1999-ben csatlakozott Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Magyarország a NATO-hoz. Ezt követte 2004-ben a balti államok, Szlovákia, Románia és Bulgária felvétele, amely a NATO keleti terjeszkedésének egyik jelentős mérföldköve volt.

Oroszország – különösen Vlagyimir Putyin elnök – ezt a folyamatot úgy értelmezte, hogy a NATO agresszíven terjeszti ki befolyási övezetét, ezzel korlátozva az orosz érdekeket. Ezzel magyarázta 2022. február 24-i ukrajnai invázióját is, mondván: Ukrajna NATO-csatlakozása „Oroszország szívébe csapna”, és elfogadhatatlan biztonsági fenyegetést jelentene. Ez azonban ellentmond a történelmi tényeknek.

Amikor 1990-ben a német újraegyesítésről tárgyaltak, a Varsói Szerződés még létezett, és a tárgyalások kizárólag Németország biztonsági helyzetére vonatkoztak. A NATO keleti bővítése nem szerepelt a megállapodásokban, és Moszkva felé sem tettek ígéretet arra vonatkozóan, hogy a NATO nem fog terjeszkedni kelet felé.
Bár néhány nyugatnémet politikus – például Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter – elméleti szinten felvetette a bővítés korlátozásának lehetőségét, az Egyesült Államok és Németország vezetői világosan elutasították ezt. A nyugati politika fő célja ekkor még a konfrontáció helyett az együttműködés volt Oroszországgal, amit Moszkva is támogatott.

Putyin maga is elismerte ezt a kezdeti időszakot: a NATO 2004-es utolsó keleti bővítése után, április 2-án, Gerhard Schröder német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy nincsenek aggályai a bővítéssel kapcsolatban, és minden állam szabadon választhatja meg biztonsági szövetségeit.

Később azonban Putyin visszatért ahhoz a narratívához, miszerint a NATO megszegte a Moszkvának tett ígéreteket, és ezzel veszélyezteti Oroszország biztonságát. Ez az állítás, amelyet a nemzetközi sajtó „Putyin-legendának” is nevez, történelmileg megalapozatlan.
A NATO és Oroszország 1997-ben aláírt Alapító Okirata egyértelműen rögzíti, hogy minden országnak joga van szabadon dönteni biztonsági szövetségeiről – semmiféle korlátozó ígéret nem született a bővítésre vonatkozóan.

Putyin politikai fordulata és a nyugatellenes retorika a 2000-es évek közepétől erősödött fel. Ez 2014-ben érte el első drámai csúcspontját, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, és katonai akciót indított Ukrajna keleti részén.
A Kreml propagandagépezete – amely a hazaszeretet és nacionalizmus eszközeivel igyekszik legitimálni az agressziót – mára a világ egyik legprofesszionálisabb politikai manipulációs rendszere lett.

Az Ukrajna elleni háború tovább erősítette a NATO bővítésének szükségességét. Putyin agressziója miatt Finnország és Svédország is csatlakozott a katonai szövetséghez, holott korábban következetesen semleges politikát folytattak.

Ez világosan mutatja, hogy Putyin politikája nem a biztonság növelését szolgálja – éppen ellenkezőleg: biztonsági deficitet teremt.

Putyin narratívája a NATO keleti terjeszkedéséről nem felel meg a történelmi valóságnak, és csupán saját revizionista, agresszív külpolitikáját szolgálja.

A május 9-i moszkvai győzelmi parádé – a történelmi igazság eltorzítása és a háborús propaganda színpada

A május 9-ei orosz győzelmi ünnep – a második világháború európai befejezésének évfordulója – az orosz politikai vezetés egyik legfontosabb propagandisztikus eszközévé vált.

