Az ENSZ főtitkára, António Guterres, a világ egyik legfontosabb diplomáciai tisztségviselője. Szavai és felszólításai azonban egyre kevésbé érnek célt a nemzetközi nagyhatalmak politikájában, így egyre inkább a tehetetlenség jelképévé válik. Az ENSZ jelenlegi főtitkára gyakran jelenik meg a nemzetközi sajtóban komoly arccal, súlyos szavakat mondva: békére szólít fel, figyelmeztet a nemzetközi jog betartására, elítéli az erőszakot, és hangsúlyozza a diplomácia fontosságát. Mégis, mindez egyre kevésbé hallatszik el a világ valódi döntéshozóihoz. Úgy tűnik, mintha Guterres a világ egyik legnagyobb nemzetközi intézményének élén állva is teljesen súlytalan volna – mint egy tisztség, amelyből közben kiment az életerő.
Ez a benyomás különösen élesen mutatkozik meg a közelmúlt fejleményei, az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni összehangolt katonai csapása kapcsán. Az ENSZ főtitkára az X-en ismét felszólított a helyzet deeszkalálására, és arra kérte a feleket, hogy tartózkodjanak a további katonai lépésektől. De ki hallgatott rá? A világ vezető hatalmai, különösen az Egyesült Államok, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták szavait. Irán pedig nem tekinti őt többnek, mint egy nyugati hatalmak által pártfogolt, erkölcsi szavakat pufogtató tisztségviselőnek. Így a főtitkár olyan szerepbe szorul, mint egy tiszteletteljes ceremóniamester, akinek nincs hatalma megállítani a háborús zenét.
Különösen emlékezetes volt, amikor António Guterres az ukrajnai háború kitörése után Moszkvába látogatott, hogy személyesen tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal. A találkozó diplomáciai szempontból akár jelentős esemény is lehetett volna: a világ háborús fenyegetettségben élt, és az ENSZ főtitkára próbált közvetítőként fellépni. Ám a képek, amelyek később bejárták a világ sajtóját, egészen másról árulkodtak. Putyin hosszú asztalnál ült, arcán cinikus nyugalommal, Guterres pedig udvariasan és visszafogottan próbált érvelni a béke és a nemzetközi jog mellett. Az orosz elnök szinte gúnyos derűvel hallgatta. Nemcsak hogy nem reagált érdemben a főtitkár szavaira, de világossá tette: semmilyen tekintélyt nem tulajdonít neki, és a tárgyalást inkább egyfajta diplomáciai koreográfiának tekinti, amely semmiben sem módosítja szándékait.
Ez az epizód egyúttal szimbolikusan is megmutatta, mennyire kiüresedett az ENSZ főtitkári tisztsége. Az ENSZ alapító eszméi szerint a főtitkár a nemzetközi közösség hangja, az egyensúly keresője, a béke őre – ám itt éppen egy agresszív háborút indító nagyhatalom vezetője viszonyult hozzá nyíltan lekicsinylő módon, különösebb következmény nélkül. Guterres látogatása Moszkvában nem váltott ki diplomáciai áttörést, de még azt sem sikerült elérnie, hogy a nyilvánosság komolyan vette volna erőfeszítéseit. Ezzel is megerősítést nyert az a benyomás, hogy a főtitkár nem több egy szimbolikus szereplőnél, akinek nincsenek eszközei, és akit még a legégetőbb világpolitikai krízisekben sem tekintenek valódi tárgyalópartnernek a nagyhatalmak.
Ez a moszkvai jelenet is csak egy újabb tünete annak, hogy az ENSZ jelenlegi formájában képtelen betölteni azt a szerepet, amelyet a második világháború után ráosztottak. Az efféle diplomáciai gesztusok nem békét hoznak, hanem legfeljebb illusztrálják, milyen mély a szakadék az eszmék és a valóság között.
António Guterres ENSZ-főtitkár beszédei rendszeresen reflektálnak a világ legégetőbb problémáira, azonban ezek a figyelmeztetések gyakran hatástalanok maradnak a valódi cselekvést illetően. Például a klímaváltozás ügyében Guterres többször is drámai hangon szólalt fel, hangsúlyozva, hogy „ez az az óra, amikor az emberiségnek fel kell ébrednie”, és hogy a klímaváltozás a legnagyobb veszély, amellyel valaha szembenéztünk. Ezzel szemben a globális szén-dioxid-kibocsátás tovább növekszik, a nemzetközi egyezmények pedig nem hozták meg a kívánt hatást, így a világ egyre távolabb kerül a párizsi klímaegyezmény céljaitól.
Hasonlóképpen a szíriai háború kapcsán is Guterres többször sürgette a fegyvernyugvást és a humanitárius segélyekhez való zavartalan hozzáférést, kiemelve, hogy „a polgári lakosság szenvedése megdöbbentő, és a konfliktus azonnali befejezése az egyetlen megoldás”. Ennek ellenére a több éve tartó háború tovább folytatódik, a civil áldozatok száma nő, és a politikai megoldás keresése egyelőre sikertelen.
