Oroszország 1995-ben nemzetközi szerződésben – a Budapesti Memorandumban – garantálta Ukrajna határait. Ennek ellenére – 2014-ben a Krim majd 2022-ben nyílt katonai agressziót indított ellene. Putyin nemcsak a nemzetközi jogot szegte meg, hanem egy szuverén ország létét is megkérdőjelezte. A háború – az orosz állításokkal ellentétben – nem biztonsági, hanem hatalmi kérdés. A cél: területfoglalás, befolyásnövelés, az orosz imperializmus újraélesztése.

A Kreml valójában nem kevesebbre törekszik, mint Ukrajna eltörlésére mint önálló nemzetállam. A cél a beolvasztás az ún. „Russzkij mir”-be – abba a mitikus „orosz világba”, amelyet Putyinék történelmi küldetésként, sőt spirituális felsőbbrendűségként állítanak be. Ez nem csupán területi hódítás: ez kulturális, nyelvi, politikai megsemmisítés. Aki nem hajlandó orosz lenni, az ellenség. Aki ukrán akar maradni, azt be kell darálni – ideológiailag, vagy ha kell, fizikailag is.

A veszteség azonban óriási – Oroszország már közelít az egymillió fős személyi veszteséghez: halottak, sebesültek, dezertőrök tízezrei, s mindez egy értelmetlen, hazugságokra épített háborúban.

Ha Putyin hirtelen eltűnne a hatalomból, az orosz elit első dolga nem a háború folytatása lenne, hanem a saját pozícióinak biztosítása. A putyini rendszerben a hatalom nem szolgálatot, hanem kizárólagos vagyont jelent. Aki uralkodik, az birtokol – vállalatokat, erőforrásokat, életeket. A magántulajdon elve fikció: Putyin rendszeresen sajátít ki jövedelmező cégeket még a leghűségesebb támogatók kezéből is, ha az érdekei úgy kívánják. A háború pedig ehhez ideális környezetet teremt: legitimitást ad a diktatúrának, ürügyet a belső ellenállás elnyomására, és fenntartja a nagyhatalmi illúziót az orosz társadalom számára.

Putyin joggal attól tart, hogy ha egyszer véget ér a háború, és hazatérnek a harctérről az egyre növekvő számban katonailag kiképzett, de valójában rablókká és tolvajokká vált katonák, akkor a belső hatalmi stabilitása meginoghat. Ezért folyamatosan fenntartja az úgynevezett „különleges hadműveletet” Ukrajnában, és most már a finn határokon is fokozza a katonai nyomást, hogy ne engedje, hogy ezek a katonák hazatérjenek és a saját belső hatalmát fenyegethessék.

Putyin számára a háború legitimitást és extra hatalmat ad az ellenvélemény elfojtására. És továbbra is fenntartja Oroszország hatalmának illúzióját az orosz állampolgárok fejében – amit nehéz lesz fenntartani, ha véget ér a háború és az „SMO veteránjai” hazatérnek. Putyin és klánja a háború fő haszonélvezői. Lehetővé teszi számukra a hatalom megtartását.

Putyin ideológusa az isztambuli tárgyalóasztalnál

Vlagyimir Medinszkij több mint egykori miniszter. Ő Putyin legfontosabb történelmi ideológusa, egy narratívákat szővő ember aki az orosz kormány egyik meghatározó politikusa és főtárgyalója, nemrégiben a következő drámai szavakkal szólt: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik majd szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a mondat nem csupán egy üres fenyegetés, hanem jól tükrözi azt a szilárd, kitartó és radikális álláspontot, amelyet az orosz vezetés képvisel a jelenlegi, Ukrajna elleni háború kapcsán.

Medinszkij megítélése sok helyen megosztó. Egyes médiaorgánumok őt állampártinak és ultrakonzervatívnak bélyegezték, akik ragaszkodnak a hagyományos orosz értékekhez és az állami kontrollhoz. Emellett Medinszkij aktív szerepet vállal az orosz kultúra és nyelv világméretű népszerűsítésében, hiszen tagja a Russzkij Mir Alapítvány igazgatótanácsának, amely ezt a célt szolgálja. 2011-ben pedig a Duma Kulturális Bizottságának elnökévé választották, ahol tovább formálhatta az orosz kulturális és történelmi narratívát.

Az ő nézetei közé tartozik az is, hogy Joszif Sztálin szobrait olyan helyeken kellene felállítani, ahol a lakosság többsége támogatja azokat. Ez jól mutatja, hogy Medinszkij számára kiemelten fontos a történelmi múlt megőrzése és bizonyos történelmi alakok tisztelete, különösen azoké, akik az orosz történelem egyik legvitatottabb időszakához kötődnek.

2015-ben Medinszkij egy új kezdeményezéssel állt elő, amelyben egy „hazafias internet” létrehozását szorgalmazta, amellyel a nyugati eszmékkel szemben kívántak védekezni. Szerinte ugyanis, aki Oroszország ellen van, az valójában az igazság ellen küzd. Ez az elképzelés jól mutatja az orosz politika azon törekvését, hogy az internetet is eszközként használja a saját narratívájának erősítésére, valamint az információs tér feletti ellenőrzés megőrzésére.

2023 augusztusában Medinszkij egy vitatott történelemkönyvben az 1956-os magyar forradalmat Nyugat által szervezett fasiszta felkelésként értékelte, ami komoly visszhangot váltott ki, különösen Magyarországon és nemzetközi szinten is. Ez a kijelentés is jelzi, hogy Medinszkij és a hozzá hasonló orosz vezetők a történelmet gyakran a jelenlegi geopolitikai érdekek szűrőjén keresztül értelmezik, és igyekeznek a Nyugatot mint ellenséget beállítani.

2025 májusában Medinszkij egy orosz küldöttséget vezetett egy Ukrajnával folytatott béketárgyaláson Isztambulban, Törökországban. A találkozó során azt követelte, hogy Ukrajna ismerje el az Oroszország által erőszakkal elfoglalt ukrán területek orosz fennhatóságát, és engedje át további területeket is. Hangsúlyozta, hogy Oroszország készen áll addig folytatni a háborút, ameddig az orosz célok eléréséhez szükséges. Utalt az 1700-as évek orosz-svéd háborújára, amely 21 évig tartott, ezzel is alátámasztva kitartásukat és azt a szándékot, hogy hosszú távon folytatják a harcot.

Az isztambuli békecsúcson Medinszkij nem azért vett részt, hogy érdemi tárgyalásokat folytasson, hanem hogy szabotálja a megbeszéléseket. A tárgyalások kevesebb, mint két óra alatt kudarcba fulladtak, ami előre borítékolható volt. Medinszkij nem békejavaslatokkal, hanem fenyegetésekkel töltötte meg az ülést. Orosz követelései nyílt zsarolásnak tekinthetők: Ukrajnának el kell ismernie Oroszország illegális annektálását, és el kell hagynia négy olyan régiót, amelyeket Moszkva valójában csak részben vagy éppen alig birtokol. Ez a hozzáállás nem a békét, hanem a konfliktus további eszkalálódását szolgálja.

