gazprom legvidámabb barakkjává válnia, utalva ezzel arra, hogy a rendszerváltás előtt hazánkat gyakran nevezték Moszkva legvidámabb barakkjának.

2008-ban még mindig a Kremllel szembeni kritikák hangzottak el tőle, és más európai vezetőket is Moszkva bábjainak nevezett. A korábbi baloldali kormányzatot hazaárulással vádolta meg, amiért támogatták az orosz Déli Áramlat gázprojektet. Egy évvel később azonban valami megváltozott. Orbán hirtelen megjelent az Egységes Oroszország nevű párt szentpétervári konferenciáján, ahol találkozott Putyinnal, és ettől kezdve megszűntek az oroszellenes kijelentései. Amikor 2010-ben újra hatalomra került, politikája látványosan Oroszország felé fordult. Egyes elemzők és megfigyelők szerint ekkor kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeként Orbán Viktor ma már úgy tűnik, Putyin embereként viselkedik Európában.

Putyin álma, hogy az általa támogatott autoriter pártok Magyarországon, Ausztriában és Csehországban új parlamenti csoportot hozzanak létre, amely erősíti az orosz befolyást az európai politikában. Ez a törekvés jól illeszkedik Orbán jelenlegi irányvonalához, hiszen egyre inkább átvette az orosz kormány módszereit. A kritikusok gyakran vádolják Orbánt „fasizmussal” és azzal, hogy a Putyin-modell felé tolódik el, amely magában foglalja az autoriter vezetést, a hatalmi ágak elnyomását és a demokratikus normák lebontását.

Egy másik fontos célja az Orbán-rendszernek a korrupciós botrányokról való elterelés. A folyamatos hatalmi koncentráció és a független intézmények leépítése mellett a közpénzek nagymértékű magánzsebekbe történő áramoltatása is jellemzi a rendszert, amelyet a közvélemény egy részének figyelme elterelése érdekében felerősített nemzeti retorikával és külső ellenségképekkel – főként az Európai Unió és a Nyugat – szembeállításával igyekszik fenntartani.

A fordulat okai sokrétűek. Egyrészt a 2008-as pénzügyi válság megrendítette a nyugati világba vetett bizalmat, különösen Magyarországon, ahol az IMF és az EU segítségére szorult az akkori kormány. Ez kiváló alapot teremtett arra, hogy Orbán új partnereket keressen – olyanokat, akik nem kérnek számon demokratikus normákat, jogállamiságot vagy sajtószabadságot. Az ún. „keleti nyitás” politikája ebben az időszakban indult útjára, és Oroszország kulcsszerepet kapott benne. A Roszatommal kötött paksi atomerőmű-bővítési szerződés, amelyet titokban tárgyaltak le és orosz állami hitelből finanszíroznak, csak egyike azoknak a nagy volumenű együttműködéseknek, amelyek mélyítették Magyarország energiafüggőségét Moszkvától. A Gazprommal kötött hosszú távú szerződések, a Nemzetközi Beruházási Bank Budapestre költöztetése, vagy az orosz hírszerzésre utaló gyanúk – mind azt a benyomást keltik, hogy Magyarország egyre mélyebben ágyazódik be az orosz érdekszférába.

Felmerült egyes körökben az is, hogy Orbán fordulata hátterében nemcsak politikai vagy gazdasági szempontok állhattak, hanem informális, akár zsarolási potenciállal bíró kapcsolatok is. Ebben az összefüggésben gyakran emlegetik Szemjon Mogiljevicset, az orosz-ukrán származású szervezett bűnözőt, aki hosszú éveken át Magyarországon élt, magyar útlevelet is szerzett, és akit az FBI a világ egyik legveszélyesebb bűnözőjeként tart nyilván. Mogiljevicset 2008-ban Moszkvában letartóztatták, majd rejtélyes körülmények között szabadult. Egyes spekulációk szerint ennek a történetnek lehetett kihatása egyes magyar politikai szereplőkre is, de erről nincsenek konkrét bizonyítékok. Az biztos, hogy az orosz alvilág, az oligarchikus hálózatok és a politikai befolyásszerzés gyakran összefonódnak – különösen olyan rendszerekben, ahol a hatalom koncentrációja és a korrupció elfogadottá válik.

Orbán Viktor Putyinhoz való közeledése nem egyszerű diplomáciai irányváltás, hanem mélyebb rendszerlogika következménye. Az autoriter vezetési stílus, a központosított hatalom, a független intézmények leépítése, a sajtó és az igazságszolgáltatás kézi irányítása mind hasonlóságokat mutatnak az orosz mintával. A demokratikus intézmények formálisan megmaradtak, de tartalmukban kiüresedtek – miközben a nemzeti szuverenitás jelszava alatt egyre erősebb lett a keleti, főként orosz és kínai gazdasági-politikai befolyás.