Az esemény hivatalos álláspontja a Szovjetunió egyedüli győztesként való megjelenítésén alapul, amely a modern orosz nemzeti identitás és politikai legitimáció egyik sarokköve. Ez a narratíva azonban jelentősen torzítja a történelmi valóságot, és háttérbe szorítja a többi szövetséges szerepét. Vlagyimir Putyin orosz elnök a Szovjetunió nagyhatalmi szerepére próbál építeni. Szovjetunió összeomlását a „20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte,   Putyin Szovjetunió iránti szeretete mögött nem állt ideológia, hanem csak a terjeszkedés vágya.

Tudjuk, hogy valójában a Szovjetunió nem egyedül győzte le a náci Németországot, hanem a szövetséges koalíció részeként. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más államok jelentős katonai és gazdasági segítséget nyújtottak, különösen az amerikai Lend-Lease program révén, amely nélkül a Szovjetunió nem lett volna képes fenntartani a keleti fronton vívott hosszú és véres háborút.

A 2025-ös május 9-i katonai parádé kiváló példája annak, miként használják fel a történelmet politikai célokra. A rendezvényen külföldi vezetők is részt vettek – köztük Hszi Csin-ping kínai és Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, Robert Fico szlovák miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb államfő –, ami Moszkva diplomáciai céljait is tükrözte.
E jelenlét demonstrálni kívánta, hogy Oroszország még mindig képes szövetségeseket felmutatni a globális színtéren, annak ellenére, hogy a Nyugat szankciókat vezetett be Ukrajna lerohanása miatt.

Az esemény azonban komoly kritikákat is kiváltott. Donald Tusk lengyel miniszterelnök elítélte az európai vezetők részvételét a parádén, mert véleménye szerint ezzel legitimálják Oroszország ukrajnai agresszióját.

Putyin hatalomra kerülése óta a győzelem ünnepe fokozatosan vált a nemzeti identitás egyedüli forrásává. A május 9-i parádé mára nemcsak a náci Németország felett aratott katonai győzelem emlékezete, hanem az orosz nagyság és kiválóság „örök” bizonyítéka is. A múlt sikereit a jelen hatalmának igazolására használják – figyelmen kívül hagyva a több tízmillió áldozatot, a súlyos emberi jogsértéseket, és a szovjet bűnök történetét.

A hivatalos állásfoglalás nem szól a Molotov–Ribbentrop-paktumról, amely 1939-ben lehetővé tette Kelet-Európa felosztását a Szovjetunió és a náci Németország között. Nem említi az 1940-es balti megszállásokat, a tömeges deportálásokat, a Gulagot, vagy a megszállt területeken elkövetett szovjet rémtetteket sem. Putyin és a hivatalos orosz narratíva  nem említi, hogy nemcsak az oroszok fizettek kegyetlen árat vérrel: Ukrajnából és Fehéroroszországból, Moldovából és Üzbegisztánból emberek milliói váltak a német Wehrmacht áldozatává. A deportálások és koncepciós perek azonban nem csupán az egyéneket érintették, hanem a társadalom egész emlékezetét is megnyomorították. A kollektív félelem, a bizalmatlanság és a lelki megnyomorítás máig érezhető következményei ennek a korszaknak, amelynek traumáit sok helyen még mindig nem dolgozta fel sem a közösség, sem az oktatás, sem a politika.

Ez a fajta történelemhamisítás rendkívül veszélyes. Olyan múltat konstruál, amelyből hiányoznak a bűnök, a morális dilemmák, és a felelősség – így viszont a jelen bűneit is könnyebb igazolni.

Ha a múlt makulátlan, a jelen "szükségszerű" bűnei is elfogadhatók. Így válik a második világháború emléke ideológiai fegyverré, mellyel Putyin nemcsak a Nyugatot támadja, hanem saját népe gondolkodását is befolyásolja.

Putyin idei beszédében ismét párhuzamot vont a második világháború és az ukrajnai háború között. Hangsúlyozta Oroszország szerepét Hitler legyőzésében, és kijelentette, hogy „Oroszország soha nem fogja elfogadni a történelem meghamisítását”, miközben épp ő az, aki saját politikai céljaira manipulálja azt.
Megismételte azt a hazugságot is, miszerint a Nyugat megszegte a NATO keleti bővítésére vonatkozó korlátozásokról tett ígéreteit – noha ez az állítás is ellentmond a történelmi tényeknek.