Medinszkij igazi birodalmi téveszméket hirdetett, amikor azt mondta: „Talán azok közül, akik itt ülnek ennél az asztalnál, néhányan elveszítik szeretteiket. Oroszország készen áll az örök harcra.” Ez a kijelentés világossá teszi, hogy Oroszország nem hajlandó engedményeket tenni, sőt ultimátumokat fogalmaz meg, melyek szerint vagy most engednek, vagy később még több területet fognak követelni.

Medinszkij nem vette figyelembe vagy egyszerűen közömbösen viszonyult a valós harctéri helyzethez, amikor azt állította, hogy Oroszország elfoglalja Harkivot. Ez különösen merész kijelentés, hiszen az ukrán tüzérség és drónok néhány nappal korábban rendkívül hatékonyan visszaverték az orosz offenzívát ebben a városban.

Ezért is mondhatjuk, hogy Medinszkij valójában csak blöfföl, tisztában van azzal, hogy az orosz önvédelmi program, amit egyesek „Madputin” néven emlegetnek, már összeomlott. Ezért is hangoztatja a végtelen harcra való készséget: az oroszok nem tudnak nyerni, csak folyamatosan vérezni és reménykedni tudnak abban, hogy a Nyugat elveszíti a türelmét, és hamarabb lép ki a konfliktusból.

Ukrajna azonban nem fogad el semmilyen orosz maximalista követelést. Ahogy az ukrán külügyminisztérium szóvivője világosan kijelentette: „A követeléseik elfogadhatatlanok. Meghallgattuk őket – és határozottan kitartottunk.” Ez a nyílt, határozott állásfoglalás mutatja, hogy Ukrajna továbbra is küzd az ország szuverenitásáért, nem enged a nyomásnak.

Az ukrán küldöttség már elhagyta Törökországot. Bár ezt egyesek csak a protokoll szerinti távozásnak tekinthetik, egyértelmű, hogy a tárgyalások eleve színjátéknak indultak. Putyint nem érdeklik a valódi tárgyalások; csupán időt akar nyerni, hogy haderejét újracsoportosítsa és folytathassa a harcot. Emmanuel Macron francia elnök világosan megfogalmazta: „Oroszország azt mutatja, hogy nem akar békét, és csupán időt próbál nyerni a háború folytatásához.” Putyin nem megoldást keres, hanem kapitulációt követel.

Donald Trump viszont továbbra sem mutat valódi érdeklődést vagy erőfeszítést az ügyben, inkább saját imázsát próbálja kezelni, mintsem az államvezetést komolyan venni. Ha a világ erkölcsi tisztázást vár Mar-a-Lagótól,¹ sokáig fog várni, nagyon sokáig.

Keir Starmer, a brit Munkáspárt vezetője, bár hazájában nehéz helyzetben van, ritka egyértelműséggel fogalmazott meg véleményt: „Ukrajna és a világ népei megfizették Putyin agressziójának árát – most neki kell megfizetnie a béke elkerülésének árát. Ukrajnát fel kell fegyverezni – nem később, nem feltételesen, hanem most.“ Ezzel Starmer egyértelműen kiállt Ukrajna mellett, és elutasította a tűzszünetet vagy kompromisszumot, amely az orosz területszerzéseket legitimálná. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számára Nagy-Britannia szövetségesként kiáll, és világossá tette, hogy az ukránok támogatására van szükség, most és feltétel nélkül. Ez a szövetség nem csupán erkölcsi, hanem stratégiai jelentőségű is.

Németország vezetője, Friedrich Merz kancellár szintén hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak és Európának minden erejével támogatnia kell Ukrajnát a háborúban. Merz kiemelte, hogy ez a háború nem csupán Ukrajna jövőjét döntheti el, hanem azt is, hogy Európában és a világ más részein a törvény és rend vagy a katonai erő és zsarnokság uralkodik majd. Ezért rendkívül fontos a jogállamiság megőrzése és a zsarnokság elleni harc támogatása. „Ez a háború és annak kimenetele nemcsak Ukrajna sorsát fogja eldönteni. A háború kimenetele fogja meghatározni, hogy a jövőben is a törvény és a rend uralkodik-e Európában és a világban, vagy a zsarnokság, a katonai erő és az erősebb joga győzedelmeskedik-e” – hangsúlyozta Merz.

„A németek még mindig élénken emlékeznek arra, amikor a Berlini fal leomlott, és az ország kettéválasztásának korszakát lezárta. A szovjetek a második világháború után is több keleti területet szigorúan az ellenőrzésük alatt tartottak. Trump politikája valójában azt a veszélyes álláspontot hirdeti Ukrajna kapcsán, hogy elfogadja Oroszország területi hódításait, ezzel megerősítve a szabályokon alapuló nemzetközi rend felbomlását. Ez pedig precedenst teremtene más diktátoroknak, hogy fegyverrel szerezzenek területeket.„-folytatta Merz.

Az orosz agresszív háború már több mint három éve dúl Ukrajnában, amely alatt naponta ártatlan civilek, nők, gyermekek és katonák százaiveszítették életüket, százezrek kényszerültek elmenekülni hazájukból, és a világgazdaság is szenved súlyos károkat.

Mindezek ismeretében világos, hogy Medinszkij fenyegetései és a Kreml radikális álláspontja nem csak Ukrajna jövőjét, hanem a nemzetközi rend és a globális béke alapjait is fenyegetik. Ezért a demokratikus világ szövetségesként kell Ukrajnát támogatni, hogy megakadályozza az agresszió és a zsarnokság további terjedését.

A neosztalinizmus és Putyin vallási-politikai szinergiája

Amióta Vlagyimir Putyin 2022-ben megszállta Ukrajnát, nyíltan vállalja a neosztalinizmus eszméjét, melyet szinte vallási buzgalommal ötvöz. Ez az ideológia a múlt diktatórikus hatalmait nem csupán újraéleszti, hanem követői készséggel fogadják el az ezzel járó abszurd, kegyetlen és embertelen realitásokat is. Putyin tekintélyelvű felhatalmazását azonban nem külső erők kényszerítették ki, hanem maga az orosz társadalom adta meg neki. A Szovjetunió összeomlása után az orosz lakosságban erős nosztalgia támadt az „erős állam” iránt, válaszul a gyors, kiszámíthatatlan társadalmi változásokra és a fogyasztói individualizmus megjelenésére.

Oroszország egykori nagyhatalmi státusza, a világűr meghódítása és a II. világháborús győzelmek már csak távoli emlékek. A polgárok számára így vonzó üzletnek tűnt a szabadságukat egy új birodalmi dicsőség és a régi nagyhatalmi szerep ígéretéért feláldozni. A hatalom – tudatosan és módszeresen – kiszorította az értelmet, a logikát és az emberséget az orosz társadalomból, visszarepítve az országot Sztálin és a Gulagok korába.

A fehérorosz író és Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics figyelmeztetése szerint a háború, az Orlov-per és egyéb példák arra mutatnak rá, hogy a szavak ereje legalább olyan jelentős, mint Orwell „1984”-ében. Putyin évekig ostorozta a nyugati értékeket és az európai civilizációt, miközben hangsúlyozta Oroszország „önellátását és egyediségét”. Szerinte Oroszország nem egyszerűen egy ország, hanem egy különálló civilizáció, amely gazdag hagyományokra, számtalan kultúrára és hiedelemre épül. Ám mostanra ez a civilizáció túlnőtt saját retorikáján, és szisztematikusan fordul szembe a civilizált viselkedés minden kulturális normájával. Alekszijevics így fogalmazott: „Az abszurditásért járó első díjat Putyin nyeri: az európai kontinens legrosszabb barbárja akar lenni.”