Egy másik, nem kevésbé aggasztó jelenség a társadalmi térben az erőszakos szélsőjobboldali mozgalmak felemelkedése, amelyek látványos megnyilvánulásai komoly figyelmeztető jelek. 2025 februárjában Budapest szívében, a Budai Vár környékén több száz neonáci vonult fel, akik Wehrmacht egyenruhákban, orosz zászlókkal, SS szimbólumokkal, Z betűvel és horogkereszttel jelennek meg. Ezek a harci ruhák harcművészeti stílusban öltöztetik a résztvevőket, akik minden évben megemlékezést tartanak ugyanebben az időszakban. Az esemény különösen szembetűnő, mert az Orbán Viktor hivatalos rezidenciája sincs messze.

Magyarországon illegális az egyenruhás tüntetés és a totalitárius szimbólumok viselése, mégis Orbán kormánya megengedi a neonáciknak és Putyin támogatóinak, hogy büntetlenül felvonuljanak minden évben. Ez a kettős mérce jól mutatja, hogy az állam nemcsak hallgatólagosan tolerálja, hanem adott esetben bátorítja is a szélsőséges megnyilvánulásokat, ezzel tovább szítva a társadalmi megosztottságot és az idegengyűlöletet.

Összességében Orbán pályája egy világos és tudatos átalakulás példája: a korábbi liberális, nyugatpárti, Oroszországtól óvakodó politikusból egy illiberális rendszert kiépítő, Moszkvával szövetséges vezető lett. Ma már egyértelműnek tűnik, hogy Orbán Viktor nem csupán együttműködik Putyinnal, hanem politikailag és stratégiailag is közel került hozzá – Európán belül az egyik legfontosabb szövetségeseként viselkedik. Hogy ez meddig tartható fenn, és milyen következményekkel jár Magyarország számára, azt csak a jövő döntheti el – de a függetlenség és szuverenitás jelszavai mögött egyre inkább idegen érdekek árnyéka sejlik fel.

Az Orbán-kormány új átláthatósági törvénytervezete, amely a civil szervezetek és a független média működését korlátozná, komoly aggodalmat kelt az Európai Unióban. A tervezet szerint az olyan szervezetek, amelyek külföldről kapnak támogatást, külön engedélyhez kötnék működésüket, és banki tranzakcióikat rendszeresen ellenőriznék. Egy újonnan létrehozott „Szuverenitásvédelmi Hivatal” döntene arról, hogy mely szervezetek kerülnek feketelistára, amennyiben azok „aláássák a magyar értékeket”.

Emellett a kormány a gyülekezési jogot is korlátozza. A Pride felvonulás betiltására irányuló törvénymódosítás, amely a „gyermekvédelem” nevében történik, lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy arcfelismerő szoftvereket használjanak a résztvevők azonosítására, és pénzbírságot szabjanak ki rájuk. Ez a lépés súlyosan sérti az alapvető emberi jogokat és a véleménynyilvánítás szabadságát.

Az Európai Unió válaszai és Orbán Viktor egyre növekvő elszigetelődése

Az Európai Unió az elmúlt évek során egyre élesebb hangon bírálta a magyar kormány autoriter irányvonalát és az alapvető demokratikus normák szisztematikus lerombolását. Az EU intézményei, valamint számos tagállam vezető politikusai egyaránt komoly aggodalommal figyelik, hogy Magyarország egyre távolabb sodródik az uniós értékektől és jogállami elvektől. Günther Krichbaum, Németország Európa-ügyi államminisztere több alkalommal is határozottan kijelentette, hogy Orbán Viktor kormánya tudatosan aláássa az alapvető emberi jogokat és demokratikus szabadságokat Magyarországon, miközben Brüsszelben is megpróbálja blokkolni a fontos közös döntéseket, ezzel hátráltatva az EU egységes működését.

