Az 1950-es években iskolapadba ültetett nemzedék számára a történelem tanulása nem a múlt megértését, hanem annak tudatos torzítását jelentette. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy az igazság helyére a propaganda lépett.

Az osztálytermek falain vörös csillag díszelgett, Sztálin és Rákosi portréja tekintett le ránk, és a tananyag nem a múlt megértésére, hanem annak újraírására nevelt. A történelem nem tantárgy volt, hanem fegyver – az agyak meghódításának eszköze.

A második világháború tanítása különösen érzékletes példája volt ennek a tudati megszállásnak. A tankönyvek egyetlen diadalmas hadvezért ismertek: a Szovjetuniót. A gyerekeknek azt tanították, hogy a Vörös Hadsereg egymaga győzte le a fasiszta Németországot, miközben a „nyugati imperialisták” tétlenül figyeltek. Azt kellett megtanulnunk, hogy Magyarországot nem megszállták, hanem „felszabadították”, s hogy ez a felszabadítás nemcsak a múltat törölte el, hanem egy új, ragyogó jövő kezdetét is jelentette: a szocializmusét, a dolgozók paradicsomát.

Az oktatás minden szintje ennek a fikciónak a szolgálatában állt. A tanító néni, a történelemtanár, a KISZ-gyűlésen szónokló hetedikes elvtárs mind ugyanazt ismételte, mintha egy központi gépezet hangszórói lettek volna. A kérdés, a kétely nemcsak szokatlan volt – veszélyes is. Aki eltért a vonaltól, az hamar a „rossz tanuló”, „osztályellenség” vagy „reakciós szülő gyermeke” címkéket kapta. Egyetlen elejtett mondat, egy „rosszul értelmezett” kérdés elég volt ahhoz, hogy az ember szüleit behívják a pártirodára, vagy rosszabb esetben: jelentés szülessen róla.

Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy már az első padból kilépve is azt tanulta: ne kérdezz. Ne kételkedj. A valóság nem olyasmi, amit keresni kell – hanem amit el kell fogadni. A háború emléke apáinkban még elevenen élt, de mi már másként láttuk: úgy, ahogy a párt akarta, hogy lássuk. A németek mind fasiszták voltak, a magyar katonák bűnösök, a Vörös Hadsereg hős, a magyar nép hálás.

Pedig a valóság ennél sokkal összetettebb volt – és sokkal fájdalmasabb. A mi történelmünket kifordították sarkaiból, s mi, gyerekek, e torz tükrön keresztül tanultuk meg a világot látni. És talán évtizedek is kellettek ahhoz, hogy e tükröt összetörve újra merjünk nézni – valódi arcokat, valódi eseményeket, valódi kérdéseket keresve.

A „felszabadítás” mítosza és annak következménye

„Felszabadulás” – így tanultuk, így kellett mondanunk, így kellett éreznünk. A szó ünnepi volt, zászlók lengettek körülötte, március 15. és április 4. között minden tanóra ennek a csodás pillanatnak állított emléket. A plakátokon a Vörös Hadsereg katonái mosolyogtak, virágokat kaptak a gyerekektől, miközben a háttérben boldog munkások integettek az új jövő felé.

De az emlékezet másként mesél. A történelem mélyebb rétegeiben nem virágok, hanem halottak hevertek. Nem integető munkások, hanem elhurcolt civilek, megerőszakolt asszonyok, kifosztott falvak. A valóság, amelyet elrejtettek előlünk, nem ünnepi, hanem tragikus volt. Bibó István egyetlen mondatban többet mondott, mint a tankönyvek száz oldalán: „Nem bevonuló hadsereg volt, hanem harcoló hadsereg.” És a harc 1945 után sem ért véget – csak formát váltott.

A „felszabadítás” mítosza arra szolgált, hogy elfedje a megszállás tényét. A szovjet hadsereg nem távozott, hanem berendezkedett. A Párizsi Békeszerződés 1947-ben ugyan előírta a szövetséges csapatok kivonását, de a Szovjetunió egy kiskapun keresztül bent maradt – „stratégiai okokra” hivatkozva. A megszállás nemcsak katonai jelenlétet jelentett, hanem politikai gyámságot is. Magyarország önrendelkezése névleges maradt, a valós hatalom a szovjet tanácsadók, a Kreml küldöttei kezében összpontosult.

Ez a jelenlét nemcsak a kormányzati épületek falai között volt érezhető. Ott volt az iskolákban, ahol a tanárok kénytelenek voltak új szellemben tanítani. Ott volt az egyetemeken, ahol a tananyagot szovjet mintára szerkesztették újra. Ott volt az igazságszolgáltatásban, ahol egyes bírák nem a törvény, hanem a párt érdekei szerint ítélkeztek. A szovjet katonák árnyéka végigvonult a magyar társadalom minden szintjén – a falusi tanítótól a belvárosi kőművesig, a gyári munkástól a költőig.

A „felszabadítás” valójában kezdete volt egy újabb elnyomásnak. Egy újabb fegyelmező korszaknak, ahol már nem a Gestapo, hanem az ÁVH járt éjszaka. Ahol nem a nyilasok, hanem a pártőrök döntöttek sorsokról. Ahol a félelem nyelve nem német, hanem orosz szavakat suttogott a sötétben.

És mégis: évtizedeken át ezt a szót – felszabadulás – használták a hivatalos ünnepeken, az iskolai megemlékezéseken, a tévébemondók áhítatos hangján. Mert a mítosz fenntartása fontosabb volt, mint az igazság. A rendszer ugyanis nem igazságokra, hanem mítoszokra épült – és ez volt az egyik legnagyobb.

A sztálini rendszer kiépítése: a Rákosi-diktatúra

A háború romjai még füstölögtek, mikor a hatalom már új házat épített – nem kőből és téglából, hanem félelemből, gyanakvásból, és ideológiai betonból. A „népi demokrácia” jelszava alatt Magyarországra nem a szabadság tért vissza, hanem egy új, sokkal alattomosabb elnyomás. A Rákosi-rendszer lassan, de biztosan telepedett rá a társadalomra, mint egy sűrű, fekete pernye, amely minden rést eltömít, minden fénysugarat kiszűr.

A diktatúra kiépítése nem egy éjszaka alatt történt, hanem lépések sorozatával, ügyes taktikával, gátlástalan eszközökkel. A „szalámitaktika” – amelyet maga Rákosi nevezett el így – az ellenzéki pártok felszeletelését, majd lenyelését jelentette. Előbb a kisgazdákat, aztán a szociáldemokratákat, végül mindenkit bekebelezett, aki nem hajolt elég mélyre a párt előtt.

Az új rendszer minden szinten a lojalitást követelte – nem az alkotóképességet, nem a tudást, nem a tisztességet. A kulcsszó az engedelmesség lett. Az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a kultúrában, a tudományban – mindenhol pártfelügyelők, szovjet tanácsadók és „megbízható elvtársak” jelentek meg. Nem volt döntés, amely ne a pártközpontból indult volna el, nem volt karrier, amely ne egy jó időben tett jelentésen múlott volna.