Ha ezt az orosz projektet bármihez lehetne hasonlítani, az a táliboké lenne: ők is elutasítják a modernitást, hogy elérjék isteni mivoltukat. A Kreml ma teljesen behódolt a vallásosságnak, amely Putyin politikai eszközévé vált. Andrej Rublev 1425-ből származó „Szentháromság” című ikonja, mely egykor a moszkvai Tretyakov Galéria büszkesége volt, most az ortodox egyháznak adott ajándék – Putyin talán abban a naiv reményben, hogy Isten támogatni fogja az ukrajnai orosz fegyveres erőket. Így egy lelkünket inspiráló remekművet ma két álcázott, kalasnyikovos katona acélos tekintete őriz.

Putyin vágya, hogy az egyház kedvében járjon, azzal a képzettel társul, hogy ő maga az orosz lélek megtestesítője kíván lenni. Ahogy az ellenzéki aktivista Orlov figyelmeztet: „Ezek a sötét erők teljes bosszút akarnak állni a Szovjetunió összeomlásáért.” Az az új birodalom, amit fel akarnak építeni – hasonlóan Andropov idejéhez – az orosz élet minden aspektusát ellenőrizné, és azt hirdetné, hogy Isten felkentje. Ez az új igazság, akár az Orwelli „2+2=5” egyenlet, csak akkor válik elfogadhatóvá, ha vagy őrült vagy, vagy brutális erőszakkal rákényszerítik az emberekre.

Vlagyimir Putyin béketárgyalások iránti hozzáállása az ukrajnai háborúban nagyon összetett, de a nemzetközi megfigyelők és elemzők többsége azt látja, hogy nem veszi komolyan a béketárgyalásokat. A tárgyalásokat inkább taktikai eszközként használja arra, hogy időt nyerjen, megossza az ellenfelet, vagy enyhítse a nemzetközi nyomást. Mindez annak ellenére történik, hogy az orosz fél a párbeszéd ideje alatt is folytatta katonai műveleteit, így a tárgyalások inkább színjátéknak tűnnek. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azzal vádolta Oroszországot, hogy szándékosan civileket gyilkolt meg egy Szumi régióban történt dróntámadásban, amely egy buszt érintett. „Az elhunytak mind civilek voltak. Az oroszok pedig nem téveszthették el, hogy milyen típusú járművet vettek célba” Putyin és Moszkva szigorú, gyakran irreális feltételeket szabott a békéhez, például az ukrán területek elcsatolásának elismerését vagy Ukrajna semlegességét, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kompromisszumot. A háborús célok sem változtak érdemben, hiszen az orosz vezetés a kezdeti szándékoknak megfelelően továbbra is a katonai ellenőrzés megszerzésére törekszik bizonyos régiók felett. Az egyre szigorúbb nyugati szankciók és a nemzetközi elszigeteltség ellenére sem mutatott őszinte hajlandóságot arra, hogy a konfliktust békés úton zárja le. Retorikája továbbra is a katonai erő és a „nagy Oroszország” eszméjének fenntartására irányul, nem pedig kompromisszumra, és a tárgyalások során gyakran használ provokatív, fenyegető nyelvezetet. Összességében tehát Putyin inkább a háború folytatásában, illetve a katonai és politikai nyomásgyakorlásban érdekelt, míg a béketárgyalások nála inkább eszközök a céljai eléréséhez, nem pedig őszinte törekvések a konfliktus lezárására.

Oroszországban az ukrajnai háború ellen tiltakozó fiatalok súlyos büntetésekkel néznek szembe. Ezek az esetek elrettentésül szolgálnak, céljuk a háborúval szembeni bármiféle ellenállás megfélemlítése. Bárkit, aki nyilvánosan ellenszegül a háborúnak, a terrorizmus elleni törvények teljes szigorával ítélnek el – mondta Valerio Krüger, a Nemzetközi Emberi Jogi Társaság munkatársa.

Wehowski történész, a drezdai Hannah Arendt Totalitárius Tanulmányok Intézetének munkatársa szerint Putyin stratégiája szorosan illeszkedik abba a propaganda-narratívába, amelyet évek óta építenek: gyakorlatilag minden negatív következményért a Nyugatot és Ukrajnát teszik felelőssé. A történész szerint szembetűnő ellentét van aközött, amit Putyin Oroszországról állít, és a valóság között. Az orosz elnök szerint nem számít, hogy tatár, zsidó, ortodox vagy muszlim származású valaki, mert mindenki része az „orosz világnak”, amely mentes a nacionalizmustól, a rasszizmustól és a vallási konfliktusoktól. Szerinte a rasszizmus kizárólag a Nyugaton létezik.

A valóságban azonban a Kaukázusból és Közép-Ázsiából származó emberek Oroszországban mindennapi rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. Az utóbbi időben különösen megerősödtek a félkatonai, szélsőjobboldali csoportok, amelyek az állam által betiltott LMBTQ-közösség tagjaira és muszlim migránsokra vadásznak. A tádzsik közösség is célkeresztbe került: hivatalos adatok szerint 2023-ban körülbelül 1,3 millió tádzsik élt Oroszországban, de a tényleges számuk ennél valószínűleg sokkal magasabb. Sokan közülük idénymunkásként tartózkodnak az országban.

Wehowski szerint az orosz erőszakkultúra gyökerei Ivan Iljin filozófus tanításaiban keresendők, akit Putyin gyakran idéz. Iljin egyik központi gondolata az volt, hogy „nem szabad figyelembe venni azt, ami gonosznak számít”. Az ilyen erőszakos gondolatok már a háború előtt is jelen voltak az orosz állami televízió talkshow-iban. A háború kitörése óta ez a retorika szélsőséges méreteket öltött, és nem meglepő, hogy a kínzást mára módszeresen alkalmazzák. Oroszországban az emberélet egy fabatkát sem ér: háborús bűncselekmények, kínzások és gyilkosságok váltak mindennapossá. A brutalitás fokozódik, és ezzel párhuzamosan nő az erőszak az orosz társadalmon belül is.

A bécsi kelet-európai kutató, Mueller szerint az orosz lakosság zöme mára teljes mértékben ki van téve a Kreml által irányított dezinformációnak, különösen a televízión keresztül. Az Ukrajna elleni háború során ez a propaganda különösen eldurvult: egy orosz állami rádióadó például az ukránok elleni támadásokat úgy ábrázolta, mintha csak „macskaféregtelenítést” végeztek volna, az áldozatokat tehát közvetve élősködőknek nevezték.

A rezsim nemcsak eltűri, hanem jutalmazza is az ilyen embertelen cselekedeteket. A 2022-es, Kijev melletti Bucsai mészárlásban részt vevő egység parancsnokait nemhogy nem vonták felelősségre, de állítólag kitüntetést kaptak. Ugyanez történt azokkal is, akik kínzásokban vettek részt, miközben a világ döbbenten figyeli a fokozódó brutalitást.

