A demokrácia legnagyobb ellenségei azok, akik a múlt hatalmát akarják visszahozni

A történelem során Oroszország, mind a cári birodalom, mind pedig a szovjet állam idején, gyakran alkalmazott vallási és etnikai eszközöket birodalmi terjeszkedésének legitimálására és stabilizálására. Az orosz politika egyik alapvető eleme a különféle vallási és etnikai kisebbségek integrálása volt, amely a birodalom széttagoltságának megakadályozására, valamint a központi hatalom megerősítésére szolgált. Az orosz történelem egyik meghatározó pillanata a tatárok keresztény hitre térítése, különösen az 1552-es kazáni hódítást követően, amikor Oroszország nemcsak területileg, hanem vallási értelemben is próbálta a pravoszláv egyház irányítása alá vonni a hódított területeket. Ez a dolgozat az orosz birodalmi politikának ezt a vallási és etnikai aspektusát vizsgálja, és párhuzamot von a cári Oroszország és a modern orosz politika között.

A vallási és etnikai integráció kísérletei

A cári Oroszország terjeszkedésének története szorosan összefonódik a vallási és etnikai sokszínűség kezelésének dilemmájával. Az orosz birodalom határai fokozatosan tágultak a 16. századtól kezdve, és ezzel együtt egyre több, az orosz ortodox kultúrától idegen népcsoport került uralma alá. A birodalom belső egységének és kormányozhatóságának biztosítása érdekében a központi hatalom már korán felismerte a vallási egység jelentőségét, és ezt a célt gyakran erőszakos eszközökkel igyekezett megvalósítani.

A kazáni kánság 1552-es meghódítása után az iszlám hitű tatárok váltak az első jelentős muszlim kisebbséggé az Orosz Birodalmon belül. Bár kezdetben némi vallási tolerancia jellemezte a hódítókat, hamarosan megkezdődött a mecsetek lerombolása, a muszlim vallási vezetők üldözése és a lakosság keresztény hitre térítésének intézményesítése. Ez a folyamat nemcsak vallási, hanem szimbolikus jelentéssel is bírt: a pravoszláv egyház szoros szövetségben működött az állammal, és a birodalmi identitás egyik fő pillérévé vált. A kereszténység – különösen az ortodoxia – egyfajta kulturális és politikai norma lett, amelyhez minden „hűséges alattvalónak” illendő volt igazodnia.

Ez a politika azonban nemcsak a muszlim közösségeket érintette. A zsidókat, főként a 18. század végétől, a Lengyel–Litván Unió felosztása után bekebelezett területeken kezdték nagyobb számban integrálni a birodalomba. Az ő esetükben a vallási különbözőség mellett az etnikai és gazdasági elkülönülés is súlyos társadalmi feszültségeket okozott. A cári hatalom különféle rendeletekkel próbálta korlátozni a zsidóság társadalmi és gazdasági mozgásterét, ugyanakkor asszimilációjukat is ösztönözte. Az ún. "letelepedési övezet" (Черта оседлости) létrehozása is ezen politika része volt, amely a zsidó lakosság mozgását korlátozta az orosz birodalmon belül.

A birodalom más peremvidékein, például Szibériában vagy a Kaukázusban élő őslakos népcsoportok esetében is hasonló stratégiákat alkalmaztak. Az orosz állam célja az volt, hogy a nem orosz, nem pravoszláv népeket fokozatosan „civilizálja”, azaz beillessze az orosz kulturális, nyelvi és vallási normarendszerbe. Ezt a törekvést gyakran a pravoszláv misszionáriusok munkája kísérte, akiket a hadsereg és a közigazgatás támogatott.

Az orosz birodalmi politika tehát nem csupán területi expanzióban merült ki, hanem egyfajta ideológiai és vallási homogenizációs projektként is értelmezhető. A hatalom számára a vallási és etnikai sokszínűség inkább kihívást, semmint értéket jelentett – olyasvalamit, amit kontrollálni és egy egységes politikai, kulturális sémába beolvasztani kellett. Ez a felfogás mélyen meghatározta az orosz állam működését a cári időkben, és hatása a későbbi korszakokban, sőt a mai orosz politikai gondolkodásban is tetten érhető.

A tatárok keresztényesítése

Bevezetésként fontos megjegyezni, hogy a hosszú orosz történelmet végigkísérő autoriter és gyakran elnyomó hatalmi gyakorlatok közül csupán egyetlen, mégis szimbolikus jelentőségű példát emelek ki: a tatár nép keresztény hitre térítését és annak mélyreható társadalmi következményeit. Az 1552-ben végrehajtott kazáni hadjárat, amelynek során IV. (Rettegett) Iván seregei elfoglalták a Kazáni Kánságot, nem csupán katonai és területi sikert jelentett az Orosz Birodalom számára, hanem egy új korszak kezdetét is jelezte a birodalom etnikai és vallási politikájában.

A kazáni kánság lakossága túlnyomórészt muszlim tatárokból állt, akik saját vallási és kulturális hagyományaik szerint éltek. Kazán elfoglalásával ezek a közösségek hirtelen a pravoszláv Oroszország uralma alá kerültek. A birodalom új területeinek integrálása azonban nemcsak közigazgatási vagy katonai kérdés volt, hanem mélyen vallási és ideológiai természetű kihívás is. A pravoszláv állameszmény jegyében az orosz hatalom célja a vallási egység megteremtése volt, amit az újonnan elfoglalt területeken a muszlim lakosság keresztény hitre térítésével kívántak elérni.

Ez a folyamat azonban többnyire nem önkéntes alapon zajlott. A keresztény hitre térítés eszköze gyakran az erőszak, a megfélemlítés és a gazdasági kényszer volt. A mecseteket lerombolták vagy templommá alakították, a muszlim vallási vezetőket – a muftikat, imámokat – eltávolították, üldözték, helyükre pedig ortodox papokat és hittérítőket küldtek. A tatárok hagyományos vallási gyakorlatait betiltották, az iszlám tanításokhoz való hozzáférést korlátozták, a vallási oktatást pedig megszüntették. A keresztény hitre való áttérés sokszor együtt járt társadalmi előnyökkel: a megtért tatárok földet, adókedvezményt vagy tisztséget kaphattak, míg azok, akik ellenálltak, megkülönböztetésre és retorziókra számíthattak.

A vallási kényszerintézkedéseknek azonban nemcsak spirituális, hanem mélyreható társadalmi következményei is voltak. A tatár közösségek belső struktúrái megbomlottak, a vallási vezetők tekintélye megrendült, a társadalmi kohézió gyengült. A hagyományos szokásjog és vallási normák helyébe az orosz közigazgatási és egyházi rend lépett, amely idegen volt a tatár lakosság számára. A kulturális elidegenedés, a lojalitás kikényszerítése és a kényszerű asszimiláció hosszú távon feszültségekhez és ellenálláshoz vezetett, amely olykor lázadásokban, máskor passzív ellenállásban öltött testet.

E folyamat egyben egy szélesebb birodalmi stratégia részét is képezte: az orosz politikai vezetés felismerte, hogy a vallási egység révén könnyebben biztosítható a politikai lojalitás és az állami kontroll. Ezért a keresztényesítést a társadalmi és gazdasági integrációval párhuzamosan hajtották végre. A tatár lakosságot fokozatosan be kívánták illeszteni az orosz társadalmi rendbe: új földbirtokos osztályokat hoztak létre, a megtért tatárok egy részét beemelték az adminisztrációba, miközben a hagyományos elitet háttérbe szorították vagy teljesen kiszorították a hatalomból. A cél egy olyan lojalista, oroszosított muszlim utódnépesség kialakítása volt, amely politikailag megbízható és kulturálisan idomult a pravoszláv Oroszország elvárásaihoz.

A tatárok keresztényesítésének folyamata tehát nem elszigetelt vallási kampányként értelmezhető, hanem a birodalmi uralom megszilárdításának tudatos, átgondolt és hosszú távra tervezett stratégiájaként. Az ebből fakadó társadalmi következmények – az identitásvesztés, a kulturális asszimiláció, valamint a közösségek belső bomlása – évszázadokra befolyásolták a tatár nép önazonosságát és viszonyát az orosz államhoz. Ez az örökség a mai napig érzékelhető, különösen a vallási pluralizmus és a kisebbségi jogok kérdéskörében.

Zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban

A zsidóság helyzete az orosz birodalomban különösen ellentmondásos és tragikus fejezet a vallási és etnikai kisebbségek integrációjának kísérletei között. A zsidók a 18. századtól kezdve jelentős számban éltek az ún. telepítési övezetben (Черта оседлости), amely a mai Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Belarusz területére esett. Ezt a térséget a cári kormányzat jelölte ki a zsidó lakosság számára, és lényegében egyfajta gettóként működött: a zsidók tömegei csak itt élhettek, és csak korlátozottan léphettek be Oroszország belső területeire. Az 1880-as évektől kezdve az Orosz Birodalmat rendszeres és brutális zsidóellenes pogromhullámok rázták meg, különösen a nyugati tartományokban, mint Ukrajna, Lengyelország és Besszárábia. Ezek az erőszakos megmozdulások gyakran a helyi hatóságok hallgatólagos vagy nyílt támogatása mellett zajlottak, és céljuk a zsidó közösségek megfélemlítése, kifosztása, illetve elüldözése volt. A pogromok következtében 1880 és 1920 között több mint kétmillió zsidó menekült el az Orosz Birodalomból, közülük a legtöbben az Egyesült Államokba, kisebb részt Nyugat-Európába és a történelmi Palesztina területére vándoroltak. Ez a kivándorlási hullám alapvetően megváltoztatta a világ zsidóságának demográfiai térképét, és hozzájárult mind az amerikai zsidó közösség, mind a modern cionista mozgalom megerősödéséhez.