Az Európai Bizottság nemcsak verbális figyelmeztetéseket fogalmazott meg, hanem több ízben elindította a 7-es cikkely szerinti eljárást, amely a tagállamok jogállamisági megsértése esetén a legsúlyosabb uniós szankciók alkalmazását teszi lehetővé. Az elmúlt években bevezetett pénzügyi szankciók, illetve a többmilliárd eurós uniós támogatások megkurtítása nem csupán büntetésként, hanem kísérletként is szolgál arra, hogy Magyarországot visszavezessék a demokratikus normák útjára. Ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban egyre erősödik az az álláspont, amely az Orbán-kormánnyal szembeni még keményebb, akár radikálisabb szankciókat is támogatná, beleértve az uniós támogatások teljes felfüggesztését, valamint a magyar kormány szavazati jogának korlátozását vagy akár megvonását az uniós döntéshozatalban.

Orbán Viktor azonban ezeket a fenyegetéseket és kritikákat következetesen elutasítja, és Magyarországot a „szuverenitás védelmének” zászlóvivőjeként állítja be, miközben egyre inkább elszigetelődik az európai politikai közösségtől. Egyre ritkábban vesz részt személyesen uniós csúcstalálkozókon, és külpolitikai lépései, például az Oroszországgal való szoros együttműködés, tovább távolítják hazánkat a nyugati értékektől. Ez a politikai izoláció nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését rontja, hanem hosszú távon súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel is járhat, hiszen az uniós támogatások nélkülözhetetlenek az ország fejlődése szempontjából.

Összességében az Európai Unió és Orbán Viktor kormánya közötti konfliktus mélyebb válságot jelez az EU jövője szempontjából is: egy olyan tagállam, amely szándékosan megkérdőjelezi az uniós alapértékeket, komoly próbatétel elé állítja a közösség egységét és fenntarthatóságát.

Az orosz kapcsolat és az energiafegyver: Magyarország útkeresése vagy Putyin stratégiai szövetsége?

Magyarország energetikai függősége az orosz energiahordozóktól mára nemcsak gazdasági kérdés, hanem súlyos geopolitikai kockázat is. Az ország gázimportjának mintegy 85–90%-a származik Oroszországból, ebből jelentős rész a 2020-ban átadott TurkStream vezetéken érkezik, amely közvetlenül a Fekete-tengeren keresztül szállít gázt Magyarországra, megkerülve Ukrajnát. Ez a beruházás 4,5 milliárd eurós költséggel készült el, és évek óta Magyarország és Szerbia közös energiaprojektjeként fut, miközben az EU több tagállama ezt a lépést az orosz agresszió fényében problematikusnak tartja.

Orbán Viktor kormányfő határozottan ellenezte az Európai Unió azon tervét, amely szerint 2027-ig minden tagállamnak fokozatosan csökkentenie kellene az orosz gáz és cseppfolyósított földgáz importját, hogy az EU energiaellátása biztonságosabbá és diverzifikáltabbá váljon. Az EU 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbanását követően fogadott el egy energiastratégiát, amelynek célja az orosz energiahordozóktól való függetlenedés, a megújuló energiaforrások bővítése, valamint az alternatív gázbeszerzési útvonalak kiépítése.

Ehelyett Magyarország 2023-ban bejelentette, hogy új, Szerbián keresztül vezető olajvezetéket tervez építeni a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőjéből származó orosz nyersolaj importjának fenntartására. Ez az új vezeték több száz millió eurós beruházás, amely közvetlenül ellentmond az EU szankciós politikájának, és aláássa a közös európai energiastratégiát, valamint a nyugati szolidaritást, különösen az Ukrajnával szembeni orosz agresszió kontextusában.

Ez az orosz energiafüggőség „energiafegyverré” válhat, amelyet Putyin Oroszországa egyre tudatosabban használ politikai nyomásgyakorlásra, elsősorban a kelet-közép-európai országok, így Magyarország irányában. 2022-2024 között az orosz gázszállítások rendszeresen ingadoztak, és Moszkva többször is gázszállítási korlátozásokkal fenyegetett vagy valósított meg, így a magyar gazdaság és lakosság kiszolgáltatott helyzetbe került.

Fontos megjegyezni, hogy Magyarországnak nem kellene ebbe a függőségi helyzetbe ragadnia. Az Európai Unió több tagállama – például Lengyelország, Németország vagy Franciaország – már aktívan diverzifikálja energiahordozó-forrásait: növeli a megújuló energiák részarányát, fejleszti az LNG-terminálokat, és több irányból importál gázt. Az LNG-piac bővülése révén ma már például az Egyesült Államokból, Katarból vagy Norvégiából is elérhető a cseppfolyósított földgáz, amely révén Magyarország energiaellátása biztonságosabbá tehető.