És mindeközben az embertelen putyini rezsim egyik legszorosabb szövetségese – vagy inkább kiszolgálója – Orbán Viktor.

-000-

Az ukrán-orosz béketárgyalások – Isztambul, 2022–2025

A háború folytatódik, de Oroszország úgy tesz, mintha nem is ő indította volna. A Kreml most újra elővette a diplomáciai színjáték kellékeit: 2025 májusában Lavrov bejelentette, hogy Moszkva ismét tárgyalásokat javasol Ukrajnának – csakhogy most Kijevnek kell kérnie a békét. A díszlet ismerős: ugyanazok az arcok, ugyanaz a város – Isztambul –, és ugyanaz a célzatlan szöveg. A különbség csupán annyi, hogy a Kreml retorikája még cinikusabb, a valóság pedig még tragikusabb lett.

A 2022-es tárgyalások: félbemaradt forgatókönyv

2022 márciusában, a háború első hetei után Isztambul adott otthont annak a béketárgyalási fordulónak, amely sokak szerint esélyt kínált a vérontás megállítására. A tervezet, amely ott körvonalazódott, Ukrajna semlegességére és a NATO-csatlakozásról való lemondásra épült. Cserébe Kijev biztonsági garanciákat kért a nagyhatalmaktól – olyan védelmi biztosítékokat, amelyek túlléptek volna a puszta politikai nyilatkozatokon, és jogilag kötelező, akár katonai válaszlépéseket is magukban foglaltak volna, ha Ukrajnát ismét támadás éri.

Ez a megközelítés nem volt légből kapott: a 2014-es krími annexió és a Donyec-medence destabilizálása már korábban is világossá tette, hogy Ukrajna szuverenitását puszta nemzetközi jóindulat nem védi meg. A 2022-es invázió ezt végérvényesen megerősítette.

A Budapesti Memorandum öröksége: bizalom helyett kiábrándulás

Az ukrán delegáció biztonsági garancia-igénye nem új keletű: mélyen gyökerezik a posztszovjet történelem egyik legnagyobb stratégiai engedményében – az 1994-es Budapesti Memorandumban. A Szovjetunió szétesése után Ukrajna a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálját örökölte. A memorandum értelmében lemondott erről a fegyverkezési előnyről, cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország kötelezettséget vállaltak Ukrajna függetlenségének, szuverenitásának és határainak tiszteletben tartására.

A dokumentum azonban nem tartalmazott konkrét védelmi mechanizmust, katonai kötelezettségvállalást sem. Ez a jogi és politikai gyengeség 2014-ben vált végzetessé: amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, a memorandum aláírói – különösen Moszkva – nyíltan semmibe vették saját vállalásaikat. A Nyugat reakciója – szankciók és diplomáciai tiltakozás – nem nyújtott valódi védelmet.

Ez a tapasztalat tette egyértelművé Kijev számára: a biztonság nem adható fel semleges ígéretekért. Ha a történelem bármit tanít, az az, hogy a nukleáris leszerelésért kapott szóbeli garanciák semmit sem érnek, ha a garanciavállalók megszeghetik őket minden következmény nélkül.

A nyugati dilemma: garancia vagy háború?

A 2022-es isztambuli tárgyalások során Ukrajna olyan védelmi rendszert akart kiépíteni, amely hasonlított volna a NATO 5. cikkelyéhez – kollektív védelem, kötelező válaszlépések, katonai segítség. A nyugati országok azonban óvakodtak ettől. Nem kívánták magukat olyan jogi helyzetbe hozni, amely automatikus háborús részvételt követelne tőlük egy esetleges jövőbeli orosz támadás esetén.

Így a tárgyalások elakadtak. Moszkva semlegességet akart, Kijev cserébe valós védelmet. A Nyugat azonban nem tudott – vagy nem mert – garanciát adni. A lehetőség elúszott, és a háború eszkalálódott.

2025: visszatérés a színpadra – újra díszletként szolgál Isztambul

Most, három évvel később, Oroszország újra tárgyalásokat javasol – nem azért, hogy békét kössön, hanem hogy politikai előnyt szerezzen. Kijevnek „kell” kérnie a békét, miközben orosz rakéták továbbra is városokat pusztítanak. Az új „béketerv” valójában a kapituláció feltételeit tartalmazza: Ukrajna ismerje el az elcsatolt területek orosz fennhatóságát, mondjon le a NATO-tagságról, és tárgyaljon a háború lezárásáról a megszállóval. A tárgyalások tárgya nem a béke, hanem az önfeladás.

Moszkva közben Lavrovot és Usakovot küldi Isztambulba – ugyanazokat a figurákat, akik 2022-ben is a tárgyalóasztalnál ültek, és ugyanazokat az üres szlogeneket ismétlik: „nem zárkózunk el a diplomáciától”, „Ukrajna érdeke a béke”. De közben követelik, hogy Ukrajna ne létezzen olyan államként, amilyennek magát látja.

A Kreml mostani ajánlata nem más, mint diplomáciai propaganda: Moszkva békéről beszél, miközben tovább lövet. Arra számít, hogy a világ belefárad, és a „tárgyalások” ürügyén elfogadja a status quo-t – vagyis az erőszakos területfoglalást.

Putyin valódi szándékai: a nagy Szovjetunió visszaállításának vágya és a geopolitikai játszma

Vlagyimir Putyin háborús stratégiájának központi eleme nem csupán Ukrajna területi megszerzése, hanem a nagy Szovjetunió újbóli megerősítésének, illetve Oroszország befolyási övezetének visszaállítása. Putyin úgy tekint az ukrajnai konfliktusra, mint egy lépésre ebben a történelmi tervben, amelynek célja, hogy megakadályozza a Nyugat – elsősorban a NATO – további terjeszkedését és újraépítse Oroszország nagyhatalmi státuszát.

Ebben a stratégiában az Egyesült Államok korábbi vezetője, Donald Trump is fontos szerepet játszott, mivel politikája, különösen az USA külpolitikai fókuszának részleges áthelyezése és a NATO iránti kritikái részben megkönnyítették Putyin törekvéseit. Trump nem egyszer fejezte ki szimpátiáját Putyinnal szemben, és külpolitikai lépései a Kreml számára bizonyos értelemben legitimációt és lehetőséget nyújtottak a nyugati egység megbontására.

Putyin számára tehát a béke nemcsak a háború lezárását jelentené, hanem politikai vereséget is, amely megtörné azt a narratívát, hogy Oroszország visszatér az egykori nagyhatalmi fényéhez. A konfliktus folytatásával fenntarthatja a nemzetközi feszültséget, belpolitikai stabilitását és a globális befolyását.

Ezért Putyin egyelőre nem hajlandó valódi békét kötni, mert az ellentétes lenne a nagyhatalmi ambícióival, és el kell halasztania a kapitulációval járó veszteségeket mindaddig, amíg lehetősége nyílik a pozícióinak javítására.

A Kreml „békéje” hazugság. Egy PR-fogás, amely mögött rakéták süvítenek és városok égnek. Moszkva azt reméli, a világ elfárad, és a diplomácia kulisszái mögött elfogadja az új valóságot – a tankkal írt határokat. Isztambul újra a díszlet, de a színpad elhasználtabb, a szereplők cinikusabbak. A darabot ugyanaz a rendező írta – csak a nézők most már nem tapsolnak.

