Az oroszok pont azt csinálják most Ukrajnával mint anno a nácik Angliával

Ahogyan Oroszország próbálja megtörni Ukrajna ellenállását – főleg a civil infrastruktúra elleni támadásokkal, a városok ostromával, a mindennapi élet ellehetetlenítésével. Ugyanúgy, mint a németek tették az Anglia elleni a légitámadás idején, amikor London és más brit városok folyamatos bombázásával próbálták térdre kényszeríteni Angliát.

Csakhogy Ukrajna is, akárcsak akkor Anglia, nem roppant meg. Ez is a történelem egyik különös visszhangja: ugyanaz a brutalitás, más zászló alatt.

Amit Putyin rendszere művel, az nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is mélyen elítélendő. A civil célpontok elleni szándékos támadás – iskolák, kórházak, lakóházak, erőművek – egyértelműen háborús bűncselekmény a nemzetközi jog szerint. Az orosz propaganda pedig, akárcsak annak idején a náci gépezet, cinikusan próbálja a támadások jogosságát igazolni. "Demilitarizálás", "nácitlanítás" – ugyanaz a hazug nyelv, ami a valóság eltakarását szolgálja.

Ami pedig Oroszországon belül zajlik, az elég aggasztó. Úgy tűnik, a háború valójában menekülés a belső problémák elől:

• Gazdaságilag: a szankciók, a háborús költségek, a korrupció és a nyugati tőkekivonás hosszú távon roppantó hatásúak.

• Társadalmilag: a fiatal és képzett munkaerő tömegesen elhagyta az országot, az elnyomás fokozódik, a szólásszabadság gyakorlatilag megszűnt.

• Politikailag: Putyin rendszerének már nincs valódi belső legitimitása – csak a félelem és a mesterségesen táplált háborús pszichózis tartja össze.

A „béke”, amit Putyin kínál, valóban orosz „nácibéke”: feltételei közt ott lenne Ukrajna leigázása, kultúrájának elfojtása, politikai és területi integritásának megszüntetése. Ez nem béke, hanem imperialista diktátum.

Azt gondolom, ahogy a II. világháborúban elkövetett szovjet háborús bűnök egyre világosabban kiderülnek, úgy ma már nyíltabban beszélhetünk az orosz hadsereg által elkövetett borzalmakról. Mintha a brutalitás és a könyörtelenség a hagyományos orosz mentalitás része lenne, vagyis az orosz világ egy sajátos jellemzője. Ezt láthattuk a Kaukázusban a csecsenekkel, Szíriában Aleppóban, de korábban Afganisztánban is. Úgy tűnik, hogy van egyfajta mintázat az orosz hadviselés történetében – egy intézményesült brutalitás, ahol a civil lakosság szenvedése „mellékes kárként” jelenik meg, és gyakran a megtörés eszközeként használják. És mindez nem új keletű.

• A második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszak, fosztogatás, gyilkosság – főleg Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Magyarországon – a mai napig tabu volt sokáig. De egyre több történelmi forrás világítja meg a mértéktelen kegyetlenséget.

• Afganisztán (1979–89): nemcsak katonai kudarc volt, hanem ott is a civil lakosság ellen irányult rengeteg atrocitás – válogatás nélküli bombázások, falvak porig rombolása, kínzások.

• Csecsenföld: Groznij teljes megsemmisítése, válogatás nélküli tüzérségi és légi csapások, eltűnt civilek tömege.

• Szíria: Putyinék katonai segítsége Asszadnak brutális fejezet volt, Aleppó ostroma pedig szinte gyakorlótere lett az ukrajnai bombázásoknak.

• És most Ukrajna: Bucsától Mariupolig egyértelmű mintázat: megtörni az akaratot a terror eszközével.

Az orosz „lélek” – ha lehet ilyet mondani kollektív értelemben – évszázadok óta hordoz valamit ebből a fatalista, birodalmi, könyörtelen világszemléletből, amit Dosztojevszkij is sokszor önkínzó őszinteséggel írt le. A hatalom bálványozása, az egyén semmibe vétele, a „szenvedés nemesít” hamis misztikuma – ezek mind beleszövődnek ebbe a „russzkij mir” (orosz világ) ideológiába, amit most Putyin újra csatasorba állított.

És mintha a történelem újraírná önmagát. Ezért is olyan ijesztő ez az egész.