Az iskolákban már kisgyermekkorban elkezdődött az új ember nevelése. Az úttörőnyakkendő nemcsak egy piros rongy volt a nyakban – hanem a rendszer bélyege. A reggeli zászlófelvonások, a párt himnuszai, a Lenin-idézetekkel teleragasztott osztálytermek egy új vallás jeleit hordozták: a marxizmus-leninizmusét, amely megváltás helyett fegyelmet, szeretet helyett kötelességet hirdetett.

A társadalom „megtisztítása” – így nevezték azokat a folyamatokat, amelyek során emberek tízezreit b-listázták, internálták, bebörtönözték vagy kitelepítették. A „múlt emberei” – polgári származásúak, földbirtokosok, egyházi személyek, független értelmiségiek – hirtelen gyanússá váltak. Nem számított, mit tettél, csak az, hogy ki voltál. Egy név, egy származás, egy régi kapcsolat – elég volt ahhoz, hogy az életed egy pillanat alatt kettétörjön.

A koncepciós perek az új rend színházai lettek. A vádlottak nemcsak bűntelenek voltak, de gyakran a rendszer hithű szolgái. Mégis, beismerték a „bűneiket”, megtagadták önmagukat – nemcsak a kínzások, hanem a totális félelem miatt. Mert a rendszer nemcsak a testet, hanem a lelket is meg akarta törni. Az ÁVH, a rettegett Államvédelmi Hatóság nem ismerte az emberi jogokat – csak az ellenséget ismerte, aki bárki lehetett, bármikor, bármilyen okból.

És a társadalom egy része ehhez asszisztált – félelemből, érdekből, hiszékenységből. A spiclik hálózata behálózta az országot, a szomszéd figyelte a szomszédot, a tanár a diákot, a fiú az apját. Az emberek megtanulták, hogy nem szabad kérdezni, nem szabad emlékezni, nem szabad említeni azt, ami tegnap még létezett.

Ez volt a Rákosi-korszak – egy szűkös, nyomasztó világ, ahol a múltat meg kellett tagadni, a jelent túlélni, a jövőtől pedig félni kellett. És mindezt a „nép nevében”, a „haladás” és a „szocializmus építése” jegyében.

Kitelepítések: kollektív bűnösség és önkény

1946. január 19-én indult el Magyarországról az első vonatszerelvény, amely német családokat szállított Németországba – ezzel kezdődött el a magyarországi svábok kollektív bűnössége elvének alapján végrehajtott kitelepítése. A döntést, amely a háború után több ezer német ajkú magyar család sorsát pecsételte meg, a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján hozott határozata szolgáltatta jogi alapként.

1946 és 1948 között több hullámban zajlott a magyarországi németek kitelepítése, de már a háború utolsó hónapjaiban, a szovjet csapatok jelenléte alatt, származásuk miatt számos német nemzetiségű magyar kényszermunkára került. A szovjetek, akik a háború végén Magyarországon és Közép-Európában már a saját érdekeiket igyekeztek érvényesíteni, előbb hozták meg a szankcionáló intézkedéseket, amelyek súlyosan érintették a német kisebbséget.

A kitelepítések nem csupán a szomszédos országokkal kötött nemzetközi szerződéseken alapultak, hanem a háború utáni politikai helyzetben is fontos szerepet játszottak. Azokat az elveket, amelyek a kollektív bűnösséget követték, számos helyen alkalmazták, és nemcsak a németek, hanem a csehszlovákiai magyarok sorsát is hasonló mechanizmusok határozták meg. A belföldi kitelepítések viszont egyértelműen a Rákosi-diktatúra stabilizálására irányuló törekvések eredményeként valósultak meg.

Közismert, hogy a Rákosi-rendszer működtetésében Moszkva közvetlen irányítása alatt álló szovjet tanácsadók is kulcsszerepet játszottak. A szovjetek nemcsak a magyar politikai döntéshozatalba, hanem az erőszakszervezetek és a központi állami apparátus működésébe is erőteljesen beleszóltak. A rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint ezek a tanácsadók számos esetben közvetlenül beavatkoztak a magyar ügyekbe, amelyek a politikai környezet még szorosabb szovjet kontroll alá vonását eredményezték.

A magyar Alföld síkságai – amelyek évszázadokon át a szabadság szimbólumai voltak – az 1950-es évek elején a szorongás és a kitaszítottság földjeivé váltak. A Hortobágy, a Kunság vagy a Borsodi mezőség már nemcsak juhászok és tanyasi emberek világát jelentették, hanem internálótáborokat, ideiglenes barakkokat, szögesdróttal körülvett embertáborokat is. A hatalom ugyanis úgy döntött: bizonyos embereknek nincs többé helyük a városokban, a társadalomban, a hazában.

A kitelepítések nem egyszerű lakosságcserék voltak, nem adminisztratív intézkedések. Ezek ítélet nélküli büntetések voltak – gyakran idős emberek, kisgyerekes családok, ártatlan rokonok ellen –, amelyek egyetlen bűne az volt, hogy rossz időben, rossz helyen, rossz származással születtek. A kollektív bűnösség elvét követve az új rendszer úgy ítélkezett, hogy aki földbirtokos volt, az ellenség; aki banktisztviselő volt, az kizsákmányoló; aki ügyvéd, pap, iparos vagy egyszerűen „úri”, az a múlt maradványa – tehát eltüntetendő.

Az első kitelepítési hullámok 1946–47-ben még a magyarországi németekre sújtottak le, akik közül sokan soha nem térhettek vissza otthonaikba. De a legsúlyosabb, legtömegesebb belső deportálások 1951 nyarán következtek. Budapestről és más városokból több ezer családot tettek vagonokba – éjjel, titokban, hivatalos indoklás nélkül. A végrehajtók katonák és ÁVH-sok voltak, akik hajnalban kopogtattak, majd parancsot teljesítettek: húsz perc pakolás, egy láda, egy ágy, egy gyermekjáték – és indulás ismeretlen cél felé.

A célállomás sok esetben egy Hortobágy menti tanya volt – omladozó falak, víz nélküli kutak, gazos udvar, körben síkság, szél és a teljes kiszolgáltatottság. Az emberek barakkokban laktak, sokszor állatok helyére költöztették őket. Orvosi ellátás nem volt, tanítás csak önkéntes alapon. A munka: mezőgazdasági cselédség, állandó fizikai robot. És mindeközben a társadalom többi része hallgatott – vagy legfeljebb azt suttogta: „jobb, hogy velük történt, nem velünk”.

A kitelepítettek között voltak tábornokok özvegyei, egykori miniszterek, orvosok, tanárok, polgári családok, nyugdíjasok. A rendszer számára ők „osztályidegenek” voltak – vagyis nem illettek bele az új szocialista világ rendjébe. De valójában az volt az igazi „bűnük”, hogy más értékrendet képviseltek: hagyományt, kultúrát, öntudatot, erkölcsöt – olyan dolgokat, amelyeket az új hatalom pusztulásra ítélt.

A kitelepítések során családok ezrei veszítették el otthonukat, vagyonukat, társadalmi kapcsolataikat – de legfőképpen méltóságukat. A vagonnal érkezők nemcsak földrajzilag, de emberileg is száműzöttek lettek. Az állam gondoskodott arról, hogy a gyerekeik ne tanulhassanak tovább, hogy ne juthassanak álláshoz, hogy a nevük örökre „listán maradjon”. Az igazságtalanság örök bélyegként tapadt rájuk – még akkor is, ha később visszatérhettek volna, de már nem volt hova.

