Magyarország történelme a XIX. és XX. században egyaránt súlyos terheket hordozott magában a gyűlölet, az előítéletek és a kirekesztés vonatkozásában, amelyekre mindmáig nem történt meg az őszinte, mélyreható szembenézés. A múlt árnyai nem tűntek el: jelenlétük ma is kitapintható közbeszédünkben, politikai diskurzusainkban és intézményeink működésében. A múlt azonban nem pusztán történelem hanem egy olyan örökség, amely ma is meghatározza társadalmi és politikai viszonyainkat, és amely ellen mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk és amelynek feldolgozása közös erkölcsi és történelmi felelősségünk.

A XIX. században a nemzetiségi feszültségek és az antiszemitizmus egyre nyíltabbá vált Magyarországon. Istóczy Győző, az első nyíltan antiszemita politikusként ismert, tevékenységével és nyilvános megnyilvánulásaival hozzájárult a társadalmi megosztottság mélyüléséhez és az előítéletek megerősödéséhez. Ugyancsak ebben az időszakban zajlott le a Tiszaeszlári per, amelynek központjában a fiatal Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése állt, és amely az antiszemita uszítás szimbólumává vált. Ez a per széles körű hisztériát és gyűlöletet szült, tovább mélyítve a zsidó közösséggel szembeni előítéleteket.

A magyarországi antiszemitizmus egyik legszélsőségesebb és legprimitívebb megnyilvánulása a vérvád fogalma volt, amely a Tiszaeszlári perben (1882–1883) csúcsosodott ki. A vérvád egy évszázadokon át visszatérő, hamis vád volt, amely szerint a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak meg, és vérüket rituális célokra, elsősorban a húsvéti pészah kovásztalan kenyéréhez (macesz vagy mácah) használják fel. Ez a vád nem csupán súlyos rágalom, hanem az emberi gyűlölet és félelem egyik legsötétebb megnyilvánulása.

Ez a primitív babona és gyűlölet abból fakadt, hogy az antiszemita körök szinte egyáltalán nem ismerték a zsidó vallás tanításait és a Bibliát. Pedig a Mózes törvénykönyvében világosan meg van tiltva a vér fogyasztása:

"Csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed; mert a vér, az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed! Meg ne egyed azt, a földre öntsd azt, mint a vizet." (Mózes III. könyve, 17:10–14).

Ez az előírás egyértelműen kizárja bármiféle vérhasználatot rituális célokra, sőt a vér az élet szimbóluma, amelynek tilos a fogyasztása. Az Újszövetség apostolai is megerősítették ezt a tiltást, amely a keresztények számára is kötelező volt, így az antiszemita vádak nemcsak a zsidó vallás szellemével, hanem a keresztény tanítással is ellentétesek.

A Tiszaeszlári per (1882–83) különösen élesen mutatta meg, milyen mértékben épült be a vérvád és a zsidóellenesség a közgondolkodásba. A Solymosi Eszter eltűnése körüli konstruált rituális gyilkossági vád nem csupán a vidéki közvéleményt, hanem az egész országot felkavarta, és alapot adott az antiszemita politikai mozgalmak megerősödéséhez

Ugyanebben a korszakban, a nemzetiségi feszültségek kezelésére született meg a lex Apponyi (1907), amely a nemzetiségi iskolákban a magyar nyelv oktatását tette kötelezővé. Ez a törvény nem az antiszemitizmus megerősítését célozta, hanem a nemzetiségek asszimilációját, az egységes nemzeti identitás kialakítását. Az intézkedés azonban erős nemzetiségi ellenállást váltott ki, ami visszaütött: a nemzetiségi közösségekben felerősödtek a helyi és etnikai identitások, és nőtt a társadalmi feszültség, ami tovább növelte a megosztottságot Magyarországon.

Ezek a folyamatok, a gyűlölet és az előítéletek különböző formái együtt határozták meg a XX. század magyar társadalmát, amelynek legsötétebb időszaka a második világháború volt, amikor a magyar politikai elit döntései és a társadalom széles rétegeinek együttműködése következtében félmillió magyar állampolgárt deportáltak megsemmisítő táborokba.