Az EU 2024-ben 15 milliárd eurós alapot hozott létre az energiafüggetlenség elősegítésére, amelyből Magyarország is részesülhetne, ha hajlandó lenne politikailag és gazdaságilag eltávolodni az orosz forrásoktól. E helyett azonban Orbán kormánya ragaszkodik a putyini energiaszövetséghez, ami nem csak a magyar érdekekkel áll szemben, hanem az egész európai közösség egységét és biztonságát is veszélyezteti.

Összefoglalva, Magyarország jelenlegi orosz energiafüggősége nem elkerülhetetlen sors, hanem tudatos politikai választás, amely hosszú távon nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit, viszont megerősíti Putyin geopolitikai stratégiáját, és gyengíti az EU egységét és ellenálló képességét az orosz agresszióval szemben.

Mit jelent mindez a magyar társadalomnak – és Európának?

Az elmúlt években Magyarországon drámai módon szűkül a civil társadalom mozgástere, és a független média helyzete válságossá vált. A kormányzat szisztematikusan korlátozza a gyülekezési jogot, megfélemlíti az ellenzéki hangokat, és ellehetetleníti a kritikus vélemények nyilvánosságra jutását. Ez a folyamat nem csupán egy-egy politikai döntést vagy jogszabályt érint, hanem az egész demokrácia gyökerét fenyegeti Magyarországon.

A véleménynyilvánítás szabadságának ilyen mértékű korlátozása és az állampolgári jogok folyamatos csorbítása nem pusztán elméleti veszély: közvetlenül gyengíti az állampolgárok részvételét a demokratikus folyamatokban, aláássa a politikai pluralizmust, és a társadalmi bizalmat. Ez a folyamat hosszú távon egy autoriter állam felé vezeti az országot, amelyben a hatalom nem az alkotmányos szabályokon, hanem a félelem és kényszer eszközein alapul.

Ezzel párhuzamosan az orosz energiafüggőség fenntartása további komoly kockázatokat hordoz. Ez a függőség nemcsak gazdasági, hanem politikai zsarolás eszköze is lehet, amely a magyar társadalom jólétét, energiaellátásának biztonságát és gazdasági stabilitását veszélyezteti. Mindez egy olyan nemzetközi helyzetben történik, amikor Európa keleti határain háború dúl, és a közös uniós szolidaritás elengedhetetlen az agresszió visszaszorításához.

A társadalmi és politikai helyzetet súlyosan árnyalja a korrupciós ügyek tömege és a közpénzek magánzsebekbe való eltűnése. Az Európai Unió csalás elleni hivatala, az OLAF több jelentést is készített, amelyek bizonyítják, hogy uniós forrásokat – sok esetben az Orbán-kormányhoz köthető cégeken keresztül – szabálytalanul és átláthatatlan módon használnak fel Magyarországon. Ezek a jelentések rávilágítanak a közpénzek elherdálására, és arra, hogy a kormányzat rendszerszinten épít ki ügyes pénzügyi és politikai hálózatokat, amelyek célja a hatalom megtartása és a gazdasági előnyök koncentrálása egy szűk kör kezében.

Az Európai Ügyészség (EPPO), amely az uniós csalások kivizsgálására jött létre, szintén vizsgálja Magyarországon az uniós forrásokkal kapcsolatos visszaéléseket. Ugyanakkor Magyarország – Orbán Viktor vezetésével – az Európai Ügyészséghez való csatlakozást eddig elutasította, és nem járul hozzá, hogy az EPPO teljes körűen működhessen az országban. Ez a lépés megkérdőjelezi a magyar kormány elkötelezettségét az átláthatóság és a korrupció elleni küzdelem iránt.

Az Orbán-kormány részéről gyakran hallhatjuk a Brüsszel elleni szóbeli csatákat, amelyek egyik fő célja a figyelem elterelése a kormányzatot érintő súlyos korrupciós ügyekről, az EU-s támogatások visszaélésszerű elsikkasztásáról, és a közpénzek magánzsebekbe való áramlásáról. Ezzel a taktikai kommunikációval igyekeznek megerősíteni saját táborukat, miközben a valóságban számos demokratikus normát és átláthatósági elvet sodornak veszélybe.

Európa egésze számára mindez súlyos figyelmeztetés: az egyik tagállam nemcsak hogy eltávolodik az EU alapvető értékeitől — mint a jogállamiság, a szabadságjogok és a demokratikus normák –, hanem egyre inkább egy geopolitikai ellentábor részévé válik, amely megkérdőjelezi az európai integráció jövőjét és egységét.

