Vagy 55 évvel ezelőtt Budapesten a Keleti Pályaudvarnál, a Kerepesi út és a Festetics utca sarkán, ott, ahol ma a 24-es villamos végállomása van, egykor pincekocsma bújt meg a sarkon. Aki nem ismerte, könnyen elsétált mellette – nem hívta tábla, nem hirdette fény. Csak egy sötét lejárat, néhány kopott lépcső vezetett le a hűvös félhomályba.

Odafent a söntésnél sietős emberek álltak. Jöttek, mert szomjaztak – sört, olcsó bort, bármit, ami kicsit feledteti a napot. A pultoknál egykedvűen könyököltek, olykor váltottak néhány szót egymással, de többen csak némán hörpölték a vizezett sörüket, a belső gondolataik foglyaként. Az egyszerűség uralta a teret: nem volt itt semmi, ami hosszú maradásra csábított volna – kivéve azt, ami pár lépcsőfokkal mélyebben történt.
Odalent, a pince mélyén, a félhomály közepén állt egy férfi, vakon, mégis mozdulatlan bizonyossággal. Előtte egy kis szék, rajta valami asztalszerűség, és kezében a hegedű. A hegedű játéka szinte művészi volt. Csendesen énekelt, nem harsányan, nem kérkedve – csak úgy, magának, vagy talán az örök sötétségnek. De aki hallotta, az tudta: nem akárki muzsikált ott. A hegedű a kezében egyszerre tudott kacagni és sírni, mint valami különös, emberi hang, amit nem lehet se tanulni, se utánozni.  Nem szólt hangosan, inkább csak csendesen, mintha a pince levegőjének mesélne. A hegedűje nevetett, aztán sírt – úgy, ahogy csak az tud, aki minden öröm mögött ismeri a bánatot is. A régi katonadalokat, katonanótákat hibátlanul játszotta és énekelte. Ma  is a fülemben cseng: Nem látlak én téged többé. Egyik kiváló barátommal jártunk oda időnként, CZI – így hívtam. Nem volt szükségünk sok szóra. A zene beszélt helyettünk. Csak ültünk, néztük a vak muzsikust, hallgattuk a hegedűt. A pincében amikor a vak muzsikus a hegedűjével beszélt hozzánk  csend volt, csak halhattuk ezt zenei beszédet. És minden este, többször  is, mint valami rítust, elénekelte azt a dalt: „Az alvilágnak nincs romantikája…”  Nem kellett beszélni – csak hallgatni. A kocsma vendégek közül sokan dúdolták vele az éneket. CZI is dúdolt és néha láttam a szemében meg-meg jelent egy-egy könnycsepp.

És amikor ez a dal megszólal ma is valahol, meg kell állnom, vagy le kell ülnöm. Ilyenkor a belsőmben  gyertyát gyújtok. A vak muzsikusért. És CZI-ért.

-000-

Magyarország történelme során mindig is jelen volt a szabadság és a függetlenség iránti vágy – de ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott van a félelem, az engedelmesség és a tekintély iránti vonzalom, amely ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomban. Az 1848-as forradalom, 1956 hősei mellett ott áll a Tanácsköztársaság vörös terrora, a Horthy-korszak antiszemitizmusa, a nyilas uralom brutalitása, Rákosi és Kádár alatt pedig a „vezetett lét” iránti beletörődött kispolgári alkalmazkodás.

Az elmúlt évtizedek sem hoztak teljes felszabadulást ezek alól a reflexek alól. Magyarországon ma is jelen van a rasszizmus, az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a gyűlölet mások – különösen a „mások” – ellen. Ezek nem csupán marginális jelenségek: sokszor a többség hallgatólagos beleegyezésével, sőt, aktív támogatásával történnek.

A magyar társadalom jelentős része nem a szabadságot akarja – mert nem is tudja, mit jelent az. Ehelyett erős vezetőre vágyik. Olyanra, aki „megmondja, mit kell tenni”, aki rendet tart, aki „visszaadja a régi világot”. Egyfajta kollektív nosztalgia él a lelkek mélyén: „Józsi bácsi” (Kádár), „Horthy apánk”, vagy éppen „János bácsi” iránt – mindig kellett valaki, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. Orbán ebbe a sorba állt be, sőt: saját képére formálta a nemzet fogalmát is.

Ezért amikor ma az Orbán-rezsim autoriter fordulatáról beszélünk, nemcsak egy politikusról és az ő hatalmi gépezetéről kell szólnunk, hanem a társadalomról is, amely ezt elfogadja, sőt, gyakran kifejezetten igényli. És ez a felismerés legalább annyira nyugtalanító, mint maga a rendszer.