Bár időről időre voltak reformtörekvések – például II. Sándor (uralkodott 1855–1881) alatt –, ezek többnyire korlátozottak és félbemaradtak. II. Sándor ugyan némileg enyhített a zsidók mozgásszabadságán, sőt lehetővé tette néhányuk számára az egyetemre járást, katonai pályát vagy vállalkozás alapítását, azonban az uralkodó 1881-es meggyilkolása után gyökeres fordulat következett. A merényletet részben zsidó származású forradalmárok hajtották végre, amit az orosz állam és a közvélemény kollektív bűnkként fogott fel, és ez véres pogromok hullámához vezetett.

Az 1881 és 1884 közötti időszakban, majd az 1903-as kisinyevi pogrom során több tucat zsidó közösséget támadtak meg, több százan haltak meg, nők és gyermekek váltak erőszak áldozatává, zsinagógák, házak és üzletek semmisültek meg. Ezek a pogromok gyakran a helyi hatóságok tétlensége, sőt cinkossága mellett zajlottak. A cári kormányzat antiszemita retorikája és a zsidóellenes törvények, mint a May Laws (1882), amelyek korlátozták a földtulajdont és a letelepedést, tovább súlyosbították a helyzetet.

A nemzetközi közvélemény felháborodással fogadta ezeket az eseményeket. Moses Montefiore, a brit zsidó filantróp és politikus több alkalommal is közbenjárt az orosz zsidóság érdekében, diplomáciai utakat tett Pétervárra, és próbálta rávenni az orosz kormányt a pogromok megfékezésére és a zsidóellenes politikák enyhítésére. Bár kevés kézzelfogható eredménye lett ezeknek az erőfeszítéseknek, Montefiore tevékenysége szimbolikus jelentőségűvé vált, és megerősítette a nemzetközi zsidó közösségek szolidaritását.

A pogromok következtében tömeges kivándorlás indult meg. A 19. század végén és a 20. század elején több mint kétmillió zsidó hagyta el az Orosz Birodalmat, elsősorban az Egyesült Államokba és Palesztinába vándorolva. E folyamat alapozta meg az amerikai zsidóság megerősödését, és előkészítette a cionista mozgalmak társadalmi és politikai bázisát is.

Azsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban az etnikai és vallási kirekesztés, az intézményes antiszemitizmus és a politikai manipuláció példája, amely jól illusztrálja, hogyan használta fel a cári állam a vallási különbségeket a birodalmi egység és identitás erőszakos meghatározásához. III. Sándor uralma alatt az antiszemitizmus állami politikává vált. Apja, II. Sándor meggyilkolása (1881) után a cár meggyőződéses reakciós fordulatot vett, elutasítva minden liberalizmust és nemzetiségi engedményt. Az új uralkodó a birodalom etnikai és vallási homogenizálását tekintette elsőrendű célnak, melynek részeként a zsidóságot – mint idegen és veszélyes elemként azonosított közösséget – fokozott elnyomás alá helyezte. Az 1882-es úgynevezett „Ideiglenes Szabályzatok” (временные правила) például korlátozták a zsidók letelepedését a városokban, földtulajdonhoz jutását, valamint hozzáférésüket az oktatáshoz és a közhivatalokhoz. Az állam passzív vagy hallgatólagos támogatása mellett fellángoltak az erőszakos pogromok, különösen a „Zsidó telep” (Черта оседлости) területén belül.

A nemzetközi közvélemény is reagált: Sir Moses Montefiore angol zsidó filantróp már II. Sándor alatt is felszólalt a zsidók jogaiért, de III. Sándor idején az elnyomás új szintre emelkedett. Ennek hatására zsidó szervezetek – többek közt a korai cionista körök – erősödtek meg, és az üldöztetések közvetlen hatására indult meg az a hatalmas kivándorlási hullám, amely végleg megváltoztatta az oroszországi zsidóság sorsát.

Az oroszországi antiszemitizmus rendszere és következményei (1804–1917) Közvetlenül a lengyel területek meghódítása után az orosz kormány „zsidókérdésként” kezelte a megszerzett területeken élő nagy létszámú zsidó lakosságot, és külön politikai, jogi, valamint társadalmi szabályozás alá vonta őket, amely az elnyomás, a diszkrimináció és a kirekesztés intézményesített rendszerévé vált.

A századforduló pogromjai tehát nemcsak a zsidó közösségek fizikai és lelki megsemmisítésével fenyegettek, hanem elmélyítették a birodalom belső ellentmondásait is. A mindennapok terrorja, az igazságtalan törvénykezés, a lakhelyhez kötöttség és a társadalmi mobilitás korlátozása olyan helyzetet teremtett, amelyben a zsidó lakosság egyre inkább idegenként élte meg saját országát. A „másodrendű állampolgár” státusza ráadásul éppen akkor sújtott milliókat, amikor a modernizáció és a kapitalizmus a társadalmi mobilitás ígéretével kecsegtetett.

Az 1905-ös forradalom idején rövid időre fellángolt a remény, hogy a társadalmi átalakulás lehetőséget teremt a zsidóság emancipációjára is. Az Októberi Kiáltvány szólásszabadságot, gyülekezési jogot és egyenlőséget ígért – ám ez a remény gyorsan elhamvadt, amikor a carizmus válaszul újabb pogromhullámot indított. A feketeszázas csoportok, melyek a zsidóellenes gyűlöletet nacionalista és monarchista jelszavakkal egyesítették, valójában a rendszer eszközei voltak a társadalmi elégedetlenség elfojtására.

A nemzetközi közvélemény – különösen az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban – egyre élesebben reagált az oroszországi pogromokra. A sajtó és az emberi jogi aktivisták kampányai révén az antiszemitizmus nemzetközi kérdéssé vált, és a zsidó emigráció új lendületet kapott. Az Amerikába irányuló tömeges kivándorlás, melynek során több százezer orosz-zsidó keresett menedéket a tengerentúlon, egyúttal a zsidó diaszpóra történetének új fejezetét is megnyitotta. A kivándorlók sokasága magával vitte a jiddis nyelvet, a kelet-európai zsidó hagyományokat és az üldöztetés fájdalmas emlékét – de egyúttal az újrakezdés reményét is.

A zsidó közösségek helyzete az Orosz Birodalomban tehát nem csupán a birodalmi hatalom antiszemita politikájának története, hanem egy mélyebb társadalmi válság lenyomata is. A kirekesztés, a rendszeres pogromok és a hatalom asszisztálása az erőszakhoz nem csupán a zsidóságot, hanem az orosz társadalmat is végzetes irányba sodorta. A zsidók nem voltak csupán áldozatai ennek a korszaknak – hanem tanúi is annak, hogyan őrli fel a gyűlölet és a kirekesztés egy soknemzetiségű, változásra képtelen birodalom belső tartópilléreit.

A cári korszak antiszemita politikáinak végét sokan a bolsevik hatalomátvétellel várták, hiszen a szovjet ideológia formálisan elutasította a faji és vallási diszkriminációt. A gyakorlatban azonban az antiszemitizmus nem tűnt el – csupán átalakult. A húszas–harmincas években, bár névleg minden vallási vagy etnikai identitás elnyomás alá került, a zsidóság gyakran célpontja maradt az állami propagandának és megtorlásoknak. A Birobidzsán nevű „zsidó autonóm terület” megalapítása 1934-ben az asszimiláció és elszigetelés furcsa elegyét jelentette, a valóságban sem autonómiát, sem biztonságot nem nyújtott.

A sztálini terror idején a zsidó értelmiségiek különösen veszélyeztetetté váltak, amit az 1952-es „orvosper” groteszk antiszemita kampánya is bizonyít. A „kozmopolita” vádak és a zsidó származás összekapcsolása a szovjet antiszemitizmus kódolt formájává vált, amely a Brezsnyev-korszakban is továbbélt.

A posztszovjet időszak sem hozott valódi szakítást ezzel az örökséggel. Noha hivatalosan elutasítják az antiszemitizmust, az állami diskurzusban újra és újra felbukkannak zsidóellenes toposzok – gyakran burkoltan, például a „külföldi ügynökök”, „liberális kozmopoliták” vagy „nemzetellenes értelmiség” elleni retorikában. A putyini rezsim – miközben politikai célokból esetenként együttműködik az ortodox zsidó közösségekkel – nem lép fel következetesen az antiszemita narratívák ellen, sőt, időnként maga is táplálja azokat.

Szellemi és kulturális irány

A 18. század Oroszországában a szellemi és kulturális élet két, egymással szemben álló irányvonalra szakadt, amelyek közvetlenül befolyásolták az ország politikai és társadalmi fejlődését. Az egyik oldal a vallási hagyományokat követő „tradicionalisták” csoportja volt, akik a kereszténység és a vallásos értékek fontosságát hangsúlyozták. Ők a szociális rendet, a császári hatalmat és a vallási tekintélyt tekintették a társadalmi stabilitás alapjainak, így a reformokat gyakran elutasították, vagy csak fokozatos változtatásokat támogattak.

A másik oldalon a felvilágosodás eszméit követő „voltaire-iánusok” álltak, akik a tudományos gondolkodást, az értelem és a ráció szerepét helyezték előtérbe. A felvilágosodás hívei a társadalmi reformokat, a politikai szabadságot és a tudományos fejlődést tekintették a jövő alapjának. A hagyományos vallási értékek és a szigorú egyházi tanítások ellenében a felvilágosodás szelleme új szemléletet hozott a birodalom vezetésébe, ösztönözve a társadalmi változások iránti nyitottságot.

E két irányzat közötti feszültség határozta meg az orosz politikai diskurzust és befolyásolta a reformok mértékét és irányvonalát. A tradicionalisták és a felvilágosodás hívei között zajló viták és ellentétek nemcsak a politikai döntéshozatalt formálták, hanem az orosz társadalom általános gondolkodásmódját is, amely hosszú távon hatással volt a birodalom kulturális fejlődésére.

