Néha meglepődöm, amikor emberek azt mondják, hogy nem olvasnak irodalmat, mert minek. Nemrég egy értelmesnek tűnő emberrel beszélgettem, aki ezt így, szó szerint mondta: „Irodalom? Az csak mese. Az élet meg más.” Valahogy megütött ez a válasz. Talán mert fiatalabb koromban az irodalom – úgy általában az olvasás – egészen más jelentéssel bírt. Gyerekkoromban fontos volt, hogy szépen beszéljünk, helyesen írjunk, hogy tudjuk, ki volt Petőfi, Arany, József Attila vagy Ady Endre. Otthon sok könyv volt, és a könyvek nem díszként sorakoztak a polcon, hanem használati tárgyak voltak – kézbe vettük őket, olvastuk, aláhúztunk bennük, beszélgettünk róluk. A könyvek éltek körülöttünk. Egy régi, kedves barátom, Opra Frici bácsi, aki Szentendrén volt antikvárius, egyszer ezt mondta nekem: „a könyveknek lelkük van.” Azóta is sokszor eszembe jut. Mert igaza volt. A könyvek beszélnek, emlékeznek, kérdeznek, vigasztalnak – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak. Lehet, hogy idealista vagyok. De ha valaki újra megkérdezi, miért olvasok irodalmat, azt fogom mondani: mert nem akarok vakon élni. Mert keresem a hangokat, amelyek még beszélnek hozzám

A nyomtatás feltalálása óriási lendületet adott az irodalom terjedésének. Gutenberg óta több mint ötszáz év telt el, és ha belegondolunk: az igazán ismert, értékes irodalom csak a 17. század végétől beszélhet szélesebb körű hatásról. Azóta évtizedről évtizedre nőtt az írók és költők száma – csakúgy, mint az olvasóké. Ahogy a népesség növekedett, és múlt az idő, úgy gyarapodott az irodalmi örökség is. Ma már annyi író van, hogy lehetetlen mindegyiket ismerni – még csak a saját országunk irodalmát sem könnyű teljes egészében átlátni.

Az iskolai oktatásban az irodalomnak meghatározó szerepe van. Különösen a gimnáziumi évek – 14 és 18 éves kor között – segítenek abban, hogy a tanuló általános műveltségi alapot kapjon. Az irodalom, mint minden más tantárgy, nemcsak ismereteket közvetít, hanem irányokat is kijelöl: lehetőséget ad arra, hogy a diák felismerje, milyen területeken tud és akar elmélyülni, hol találja meg azt a szellemi közegét, amelyben otthon érzi magát. Ez a folyamat nem csupán ismeretek megszerzését jelenti, hanem egyúttal az egyéni gondolkodásmód és világlátás formálódását is.

Az irodalom nemcsak a nyelvet tanítja, hanem a gondolkodást, az önismeretet, az emberi kapcsolatok megértését, a történelem belső rétegeit. A világnézet alakulásához járul hozzá – ahhoz, hogy valaki tudja, honnan jön, és merre tarthat. A műveltség nem „jön magától” – nem a gólya hozza. Azért dolgozni kell. De ha valaki dolgozik érte, az irodalom kinyitja előtte a világot – és önmagát is.

Az irodalom mindig is az emberi gondolkodás szabadságának egyik legfontosabb eszköze volt. Az írók nemcsak a saját korukról szólnak, hanem – ha valóban hitelesek – mindig üzennek a jövőnek is. Aki nyitott szívvel és figyelmesen olvas, az megérzi, meghallja ezeket az üzeneteket. Az irodalom tehát nemcsak szórakozást nyújt, hanem világot tár fel, szemléletet formál, és segít a világnézet kialakításában is.

Ezért is válik különösen fontossá az a kérdés, hogy kik a hiteles írók, kiket érdemes tanítani, kik képviselnek valódi értéket? Ma már az írók és költők száma szinte áttekinthetetlen – a nyomtatás, majd a digitális világ robbanásszerű terjedése minden korábbinál több szöveg megszületéséhez vezetett.

