A 20. század első felében különleges, szűk körű szellemi irányzat született meg Európában amely a modernitással szemben a hagyományos, "ősi" világrend értékeit igyekezett visszaállítani. A tradicionalizmus olyan világnézet, amely a filozófiát, a vallást és a misztikát (vagy ezotériát) egyesíti, és alapvetően antimodern szemléletű. Ennek a gondolatvilágnak az alapját a philosophia perennis (örök filozófia) képezi, amely a világvallásokban és filozófiai rendszerekben közös, örök érvényű igazságokat feltételez, amelyek túlmutatnak a történelmi és kulturális különbségeken.

A tradicionalizmus elutasítja a modernitás értékeit, amelyek a racionalizmusra, a technikai fejlődésre, az individualizmusra és a materializmusra építenek. Ezzel szemben a tradicionalisták azt hirdetik, hogy a társadalom és az emberi élet alapjait az örök, transzcendens igazságoknak kell alkotniuk, amelyeket a vallások és a szakrális rendszerek képesek megfogalmazni. Az igazságok az emberi tapasztalatok univerzális jelenségeiben és az isteni rendben gyökereznek, és a cél az, hogy ezeket a hagyományos értékeket és hitelveket újraélesszük, hiszen a modern világ eltávolodott tőlük. A modern világot el kell utasítani, nem elég a diagnózis, cselekedni kell, s ez a cselekvés a fennálló en bloque elutasítása: lázadás. Az irányzat neve jelzi: legfontosabbnak a tradíciót, a hagyományt tartja.

A tradicionalizmus tehát egy vallási, filozófiai és spirituális megközelítést kínál, amely egy magasabb, szakrális rend megértésére és annak visszaállítására összpontosít. Az emberek és a közösségek számára azt a célt tűzi ki, hogy a modern, materialista társadalom helyett a hagyományos, szakrális világnézetek értékeit vegyék alapul a társadalmi és vallási rendszerek újjáépítésében.

A filozófiát és a misztikát ötvözve a tradicionalizmus hangsúlyozza a metafizikai és vallási tapasztalatok fontosságát, és arra bátorítja az egyéneket, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendenssel, amely túlmutat a fizikai és materiális világon. Ennek keretében a vallási tradíciók és az ezoterikus tanítások kulcsszerepet kapnak a személyes és közösségi spirituális megújulásban.

René Guénon és Julius Evola nevéhez köthetjük a tradicionális iskola alapjait, míg a A 20–21. század fordulóján Alekszandr Dugin szélsőséges politikai ideológiává alakította a tradicionalista örökséget, amelyben az eredeti spirituális törekvések helyett birodalmi geopolitikai célok váltak központivá. E gondolkodók közös alapja a modern világ tagadása, a szakrális társadalmak eszményítése és egyfajta elitista, hierarchikus társadalomkép propagálása volt.

René Guenon

René Guénon a modern világ radikális kritikáját adja, olyan kritikát, amely lényegesen különbözik a múlt és jelen sok más szerzőjének bírálataitól, mivel pozitív viszonyítási pontot is kínál: a hagyomány világát. A „hagyomány” Guénon számára nem csupán régi szokásokat vagy hitrendszereket jelent, hanem egyetemes, metafizikai alapokon nyugvó civilizációs típust. Ezt a típust a történelem folyamán változatos formákban, de lényegét tekintve egységesen, megvalósították Keleten és Nyugaton egyaránt.

A hagyományos civilizációk – Guénon értelmezésében – transzcendens alapokon nyugodtak: az emberinél magasabb rend, egy örök, változatlan metafizikai igazság ismeretén és elfogadásán. Az ilyen társadalmakat egy spirituális elit irányította, akik a transzcendens rendből merítettek autoritást, hogy a társadalmi rendet harmonikusan megszervezzék, megnyissák az utat a magasabb tudás és végső soron a spirituális megvalósítás felé, és értelmet adjanak az emberi életnek.