Orbán rezsimjének jellemzői – Putyin árnyékában

1998-ban, amikor Orbán Viktort először választották miniszterelnökké, határozottan nyugatpárti politikát folytatott. Egyértelműen elhatárolódott Moszkvától, és nem is tette tiszteletét az orosz fővárosban, amit a magyar miniszterelnökök hosszú ideje mindig megtettek. Sőt, Orbán kifejezetten kritikus volt Oroszországgal szemben, különösen azt követően, hogy Vlagyimir Putyin hatalomra került. 2007-ben például a magyar kormányt azzal vádolta, hogy vak Oroszország növekvő befolyására, amelyet energiaszektorán keresztül gyakorol. Kijelentette, hogy Magyarországnak nem szabad a Gazprom legvidámabb barakkjává válnia, utalva ezzel arra, hogy a rendszerváltás előtt hazánkat gyakran nevezték Moszkva legvidámabb barakkjának.

2008-ban még mindig a Kremllel szembeni kritikák hangzottak el tőle, és más európai vezetőket is Moszkva bábjainak nevezett. A korábbi baloldali kormányzatot hazaárulással vádolta meg, amiért támogatták az orosz Déli Áramlat gázprojektet. Egy évvel később azonban valami megváltozott. Orbán hirtelen megjelent az Egységes Oroszország nevű párt szentpétervári konferenciáján, ahol találkozott Putyinnal, és ettől kezdve megszűntek az oroszellenes kijelentései. Amikor 2010-ben újra hatalomra került, politikája látványosan Oroszország felé fordult. Egyes elemzők és megfigyelők szerint ekkor kezdődött el az a folyamat, amelynek eredményeként Orbán Viktor ma már úgy tűnik, Putyin embereként viselkedik Európában.

Putyin álma, hogy az általa támogatott autoriter pártok Magyarországon, Ausztriában és Csehországban új parlamenti csoportot hozzanak létre, amely erősíti az orosz befolyást az európai politikában. Ez a törekvés jól illeszkedik Orbán jelenlegi irányvonalához, hiszen egyre inkább átvette az orosz kormány módszereit. A kritikusok gyakran vádolják Orbánt „fasizmussal” és azzal, hogy a Putyin-modell felé tolódik el, amely magában foglalja az autoriter vezetést, a hatalmi ágak elnyomását és a demokratikus normák lebontását.

Egy másik fontos célja az Orbán-rendszernek a korrupciós botrányokról való elterelés. A folyamatos hatalmi koncentráció és a független intézmények leépítése mellett a közpénzek nagymértékű magánzsebekbe történő áramoltatása is jellemzi a rendszert, amelyet a közvélemény egy részének figyelme elterelése érdekében felerősített nemzeti retorikával és külső ellenségképekkel – főként az Európai Unió és a Nyugat – szembeállításával igyekszik fenntartani.

A fordulat okai sokrétűek. Egyrészt a 2008-as pénzügyi válság megrendítette a nyugati világba vetett bizalmat, különösen Magyarországon, ahol az IMF és az EU segítségére szorult az akkori kormány. Ez kiváló alapot teremtett arra, hogy Orbán új partnereket keressen – olyanokat, akik nem kérnek számon demokratikus normákat, jogállamiságot vagy sajtószabadságot. Az ún. „keleti nyitás” politikája ebben az időszakban indult útjára, és Oroszország kulcsszerepet kapott benne. A Roszatommal kötött paksi atomerőmű-bővítési szerződés, amelyet titokban tárgyaltak le és orosz állami hitelből finanszíroznak, csak egyike azoknak a nagy volumenű együttműködéseknek, amelyek mélyítették Magyarország energiafüggőségét Moszkvától. A Gazprommal kötött hosszú távú szerződések, a Nemzetközi Beruházási Bank Budapestre költöztetése, vagy az orosz hírszerzésre utaló gyanúk – mind azt a benyomást keltik, hogy Magyarország egyre mélyebben ágyazódik be az orosz érdekszférába.

Felmerült egyes körökben az is, hogy Orbán fordulata hátterében nemcsak politikai vagy gazdasági szempontok állhattak, hanem informális, akár zsarolási potenciállal bíró kapcsolatok is. Ebben az összefüggésben gyakran emlegetik Szemjon Mogiljevicset, az orosz-ukrán származású szervezett bűnözőt, aki hosszú éveken át Magyarországon élt, magyar útlevelet is szerzett, és akit az FBI a világ egyik legveszélyesebb bűnözőjeként tart nyilván. Mogiljevicset 2008-ban Moszkvában letartóztatták, majd rejtélyes körülmények között szabadult. Egyes spekulációk szerint ennek a történetnek lehetett kihatása egyes magyar politikai szereplőkre is, de erről nincsenek konkrét bizonyítékok. Az biztos, hogy az orosz alvilág, az oligarchikus hálózatok és a politikai befolyásszerzés gyakran összefonódnak – különösen olyan rendszerekben, ahol a hatalom koncentrációja és a korrupció elfogadottá válik.