A szabadkőművesség ezen a szellemi tájon kulcsszereplővé vált. A szabadkőművesek, mint a társadalmi és vallási reformok iránti nyitottság képviselői, a 18. században egy olyan alternatív szellemi teret kínáltak, ahol az emberek közvetlenül kifejezhették elkötelezettségüket az emberi jogok, a tudományos előrehaladás és az egyéni szabadság eszméi mellett. A szabadkőművesek nemcsak vallási kérdésekben, hanem a társadalom reformjában is optimizmusra buzdították a társadalmat. A szabadkőműves mozgalom támogatása hozzájárult az orosz felvilágosodás elmélyítéséhez, és erősítette a birodalmon belüli szellemi és politikai reformokat.

Ezek az irányvonalak és azok közötti feszültségek, a vallási hagyományok és a tudományos, társadalmi reformok iránti vágyakozás a 18. századi Oroszország szellemi életének két meghatározó pólusát alkották, és mindmáig hatással vannak az orosz kultúra és politika fejlődésére.

Eurázsiaiaság

Az „eurázsiaiaság” (oroszul „jevrazijsztvo”) egy olyan radikális politikai és ideológiai mozgalom, amely az 1917-es orosz forradalom utáni emigrációban született és az 1920-as években érte el fénykorát. Az eurázsia eszme lényege a Nyugat kritikájában és a sajátos, keleti szláv, finnugor, türk, mongol, paleoázsiai és kaukázusi kultúrák szintézisére épülő civilizáció kialakítására irányult. A mozgalom a kereszténység, a pravoszláv vallás erőteljes hangsúlyozásával egy olyan autonóm civilizációt kívánt létrehozni, amely nemcsak elkerülte a nyugati európai társadalom értékrendi válságait, hanem egy alternatív és autentikus fejlődési utat képviselt. Az eurázsia eszménye és az azt hirdető gondolkodók, mint Nyikolaj Trubeckoj, Pjotr Szavickij, valamint később Lev Karszavin és Georgij Vernadszkij, a nyugati civilizációval való szembenállást sürgették, amelyet egyrészt a kulturális egóizmus és az imperializmus jellemzett, másrészt az etikai és szellemi válságok, mint az ipari forradalom következményei, az individualizmus és a racionalizmus túlhangsúlyozása.

A kezdetekben Berlinben és Párizsban kibontakozó eurázsiai mozgalom célja a nyugati civilizációs hatások elutasítása volt, helyette egy olyan harmadik utat képviseltek, amely sem nem európai, sem nem ázsiai, hanem a két kontinens szintézisén alapuló kultúrát képzelt el. A mozgalom követői a belső értékrendek és a keresztény vallásos alapokon álló szellemiséget és a különböző etnikai csoportok közötti szimbiózist hirdették.

Az „eurázsia” gondolata később, különösen a Szovjetunió összeomlását követően, ismét előtérbe került Oroszországban, ahol a politikai közbeszéd része lett. A 1990-es évek végén az eurázsiai eszme tudományos és filozófiai viták tárgyává vált, és egyre inkább elfogadottá vált, hogy Oroszország nem csupán az orosz nép vagy egyetlen etnikai csoport, hanem egy többdimenziós és többnépű közösség, amely ötvözi a különböző ázsiai és európai kultúrákat, s ez az összetettség az orosz történelmi fejlődés egyik alapvető jellemzője.

A mai Oroszország politikai szellemisége, különösen Vlagyimir Putyin vezetésével, számos szempontból visszanyúl az eurázsiai hagyományokhoz. Putyin politikájában az orosz identitás megerősítése és a nyugati hatalmak ellenállása mellett egy olyan geopolitikai és kulturális közösség kialakítására törekszik, amelyben Oroszország nemcsak regionális hatalom, hanem a globális politikai és kulturális színtéren is meghatározó szereplővé válik. Az eurázsiai integráció, mint a szovjet utódállamok közötti politikai és gazdasági kooperáció elősegítése, az orosz kormányzat egyik kulcsfontosságú célja lett. Putyin gyakran említi, hogy Oroszország számára nemcsak geopolitikai, hanem kulturális szempontból is kiemelt szerepet szán az eurázsiai térségben, és ezt a régió különböző országai és népei között keresendő közös értékekkel és történelemmel magyarázza.

A világ legveszélyesebb filozófusa – Alekszandr Dugin

Dugin, aki az eurázsiai eszme képviselője, még hangsúlyosabban építette be politikai gondolkodásába az eurázsiai paradigmát. Számára Oroszország küldetése az eurázsiai kultúrák és népek közötti szintézis létrehozása, amely az orosz nemzeti államot nemcsak Európával, hanem Ázsiával és a volt szovjet térséggel is összeköti. Dugin eszméje szerint a Nyugat modernitása, a liberalizmus és a globális kapitalizmus világképe, amelyek szerinte a szellemi válságot, az identitásválságot és a társadalmi széthúzást eredményezik, nemcsak hogy nem biztosítanak fenntartható fejlődést, hanem destruktívak a világ többi népe számára is. Ezzel szemben az eurázsiai alternatíva olyan ideológiai és politikai utat javasol, amely egy többpólusú világot épít, ahol a különböző civilizációk és kultúrák közötti harmónia és kölcsönös tisztelet uralkodik.

Putyin és Dugin közötti eszmei párhuzamok az orosz külpolitikában és nemzetstratégiában is megfigyelhetők, hiszen mindkét politikai szereplő az orosz történelem és kultúra szellemi örökségének védelmét tartja legfontosabbnak, miközben a nyugati, liberalizmusra épülő világpolitikai modell ellenében érvelnek. Az eurázsiai eszme tehát a modern orosz politikai ideológia és filozófia egyik meghatározó szempontja, amely a jövőbeli geopolitikai és kulturális irányvonalat is meghatározhatja.

Az „eurázsiaiaság” és az orosz világ ideológiája, valamint Alekszandr Dugin és Vlagyimir Putyin szerepe az orosz politikában szoros kapcsolatban állnak a fasisztoid gondolatokkal, különösen a szovjet utáni Oroszország geopolitikai céljaiban és a nyugati civilizációval való szembenállásban. Az „eurázsiaiaság” eredetileg egy politikai és filozófiai mozgalom volt, amely az Oroszország és az ázsiai kontinens közötti sajátos kultúrát és civilizációt próbálta megfogalmazni, szemben a nyugati világ imperialista törekvéseivel. A Dugin által népszerűsített gondolatvilág és Putyin politikája ezen az alapon nyugszanak, és a nemzetközi politikában is fasisztoid elemként értelmezhetők.

A Russzki Mir és a háború igazolása

A „Russzki Mir” (Orosz Világ) eszméje, amelyet Putyin 2001-től kezdődően folyamatosan hirdetett, egy olyan geopolitikai koncepció, amely szerint az orosz kultúra és nyelv minden olyan területen domináns szerepet kell kapjon, ahol az oroszok élnek vagy az orosz nyelvet beszélik. Dugin és Putyin egyaránt az "orosz világ" kiterjesztését támogatják, amelyben az ukránokat és más posztszovjet államokat is orosz befolyás alatt kell tartani, ezzel szemben elutasítva azok függetlenségét. Az ukrán nép elnyomásának és területük elfoglalásának ideológiai háttere szoros összefüggésben van a "Russzki Mir" elképzelésével, amely az ukrán államiságot „mesterséges” jelenségként ábrázolja, és ezzel igazolja a Krím annektálását és a Donbasszban zajló háborúkat.

Ez a radikális elképzelés nem csupán egy regionális hatalmi törekvést szolgál, hanem egy világrendszer megalkotásának alapjául szolgál, amely az orosz nyelvet és kultúrát hirdeti a világ többi része előtt. Dugin szerint Moszkva mint "harmadik Róma" egyfajta alternatívát kínál a Nyugat dekadens értékeivel szemben, és az orosz civilizáció vezető szerepet kíván betölteni a globális politikai és vallási diskurzusban.

A fasizmus és a totalitárius eszmények

Dugin és Putyin politikai filozófiája szoros kapcsolatban áll a fasisztoid eszmékkel, amelyek a nemzeti identitás, a hierarchikus államszerkezet és az autoritárius kormányzati forma köré épülnek. Dugin, Evola és más szélsőjobboldali filozófusok eszméit átvéve, elutasítja a liberális demokráciát és az egyéni jogokat, helyette az állami hatalom és a központi vezetés fontosságát hangsúlyozza. Dugin az államot nem csupán mint politikai entitást, hanem mint szakrális intézményt értékeli, amely a közösségi szellemet és a nemzeti összetartozást képviseli. E filozófia szerint az egyéni jogok és érdekek alárendelődnek az állam szellemiségének és érdekeinek.

A fasiszta ideológiához hasonlóan Dugin is hangsúlyozza az erőszak és az erő megjelenését a politikai térben. Az egyéni autonómia és a pluralizmus elutasítása az autoriter politikai rendszer alapja, amelyet Putyin és Dugin is egyaránt képviselnek.

A Dugin által hirdetett eszmék és Putyin politikai stratégiája szorosan összefonódnak, és a háború nem csupán eszközként szolgál, hanem az orosz vezetés világpolitikai céljainak megvalósításának szerves részeként. Dugin nem csupán egy ideológiai hátteret ad Putyinnak, hanem ő maga a szellemi motorja annak az autoriter, fasisztoid politikai rendszernek, amelyet Putyin megvalósít. A Kreml vezetése mögött Dugin jelenléte olyan mélyen van jelen, hogy ő a politikai döntések filozófiai és geopolitikai alapját képezi. Az orosz háborús célok és a geopolitikai irányvonal tehát nem csupán Putyin személyes ambíciói, hanem egy olyan fasisztoid ideológiai projekt is, amelynek lényege, hogy újraértelmezze és átalakítsa a nemzetközi rendet, erősítve ezzel Oroszország dominanciáját a világpolitikai térképen.