Guénon szerint a modern világot a deszakralizáció, a transzcendens tagadása, a materializmus, és a szüntelen produktív aktivitás — azaz az úgynevezett "őrült aktivizmus" — jellemzi. A modernitás lényege a csak emberi, időhöz és térhez kötött szempontok abszolutizálása, a szellemi dimenziók teljes elvetése.

Guénon hangsúlyozza, hogy a hagyomány minden egyes korabeli megvalósulása — legyen az keleti vagy nyugati — ugyanazon alapvető metafizikai igazság különböző formája. Ez az egység lehetővé teszi, hogy a különféle vallások és hagyományok egy közös, ősi forrásra — az ún. „őshagyományra” (tradition primordiale) vezessenek vissza.

Guénon különösen fontosnak tartotta azokat a társadalmakat, ahol a beavatási tradíciók a mai napig fennmaradtak. Ezért fordult figyelme fokozottan az iszlám világ felé, különösen a szúfi hagyományok irányába, ahol a spirituális beavatás még élő valóság volt. Guénon „keleti metafizikáról” beszél, leszögezvén, hogy ez nem jelent többet, csak annyit, hogy ott maradt meg a legépebben az Őshagyomány. „Keleti metafizikáról azért beszélünk, mert a nyugati világ jelenlegi szellemi helyzetében a metafizika elfelejtett, figyelmen kívül hagyott, csaknem teljesen elveszett dolog, miközben Keleten még mindig valódi megismerés tárgya. Ha meg akarjuk tudni, hogy mi a metafizika, akkor Kelethez kell fordulnunk, sőt ha újra meg akarunk találni valamit azokból az ősi metafizikai hagyományokból, amelyek valaha Nyugaton létezhettek, (…) akkor ez főleg a keleti tanok segítségével és ezekkel összehasonlítva érhető el.“

Élete második felében Egyiptomba költözött, ott is halt meg. Felvette az Abdel Wahid Yahya nevet, áttért az iszlámra, arab nőt vett feleségül, és teljes mértékben az iszlám hagyomány exoterikus (nyílt, vallásgyakorlási) és ezoterikus (beavatási, misztikus) aspektusai szerint élt.

Julius Evola

Julius Evola filozófiájának alapját a kulturális pesszimizmus, a philosophia perennis (az örök filozófia) eszméje, a spirituális szinkretizmus, a boreális-kozmikus hagyomány és a ciklikus történelemszemlélet alkotta. Evola tradicionalistának tartotta magát: világnézeti perspektíváját egy ősi, asztrológiai-boreális eredetű, magasabb kozmikus rendre és az „aranykor” – az árja korszak – tudására való hivatkozás határozta meg. A modern világgal szemben nem a fejlődés csúcspontjaként tekintett a modernitásra, hanem a hagyomány világát állította szembe vele amely egyetemes érvényű, transzcendens elveken alapult, és a világ különböző kultúráinak hagyományaiban tükröződött vissza.

A „hagyomány” Evola értelmezésében egy olyan kozmikus és metafizikai rendet jelentett, amelyben a „lét világa” és a „létezés világa” – az örökkévaló és a mulandó, a mennyei és a földi, a férfias és a nőies princípiumok – szerves összhangban álltak egymással. Ennek az időbeli megtestesítője a szent király volt, aki a hagyományos állam középpontját jelentette, és papi minőségében „hídépítőként” (pontifexként) kötötte össze az istenit és az emberit.