A hatalom megtartása érdekében Putyin továbbra is a nacionalizmusra és a torzított történelemre építi politikáját. A Putyin-rezsim elnyomása és radikalizálódása a biztonsági apparátus hatalmából fakad, amely most carte blanche-t kapott. A politikát ma már csak háborúként képzelik el.

Vlagyimir Putyin és a Kreml számára a „Győzelem Napja” üdvözlendő alkalom a vizuálisan erőteljes propaganda terjesztésére. Annak ellenére, hogy Oroszország maga mögött hagyta a kommunizmust és a szovjet korszakot, az ország és népe hagyományosan és büszkén emlékezik meg az 1945-ös évről. Ezen a napon Moszkva-szerte és Oroszország többi részén teljes pompájában vörös zászlók láthatók sarlóval és kalapáccsal. A május 9-i parádé üzenete világos: Oroszország nemcsak a múltat igyekszik újraírni, hanem a jövőt is uralni akarja. Ebben a törekvésben a pravoszláv egyház is szerepet vállal: teljes mellszélességgel támogatja Putyin mitologikus történetét, ahogy azt a birodalmi gondolkodás orosz ideológusai – köztük az egyre inkább szélsőséges nézeteiről ismert Alekszandr Dugin – is hirdetik. Nem kétséges, hogy ha nem állítják meg Ukrajnában, más, korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó országokat is célba vesz. A történelem már többször megmutatta, milyen súlyos következményei lehetnek a tétlenségnek. Sokan most már értik, miért nem ünnepelték május 8-át vagy 9-ét az elmúlt évtizedekben „Felszabadulás Napjaként” Lengyelországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Csehországban, Kelet-Németországban és másutt, ahogyan azt valamikor a Kreml elrendelte. Történelmileg nézve nem volt ok az ünneplésre – Hitler őrületét Sztálin diktatúrája követte. A mai Oroszországnak semmi köze sincs a szovjet korszak kommunizmusához. De a Szovjetuniótól átvette azt a külpolitikai meggyőződést, hogy szomszédai csak korlátozott szuverenitással rendelkeznek. Oroszország a Szovjetunió örököse, nem pedig jogutódja.

A Nyugat számára nincs más választás: szembe kell szállnia ezzel a revizionizmussal, mert Putyin Oroszországa sajnos továbbra is csak az erő nyelvén ért. Ha Putyint nem állítják meg Ukrajnában, akkor más országokat fog támadni. Csak az egyesült Európa akadályozhatja meg az őrület visszatérését. Ideje megérteni a történelmet, mert hosszú árnyéka ismét rávetül Európára.

Moszkva és térsége, Szentpétervár, a katonaság és Fehéroroszország szerepe az orosz hatalmi rendszerben

Oroszország hatalmának központját kétségtelenül Moszkva jelenti, amely nemcsak az ország fővárosa, hanem a politikai és gazdasági elit székhelye is. A város és környéke koncentrálja a legfontosabb döntéshozókat, az állami intézményeket és a pénzügyi forrásokat. Moszkva körüli régió az orosz hatalom szimbóluma, amely stabil magként tartja össze a rendkívül sokszínű és hatalmas országot.

Nem sokkal keletebbre, az északnyugati irányban fekvő Szentpétervárnak szintén nagy jelentősége van az orosz politikai és kulturális életben. A cári múlt és az európai kulturális hagyományok miatt Szentpétervár különleges státusszal bír, és sokszor a „másik fővárosként” emlegetik. Bár nem politikai központ, a város és térsége gazdag intellektuális és művészeti bázist képez, amely időről időre alternatívát, vagy legalábbis ellensúlyt jelent a moszkvai elit túlhatalmával szemben.