*

Ez a XIX. századi gyűlölet és megosztottság megágyazott a XX. század elején kibontakozó még sötétebb korszaknak. Prohászka Ottokár, Szabó Dezső és az antiszemitizmus ideológiai megalapozása a két világháború között

A Horthy-korszak hivatalos ideológiáját jelentős mértékben formálta a katolikus egyház két markáns alakja: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bangha Béla jezsuita szerzetes. Prohászka különösen nagy hatást gyakorolt nemcsak kortársaira, hanem az 1930-as, 1940-es évek szélsőjobboldali ideológiájára is. A „hungarizmus” szó megalkotójaként ő fektette le annak kulturális és erkölcsi alapjait, amelyeket Szálasi Ferenc majd politikai rendszerré formált.

Prohászka 1920-ban megszavazta az úgynevezett numerus clausus-t, Európa első fajvédő törvényét, amely a zsidó hallgatók egyetemi részvételét korlátozta. Egyik leghírhedtebb írásában, a Pro juventute catholica (1918. május 26.) című beszédében így fogalmazott: „Hogy a zsidóság micsoda, azt a szociális téren, az erkölcs terén látjuk s utáljuk. […] A zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagyrészét a koldusbotra juttatta.”

Ez a retorika szinte szó szerint visszaköszön a Szálasi-féle hungarista programban, és a 20. század második felében – sőt még a rendszerváltás után is – visszatérő hivatkozási ponttá vált a szélsőjobboldalon.

Szabó Dezső, akit sokan a konzervatív radikalizmus szószólójaként ismernek, szintén meghatározó ideológiai szerepet töltött be a korszakban. Elsodort falu (1919) című regénye a Horthy-korszak egyik legnagyobb hatású szépirodalmi-ideológiai műve lett, melyben a háborús vereséget egyértelműen a „hátországban ügyeskedő zsidóság” számlájára írta. Szabó Dezső különbséget tett ugyan a „keresztény magyarság” és a „versenyképes idegenek” között, de ezek a különbségek valójában egy etnikai és kulturális hierarchia részévé váltak: „Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben... Német, szláv és zsidó magyaroké. […] Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása – s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel.”

Szabó különösen veszélyesnek tartotta az asszimilált zsidóság kulturális és gazdasági térfoglalását: „A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist.”

Ez az ideológia nem csupán a társadalmi elégedetlenséget csatornázta át etnicista narratívákba, hanem hosszú távon a zsidóság mint bűnbak intézményesítését is szolgálta. Az antikapitalista és kulturális antiszemitizmus elemei egyszerre jelentek meg, és ezzel megteremtették annak a közgondolkodásnak az alapját, amely a numerus clausus-tól elvezetett a deportálásokig.

Gömbös Gyula politikai pályája és ideológiája jelentős mértékben hozzájárult a fajvédő gondolkodás intézményesüléséhez Magyarországon. Már az 1920-as évek elején a Fajvédő Párt egyik alapítójaként hirdette a magyar nemzet "faji egységének" védelmét, amely a zsidóság kulturális és gazdasági befolyásának korlátozására irányult. Miniszterelnökként (1932–1936) is törekedett a korporatív, tekintélyelvű állammodell kiépítésére, és programjában – bár óvatosabb retorikával – továbbvitte a zsidóellenes elemeket. Politikájában a fajvédelem és a nemzeti homogenitás eszméje a társadalmi reformok ürügyéül is szolgált, megalapozva ezzel a későbbi zsidótörvények társadalmi és politikai elfogadottságát. Gömbös Gyula külpolitikai orientációja is tükrözte fajvédő ideológiáját: nyílt szimpátiával viseltetett a korabeli fasiszta rendszerek iránt. Miniszterelnöksége idején többször találkozott Benito Mussolinivel, akit követendő példaként állított a magyar politika elé. 1933-ban, Adolf Hitler hatalomra kerülése után, Gömbös Berlinbe is látogatott, és támogató nyilatkozatokat tett a nemzetiszocialista Németországról. Bár pragmatikus megfontolások is vezették – külpolitikai támaszt keresve a revíziós célokhoz –, ezek a gesztusok egyúttal ideológiai közelségét is jelezték a fasiszta és náci rendszerekhez. A magyar fajvédő politika nem elszigetelt jelenség volt, hanem szervesen illeszkedett a korabeli Európa radikalizálódó, autoriter tendenciáihoz.