Evola hagyományos világa szigorúan hierarchikus rendet írt le, amely éles ellentétben állt a modern világ egalitárius, humanista, demokratikus, individualista és „progresszív” eszméivel. 1934-ben írta meg legbefolyásosabb művét, a Lázadás a modern világ ellen (Revolt Against the Modern World) című terjedelmes, áltudományos igényű munkát, amelyben a modern világot kétezer éves dekadencia eredményének ábrázolta. Evola világképe egy keleti ciklikus történelemszemléleten és az állítólagos árja, napközpontú, hősies, arisztokratikus hagyomány dicsőítésén alapult – egy olyan tradíción, amely szerinte az emberiség magasabb rendű korszakait jellemezte. Evola egyes pontokon rokonszenvvel viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, ugyanakkor élesen bírálta annak „szocialista” és „plebejus” jellegét. Karlheinz Weißmann védelmébe vette Evolát, és azzal igyekezett mentegetni, hogy „csak azok nevezik fasisztának, akik meg akarják könnyíteni a dolgukat Ez a védelem azonban figyelmen kívül hagyja, hogy Evola szellemi fasiszta volt: nem pusztán „konzervatív forradalmár”, aki különféle teozófiai és ezoterikus körökben mozgott, hanem egy radikális antimodernista, aki a fasizmus jobboldalibb, még meg nem valósult formáját képviselte.

Evola szellemi legitimációval ruházta fel a hierarchiát, kifejezett antiszemitizmusa pedig az Egyházzal szembeni ellenségeskedéssel párosult. Keresztényellenessége abból fakadt, hogy a katolicizmust az egyenlőség eszméinek terjesztőjeként, valamint a zsidó vallási hagyomány folytatójaként látta. Mindez a szélsőjobboldali gondolkodás tipikus példája, és egy olyan fasiszta eszmeiség felvillantása, amely – Evola szerint – a történelmi fasizmusnál is radikálisabb, hierarchikusabb és antimodernistább lett volna.

Ha Evolát pusztán az antimodernizmus klasszikusaként vagy „konzervatív forradalmárként” írják le, az eltorzítja és elbagatellizálja valódi tanításait. A mai jobboldal sokszor megpróbálja távolítani Evolát a fasizmustól, hogy gondolatait könnyebben rehabilitálhassa, de ez a törekvés figyelmen kívül hagyja Evola valódi, radikális antimodernista és arisztokratikus-forradalmi szellemiségét.

Julius Evola tehát egyfajta intellektuális magányban járta a saját útját, következetesen szembehelyezkedve a modern világ szellemiségével, amelyet hanyatlásként, dekadenciaként élt meg. Számára a tradicionális világkép, a hierarchia, a szellemi rend és a transzcendencia volt az egyedüli értékmérő. Írásaiban egy olyan időtlen rend helyreállítását sürgette, amelyben az ember nem pusztán biológiai lényként, hanem szakrális lényként él és cselekszik.

Művei – mint a Lázadás a modern világ ellen vagy a Metafizika mint a háború művészete – egyszerre testesítik meg ezt a szellemi dacos kiállást és egyfajta reménytelen nosztalgiát is. Evola nem illeszkedett sem a klasszikus konzervativizmus, sem a modern jobboldali mozgalmak eszmevilágába: egy sajátos, radikálisan tradicionális pozícióból bírálta a 20. század ideológiáit.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Evola öröksége mentes volna az ellentmondásoktól. Gondolkodásának emelkedett, eszmei magassága gyakran vált kiábrándítóvá, amikor elméleti szigorúságát gyakorlati megnyilvánulások követték: politikai közeledése a fasizmushoz és más szélsőséges mozgalmakhoz mindenképpen árnyékot vet életművére. Bár ő maga mindig hangsúlyozta, hogy nem az adott rezsimek politikai programját, hanem a mögöttük – szerinte – felsejlő rendteremtő szándékot értékeli, ez a különbségtétel utólagos olvasatban gyakran elmosódik.

Így Julius Evola alakja – akár elismeréssel, akár bírálattal közelítünk hozzá – a modernitás tagadásának egyik legmarkánsabb és egyben legvitatottabb megtestesítőjévé vált. Mindezek fényében nem kerülhető meg Evola életművének sötétebb vetülete sem. Bár filozófiai szinten a szellemi rend és a metafizikai hierarchia helyreállítását sürgette, a gyakorlati politikában olyan rendszerekkel került kapcsolatba, amelyek maguk is a modernitás torzulásai voltak, még ha más színekben is. Evola kritikusai joggal vetik fel: vajon egy valóban transzcendens szellemi rend híve hogyan sodródhatott a földi hatalom brutalitásának oldalára?