Oroszország agresszív történelmi hagyományai

Oroszország agresszív történelmi hagyományai mélyen gyökereznek a birodalmi múltban, és ezek a hagyományok ma is fontos szerepet játszanak az orosz külpolitikában és geopolitikai törekvésekben. A történelem során Oroszország többször is próbálta kiterjeszteni befolyását, területét és hatalmát, gyakran erőszakos eszközökkel, legyen szó a különböző birodalmi kiterjeszkedésekről, vagy a szomszédos országok, nemzetek elnyomásáról. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú eseményt és aspektust említek meg, amelyek segítenek megérteni Oroszország agresszív történelmi hagyományait.

Oroszország imperialista törekvései már a Cári Birodalom idején megjelentek, különösen a 18. és 19. században, amikor Oroszország területét jelentősen megnövelte a Baltikumtól Közép-Ázsiáig és a Kaukázusig. Oroszország számos háborút vívott a szomszédos országokkal, például a törökök, lengyelek, svéd és mongol népek ellen, hogy biztosítsa befolyását és terjeszkedését.
A Szovjetunió megalakulása után Oroszország továbbra is megőrizte imperialista törekvéseit, amelyek az egész szocialista blokkot magukban foglalták. Az ország nemcsak a saját határain belül terjesztette ki befolyását, hanem a második világháború utáni időszakban megszállta Közép- és Kelet-Európát, beleértve Magyarországot, Csehszlovákiát és Lengyelországot, ezzel elnyomva az ottani népeket és politikai rendszereket.

A Szovjetunió bukása után Oroszország agresszív külpolitikai irányvonalat követett, amelyet Vlagyimir Putyin és Alekszandr Dugin is támogatott. A "Russzki Mir" (Orosz Világ) koncepciója, amelyet Putyin 2001-ben kezdett el hangoztatni, azt az elképzelést tartja, hogy minden olyan terület, ahol orosz ajkú emberek élnek, vagy történelmileg orosz befolyás alatt álltak, az orosz befolyási övezetének tekinthető. Ez a kiterjeszkedő és imperialista szemlélet közvetlenül hozzájárult a Krím 2014-es annektálásához és a kelet-ukrajnai konfliktushoz.

Az ukrán kérdés Oroszország számára stratégiailag rendkívül fontos. Az ukrán terület nemcsak történelmileg kapcsolódik Oroszországhoz (pl. Kievi Rusz), hanem geopolitikai szempontból is alapvető a térség irányítása. Az 2014-es Krím-félsziget annektálása és a kelet-ukrajnai háború is az orosz imperialista törekvések részét képezi, ahol Oroszország próbálja visszaszerezni a befolyásos területeket, miközben a NATO és az EU előretörését akadályozza.

Oroszország történelmi harcait nemcsak szomszédos államokkal vívta, hanem a Nyugattal is, különösen a 20. század két világháborújában, és később a hidegháború idején. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti versengés évtizedekig meghatározta a globális politikai tájat, és ma is fontos tényező, hogy Oroszország továbbra is a Nyugattal való szembenállásra építi külpolitikáját, különösen a NATO-val és az Európai Unióval.

Putyin politikája és Dugin ideológiai elvei ma is az orosz birodalmi hagyományok és agresszív geopolitikai szemlélet folytatásai. Az orosz vezetés gyakran hivatkozik a történelmi orosz imperializmusra, és igyekszik kihasználni a nacionalizmus és a patriotizmus erősítésére. Oroszország számára a „szláv testvérek” és az orosz kultúra egysége kiemelten fontos, és a középkori birodalmi ambíciók tovább élnek a modern politikai retorikában.

Orosz fenyegetés

Európa történelmi és geopolitikai tapasztalatai alapján világos, hogy Oroszország mindig is meghatározó szerepet játszott a kontinens sorsának alakításában. A Cári Birodalom, a Szovjetunió és a mai Orosz Föderáció különböző eszközökkel, de gyakran azonos célok mentén törekedtek befolyásuk kiterjesztésére. Az orosz expanziós törekvések, az autoriter politikai berendezkedés és a birodalmi gondolkodás számos alkalommal kerültek konfliktusba az európai civilizáció alapértékeivel: szabadság, jogállamiság, emberi jogok és demokratikus intézményrendszer.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Oroszország fenyegetése nem csupán katonai, hanem ideológiai és politikai természetű is. Az orosz politikai ideológia egyértelműen az autokráciát, az elnyomást és az imperializmust hirdeti, és ennek mentén kívánja alakítani a nemzetközi rendet. E célkitűzések teljes mértékben szemben állnak azzal a demokratikus és pluralista világrenddel, amelyet Európa az elmúlt évtizedekben épített. Az orosz expanzió és totalitárius hajlamok Európa biztonságát, politikai stabilitását és kulturális egységét egyaránt veszélyeztetik. Európa léte valóban forog a kockán.

Ez a fenyegetés ugyanakkor nem elszigetelten jelentkezik, hanem szorosan összefonódik a nyugat-európai országokban erősödő szélsőjobboldali populista mozgalmakkal, amelyek ideológiailag egyre közelebb kerülnek a putyini rendszerhez. Ezek a mozgalmak – mint a német AfD, az osztrák FPÖ, a francia Nemzeti Tömörülés vagy az olasz Lega – egyre gyakrabban hivatkoznak a nemzeti szuverenitásra, a hagyományos értékek védelmére, miközben támadják az Európai Uniót, a liberalizmust és a multikulturalizmust. Oroszország számára ezek a politikai erők nemcsak szövetségesek, hanem eszközök is az európai egység és stabilitás megbontására.

Különösen aggasztó, hogy Vlagyimir Putyin kormánya aktívan keresi és támogatja az ilyen szélsőjobboldali erőket, ideológiai, politikai és gazdasági eszközökkel egyaránt. A közvetlen politikai kapcsolatok mellett jelentős szerepet játszik az energetikai befolyás is: számos európai ország továbbra is kiszolgáltatott az orosz energiaexportnak, amely Moszkva kezében geopolitikai fegyverként működik. A befolyás másik csatornája a dezinformációs hadviselés: a populista és euroszkeptikus narratívák terjesztése, a társadalmi feszültségek szítása, a politikai polarizáció mélyítése.

A kelet-közép-európai térségben Orbán Viktor politikája emelkedik ki, aki nemcsak a saját országát vezeti autoriter irányba, hanem Putyin egyik legközelebbi szövetségesévé vált az Európai Unión belül. Magyarországon a demokrácia lebontása, a jogállamiság aláásása és a független intézmények felszámolása párhuzamosan zajlik az orosz politikai érdekekkel való egyre szorosabb összefonódással. Ez nem csupán magyar belügy, hanem európai jelentőségű fenyegetés: Orbán politikája aláássa az EU kohézióját és hitelességét, miközben példát ad más, hasonlóan gondolkodó politikai erőknek.

A nyugat-európai országok reakciója e két, egymással szoros kölcsönhatásban álló jelenségre – az orosz befolyásra és a populizmus előretörésére – sokszínű, de egyre határozottabb. A populizmus társadalmi gyökerei – a gazdasági egyenlőtlenségek, a globalizáció nyertesei és vesztesei közötti feszültségek, a politikai elit iránti bizalmatlanság – valós problémák, amelyekre a hagyományos politikai pártok nem mindig tudnak érdemi választ adni. Ezzel párhuzamosan azonban világossá vált, hogy a populista erők sokszor nem megoldást, hanem további megosztást és radikalizációt hoznak.

Az Európai Uniónak az elmúlt években sikerült bizonyos válaszlépéseket kidolgoznia: szankciók bevezetését Oroszország ellen, a közös energiapolitika erősítését, valamint a demokratikus normák védelmét célzó mechanizmusok bevezetését. Ugyanakkor a jövőbeni siker kulcsa az összefogásban, az európai értékrend világos és következetes képviseletében, valamint a szélsőségek elleni határozott politikai és társadalmi fellépésben rejlik.

Összegzésként elmondható, hogy Oroszország geopolitikai céljai és az európai szélsőjobboldali populizmus egyaránt súlyos fenyegetést jelentenek nemcsak az európai civilizációra, hanem a demokrácia, a jogállam, a jogegyenlőség és az egyéni szabadság alapértékeire is. Külön-külön is veszélyesek, de egymással összefonódva egy olyan új, autoriter irányzatot testesítenek meg, amely célja nem kevesebb, mint Európa politikai, erkölcsi és kulturális meggyengítése – sőt, alávetése egy új birodalmi logikának, ahol Oroszország magát ismét egy eurázsiai impérium központjaként képzeli el.

Ennek elhárítása nem történhet félszívvel: csak közös, határozott és bátor kiállással, a demokratikus alapelvek világos és következetes védelmével lehet szembeszállni e fenyegetéssel – különben nemcsak Európa jövője, hanem a szabadság és méltóság eszméje is végveszélybe kerülhet.

-000-

„Ahol a szavaknak nincs hatalmuk, ott a fegyvereké lesz az utolsó szó.” Ez a mondat ma különös súllyal cseng – az igazság, az emberi méltóság és az emlékezés jogáért kiáltva..
Ezek a szavak különös súllyal csengenek most, amikor az igazságért, az emberi méltóságért, és az emlékezés jogáért kell kiáltanunk. A fiatal ukrán újságíró, Viktorija Roscsina tragikus halála nem elszigetelt eset: sorsa egy mélyebb, sötétebb valóságra mutat rá – az orosz agresszió kegyetlenségére, a civil lakosság elleni szisztematikus erőszakra, és a múltból kísértő háborús bűnök megismétlődésére.

Az újságíró, aki túl közel ment az igazsághoz

Viktorija Roscsina 2023 augusztusában tűnt el, miközben az orosz megszállás alatt álló ukrán területekről tudósított. Már korábban is őrizetbe vették – 2022-ben tíz napig tartották fogva – de ezúttal nem tért vissza. Holttestét 2025 februárjában adták vissza Ukrajnának, több belső szerv – köztük az agy, szemgolyók, légcső egy része – hiányában. A kínzás jelei, törött bordák, horzsolások, áramütés nyomai, valamint a nyelvcsont sérülése – amelyet általában kézi fojtogatás okoz – egyértelműen utalnak arra, hogy halála erőszakos, szándékos és brutális volt.