A katonaság szerepe a putyini Oroszországban meghatározó. Nemcsak a külső fenyegetések elleni védelemért felel, hanem belpolitikai tényezőként is működik. A hadsereg és a különböző biztonsági szolgálatok – például az FSZB és a Nemzetőrség – a rendszer alappillérei, amelyek fenntartják a rendet és elfojtják az ellenzéki mozgalmakat. Putyin vezetése alatt a katonai elit és a politikai hatalom szoros összefonódásba került, amely megerősíti a rezsim stabilitását. A hadsereg támogatása nélkül a Kreml uralma komoly veszélybe kerülne, ezért a vezetés különösen nagy hangsúlyt fektet a katonaság megbecsülésére, anyagi és presztízs támogatására.

Fontos geopolitikai és belpolitikai tényező Fehéroroszország is, amely Oroszország egyik legszorosabb és legmegbízhatóbb szövetségese, valamint stratégiai előretolt bástyája. Alekszandr Lukasenka rezsimje hosszú évek óta szinte teljes mértékben Moszkva támogatására támaszkodik, miközben cserébe biztosítja a Kreml számára a térségben való befolyás fenntartását és a nyugati határok védelmét. Fehéroroszország a katonai és politikai integráció révén kulcsfontosságú szerepet tölt be az orosz érdekek képviseletében, különösen az ukrajnai konfliktus és az európai biztonsági rendszer átrendeződése tükrében. A fehérorosz hadsereg és biztonsági szolgálatok szorosan együttműködnek az orosz katonai és titkosszolgálati erőkkel, így Fehéroroszország a putyini hatalmi struktúra stabilizáló pillére.

Összességében Moszkva és térsége a politikai hatalom központja, Szentpétervár kulturális és intellektuális erőtere időnként alternatívát vagy mérséklő tényezőt jelenthet, míg a katonaság és Fehéroroszország kulcsfontosságú bástyaként szolgál a rezsim hatalmának megőrzésében és a külső fenyegetések kezelésében. Ez a rendszer azonban törékeny: a belső ellentmondások és a külső nyomás együttesen feszítik, amelyek hosszabb távon a jelenlegi hatalmi struktúra megingásához vezethetnek.

Mi tehát Putyin jövője?

Putyinnak nincs jövője. De a világnak lehet – ha megakadályozza, hogy egy hazugságokra és terrorra épülő rendszer tovább terjeszkedjen.

A világ számára nemcsak rendkívül kockázatos, de stratégiailag sem indokolt katonai eszközökkel fellépni Oroszországgal szemben, hiszen az ország hatalmas területe és atomfegyver-arzenálja egy esetleges konfliktust globális katasztrófává eszkalálhatna. Ez a realitás sokak számára frusztráló lehet, de sajnos ez a helyzet.

Ezért a valódi változást leginkább a belső problémák – mint a gazdasági visszaesés, a növekvő szegénység és a társadalmi elégedetlenség – hozhatják meg. A külső szankciók fenntartják a nyomást a rezsimen, megnehezítve annak működését, ám a rendszer stabilitását elsősorban a belső folyamatok ingatják meg.

Az orosz társadalom „kukacai” – bár kezdetben talán nem láthatók nyíltan – egyre mélyebben dolgoznak a rendszer belsejében. Amint az alapvető szükségletek, mint az élelem és a megélhetés kerülnek veszélybe, az elégedetlenség nő, és ez a rezsim stabilitását alapjaiban rengetheti meg.

A szegénység és az éhezés elsőként a távoli, nehezen elérhető vidékeken, például Szibériában jelenik meg, ahol a nehéz körülmények és az állami támogatás hiánya különösen súlyos problémákat okoz. Innen terjedhet tovább a helyzet a nagyobb városok felé, ahol az emberek már nagyobb közösségként képesek összefogni és hallatni a hangjukat.

Ez a folyamat társadalmi feszültségekhez, tiltakozásokhoz, és akár radikális változásokhoz is vezethet.