Még a saját nemzeti irodalmunk teljes ismerete is komoly kihívást jelenthet, nem is beszélve az egyetemes irodalomról. A közoktatásban ezért különösen nagy a felelőssége azoknak, akik eldöntik, hogy mely szerzők művei kerülnek be a tananyagba.

De vajon kik azok, akik ezt a döntést meghozzák? Tankönyvszerzők, irodalomtörténészek, oktatási szakemberek – elvileg felkészült, a szakmájukban jártas emberek. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy minden válogatás tükröz valamilyen szellemi, sőt akár politikai szándékot is.

A tananyag sosem lehet teljes: mindig válogatott, és gyakran a kor hangulata, uralkodó értékrendje is befolyásolja, mit tartanak „méltónak” arra, hogy a fiatalok elé kerüljön. Ezért jogos kérdés, hogy vajon milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi anyagot – és hogy ezek a szempontok valóban segítik-e a fiatalokat abban, hogy saját gondolkodásmódot, értékrendet, világlátást alakítsanak ki.

A gimnáziumi oktatás célja nem lehet pusztán az ismeretátadás. Ezek az évek – 14 és 18 éves kor között – a személyiségformálás, az önálló gondolkodás megalapozásának időszaka. Az irodalom ebben kulcsszerepet játszhat. Segít árnyaltan látni, különbséget tenni érték és értéktelen között, segít rátalálni a kérdésekre – és néha a válaszokra is. Az olvasás nemcsak készség, hanem munka is, a műveltséget nem „a gólya hozza”, hanem dolgozni kell érte. Az irodalom nem helyettünk gondolkodik – de gondolkodásra ösztönöz. A modern világban az emberek szabadidejében egyre kevésbé éreznek késztetést az olvasásra, ami több tényezőre vezethető vissza. A digitális média, a közösségi oldalak és a vizuális tartalmak gyors és könnyen hozzáférhetők, míg az olvasás időt és figyelmet igényel. Az emberek a gyors információk, videók és interaktív élmények felé hajlanak, miközben az olvasás, ami elmélyült figyelmet kíván, háttérbe szorul. A technológia folyamatosan elvonja a figyelmet, és a multitasking, mint a telefon használata közben történő tevékenykedés, tovább csökkenti az olvasásra fordítható koncentrációt. Az olvasás ráadásul időigényes, és sokan inkább más, gyorsabb szórakozási formákat választanak. A könyvekhez való hozzáférés is korlátozott lehet, mivel sokan nem engedhetik meg maguknak a könyveket, vagy nem találják őket könnyen. Ezen kívül a szórakozás kultúrája is változott: a gyors kielégülésre építő tartalmak, mint a videójátékok és sorozatok, háttérbe szorítják az olvasást, amely lassabb, elmélyültebb folyamatot igényel. Bár a hagyományos olvasás népszerűsége csökkent, az olvasás más formái, mint a hangoskönyvek és e-bookok, továbbra is jelen vannak, és egyre többen szerzik be az információkat online. Az olvasás tehát nem tűnt el, de a módja és az eszközei változtak a digitális korban.

Az irodalom mindig is kényes terület volt a hatalom szemszögéből. Mert az irodalom kérdez, kételkedik, megmutatja a világ árnyoldalait is – és ez sokszor kellemetlen a politikai hatalom számára. Éppen ezért az irodalom – különösen diktatúrákban – ki van téve a politikai befolyásnak, elnyomásnak, irányításnak. A hatalom nemcsak szabályozni próbálja, mit lehet kimondani, hanem gyakran meg is próbálja irányítani az irodalmi életet, saját ideológiájának megfelelő művek „gyártásával”.

Az így született művek sok esetben irodalmi értelemben értéktelenek – úgynevezett „megrendelt” vagy „ideológiailag megfelelő” alkotások, amelyek ugyan megfelelnek az adott kor elvárásainak, de valójában csak a politikai rendszer szolgálatában állnak, és nem a szabad emberi gondolatot képviselik. Eközben a valódi érték – a hiteles, kritikus, emberi szó – kiszorul a nyilvánosságból, és gyakran csak évtizedek múlva, az asztalfiókból kerül elő.

