Látni lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar társadalomban. Évről évre nő a szegénység, egyre több a kiszolgáltatott ember. Nincs valódi szabad véleménynyilvánítás, a médiában eltűntek az értelmes, nyilvános viták, az ellentétes álláspontokat képviselő gondolkodók párbeszédei. A közmédia kizárólag propagandát sugároz, hazugságokat ismétel. Az oktatás színvonala drámaian romlik, már az általános iskolától kezdve, egészen az egyetemekig. A felsőoktatási intézményeket megfosztották autonómiájuktól, a Magyar Tudományos Akadémia szerepét háttérbe szorították, a kutatás szabadságát korlátozták. Aki nem illeszkedik a központi hatalom ideológiai elvárásaihoz, az nem kívánatos.

Egyre erősebb az érzés: a magyar társadalom nagy sebességgel csúszik lefelé – erkölcsileg, szellemileg és anyagilag is. Miért történhet ez meg egy európai országban a 21. században? Hogyan juthattunk idáig?

A válasz keresése elvezet a társadalmi konszenzus hiányához – ahhoz a csendes, de mély megegyezéshez, amely minden jól működő demokrácia alapja. Ahol ez nincs meg, ott széthull a bizalom, a közösségi együttélés szabályrendszere, és vele együtt a társadalmi felemelkedés lehetősége is.

A társadalmi konszenzus alapja egy közösen elfogadott értékrend, amely az adott társadalom történelmi, kulturális és erkölcsi hagyományaira épül. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik, hanem azt, hogy van egy erkölcsi minimum, egy közös nevező, amelyet a társadalom valamennyi szereplője – ideológiai, politikai és társadalmi különbségeik ellenére – nem kérdőjelez meg.

Ez a konszenzus olyan alapelveket foglal magában, mint:

• az Alkotmány és az alkotmányosság tisztelete,

• a jogállamiság,

• a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás,

• a hatalmi ágak elválasztása és az igazságszolgáltatás függetlensége,

• a kisebbségek jogainak védelme,

• a szociális igazságosságra való törekvés,

• és mindenekelőtt: az emberség.

A társadalmi konszenzus egyfajta csendes megállapodás: nem szükséges naponta újra kimondani, mert minden demokratikus rendszer alapjául szolgál. Amíg ez a megállapodás sértetlen, addig a társadalmi bizalom fennmarad, és az együttélés lehetősége biztosított. Amikor azonban ez az alap megrendül – ha akár a hatalom, akár a társadalom egy része szándékosan felmondja ezt az értékközösséget –, akkor az együttélés feltételei szűnnek meg. A közösségi bizalom, amely minden társadalom ragasztóanyaga, szétmállik.

Miért nincs társadalmi konszenzus Magyarországon?

A társadalmi konszenzus nem ajándék, hanem hosszú történelmi tapasztalatokon, fájdalmakon, kudarcokon és közös tanuláson keresztül kialakuló közös alap. Magyarország azonban – sok más posztszocialista országhoz hasonlóan – soha nem dolgozta fel igazán a saját múltját. A szembenézés elmaradt. Ahelyett, hogy tanultunk volna a történelmi tragédiákból, inkább elhallgattuk, elhazudtuk, újraértelmeztük őket – mindig a pillanatnyi politikai érdekek mentén.

A XX. század legnagyobb traumái – Trianon, a két világháború, a holokauszt, a kommunizmus, az ’56-os forradalom eltiprása, majd a Kádár-rendszer kiegyezései – nem kerültek őszinte társadalmi feldolgozásra. Nem vontunk le belőlük közös tanulságokat. Ehelyett mindig akadt valaki, aki új ellenséget jelölt ki, új narratívát írt, új hősöket és bűnbakokat gyártott. Ez a kollektív önbecsapás fokozatosan beépült a nemzeti önképbe.

A társadalom nagy része hozzászokott ahhoz, hogy ne kérdezzen, ne vitázzon, ne bízzon a másikban – különösen ne abban, aki máshogy gondolkodik. A demokratikus átalakulás után sem jött létre egy közösen elfogadott minimum: hiányzott az a történelmi önreflexió, amely képes lett volna megalapozni egy új, demokratikus társadalmi konszenzust. A közösen elfogadott értékrend hiánya gátolja a demokratikus fejlődést, és konzerválja a megosztottságot, a gyanakvást és a politikai apátiát.

Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb és legpusztítóbb bűne, hogy szisztematikusan felszámolta ezt az alapvető erkölcsi szerkezetet. Az Alaptörvény egyoldalú áterőltetése, a független intézmények kiüresítése, a hatalmi ágak szétválasztásának felszámolása – ezek már nem pusztán antidemokratikus lépések, hanem autoriter hatalomgyakorlás egyértelmű jelei. A jelenlegi hatalom nem a konszenzus létrehozásában érdekelt, hanem annak megbontásában. A mai magyar  hatalom nem összetartja a nemzetet, hanem szétzilálja. Nem emel, hanem kisemmiz.

A kétharmados többség lehetőséget adott arra, hogy a kormány ne párbeszédre, hanem uralomra építsen. A hatalom nem a társadalmi felemelkedésért, nem a közjó érdekében, hanem saját bebetonozásáért használja fel az állami erőforrásokat – ideértve az Európai Unióból érkező támogatásokat is.

A „veszélyhelyzeti” kormányzás – először a pandémia, majd az orosz–ukrán háború ürügyén – gyakorlatilag az egyszemélyi hatalom intézményesítéséhez vezetett. A parlamenti kontroll kiiktatása a jogállamiság végét jelentette, a rendkívüli állapot pedig állandósult kivétellé vált.

A közvagyon kisajátítása – a közérdek elárulása

A közpénzek rendszeres, szervezett átjátszása magánvagyonba – állami földek, EU-források és vagyonkezelő alapítványok révén – nem más, mint közpénzből végrehajtott fosztogatás. A hatalom célja nem a jövő generációk méltó életfeltételeinek megteremtése, hanem a közvagyon privatizálása, a gazdasági elit újratermelése és a felelősségre vonás elkerülése. A nemzeti vagyon jelentős része mára egy szűk, a hatalomhoz hű elit önkényes birtokába került.

Az Európai Unióból érkező támogatások – amelyek eredetileg a magyar gazdaság modernizálását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését célozták – különböző intézményesített trükkökön keresztül magánzsebekbe vándoroltak. A vagyonkezelő alapítványok, az állami földek privatizációja, a közbeszerzések torz rendszere mind-mind egy jól felépített, átláthatatlan hálózat részévé váltak.

Ez nem egyszerűen korrupció – ez rendszerbe szervezett kifosztás. A társadalmat nemcsak anyagi értelemben gyengítette le ez a működés, hanem érzelmileg és erkölcsileg is. A közbizalom szétporladt, az igazságérzet megingott, a jövőbe vetett hit helyét a cinizmus, a kiábrándultság és a közöny vette át.

Az oktatás lezüllesztése mint stratégia

A kritikus gondolkodás veszélyes minden autokratikus rendszerre, hiszen kérdéseket tesz fel, vitat, kételkedik, és nem fogad el mindent feltétel nélkül. Éppen ezért az oktatás leépítése nem egyszerűen egy hanyatlásos folyamat következménye, hanem tudatos és hosszú távú stratégia. A tanárok megalázása, egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartása, az oktatási rendszer átpolitizálása, a tananyag ideológiai átformálása, az egyetemi autonómia felszámolása – különösen a felsőoktatási intézmények alapítványi kézbe adása révén – mind azt szolgálják, hogy a jövő nemzedéke ne gondolkodó, önálló ítéletalkotásra képes állampolgárokká váljon, hanem engedelmes, kritikátlan alattvalókká. A folyamat egyik szimbolikus és súlyos lépése volt a nemzetközi hírű Közép-európai Egyetem (CEU) elüldözése Budapestről, amely jól mutatja, milyen mértékben tűrhetetlen egy valóban autonóm, szabad szellemiségű intézmény egy autoriter rendszer számára.

A rendszer éppúgy számol azzal is, hogy a társadalom peremére szorult rétegek – például a falusi közösségek vagy a roma gyerekek – minél kevesebb esélyt kapjanak a felemelkedésre. Sok helyen már az iskolába járás is napi nehézséget jelent, az infrastrukturális és szociális támogatás hiánya pedig azt mutatja: az állam nem segíteni, hanem leszakítani akarja őket. A romák oktatásának tudatos elsorvasztása különösen súlyos társadalmi következményekkel jár, hiszen épp azokat fosztja meg a tudás esélyétől, akik számára ez az egyetlen kiút lehetne.