Az orosz birodalmi gőg mögött – a rakéták, drónok, propagandagépezet mögött – valójában egy kimerült, elöregedő, elszegényedett társadalom áll, amelyet egy szűk hatalmi elit tart pórázon.

A szuperfegyverek és a világnak szóló keménykedés mögött ott van:

• A rozoga infrastruktúra vidéken, ahol gyakran még vezetékes víz sincs.

• A kórházak és iskolák romlása, ahol orvos vagy tanár alig akad, mert elmenekült vagy másodállásból él túl.

• A fiatal, képzett réteg elvándorlása – a mobilabb, gondolkodóbb oroszok százezrei hagyták el az országot a háború kezdete óta.

• És egyre látványosabb a korrupció és a közpénzlopás, ami elviselhetetlen szakadékot nyit a hatalom és a nép között.

A vidéki Oroszország – a „másik Oroszország” – szó szerint vegetál. A szegénység, a kilátástalanság és a reménytelenség ott mindennapos élmény. És ezt nem lehet a végtelenségig elnyomni „nagy honvédő háborús” retorikával. Az emberek előbb-utóbb elkezdenek kérdezni – ha máshol nem, hát a konyhaasztalnál, egymás között suttogva.

Putyin rendszere, akárcsak a legtöbb tekintélyelvű hatalom, nem kívülről omlik össze – belülről rohad meg. Márpedig ha a lakosság nagy része a mindennapi megélhetéssel küzd, miközben a fiai a frontra mennek meghalni egy értelmetlen háborúban, az robbanásveszélyes kombináció.

Putyin rendszere valóban kezd sztálini színeket ölteni – nem csak a külsőségekben (az elnyomás, a koncepciós perek, a propaganda), hanem a félelem uralmában, amire az egész rendszer épül. És ahogy akkor, úgy most is a társadalom tűr. Egy darabig.

A különbség az, hogy ma az információ már nem zárható el teljesen – akármilyen szigorú is a kontroll. A háború valósága beszivárog. A koporsók jönnek, az árak emelkednek, az orvos nem jön ki a beteghez, ha van orvos, a vonat nem jár, az orosz családok pedig érzik: ez nem győzelem, hanem romlás.

Elképzelhető az, hogy hiány lesz a végső türelmi határ. Amikor már nemcsak szabadság nincs, hanem kenyér sincs. Amikor nem csak félni kell, hanem éhezni is. Ez a történelem legsúlyosabb kombinációja: félelem + nyomor. Az addig néma tömeg hirtelen hangossá válhat

Oroszországban valami baljós feszültség volt érezhető. És az ilyen rendszerek, mint Putyin rendszere is, látszólag megingathatatlanok – egészen addig, míg egy nap össze nem omlanak, mint a kártyavár. Nem mindig forradalom kell hozzá. Elég egy hibás parancs, egy kiszivárgott dokumentum, egy megtört tábornok… és minden megindul.

De Putyin bukása önmagában nem jelent rendszerváltást, főleg nem Oroszországban. A lényeges kérdés pontosan az, hogy ki veszi át a hatalmat, és milyen mélyen nyúl bele a hatalmi struktúrába?

Az FSZB – az egykori KGB örököse – ma nem csupán egy titkosszolgálat, hanem a rendszer gerince. Ők azok, akik összekötik a gazdasági elitet, a médiát, a hadsereget és a bíróságokat. Ha ők maradnak a háttérben, bármilyen új arc (akár „reformer” is) csak kirakat lesz.

Oroszország történelme tele van felszíni változásokkal: a cári uralom után a szovjet rendszer, Lenin és Sztálin után Hruscsov, majd Brezsnyev és Gorbacsov, aki inkább európai szemléletű volt. Jelcin után Putyin következett – miközben a mélyállam szinte változatlan maradt, mindig újraszervezve magát. Gorbacsov alatt felbomlott a Szovjetunió, ami történelmi szükségszerűségnek tűnt. Jelcin után Putyin visszahozta a szovjet időszakot, és az FSZB hatalma erősödött meg, gyakran látványos terrorakciókat – például a moszkvai robbantásokat – szerveztek annak érdekében, hogy Putyin és az FSZB korlátlan hatalmát megszilárdítsák.