Gömbös Gyula 1932-ben miniszterelnökként hirdette meg a Nemzeti Munkatervet, amely egy 95 pontból álló program volt. Célja a magyar társadalom és gazdaság „újjászervezése” volt a korporatív, erősen államvezérelt modell alapján, az olasz fasizmus mintájára. A tervben szerepelt a munkásság és a tőke „összebékítése”, a földbirtokreform, a gazdasági önellátás erősítése, az állami beavatkozás fokozása, és a keresztény-nemzeti értékek kiemelése.

A 95 pont a rendszer minden szintjét átfogó reformokat ígért – oktatás, igazságszolgáltatás, közigazgatás, hadsereg és gazdaság terén. A program ugyanakkor nemzetközi elszigeteltség helyett revíziós külpolitikát, és Németországgal, valamint Olaszországgal való szorosabb kapcsolatot is szorgalmazott.

Bár sok elképzelés papíron maradt, a Nemzeti Munkaterv tükrözte Gömbös autoriter és fajvédő politikai irányvonalát, valamint törekvését egy egységes, központosított „új rend” megvalósítására

Gömbös halála 1936-ban megszakította ugyan a fajvédő politika egyenes ívű folytatását, ám eszméi és politikai öröksége tovább éltek, és hozzájárultak ahhoz a szellemi és jogi környezethez, amely a későbbi zsidótörvények elfogadását lehetővé tette. A fajvédelem retorikája így – személye nélkül is – a politikai diskurzus részévé vált.

Az antiszemitizmus társadalmi beágyazottsága – történelmi hagyomány és jelenkori továbbélése

A két világháború közötti magyar politikai és vallási elit által terjesztett antiszemita és nacionalista eszmeáramlatok nem pusztán ideológiai konstrukciók voltak, hanem társadalmi fogadókészségre találtak – különösen a gazdasági és szociális válságok sújtotta, alulinformált, félig vagy alig művelt tömegek körében. A nemzeti sérelmekre, Trianonra, a társadalmi mobilitás elmaradására és a háborús veszteségekre adott válaszok között az antiszemitizmus egyfajta leegyszerűsítő bűnbakképző mechanizmusként funkcionált.

Ez a mintázat a mai magyar társadalomban is visszaköszön. Az antiszemitizmus – különösen, amikor "rejtettebb", kulturális formákban jelenik meg – újra és újra mozgósítható politikai eszközzé válik, különösen azokban a társadalmi csoportokban, ahol a történelmi ismeretek hiányosak, a kritikus gondolkodás nem kap megfelelő teret, és a politikai propaganda átveszi az ismeretközvetítés szerepét.

Az ezredforduló utáni közbeszédben Prohászka, Szabó Dezső, Tormay Cécile és Wass Albert kultusza nemcsak irodalmi vagy vallási rehabilitációként jelent meg, hanem tudatos eszmei újraértelmezésként is, amely sokszor alapjául szolgált a nacionalista és kirekesztő politikai diskurzusnak. A "keresztény magyar nemzet" eszméjének kizáró logikája újra hangsúlyt kapott, és a zsidóság mellett más kisebbségek (romák, menekültek, melegek) is a bűnbaképzés céltábláivá váltak.

Ez a jelenség különösen aggasztó, mert azt mutatja: a társadalmi immunrendszer, amely képes lenne felismerni és elutasítani az autoriter és kirekesztő ideológiákat, meggyengült. Az oktatás, a közbeszéd színvonala, a történelmi emlékezet pluralitása mind kulcsfontosságú lenne ezzel szemben – ám ezek többnyire nem kapnak prioritást a közpolitikai térben.

A jelenség tehát nem csupán történelmi emlékezetpolitikai kérdés, hanem aktuális társadalmi veszélyforrás is, amely újra és újra képes destabilizálni a demokratikus értékrendet, relativizálni a múlt bűneit, és szalonképessé tenni olyan eszméket, amelyek már egyszer tragikus következményekhez vezettek.

*

A II. világháború idején , amikor Magyarország a háborúba önkéntesen lépett be, a tragédia mélységei csak fokozódtak. Nem kényszerítette senki az akkori magyar politikai elitet arra, hogy részt vegyen egy ilyen értelmetlen háborúban, de a döntések következményei a magyar társadalomra és különösen a zsidó közösségre nézve katasztrofálisak voltak.