A belső feszültségek mélyebb rétege: nemzetiségek és vallási sokszínűség

Oroszország hatalmas kiterjedése mögött nem csupán földrajzi, hanem kulturális és etnikai sokféleség is húzódik. Az ország több mint 190 népcsoportnak ad otthont, a lakosság körülbelül 20%-a nem orosz nemzetiségű. A legnagyobb etnikai csoportok közé tartoznak a tatárok, baskírok, csecsenek, jakutok, burjátok, tuvaiak, mordvinok és sok más kisebb nép. Ezek a közösségek nem csupán nyelvileg és kulturálisan különböznek, hanem saját történelmi tudattal és – bizonyos esetekben – politikai önállósági törekvésekkel is rendelkeznek.

A központi hatalom – különösen Vlagyimir Putyin uralma alatt – fokozatosan szűkíti az autonóm mozgásteret. Az orosz nyelv és identitás erőltetése, a nem orosz nyelvek visszaszorítása az oktatásból, a helyi kulturális intézmények elnyomása mind az asszimiláció eszközei. Az autonómiák – formálisan sok esetben még léteznek – de a valóságban egyre inkább kiüresednek. Ez a rejtett, de mély asszimilációs nyomás az évtizedek során alattomos elégedetlenséget szült, amely nem látványos, de állandóan dolgozik a rendszer mélyén.

Bizonyos térségek már korábban is konfliktuszónák voltak – és ezek a sebek sosem gyógyultak be igazán. A Kaukázusban, különösen Csecsenföldön, Dagesztánban és Ingusföldön a függetlenségi háborúk és a véres elnyomás emléke még élénken él a lakosságban. Bár kívülről a térség ma viszonylag stabilnak tűnik, a társadalom mélyén, főként a fiatalabb generáció körében, a frusztráció és a feszültség tovább nő. A hatalomra épülő lojalitás csak addig tart, amíg a központi rendszer képes hatalmat, pénzt vagy félelmet biztosítani – ezek gyengülésével az elégedetlenség akár robbanásszerűen is felszínre törhet. A Kaukázus térsége geopolitikai törésvonal: Örményország ugyan évtizedekig Moszkva hű szövetségesének számított, de az utóbbi években – különösen az orosz támogatás elmaradása a Hegyi-Karabah konfliktusban – megingott a bizalom, és Jereván egyre nyitottabban közeledik a Nyugat felé. Grúziában ezzel szemben az oroszbarát politikai vezetés ellenére a társadalom többsége kifejezetten nyugatpárti és elutasítja Moszkva befolyását, különösen az orosz megszállás alatt álló szakadár területek miatt.

A keresztény–muzulmán ellentét nemcsak az azeri–örmény összecsapások indokolják, de egyik tényezője a muzulmánok és az oroszok konfliktusának is, a kereszténység ugyanakkor – a másik oldalon – közel hozza egymáshoz az örményeket és az oroszokat. Természetesen ma már nem elsősorban két vallás, sokkal inkább a keresztény és az iszlám kultúrkör konfliktusáról van szó.

Az azeri vezetés pragmatikusan viszonyul Moszkvához: megőrzi viszonylagos függetlenségét, miközben nem akarja teljesen elidegeníteni Oroszországot, különösen a Hegyi-Karabah konfliktus után, ahol Oroszország békefenntartóként van jelen.

Tatárföld és Baskíria hivatalosan autonóm köztársaságok, erős nemzeti és iszlám identitással. Itt a moszkvai központosítás a hagyományos önkormányzati és nyelvi jogok szisztematikus megnyirbálásával ütközik helyi ellenállásba, még ha ez jelenleg többnyire passzív formában is jelentkezik.

A szibériai régiók – például Jakutföld vagy Burjátföld – szintén saját nyelvű, ősi kultúrájú népeket rejtenek. Ezek a területek gazdasági szempontból is kiemelt jelentőségűek, mivel rengeteg nyersanyag, például kőolaj, gáz, gyémánt és más ércek innen származnak. Ugyanakkor ezek a közösségek gyakran elhanyagoltak, és a kitermelt javakból vajmi keveset látnak viszont saját jólétükben. Ez a kizsákmányolás érzése, a gazdasági leszakadás és a kulturális háttérbe szorítás együtt erősítheti a regionális öntudatot és az autonómiára való igényt – különösen egy meggyengült központi hatalom esetén.