A kérdés nem az, hogy lesznek-e tárgyalások. A kérdés az, tárgyalhat-e valaki saját megsemmisítésének feltételeiről – és ezt nevezzük-e békének.

-000-

1999-ben csatlakozott Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Magyarország a NATO-hoz. Ezt követte 2004-ben a balti államok, Szlovákia, Románia és Bulgária felvétele, amely a NATO keleti terjeszkedésének egyik jelentős mérföldköve volt.

Oroszország – különösen Vlagyimir Putyin elnök – ezt a folyamatot úgy értelmezte, hogy a NATO agresszíven terjeszti ki befolyási övezetét, ezzel korlátozva az orosz érdekeket. Ezzel magyarázta 2022. február 24-i ukrajnai invázióját is, mondván: Ukrajna NATO-csatlakozása „Oroszország szívébe csapna”, és elfogadhatatlan biztonsági fenyegetést jelentene. Ez azonban ellentmond a történelmi tényeknek.

Amikor 1990-ben a német újraegyesítésről tárgyaltak, a Varsói Szerződés még létezett, és a tárgyalások kizárólag Németország biztonsági helyzetére vonatkoztak. A NATO keleti bővítése nem szerepelt a megállapodásokban, és Moszkva felé sem tettek ígéretet arra vonatkozóan, hogy a NATO nem fog terjeszkedni kelet felé.
Bár néhány nyugatnémet politikus – például Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter – elméleti szinten felvetette a bővítés korlátozásának lehetőségét, az Egyesült Államok és Németország vezetői világosan elutasították ezt. A nyugati politika fő célja ekkor még a konfrontáció helyett az együttműködés volt Oroszországgal, amit Moszkva is támogatott.

Putyin maga is elismerte ezt a kezdeti időszakot: a NATO 2004-es utolsó keleti bővítése után, április 2-án, Gerhard Schröder német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy nincsenek aggályai a bővítéssel kapcsolatban, és minden állam szabadon választhatja meg biztonsági szövetségeit.

Később azonban Putyin visszatért ahhoz a narratívához, miszerint a NATO megszegte a Moszkvának tett ígéreteket, és ezzel veszélyezteti Oroszország biztonságát. Ez az állítás, amelyet a nemzetközi sajtó „Putyin-legendának” is nevez, történelmileg megalapozatlan.
A NATO és Oroszország 1997-ben aláírt Alapító Okirata egyértelműen rögzíti, hogy minden országnak joga van szabadon dönteni biztonsági szövetségeiről – semmiféle korlátozó ígéret nem született a bővítésre vonatkozóan.

Putyin politikai fordulata és a nyugatellenes retorika a 2000-es évek közepétől erősödött fel. Ez 2014-ben érte el első drámai csúcspontját, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, és katonai akciót indított Ukrajna keleti részén.
A Kreml propagandagépezete – amely a hazaszeretet és nacionalizmus eszközeivel igyekszik legitimálni az agressziót – mára a világ egyik legprofesszionálisabb politikai manipulációs rendszere lett.

Az Ukrajna elleni háború tovább erősítette a NATO bővítésének szükségességét. Putyin agressziója miatt Finnország és Svédország is csatlakozott a katonai szövetséghez, holott korábban következetesen semleges politikát folytattak.

Ez világosan mutatja, hogy Putyin politikája nem a biztonság növelését szolgálja – éppen ellenkezőleg: biztonsági deficitet teremt.

Putyin narratívája a NATO keleti terjeszkedéséről nem felel meg a történelmi valóságnak, és csupán saját revizionista, agresszív külpolitikáját szolgálja.

A május 9-i moszkvai győzelmi parádé – a történelmi igazság eltorzítása és a háborús propaganda színpada

A május 9-ei orosz győzelmi ünnep – a második világháború európai befejezésének évfordulója – az orosz politikai vezetés egyik legfontosabb propagandisztikus eszközévé vált.

Az esemény hivatalos álláspontja a Szovjetunió egyedüli győztesként való megjelenítésén alapul, amely a modern orosz nemzeti identitás és politikai legitimáció egyik sarokköve. Ez a narratíva azonban jelentősen torzítja a történelmi valóságot, és háttérbe szorítja a többi szövetséges szerepét. Vlagyimir Putyin orosz elnök a Szovjetunió nagyhatalmi szerepére próbál építeni. Szovjetunió összeomlását a „20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte,   Putyin Szovjetunió iránti szeretete mögött nem állt ideológia, hanem csak a terjeszkedés vágya.

Tudjuk, hogy valójában a Szovjetunió nem egyedül győzte le a náci Németországot, hanem a szövetséges koalíció részeként. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más államok jelentős katonai és gazdasági segítséget nyújtottak, különösen az amerikai Lend-Lease program révén, amely nélkül a Szovjetunió nem lett volna képes fenntartani a keleti fronton vívott hosszú és véres háborút.

A 2025-ös május 9-i katonai parádé kiváló példája annak, miként használják fel a történelmet politikai célokra. A rendezvényen külföldi vezetők is részt vettek – köztük Hszi Csin-ping kínai és Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, Robert Fico szlovák miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb államfő –, ami Moszkva diplomáciai céljait is tükrözte.
E jelenlét demonstrálni kívánta, hogy Oroszország még mindig képes szövetségeseket felmutatni a globális színtéren, annak ellenére, hogy a Nyugat szankciókat vezetett be Ukrajna lerohanása miatt.

Az esemény azonban komoly kritikákat is kiváltott. Donald Tusk lengyel miniszterelnök elítélte az európai vezetők részvételét a parádén, mert véleménye szerint ezzel legitimálják Oroszország ukrajnai agresszióját.

Putyin hatalomra kerülése óta a győzelem ünnepe fokozatosan vált a nemzeti identitás egyedüli forrásává. A május 9-i parádé mára nemcsak a náci Németország felett aratott katonai győzelem emlékezete, hanem az orosz nagyság és kiválóság „örök” bizonyítéka is. A múlt sikereit a jelen hatalmának igazolására használják – figyelmen kívül hagyva a több tízmillió áldozatot, a súlyos emberi jogsértéseket, és a szovjet bűnök történetét.

A hivatalos állásfoglalás nem szól a Molotov–Ribbentrop-paktumról, amely 1939-ben lehetővé tette Kelet-Európa felosztását a Szovjetunió és a náci Németország között. Nem említi az 1940-es balti megszállásokat, a tömeges deportálásokat, a Gulagot, vagy a megszállt területeken elkövetett szovjet rémtetteket sem. Putyin és a hivatalos orosz narratíva  nem említi, hogy nemcsak az oroszok fizettek kegyetlen árat vérrel: Ukrajnából és Fehéroroszországból, Moldovából és Üzbegisztánból emberek milliói váltak a német Wehrmacht áldozatává. A deportálások és koncepciós perek azonban nem csupán az egyéneket érintették, hanem a társadalom egész emlékezetét is megnyomorították. A kollektív félelem, a bizalmatlanság és a lelki megnyomorítás máig érezhető következményei ennek a korszaknak, amelynek traumáit sok helyen még mindig nem dolgozta fel sem a közösség, sem az oktatás, sem a politika.