A sajtószabadság felszámolása – információs sötétség

A demokratikus társadalmak egyik alappillére a szabad és független sajtó, amelynek feladata az államhatalom ellenőrzése, a közvélemény tájékoztatása és a nyilvános diskurzus ösztönzése. Magyarországon azonban az elmúlt években szisztematikus támadás indult a sajtószabadság ellen. A független médiumokat ellehetetlenítették gazdaságilag és jogilag, a kritikus újságírókat marginalizálták, megfélemlítették, sokukat pedig egyszerűen elbocsátották.

Különösen emlékezetes volt a Népszabadság 2016-os váratlan bezárása, amelyet sokan a független véleményformálás elleni jelképértékű lépésként értékeltek. Az Index szerkesztőségének szétverése – amikor 2020-ban a főszerkesztő menesztése után a szerkesztőség szinte teljes egésze felállt –, valamint a Magyar Nemzet, az Origo és számos más korábban sokszínű médium kormányzati átvétele világossá tette: a hatalom nem tűri az autonóm nyilvánosságot.

A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása 2018-ban ennek az átalakulásnak szimbóluma és eszköze lett: több száz médiatermék – újságok, rádiók, televíziók, hírportálok – került egyetlen, kormányközeli érdekkör kezébe. Az így létrejött médiamonopólium nemcsak a versenyt szüntette meg, hanem a hírgyártás és hírszolgáltatás tartalmi ellenőrzését is lehetővé tette a hatalom számára.

A regionális sajtó különösen súlyos csapást szenvedett. A megyei napilapokat sorra felvásárolták, majd központilag irányított, propagandisztikus tartalommal töltötték meg őket. Így vidéken – ahol az emberek nagy része ezeket a lapokat olvassa, és jellemzően nem fér hozzá más információs forrásokhoz – gyakorlatilag kizárólag a kormányzati üzenetek jelennek meg. A helyi ügyek, valódi problémák, visszásságok alig kapnak teret, vagy egyáltalán nem jelennek meg a nyilvánosságban.

A közszolgálatinak nevezett, valójában pártirányítás alá vont rádió- és tévécsatornákban megszűnt az értelmes, eltérő nézőpontokat ütköztető beszélgetés. A propaganda uralja a képernyőket, ahol minden kritikát „ellenséges támadásként” állítanak be. Az egyoldalú kommunikáció teljes uralomra jutott: a hatalom saját maga mondja meg, mi a valóság – és azt is, ki az „ellenség”.

A vidék különösen kiszolgáltatott: sok településen technikai vagy anyagi lehetőség sincs más, független információforrás elérésére, így az ott élők gyakorlatilag egyetlen, torzított valóságot közvetítő médiatérbe vannak bezárva. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ország lakosságának jelentős része nem beszél idegen nyelveket, így nem tudja ellenőrizni az itthoni híreket, és nem fér hozzá külföldi forrásokhoz sem. Ez a nyelvi és információs elszigeteltség különösen veszélyes egy olyan országban, ahol a propaganda tudatos és szervezett eszközökkel torzítja a valóságérzékelést.

A kritikus, független újságírás ellehetetlenítése – a pénzügyi források elapasztása, a hozzáférés korlátozása, a lejáratókampányok, a szerkesztők kirúgása, a médiumok bekebelezése – oda vezetett, hogy az állampolgárok jelentős része csupán egyoldalú, irányított és gyakran manipulatív tartalmakkal találkozik. A hiteles, árnyalt információkhoz való hozzáférés megszűnése nemcsak a tájékozódás szabadságát korlátozza, hanem magát a politikai döntéshozatalhoz szükséges tudatosságot is aláássa.

Ez nem más, mint tudatos elbutítás: a tájékozatlan, információs sötétségben tartott társadalom könnyebben irányítható, kiszolgáltatottabb, és kevésbé képes ellenállni az autoriter törekvéseknek. Így válik a sajtószabadság felszámolása nem csupán médiaüggyé, hanem súlyos társadalmi és politikai kérdéssé is.