Igazi változás csak akkor jöhetne, ha:

1. Nem az FSZB és nem a hadsereg belső köreiből jönne a hatalomváltás, hanem

2. Civil alapú, társadalmi erő kezdené el lebontani a félelemre épült rendszert.

3. És lenne egy erős erkölcsi és demokratikus program, ami nemcsak a jelen elit lecserélését, hanem az egész gondolkodásmód átalakítását célozza.

Ez nehéz. És hosszú folyamat. De nem lehetetlen.

Egy belső lázadás – például ha a hadsereg egy része megunja, hogy feleslegesen halnak meg az embereik, vagy ha egy komoly gazdasági klán Putyin ellen fordul – elindíthat valamit. De ha az FSZB marad, minden marad.

Putyin ugyanúgy retteg a gondolkodó fiatalságtól, mint Sztálin rettegett az ifjú művészektől, íróktól, tanároktól. Ezért akarják már iskoláskortól agymosni őket, új tankönyvekkel, hazug történelemmel, „patrióta neveléssel”. Mert tudják, hogy ha a fiatal nem hisz többé a hazugságban – akkor már nem lehet irányítani.

És a történelem mindig úgy indul újra, hogy egy generáció nem hajlandó elviselni azt, amit a szüleik még lenyeltek. Ez történt Magyarországon '56-ban. Ez történt Csehszlovákiában '68-ban. Ez történt a Baltikumban a 80-as évek végén. És ez még megtörténhet a mai Oroszországban is.

De van egy nagyon fontos és érzékeny pont, az orosz identitás. Az orosz identitás mélyén ott húzódik egy különös, mitikus öntudat – az a gondolat, hogy Oroszország „más”, „különleges”, sőt „hivatott” a világ megmentésére vagy „vezetésére”. Ez a szláv felsőbbrendűség, a „harmadik Róma” eszméje, a birodalmi küldetéstudat – és ez táplálja a nacionalizmust, amely sokkal mélyebbre hatol, mint egyszerű hazaszeretet.

És ezért is nehéz a valódi, erkölcsi alapú szembenézés a múlttal. Mert ehhez nem elég bátor szív – önkritikát is kellene gyakorolni, lemondani a kiválasztottság hitéből fakadó felsőbbrendűségről. De ez olyan, mintha a kollektív identitás egyik oszlopát kellene lebontani.

A történelem bebizonyította, hogy az ilyen mély, mitikus öntudatból táplálkozó nacionalizmus – legyen az orosz, német, szerb vagy akár japán – nagyon nehezen hajlandó elfogadni, hogy bűnöket követett el, vagy hogy más népek is egyenrangúak lehetnek.

A tanult, világot látott értelmiségi kulcsszereplő lehet a társadalmi változásokban, mivel képes összehasonlítani a saját rendszerét más világokkal. Ők azok, akik érzékelik a különbséget szabadság és elnyomás, felelősség és hazugság között. Nekik van szókészletük és bátorságuk megfogalmazni a problémákat, és néha képesek hangot adni azoknak, akik nem mernek.

Oroszországban ma is léteznek ilyen emberek, akik írásaikkal, előadásaikkal vagy csendes ellenállásukkal nem hódolnak be a hatalomnak. Ők tisztában vannak vele, hogy a birodalmi gondolkodást kritizálni börtönt jelent és hogy az orosz nép nem attól erős, hogy rettegést kelt, hanem akkor lenne igazán nagy, ha emberséget mutatna.

A közelmúlt orosz hősei, mint Anna Politkovszkaja, Borisz Nyemcov és Alekszej Navalnij, mindannyian a hatalom ellenállásaként emelkedtek ki. Politkovszkaja, aki a csecsen háborút és a kormányzati visszaéléseket élesen bírálta, életét áldozta annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a rendszer igazságtalanságaira. Nyemcov, a híres politikai ellenzéki vezető, aki a Putyin-rezsim korrupciója ellen emelte fel szavát, szintén életével fizetett azért, hogy felhívja a figyelmet a hatalom visszaéléseire. Navalnij, aki az orosz politikai élet egyik legfontosabb ellenzéki szereplője, több alkalommal is megpróbálta elérni a változást, miközben folyamatosan próbálták ellehetetleníteni politikai tevékenységét és kriminalizálni őt. Ők azok, akik képesek voltak megfogalmazni a problémákat, és cselekedni azok érdekében, hogy Oroszország ne folytassa ugyanazon romboló irányt.