Az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása után 2022-ben Guterres ismét felszólalt a béke érdekében, kijelentve, hogy „a háború az emberiség legnagyobb bűne, és azonnali tűzszünetre van szükség”. Bár az ENSZ elnöki szavai erőteljesek, a valóságban a harcok nem csillapodtak, a békefenntartói missziók pedig szűk mozgásterük miatt nem tudnak érdemi változást elérni.
A globális egészségügyi válság idején, a COVID-19 járvány kitörésekor is arra hívta fel a világ vezetőit, hogy „a világ csak akkor győzheti le a járványt, ha összefogunk, megosztjuk az oltóanyagokat és a forrásokat”. Sajnos azonban a vakcinák elosztása rendkívül egyenetlen volt, ami tovább mélyítette a fejlődő országok krízishelyzetét, és megmutatta a nemzetközi együttműködés határai.
Guterres beszédei világosan feltárják a globális válságok gyökerét és a sürgető cselekvés szükségességét, ám ezek a figyelmeztetések a geopolitikai érdekek, a merev nemzeti önzés és a hatalmi játszmák rideg falába ütközve rendszerint teljesen hatástalanok maradnak, így a szólamok és ígéretek csak üres díszletei maradnak egy tehetetlen és széteső világrendnek.
Ez a tehetetlenség nem Guterres személyes gyengesége, hanem maga a főtitkári tisztség mai természetének következménye. Az ENSZ alapokmánya elvileg a nemzetközi béke és biztonság fenntartását tűzte ki célul. A főtitkár, mint „a világ lelkiismerete”, szimbolikus tekintélyt képvisel, de végrehajtási eszközök nélkül. A Biztonsági Tanács az egyetlen szerv, amely határozatokkal valódi beavatkozásra képes lehetne, de az öt állandó tag vétójoga folyamatosan megbénítja a működését. Amint egy nagyhatalom érdekelt egy adott konfliktus kimenetelében – vagy maga is része a háborús eseményeknek –, máris elvész a lehetőség, hogy az ENSZ cselekedjen.
A világ korábbi főtitkárai sem voltak mindenhatók, de voltak köztük olyanok, akik legalább morális tekintéllyé tudtak válni. Kofi Annan például kimondta, hogy az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója ellentétes volt a nemzetközi joggal. Ezzel nem állította meg a háborút, de történelmi nyilatkozata beleégett a diplomáciai emlékezetbe. Ban Ki-moon kevesebb figyelmet kapott, de a klímaváltozás ügyében aktívan szervezett nemzetközi összefogást. Guterres, noha kiválóan ismeri a menekültügyet és a nemzetközi fejlesztési kérdéseket, nem tudott karizmatikus vagy tekintélyt parancsoló alakjává válni a világpolitikai küzdelmeknek. És talán nem is válhatott volna azzá – nem ebben a korszakban.
Ma ugyanis a nemzetközi közösség épp egy újfajta rendetlenség korába lép. A hidegháború után rövid ideig fennállt az illúzió, hogy a világ jogi alapon, együttműködéssel kormányozható. Ez az illúzió mára szinte teljesen szertefoszlott. A nagyhatalmak ismét katonai erőt alkalmaznak, jogilag megkérdőjelezhető beavatkozásokat hajtanak végre, és egymás politikai rendszerét támadják – nem ritkán közvetlenül. Ilyen körülmények között az ENSZ és annak főtitkára inkább egy korábbi világrend díszleteként maradt fenn, mint valódi szereplőként.
A kérdés nem az, hogy Guterres gyenge vezető-e, hanem az, hogy van-e még értelme egyáltalán erős főtitkárt keresni. Hiszen milyen befolyása lehet egy olyan személynek, akinek nincs hadserege, nincs költségvetése, és még a legégetőbb válságokban sem biztos, hogy szót kap? Csak akkor válik hallhatóvá, ha a nagyhatalmak éppen úgy akarják. De ma már nem akarják. Guterres ezért – bár becsülettel próbálja betölteni szerepét – olyan ember benyomását kelti, aki egy égő repülőtéren próbál galambot röptetni: a szándéka nemes, a gesztusa szimbolikus, de senki sem számít rá, hogy érdemben megállítja a tüzet.
Talán nem is ő a probléma, hanem az egész rendszer, amely még mindig a nemzetközi jog és az együttműködés eszményére épülne, miközben a világ egyre inkább visszasüllyed az erő nyelvéhez.
António Guterres személyes tisztessége és elhivatottsága ellenére az ENSZ főtitkári pozíció mára a nemzetközi politika tehetetlenségének szimbólumává vált. A világ változó hatalmi dinamikái és a nemzetközi együttműködés hiánya miatt a „világ lelkiismeretének” szerepe egyre inkább csak illúzió.
-000-
