Az izraeli-palesztin-arab konfliktus jelenlegi szakasza a nemzetközi politika egyik legfeszültebb és legösszetettebb problémája. A Hamász terrorszervezet évek óta folyamatos rakétatámadásokkal fenyegeti Izraelt, amelyek elsősorban civil célpontokat érintenek, és céljuk Izrael teljes megsemmisítése. Izrael jogos önvédelemből indított katonai műveleteket a Gázai övezetben, hogy megvédje polgárait és megakadályozza a további támadásokat. Ez a konfliktus immár közel két éve tart, és nem csupán helyi, hanem globális politikai súlyú ügy.
Egy ilyen fontos nemzetközi válság esetében elvárható lenne, hogy a magyarországi politikai szereplők egyértelmű, világos és határozott állásfoglalást fogalmazzanak meg. Azonban a valóság ezzel szemben egy sajnálatosan cinikus közös hallgatás, amely az egész magyar politikai spektrumra jellemző. Nemcsak a kormányzó pártok, hanem az ellenzéki erők is tartózkodnak bármiféle nyílt véleménynyilvánítástól Izrael és a Hamász konfliktusával kapcsolatban. Ez az össztársadalmi konszenzus a témában – mely inkább a hallgatásban, semmint a párbeszédben nyilvánul meg – sokkal inkább egyfajta cinkos hallgatás, semmint semleges vagy felelős politizálás.
Ez a magyar politikai vezetők részéről tanúsított hallgatás – vagy inkább megalkuvás – több szempontból is problémás. Egyrészt megfosztja a magyar közvéleményt a fontos nemzetközi kérdések objektív és árnyalt megértésétől, másrészt ellehetetleníti a magyar politikai közösség felelős részvételét a nemzetközi emberi jogi és biztonsági ügyek alakításában. Egy demokratikus társadalomban a politikai pártok felelőssége, hogy kiálljanak az igazságosság mellett, és határozottan elutasítsák a terrorizmust, valamint támogassák a nemzetközi jogot és a jogállamiságot.
Ebben a kontextusban különösen kiemelendő a Magyar Péter vezette „Új Fidesz” párt magatartása, amely az egyik legszemléletesebb példája ennek a politikai hallgatásnak. Ez a párt, amely a hazai jobboldal új erőként igyekszik megjelenni, még a legfontosabb nemzetközi kérdésekben is kerülő úton halad. Sem Izrael, sem Ukrajna ügyében nem foglalnak világos állást, és az uniós szavazásokon rendre mellőzik a támogatást, vagy egyenesen ellene szavaznak. Ez a magatartás nem csupán a nemzetközi elvárások figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem egyfajta tudatos politikai játékot is, amelyben a párt a népszerűségi és belpolitikai céljait a nemzetközi felelősségvállalás elé helyezi.
A magyar politikai pártok többségének közös hallgatása az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán egy olyan mély cinizmust jelez, amely nemcsak hazánk nemzetközi megítélését rontja, hanem alapvető morális felelősségét is kérdésessé teszi. Ez a hallgatás azt sugallja, hogy a magyar politikai elit számára a nemzetközi emberi jogok és a demokrácia értékei csak másodlagosak, ha azok összetett vagy kényes nemzetközi helyzeteket érintenek. Így Magyarország gyakorlatilag kivonja magát a nemzetközi közösség felelősségteljes és határozott fellépése alól a terrorizmus és az agresszió elleni küzdelemben.
Ez a konszenzusos csend különösen szembeötlő a mai politikai környezetben, amikor a világ számos országában – köztük európai szomszédainknál – a politikai pártok egyértelműen kiállnak Izrael jogos önvédelemi harca mellett, és elítélik a terrorista támadásokat. Magyarország ezzel szemben a hallgatás vagy elkenés útját választja, mintha nem szeretne szembenézni a nemzetközi kötelezettségekkel és a saját erkölcsi felelősségével.