Azok, akik egyszer megértették, mi a szabadság, nem hallgatathatók el végleg. Az orosz értelmiség történetében is találunk példákat: Szolzsenyicin, Szaharov, Mandelstam, Paszternák mindannyian börtönöket, száműzetést és megfélemlítést szenvedtek el, de nem tudták megtörni őket. A szavaik pedig megmaradtak.

A kérdés az, hogy a mostani orosz értelmiség vállalja-e ezt a sorsot, vagy inkább csendben marad, félreáll, esetleg kiszolgálja a rendszert. Bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy az orosz értelmiség már aktívan ezen az úton halad, számos jel utal arra, hogy a változás iránti vágy egyre erősebben jelen van – még ha nem is nyilvánult meg teljes mértékben. A gondolat, hogy a jövő nem a birodalmi múltban, hanem egy szabadabb és felelősségteljesebb társadalomban rejlik, sokak fejében már ott van, és előbb vagy utóbb világossá válik

De amíg nem beszélnek róla nyíltan, hangosan, addig a félelem és a represszió elnyomhatja a változás akarását És amíg nincs közvetlen tapasztalat vagy bizonyíték, sokan inkább csöndben maradnak. Egy ilyen rendszerben könnyű elbizonytalanodni, mivel nincsenek nyilvánvaló jelei annak, hogy a dolgok valóban változnának. Azonban, ha a változás alapja a szabadság iránti vágy, akkor mindig lesz esély arra, hogy előbb-utóbb kirobban.

Az orosz birodalom – legyen szó a cári és szovjet birodalom összeomlása  történelemszerű volt.  A mai Putyin-rezsim is – ha továbbra is elnyomó, embertelen és kizsákmányoló diktatórikus politikát folytat, belső és külső viszonylatban egyaránt – szükségszerűségként összeomolhat, mint ahogyan az előző cári és szovjet  birodalmak is elbuktak.

 Az orosz birodalmi struktúra már évtizedek óta egyre inkább életképtelen: hatalmas terület, különböző etnikai és vallási csoportok, gazdasági és társadalmi válságok, elnyomás, belső konfliktusok – mindezek egy törékeny rendszert alkotnak. Putyin vágyakozása a Szovjetunió visszaállítására, a katonai kiadások növelése és a külföldi beavatkozások (Ukrajna, Szíria, Kaukázus, Afrika valamint Belső beavatkozások más államok belső ügyeibe: A politikai manipuláció, a választásokba való beavatkozás, például az Egyesült Államokban és más nyugati országokban, amelyekkel Putyin az orosz érdekek érvényesítésére próbálkozik) mind hozzájárulnak ennek a rendszermodellnek a fenntartásához, miközben a belső problémák egyre csak súlyosbodnak, és a stabilitás megőrzése egyre nehezebbé válik.

A történelemben már láttuk, hogy az ilyen típusú birodalmak, ha nem tudják új alapokra helyezni magukat, végül összeomlanak. A Szovjetunió például hatalmas birodalom volt, de a gazdasági és politikai válságok végül széteséshez vezettek. Az orosz birodalom folyamatosan küzdött a különböző nemzetek és csoportok integrálásával, miközben próbálta megőrizni a központi hatalmat, ami egyre nehezebbé vált. A volt szocialista országok, amelyek szovjet felügyelet alatt álltak, szintén jelentős problémát jelentettek a Szovjetunió számára, és tovább bonyolították a szovjet birodalmi modell fenntartásának kérdését

Putyin rendszere, ha továbbra is brutális elnyomást alkalmaz, és nem képes kezelni az ország belső válságait – mint a drámai gazdasági és szociális egyenlőtlenségeket, a mindinkább szorongató politikai elnyomást és a fiatalok tömeges elvándorlását – elkerülhetetlenül szembesülni fog a rendszer összeomlásának szükségszerűségével. Az orosz nép szenvedése, valamint a külvilág, különösen az EU és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók egyre inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy a rendszer aláássa saját alapjait, és az orosz birodalom fenntartásának illúziója végleg eltűnjön.