És mégis: ezek az emberek, akik egy igazságtalan rendszer játékszerei lettek, sokszor emberibb, összetartóbb közösséget alkottak a pusztaság közepén, mint a városokban maradók. Történeteik – ha megmaradtak – ma is tanúsítják, hogy a méltóságot nem lehet örökre elrabolni, hogy az emlékezet előbb-utóbb visszaköveteli az igazságot.

Történelmi párhuzam: Nyugat helyett Kelet

A történelemben néha egyetlen kép vagy mozdulat többet mond minden szónál. 1944 tavaszán, amikor a magyar zsidó családokat marhavagonokba zsúfolva vitték el – Nyugat felé, Auschwitzba , Mauthausen, Dachau irányába–, a közöny és a bűnrészesség kora következett. A vagon, mint a megsemmisítés szimbóluma, bevésődött ugyan a túlélők és az utókor tudatába, de akkor, ott, a többségi társadalom hallgatott – vagy örült. Sokan örültek az elhurcoltak vagyonának, üzleteinek, lakásainak. A zsidók tragédiája nemcsak a nácik bűne volt, hanem azoké is, akik asszisztáltak ehhez a folyamatossá vált bűntetthez: törvényalkotók, közigazgatás, rendőrség – és a hallgató szomszédok. A zsúfoltság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság képei máig megkísértik a kollektív emlékezetet – de ezek a képek akkoriban ritkán váltottak ki együttérzést.

És alig telt el néhány év, 1951-ben újra megjelentek a vagonok, újra családokat szólítottak fel az éjszaka leple alatt csomagolásra, újra zokogás, újra búcsú nélkül maradt otthonok. Csakhogy ezúttal nem a nyugati határon túlra, hanem Kelet felé vittek embereket – „reakciósokat”, „osztályidegeneket”, a régi világ tanúit. A rendszer ugyanazokat az eszközöket használta, amelyeket korábban nácik, majd más diktatúrák is: a kollektív bélyegzést, az arctalanná tételt, a közönyre épített terror gépezetét.

A párhuzam félelmetes. Mert bár más volt a rendszer, más az ideológia, a mechanizmus rémisztően hasonló maradt: ítélet nélküli büntetés, emberek elszállítása, szétválasztott családok, elvett vagyon, elhallgattatott múlt. A vagon ezúttal nem gázkamrákhoz vitt, de mégis: sokak számára a társadalmi halál helyszíne lett. Az új hatalom nemcsak a testeket, de a tudatot is meg akarta formálni, eltörölni minden emléket, minden viszonyítási pontot, amely arra emlékeztetett volna, hogy létezett valaha egy másfajta Magyarország – polgári, keresztény, nyitott és gondolkodó.

A deportálásokban, kitelepítésekben, internálásokban nemcsak egyéni tragédiák rejlenek. Ezek az események – amelyek gyakran még ma is családok titkaiként élnek tovább – azt mutatják, hogyan lehet egy egész társadalmat lassan, alattomos módon térdre kényszeríteni. Mert nem a legnagyobb gonosztettek a legveszélyesebbek, hanem a mindennapok csöndes elnyomásai: amikor valakit „nem vesznek fel az egyetemre”, „elutasítanak egy álláspályázatot”, „kihúznak egy listáról” – mindezt pusztán a származása, múltja, vagy egy régi fénykép miatt.

A Rákosi-korszak a társadalmi szerkezet szándékos szétverésére törekedett: hogy ne maradjon középosztály, amely öntudattal bír; ne maradjon értelmiség, amely kérdezni mer; ne maradjon polgár, aki emlékszik. Ehelyett létrejött a „nép nevében beszélő” pártállam, amely csak azt az emlékezetet tartotta meg, amelyet maga hamisított. A történelemórákon azt tanultuk: 1945 a felszabadulás éve. De az igazság az, hogy sokak számára 1945 egy másik megszállás kezdete volt. És 1951 már annak jele, hogy a megszállás ideológiája is gyökeret vert: hogy immár nem csak a testet, de a gondolkodást is le kellett igázni.

A nyugat felé tartó vagonok 1944-ben fizikai megsemmisülést hoztak. A kelet felé indulók 1951-ben a társadalmi kiiktatás, a láthatatlanná tétel eszközei lettek. Az egyik a test ellen, a másik a tudat ellen irányult. De mindkettő mögött ugyanaz állt: az emberi méltóság totális semmibevétele.

Szovjet hazugságok

A szovjet hazugságok és a háborús valóságok torzítása a második világháború idején valóban kulcsfontosságú szerepet játszottak a történelmi narratívák formálásában. A Szovjetunió a harcok első szakaszában valóban komoly technológiai és gazdasági hátrányban volt a náci Németországgal szemben, amit a szovjet propaganda gyakran próbált eltüntetni, és az eseményeket más megvilágításba helyezni. A szovjetek az iparosodás és a háború áldozatai ellenére – és bár számos ásványi nyersanyaggal rendelkeztek – hadigépezetük és hadiiparuk elmaradt a német hadigazdaságtól, és az ősi technológiák (például a T-26-os harckocsik) jelentették a szovjet haderő alapját.

A német támadás 1941 júniusában valóban súlyos szovjet katasztrófákat okozott, amelyek óriási emberi és területi veszteségekkel jártak. A szovjet hadsereg hiányosságai és a hadsereg összeomlása szintén elrejtett tények maradtak a szovjet narratívában. A nagy bekerítések, mint Vjazma és Brjanszk, amelyeken több millió szovjet katona és civil esett fogságba, nemcsak háborús vereségeket, hanem hatalmas emberáldozatokat is jelentettek. A szovjet propaganda mindent megtett annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a veszteségek nyilvánosságra hozatalát, és felfújja a későbbi szovjet győzelmeket, különösen a sztálingrádi csatát.

A gazdasági összeomlás és az élelmiszer- és hadianyaghiány is elég jól dokumentált, de ezek a valóságos problémák elmaradtak a hivatalos beszámolókból. A szovjet hatóságok, különösen Sztálin és a katonai vezetés, próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy a szovjet nép és a hadsereg mindent túlél, miközben a háborús helyzet gyakran elérte a kritikusan alacsony szintet. Az angolok és a szövetségesek segélyszállítmányait is próbálták titokban tartani, és bár a szovjetek minden erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy elkerüljék a belső összeomlást, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szörnyű körülményeket, amelyek a mindennapi életet jellemezték.

Eközben 1941 augusztusában, amikor a frontvonal már egyre szorosabbra zárult, a szovjetek több hadsereget vonultattak ki a frontvonalról, hogy segíthessenek az angoloknak Iránban, ahol a szövetségesek létrehozták a Kereskedelmi- és Hadianyag-folyósót, hogy biztosítani tudják a szovjetek ellátását a fronton. Bár Irán hivatalosan semleges területnek számított, a szovjetek, mint a háború egyik legfontosabb szereplője, érdekeltek voltak abban, hogy a szövetségesek háborús szükségleteit kielégítsék, függetlenül attól, hogy Irán területi szuverenitását ekkor durván megsértették.