Az orosz dokumentáció a holttestet „azonosítatlan férfiként” tüntette fel, a halál okaként valószínűsíthetően „szív teljes artériás károsodását” jegyezve be. Ez a cinikus eljárás nemcsak az emberi méltóság teljes semmibevétele, hanem tudatos eltussolása egy bűncselekménynek, amely bármelyik háborús diktatúra módszertanát idézi.

Bucsa – ahol a világ szembesült a valósággal

Roscsina esete önmagában is megrázó, de nem egyedülálló. 2022 tavaszán Bucsa neve vált a kegyetlenség szinonimájává. Az orosz csapatok kivonulása után ukrán hatóságok több száz holttestet találtak – közülük sokakat hátrakötözött kézzel, tarkón lőve, vagy tömegsírba dobva. Nők, gyermekek, idősek – civilek, akiket az orosz katonák kegyetlenül kivégeztek.

Bucsa városa, Kijev külvárosában, a háború egyik legszomorúbb szimbóluma lett. Az orosz erők megszállásakor a város több ezer ártatlan lakosának élete vált borzalmas pokollá. Az ott elkövetett atrocitások és jogsértések a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltették, és Bucsa ma már a háborús bűnök és a civil áldozatok szinonimájává vált.

Az ENSZ és több független nemzetközi szervezet – köztük az Amnesty International, a Human Rights Watch és az OSZE – megerősítette: Bucsában súlyos, szisztematikus emberi jogi jogsértések történtek, amelyek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Bucsa tragédiája azt mutatja meg, hogy az emberi élet semmit sem ér azok számára, akik a háborút a félelem, a brutalitás és a büntetlenség eszközének tekintik. A módszerek – kivégzések, tömegsírok, eltüntetések – kísértetiesen emlékeztetnek a 20. század tömeggyilkosságaira, mint Katyn, Srebrenica vagy Groznij.

A bucsai mészárlás szörnyűsége nem csupán a gyilkolásban rejlik, hanem abban a rendszerszintű embertelenségben, amely nem tesz különbséget katonai és civil célpont között, és a megfélemlítés, a terror és a büntetés eszközévé alacsonyítja le az emberi életet. A dokumentált esetek, műholdfelvételek, szemtanúk vallomásai és független szervezetek vizsgálatai alapján ma már kétség sem fér hozzá: Bucsa háborús bűncselekmény helyszíne volt.

Mindezt az Orosz világ (Ruszija mir) szellemében tették, amely az orosz hatalom minden eszközt legitimál, ha az a nemzeti érdekek védelmét szolgálja – még akkor is, ha az igazság eltüntetését és az emberi méltóság totális semmibevételét jelenti. Az állami szintű erőszak és manipuláció e politikai rendszer szerves részévé váltak. Az igazság elnyomása, a bűncselekmények eltussolása, a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása – mindezek a Ruszija mir filozófiájának kíméletlen következményei

A szovjet, majd a posztszovjet orosz hadigépezet kegyetlensége nem spontán katonai brutalitás, hanem egy autoriter, cinikus és embertelen politikai rendszer tudatos terméke. A katonai erőszak eszköze az orosz állami hatalomgyakorlásnak: a cél nemcsak az ellenség fizikai megsemmisítése, hanem annak morális megalázása, az igazság eltitkolása, az egyéni méltóság totális eltiprása is.

Az ilyen típusú politika – amely a félelemre, elfojtásra és nacionalista önigazolásra épül – a hadsereget és a titkosszolgálatokat a rendszer szívverésévé teszi. A háborús bűnök, a kínzások, az emberrablások, a civilek elleni tömegmészárlások (mint Bucsa vagy Izjum) nem hibák, hanem a rendszer működésének szerves részei. Ezért van az, hogy nincs valódi felelősségre vonás, nincs belső lelkiismeret, mert maga a rendszer az, amely az embertelenséget normalizálja.

Az orosz hadsereg embertelensége nem új keletű. A katyni mészárlás során a szovjet NKVD több ezer lengyel tisztet és értelmiségit gyilkolt meg 1940-ben, majd évtizedekig tagadták a bűntényt. Groznij bombázása során a polgári lakosság brutális pusztítása zajlott. Szíriában, az orosz hadsereg által támogatott Aszad-rezsim válogatás nélkül bombázott kórházakat, iskolákat, lakónegyedeket.

Ez a minta – a bűntett, a tagadás, majd a propagandával való elferdítés – ma is élő gyakorlat. A múlt kísért, mert soha nem volt igazán elszámoltatva.

Az orosz háborús bűnök krónikája – 2022–2024

Az Ukrajna elleni orosz agresszió során elkövetett háborús bűntettek sok esetben a náci SS-alakulatok rémtetteit idézik. Az alábbi esetek a nemzetközi közösség által dokumentált, különösen súlyos, civilek elleni támadásokat mutatják be.Kramatorsk vasútállomás bombázása – 2022. április 8.

Kramatorsk város vasútállomása akkor vált célponttá, amikor a harci zónákból menekülő civilekkel zsúfolásig megtelt. Az orosz erők egy 9K79 Tochka rakétát indítottak repeszfejjel, amely szándékosan a civilek ellen irányult. A támadás tömegmészárlást okozott, és a pályaudvar a kétségbeesett menekültek haláltáborává vált. A nemzetközi közösség elítélte a civil célpont elleni brutális támadást.

Mariupol ostroma és a humanitárius katasztrófa

A város szisztematikus bombázása során ezrek vesztették életüket, kórházakat, lakóházakat, menedékhelyeket pusztítottak el. A német jogászok, Christian Tomuschat és Otto Luchterhandt, népirtásként értékelték a város ellen folytatott hadműveletet, amely súlyosan sérti az emberi jogokat és a nemzetközi háborús jogot.

• Szülészeti kórház bombázása – 2022. március 9.

• A mariupoli 1. számú gyermekkórház és szülészeti osztály ellen intézett légicsapás négy ember – köztük egy halva született csecsemő – életét követelte, és több tucatnyi sérültet hagyott maga után. A célzott támadás súlyosan megsértette a nemzetközi humanitárius jogot.

• Drámaszínház elleni légitámadás – 2022. március 16.

• Az Akadémiai Drámaszínház, ahol több mint ezer civil – köztük sok gyermek – keresett menedéket, a "GYERMEK" feliratok ellenére is bombatalálatot kapott. Az ukrán források szerint legalább 300 ember halt meg. A támadás világos példája a háborús jogok megsértésének.

Csernyihiv és Jahidne borzalmai

• Csernyihiv bombázása – 2022. március 3.

• A város lakóövezetében, ahol civilek élelmiszerért várakoztak, nyolc irányítatlan bomba csapódott be. 47 ember halt meg, és a támadás a Genfi Egyezmény súlyos megsértésének minősül.

• Jahidne falu tragédiája – 2022. március 5.#Az orosz erők 360 lakost kényszerítettek egy szűk pincébe, ahol 26 napig tartották őket embertelen körülmények között. Tíz ember a rossz ellátás miatt halt meg, további 16 személyt orosz katonák végeztek ki. A történtek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Harkiv régióban elkövetett bűntettek – 2022 májusától

• Civil konvoj elleni támadás

• Harkiv közelében az orosz hadsereg civil járművek konvojára nyitott tüzet. A támadásban gyermekek is meghaltak. Az eseményt az Amnesty International is dokumentálta mint szándékos, civil célpont elleni támadást.

• Izium tömegsírok és kínzókamrák – 2022. szeptember

• Az ukrán hadsereg Izium térségében több mint 400 sírt tárt fel, melyek közül sok áldozaton kínzás nyomai voltak láthatók. Később tíz kínzószobát azonosítottak a régió különböző városaiban, ahol pszichológiai és fizikai bántalmazást is alkalmaztak, gyermekek ellen is. Dmitro Lubinec, Ukrajna emberi jogi biztosa részletesen beszámolt a brutális körülményekről.

Gyermekkórház elleni rakétatámadás Kijevben – 2024. július 8.

Az orosz erők egy Cs-101-es lopakodó cirkálórakétával támadták meg az Ochmatdyt Gyermekkórházat – Európa egyik legnagyobb gyermekgyógyászati intézményét. A támadásban két ember meghalt, köztük egy orvos, harmincan megsérültek, köztük tíz gyermek. Három nyitott szívműtét zajlott a becsapódás pillanatában – az orvosok a légicsapás közben is befejezték a beavatkozásokat. A kórház működésképtelenné vált, több száz súlyos állapotú gyermeket kellett átszállítani Ukrajnán belül vagy külföldre.

Az itt dokumentált események nemcsak a nemzetközi humanitárius jog és a Genfi Egyezmények megsértését jelentik, hanem az emberiesség határainak teljes figyelmen kívül hagyását. A nemzetközi közösségnek erkölcsi és jogi felelőssége, hogy az elkövetőket felelősségre vonja, és megakadályozza a hasonló atrocitások megismétlődését.

„Nincs ukrán nép”

Az orosz agresszió Ukrajnában nem csupán területszerzési célokat szolgál, hanem egy mélyebb és rendszerszintű pusztítást: a nemzeti identitás, a kultúra és az önrendelkezés felszámolását. A lakóépületek elleni rakétatámadások, a kínzások, a tömegsírokban talált holttestek és a hadifoglyok egyre gyakoribb kivégzése mellett a megszállás lényege egy ideológiai háború is: Ukrajna eltüntetése a történelemből és a kollektív tudatból.

A megszállt területeken már az iskolákban megkezdődött az ukrán nemzeti identitás eltörlése. Az ukrán címereket az orosz szimbólumokkal helyettesítették, az oktatás orosz tanterv szerint zajlik, és az ukrán nyelvet, történelmet tudatosan kiszorítják. A tanárok, akik nem hajlandók együttműködni állásukat veszítik, vagy üldöztetésben részesülnek.