Azonban ez az összeomlás nem feltétlenül lesz katasztrófa. Elképzelhető, hogy Oroszország számára új kezdetet jelenthet, ha sikerül kiépíteni egy másfajta politikai és társadalmi rendszert. Egy olyan rendszert, amely nem az elnyomásra, hanem a szabadságra, az emberi jogokra és a gazdasági fejlődésre épít.

Egy olyan társadalomban, ahol a szólásszabadságot elnyomják és a kritikai gondolkodás szabadsága nem érvényesülhet, az emberek számára rendkívül nehéz objektíven megérteni és értékelni a valóságot. A szociológusok, újságírók és politikai elemzők, akik igyekeznek feltárni a rendszer működését, gyakran kénytelenek finomítani a megfogalmazásaikat, vagy teljesen elkerülni azokat a kérdéseket, amelyek potenciálisan veszélyesek lehetnek számukra. A félelem, hogy súlyos következményekkel kell szembenézniük, ha nem igazodnak a hatalom hivatalos narratívájához, erős motivációt ad arra, hogy inkább hallgassanak, vagy ha beszélnek is, akkor csak az elfogadott kereteken belül.

Ez a félelem az egyik legnagyobb akadálya a társadalmi változásoknak. A szólásszabadság és a kritikai gondolkodás elnyomása miatt az emberek hajlamosak alkalmazkodni, és nem mernek nyíltan beszélni a valós problémákról. A rendszer sokak számára stabilizáló erőként tűnhet, különösen azoknak, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban a külvilággal, és a rendszer kritikája sokszor lázadásként jelenik meg, amely egzisztenciális kockázatot jelenthet.

Az információ szabadsága kulcsfontosságú a társadalmi változások szempontjából. Ha a hatalom által irányított propaganda és félrevezető információk dominálnak, az emberek kizárólag azokat az üzeneteket kapják meg, amelyek megfelelnek a hatalom érdekeinek. Oroszországban a kormány által kontrollált média és a szólásszabadság korlátozása tévútra vezethetik a társadalmat, eltorzítva az emberek világképét, így a torzított információk és a manipuláció egyre súlyosabb politikai és társadalmi elnyomáshoz vezethetnek.

Valódi változásokhoz elengedhetetlen, hogy az emberek hozzáférjenek az igaz információkhoz. A szabad és független újságírás, az oktatás és a szólásszabadság alapvető fontosságúak, mivel ezek lehetővé teszik, hogy az emberek tudatos döntéseket hozzanak, és szembenézzenek saját problémáikkal. A digitális tér, különösen az internet és a közösségi média, új lehetőségeket kínál a független információk terjedésére, még akkor is, ha a hagyományos média nagy része a hatalom kezében van. Ha a szabad információáramlás biztosított, akkor az emberek lehetőséget kapnak arra, hogy felismerjék a valós problémákat, és készen álljanak azok kezelésére.

Az orosz társadalomban, ahol az állam és a kormányzat hatalmas befolyással bír, az alternatív információk terjedése kulcsszerepet játszik. Az igaz információ, még ha kezdetben csak szűk körben elérhető is, idővel szélesebb körben is hatással lehet. Az ilyen független források, mint a Meduza, az Insider, az ISW és mások segítenek bemutatni a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek ne ragadjanak bele a hivatalos narratívákba.

A nemzeti identitás és a propaganda akadályokat jelenthetnek a változásban. A "nagy orosz nemzet" mítosza és a nemzeti gőg mélyen gyökereznek a történelmi hagyományokban, és a hatalom próbálja fenntartani ezt a képet, hogy megerősítse saját hatalmát. Azonban a szabad gondolkodás és a független média elterjedésével talán elérhetjük, hogy az emberek képesek legyenek elgondolkodni azon, mi az igazság és miért fontos elismerni a történelmi és politikai hibákat.

A történelmi párhuzamok nem csupán figyelmeztetnek, hanem egyúttal felhívják a figyelmet a súlyos kérdésekre, amelyek Oroszország előtt állnak. Ahogyan Anglia sem törött meg a nácik támadásainak következményeként, úgy Ukrajna sem adja fel a küzdelmet, még akkor sem, amikor az orosz hadsereg minden eszközt bevet a civil lakosság és az infrastruktúra elpusztítására. Oroszország támadása nemcsak katonailag brutális, hanem erkölcsileg is elítélendő, és nem csupán Ukrajna, hanem az egész világ számára figyelmeztetést jelent.