A háború során több mint 300 000 civil, köztük munkaszolgálatosok pusztult el, és a deportálások során a magyar csendőrség és közigazgatás aktív részvételével félmillió magyar állampolgárt hurcoltak el a megsemmisítő táborokba. Edmund Veesenmayer, a nürnbergi per egyik vádlottja, világosan kimondta: a németek nem tudták volna ilyen gyorsan végrehajtani a deportálásokat a magyar hatóságok támogatása nélkül. Eichmann pedig szintén beszámolt arról, hogy a magyar csendőrök embertelen módon hajtották a zsidókat a vagonokba.

Ez a történelmi tény, amely az emberiesség egyik legsötétebb fejezete, nem csupán múlt, hanem figyelmeztetés és tanulság is. Az 1990-es években sajnálatos módon ismét megjelentek a nyílt antiszemita hangok, Csurka István, Csoóri Sándor, Kunszabó Ferenc és mások révén, amelyek tovább mérgezték a közbeszédet és újraélesztették a gyűlöletet. Volt olyan vezető politikus 2006-ban, aki nyilvános beszédében Hitlerre hivatkozott következmények nélkül. Manapság pedig egy magát felelős politikusnak valló ember a nyilas Padányi Viktor gondolatait vette bele a beszédébe, ezzel újabb kulturális és erkölcsi határokat lépve át.

A hatalmi történetírás példái – Orbán Viktor beszédei

A rendszerváltás utáni politikai emlékezetkultúra egyik legnagyobb hatású alakítója Orbán Viktor miniszterelnök. Az ő nyilvános megszólalásai világosan jelzik, hogy a Horthy-korszak – és annak ideológiai tartalma – nem csupán történelmi kérdésként, hanem politikai eszközként jelenik meg a mai közbeszédben.

2015. június 16-án, a Nagy Imre újratemetésének 26. évfordulóján tartott beszédében Orbán Viktor kijelentette:

„Magyarország nem volt fasiszta állam. Magyarország nem volt náci állam. Magyarország nem vett részt a háborúban Hitler oldalán. Magyarország áldozat volt.”

Ez a kijelentés nyíltan szembemegy a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 márciusáig szuverén államként működött, és Horthy Miklós regnálása alatt törvénybe iktatták az első fajvédő rendelkezéseket (numerus clausus, zsidótörvények), majd 1941-től hadban állt a Szovjetunió ellen, a náci Németország szövetségeseként. A háborús részvétel tényei, valamint a több mint 400 ezer magyar zsidó 1944-es deportálása magyar állami szervek közreműködésével nem illeszthetők össze az „áldozati szerep” kijelentésével.

2020. június 4-én, a trianoni békediktátum 100. évfordulóján, Orbán Viktor egy másik beszédében a Horthy-rendszer pozitív példájaként utalt a két világháború közötti időszakra:

„A magyar nemzet 1920 után is újra talpra állt, és egy egész világot tudott felépíteni a romokból. Nem volt könnyű, de megcsinálták. Felépítettek egy országot, rendet, gazdaságot, kultúrát.”

Ezzel a miniszterelnök az 1920 utáni Horthy-korszakot példaként állította a nemzet elé, miközben egy szót sem ejtett azokról az autoriter, antiszemita és diszkriminatív politikákról, amelyek az akkori berendezkedést jellemezték. A Horthy-korszak "rendje" és "kultúrája" e beszédben múltfeldolgozás nélküli eszményként jelenik meg.

Ez a retorika szorosan illeszkedik a jelenlegi kormányzat történelemképéhez, amelyben az "áldozat-nemzet" mítosza dominál: a magyar nép mindig csak elszenvedője volt a történelem nagy erőinek (törökök, Habsburgok, nácik, kommunisták, brüsszeliták), de soha nem cselekvőként, felelősként jelenik meg. Ezzel szemben a történelmi tények mást mutatnak – Magyarország többször is aktív szereplője volt saját sorsának alakításában, nem egyszer a rossz oldalon.