Ehhez társul a vallási sokszínűség problematikája is. Bár az orosz ortodox egyház a putyini rendszer ideológiai pillére, az országban a muzulmán lakosság lélekszámát tekintve jelenleg a világon a hatodik helyet foglalja el Indonézia, India, Pakisztán, Banglades és Törökország mögött. A több mint 50 millió szovjet muzulmán három fő régióban él: mintegy 60 százalékuk az Afganisztánnal és Iránnal határos Közép-Ázsiában, Türkmenisztánban; 25 százalék a Kaukázus vidékén, Törökország és Irán határai mentén (Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia); a harmadik legnagyobb muszlim lakosságú térség pedig az Ural, a Középső-Volga, illetve Nyugat-Szibéria körzete, mindenekelőtt a tatárok lakta Kazany környéke és Baskíria. Emellett buddhista (pl. kalmükök, burjátok, tuvaiak), zsidó, katolikus és protestáns kisebbségek is jelen vannak.

Ezek a közösségek gyakran érzik úgy, hogy másodrendű állampolgárokként kezelik őket, különösen, ha identitásuk nem illeszkedik a Kreml által favorizált „pravoszláv-orosz” világképbe. A vallási különbségek ugyan látszólag kevésbé robbanékonyak, de egy általános társadalmi válság – gazdasági összeomlás, politikai zűrzavar – idején ezek is könnyen etnikai-vallási konfliktusokká alakulhatnak.

Mindezek a tényezők – az etnikai és vallási sokszínűség, a központosító elnyomás, a méltánytalan gazdasági bánásmód – olyan belső repedéseket jelentenek, amelyeket a hatalom jelenleg erőszakkal és propagandával próbál összetartani. De ha ezek a repedések egyszer mélyebbre hasadnak, ha a gazdasági és politikai alapok meginognak, akkor ezek a „kukacok” – a belső bomlás mélyről jövő erői – alááshatják az egész rendszert.

Az idő nemcsak megmutatja majd, hanem fel is gyorsítja, mikor és hogyan robbannak fel ezek a mélyen rejtőző belső feszültségek – és a felszínre törő változások akár alapjaiban rengethetik meg a népet és az országot egyaránt.

-000-

Irodalomjegyzék

• Mearsheimer, J. J. (2014). Why the Ukraine crisis is the West’s fault: The liberal delusions that provoked Putin. Foreign Affairs, 93(5), 77–89.

• Asmus, R. D. (2002). Opening NATO’s door: How the alliance remade itself for a new era. Columbia University Press.

• NATO. (n.d.). NATO enlargement. https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49212.htm

• Legvold, R. (2016). The sources of Russian conduct: Putin’s strategic worldview. The Washington Quarterly, 39(4), 115–134. https://doi.org/10.1080/0163660X.2016.1230092

• Applebaum, A. (2017). Red famine: Stalin’s war on Ukraine. Doubleday.

• Sakwa, R. (2014). Putin redux: Power and contradiction in contemporary Russia. Routledge.

• Figes, O. (2007). The whisperers: Private life in Stalin’s Russia. Metropolitan Books.

• Nikitin, A. (2023, March 15). Victory Day and Russia’s use of history. Carnegie Moscow Center. https://carnegie.ru/commentary/87871

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Wilson, A. (2022). Ukraine crisis: What it means for the West (3rd ed.). Yale University Press.

• Galeotti, M. (2019). We need to talk about Putin. Ebury Press.

• Roberts, G. (2006). Stalin’s wars: From World War to Cold War, 1939–1953. Yale University Press.

• Overy, R. (2014). The bombing war: Europe 1939-1945. Allen Lane.

• Beevor, A. (1998). Stalingrad. Penguin Books.