Erre számos történelmi példa van. A náci Németországban üldözték, száműzték azokat az írókat, akik nem szolgálták a rendszer eszméit – Thomas Mann, Bertolt Brecht, Stefan Zweig csak néhány név azok közül, akik elhagyni kényszerültek hazájukat. A Szovjetunióban hasonló sorsra jutott számos író, akik nem akarták a kommunista ideológiát szolgálni. Mihail Bulgakov, akinek a Mester és Margarita című regénye csak jóval a halála után jelenhetett meg teljes terjedelmében, vagy Borisz Paszternak, aki a Zsivago doktor miatt üldöztetést szenvedett. Szergej Dovlatov művei sokáig nem jelenhettek meg a Szovjetunióban, pedig ő a huszadik századi orosz irodalom egyik legélesebb hangú és legszemélyesebb stílusú írója volt.

És láthatjuk, hogy ez a jelenség ma is él, különösen olyan rendszerekben, ahol a szólásszabadság korlátozott. A mai Oroszországban is számos író, újságíró, művész kénytelen hallgatni vagy elhagyni az országot. A hatalom fél a gondolat szabadságától – márpedig az irodalom a szabad gondolat terepe.

Ezért is fontos, hogy az irodalomtanítás ne csak „hivatalos” kánonokra épüljön, hanem élő, sokszínű képet adjon arról, mi minden történhet egy tollvonás mögött. És hogy a diákok megtanulják: a műveltség nemcsak ismeretek halmaza, hanem érzékenység is az igazságra – még akkor is, ha az igazságot néha csak sokára lehet kimondani.

Magyar irodalom

A politikai hatalom befolyása nemcsak az egyes írók sorsát határozhatta meg, hanem egész irodalmi közösségek sorsát is. Magyarországon az első világháború és a trianoni békeszerződés után nemcsak az ország, hanem a magyar irodalom is szétszakadt. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar közösségek – Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján – önálló irodalmi életet kezdtek élni, saját lapokkal, saját írókkal, gyakran egészen más társadalmi és politikai közegben.

Az erdélyi magyar irodalom például erős identitásőrző szerepet töltött be. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad környékén olyan írók, mint Kós Károly, Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Dsida Jenő, később Sütő András, Kányádi Sándor, Beke György stb a kisebbségi lét tapasztalatát és az otthonosság megőrzésének vágyát öntötték költői formába. Hasonló folyamatok zajlottak a Felvidéken és a Vajdaságban is, ahol a magyar írók egyszerre küzdöttek a nyelv és a kultúra fennmaradásáért, valamint saját hangjuk megtalálásáért.

És ott volt a magyar emigráció irodalma, amely külön történet a magyar kultúrában. A második világháború, majd a kommunista hatalomátvétel után számos magyar értelmiségi kényszerült elhagyni az országot. Ezek a szerzők – bár gyakran fizikailag távol voltak az anyaországtól – szellemi értelemben tovább éltek a magyar irodalomban. Gondoljunk Borbándi Gyulára, aki a nyugati emigráció történetírójaként dolgozott, vagy Fejtő Ferencre, aki francia nyelven is írt, de magyar ügyekben mindig aktív maradt. Mérai Tibor és Mózsi Ferenc is ennek az emigráns irodalmi körnek a fontos alakjai voltak. Munkáik gyakran reflektáltak azokra a kérdésekre, amelyekről itthon – politikai okok miatt – hallgatni kellett.