A német megszállás áldozatainak emlékműve ezen logika szimbóluma: a kollektív felelősség helyett a kollektív ártatlanságot állítja középpontba. Ez nem pusztán történelmi vitakérdés, hanem a mai magyar állampolgári identitás egyik alapja is lehet – ha kritikátlanul elfogadjuk.

*

A mai Magyarországon a gyűlölet és a gyűlöletbeszéd talajt talál a társadalomban, mert a múltunkat nem dolgoztuk fel őszintén, a jelen valóságát nem értjük, és a jövő iránti felelősségérzet hiányzik. Ez a meg nem oldott örökség újra és újra előtör, és veszélyezteti a társadalmi kohéziót, az emberi méltóságot és a demokratikus értékeket.

A gyűlölet talaján nem épülhet egészséges társadalom. Az egyetlen kiút az őszinte szembenézés a múlttal, a felelősségvállalás és az aktív közös munka a megosztottság, az előítéletek és az emberellenesség felszámolására. Csak így kerülhetjük el, hogy történelmünk legsötétebb árnyai újra megjelenjenek, és csak így építhetünk olyan Magyarországot, amelyben minden ember egyenlő méltósággal és jogokkal élhet.

Miért is írtam mindezt?

Mert mély meggyőződésem, hogy a mai magyar társadalom súlyos erkölcsi és gondolkodásbeli válságban van. Az előítélet, a gyűlölet, az antiszemitizmus, a rasszizmus, az idegengyűlölet ott él a mindennapjainkban – olykor kimondva, de gyakran kimondatlanul, elfojtva, vagy épp tréfának, „véleménynek” álcázva. Ez nemcsak egyéni szinten, hanem társadalmi szinten is jelen van. És ami talán még szomorúbb: sok esetben maga az államhatalom, a politikai vezetés is gerjeszti ezt a gondolkodásmódot.

A magyar társadalom nem nézett őszintén szembe a múltjával. Nem történt meg a történelmi bűnök nyílt, tiszta és kollektív feldolgozása. Nem volt igazi társadalmi párbeszéd arról, hogy mi vezetett a huszadik század tragédiáihoz: a Horthy-korszak kirekesztő politikájához, a numerus clausushoz, a második világháborúban vállalt szerephez, a magyar zsidóság deportálásához, az értelmiség hallgatásához, az általános közönyhöz. És nem történt meg a szembenézés 1956 valódi tanulságaival, vagy épp a Kádár-rendszer erkölcsi áraival sem.

Ahelyett, hogy kimondtuk volna: „Igen, történelmi hibákat követtünk el, mint közösség. És tanulni akarunk belőlük.” – inkább másokat hibáztatunk. Másokban keressük a felelőst: a nagyhatalmakban, a „nemzetközi körülményekben”, az „árulókban”, a „külső ellenségekben”, vagy legrosszabb esetben egész népcsoportokat bélyegzünk meg. Ez a kollektív önfelmentés a legnagyobb tragédiánk. Ennek egyik nyilvánvaló példája az Orbán-kormány által emelt, félrevezető és sok szempontból hazug emlékmű, amely nem az őszinte múltfeltárást szolgálja, hanem a történelem torzításával próbálja igazolni a jelenlegi politikai narratívát. Ezzel nem a nemzeti egységet erősítik, hanem tovább mélyítik a megosztottságot, és elhallgatják a valódi bűnöket és felelősségeket.

Pedig lenne mire tanulnunk. A második világháború után a nyugatnémet társadalom – Adenauer vezetésével – szembenézett a bűneivel. Elindult a „Vergangenheitsbewältigung”, a múlt feldolgozásának, a tanulásnak a folyamata. Az iskolákban tanították a holokauszt történetét, az értelmiség nyíltan beszélt a nemzeti felelősségről, és fokozatosan kialakult egy új, demokratikus, önkritikus közgondolkodás. Ez nem történt meg Magyarországon. Nálunk a történelmi felelősségvállalás elmaradt. Az önvizsgálatot elfojtották, a kritikus gondolkodást pedig gyakran „nemzetellenesnek” bélyegezték.