Ez a fajta történelemhamisítás rendkívül veszélyes. Olyan múltat konstruál, amelyből hiányoznak a bűnök, a morális dilemmák, és a felelősség – így viszont a jelen bűneit is könnyebb igazolni.

Ha a múlt makulátlan, a jelen "szükségszerű" bűnei is elfogadhatók. Így válik a második világháború emléke ideológiai fegyverré, mellyel Putyin nemcsak a Nyugatot támadja, hanem saját népe gondolkodását is befolyásolja.

Putyin idei beszédében ismét párhuzamot vont a második világháború és az ukrajnai háború között. Hangsúlyozta Oroszország szerepét Hitler legyőzésében, és kijelentette, hogy „Oroszország soha nem fogja elfogadni a történelem meghamisítását”, miközben épp ő az, aki saját politikai céljaira manipulálja azt.
Megismételte azt a hazugságot is, miszerint a Nyugat megszegte a NATO keleti bővítésére vonatkozó korlátozásokról tett ígéreteit – noha ez az állítás is ellentmond a történelmi tényeknek.

A hatalom megtartása érdekében Putyin továbbra is a nacionalizmusra és a torzított történelemre építi politikáját. A Putyin-rezsim elnyomása és radikalizálódása a biztonsági apparátus hatalmából fakad, amely most carte blanche-t kapott. A politikát ma már csak háborúként képzelik el.

Vlagyimir Putyin és a Kreml számára a „Győzelem Napja” üdvözlendő alkalom a vizuálisan erőteljes propaganda terjesztésére. Annak ellenére, hogy Oroszország maga mögött hagyta a kommunizmust és a szovjet korszakot, az ország és népe hagyományosan és büszkén emlékezik meg az 1945-ös évről. Ezen a napon Moszkva-szerte és Oroszország többi részén teljes pompájában vörös zászlók láthatók sarlóval és kalapáccsal. A május 9-i parádé üzenete világos: Oroszország nemcsak a múltat igyekszik újraírni, hanem a jövőt is uralni akarja. Ebben a törekvésben a pravoszláv egyház is szerepet vállal: teljes mellszélességgel támogatja Putyin mitologikus történetét, ahogy azt a birodalmi gondolkodás orosz ideológusai – köztük az egyre inkább szélsőséges nézeteiről ismert Alekszandr Dugin – is hirdetik. Nem kétséges, hogy ha nem állítják meg Ukrajnában, más, korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó országokat is célba vesz. A történelem már többször megmutatta, milyen súlyos következményei lehetnek a tétlenségnek. Sokan most már értik, miért nem ünnepelték május 8-át vagy 9-ét az elmúlt évtizedekben „Felszabadulás Napjaként” Lengyelországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Csehországban, Kelet-Németországban és másutt, ahogyan azt valamikor a Kreml elrendelte. Történelmileg nézve nem volt ok az ünneplésre – Hitler őrületét Sztálin diktatúrája követte. A mai Oroszországnak semmi köze sincs a szovjet korszak kommunizmusához. De a Szovjetuniótól átvette azt a külpolitikai meggyőződést, hogy szomszédai csak korlátozott szuverenitással rendelkeznek. Oroszország a Szovjetunió örököse, nem pedig jogutódja.

A Nyugat számára nincs más választás: szembe kell szállnia ezzel a revizionizmussal, mert Putyin Oroszországa sajnos továbbra is csak az erő nyelvén ért. Ha Putyint nem állítják meg Ukrajnában, akkor más országokat fog támadni. Csak az egyesült Európa akadályozhatja meg az őrület visszatérését. Ideje megérteni a történelmet, mert hosszú árnyéka ismét rávetül Európára.

Moszkva és térsége, Szentpétervár, a katonaság és Fehéroroszország szerepe az orosz hatalmi rendszerben

Oroszország hatalmának központját kétségtelenül Moszkva jelenti, amely nemcsak az ország fővárosa, hanem a politikai és gazdasági elit székhelye is. A város és környéke koncentrálja a legfontosabb döntéshozókat, az állami intézményeket és a pénzügyi forrásokat. Moszkva körüli régió az orosz hatalom szimbóluma, amely stabil magként tartja össze a rendkívül sokszínű és hatalmas országot.

Nem sokkal keletebbre, az északnyugati irányban fekvő Szentpétervárnak szintén nagy jelentősége van az orosz politikai és kulturális életben. A cári múlt és az európai kulturális hagyományok miatt Szentpétervár különleges státusszal bír, és sokszor a „másik fővárosként” emlegetik. Bár nem politikai központ, a város és térsége gazdag intellektuális és művészeti bázist képez, amely időről időre alternatívát, vagy legalábbis ellensúlyt jelent a moszkvai elit túlhatalmával szemben.

A katonaság szerepe a putyini Oroszországban meghatározó. Nemcsak a külső fenyegetések elleni védelemért felel, hanem belpolitikai tényezőként is működik. A hadsereg és a különböző biztonsági szolgálatok – például az FSZB és a Nemzetőrség – a rendszer alappillérei, amelyek fenntartják a rendet és elfojtják az ellenzéki mozgalmakat. Putyin vezetése alatt a katonai elit és a politikai hatalom szoros összefonódásba került, amely megerősíti a rezsim stabilitását. A hadsereg támogatása nélkül a Kreml uralma komoly veszélybe kerülne, ezért a vezetés különösen nagy hangsúlyt fektet a katonaság megbecsülésére, anyagi és presztízs támogatására.

Fontos geopolitikai és belpolitikai tényező Fehéroroszország is, amely Oroszország egyik legszorosabb és legmegbízhatóbb szövetségese, valamint stratégiai előretolt bástyája. Alekszandr Lukasenka rezsimje hosszú évek óta szinte teljes mértékben Moszkva támogatására támaszkodik, miközben cserébe biztosítja a Kreml számára a térségben való befolyás fenntartását és a nyugati határok védelmét. Fehéroroszország a katonai és politikai integráció révén kulcsfontosságú szerepet tölt be az orosz érdekek képviseletében, különösen az ukrajnai konfliktus és az európai biztonsági rendszer átrendeződése tükrében. A fehérorosz hadsereg és biztonsági szolgálatok szorosan együttműködnek az orosz katonai és titkosszolgálati erőkkel, így Fehéroroszország a putyini hatalmi struktúra stabilizáló pillére.

Összességében Moszkva és térsége a politikai hatalom központja, Szentpétervár kulturális és intellektuális erőtere időnként alternatívát vagy mérséklő tényezőt jelenthet, míg a katonaság és Fehéroroszország kulcsfontosságú bástyaként szolgál a rezsim hatalmának megőrzésében és a külső fenyegetések kezelésében. Ez a rendszer azonban törékeny: a belső ellentmondások és a külső nyomás együttesen feszítik, amelyek hosszabb távon a jelenlegi hatalmi struktúra megingásához vezethetnek.

Mi tehát Putyin jövője?

Putyinnak nincs jövője. De a világnak lehet – ha megakadályozza, hogy egy hazugságokra és terrorra épülő rendszer tovább terjeszkedjen.