Van egy közös szál, ami végigvonul: Ukrajna mint olyan nem létezik, nem létezett, és nem is szabadna léteznie – fogalmaz az egyik iskolaigazgató. Az orosz tankönyvek szerint nincs ukrán nép, csak „egységes orosz nép” van, ezzel megfosztva az ukránokat történelmüktől, kultúrájuktól és önrendelkezési joguktól.

Ez a szisztematikus tagadás és pusztítás sokak szerint kimeríti a népirtás fogalmát. Bár jogilag a népirtás bizonyítása összetett – hiszen a szándékosságot nehéz formálisan rögzíteni –, az ukrán jogászok és nemzetközi szakértők szerint számos háborús és emberiesség elleni bűncselekmény már most is bizonyítható. Az orosz propaganda kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban: Ukrajna létét hamis történelmi érvekkel próbálják cáfolni. Vlagyimir Putyin szerint például „az emberiség történetében korábban nem volt Ukrajna”, azt a szovjet vezetés „alkotta meg”.

A háború kezdete óta több mint 1500 kulturális intézményt pusztítottak el Ukrajnában, vagy fosztottak ki. Ez a kulturális örökség szisztematikus megsemmisítése, amelyről sokan úgy vélik: nem véletlen, hanem célzott hadviselés része. „Elpusztítják a kultúránkat, elpusztítják a népünket” – fogalmazza meg Natalia Korystina kulturális örökségvédő.

A megszállás nem csak az intézményeken és tankönyveken keresztül mutatkozik meg, hanem a hadviselés brutalitásában is. Egyre több megbízható jelentés számol be arról, hogy az orosz katonák hadifoglyokat végeznek ki – gyakran kegyetlen és demonstratív módon. Az ilyen bűncselekményekről készült felvételeket néha maguk az elkövetők töltik fel az internetre, és azokat a háború orosz hívei ünneplik. A szélsőjobboldali Russzics milícia például egy Telegram-posztban arra kérte más egységeket, hogy „nem igazi szláv” hadifoglyokat – például krími tatárokat – biztosítsanak számára emberáldozatként.

2023 áprilisában napvilágra került egy videó, amelyen egy ukrán hadifogoly élve történő lefejezése látható. A felvételen az egyik katona utasítja a kivégzőt, hogy a levágott fejet tegye zsákba és „küldje el a parancsnoknak”. Az ukrán nyomozók szerint az elkövetők a Wagner-csoporthoz tartoztak, amely korábban hasonló brutalitásairól volt ismert Szíriában is.

A Wagner-csoport – és más orosz egységek – által elkövetett bűncselekmények gyakran nemcsak eltűrtek, de nyílt vagy szimbolikus támogatást is élveznek a legfelsőbb politikai vezetéstől. 2022 márciusában, nem sokkal Bucsa külvárosának kiürítése után – ahol orosz katonák több száz civilt gyilkoltak meg – Vlagyimir Putyin kitüntette a 155. számú tengerészgyalogos dandárt, amely részt vett a mészárlásban.

Ez a gesztus nemcsak vakmerő, hanem tudatos: mintha a háborús bűnöket a Kreml nem elhallgatná, hanem megjutalmazná. 2023 végén pedig a zászlajukat látványosan felvonták Putyin mögött az éves sajtótájékoztatón.

A jogi felelősségre vonás esélyei egyelőre korlátozottak, ám a dokumentáció és a nemzetközi figyelem folyamatos. A háború Ukrajnában tehát nem csupán földrajzi konfliktus, hanem egy olyan küzdelem is, amely egy nép létjogosultságáról, történelmi valóságáról és emberi méltóságáról szól.

A Freiburgi Egyetem nemzetközi jogi szakértője, Paulina Starski szerint az ukrajnai borzalmak már más bűncselekményi kategóriák – mint a háborús és emberiség elleni bűntettek – alapján is büntethetők. „A népirtás esetében a bizonyítási küszöb még magasabb, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni róla” – hangsúlyozza.

A tagadás, a pusztítás, a népi és kulturális identitás eltörlésének szándéka mögött egyetlen ideológia húzódik meg: az Ukrajna nélküli világ eszméje. És ez az eszme a huszonegyedik század közepén egy nép létezésének legbrutálisabb megkérdőjelezése.

A „náci” vád visszájára fordul

Az orosz propaganda évek óta vádolja az ukránokat „nácizmussal”. Ezt a retorikát azonban teljesen hiteltelenné teszik azok az állami szintű tettek, amelyek a náci vagy sztálini módszerekhez hasonlítanak: eltüntetések, kínzások, civil mészárlások, tömeges deportálások. A valóságban ma Oroszország alkalmaz olyan eszközöket, amelyekkel éppen a nácizmus vagy sztálinizmus világát idézi vissza. A legnagyobb történelmi irónia, hogy ezt a rendszer nevez másokat „nácinak”.

Nemzetközi jog és morális felelősség

A Genfi Egyezmények és a Római Statútum tiltják a civil lakosság elleni erőszakot, a kínzást, az eltüntetéseket. A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) lehetőséget ad a háborús bűnösök felelősségre vonására – de a gyakorlatban az elszámoltatás nehézkes. Oroszország nem ismeri el az ICC hatáskörét, és a nemzetközi jog sokszor tehetetlen az olyan államokkal szemben, amelyek elutasítják a jogi normákat.

Mégis: beszélni kell róla. Dokumentálni kell. Meg kell nevezni a bűnt, akkor is, ha az igazságszolgáltatás késlekedik. A világ lelkiismerete nem hallgathat, ha újságírókat gyilkolnak meg azért, mert az igazságot keresik.

Viktorija Roscsina neve nem tűnhet el, és Bucsa árnyéka nem boríthatja el a jövőt. Az orosz dezinformáció és hazugságok mindent el akarnak homályosítani, de nem engedhetjük, hogy a manipuláció keresztül égjen a parlagon hagyott agyakon. A hazugságokra és a dezinformációra fogékony tömeg könnyen elhiszi, amit el akarnak neki adni, ezért muszáj kiállnunk az igazságért. Ha hallgatunk, ha elfordulunk, akkor cinkossá válunk a borzalom folytatásában. Ha nem beszélünk, a történelem torz tükörképe lesz az örökségünk. Csak ha bátran kiállunk az igazság mellett, ha nem hagyjuk, hogy a manipuláció győzzön, akkor őrizhetjük meg azt, ami emberi bennünk – hogy a jövő ne ismételje meg mindazt, ami itt és most történt.

-000-

A 20. század első felében különleges, szűk körű szellemi irányzat született meg Európában amely a modernitással szemben a hagyományos, "ősi" világrend értékeit igyekezett visszaállítani. A tradicionalizmus olyan világnézet, amely a filozófiát, a vallást és a misztikát (vagy ezotériát) egyesíti, és alapvetően antimodern szemléletű. Ennek a gondolatvilágnak az alapját a philosophia perennis (örök filozófia) képezi, amely a világvallásokban és filozófiai rendszerekben közös, örök érvényű igazságokat feltételez, amelyek túlmutatnak a történelmi és kulturális különbségeken.

A tradicionalizmus elutasítja a modernitás értékeit, amelyek a racionalizmusra, a technikai fejlődésre, az individualizmusra és a materializmusra építenek. Ezzel szemben a tradicionalisták azt hirdetik, hogy a társadalom és az emberi élet alapjait az örök, transzcendens igazságoknak kell alkotniuk, amelyeket a vallások és a szakrális rendszerek képesek megfogalmazni. Az igazságok az emberi tapasztalatok univerzális jelenségeiben és az isteni rendben gyökereznek, és a cél az, hogy ezeket a hagyományos értékeket és hitelveket újraélesszük, hiszen a modern világ eltávolodott tőlük. A modern világot el kell utasítani, nem elég a diagnózis, cselekedni kell, s ez a cselekvés a fennálló en bloque elutasítása: lázadás. Az irányzat neve jelzi: legfontosabbnak a tradíciót, a hagyományt tartja.

A tradicionalizmus tehát egy vallási, filozófiai és spirituális megközelítést kínál, amely egy magasabb, szakrális rend megértésére és annak visszaállítására összpontosít. Az emberek és a közösségek számára azt a célt tűzi ki, hogy a modern, materialista társadalom helyett a hagyományos, szakrális világnézetek értékeit vegyék alapul a társadalmi és vallási rendszerek újjáépítésében.

A filozófiát és a misztikát ötvözve a tradicionalizmus hangsúlyozza a metafizikai és vallási tapasztalatok fontosságát, és arra bátorítja az egyéneket, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendenssel, amely túlmutat a fizikai és materiális világon. Ennek keretében a vallási tradíciók és az ezoterikus tanítások kulcsszerepet kapnak a személyes és közösségi spirituális megújulásban.

René Guénon és Julius Evola nevéhez köthetjük a tradicionális iskola alapjait, míg a A 20–21. század fordulóján Alekszandr Dugin szélsőséges politikai ideológiává alakította a tradicionalista örökséget, amelyben az eredeti spirituális törekvések helyett birodalmi geopolitikai célok váltak központivá. E gondolkodók közös alapja a modern világ tagadása, a szakrális társadalmak eszményítése és egyfajta elitista, hierarchikus társadalomkép propagálása volt.

René Guenon

René Guénon a modern világ radikális kritikáját adja, olyan kritikát, amely lényegesen különbözik a múlt és jelen sok más szerzőjének bírálataitól, mivel pozitív viszonyítási pontot is kínál: a hagyomány világát. A „hagyomány” Guénon számára nem csupán régi szokásokat vagy hitrendszereket jelent, hanem egyetemes, metafizikai alapokon nyugvó civilizációs típust. Ezt a típust a történelem folyamán változatos formákban, de lényegét tekintve egységesen, megvalósították Keleten és Nyugaton egyaránt.