A magyar irodalom tehát nem egységes, hanem sokközpontú hagyomány, amely különböző földrajzi és történelmi kontextusokban is képes volt fennmaradni, sőt gazdagodni. Ez a szétszakítottság egyben erőforrás is lehet, hiszen különböző nézőpontokat, élményeket és tapasztalatokat hozott be a közös kulturális térbe. De éppen ezért is fontos kérdés, hogy kik és milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi tananyagokat. Helyet kapnak-e bennük ezek a „határon túli” vagy „emigráns” hangok? Felismeri-e az iskola, hogy a magyar irodalom nemcsak Budapestről, hanem sokféle irányból olvasható?

És ha már így van, a diákokat is meg kell tanítani olvasni. Mert nemcsak a művet, hanem a környezetet, a történelmet is olvasni kell tudni – és azt is, ami nincs megírva, csak kiolvasható a sorok közül.

A politikai változások és a háborúk következtében sok magyar író és művész kényszerült elhagyni az országot, és az emigrációban folytatta munkásságát. Az irodalom számára rendkívül fontos központokká váltak a különböző emigrációs lapok és kiadók, amelyek lehetőséget adtak a magyar kulturális örökség ápolására és a szellemi élet fenntartására. A müncheni "Új Látóhatár", amelyet 1949-ben alapították, kulcsszerepet játszott a magyar emigráció irodalmi életében. Itt publikálták olyan írók munkáit, mint Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc,  és Konrád György  is akik politikai okokból nem publikálhattak Magyarországon. Az "Új Látóhatár" és hasonló lapok lehetőséget biztosítottak arra, hogy az emigráns írók a világ különböző részein továbbra is kapcsolatban maradjanak a magyar közönséggel.A lap nemcsak az emigráns írók számára adott lehetőséget, hanem a Magyarországon élő írók is publikáltak benne,  bár ezt álnevek alatt kellett tenniük. A politikai környezet, amelyet a kommunista diktatúra alakított ki Magyarországon, könyörtelen volt azokkal szemben, akik nyíltan kritizálták a rendszert vagy nem illeszkedtek az ideológiai elvárásokhoz.

Az álneves publikálás  nem csupán egy védelmi mechanizmus volt, hanem az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az írók továbbra is szabadon kifejezhessék véleményüket, miközben megpróbálták elkerülni a politikai hatóságok retorzióit. Az Új Látóhatár tehát egy olyan platform is volt, amely lehetőséget biztosított számukra, hogy legalább egy szűkebb közönség számára elérhetővé váljanak az írásaik, anélkül, hogy közvetlenül szembekerültek volna a hatalommal.

A chicagói "Szivárvány" (amelyet Mózsi Ferenc szerkesztett) különösen fontos szereplője volt a magyar USA beli emigrációs irodalomnak. A lap a Nyugaton élő magyarok számára nemcsak irodalmi, hanem szellemi központként is működött. A "Szivárvány" igyekezett összekapcsolni a világ különböző pontjain élő magyar írókat és művészeket, miközben teret adott a magyar társadalmi és politikai élet alakulásával kapcsolatos reflexióknak is. A lap minden hónapban új írásokkal jelentkezett, és érdemes kiemelni, hogy Mózsi Ferenc munkássága révén a magyar irodalom történetét, kultúráját és társadalmi problémáit sok esetben a legfrissebb nemzetközi szemszögből is bemutatta.

Svédországban a magyar emigráció egyik meghatározó központja volt, ahol szintén több lap és kiadó működött. A svédországi magyarok lapja, a "Kulturális Élet", amely 1956-ban indult, szintén fontos szerepet játszott az emigrációs magyar irodalom megőrzésében és terjesztésében. A lapot olyan neves írók is támogatták, mint Illyés Gyula, aki a politikai és társadalmi kérdések mellett az irodalom eszmei szerepét is hangsúlyozta a magyar közösség számára.

Ezek a lapok nemcsak a szélesebb közönséget célozták meg, hanem a magyar irodalom elméleti és történeti diskurzusát is gazdagították. Az emigrációban élő írók nemcsak személyes élményeiket, hanem a társadalmi és politikai változásokat is elemző írásokkal reagáltak a világra. Ezen keresztül segítettek a magyar irodalom tradícióinak továbbélését, miközben új utakat kerestek a szellemi és művészeti fejlődéshez.