A világ számára nemcsak rendkívül kockázatos, de stratégiailag sem indokolt katonai eszközökkel fellépni Oroszországgal szemben, hiszen az ország hatalmas területe és atomfegyver-arzenálja egy esetleges konfliktust globális katasztrófává eszkalálhatna. Ez a realitás sokak számára frusztráló lehet, de sajnos ez a helyzet.

Ezért a valódi változást leginkább a belső problémák – mint a gazdasági visszaesés, a növekvő szegénység és a társadalmi elégedetlenség – hozhatják meg. A külső szankciók fenntartják a nyomást a rezsimen, megnehezítve annak működését, ám a rendszer stabilitását elsősorban a belső folyamatok ingatják meg.

Az orosz társadalom „kukacai” – bár kezdetben talán nem láthatók nyíltan – egyre mélyebben dolgoznak a rendszer belsejében. Amint az alapvető szükségletek, mint az élelem és a megélhetés kerülnek veszélybe, az elégedetlenség nő, és ez a rezsim stabilitását alapjaiban rengetheti meg.

A szegénység és az éhezés elsőként a távoli, nehezen elérhető vidékeken, például Szibériában jelenik meg, ahol a nehéz körülmények és az állami támogatás hiánya különösen súlyos problémákat okoz. Innen terjedhet tovább a helyzet a nagyobb városok felé, ahol az emberek már nagyobb közösségként képesek összefogni és hallatni a hangjukat.

Ez a folyamat társadalmi feszültségekhez, tiltakozásokhoz, és akár radikális változásokhoz is vezethet.

A belső feszültségek mélyebb rétege: nemzetiségek és vallási sokszínűség

Oroszország hatalmas kiterjedése mögött nem csupán földrajzi, hanem kulturális és etnikai sokféleség is húzódik. Az ország több mint 190 népcsoportnak ad otthont, a lakosság körülbelül 20%-a nem orosz nemzetiségű. A legnagyobb etnikai csoportok közé tartoznak a tatárok, baskírok, csecsenek, jakutok, burjátok, tuvaiak, mordvinok és sok más kisebb nép. Ezek a közösségek nem csupán nyelvileg és kulturálisan különböznek, hanem saját történelmi tudattal és – bizonyos esetekben – politikai önállósági törekvésekkel is rendelkeznek.

A központi hatalom – különösen Vlagyimir Putyin uralma alatt – fokozatosan szűkíti az autonóm mozgásteret. Az orosz nyelv és identitás erőltetése, a nem orosz nyelvek visszaszorítása az oktatásból, a helyi kulturális intézmények elnyomása mind az asszimiláció eszközei. Az autonómiák – formálisan sok esetben még léteznek – de a valóságban egyre inkább kiüresednek. Ez a rejtett, de mély asszimilációs nyomás az évtizedek során alattomos elégedetlenséget szült, amely nem látványos, de állandóan dolgozik a rendszer mélyén.

Bizonyos térségek már korábban is konfliktuszónák voltak – és ezek a sebek sosem gyógyultak be igazán. A Kaukázusban, különösen Csecsenföldön, Dagesztánban és Ingusföldön a függetlenségi háborúk és a véres elnyomás emléke még élénken él a lakosságban. Bár kívülről a térség ma viszonylag stabilnak tűnik, a társadalom mélyén, főként a fiatalabb generáció körében, a frusztráció és a feszültség tovább nő. A hatalomra épülő lojalitás csak addig tart, amíg a központi rendszer képes hatalmat, pénzt vagy félelmet biztosítani – ezek gyengülésével az elégedetlenség akár robbanásszerűen is felszínre törhet. A Kaukázus térsége geopolitikai törésvonal: Örményország ugyan évtizedekig Moszkva hű szövetségesének számított, de az utóbbi években – különösen az orosz támogatás elmaradása a Hegyi-Karabah konfliktusban – megingott a bizalom, és Jereván egyre nyitottabban közeledik a Nyugat felé. Grúziában ezzel szemben az oroszbarát politikai vezetés ellenére a társadalom többsége kifejezetten nyugatpárti és elutasítja Moszkva befolyását, különösen az orosz megszállás alatt álló szakadár területek miatt.

A keresztény–muzulmán ellentét nemcsak az azeri–örmény összecsapások indokolják, de egyik tényezője a muzulmánok és az oroszok konfliktusának is, a kereszténység ugyanakkor – a másik oldalon – közel hozza egymáshoz az örményeket és az oroszokat. Természetesen ma már nem elsősorban két vallás, sokkal inkább a keresztény és az iszlám kultúrkör konfliktusáról van szó.

Az azeri vezetés pragmatikusan viszonyul Moszkvához: megőrzi viszonylagos függetlenségét, miközben nem akarja teljesen elidegeníteni Oroszországot, különösen a Hegyi-Karabah konfliktus után, ahol Oroszország békefenntartóként van jelen.

Tatárföld és Baskíria hivatalosan autonóm köztársaságok, erős nemzeti és iszlám identitással. Itt a moszkvai központosítás a hagyományos önkormányzati és nyelvi jogok szisztematikus megnyirbálásával ütközik helyi ellenállásba, még ha ez jelenleg többnyire passzív formában is jelentkezik.

A szibériai régiók – például Jakutföld vagy Burjátföld – szintén saját nyelvű, ősi kultúrájú népeket rejtenek. Ezek a területek gazdasági szempontból is kiemelt jelentőségűek, mivel rengeteg nyersanyag, például kőolaj, gáz, gyémánt és más ércek innen származnak. Ugyanakkor ezek a közösségek gyakran elhanyagoltak, és a kitermelt javakból vajmi keveset látnak viszont saját jólétükben. Ez a kizsákmányolás érzése, a gazdasági leszakadás és a kulturális háttérbe szorítás együtt erősítheti a regionális öntudatot és az autonómiára való igényt – különösen egy meggyengült központi hatalom esetén.

Ehhez társul a vallási sokszínűség problematikája is. Bár az orosz ortodox egyház a putyini rendszer ideológiai pillére, az országban a muzulmán lakosság lélekszámát tekintve jelenleg a világon a hatodik helyet foglalja el Indonézia, India, Pakisztán, Banglades és Törökország mögött. A több mint 50 millió szovjet muzulmán három fő régióban él: mintegy 60 százalékuk az Afganisztánnal és Iránnal határos Közép-Ázsiában, Türkmenisztánban; 25 százalék a Kaukázus vidékén, Törökország és Irán határai mentén (Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia); a harmadik legnagyobb muszlim lakosságú térség pedig az Ural, a Középső-Volga, illetve Nyugat-Szibéria körzete, mindenekelőtt a tatárok lakta Kazany környéke és Baskíria. Emellett buddhista (pl. kalmükök, burjátok, tuvaiak), zsidó, katolikus és protestáns kisebbségek is jelen vannak.

Ezek a közösségek gyakran érzik úgy, hogy másodrendű állampolgárokként kezelik őket, különösen, ha identitásuk nem illeszkedik a Kreml által favorizált „pravoszláv-orosz” világképbe. A vallási különbségek ugyan látszólag kevésbé robbanékonyak, de egy általános társadalmi válság – gazdasági összeomlás, politikai zűrzavar – idején ezek is könnyen etnikai-vallási konfliktusokká alakulhatnak.