Az Európai Uniónak nemcsak diplomáciai figyelmeztetéseket kell megfogalmaznia, hanem határozott, következetes és példátlan lépéseket kell tennie a demokratikus alapelvek és az uniós értékek védelmében. Enélkül a közös európai projekt és a kontinentális béke alapjai kerülnek veszélybe. Az unió csak akkor maradhat erős és hiteles közösség, ha megakadályozza, hogy egyetlen tagállam – politikai vagy gazdasági érdekből – aláássa azokat az alapokat, amelyekre a közös Európa épült.

Miért kell erről beszélni, és miért van szükség gyökeres változásra?

Amikor Magyarországon a demokrácia alapjai folyamatosan erodálódnak, a civil társadalom és a független média térnyerését egyre inkább korlátozzák, a gyülekezési jogot megsértik, miközben a hatalom fenntartja az orosz energiára való veszélyesen nagy függést, nem maradhatunk közömbösek. Ez nem csupán politikai vita tárgya: a magyar emberek alapvető jogainak és szabadságának kérdése áll a tétben.

A magyar társadalom egy jelentős része már elhagyta az országot – az elmúlt évtizedben több százezren menekültek el a jogbiztonságot nélkülöző, korrupt rendszer elől. Statisztikák szerint 2010 és 2020 között több mint 400 ezer magyar, főként fiatal és magasan képzett ember, választotta az Európai Unió más országaiban biztosított szabadságot és lehetőségeket. Ez a kivándorlás súlyos csapás az ország gazdasági és szellemi erejére.

Akik maradtak, gyakran tehetetlennek érzik magukat a politikai nyomás, a félelem és a mindent átható korrupció miatt. A független média ellehetetlenül, a civil szervezetek működését megnehezítik vagy ellehetetlenítik, miközben a kormányzat átláthatatlanul osztja szét az uniós forrásokat.

Orbán Viktor politikája egyre inkább eltávolítja Magyarországot az európai értékektől és normáktól. Az Európai Unió elítéli a jogállamiság aláásását, a korrupciót és az állami hatalom demokratikus korlátainak lebontását. Az energiafüggőség fenntartása az orosz gáztól nem csupán gazdasági, hanem geopolitikai veszély is: Oroszország fegyverként használja ezt az Ukrajnában folytatott agresszió mellett, megosztva és gyengítve Európát.

Nem csatlakozni az Európai Ügyészséghez, amely az uniós források átlátható felhasználását ellenőrzi, tovább erősíti a korrupciót és a visszaéléseket. Az OLAF jelentései sorra dokumentálják a közpénzek magánzsebekbe vándorlását, miközben Orbán a nyilvánosság előtt verbális csatákkal próbálja elterelni a figyelmet ezekről a súlyos problémákról.

Ez a helyzet nem csak Magyarország problémája, hanem egész Európa számára kihívás. Ha egy tagállam elszakad az uniós értékektől, az az egész közösség egységét gyengíti. Az EU egységének és értékeinek megőrzése érdekében elengedhetetlen, hogy minden tagországban biztosítsák a jogállamiságot és az emberi jogokat.

Orbán Viktor fasisztoid rendszere nem átmeneti állapot, hanem egy mélyen beágyazott, autoriter hatalomgyakorlás, amely hosszú távon ellehetetleníti Magyarország fejlődését, szabadságát és nemzetközi megítélését.

Gyökeres változásra van szükség. Nem elegendő apró korrekciók vagy lassú reformok, a jelenlegi hatalom lebontása és egy valódi rendszerváltás a tét. Ezért nem mindegy, kik vezetik majd ezt a változást, kik állnak az új kezdet élén.

A jövő vezetőinek elkötelezettnek kell lenniük a jogállamiság, az emberi jogok és a demokratikus értékek iránt. Olyan vezetők kellenek, akik képesek valódi átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosítani, megállítani a korrupciót, és visszaállítani a polgárok bizalmát az állam intézményeiben.

Magyarország jövője nem a keleti diktatúrák vagy autokratikus szövetségek befolyása alatt állhat. Nem az orosz vagy a türktanáccsal kötött kapcsolatok, és nem Kína modellje jelentheti a kiutat. A magyar társadalom és Európa csak akkor lehet erős és szabad, ha ezeknek az értékeknek a védelmében összefogunk, és nem engedjük, hogy hatalmi érdekek aláássák közös jövőnket.

A hallgatás bűnrészesség. Magyarország polgáraiként és az EU tagjaiként nem engedhetjük meg, hogy szabadságunk és demokráciánk tovább gyengüljön. Most van itt az ideje, hogy ne csak beszéljünk, hanem cselekedjünk – hogy megvédjük azt, ami még megvédhető.

-000-