Evola sokszor hangoztatta, hogy nem a fasizmust vagy a nácizmust mint politikai rendszereket támogatta, hanem azt a — szerinte ritka — kísérletet, amely az egyéni dekadenciát meghaladó közösségi szellem visszaállítására irányult. Ám ezzel az értelmezéssel sem lehet teljesen felmenteni őt, hiszen bármely szellemi igazság hirdetése értelmét veszti, ha eszközévé válik az embertelenségnek.
Így Evola példája arra is figyelmeztet: a magas eszmények hirdetése önmagában nem mentesít az alacsonyrendű következmények felelőssége alól. Az intellektuális kiválóság, ha nem párosul erkölcsi érzékenységgel, könnyen válhat rideg és veszélyes eszközzé.

Összességében Julius Evola életműve nem egyszerűen elutasítandó vagy kritikátlanul követendő. Sokkal inkább egy mély szellemi kihívás: megérteni, hol végződik a jogos kritika, és hol kezdődik a történelem sötétebb tanulsága.

Végső soron nem csak az számít, mit keresünk a múltban, hanem az is, hogyan őrizzük meg közben a saját tisztánlátásunkat.

A tradicionális iskola szellemi fasizmusa

René Guénon és Julius Evola akik a 20. század első felében a szellemi, vallási és politikai elméletek terén alapvető hatással voltak. Mindkét filozófus a modern világban tapasztalható szellemi válságra reagált, és egy olyan alternatív, tradicionális társadalmi rendet hirdetett, amely szemben állt a modernitás materializmusával és individualizmusával. Evola és Guénon szellemisége nem csupán a vallásos megújulást, hanem egy olyan társadalmi rend visszaállítását is célul tűzte, amely a transzcendens igazságok és a hierarchikus rend alapjain nyugszik.

Guénon és Evola gondolkodásának egyik alapproblémája a világ kettéosztása. A modern világot "elsüllyedtnek", "szétbomlottnak", "degeneráltnak" tekintették, míg a hagyományos társadalmakat – az őskori, archaikus világokat – az abszolút szellemi rend megtestesítőinek.

Ez a látásmód könnyen csúszik át egy manicheus világlátásba, amelyben a világ jókra és rosszakra, fényre és sötétségre válik szét, árnyalatok és átmenetek nélkül. A tradicionális gondolkodók közül Evola különösen hajlamos volt a társadalmi hierarchiák fétisizálására, a „szellemi arisztokrácia” megteremtésének eszményítésére – ahol a kevesek uralják a sokaságot. Ez a gondolat, ha következetesen végigviszik, könnyen találkozik a politikai fasizmussal, amely Evolánál valóban megtörtént: nemcsak elméleti szinten, hanem a fasiszta Olaszország ideológiai támogatásában is.

Az így kialakuló tradicionalizmus tehát nem egyszerűen "visszafordulás a szellemhez", hanem szellemi fasizmus: az emberi lét alapvető egyenrangúságának tagadása, egyfajta spirituális elitizmus, amely az „eredet” nevében újfajta hatalmi rendszereket próbál legitimálni.

Alekszandr Dugin

Alekszandr Dugin (sz. 1962) orosz filozófus, geopolitikai gondolkodó és politikai aktivista, akinek eszméi a mai orosz kül- és belpolitikai irányvonalak egyik fontos ideológiai forrását jelentik. Dugin legismertebb műve, Az orosz geopolitika alapjai (1997), világosan megmutatja célját: egy olyan új, többpólusú világ létrehozását, amelyben Oroszország központi, "eurázsiai" szerepet tölt be.

Dugin a "neoeurázsianizmus" legbefolyásosabb alakja. Ideológiája egyesíti a hagyományos orosz imperializmust, a nacionalizmust, az ortodox vallási elkötelezettséget, a posztmodern relativizmust és a nyugatellenességet. Hirdeti, hogy Oroszországnak meg kell állítania a "liberális" Nyugat kulturális és politikai dominanciáját, és ki kell építenie saját szellemi és politikai civilizációját.