Fasizálódás – új politikai kultúra

A gyűlöletkampányok, az állandó ellenségkép-keresés (Brüsszel, Soros, migránsok, tanárok, civilek, LMBTQ-közösség) és a rendpárti retorika egy újfasiszta politikai kultúra alapjait vetették meg. A hatalom célja nem csupán a politikai ellenfelek gyengítése, hanem a társadalom megosztása, a „mi” és „ők” logikájára épülő kirekesztő közbeszéd intézményesítése. A kirekesztés és a félelem lett a közösségi gondolkodás új alapja: az állampolgárok egy része nem egyszerűen kívül kerül a politikai közösségen, hanem szimbolikusan meg is tagadtatik tőle a „valódi magyarsághoz” való tartozás.

E retorika nem csupán kommunikációs eszköz, hanem társadalomszervező erővé vált: elültette az egymás iránti gyanakvást, a közéletből való kivonulást, és megteremtette a „béke és rend” jelszavai mögé bújt tekintélyelvűség legitimitását. Ez a fasizálódás nem az egyenruhák világában zajlik, hanem a hétköznapi gondolkodásmódok, nyelvi fordulatok és intézményi döntések szintjén.

A fasizálódó kultúra minden szintjén megnyilvánul, nemcsak politikai, hanem kulturális és társadalmi szinten is. A hatalom fokozatosan elfoglalja a művészeti és szellemi élet minden területét, irányítva a színházakat, a könyvkiadást, és elhallgatva vagy betiltva a nem kívánt kulturális rendezvényeket. A kultúra kontrollálása nem csupán eszköze, hanem szimbóluma is annak, hogy a hatalom egy uniformizált, elnyomó közegben kívánja formálni az állampolgárokat. A színházak, filmek és könyvek terén tapasztalható cenzúra nem csupán a művészeti szabadságot korlátozza, hanem az emberek szellemi és esztétikai fejlődését is gátolja.

A könyvkiadás és a kulturális rendezvények kontrollja éppúgy fontos része ennek a politikai kultúrának: a hatalom a művészetek és a közművelődés szférájában is a saját ideológiai üzeneteit igyekszik elterjeszteni, miközben elhallgattatja a számára nem kívánatos hangokat. Az elnyomott kultúra egy olyan, már-már emberellenes kultúrát eredményez, amely nemcsak a szólásszabadságot, hanem a társadalom szellemi integritását is veszélyezteti. Egy kulturálatlan kultúra formálódik, amelyben a művészetek és a tudományok csupán a hatalom szolgálatába állnak, és nem képesek a társadalom fejlődését, kritikai gondolkodásának ösztönzését szolgálni.

Ez a kultúra nemcsak a művészeti szabadság, hanem az egész társadalom szellemi és politikai függetlenségét is fenyegeti. A hatalom képes formálni a közönséget, cenzúrázva a művészeti alkotásokat, elfojtva a különböző nézőpontokat és a társadalmi kritikát, miközben a „rend és béke” látszatát igyekszik fenntartani. A fasizálódó politikai kultúra tehát nemcsak a politikai szférában, hanem a kulturális életben is uralkodóvá válik, megszüntetve a gondolkodás és a művészetek szabadságát, és ezzel a társadalom szellemi megújulásának lehetőségét.

Keleti despoták árnyékában – Európa ellen

A jelenlegi magyar politikai vezetés tudatosan és nyíltan keresi a szövetséget az embertelen, autoriter rendszerekkel, mint Oroszország, Kína és Törökország. Míg az ország hivatalosan még mindig az európai közösség tagja, és elvileg elkötelezett a nyugati demokratikus értékek mellett, Orbán Viktor rendszere egyre inkább a keleti despotikus rezsimekhez hasonlít, miközben egyre élesebb, primitív retorikával támadja a nyugati demokráciákat és intézményeiket. Ez a szembehelyezkedés nem csupán diplomáciai, hanem szinte filozófiai és ideológiai alapú, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Magyarország a politikai és gazdasági érdekek mentén inkább a keleti hatalmi struktúrák irányába mozdul el.

Orbán Viktor és kormánya nemcsak hogy ideológiai és gazdasági kapcsolatokat ápol ezekkel a keleti diktatúrákkal, hanem szinte vallásos áhítattal tekint a működésükre, különösen a korlátlan hatalomra és a következmények nélküli korrupcióra, amelyek jellemzik ezeket a rezsimeket. A keleti despoták rendszerében az erőszak, az elnyomás és a központi hatalom mindenekfelett áll, míg a társadalmi igazságosság és az alapvető jogok gyakran semmibe vannak véve. Orbán számára éppen ezek a jellemzők vonzóak: a rendszer nemcsak hatékony, hanem stabil, mert az egyetlen igazi hatalom a vezető kezében összpontosul, és minden, ami ellenállást jelentene, könnyedén elfojtható.