Orbán Viktor Putyinhoz való közeledése nem egyszerű diplomáciai irányváltás, hanem mélyebb rendszerlogika következménye. Az autoriter vezetési stílus, a központosított hatalom, a független intézmények leépítése, a sajtó és az igazságszolgáltatás kézi irányítása mind hasonlóságokat mutatnak az orosz mintával. A demokratikus intézmények formálisan megmaradtak, de tartalmukban kiüresedtek – miközben a nemzeti szuverenitás jelszava alatt egyre erősebb lett a keleti, főként orosz és kínai gazdasági-politikai befolyás.

Egy másik, nem kevésbé aggasztó jelenség a társadalmi térben az erőszakos szélsőjobboldali mozgalmak felemelkedése, amelyek látványos megnyilvánulásai komoly figyelmeztető jelek. 2025 februárjában Budapest szívében, a Budai Vár környékén több száz neonáci vonult fel, akik Wehrmacht egyenruhákban, orosz zászlókkal, SS szimbólumokkal, Z betűvel és horogkereszttel jelennek meg. Ezek a harci ruhák harcművészeti stílusban öltöztetik a résztvevőket, akik minden évben megemlékezést tartanak ugyanebben az időszakban. Az esemény különösen szembetűnő, mert az Orbán Viktor hivatalos rezidenciája sincs messze.

Magyarországon illegális az egyenruhás tüntetés és a totalitárius szimbólumok viselése, mégis Orbán kormánya megengedi a neonáciknak és Putyin támogatóinak, hogy büntetlenül felvonuljanak minden évben. Ez a kettős mérce jól mutatja, hogy az állam nemcsak hallgatólagosan tolerálja, hanem adott esetben bátorítja is a szélsőséges megnyilvánulásokat, ezzel tovább szítva a társadalmi megosztottságot és az idegengyűlöletet.

Összességében Orbán pályája egy világos és tudatos átalakulás példája: a korábbi liberális, nyugatpárti, Oroszországtól óvakodó politikusból egy illiberális rendszert kiépítő, Moszkvával szövetséges vezető lett. Ma már egyértelműnek tűnik, hogy Orbán Viktor nem csupán együttműködik Putyinnal, hanem politikailag és stratégiailag is közel került hozzá – Európán belül az egyik legfontosabb szövetségeseként viselkedik. Hogy ez meddig tartható fenn, és milyen következményekkel jár Magyarország számára, azt csak a jövő döntheti el – de a függetlenség és szuverenitás jelszavai mögött egyre inkább idegen érdekek árnyéka sejlik fel.

Az Orbán-kormány új átláthatósági törvénytervezete, amely a civil szervezetek és a független média működését korlátozná, komoly aggodalmat kelt az Európai Unióban. A tervezet szerint az olyan szervezetek, amelyek külföldről kapnak támogatást, külön engedélyhez kötnék működésüket, és banki tranzakcióikat rendszeresen ellenőriznék. Egy újonnan létrehozott „Szuverenitásvédelmi Hivatal” döntene arról, hogy mely szervezetek kerülnek feketelistára, amennyiben azok „aláássák a magyar értékeket”.

Emellett a kormány a gyülekezési jogot is korlátozza. A Pride felvonulás betiltására irányuló törvénymódosítás, amely a „gyermekvédelem” nevében történik, lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy arcfelismerő szoftvereket használjanak a résztvevők azonosítására, és pénzbírságot szabjanak ki rájuk. Ez a lépés súlyosan sérti az alapvető emberi jogokat és a véleménynyilvánítás szabadságát.

Az Európai Unió válaszai és Orbán Viktor egyre növekvő elszigetelődése

Az Európai Unió az elmúlt évek során egyre élesebb hangon bírálta a magyar kormány autoriter irányvonalát és az alapvető demokratikus normák szisztematikus lerombolását. Az EU intézményei, valamint számos tagállam vezető politikusai egyaránt komoly aggodalommal figyelik, hogy Magyarország egyre távolabb sodródik az uniós értékektől és jogállami elvektől. Günther Krichbaum, Németország Európa-ügyi államminisztere több alkalommal is határozottan kijelentette, hogy Orbán Viktor kormánya tudatosan aláássa az alapvető emberi jogokat és demokratikus szabadságokat Magyarországon, miközben Brüsszelben is megpróbálja blokkolni a fontos közös döntéseket, ezzel hátráltatva az EU egységes működését.