Összefoglalva tehát a magyarországi politikai pártok – a kormányzó erőktől a kisebb ellenzéki formációkig, beleértve a „Tisza” nevű Új Fidesz pártot is – egyetértésben és együttesen csendben maradnak Izrael és a Hamász közötti konfliktus ügyében. Ez a hallgatás nem pusztán passzivitás, hanem egy tudatos, cinikus taktika, amely megkérdőjelezi Magyarország politikai felelősségvállalását és morális állásfoglalását a nemzetközi terrorizmus és az önvédelem kérdésében. Ez az egyetértő hallgatás pedig nem szolgálja sem a magyar nemzet, sem a globális közösség érdekeit, hanem inkább hozzájárul a nemzetközi feszültségek további elmélyüléséhez.
Orbán Viktor politikai kétszínűsége ezen a téren sem hagy kívánnivalót maga után: belpolitikában nyíltan antiszemita toposzokra építi propagandáját – elég csak a Soros-ellenes hadjáratra gondolni, amely a klasszikus zsidó összeesküvés-elméleteket idézi –, miközben külpolitikájában Izrael barátjaként tünteti fel magát. Ez nem más, mint cinikus számítás. Otthon felkorbácsolja az előítéleteket, hogy hatalmon maradjon, kint pedig a Netanjahuval való „barátságot” használja pajzsként, hogy mentegethesse magát a nemzetközi vádak alól. Ez a kétarcúság nem erkölcsi tévedés, hanem tudatos politikai stratégia: Orbán pontosan tudja, mit csinál. Miközben antiszemita indulatokat gerjeszt idehaza, külföldön Izraellel való kapcsolataira hivatkozva próbálja meg magát felmenteni. És Netanjahu sem különb: amíg politikai haszna van belőle, cinikusan elnézi Orbán belpolitikai züllését. Itt nem értékközösségről, hanem érdekközösségről van szó – két hatalmi túlélő összekacsintásáról, akik számára sem a zsidó közösségek biztonsága, sem a valódi demokrácia nem jelent valódi prioritást.
Ha valaki pártot alapít, akkor világosan meg kell fogalmaznia, mit akar, milyen célokat tűz ki, milyen gazdaság- és külpolitikát képvisel. Egy párt programja nem lehet üres közhelyek sora, hanem konkrét, következetes elképzelések összessége, amelyeket képvisel és megvalósít. Ezzel szemben a „Tisza” nevű Új Fidesz párt program nélkül érkezett a politikába: semmi kézzelfogható vízió, semmi konkrét irány, csak üres, populista jelszavak és ködös ígéretek. Ezek nem programok, hanem üres hangzások, amik mögött nincs tartalom, nincs elkötelezettség, csak hatalomvágy és gyors népszerűség hajhászása. Ez a politikai hitványkodás a demokrácia szellemével szembeni árulás, ami a felelős, átlátható és hosszú távú politizálást mérgezi meg.A politika nem játék, nem színjáték, nem valami átlátszó cirkusz, ahol elég a hangzatos, üres szólamokkal csillogni. Aki gyáva, aki nem meri világosan kimondani a véleményét, aki a legkényesebb, legfontosabb kérdésekben is hallgat, az nem való politikusnak. Az ilyen ember menjen mosogatónak, dolgozzon a háttérben, de ne irányítsa a közösséget! A hatalom nem magántulajdon, nem szabad kincsként féltve őrizni vagy manipulálni a személyes érdekek szerint. A hatalom a közjó szolgálatára van, ezért az felelős politikai vezetés felelősségét követeli, nem gyávaságot vagy megalkuvást. Ezért döbbenetes és felháborító, hogy a magyar politikai elit – a kormánytól az ellenzékig – a legégetőbb nemzetközi válságokban is hallgat, kerüli a világos állásfoglalást, és a könnyebb utat választja: a gyávaságot és a megalkuvást. Ez nemcsak a nemzet erkölcsi hitelességét rombolja, hanem saját szerepüket is aláássa. Egy politikai közösség csak akkor élhet, ha vezetői bátrak, elszántak és elkötelezettek. Ennek hiányában a közjó szenvedi a legnagyobb kárt
Miért hallgatnak a magyar politikai pártok? Miért nem szólalnak meg a gyilkos agresszió, az antiszemita gyűlölet és a civilizációs határvonal átlépésekor? Miért nem hallani egyetlen határozott, világos mondatot sem arról, hogy az október 7-i tömegmészárlás nem egyszerű „tragédia”, hanem a zsidó nép ellen irányuló nyílt, brutális népirtási kísérlet volt?