Mindezek a titkolt szállítmányok és a háború valódi története – az igazi háborús gazdasági támogatások és a szovjet háttérhatalmi kapcsolatok – a mai napig homályban maradtak. Az egyoldalú történetmesélés és a szovjet propaganda különösen figyelmen kívül hagyta azokat az eseményeket, amelyek meghatározták a szovjet hadigazdaság túlélését és sikerét a háború folyamán

Szinte biztos, hogy a szovjet rendszer fenntartását nem annyira a saját belső erőforrásaik, hanem inkább a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok által biztosított kölcsönbérleti segítségnek köszönhette. A kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease Act) 1941-es életbe lépése alapvető szerepet játszott a szovjet háborús erőfeszítések sikerében. A szerződés értelmében az Egyesült Államok hatalmas mennyiségű hadi anyagot, gépjárművet, élelmiszert és egyéb létfontosságú ellátmányokat biztosított a Szovjetuniónak. Az amerikai segélyek nélkül nemcsak a szovjet hadsereg túlélése, hanem a háborús erőfeszítések folytatása is kérdésessé vált volna.

Bár a szovjet propaganda ezt elhallgatta, a szovjet gazdaság – annak ellenére, hogy az iparosításra és emberáldozatokra épült – nem rendelkezett olyan mértékű önellátó kapacitással, amely a német hadigépezet legyőzéséhez szükséges lett volna. Az amerikai kölcsönbérleti támogatás révén a szovjetek nemcsak hadianyagokhoz jutottak, hanem létfontosságú ipari gépeket és alkatrészeket is kaptak, amelyekkel sikerült felfuttatniuk hadigépezetüket, és végül szembeszállniuk a német támadásokkal.

A kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok különböző típusú hadi eszközöket, beleértve a tankokat, repülőgépeket, teherautókat, páncélozott szállító járműveket, (például a Studebaker teherautókat) fegyvereket, konzerveket és ruházatot szállított a Szovjetuniónak. A Vörös Hadsereg felszerelése jelentős mennyiségű amerikai hadianyagokat, beleértve páncélosokat, páncélos

Az egyik legismertebb amerikai páncélos amelyet a Szovjetunió használt, a Sherman páncélos volt. Ezek az M4 Sherman páncélosok az 3. Ukrán Front hadseregben is szolgáltak. Az amerikai fegyverek és járművek, amelyek nagy része nem volt kifejezetten a szovjet igényekhez szabva, mégis lehetővé tették, hogy a Szovjetunió hatékonyabban védekezzen a német támadások ellen, miközben a háborúra vonatkozóan a szovjet hadigépezetet erősítette. Sztálin nyilatkozata a Teheráni Konferencián (1943. november 28. és december 1. között) hangzott el, amikor a „nagy három” Sztálin, Roosevelt és Churchill banketttel tisztelte meg Churchill 69. születésnapját. Hiányzik a konferencia jegyzőkönyvének orosz részéből, amely Moszkva igazságszeretetére tekintettel a hitelessége mellett szól: "Az említett gépek használata nélkül a Lend-Lease révén elveszítenénk ezt a háborút."

Az amerikai segítség kulcsfontosságú volt a szovjet erőfeszítések sikerében, és nélküle nem biztos, hogy a szovjetek képesek lettek volna megverni a náci Németországot. Azonban a szovjet rendszer a saját propagandájában nem hangoztatta eléggé, hogy a háború tényleges győzelme nemcsak a szovjet haderő és a nép küzdelmétől, hanem az amerikai segítségtől is függött. A kölcsönbérleti szerződés tehát nemcsak a háború kimenetelét, hanem a szovjet rezsim túlélését is biztosította, hiszen az ipari és hadi erőforrások biztosítása nélkül a szovjet gazdaság és hadsereg nem lett volna képes hatékonyan szembeszállni a náci német hadigépezet ellen.

A szovjetek ezt a segítséget persze nem hangoztatták túlzottan, mivel a saját győzelmüket és szocialista ideológiájukat próbálták előtérbe helyezni a történetben.

Blau hadművelet

A németek, amikor 1942 nyarán elindították a Blau hadműveletet (a Kaukázus és a kaukázusi olajmezők elfoglalására), valóban számítottak arra, hogy az olaj szükséges lesz a háború folytatásához, ugyanakkor az olajlelőhelyek távolsága, a szállítási nehézségek és a szovjet ellenállás is komoly problémákat jelentettek. Azonban a legfontosabb cél nem csupán az olaj, hanem a szovjet utánpótlási vonalak elvágása, amelyek a háborús erőforrásokat juttatták a frontvonalra, többek között a perzsa korridoron keresztül. Ezt a szállítást a németek nem tudták megszakítani, és az utánpótlás biztosítása alapvetően hozzájárult a szovjet háborús erőfeszítések fenntartásához.

A szovjetek számára, hogy sikerült megállítaniuk a németek előrenyomulását, valóban kulcsszerepe volt a zord orosz télnek, de nem lehet elhanyagolni a szovjet ellenállás és a területvédelmi stratégiák szerepét sem. A németek számára ugyanis a hosszú vonalakon való ellátás, az orosz tél és a szovjet partizánharcok rendkívüli terheket róttak. Az, hogy a németek nem folytatták a Moszkva felé vezető támadást és inkább a dél felé való előrenyomulást választották, annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió ellátási útvonalait el akarják vágni, nemcsak a gazdaság és erőforrások szempontjából volt kiemelten fontos, hanem azért is, hogy lehetetlenné tegyék a további szovjet ellenállást.

A sztálingrádi csata kérdése még ennél is bonyolultabb. A németek hatalmas erőket pazaroltak el, miközben a szovjet hadvezetés kitartott és megerősítette a város védelmét. A németek Paulus vezette 6. hadseregének végzetes bevetése és az erődrendszer körüli körülmények valóban nem csupán presztízskérdésként értelmezhetők, hanem taktikai és stratégiai döntésként, amely a német hadsereg és az egész háborús erőfeszítés számára végzetes következményekkel járt.

A szovjetek számára Sztálingrád nem csupán katonai, hanem morálisan is kiemelkedő pillanat volt, és sokak számára valóban a háború fordulópontját jelentette. Az, hogy a németek végül visszavonulni kényszerültek, és a veszteségek következtében a háború következő szakasza már a szovjet előretörésről szólt, kulcsszerepet játszott a háború alakulásában.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a háborús propaganda mindkét oldalról folyamatosan igyekezett eltúlozni a győzelmeket és a vereségeket. A szovjet propaganda gyakran kiemelte a szovjet "hőstetteket", míg a náci propaganda a katonai döntéseket próbálta igazolni és elrejteni a vereségek okait. Az, hogy a háború igazi fordulópontját hol helyezik el, az történelmileg és politikailag is változó kérdés.

A Rzsev-i csata

A Rzsev-i csata, vagy ahogyan egyes források említik, a "Rzsev-szicsevkai vérfürdő," valóban egy kevésbé ismert, de rendkívül súlyos és kegyetlen epizódja a szovjet-német háborúnak. A csata 1942 és 1943 telén zajlott, és miközben Sztálingrádnál valóban hatalmas harcok folytak, a Rzsev környéki ütközetek nem kapták meg azt a figyelmet, amit a háború más, talán híresebb pillanatai, például Sztálingrád megfordulása vagy Kurszk csatája.