A politikai vezetés ma sem partner ebben az őszinte szembenézésben. Sőt: gyakran éppen ők azok, akik újra és újra felerősítik a múlt mítoszait, a sértettség kultúráját, a harag, a félelem és a gyűlölet politikáját. Ahelyett, hogy a jövőt építenék, a múlt sérelmeiből élnek meg politikai hasznot. Ahelyett, hogy egy szabad, felelős polgári társadalmat nevelnének, inkább félelmet, bizalmatlanságot és alávetettséget sugallnak. Így nehéz valódi közösséget, valódi nemzetet építeni.

A mai magyar társadalom sokszor csak sodródik, miközben a valódi kérdések – az oktatás, a gondolkodás szabadsága, az erkölcsi felelősség, az önismeret – háttérbe szorulnak. Ha nem kezdjük el végre őszintén kimondani, hogy mik voltak a múlt hibái, és hogyan ismétlődhetnek meg ma más formában, akkor újra meg újra ugyanabba az erkölcsi csapdába sétálunk bele.

Mert amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, addig nem lesz jövőnk sem.

A múlt feltárásának elmaradása: miért nem beszéltünk őszintén a történelmi bűnökről?

1947-ben, a párizsi békeszerződés aláírásával formálisan lezárult a második világháború utáni rendezés. Ezzel egy időben Magyarország egyre mélyebbre süllyedt a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra árnyékába, amely gyakorlatilag elvette az ország önálló döntési képességét. De miért nem indult el ekkor vagy később a magyar társadalom mélyreható önvizsgálata, a történelmi bűnök feltárása és őszinte kibeszélése?

Az egyik fő ok a politikai és társadalmi nyomás, amely megakadályozta a szabad gondolkodást. A kommunista rendszer nem tűrte a nyílt vitát és az önkritikát, helyette egy hivatalos, államilag kontrollált történelemszemléletet erőltetett, amely elbagatellizálta vagy átírta a múltat a maga ideológiai szempontjai szerint. Ez a történelmi önvizsgálat helyett inkább elhallgatást és hamis narratívákat eredményezett.

Voltak ugyan erőfeszítések – például Bibó István munkássága –, aki már 1945 után foglalkozott a magyar zsidóság helyzetével és a „zsidókérdéssel”. Bibó „A zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című tanulmánya kiemelkedő jelentőségű mű volt, amely őszintén beszélt a magyar társadalom felelősségéről, az antiszemitizmus mély gyökereiről és az asszimiláció bonyolult kérdéseiről. Ennek ellenére ez a tanulmány csak szűk körben vált ismertté, és a magyar társadalom egésze nem kezdett általa valódi, mélyreható párbeszédet.

Az 1984-ben megjelent „Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus” című kötet, amely Bibó és mások írásait foglalta össze, szintén nem vált társadalmi visszhangot kiváltó művé. Egyrészt azért, mert a politikai rendszer továbbra is korlátozta az ilyen témák nyílt megbeszélését, másrészt azért, mert a társadalom jelentős része nem volt kész vagy nem volt hajlandó szembenézni a saját múltjával és bűneivel. Ez a „hallgatás kultúrája” és a kollektív tagadás, amely elterelte a figyelmet az önvizsgálatról, tovább mélyítette a történelmi traumákat.

Továbbá a magyar társadalom jelentős része – különösen a politikai vezetők és a közélet szereplői – sokáig az önfelmentés és a „külső ellenségek” hibáztatásának könnyebb útját választotta. Így a valódi, nyílt társadalmi diskurzus elmaradt, és helyette a múltat övező titkolózás, felelősségáthárítás és torzítás vált uralkodóvá.

Ez a folyamat különösen súlyos következményekkel járt: a múlt sebei nem gyógyultak be, a társadalmi feszültségek és előítéletek tovább éltek, sőt egyes esetekben újraéledtek, ami a mai napig kihat a közéletre, a politikára és a társadalmi kapcsolatokra. Ezért fontos, hogy megértsük: a múlt feldolgozásának hiánya nem csupán történelmi mulasztás, hanem a jelen és a jövő problémáinak egyik fő oka is.

A múlt feldolgozatlanságának következményei a rendszerváltás után

1990 után, amikor a magyar társadalom és a politika a demokratikus átalakulásban reménykedett, sajnos hamar kiderült, hogy a múlt árnyai továbbra is mélyen áthatják a közéletet. Az akkori MDF-kormány politikája részben a régi, történelmi ideológiákhoz igazodott, így nem teremtődött meg a valódi lehetőség a múlt feltárására és a történelmi bűnök őszinte kibeszélésére.