Az emigrációs lapok és kiadók a nemzeti identitás megőrzésére is szolgáltak, miközben lehetőséget adtak a diszkrét irodalmi és társadalmi kritikai hangoknak is. Így, még ha a politikai hatalom nem is támogatta őket, az emigráns közeg megteremtette azt a szellemi szabadságot, amely nélkül sok magyar író nem tudta volna megvalósítani művészi vízióját.

Mi a feladata egy gimnáziumnak?

A gimnázium feladata a 14-18 éves tanulók számára több szempontból is rendkívül fontos. Ekkor az a cél, hogy a fiatalok ne csupán tudásban gazdagodjanak, hanem kialakuljon a világképük, a gondolkodásuk mélyebb szintje is. Az alapvető feladatok közé tartozik:

1. Általános műveltség megalapozása: A gimnáziumban az iskolai tantárgyak segítségével a diákok széleskörű ismereteket szereznek, amelyek nemcsak a szakmai tudás alapjait adják, hanem a társadalmi és kulturális megértésüket is formálják.

2. Képességek fejlesztése: Az iskola fontos szerepet játszik abban, hogy a diákok megtanulják, hogyan gondolkodjanak logikusan, kritikusan és kreatívan. A problémamegoldó képesség, a kutatói és analitikai készségek is ekkor kezdnek igazán formálódni.

3. Értékek és világnézet kialakítása: Ekkor formálódik a tanulók személyisége, a saját értékrendjük, világképük. Az irodalom, történelem, filozófia tanítása nemcsak tudományos alapokat ad, hanem segít abban is, hogy a fiatalok megértsék saját és mások életének összefüggéseit, kérdéseket tegyenek fel, és elgondolkodjanak a világról.

4. Identitás és önállóság: A gimnáziumi évek alatt fontos, hogy a diákok megtalálják a saját helyüket a világban, és képesek legyenek megértetni magukat másokkal. Ezen időszak alatt alakul ki a személyes identitásuk, és az iskola segíthet ebben a folyamatban.

5. Kritikus gondolkodás fejlesztése: A gimnázium nem csupán a lexikális tudásra összpontosít, hanem segít a tanulóknak abban is, hogy különböző nézőpontokat megértsenek, és saját véleményt alakítsanak ki a társadalom, politika, irodalom és művészetek terén.

6. Társadalmi felelősség és etikai nevelés: A gimnázium arra is felkészít, hogy a tanulók aktív tagjai legyenek a társadalomnak, ismerjék a jogokat és kötelességeiket, és megfelelő etikai alapokkal rendelkező felnőttek váljanak belőlük.

Ezek az évek tehát a tudás mellett a tanulók személyes és szellemi fejlődését is segítik, miközben az iskolának lehetőséget ad arra, hogy támogassa őket egy olyan világkép kialakításában, amely segíti őket a jövőbeli életükben, munkájukban és társadalmi szerepvállalásukban.

 Az irodalom tehát nem csupán egy szórakoztató eszköz, hanem az emberi élet egyik legfontosabb tükrét is adja. Minden betű, minden szó mögött ott rejlik egy történet, egy élet, egy világ, amelyet érdemes megismerni. Az irodalom segít nekünk, hogy ne csak saját szemszögünkből lássuk a világot, hanem mások érzésein, gondolataikon, küzdelmein keresztül is. Ahogy a művek olvasása kinyitja előttünk a múlt és a jelen titkait, úgy vezethet minket a jövő felé is, segítve abban, hogy tudatosan éljünk, és felelősen gondolkodjunk a világ dolgairól. Mert az irodalom nem csupán a múlt, hanem a jövő építésének is fontos eszköze. Ha engedjük, hogy beszéljenek velünk a könyvek, ők segítenek eligazodni a mai világ zűrzavarában. És talán így válunk mi is jobbá – tudatosabbá, érzékenyebbé és értékesebbé.

-000-