A Rzsev-i csata különösen jelentős, mivel Zsukov marsall irányítása alatt a szovjetek több mint kétmillió katonát vetettek be a német védelmi állások ellen. Az ütközetek terepe, a nehéz, emelkedő, sáros vidéki viszonyok, és a németek előnyös védelmi helyzete miatt az összecsapások hihetetlenül véresek és kimerítőek voltak. A szovjetek, miután az eredetileg tervezett gyors győzelem elmaradt, folyamatosan pazarolták az emberi erőforrást, hogy áttörjék a német védelmet, ám a hadművelet katasztrofális következményekkel járt.

A csata katonai szempontból elmondható, hogy a szovjetek nem tudtak tartós áttörést elérni, és a németek szorgalmasan védekeztek, miközben az őrségük a nehezen megközelíthető terepen még inkább előnyhöz jutott. Az emberveszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak, de a szovjet oldalon különösen a folyamatosan pótolt katonák hatalmas áldozataival kellett szembenézni. A becslések szerint több mint kétmillió szovjet katona vesztette életét ezen a frontszakaszon, és ennek következtében a csata mind az emberi, mind a katonai erőforrások szempontjából hatalmas terhet jelentett a szovjet hadseregnek.

Miért hallgatták el ezt az ütközetet? A szovjet propagandát és a háborús történelem írását erősen befolyásolta az, hogy a Rzsev körüli vereség nem illeszkedett a szovjet "győzelmi narratívába," amely a háború menetét Sztálingrád és a további szovjet előretörések irányába akarta terelni. Ráadásul a szovjet hadvezetés a csata kudarcát és a súlyos emberveszteségeket nem akarta nyilvánosságra hozni, mivel ezzel elhomályosították volna a háborús győzelmek fényét, és a hadsereg morálja is jelentős csorbát szenvedett volna.

Ez a háborús epizód a történelemben gyakran nem kapta meg a megfelelő figyelmet, míg más jelentősebb ütközetek, mint Sztálingrád vagy Kurszk, a háború fordulópontjaként kerültek be a köztudatba. Ennek következtében Rzsev hosszú ideig nem szerepelt a hivatalos történelemkönyvekben, és sokáig a háború legvéresebb, ám elfeledett csatájaként maradt meg.

Kurszki csata

A német hadsereg igazi megroppanása és hosszú, lassú vereségsorozatának kezdete 1943 őszére tehető, miután a Kurszki csata (1943. július-augusztus) véget ért. Kurszk volt az utolsó nagy német offenzíva a keleti fronton, és bár a Wehrmacht hosszú hónapokig készült erre a támadásra, a szovjetek meglepően jól felkészültek és sikeresen megakadályozták a németek áttörését.

A Kurszki csata döntő fontosságú volt, mivel itt vált világossá, hogy a németek képtelenek újabb jelentős területeket megszerezni a Szovjetunióban, és a háború az ő hátrányukra fordult. A szovjetek nemcsak sikeresen megvédték Kurszkot, hanem hatalmas ellentámadásba is átmentek, melynek következtében a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést a keleti fronton. Kurszk után a németek már csak visszavonuló hadjáratot folytattak, és a szovjetek folyamatosan nyomultak előre.

A német hadsereg vesztett területei és az erőforrásaik kimerülése következtében a következő nagy ütközetek már nem hozták meg a németek számára a kívánt eredményeket. Az 1943 őszi és 1944-es év során a német hadsereg főként védelmi pozíciókban próbált kitartani, miközben a szovjet előrenyomulás egyre intenzívebbé vált. A következő nagyobb ütközetek, mint például a Dnyeper átkelése, a belorusz és ukrán területek felszabadítása, már nem voltak olyan nagy erejű támadások, mint például Kurszk, hanem inkább a német hadsereg folyamatos visszaszorítása zajlott.

A háború ezen szakaszában már nem a hagyományos értelemben vett "nagy ütközetek" domináltak, hanem egy folyamatosan növekvő szovjet támadás, amely a német védelmi vonalak fokozatos megsemmisítésére összpontosított. Ekkor már nemcsak a frontvonal változott, hanem a németek vesztették el a hadianyagot, muníciót, és főként a harcképes hadseregüket. Az 1944-es évre a szovjetek már elérhetik a Kárpátokat, és a németek számára egyre inkább világossá vált, hogy a háború sorsa végleg eldőlt.

A németek összeomlásának időszaka tehát valóban 1943 őszén kezdődött, és 1944-1945-re fokozódott, amikor a német hadsereg, bár még megpróbált védekezni, valójában már nem volt képes komolyabb ellenállást kifejteni a szovjet előrenyomulás vagy az általuk létrehozott védelmi rendszerek fenntartása terén.

A nyugati front megnyitásával a német hadsereg helyzete még kedvezőtlenebbé vált, mivel egyszerre kellett védekezniük a keleti és nyugati frontokon, miközben a hadiipari és emberi erőforrásaik már kimerültek. Az erőforrások megosztása és a folyamatos nyomás, amit mindkét fronton elszenvedtek, jelentősen hozzájárult a német hadi gépezet összeomlásához.

Hidegháború

A háború utáni szovjet-amerikai viszony történetéhez jelentős része a háború végén történteknek. 1945 tavaszán, amikor már világossá vált, hogy a háború a náci Németország vereségével zárul, a Szovjetunió, amely súlyos áldozatokat szenvedett el a háború alatt, várt valamit az amerikaiaktól a jövőre nézve. A háború végére a Szovjetunió az egyik legnagyobb és legdrámaibb veszteséget szenvedte el, és a szovjet vezetés, különösen Sztálin, jogosnak érezte, hogy a szövetségesek, így az Egyesült Államok, továbbra is támogassák őket a háború utáni újjáépítésben

Az amerikaiak, bár az Lend-Lease (kölcsönbérleti) program keretében hatalmas mennyiségű hadi segélyt biztosítottak a Szovjetuniónak a háború alatt, 1945 nyarán, miután a náci Németország legyőzése biztosnak tűnt, elkezdték leállítani ezeket a szállítmányokat. Az amerikaiak ekkor már a háború utáni politikai helyzetre koncentráltak, és a szovjetekkel való együttműködés helyett egyre inkább a hidegháborús viszonyok kialakítására összpontosítottak. A leállítás elsősorban gazdasági és politikai okokból történt: az Egyesült Államok gazdasági érdekei és a szovjet kommunista ideológia elleni aggályok kezdtek előtérbe kerülni.

A szovjetek, akik hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal hozták el a győzelmet a nácik felett, jogosan érezték úgy, hogy a háború utáni segélyeknek és szállítmányoknak folytatódniuk kellene. Sztálin és a szovjet vezetés különösen felháborodott volt, hogy míg a Szovjetunió a háború legnagyobb terhét viselte el, addig az Egyesült Államok nem látta szükségesnek, hogy a segítséget fenntartja, és egyre inkább a politikai különbségek, valamint a szovjet rendszer fenntartásához szükséges erőforrások megszerzésére összpontosított.