Mindezek a tényezők – az etnikai és vallási sokszínűség, a központosító elnyomás, a méltánytalan gazdasági bánásmód – olyan belső repedéseket jelentenek, amelyeket a hatalom jelenleg erőszakkal és propagandával próbál összetartani. De ha ezek a repedések egyszer mélyebbre hasadnak, ha a gazdasági és politikai alapok meginognak, akkor ezek a „kukacok” – a belső bomlás mélyről jövő erői – alááshatják az egész rendszert.

Az idő nemcsak megmutatja majd, hanem fel is gyorsítja, mikor és hogyan robbannak fel ezek a mélyen rejtőző belső feszültségek – és a felszínre törő változások akár alapjaiban rengethetik meg a népet és az országot egyaránt.

-000-

Irodalomjegyzék

• Mearsheimer, J. J. (2014). Why the Ukraine crisis is the West’s fault: The liberal delusions that provoked Putin. Foreign Affairs, 93(5), 77–89.

• Asmus, R. D. (2002). Opening NATO’s door: How the alliance remade itself for a new era. Columbia University Press.

• NATO. (n.d.). NATO enlargement. https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49212.htm

• Legvold, R. (2016). The sources of Russian conduct: Putin’s strategic worldview. The Washington Quarterly, 39(4), 115–134. https://doi.org/10.1080/0163660X.2016.1230092

• Applebaum, A. (2017). Red famine: Stalin’s war on Ukraine. Doubleday.

• Sakwa, R. (2014). Putin redux: Power and contradiction in contemporary Russia. Routledge.

• Figes, O. (2007). The whisperers: Private life in Stalin’s Russia. Metropolitan Books.

• Nikitin, A. (2023, March 15). Victory Day and Russia’s use of history. Carnegie Moscow Center. https://carnegie.ru/commentary/87871

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Wilson, A. (2022). Ukraine crisis: What it means for the West (3rd ed.). Yale University Press.

• Galeotti, M. (2019). We need to talk about Putin. Ebury Press.

• Roberts, G. (2006). Stalin’s wars: From World War to Cold War, 1939–1953. Yale University Press.

• Overy, R. (2014). The bombing war: Europe 1939-1945. Allen Lane.

• Beevor, A. (1998). Stalingrad. Penguin Books.

2025 májusában egyetlen éjfél utáni pillanatban benyújtott törvényjavaslat mindennél élesebben mutatta meg, mire készül a NER: totális kontrollra, a civil hangok elhallgattatására, az eltérő vélemények kriminalizálására. A T/11923. számú, "A közélet átláthatóságáról" című törvényjavaslat nem a transzparenciát növeli, hanem a politikai önkény lépcsőfokait.

Ez a javaslat orosz mintára készült: újfent kitalált ellenséget kreál, "külföldi ügynököknek" bélyegzi a civil szervezeteket, ha azok bármilyen külföldi forrást használnak fel. A szuverenitás védelmének álcája alatt olyan jogi keretrendszer jön létre, amely tetszőleges szervezetet vagy személyt önhatalmúlag "nemzetbiztonsági kockázattá" minősíthet. Ez az új törvény nem más, mint egy korszerűsített, digitális eszközökkel működő ÁVH-törvény. Nem véletlenül hasonlít a putyini rendszer represszív civilügyi szabályozásaira: a cél ugyanaz, az eszköztár ijesztően ismerős.

Jogállami álarcban masírozó diktatúra

A törvény lényege: a Szuverenitásvédelmi Hivatal javaslata alapján a kormány rámutathat bármely civil szervezetre, hogy állítólag külföldi érdekek mentén "befolyásolja a közéletet", ezzel "veszélyezteti a szuverenitást". Ezután a szervezet:

• csak engedéllyel fogadhat el támogatást,

• vezetőinek vagyonnyilatkozatot kell tenniük, mintha országgyűlési képviselők lennének,

• nem jogosultak SZJA 1% támogatásra,

• megfigyelhetők, adataikhoz a NAV, a rendőrség, sőt bármely "együttműködő szerv" hozzáférhet,

• helyszíni ellenőrzés, adatletöltés, fizikai tükörmásolat-készítés is jogszerű,

• jogorvoslat alig van, a Kúria sem módosíthatja a határozatot.

Ez már nem "adminisztratív akadály". Ez nyílt megfigyelés, megfélemlítés, politikai leszámolás eszköztára.

A törvény kulcsszavai: szándékos homály és gumifogalmak

A javaslat több ponton operál gumifogalmakkal. "Közélet befolyásolása"? "Szuverenitás elleni fellépés"? Ez lehet egy véleménycikk, egy demonstráció, egy elemzés, vagy egy nyilatkozat. Elég, ha az adott szervezet vagy személy kritikusan nyilatkozik a kormány politikájáról.

Azaz: a törvény nem a tetteket, hanem a gondolatot szankcionálja.

Kinek érdeke ez? A válasz: a hatalomnak, amely fél

A független civil szféra a társadalmi kontroll eszköze. Ott van, ahol az állam nem. Rést töm be, igazat mond, odafigyel. Ez zavarja az autokratákat. Ezért a kormány most nem tárgyalni akar, hanem megsemmisíteni: adminisztratívan, anyagilag, jogilag.

Nem a szuverenitás védelméről van itt szó. Hanem a szabadság felszámolásáról.

Társadalmi hatások: elhallgatás, félelem, apátia

Ez a törvény a legsötétebb időket idézi. Amikor emberek és szervezetek nem mernek megszólalni, nehogy a jegyzékre kerüljenek. Amikor a segítő kezet nyújtók lesznek a rendszer ellenségei. Amikor a föld alá kényszerül a gondolat, a szolidaritás, a kritikának pedig börtön a vége.

És mit csinál a társadalom? Hököl. Visszariad, hallgat, magába fordul. Népünk sokszor bizonyította, hogy ha a félelem légköre elég sűrű, akkor meghátrál, kivár, elkerüli a konfliktust.

Várjuk a Messiást – de csak a hamis próféták jönnek

Ez a nép – félve, hökölve – mintha mindig is arra várt volna, hogy valaki más mondja ki az igazságot helyette. Egy Messiásra, aki rendet tesz, felemel, megment. De a megváltó nem jön. A világ pedig tele van hamis prófétákkal, akik nem a valóságot mondják, hanem azt, amit hallani akarunk. És a nép inkább hisz annak, aki azt prédikálja: „borról beszélek nektek” – mert az édes hazugság kellemesebb, mint a keserű igazság.

Így lesz a próféta nem az, aki figyelmeztet, hanem az, aki hiteget. És így fulladunk bele a hallgatásba.

Recsk felé haladunk

Aki ma civil, holnap gyanús. Aki kritikus, holnap jegyzékre kerül. Aki segít, holnap ügynöknek bélyegzik. Aki védelmez, holnap "veszélyeztet".

Ez nem törvényalkotás, hanem nyílt hadüzenet a magyar társadalom szabadság iránti vágyának

Ahogy elnézem, a helyzet a következő: Határincidens Ukrajnával, háborús helyzet, és háborús helyzetben nincs választás. De. De aztán ez a NER gépezet összegyűjti a még demokrata demokratákat, és a "másként-gondolkodókat" és megnyitják Recsket – Erre megy ki a játék.

-000-