Az ukrán-orosz béketárgyalások – Isztambul, 2022–2025

A háború folytatódik, de Oroszország úgy tesz, mintha nem is ő indította volna. A Kreml most újra elővette a diplomáciai színjáték kellékeit: 2025 májusában Lavrov bejelentette, hogy Moszkva ismét tárgyalásokat javasol Ukrajnának – csakhogy most Kijevnek kell kérnie a békét. A díszlet ismerős: ugyanazok az arcok, ugyanaz a város – Isztambul –, és ugyanaz a célzatlan szöveg. A különbség csupán annyi, hogy a Kreml retorikája még cinikusabb, a valóság pedig még tragikusabb lett.

A 2022-es tárgyalások: félbemaradt forgatókönyv

2022 márciusában, a háború első hetei után Isztambul adott otthont annak a béketárgyalási fordulónak, amely sokak szerint esélyt kínált a vérontás megállítására. A tervezet, amely ott körvonalazódott, Ukrajna semlegességére és a NATO-csatlakozásról való lemondásra épült. Cserébe Kijev biztonsági garanciákat kért a nagyhatalmaktól – olyan védelmi biztosítékokat, amelyek túlléptek volna a puszta politikai nyilatkozatokon, és jogilag kötelező, akár katonai válaszlépéseket is magukban foglaltak volna, ha Ukrajnát ismét támadás éri.

Ez a megközelítés nem volt légből kapott: a 2014-es krími annexió és a Donyec-medence destabilizálása már korábban is világossá tette, hogy Ukrajna szuverenitását puszta nemzetközi jóindulat nem védi meg. A 2022-es invázió ezt végérvényesen megerősítette.

A Budapesti Memorandum öröksége: bizalom helyett kiábrándulás

Az ukrán delegáció biztonsági garancia-igénye nem új keletű: mélyen gyökerezik a posztszovjet történelem egyik legnagyobb stratégiai engedményében – az 1994-es Budapesti Memorandumban. A Szovjetunió szétesése után Ukrajna a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálját örökölte. A memorandum értelmében lemondott erről a fegyverkezési előnyről, cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország kötelezettséget vállaltak Ukrajna függetlenségének, szuverenitásának és határainak tiszteletben tartására.

A dokumentum azonban nem tartalmazott konkrét védelmi mechanizmust, katonai kötelezettségvállalást sem. Ez a jogi és politikai gyengeség 2014-ben vált végzetessé: amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, a memorandum aláírói – különösen Moszkva – nyíltan semmibe vették saját vállalásaikat. A Nyugat reakciója – szankciók és diplomáciai tiltakozás – nem nyújtott valódi védelmet.

Ez a tapasztalat tette egyértelművé Kijev számára: a biztonság nem adható fel semleges ígéretekért. Ha a történelem bármit tanít, az az, hogy a nukleáris leszerelésért kapott szóbeli garanciák semmit sem érnek, ha a garanciavállalók megszeghetik őket minden következmény nélkül.

A nyugati dilemma: garancia vagy háború?

A 2022-es isztambuli tárgyalások során Ukrajna olyan védelmi rendszert akart kiépíteni, amely hasonlított volna a NATO 5. cikkelyéhez – kollektív védelem, kötelező válaszlépések, katonai segítség. A nyugati országok azonban óvakodtak ettől. Nem kívánták magukat olyan jogi helyzetbe hozni, amely automatikus háborús részvételt követelne tőlük egy esetleges jövőbeli orosz támadás esetén.

Így a tárgyalások elakadtak. Moszkva semlegességet akart, Kijev cserébe valós védelmet. A Nyugat azonban nem tudott – vagy nem mert – garanciát adni. A lehetőség elúszott, és a háború eszkalálódott.

2025: visszatérés a színpadra – újra díszletként szolgál Isztambul

Most, három évvel később, Oroszország újra tárgyalásokat javasol – nem azért, hogy békét kössön, hanem hogy politikai előnyt szerezzen. Kijevnek „kell” kérnie a békét, miközben orosz rakéták továbbra is városokat pusztítanak. Az új „béketerv” valójában a kapituláció feltételeit tartalmazza: Ukrajna ismerje el az elcsatolt területek orosz fennhatóságát, mondjon le a NATO-tagságról, és tárgyaljon a háború lezárásáról a megszállóval. A tárgyalások tárgya nem a béke, hanem az önfeladás.

Moszkva közben Lavrovot és Usakovot küldi Isztambulba – ugyanazokat a figurákat, akik 2022-ben is a tárgyalóasztalnál ültek, és ugyanazokat az üres szlogeneket ismétlik: „nem zárkózunk el a diplomáciától”, „Ukrajna érdeke a béke”. De közben követelik, hogy Ukrajna ne létezzen olyan államként, amilyennek magát látja.

A Kreml mostani ajánlata nem más, mint diplomáciai propaganda: Moszkva békéről beszél, miközben tovább lövet. Arra számít, hogy a világ belefárad, és a „tárgyalások” ürügyén elfogadja a status quo-t – vagyis az erőszakos területfoglalást.

Putyin valódi szándékai: a nagy Szovjetunió visszaállításának vágya és a geopolitikai játszma

Vlagyimir Putyin háborús stratégiájának központi eleme nem csupán Ukrajna területi megszerzése, hanem a nagy Szovjetunió újbóli megerősítésének, illetve Oroszország befolyási övezetének visszaállítása. Putyin úgy tekint az ukrajnai konfliktusra, mint egy lépésre ebben a történelmi tervben, amelynek célja, hogy megakadályozza a Nyugat – elsősorban a NATO – további terjeszkedését és újraépítse Oroszország nagyhatalmi státuszát.

Ebben a stratégiában az Egyesült Államok korábbi vezetője, Donald Trump is fontos szerepet játszott, mivel politikája, különösen az USA külpolitikai fókuszának részleges áthelyezése és a NATO iránti kritikái részben megkönnyítették Putyin törekvéseit. Trump nem egyszer fejezte ki szimpátiáját Putyinnal szemben, és külpolitikai lépései a Kreml számára bizonyos értelemben legitimációt és lehetőséget nyújtottak a nyugati egység megbontására.

Putyin számára tehát a béke nemcsak a háború lezárását jelentené, hanem politikai vereséget is, amely megtörné azt a narratívát, hogy Oroszország visszatér az egykori nagyhatalmi fényéhez. A konfliktus folytatásával fenntarthatja a nemzetközi feszültséget, belpolitikai stabilitását és a globális befolyását.

Ezért Putyin egyelőre nem hajlandó valódi békét kötni, mert az ellentétes lenne a nagyhatalmi ambícióival, és el kell halasztania a kapitulációval járó veszteségeket mindaddig, amíg lehetősége nyílik a pozícióinak javítására.

A Kreml „békéje” hazugság. Egy PR-fogás, amely mögött rakéták süvítenek és városok égnek. Moszkva azt reméli, a világ elfárad, és a diplomácia kulisszái mögött elfogadja az új valóságot – a tankkal írt határokat. Isztambul újra a díszlet, de a színpad elhasználtabb, a szereplők cinikusabbak. A darabot ugyanaz a rendező írta – csak a nézők most már nem tapsolnak.

A kérdés nem az, hogy lesznek-e tárgyalások. A kérdés az, tárgyalhat-e valaki saját megsemmisítésének feltételeiről – és ezt nevezzük-e békének.

-000-