A korrupció ezekben az autoriter államokban nem csupán egy véletlenszerű melléktermék, hanem a rendszer szerves része. Az állami intézmények és a gazdaság összefonódása, valamint az átláthatóság és elszámoltathatóság teljes hiánya nem egy rendellenes jelenség, hanem a működés alapja. Ez a gyakorlat Orbán számára is vonzó, hiszen olyan politikai és gazdasági struktúrákat hoz létre, ahol a hatalom birtokosai könnyedén elérhetik céljaikat a törvények és a közérdek figyelmen kívül hagyásával.

Mindezek következményeként Magyarország egyre inkább a keleti despotikus rendszerek mintájára épülő hibrid rezsimmé vált, ahol a demokrácia csupán látszat, a választási rendszer és az alkotmányos intézmények pedig pusztán dekorációs elemek. A valós hatalom koncentrált a vezető kezében, aki képes manipulálni az igazságszolgáltatást, a médiát és a politikai rendszert a saját érdekei szerint. A jogállamiság és a nyugati demokratikus értékek, amelyek korábban Magyarország számára meghatározóak voltak, mostanra háttérbe szorultak, míg a hatalom tekintélyelvű, kontroll nélküli működése válik dominánssá. Az ország így egy olyan politikai tájképre építkezik, amelyben a nyugati elvek és értékek már csak üres szólamokká válnak, miközben egyre jobban elmerülnek a keleti autoritárius mintákban.

Ez a fordulat nemcsak Magyarország politikai és gazdasági rendszerét alakítja át, hanem az európai integráció jövőjét is veszélyezteti. A hatalom keresztülhúzza azokat az ideológiai és jogi alapokat, amelyek lehetővé tették Magyarország számára a nyugati közösséghez való tartozást, és egyre inkább a keleti autokraták világába integrálódik, elárulva ezzel azokat az értékeket, amelyek az európai civilizáció alapját képezik.

A Fidesz hatalmának megszilárdítása és a gazdasági érdekek – a 2/3-os többség célja

Egy valószínű, de nem hivatalosan megerősített feltételezés szerint Orbán Viktor már az első kormányzása után alaposan átgondolta politikai stratégiáját, és célul tűzte ki a kétharmados parlamenti többség megszerzését. Mikola István nyilatkozataiból is kiderült, hogy Orbán számára a 2/3-os többség megszerzése kulcsfontosságú lépés volt, nem csupán politikai stabilitás, hanem egy gazdasági cél érdekében is. Az a szegényebb környezet, ahonnan ő és családja származik, valamint az ottani körülmények egyértelműen hozzájárulhattak ahhoz, hogy számára a gazdagodás vágya mindennapi motivációvá vált. A hatalom birtoklása nem csupán politikai eszközként szolgált, hanem lehetőséget biztosított arra, hogy Orbán és közvetlen környezete számára biztosítsa a gazdasági előnyöket. A 2/3-os többség elnyerésére irányuló törekvés lehetővé tette számára, hogy a gazdasági és politikai döntéseket zökkenőmentesen végrehajtsa, mindezt a felelősségre vonás elkerülésének érdekében.

A kétharmados többség birtokában Orbán Viktor képes volt kiépíteni egy olyan politikai és gazdasági rendszert, amely szoros összefonódásban áll a hatalommal és a családi érdekeivel. Ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy az állami vagyont és erőforrásokat személyes és családi céljaira is felhasználja, miközben biztosította saját politikai pozícióját és a közvetlen környezete gazdagodását. Mivel a hatalom megtartása és a felelősségre vonás elkerülése rendkívül fontos szempont volt számára, a 2/3-os többség megszerzése és annak fenntartása alapvető stratégiai döntésnek bizonyult.

E feltételezés alapján a további hatalom megszerzése és a politikai pozíció megszilárdítása Orbán számára nem csupán politikai ambíciót, hanem gazdasági biztonságot is jelentett, miközben a felelősségre vonás elkerülése érdekében folyamatosan erősítette a hatalmi rendszert.

-000-