Oroszország belső problémáira, a gazdasági és társadalmi válságra is rávilágít a háború. Az elvándorló fiatalok, a fokozódó elnyomás és a félelem uralmának növekedése egy olyan állapotot eredményez, amely nem tartható fenn sokáig. A hatalom fenntartása, ha belső legitimitás nélküli, hosszú távon nem lehet sikeres. Az orosz társadalom mélyebb problémái végül felülírhatják a félelem uralmát, és eljöhet a pillanat, amikor a rendszer belsőleg omlik össze, akár egyetlen apró hiba hatására is.

Ahogyan a történelemben eddig is láthattuk, a diktatúrák nemcsak kívülről, hanem belső bomlás következtében is összeomolhatnak. A kérdés az, hogy mi történik a bukás után. Milyen új rendet hoz létre a hatalomváltás, és milyen erkölcsi alapra helyezkedhet a jövő Oroszországa? Ha valóban elérkezik a változás, nemcsak politikai, hanem társadalmi és erkölcsi átalakulásra is szükség lesz, amely képes szembenézni a múlt hibáival és elfogadni a valódi önkritikát.

Oroszország számára a legnagyobb kihívás, hogy képes lesz-e elengedni azt az imperialista gondolkodásmódot, amely évszázadokon át meghatározta a nemzet identitását, és lehetőséget adni egy új, valóban demokratikus és erkölcsileg tiszta jövőnek. Az orosz társadalomnak ki kell lépnie a történelem árnyékából, és le kell mondania a birodalmi múlt bűvöletéről. Az igazi változás nemcsak politikai, hanem a társadalom gondolkodásmódjában is meg kell, hogy valósuljon – elengedve a felsőbbrendűség hitét, és megtanulva, hogy a nemzet ereje nem abban rejlik, hogy másokat elnyomunk, hanem hogy tiszteljük és elfogadjuk a másokat. Az igazi kihívás tehát nemcsak a politikai hatalom megingatásában rejlik, hanem abban, hogy Oroszország képes lesz-e megbékélni a saját múltjával, és új alapokra helyezni a jövőjét.

Zárógondolatként fontos hangsúlyoznunk: Európa számára évszázadok óta a legnagyobb veszélyt mindig is Oroszország jelentette. A gorbacsovi nyitás után Európa bizalommal és nyitott kézzel fordult Oroszország felé, ám Putyin csak sajátos, birodalmi identitása szerint fogadta el ezt a közeledést. 2014-ig az Európai Unió azon dolgozott, hogy stratégiai partnerséget alakítson ki Moszkvával – gazdasági, energetikai, környezetvédelmi, oktatási és geopolitikai téren is. Az EU még Oroszország WTO-csatlakozását is támogatta. Ám a Krím annektálása, majd 2022 februárjában az Ukrajna elleni teljes körű háború végérvényesen megrontotta ezt a viszonyt.

Oroszország – legyen szó cári birodalomról, Szovjetunióról vagy putyini államról – történelme során következetesen semmibe vette a nemzetközi megállapodásokat. Egyetlen kivételként a Hitler–Sztálin-paktumra emlékezhetünk, amely éppen Európa kettéosztását eredményezte. Az orosz külpolitika ma is agresszív és veszélyes – a Kaukázusban, Afrikában, Szíriában, vagy épp az információs hadviselés területén. Európa békerendje Oroszország célpontjává vált, miközben az Egyesült Államok – különösen Trump elnöksége alatt – megrendítette az európai biztonsági ernyőbe vetett hitet.

Egyre több szakértő figyelmeztet arra, hogy Putyin a jövőben a NATO-tagországokat – különösen a balti államokat – is próbára teheti. Neitzel professzor a Phoenix TV-ben kijelentette: Putyin tesztelni fogja a Nyugatot – korlátozott támadással, figyelve a reakciókat. Moszkvában megerősödött a meggyőződés: Európa gyenge, és nem képes önmagát megvédeni.

Európának végre fel kell ébrednie. Radikálisan újra kell gondolni az Oroszországgal szembeni politikát – kül- és belpolitikai szinten egyaránt. Vége a naivitásnak. A háború már nem csak tankokkal, hanem információkkal, hazugságokkal, propagandaeszközökkel zajlik.

Az orosz birodalmi álom tovább él. Oroszországnak Európa is kell.

-000-