A válasz sötét és sokrétű. Először is: gyávák. A politikai kockázat elkerülése érdekében inkább nem mondanak semmit. Ha Izrael mellett állnak ki, elveszíthetik a baloldali érzékeny szavazók egy részét. Ha a palesztinokat védik, a terror támogatói látszatát kockáztatják. Ezért választják a csendet – a morális megúszás, a számító semlegesség kényelmes útját.
Másodszor: érdektelenek. A külpolitikai kérdések nem hoznak szavazatot. Nem férnek bele a hazai napi pártharcba, ahol a tét már régóta nem az igazság, hanem a látszatok fenntartása. A közel-keleti konfliktus nem illeszkedik a jól bevált belpolitikai sémákba, nem lehet belőle könnyű propagandát csinálni – hát inkább nem is foglalkoznak vele.
Harmadszor: képmutatók. A kormány egyik oldalról baráti kézfogást mutat Netanjahuval, másik oldalról éveken át hergeli a közvéleményt Soros-figurákkal és „háttérhatalmi” zsidó sztereotípiákkal. Az ellenzék pedig képtelen világos alternatívát kínálni: hallgat, nehogy megbélyegezzék – mint „cionistát” vagy „antiszemitát”. Így lesz a zsidókérdés tabuvá, az erkölcsi tisztánlátás pedig lehetetlenné.
Negyedszer: nem értik, mi forog kockán. Nem értik, hogy amikor valaki civileket éget élve, kisgyerekeket öl meg, nőket erőszakol meg politikai céllal, ott nem „kétoldalú konfliktus” zajlik, hanem a sötétség és a világosság harca. Ha itt hallgatunk, akkor hol fogunk megszólalni?
Ez a hallgatás nem semleges. Ez a hallgatás bűn. A történelem már látta ezt a közönyt – 1944-ben, 1956-ban, 2006-ban. 2006 őszén Magyarország megtapasztalta a politikai felelőtlenség és a társadalmi cinkosság egyik legsötétebb pillanatát. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde nyíltan kimondta azt, amit sokan csak sejtettek: a politikai elit hazudott reggel, éjjel és este. Ez a bevallás – bár fájdalmas – valójában igaz volt, és szükség lett volna arra, hogy a magyar társadalom és a politikai osztály nyíltan szembenézzen vele. Ehelyett elharapózott a hallgatás, a tagadás és a felelősség áthárítása. Az őszödi beszéd nyomán kitört tüntetések és az állami erőszak csak tovább mélyítették a társadalmi sebeket, de az igazság kimondásának bátorsága hiányzott.
Ez a történelmi példa jól mutatja, hogy a hallgatás és a felelősségvállalás elutasítása milyen mély morális válsághoz vezethet. Ahogy 2006-ban a magyar politikai elit nem merte vállalni a nyílt, tiszta szembenézést a saját hibáival, úgy ma is cinkos hallgatásba burkolózik, amikor a nemzetközi terrorizmus és a humanitárius válság kérdései kerülnek előtérbe.
Gyurcsánynak igaza volt: a hazugságok leleplezése nem kínos gyengeség, hanem a tisztességes politizálás kezdete lehet. De ennek a kezdő lépésnek a megtételéhez nem elég egyetlen politikus őszintesége – szükség van az egész politikai közösség és a társadalom bátor, nyílt párbeszédére is. Ellenkező esetben a hallgatás, a megalkuvás és a kétszínűség újra és újra visszatér, aláásva a demokrácia alapjait és a társadalmi bizalmat.
És mindig megfizettük az árát.
Most is meg fogjuk.
-000-