Ez a szállítmányok leállítása és a szovjet-amerikai kapcsolatok hideg kezelése fontos szerepet játszott abban, hogy a háború utáni szovjet-amerikai viszony gyorsan megromlott. A szovjetek ezt egyértelműen árulásként élték meg, és az amerikaiak politikai megközelítése, amely egyre inkább a szovjet blokk elnyomására és a kommunizmus terjedésének megállítására összpontosított, végül elindította a hidegháború kirobbanását. A két szuperhatalom közötti bizalom végleg elveszett, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti rivalizálás és ideológiai ellentét alapjaiban formálta az utólagos nemzetközi politikai életet.

A nürnbergi per során sok feszültség és drámai pillanat alakult ki, és az említett esemény is figyelemre méltó volt. Göring, aki rendkívül éleseszű és szellemes személyiség volt, gyakran próbált manipulálni a tárgyalások során, hogy kihasználja a szovjetek esetleges gyengeségeit. A nürnbergi per egyik híres pillanata volt, amikor Hermann Göring, aki a náci rezsim egyik legfontosabb vezetője volt, valóban szót kért, hogy a szovjet főügyész, Rugyenko által előadott vádakra válaszoljon. A szovjet főügyész éppen a háború alatti német fosztogatásokat és a szovjet gazdaság károsítását sorolta, amikor Göring kérdezte: „És ugyan mit vittünk mi el onnan?”

Ez egy figyelemre méltó pillanat volt, amely jól példázta Göring szellemességét és azt a fajta próbálkozást, hogy a nürnbergi per politikai szempontjait is manipulálja. A kérdése zavart okozott.

Egyszerüen nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy semmi sem kerülhetett a néemtek kezére.

Szovjetunió tényleges vesztesége

A Jelcini éra alatt, amikor Oroszország már nem a Szovjetunió részeként létezett, a háborús veszteségek kérdése valóban sok vitát generált. Az állami bizottság, amelyet Dmitrij Volkogonov vezetett, egy nagy és részletes kutatást indított el a szovjet és orosz háborús veszteségek pontos felmérése érdekében. Volkogonov, aki nemcsak háborús veterán, hanem elismert történész is volt, arra törekedett, hogy a legpontosabb és legátfogóbb adatokat szolgáltassa a szovjet hadsereg és a civil lakosság áldozatairól a második világháborúban.

A bizottság 27 millió főre becsülte a háborús veszteségeket, ami később 29 millióra nőtt, ebből 20 millió katona volt. Ez az adat rendkívül magas, és a szovjet korban is gyakran elhallgatták vagy alábecsülték a veszteségeket, mivel a háborús veszteségek mértéke az államhatalom legitimációját kérdőjelezte meg. Az új, post-szovjet Oroszország számára, amely éppen megpróbálta elhatárolódni a szovjet múlttól, a háborús veszteségek ilyen magas mértékű elismerése már túlzottan terheltnek tűnt, és a vezetés kezdetben nem kívánt túlzottan hangsúlyozni a szovjet állam előző rendszerének teljesítményét és következményeit.

Volkogonov később úgy nyilatkozott, hogy ha a bizottság tovább dolgozhatott volna, a végső eredmények nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, és ebből körülbelül 22-23 millió katona lett volna. Ez az elképzelés komoly következményekkel járt volna, mivel jelentős mértékben megváltoztatta volna a szovjet háborús veszteségek eddigi hivatalos narratíváját.

A történeti kutatás és az adatgyűjtés tehát a háborús veszteségekkel kapcsolatban ellentmondásos és vitatott volt, és a kérdés továbbra is érzékeny téma maradt Oroszországban, különösen azért, mert a háborús áldozatok mértéke szoros kapcsolatban áll a nemzeti identitással és a háborús hőstettek kollektív emlékezetével. Az orosz vezetés végül lezárta ezt a kutatást, mivel a történelmi igazság feltárása túl zűrzavart okozott volna a társadalomban és a politikában, ahol sokan a háborús veszteségeket nemcsak történelmi, hanem politikai kérdésként is kezelték.

Amiről még beszélni kell

Míg a szovjet propaganda mindenütt azt hirdette, hogy a Szovjetunió egyedül győzte le a nácizmust, és hozta el a felszabadulást Kelet-Európába, valójában a szovjet hadsereg számos háborús bűnt követett el, amelyek az utókor számára sokáig el voltak hallgatva.

A szovjet hazugságok és a történelmi tények elferdítései a finn háborúval, a Baltikum elfoglalásával és a Katyni mészárlással kapcsolatban szoros összefüggésben álltak a Szovjetunió politikai céljaival és propagandájával. Az alábbiakban három fontos eseményt vizsgálunk meg, amelyeket a szovjet hatalom eltusolt, manipulált vagy elferdített, hogy megőrizzék a szovjet rendszer hírnevét.

A téli háború (Finn háború) – 1939-1940

A Szovjetunió és Finnország között 1939 végén és 1940 elején zajló háború a szovjet propaganda egyik fontos témája volt. A Téli Háború kirobbanása után a szovjet vezetés igyekezett úgy beállítani a konfliktust, hogy az önvédelem szükségszerűsége miatt történt. A szovjetek a Finnország elleni támadást a "védelmi szükségletek" és a "szovjet biztonság" védelmével indokolták, miközben az igazság az volt, hogy Sztálin egy területi terjeszkedést kívánt végrehajtani, és a Baltikumtól való védelmi övezet kialakítására törekedett.

A háborút követően a szovjet állam propagandája próbálta minimalizálni a háborús veszteségeket és a finn hadsereg ellenállását, miközben a finn nép heroikus küzdelmét elhallgatták. A Téli Háború végeztével a szovjetek megpróbálták elhitetni a világgal, hogy a területük védelme érdekében, és nem imperialista célok miatt vonultak be Finnországba. A hatalmas emberveszteségeket (szovjet oldalon 200,000 körüli) és a finnek kitartását gyakran figyelmen kívül hagyták.

A Baltikum – 1940

A Balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) 1940-ben szovjet megszállás alá kerültek. A Szovjetunió ezt követően az egyes államokat bekebelezte, miközben elítélte a függetlenségük fenntartását és eltorzította a történelmi valóságot. A szovjet propaganda ezt az inváziót „felszabadításnak” és a „szocializmus terjesztésének” nevezte. A valóság azonban az volt, hogy a Baltikumot nemcsak megszállták, hanem elnyomták politikai és gazdasági szempontból is. A szovjet vezetés folytatta a nemzetiségi, vallási és politikai elnyomást, a balti államokban is. Kényszermunkatáborok felállitása történt, deportálások és politikai tisztogatások zajlottak, szisztematikusan követtek el erőszakos, kitelepítéseket, az oroszosítást, és a helyi kultúrák teljes elnyomását. Miközben a szovjet hadsereg számos atrocitást követett el a civil lakosság ellen. Az elnyomás mind fizikailag, mind pszichológiailag évtizedekig éreztette hatását.

Miután a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben titkos megállapodást kötött (Molotov–Ribbentrop paktum), a Baltikumot a szovjetek megszerezték a náci megszállás előtt. A háború után a szovjetek megpróbálták eltüntetni a balti népek történelmét és kultúráját, és folyamatosan propagandát folytattak arról, hogy az „önkéntes egyesülés” a Szovjetunióval történik. Az egyetlen, a szovjetek által elismert „szabadság” az volt, hogy a balti államok csatlakozhattak a szovjet blokkhoz, ám e mögött a valóság az elnyomás és erőszak állt.