Eközben az antiszemitizmus nyíltan megjelent a közéleti diskurzusban. Csurka István „Magyar Fórum”-ja, Kunszabó Ferenc által szerkesztett „Hunnia” nevű lap, valamint más antiszemita szemléletű kiadványok mind hozzájárultak a társadalmi légkör további mérgezéséhez. Ez az időszak nem kedvezett annak, hogy a társadalom szembenézzen saját múltjával, éppen ellenkezőleg, a szélsőséges nézetek és a gyűlölet szabadon terjedhetett.

A 2000-es évekre megjelent szélsőjobboldali pártok, mint a Jobbik és utódai, például a Mi Hazánk, már szinte természetes folytatásai voltak ennek a folyamatnak. Az online térben pedig megszámlálhatatlan, szélsőséges, antiszemita és rasszista tartalmú oldal jelent meg, amelyek mind hozzájárultak a társadalom további megosztásához és radikalizálódásához.

A magyar társadalom így máig a múlt „mocsarában dagonyázik” – és sajnos úgy tűnik, sokan még élvezik is ezt a megosztottságot és gyűlöletet. Ez a helyzet mélyen rávilágít arra, hogy a múlt feldolgozatlansága nem csupán történelmi mulasztás, hanem a jelen társadalmi és politikai válságok egyik alapvető oka is.

Az Orbán-kormány tudatosan játszik rá a társadalom egyes rétegeiben meglévő idegengyűlöletre, ellenségképekre és félelemkeltésre. Pont úgy, ahogy a múltban a „nemzeti érzelmű” szélsőséges ideológiák – például a nemzeti szocializmusok vagy a népi szocializmus – használták fel ezeket az érzéseket saját hatalmuk megerősítésére. Nem véletlen, hogy a mai rezsim lebutította az oktatást, gyengítette a kritikai gondolkodást, és beszűkítette a szabad vélemény-nyilvánítás és politikai fórumok lehetőségeit.

Orbán Viktor hataloméhsége mögött nem áll más, mint a passzív, nem gondolkodó, könnyen befolyásolható tömeg irányítása. Ez a „butított tömeg” kevésbé képes kritikusan gondolkodni, ellenállni a propagandának, vagy megkérdőjelezni a hatalom lépéseit. Ez pedig veszélyes helyzetet teremt, mert a társadalom egy része így újra és újra ugyanazokat a történelmi hibákat ismétli, miközben nem hajlandó szembenézni a múltja igazságaival. Ez az önfelmentő, felelősséget elutasító hozzáállás pedig megerősíti a gyűlöletet, a megosztottságot, és tovább mélyíti a társadalmi sebeket.

Sajnos félő, hogy a magyar társadalom jövőbeli politikai iránya nem fog pozitív változást hozni. A Fidesz politikai rendszere, a NER, sokakban a fasizmusra emlékeztető berendezkedést idéz. Elképzelhető, hogy bár történnek személyi változások, a szerkezet és a mai politikai felfogás lényegi része nem változik meg. Ahogy mondják: „Csak a lánc cserélődik, de a kutya marad ugyanaz.” Ez azt jelenti, hogy a hatalmi struktúrák, a társadalmat megosztó, gyűlöletkeltő mechanizmusok és eszmei irányok továbbra is működni fognak, miközben az emberek többsége nem tud megszabadulni a múlt terheitől, nem tanul a történelmi hibákból. Így pedig nagyon nehéz elképzelni, hogy valódi társadalmi egység vagy fejlődés következzen be.

A mai társadalmi állapot olyan, mint egy taposómalom: hiába cserélnek időnként lovakat, a mozgás nem változik. Csak körbe és körbe, megint körbe és nincs kiút

-000-

Felhasznált irodalom

• Kovács Mónika: Antiszemitizmus a magyar történelemben, Osiris, 2010.

• Randolph L. Braham: The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary, Columbia University Press, 1981.

• Szabó Miklós: A numerus clausus és a magyar közélet, Kalligram, 2002.

• Prohászka Ottokár beszédei (idézett forrás: Pro Juventute Catholica, 1918)

• Szabó Dezső: Az elsodort falu, Budapest, 1919.