Valami elromlott. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a viselkedésformák nemcsak változnak, de mintha visszafejlődnének. Egyre több az önzés, a hangoskodás, a nyers modor, az érzéketlenség. Mintha feloldódtak volna a társadalmi együttélés alapszabályai: a figyelmesség, a türelem, az udvariasság ma már nem maguktól értetődők – sőt, sokak szemében gyanúsak vagy nevetségesek.

Az utcán, a tömegközlekedésen, hivatalokban, iskolákban, sőt még a szomszédságban is egyre gyakrabban érezzük úgy, mintha nem emberek között járnánk, hanem egy zajos, türelmetlen, zabolátlan tömeg közepén, ahol mindenki kizárólag a saját érdekeit hajszolja. A másik meghallgatása, elviselése – ezek a képességek mintha teljesen eltűntek volna.

Egy kulturálatlan, érzéketlen ember közelsége fojtogató. Nem csak azért, mert esetleg hangos vagy agresszív, hanem mert nincs tudatában annak, mennyi fájdalmat, kényelmetlenséget okoz másoknak. Nem ismeri a visszafogottságot, nem kér elnézést, nem figyel. S ami a legfájóbb: meg van győződve róla, hogy neki van igaza. A hangerőt erőnek, a tolakodást önérvényesítésnek, a másik semmibevételét „önazonosságnak” hiszi. Eközben a halk szavú, figyelmes ember gyengének vagy naivnak tűnik.

Így csúszik válságba egy társadalom. Ahol eltűnik a kulturáltság, ott eltűnik az iránytű is. Ami egykor érték volt, az értéktelenné válik, és ami értéktelen, az kerül a középpontba. A zajos, tudatlan vélemények nagyobb figyelmet kapnak, mint a csendes gondolkodás. A közösségi média és a politikai nyelvhasználat is ezt erősíti: az okosság helyett a gátlástalanság, a bölcsesség helyett a határozottság látszata válik erénnyé.

És a tömeg – gyakran fáradt, elbizonytalanított vagy félrenevelt – sodródik, kapaszkodó nélkül.

Nincsenek már klubok, közösségek, szellemi körök, ahová tartozni volna méltó. A példaképek eltűntek vagy lejáratódtak. Az oktatásból kikopott a szellem és erkölcs egysége. A közbeszédből kiszorult a tisztességes vita, a mérlegelés, a kétely. Maradt a harsány önigazolás, a rövid távú előnykeresés – amely hosszú távon minden közösséget felőröl.

De mit is jelent az a kulturáltság, amelyet elveszni látunk?

A kulturáltság nem egyszerűen iskolázottság. Nem puszta tudás, és végképp nem formaságok gyűjteménye. Kulturáltság: emberi minőség. A szellem, az érzés és a viselkedés egysége. Annak képessége, hogy az ember másokra is gondol – nemcsak magára. Hogy tudja, mi illik, nem csupán tanult szabályként, hanem belső iránytűként.

A kulturáltság finomság. Belső mérték, ami szabályozza a hangot, a gesztust, a gondolatmenetet. Szabadság – mert nem ösztönök hajtják, hanem mérlegelés, szándék, önreflexió.

A kulturált ember nem rombol, nem uralkodik másokon. Kíváncsi, nyitott, képes öniróniára és együttérzésre. Tud figyelni, elcsendesedni, jelen lenni – és nemet mondani, méltósággal, nem dühvel.

Ez nem csillogtatni való dísz, hanem alapanyag. Évszázadokon át ezek a minták és attitűdök adták a társadalmak belső tartását. Mára mintha ez az „alapanyag” szétesett volna.

Esterházy Péter így fogalmazott: „Mintha a kultúra, a kulturáltság mint önérték megszűnőben volna. (...) Általában a műveletlenséget nem tekintik, tekintjük lassan tahóságnak, tehát nincsen egy ilyen klub, amelybe tartozni fontos vagy illő volna.”

Ez a válság lényege: a műveletlenség nem szégyen többé. Aki nem olvas, nem kérdez, nem kíváncsi, az nemhogy „lemarad”, de akár karriert is építhet, példaképpé válhat. A durvaság „őszinteségként” van eladva. Az agresszív vitastílus nem botrány, hanem „hatékony” eszköz. Aki udvarias, azt megkerülik. Aki tárgyilagos, az unalmas.

Így lesz a közélet, az oktatás, a média a hangos középszer terepe. Így válik „hasznossá” minden, ami harsány és pillanatnyi, s „feleslegessé” minden, ami elmélyült és időigényes. A klasszika-filológia „luxus”, a filozófia „haszontalan”, az irodalom „nem kifizetődő”. A tudásnak nincs önértéke – csak akkor, ha pénzzé vagy hatalommá tehető.

De ez nem csupán kulturális, hanem erkölcsi válság. A műveltség eltűnése nemcsak a könyvek hiányát jelenti, hanem a másik iránti érdeklődés, az önmérséklet, a közösségi felelősségérzet eltűnését is. Ha a kulturáltság hátránnyá válik, akkor az egész társadalom elveszíti irányát, bizalmát, méltóságát.

A kulturáltság többé nem pusztán egyéni kérdés. Hanem társadalmi létminőség. Ha eltűnik, vele tűnik el a társadalmi együttélés emberi méltósága, a közösségi élet finom szövete, amelyben élni lehet – nem csak túlélni.

Márai Sándor Naplójában írta: „A butaság talán mégis agresszívebb, mint a kapzsiság és a kegyetlenség. A kapzsi vagy kegyetlen emberrel, ha másképpen értelmes, végül is meg lehet alkudni. De a buta ember életveszélyes, mert kiszámíthatatlan és megközelíthetetlen. (…) Kíméletlensége, önzése, szívóssága pokoli.”
(Napló 1943–1944, Helikon, 2005, 161. o.)

A Föld, Föld…! című művében is hasonló keserűséggel vall: „Mentem a napsütötte pesti utcán, és utánam jött a kor.”

Életem során – részben szakmám miatt – sok emberrel találkoztam, beszélgettem, és Márainak minden szavában igazat adok. A butaság valóban veszedelem. De ha ez a butaság kulturálatlansággal párosul – márpedig legtöbbször együtt járnak –, akkor szinte gyógyíthatatlan, bénító erővé válik. Ha pedig mindezekhez az erőszak és az önkritikátlanság is társul, akkor az élet rákfenéjével állunk szemben. Olyan személyiségformával, amely nemcsak önmagát rombolja, hanem a környezetét is – a közösséget, a nemzetet, a jövőt.

A kulturáltság boltokban nem vásárolható. És igen: van, vagy nincs.

Ez a szomorú valóság: a tahóság ül tort a mindennapjainkon, és a társadalmi szövet lassan szétmállik. A buta tahóság szinte divattá vált, és hagytuk, hogy mércévé emelkedjen. A tahóság meglepő ereje abban rejlik, hogy csendben, alattomosan beszivárog mindennapjainkba, és lassan, de biztosan átformálja társadalmi normáinkat. Nem harsány kiáltásként, hanem sunyi, kifinomult módon válik uralkodóvá, miközben elhiteti velünk, hogy ez az új „normális”. Így a tisztelet és a figyelem hiánya nemcsak elfogadottá, hanem egyenesen kívánatossá válik. Ez a modern világunk. Tényleg ez?

-000-