A Katyni mészárlás – 1940

A Katyni mészárlás a második világháború egyik legborzalmasabb és legnagyobb titkolt háborús bűne. 1940 áprilisában a szovjet hadsereg több ezer lengyel tisztet és értelmiségit végeztetett ki a Katyni-erdőben, hogy ezzel próbálja elfojtani a lengyel ellenállást és megerősíteni a szovjet befolyást Lengyelországban. Az áldozatok között nemcsak katonák voltak, hanem civilek, politikai vezetők, tanárok és papok is, akik mind-mind a lengyel nemzet elnyomásának célkeresztjébe kerültek.

A Szovjetunió kezdetben tagadta, hogy ő állna a mészárlás mögött, és a németekre hárította a felelősséget. A nácik áprilisban tették közzé a mészárlásról készült bizonyítékokat, amit a szovjet propaganda és a nemzetközi közvélemény is elutasított. A szovjetek évtizedeken át próbálták titokban tartani a történteket, és a Katyni Mészárlás ügyét elhallgatták. A Szovjetunió hivatalosan csak 1990-ben ismerte el, hogy a mészárlást a szovjet hadsereg követte el.

A Katyni ügy bemutatja, hogy a szovjet állam, miközben a náci Németország háborús bűneit hangsúlyozta, saját bűnöket is titkolt és tagadott, amelyek évtizedekig nem kerültek nyilvánosságra. A szovjetek folyamatosan a másik félre mutogattak, miközben saját atrocitásaikat eltitkolták.

Putyin a hazugság országának uralkodója

Vlagyimir Putyin „történelmi esszéje” nem más, mint a szovjet propaganda újjászületése. Putyin cikke eredetileg a hitleri Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján, május 9-én jelent meg. Az ünnepséget a koronavírus-járvány miatt június 24-re halasztották. Az eszét  a  2019. szeptember 19-i európai parlamenti határozat váltotta ki, amelyben a második világháborúért való felelősség felét Oroszországnak tulajdonították. Putyin cikke semmit nem tartalmaz, amit a negyvenes évek szovjet propagandájából ne hallottunk volna, a cél annak bizonyítása, hogy a Szovjetunió természetesen békepolitikát folytatott, és nem szállt meg vagy szállt meg egyetlen országot sem – mondja Dębski, aki jelenleg a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének (PISM) vezetője. Putyincélja nem az emlékezés – hanem a történelem meghamisítása, a Szovjetunió bűneinek relativizálása, sőt, a saját diktatórikus rendszerének legitimálása.

Putyin legfontosabb tézisei:

• A Szovjetunió szerepe a nácizmus legyőzésében: Putyin szerint a Szovjetunió döntő szerepet játszott a náci Németország legyőzésében, és hozzájárult az egész világ megmentéséhez. Ezt a szerepet egyes nyugati politikai elemzésekkel szemben védelmezi, amelyek szerint a Szovjetunió és a náci Németország közötti 1939-es megnemtámadási paktum (Molotov-Ribbentrop paktum) a háború kirobbanásához vezetett. Putyin elutasítja a Szovjetunió felelősségét a háború kitörésében, és úgy véli, hogy a Szovjetunió az utolsó pillanatig védte Csehszlovákiát.

• A Szovjetunió és a második világháború kitörése: A Szovjetunió nem vállal cinkosságot a háború kirobbanásában, és Putyin bírálja az Európai Parlament 2019-es határozatát, amely a Szovjetuniót is felelőssé tette a háború kirobbanásáért. Az ő álláspontja szerint a Szovjetunió nem osztozott a felelősségben, és hangsúlyozza, hogy a müncheni egyezmény, amelyet a Nyugat kötött Hitlerrel, sokkal inkább hozzájárult a háború elkerülhetetlenségéhez.

• A Hitler-Sztálin paktum és a Szovjetunió védelme: Putyin azt is állítja, hogy a Szovjetunió nem volt a nácik cinkosa, és mindig védelmi intézkedéseket hozott. A Molotov-Ribbentrop paktumot védve kijelenti, hogy a Szovjetunió „az utolsó európai ország” volt, amely aláírta a megnemtámadási egyezményt, és hogy a Szovjetunió nem támogatta a náci ideológiát, hanem a jövőbeli Hitler-ellenes koalíció alapjait fektette le.

• Lengyelország és a müncheni egyezmény: Putyin hangsúlyozza, hogy Lengyelország szerepe a csehszlovák területek felosztásában nem elhanyagolható, és hogy az akkori lengyel vezetés is hozzájárult a háború kitöréséhez, mivel nem támogatták a Szovjetunióval való katonai szövetséget. Ő szerint a lengyel politikai döntések végül a náci gépezet alá helyezték az országot, és hozzájárultak a későbbi tragédiához.

• A Baltikum és a Szovjetunióhoz való csatlakozás: Putyin a Balti államok (Lettország, Litvánia, Észtország) 1939-es Szovjetunióhoz csatlakozását is szerződéses alapon történő, önkéntes lépésnek tartja, ami erőteljesen ellentétes a Nyugat által elterjedt véleménnyel, miszerint a Szovjetunió erőszakkal foglalta el ezeket az országokat.

• A dokumentumok és archívumok megnyitása: Putyin kéri, hogy minden ország nyissa meg történelmi archívumait, és hozza nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, amelyek segítenek tisztázni a háború előtti és háborús időszak eseményeit. Ezért javasolja a közös kutatási projekteket a történészek között, hogy a történelmet tudományos alapú, objektív módon vizsgálják.

Aki azt hiszi, hogy az archívumot teljesen fel fogják nyitni, az csalódni fog. Ahogy az már korábban is megtörtént, csak a nemzeti hőseposzhoz használhatót szabad publikálni. Az orosz (szovjet) történelmi  archívumokból csupán azok az információk kerülnek majd napvilágra, amelyek támogatják az orosz "dicsöséget". Az orosz hőseposzok, amelyek erősítik az  identitást, „szépítik” a múltat, miközben elhallgatják az árnyékosabb részeket. Így a történelmi kutatások és a dokumentumok teljes körű megismerése  másodlagos szerepet kap, ha azok nem illeszkednek a hivatalos, kedvező történeti képekhez. Ez különösen igaz a Szovjetunióval kapcsolatos archívumok esetében, ahol ezek szoros összefonódásban állnak a politikai rendszer legitimációjával. Az orosz történetírás tehát nem a múlt feltárása, hanem a jelen politikai diskurzusainak alakítását szolgálja.

A Szovjetunió történetét áthatotta a propagandának és az elhallgatott igazságoknak az uralma. Oroszország kriminalizálja a második világháborúval kapcsolatos „hazudozást”.

Putyin ellentmondásos törvényt írt alá a „történelmi meghamisítás“ ellen mely szerint a jövőben tilos a második világháború alatti szovjet és náci fellépések egyenlővé tétele. "Bezárjuk azokat, akik megpróbálják átírni a történelmet (...), és lecsökkentjük apáink és nagyapáink szerepét, hőseinket, akik azért haltak meg, hogy megvédjék hazájukat és gyakorlatilag az egész világot a barna pestistől" - mondta Putyin a Tass állami hírügynökség szerint.