A hagyományos civilizációk – Guénon értelmezésében – transzcendens alapokon nyugodtak: az emberinél magasabb rend, egy örök, változatlan metafizikai igazság ismeretén és elfogadásán. Az ilyen társadalmakat egy spirituális elit irányította, akik a transzcendens rendből merítettek autoritást, hogy a társadalmi rendet harmonikusan megszervezzék, megnyissák az utat a magasabb tudás és végső soron a spirituális megvalósítás felé, és értelmet adjanak az emberi életnek.

Guénon szerint a modern világot a deszakralizáció, a transzcendens tagadása, a materializmus, és a szüntelen produktív aktivitás — azaz az úgynevezett "őrült aktivizmus" — jellemzi. A modernitás lényege a csak emberi, időhöz és térhez kötött szempontok abszolutizálása, a szellemi dimenziók teljes elvetése.

Guénon hangsúlyozza, hogy a hagyomány minden egyes korabeli megvalósulása — legyen az keleti vagy nyugati — ugyanazon alapvető metafizikai igazság különböző formája. Ez az egység lehetővé teszi, hogy a különféle vallások és hagyományok egy közös, ősi forrásra — az ún. „őshagyományra” (tradition primordiale) vezessenek vissza.

Guénon különösen fontosnak tartotta azokat a társadalmakat, ahol a beavatási tradíciók a mai napig fennmaradtak. Ezért fordult figyelme fokozottan az iszlám világ felé, különösen a szúfi hagyományok irányába, ahol a spirituális beavatás még élő valóság volt. Guénon „keleti metafizikáról” beszél, leszögezvén, hogy ez nem jelent többet, csak annyit, hogy ott maradt meg a legépebben az Őshagyomány. „Keleti metafizikáról azért beszélünk, mert a nyugati világ jelenlegi szellemi helyzetében a metafizika elfelejtett, figyelmen kívül hagyott, csaknem teljesen elveszett dolog, miközben Keleten még mindig valódi megismerés tárgya. Ha meg akarjuk tudni, hogy mi a metafizika, akkor Kelethez kell fordulnunk, sőt ha újra meg akarunk találni valamit azokból az ősi metafizikai hagyományokból, amelyek valaha Nyugaton létezhettek, (…) akkor ez főleg a keleti tanok segítségével és ezekkel összehasonlítva érhető el.“

Élete második felében Egyiptomba költözött, ott is halt meg. Felvette az Abdel Wahid Yahya nevet, áttért az iszlámra, arab nőt vett feleségül, és teljes mértékben az iszlám hagyomány exoterikus (nyílt, vallásgyakorlási) és ezoterikus (beavatási, misztikus) aspektusai szerint élt.

Julius Evola

Julius Evola filozófiájának alapját a kulturális pesszimizmus, a philosophia perennis (az örök filozófia) eszméje, a spirituális szinkretizmus, a boreális-kozmikus hagyomány és a ciklikus történelemszemlélet alkotta. Evola tradicionalistának tartotta magát: világnézeti perspektíváját egy ősi, asztrológiai-boreális eredetű, magasabb kozmikus rendre és az „aranykor” – az árja korszak – tudására való hivatkozás határozta meg. A modern világgal szemben nem a fejlődés csúcspontjaként tekintett a modernitásra, hanem a hagyomány világát állította szembe vele amely egyetemes érvényű, transzcendens elveken alapult, és a világ különböző kultúráinak hagyományaiban tükröződött vissza.

A „hagyomány” Evola értelmezésében egy olyan kozmikus és metafizikai rendet jelentett, amelyben a „lét világa” és a „létezés világa” – az örökkévaló és a mulandó, a mennyei és a földi, a férfias és a nőies princípiumok – szerves összhangban álltak egymással. Ennek az időbeli megtestesítője a szent király volt, aki a hagyományos állam középpontját jelentette, és papi minőségében „hídépítőként” (pontifexként) kötötte össze az istenit és az emberit.

Evola hagyományos világa szigorúan hierarchikus rendet írt le, amely éles ellentétben állt a modern világ egalitárius, humanista, demokratikus, individualista és „progresszív” eszméivel. 1934-ben írta meg legbefolyásosabb művét, a Lázadás a modern világ ellen (Revolt Against the Modern World) című terjedelmes, áltudományos igényű munkát, amelyben a modern világot kétezer éves dekadencia eredményének ábrázolta. Evola világképe egy keleti ciklikus történelemszemléleten és az állítólagos árja, napközpontú, hősies, arisztokratikus hagyomány dicsőítésén alapult – egy olyan tradíción, amely szerinte az emberiség magasabb rendű korszakait jellemezte. Evola egyes pontokon rokonszenvvel viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, ugyanakkor élesen bírálta annak „szocialista” és „plebejus” jellegét. Karlheinz Weißmann védelmébe vette Evolát, és azzal igyekezett mentegetni, hogy „csak azok nevezik fasisztának, akik meg akarják könnyíteni a dolgukat Ez a védelem azonban figyelmen kívül hagyja, hogy Evola szellemi fasiszta volt: nem pusztán „konzervatív forradalmár”, aki különféle teozófiai és ezoterikus körökben mozgott, hanem egy radikális antimodernista, aki a fasizmus jobboldalibb, még meg nem valósult formáját képviselte.

Evola szellemi legitimációval ruházta fel a hierarchiát, kifejezett antiszemitizmusa pedig az Egyházzal szembeni ellenségeskedéssel párosult. Keresztényellenessége abból fakadt, hogy a katolicizmust az egyenlőség eszméinek terjesztőjeként, valamint a zsidó vallási hagyomány folytatójaként látta. Mindez a szélsőjobboldali gondolkodás tipikus példája, és egy olyan fasiszta eszmeiség felvillantása, amely – Evola szerint – a történelmi fasizmusnál is radikálisabb, hierarchikusabb és antimodernistább lett volna.

Ha Evolát pusztán az antimodernizmus klasszikusaként vagy „konzervatív forradalmárként” írják le, az eltorzítja és elbagatellizálja valódi tanításait. A mai jobboldal sokszor megpróbálja távolítani Evolát a fasizmustól, hogy gondolatait könnyebben rehabilitálhassa, de ez a törekvés figyelmen kívül hagyja Evola valódi, radikális antimodernista és arisztokratikus-forradalmi szellemiségét.

Julius Evola tehát egyfajta intellektuális magányban járta a saját útját, következetesen szembehelyezkedve a modern világ szellemiségével, amelyet hanyatlásként, dekadenciaként élt meg. Számára a tradicionális világkép, a hierarchia, a szellemi rend és a transzcendencia volt az egyedüli értékmérő. Írásaiban egy olyan időtlen rend helyreállítását sürgette, amelyben az ember nem pusztán biológiai lényként, hanem szakrális lényként él és cselekszik.

Művei – mint a Lázadás a modern világ ellen vagy a Metafizika mint a háború művészete – egyszerre testesítik meg ezt a szellemi dacos kiállást és egyfajta reménytelen nosztalgiát is. Evola nem illeszkedett sem a klasszikus konzervativizmus, sem a modern jobboldali mozgalmak eszmevilágába: egy sajátos, radikálisan tradicionális pozícióból bírálta a 20. század ideológiáit.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Evola öröksége mentes volna az ellentmondásoktól. Gondolkodásának emelkedett, eszmei magassága gyakran vált kiábrándítóvá, amikor elméleti szigorúságát gyakorlati megnyilvánulások követték: politikai közeledése a fasizmushoz és más szélsőséges mozgalmakhoz mindenképpen árnyékot vet életművére. Bár ő maga mindig hangsúlyozta, hogy nem az adott rezsimek politikai programját, hanem a mögöttük – szerinte – felsejlő rendteremtő szándékot értékeli, ez a különbségtétel utólagos olvasatban gyakran elmosódik.

Így Julius Evola alakja – akár elismeréssel, akár bírálattal közelítünk hozzá – a modernitás tagadásának egyik legmarkánsabb és egyben legvitatottabb megtestesítőjévé vált. Mindezek fényében nem kerülhető meg Evola életművének sötétebb vetülete sem. Bár filozófiai szinten a szellemi rend és a metafizikai hierarchia helyreállítását sürgette, a gyakorlati politikában olyan rendszerekkel került kapcsolatba, amelyek maguk is a modernitás torzulásai voltak, még ha más színekben is. Evola kritikusai joggal vetik fel: vajon egy valóban transzcendens szellemi rend híve hogyan sodródhatott a földi hatalom brutalitásának oldalára?

Evola sokszor hangoztatta, hogy nem a fasizmust vagy a nácizmust mint politikai rendszereket támogatta, hanem azt a — szerinte ritka — kísérletet, amely az egyéni dekadenciát meghaladó közösségi szellem visszaállítására irányult. Ám ezzel az értelmezéssel sem lehet teljesen felmenteni őt, hiszen bármely szellemi igazság hirdetése értelmét veszti, ha eszközévé válik az embertelenségnek.
Így Evola példája arra is figyelmeztet: a magas eszmények hirdetése önmagában nem mentesít az alacsonyrendű következmények felelőssége alól. Az intellektuális kiválóság, ha nem párosul erkölcsi érzékenységgel, könnyen válhat rideg és veszélyes eszközzé.

Összességében Julius Evola életműve nem egyszerűen elutasítandó vagy kritikátlanul követendő. Sokkal inkább egy mély szellemi kihívás: megérteni, hol végződik a jogos kritika, és hol kezdődik a történelem sötétebb tanulsága.

Végső soron nem csak az számít, mit keresünk a múltban, hanem az is, hogyan őrizzük meg közben a saját tisztánlátásunkat.

A tradicionális iskola szellemi fasizmusa

René Guénon és Julius Evola akik a 20. század első felében a szellemi, vallási és politikai elméletek terén alapvető hatással voltak. Mindkét filozófus a modern világban tapasztalható szellemi válságra reagált, és egy olyan alternatív, tradicionális társadalmi rendet hirdetett, amely szemben állt a modernitás materializmusával és individualizmusával. Evola és Guénon szellemisége nem csupán a vallásos megújulást, hanem egy olyan társadalmi rend visszaállítását is célul tűzte, amely a transzcendens igazságok és a hierarchikus rend alapjain nyugszik.