Dugin szerint a világot szellemi értelemben is egy "kontinentális háború" jellemzi: a szárazföldi hatalmak (mint Oroszország) állnak szemben a tengerhatalmakkal (mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia).

Bár Dugin nem tölt be hivatalos politikai tisztséget, gondolatai és érvelései sok szempontból visszaköszönnek a putyini külpolitikában: ilyen például a Krím-félsziget annektálása (2014), a Donbász régió destabilizációja, és a 2022-es Ukrajna elleni invázió indoklása is.

Ma Alekszandr Dugin közvetlen politikai hatalma korlátozottabb, mint egy évtizeddel ezelőtt, mégis ideológiai szimbólummá vált Oroszországban. Bár Putyin közvetlenül ritkán hivatkozik rá, Dugin nézetei beépültek az orosz állami narratívákba, különösen a "Nyugat elleni szent háború" eszméjébe. Ezt az ideológiát a Kreml propaganda-gépezete napi szinten erősíti.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az orosz vezetés – pragmatikus okokból – gyakran szelektíven válogat Dugin gondolataiból. A Kreml nem vállalja fel teljesen Dugin radikális elképzeléseit (pl. Nyugat-Európa teljes "felszámolását" vagy a "szakrális" geopolitikai háború kiterjesztését), inkább csak a nacionalista és tradicionalista elemeket használja ki.

Alekszandr Dugin – aki magát egyértelműen Guénon és Evola szellemi örökösének vallja – Oroszországban máig jelentős ideológus. Bár formálisan nem tagja az orosz kormányzatnak, nézetei, különösen az ún. neoeurázsianizmus és az „orosz világbirodalmi küldetés” eszméje mélyen átszövik az orosz geopolitikai gondolkodást, és hatást gyakoroltak Vlagyimir Putyin világképére is.

Dugin elméletei ugyanakkor sok szempontból veszélyesek: ötvözik a tradicionalizmus irracionális, zárkózott elemeit az agresszív, expanzív nacionalizmussal és a modern demokrácia elleni nyílt ellenségességgel. Ezáltal Dugin gondolkodása – az Umberto Eco által leírt ur-fasiszta mintázatokkal egybecsengően – az intellektuális tradíció nevében támogatja az autoriter rendszereket és a szabadságjogok korlátozását.

Umberto Eco „A mindenkori fasizmus” és a tradicionalisták bírálata

Umberto Eco az Öt írás az erkölcsről című kötetében megjelent A mindenkori fasizmus (vagy Ur-fasizmus) című esszéjében tizennégy alapvető jellemzőt sorol fel, amelyek bármelyikének megléte elegendő ahhoz, hogy a fasizmus megfoganjon egy közegben. A tradicionalista gondolkodók – így René Guénon, Frithjof Schuon, Julius Evola és a 20–21. századi követőik, mint Alekszandr Dugin – szellemi rendszereiben több ilyen elem is kimutatható.

Eco első pontja a „hagyomány kultusza”, amely a tradicionalista projekt középpontjában áll. A tradicionalisták úgy tekintenek az igazságra, mint valami egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatottra, amelyet nem továbbfejleszteni, hanem értelmezni kell. Ezzel szemben a modern tudományos és demokratikus gondolkodás az állandó vizsgálódásra, kritikára és fejlődésre épül.

Eco hangsúlyozza, hogy az ur-fasizmus számára a modern világ elutasítása alapvető: a reneszánsz, a felvilágosodás, az emberi értelem és szabadság vívmányai mind „romlásként” jelennek meg. A tradicionalisták is hasonlóképpen viszonyulnak ezekhez: a felvilágosodást gyakran a „szellemi hanyatlás” kezdőpontjaként emlegetik.

