Csak az ember olvas – de vajon meddig még?

Olvasni? Minek is? Nem hoz hasznot, nem termel profitot, nem trendi. Nem lehet vele követőtábort építeni, nem lehet tőle szponzorált tartalmat posztolni, és főleg: nem lehet közben azonnali visszacsatolást kapni. Hiszen az olvasás lassú. Csendes. Időt és türelmet kíván. Ráadásul: gondolkodni kell közben. Márpedig ez manapság sokak szemében fárasztó, sőt: gyanús tevékenység.

Ma könnyebb görgetni, röhögni, felejteni. Az algoritmus kiszolgál, nem kérdez vissza, nem zökkent ki, csak lapátolja elénk az egyszerű, rövid, agyonfilterezett tartalmakat. A könyv ezzel szemben nem világít, nem sípol, nincsenek rajta értesítések, és főleg: nem csinálja helyettünk a munkát. Magunknak kell kibogozni a mondatokat, értelmezni a szöveget, kontextusba helyezni a gondolatokat. Ez már-már forradalmi tett – egy korban, ahol a gyorsfogyasztás a norma.

De sebaj! A nemzet bölcs vezetői – felismerve a kor szellemét – nem könyvtárakat, nem olvasóköröket, nem művelődési házakat fejlesztenek. Helyettük: kocsmákat. Mert az ország, ahol élünk, most épp sört kér, nem szellemet. Egy korsó világost – nem világosságot. Hárommillió forint per falusi söntés, hogy minden poros határszéli településen biztosítva legyen a „kulturált szórakozás” legújabb formája: az államilag támogatott poháremelés.

És közben? Csendben elhalnak könyvtárak. Elfáradnak pedagógusok. Szétfoszlanak közösségek. Az olvasás, az értő beszélgetés, a kritikus gondolkodás – ezek a demokrácia alapkövei – egyre inkább luxuscikké válnak. Nem elérhetetlenek – csak épp senkit nem érdekelnek.

Mert mi a menőbb ma: kérdezni, vagy odaszólni? Értelmezni, vagy pörögni? Vitázni, vagy megosztani egy frappáns, dühös mémes mondatot? Egyre kevesebben ismerik a különbséget a vita és a veszekedés között. A vélemény és a tudás között. A szabadság és az önzés között.

És ha valaki mégis próbálkozik? Elmond egy összetettebb gondolatot? Rögtön megkapja: „okoskodik”, „tudálékos”, „túl bonyolultan beszél”. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kultúra szó gyanús. Hogy az intelligencia nem tiszteletet, hanem ellenszenvet vált ki. Hogy a könyv – tárggyá silányult. Polcdísz, dizájnelem, hangulatfaktor egy „művelt” enteriőrben.

Pedig az olvasás nem luxus. Nem úri hóbort. Nem valami „alternatív” elfoglaltság a különcöknek. Hanem: túlélési stratégia. Kapaszkodó. Térkép. Ahhoz, hogy megértsük, honnan jövünk, és hova tartunk – és legfőképp: hogy mi történik velünk éppen most.

Mert nézzünk csak körül: hol épül ma kultúra ebben az országban? Hol jelenik meg az érték? Nem a közművelődés tereiben – hanem a vendéglátóiparban. Ahol már maga a szó is eltorzult: nem vendégként látjuk a másikat, hanem piaci célpontként. A kultúra pohár fenekén ül. Ott talán még megvillan valami emlék – egy idézet, egy gondolat, egy régi tanár arca, egy könyv, amit valaha szerettünk.

De aztán jön a következő kör. És valahogy mindig arra iszunk, amit elvesztettünk. Vagy amiről lemondtunk.

Az állam pedig nem azt mondja: tanulj, olvass, kérdezz! Nem! Azt mondja: „Nyiss kocsmát!” A kultúra ugyanis nem a párbeszéd, az irodalom, a tanár, a könyvtáros – hanem egy kivilágított neonfelirat a falu közepén: „Happy Hour minden nap!”

A kultúra tehát nem a tanár, aki heti hat napon készül órára – hanem a pultos, aki emlékszik, ki mivel tartozik. Nem a könyvtáros, aki önerőből tart életben egy kis olvasóklubot, hanem a kocsmáros, aki lehívhatja a támogatást, hogy korsóban jöjjön a nemzeti összetartozás.

A könyv csendet kér. A kultúra figyelmet. Ma ez luxus. „Nincs időm olvasni” – mondja az, aki napi három órát bámulja a telefon képernyőjét. És ha valaki mégis olvas, azt is szégyellni kell. „Okoskodik.” „Szövegeli.” „Túl sokat tud.” Ez ma nem erény, hanem hiba. Ma a hülyeség autentikus, a tudás gyanús.

A történelem tanít: nem mindig tankokkal nyomják el a szellemet. Elég hozzá egy korsó sör, egy lapos képernyő, és egy társadalom, amely már nem kíváncsi. Amely nem akar többet. Amely már csak „feldolgozni akarja a napot”, nem megérteni.

De ne aggódjunk. Legalább lesz hová bemenni este. A falu új kocsmájában, amit az unió pénzéből húztak fel, ott lesz a vadonatúj hűtőpult, a LED-világítás, talán még darts is. A sarokban ott porosodik majd pár könyv, amit a közmunkás hozott át a bezárt könyvtárból. Nem fogja őket kinyitni senki. De legalább tanúk maradnak. Némán figyelmeztetnek majd: valaha volt itt egy másik ország. Egy másik világ. Egy másik ember.

Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Egyre kevesebbet beszélnek. Egyre kevesebbet gondolkodnak. Viszont egyre többet cseverésznek. A szaggatott farmer sem olcsó, mégis többen sétálnak lyukas dizájner nadrágban, mint akik könyvet tartanak a kezükben. Pedig a könyvnél nincs jobb vitamin: a könyv az agy vitaminja.

Ahol a könyvtár haldoklik, ott a demokrácia is tüdőgyulladást kap.

-000-