Guénon és Evola gondolkodásának egyik alapproblémája a világ kettéosztása. A modern világot "elsüllyedtnek", "szétbomlottnak", "degeneráltnak" tekintették, míg a hagyományos társadalmakat – az őskori, archaikus világokat – az abszolút szellemi rend megtestesítőinek.

Ez a látásmód könnyen csúszik át egy manicheus világlátásba, amelyben a világ jókra és rosszakra, fényre és sötétségre válik szét, árnyalatok és átmenetek nélkül. A tradicionális gondolkodók közül Evola különösen hajlamos volt a társadalmi hierarchiák fétisizálására, a „szellemi arisztokrácia” megteremtésének eszményítésére – ahol a kevesek uralják a sokaságot. Ez a gondolat, ha következetesen végigviszik, könnyen találkozik a politikai fasizmussal, amely Evolánál valóban megtörtént: nemcsak elméleti szinten, hanem a fasiszta Olaszország ideológiai támogatásában is.

Az így kialakuló tradicionalizmus tehát nem egyszerűen "visszafordulás a szellemhez", hanem szellemi fasizmus: az emberi lét alapvető egyenrangúságának tagadása, egyfajta spirituális elitizmus, amely az „eredet” nevében újfajta hatalmi rendszereket próbál legitimálni.

Alekszandr Dugin

Alekszandr Dugin (sz. 1962) orosz filozófus, geopolitikai gondolkodó és politikai aktivista, akinek eszméi a mai orosz kül- és belpolitikai irányvonalak egyik fontos ideológiai forrását jelentik. Dugin legismertebb műve, Az orosz geopolitika alapjai (1997), világosan megmutatja célját: egy olyan új, többpólusú világ létrehozását, amelyben Oroszország központi, "eurázsiai" szerepet tölt be.

Dugin a "neoeurázsianizmus" legbefolyásosabb alakja. Ideológiája egyesíti a hagyományos orosz imperializmust, a nacionalizmust, az ortodox vallási elkötelezettséget, a posztmodern relativizmust és a nyugatellenességet. Hirdeti, hogy Oroszországnak meg kell állítania a "liberális" Nyugat kulturális és politikai dominanciáját, és ki kell építenie saját szellemi és politikai civilizációját.

Dugin szerint a világot szellemi értelemben is egy "kontinentális háború" jellemzi: a szárazföldi hatalmak (mint Oroszország) állnak szemben a tengerhatalmakkal (mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia).

Bár Dugin nem tölt be hivatalos politikai tisztséget, gondolatai és érvelései sok szempontból visszaköszönnek a putyini külpolitikában: ilyen például a Krím-félsziget annektálása (2014), a Donbász régió destabilizációja, és a 2022-es Ukrajna elleni invázió indoklása is.

Ma Alekszandr Dugin közvetlen politikai hatalma korlátozottabb, mint egy évtizeddel ezelőtt, mégis ideológiai szimbólummá vált Oroszországban. Bár Putyin közvetlenül ritkán hivatkozik rá, Dugin nézetei beépültek az orosz állami narratívákba, különösen a "Nyugat elleni szent háború" eszméjébe. Ezt az ideológiát a Kreml propaganda-gépezete napi szinten erősíti.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az orosz vezetés – pragmatikus okokból – gyakran szelektíven válogat Dugin gondolataiból. A Kreml nem vállalja fel teljesen Dugin radikális elképzeléseit (pl. Nyugat-Európa teljes "felszámolását" vagy a "szakrális" geopolitikai háború kiterjesztését), inkább csak a nacionalista és tradicionalista elemeket használja ki.

Alekszandr Dugin – aki magát egyértelműen Guénon és Evola szellemi örökösének vallja – Oroszországban máig jelentős ideológus. Bár formálisan nem tagja az orosz kormányzatnak, nézetei, különösen az ún. neoeurázsianizmus és az „orosz világbirodalmi küldetés” eszméje mélyen átszövik az orosz geopolitikai gondolkodást, és hatást gyakoroltak Vlagyimir Putyin világképére is.

Dugin elméletei ugyanakkor sok szempontból veszélyesek: ötvözik a tradicionalizmus irracionális, zárkózott elemeit az agresszív, expanzív nacionalizmussal és a modern demokrácia elleni nyílt ellenségességgel. Ezáltal Dugin gondolkodása – az Umberto Eco által leírt ur-fasiszta mintázatokkal egybecsengően – az intellektuális tradíció nevében támogatja az autoriter rendszereket és a szabadságjogok korlátozását.

Umberto Eco „A mindenkori fasizmus” és a tradicionalisták bírálata

Umberto Eco az Öt írás az erkölcsről című kötetében megjelent A mindenkori fasizmus (vagy Ur-fasizmus) című esszéjében tizennégy alapvető jellemzőt sorol fel, amelyek bármelyikének megléte elegendő ahhoz, hogy a fasizmus megfoganjon egy közegben. A tradicionalista gondolkodók – így René Guénon, Frithjof Schuon, Julius Evola és a 20–21. századi követőik, mint Alekszandr Dugin – szellemi rendszereiben több ilyen elem is kimutatható.

Eco első pontja a „hagyomány kultusza”, amely a tradicionalista projekt középpontjában áll. A tradicionalisták úgy tekintenek az igazságra, mint valami egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatottra, amelyet nem továbbfejleszteni, hanem értelmezni kell. Ezzel szemben a modern tudományos és demokratikus gondolkodás az állandó vizsgálódásra, kritikára és fejlődésre épül.

Eco hangsúlyozza, hogy az ur-fasizmus számára a modern világ elutasítása alapvető: a reneszánsz, a felvilágosodás, az emberi értelem és szabadság vívmányai mind „romlásként” jelennek meg. A tradicionalisták is hasonlóképpen viszonyulnak ezekhez: a felvilágosodást gyakran a „szellemi hanyatlás” kezdőpontjaként emlegetik.

Fontos Eco megállapítása is, hogy az ur-fasiszta világkép szerint a nézeteltérés bűn: aki másként gondolkodik, az „áruló”. A tradicionalisták közösségében ez szintén érvényesül: aki kritikát fogalmaz meg, azt gyakran bélyegzik, megbélyegzik, elutasítják, nem ritkán morális vagy spirituális értéktelenséggel vádolják.

Az ur-fasizmus további jellemzője a „cselekmény megszállottsága” és a „védekezés szükségessége” érzete: a követőknek ostrom alatt kell érezniük magukat, a külső világ fenyegetésétől rettegve. A tradicionalisták ugyanezt a pszichológiát építik fel: a modernitás „sötét korának” veszélyei ellen az „igazi tudás” őrzőiként kell védekezniük.

Eco megállapításai így nemcsak a klasszikus politikai fasizmusra érvényesek, hanem figyelmeztetésként szolgálnak azokkal a spirituális irányzatokkal szemben is, amelyek szent hagyományok nevében zárkóznak el a kritikai gondolkodástól és hirdetnek dogmatikus, irracionális visszatérést egy idealizált múlthoz.

*

Összegzésül René Guénon és Julius Evola tradicionalizmusa sokak szemében a modernitás éles kritikájaként tűnik fel — ám valójában egy grandiózus tévedés emlékműve. Világképük alapja nem a fejlődés, hanem a folyamatos hanyatlás: számukra az emberi történelem nem más, mint egy végtelen zuhanás az isteni fénytől a materiális sötétségbe. Fejlődés helyett lesüllyedést, tudati elhomályosulást hirdetnek — és még ezt is képesek mitikus aranykorszak-ábránddal díszíteni.

Az antropológiai képet is sikerült teljesen kifordítaniuk: az ember nem állati eredetű — vallják —, hanem az állatok a bukott emberek alsóbb világba süllyedt torzszülöttei. Ez a fordított evolúció, ahol Darwin helyett inkább Dante Poklának spirálját képzelhetjük el.

Társadalom- és történelemszemléletük ennek megfelelően nosztalgikus vágyódás az elveszett szakrális királyságok után. A szellem magaslatait kizárólag az istenkirályok és főpapságok képviselték, a nép, a polgárok, az emberi jogok hívei pedig csupán a sötétség hordozói. A demokrácia, a jogegyenlőség, a szabad akarat eszméje számukra a bukás, a világvége megnyilvánulásai. Az általuk idealizált világban az ember nem polgár, hanem alattvaló — lehetőleg örökös, szakrálisan igazolt elnyomás alatt.

Történelemszemléletük groteszk mivoltát jól példázza, hogy a francia forradalmat a "szellemi bűnök" ősrobbanásának tekintik, míg a Harmadik Birodalomban a tradíció "utolsó fellángolását" látják. Az SS az ő szemükben nem bűnszervezet, hanem egy "heroikus lovagrend", Hitler pedig a "meg nem értett szakrális megváltó". 1945 — a civilizált világ számára a nácizmus veresége — számukra a "Sátán földi uralmának" kezdete.

És hogy mindezt még misztikus mázzal is bevonják, bőkezűen adagolják az ezoterikus szólamokat. Csakhogy az ezoterizmus náluk nem mély beavatás, hanem inkább egy marketingcsomag: amíg a hatalomnak szüksége van a szakrális mázra, addig szolgáltatnak; ha pedig más igény mutatkozik, szállítják azt is. A tradicionalizmus ebben az értelemben nem más, mint intellektuális nosztalgia és spirituális szervilizmus keveréke.

-000-

Irodalomjegyzék

• René Guénon: A világ királyai

• Guénon: A keleti metafizika (Bp., 1993, 7. o. Darabos Pál ford.

• Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. 8. o. (Bp. 1998, Darabos Pál ford.)

• Hamvas Béla: Scientia Sacra

• Marsovszky Magdolna: Nemzetisten és ariozófia

• Magdalena Marsovszky: „Gegen die moderne Welt“. Julius Evola in Ungarn