Aki tagadja a nürnbergi per ítéleteit, vagy téves információkat terjeszt a Szovjetunió második világháborús lépéseiről, az a jövőben börtönbüntetésre számíthat Oroszországban. Magyarul: Aki a szovjet hazugságokat a II. VH-val és következményivel kapcsolatosan tagadja, azt megbüntetik. A Kreml valódi célja nem a történelmi igazság feltárása, hanem annak kizárólagos ellenőrzése.

Az orosz kormány új törvényei új megvilágításba helyezik a történelmi igazság és annak politikai manipulálása közötti kapcsolatot.

Putyin elnök politikai stratégiája és hazugságai, amelyek a mai orosz világpolitikát jellemzik, nem újkeletűek. Az Ukrajna elleni háború is ezen történelmi hazugság talaján indult el.

Ahogy az Ukrajna elleni háború kitörésekor is láthattuk, Oroszország vezetése hazug narratívát épít arra, hogy Ukrajna meghódítását, az ukrán foglyok kínzását, és az ukrán gyerekek elrablását a „fasizmus elleni harc” részeként tálalja. A valóság azonban más: Oroszország 3 évvel ezelőtt indította el a háborút Ukrajna ellen, nem a fasizmus legyőzésének, hanem saját diktatúrája megvédésének érdekében, mivel a nyugatosodó, demokratikus Ukrajna fenyegetést jelentett a Kreml uralmára.

Putyin minden alkalommal megismétli hazug retorikáját, mivel a hazugságok, mint egy kullancs, úgy tapadnak a közbeszédhez, és nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is szívják el az emberek tisztánlátását.

Az orosz történelemszemlélet és politikai diskurzus azon alapul, hogy Oroszország a nácizmus felett aratott diadal és a második világháború „győztese” lett, amit folyamatosan táplálnak a sztálingrádi ünnepségek és a „győzelem napjának” szertartásai. E történelmi narratíva szerint Oroszország és a Szovjetunió egyedül állt a náci Németország legyőzésében, és a „sárkányölő” hősként tisztelték őket. Igaz, hogy a Szovjetunió és a szövetségesek hatalmas áldozatokkal és veszteségekkel győzték le a Harmadik Birodalmat, de a történelmi tények figyelembevételével az is nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg sikerei nem jöhettek volna létre az Egyesült Államok és más szövetségesek, különösen a kölcsönbérleti rendszer révén biztosított támogatása nélkül. Oroszország tehát a saját győzelmét nemcsak a saját érdemeire alapozza, hanem figyelmen kívül hagyja azt a komplex nemzetközi összefogást, amely valóban lehetővé tette a náci rezsim legyőzését.

A szovjet és orosz történelem ezen egyoldalú ábrázolása a modern orosz politikai stratégiák szerves részévé vált. Oroszország új törvényei és a háborús narratíva irányítása lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Kreml minden kritikát és eltérő nézetet elhallgattasson, miközben saját történelmét és szerepét szakszerűen, sőt törvényileg is védve próbálja meg fenntartani. Az orosz politikai vezetés számára a történelem nemcsak a múlt megértésére, hanem egy politikai eszközként való felhasználásra is szolgál, amelynek célja, hogy Oroszország képét és pozícióját a nemzetközi közösségben erősítse.

Putyin valóban azt hiszi, hogy az egész világ nála hülyébb emberekből áll.

*

A volt szocialista országokban a szovjet propaganda nem csupán a politikai diskurzus részeként működött, hanem szinte az egész rendszer ideológiájává vált. A szovjet hatalom minden lehetséges eszközt felhasznált annak érdekében, hogy saját verzióját népszerűsítse a történelemről, a háborús eseményekről és a szovjet „hőstettekről”. Az oktatás, a média, a kulturális intézmények mind a szovjet hazugságok terjesztésére szolgáltak, így ezek az ideológiai állítások szerves részévé váltak a mindennapi életnek. Szinte nem volt olyan terület, ahol a szovjet hazugságokat ne közvetítették volna – legyen szó akár politikai diskurzusokról, akár művészeti alkotásokról, vagy egyszerű propaganda-anyagokról.

Azok, akik a szovjet rendszer hazugságait próbálták feltárni, és nyilvánosan beszéltek a ezekröl a torzításokról, hamarosan a rendszer ellenségeivé váltak. Őket meghurcolták, megfélemlítették, ellehetetlenítették, vagy éppenséggel börtönbe zárták. Szovjetunióban és a volt un szocialista országokban bármilyen ellenállást vagy kritikai hangot az államaparátus elnyomott. Az igazságra irányuló minden próbálkozás a hatalom szemében árulásnak számított, és azokat, akik bátran fel merték vállalni a valóságot, szigorú megtorlás várt. .

Így a szovjet hazugságok évtizedeken keresztül meghatározták a politikai és társadalmi diskurzust, miközben a valóságos történelem elferdítését a hatalom szisztematikusan fenntartotta.

A szovjet hatalom által alkalmazott brutális megtorlás jól példázza a magyar 1956-os forradalom, a csehszlovákiai 1968-as Prágai tavasz, ahol szovjet vezetés nemcsak politikai és katonai eszközökkel, hanem rendkívüli erőszakkal is reagált a rendszerrel szemben fellépő tömegek és vezetők ellen. Itt kell megemlíteni a lengyelországi Szolidaritás mozgalmat, melyet Szovjetunió nem közvetlen, hanem Jaruzelski tábornok, hirdette meg a rendkívüli állapotot és keményen erőszakosan lépett fel a reformok ellen. A magyar forradalom leverése, a csehszlovákiai reformok eltiprása, és a lengyel munkásmozgalom elfojtása mind az elnyomás és a szabadság iránti vágyak elnyomásának drámai példái voltak, amelyeket a szovjet hatalom a saját politikai érdekei védelme érdekében végrehajtott.

-000-

Irodalomjegyzék

• Figes, O. (2002). Natasha’s dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

• Hantó, Zs. (2010). Kitiltott családok. Magyar Ház.

• Pipes, R. (1974). Russia under the old regime. Charles Scribner’s Sons.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Applebaum, A. (2012). A vasfüggöny: Kelet-Európa leigázása 1944–1956. Európa Könyvkiadó.

• Arendt, H. (2002). A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó.

• Ash, T. G. (1983). The Polish Revolution: Solidarity. Scribner.

• Davies, N. (2005). God’s Playground: A History of Poland. Oxford University Press.

• Figes, O. (2002). Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia. Metropolitan Books.

• Grossman, V. (2010). Élet és sors. Európa Könyvkiadó.

• Kramer, M. (2008). The Prague Spring and the Warsaw Pact Invasion of Czechoslovakia in 1968. Harvard University Press.

• Merridale, C. (2013). A Kreml története: Valóság és illúzió. Európa Könyvkiadó.

• Michnik, A. (1985). Letters from Prison and Other Essays. University of California Press.

• Szolzsenyicin, A. (2006). Gulag-szigetvilág. Európa Könyvkiadó.