Fontos Eco megállapítása is, hogy az ur-fasiszta világkép szerint a nézeteltérés bűn: aki másként gondolkodik, az „áruló”. A tradicionalisták közösségében ez szintén érvényesül: aki kritikát fogalmaz meg, azt gyakran bélyegzik, megbélyegzik, elutasítják, nem ritkán morális vagy spirituális értéktelenséggel vádolják.

Az ur-fasizmus további jellemzője a „cselekmény megszállottsága” és a „védekezés szükségessége” érzete: a követőknek ostrom alatt kell érezniük magukat, a külső világ fenyegetésétől rettegve. A tradicionalisták ugyanezt a pszichológiát építik fel: a modernitás „sötét korának” veszélyei ellen az „igazi tudás” őrzőiként kell védekezniük.

Eco megállapításai így nemcsak a klasszikus politikai fasizmusra érvényesek, hanem figyelmeztetésként szolgálnak azokkal a spirituális irányzatokkal szemben is, amelyek szent hagyományok nevében zárkóznak el a kritikai gondolkodástól és hirdetnek dogmatikus, irracionális visszatérést egy idealizált múlthoz.

*

Összegzésül René Guénon és Julius Evola tradicionalizmusa sokak szemében a modernitás éles kritikájaként tűnik fel — ám valójában egy grandiózus tévedés emlékműve. Világképük alapja nem a fejlődés, hanem a folyamatos hanyatlás: számukra az emberi történelem nem más, mint egy végtelen zuhanás az isteni fénytől a materiális sötétségbe. Fejlődés helyett lesüllyedést, tudati elhomályosulást hirdetnek — és még ezt is képesek mitikus aranykorszak-ábránddal díszíteni.

Az antropológiai képet is sikerült teljesen kifordítaniuk: az ember nem állati eredetű — vallják —, hanem az állatok a bukott emberek alsóbb világba süllyedt torzszülöttei. Ez a fordított evolúció, ahol Darwin helyett inkább Dante Poklának spirálját képzelhetjük el.

Társadalom- és történelemszemléletük ennek megfelelően nosztalgikus vágyódás az elveszett szakrális királyságok után. A szellem magaslatait kizárólag az istenkirályok és főpapságok képviselték, a nép, a polgárok, az emberi jogok hívei pedig csupán a sötétség hordozói. A demokrácia, a jogegyenlőség, a szabad akarat eszméje számukra a bukás, a világvége megnyilvánulásai. Az általuk idealizált világban az ember nem polgár, hanem alattvaló — lehetőleg örökös, szakrálisan igazolt elnyomás alatt.

Történelemszemléletük groteszk mivoltát jól példázza, hogy a francia forradalmat a "szellemi bűnök" ősrobbanásának tekintik, míg a Harmadik Birodalomban a tradíció "utolsó fellángolását" látják. Az SS az ő szemükben nem bűnszervezet, hanem egy "heroikus lovagrend", Hitler pedig a "meg nem értett szakrális megváltó". 1945 — a civilizált világ számára a nácizmus veresége — számukra a "Sátán földi uralmának" kezdete.

És hogy mindezt még misztikus mázzal is bevonják, bőkezűen adagolják az ezoterikus szólamokat. Csakhogy az ezoterizmus náluk nem mély beavatás, hanem inkább egy marketingcsomag: amíg a hatalomnak szüksége van a szakrális mázra, addig szolgáltatnak; ha pedig más igény mutatkozik, szállítják azt is. A tradicionalizmus ebben az értelemben nem más, mint intellektuális nosztalgia és spirituális szervilizmus keveréke.

-000-

Irodalomjegyzék

• René Guénon: A világ királyai

• Guénon: A keleti metafizika (Bp., 1993, 7. o. Darabos Pál ford.

• Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. 8. o. (Bp. 1998, Darabos Pál ford.)

• Hamvas Béla: Scientia Sacra

• Marsovszky Magdolna: Nemzetisten és ariozófia

• Magdalena Marsovszky: „Gegen die moderne Welt“. Julius Evola in Ungarn