Az Európai Bizottság nemcsak verbális figyelmeztetéseket fogalmazott meg, hanem több ízben elindította a 7-es cikkely szerinti eljárást, amely a tagállamok jogállamisági megsértése esetén a legsúlyosabb uniós szankciók alkalmazását teszi lehetővé. Az elmúlt években bevezetett pénzügyi szankciók, illetve a többmilliárd eurós uniós támogatások megkurtítása nem csupán büntetésként, hanem kísérletként is szolgál arra, hogy Magyarországot visszavezessék a demokratikus normák útjára. Ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban egyre erősödik az az álláspont, amely az Orbán-kormánnyal szembeni még keményebb, akár radikálisabb szankciókat is támogatná, beleértve az uniós támogatások teljes felfüggesztését, valamint a magyar kormány szavazati jogának korlátozását vagy akár megvonását az uniós döntéshozatalban.

Orbán Viktor azonban ezeket a fenyegetéseket és kritikákat következetesen elutasítja, és Magyarországot a „szuverenitás védelmének” zászlóvivőjeként állítja be, miközben egyre inkább elszigetelődik az európai politikai közösségtől. Egyre ritkábban vesz részt személyesen uniós csúcstalálkozókon, és külpolitikai lépései, például az Oroszországgal való szoros együttműködés, tovább távolítják hazánkat a nyugati értékektől. Ez a politikai izoláció nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését rontja, hanem hosszú távon súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel is járhat, hiszen az uniós támogatások nélkülözhetetlenek az ország fejlődése szempontjából.

Összességében az Európai Unió és Orbán Viktor kormánya közötti konfliktus mélyebb válságot jelez az EU jövője szempontjából is: egy olyan tagállam, amely szándékosan megkérdőjelezi az uniós alapértékeket, komoly próbatétel elé állítja a közösség egységét és fenntarthatóságát.

Az orosz kapcsolat és az energiafegyver: Magyarország útkeresése vagy Putyin stratégiai szövetsége?

Magyarország energetikai függősége az orosz energiahordozóktól mára nemcsak gazdasági kérdés, hanem súlyos geopolitikai kockázat is. Az ország gázimportjának mintegy 85–90%-a származik Oroszországból, ebből jelentős rész a 2020-ban átadott TurkStream vezetéken érkezik, amely közvetlenül a Fekete-tengeren keresztül szállít gázt Magyarországra, megkerülve Ukrajnát. Ez a beruházás 4,5 milliárd eurós költséggel készült el, és évek óta Magyarország és Szerbia közös energiaprojektjeként fut, miközben az EU több tagállama ezt a lépést az orosz agresszió fényében problematikusnak tartja.

Orbán Viktor kormányfő határozottan ellenezte az Európai Unió azon tervét, amely szerint 2027-ig minden tagállamnak fokozatosan csökkentenie kellene az orosz gáz és cseppfolyósított földgáz importját, hogy az EU energiaellátása biztonságosabbá és diverzifikáltabbá váljon. Az EU 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbanását követően fogadott el egy energiastratégiát, amelynek célja az orosz energiahordozóktól való függetlenedés, a megújuló energiaforrások bővítése, valamint az alternatív gázbeszerzési útvonalak kiépítése.

Ehelyett Magyarország 2023-ban bejelentette, hogy új, Szerbián keresztül vezető olajvezetéket tervez építeni a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőjéből származó orosz nyersolaj importjának fenntartására. Ez az új vezeték több száz millió eurós beruházás, amely közvetlenül ellentmond az EU szankciós politikájának, és aláássa a közös európai energiastratégiát, valamint a nyugati szolidaritást, különösen az Ukrajnával szembeni orosz agresszió kontextusában.

Ez az orosz energiafüggőség „energiafegyverré” válhat, amelyet Putyin Oroszországa egyre tudatosabban használ politikai nyomásgyakorlásra, elsősorban a kelet-közép-európai országok, így Magyarország irányában. 2022-2024 között az orosz gázszállítások rendszeresen ingadoztak, és Moszkva többször is gázszállítási korlátozásokkal fenyegetett vagy valósított meg, így a magyar gazdaság és lakosság kiszolgáltatott helyzetbe került.

Fontos megjegyezni, hogy Magyarországnak nem kellene ebbe a függőségi helyzetbe ragadnia. Az Európai Unió több tagállama – például Lengyelország, Németország vagy Franciaország – már aktívan diverzifikálja energiahordozó-forrásait: növeli a megújuló energiák részarányát, fejleszti az LNG-terminálokat, és több irányból importál gázt. Az LNG-piac bővülése révén ma már például az Egyesült Államokból, Katarból vagy Norvégiából is elérhető a cseppfolyósított földgáz, amely révén Magyarország energiaellátása biztonságosabbá tehető.

Az EU 2024-ben 15 milliárd eurós alapot hozott létre az energiafüggetlenség elősegítésére, amelyből Magyarország is részesülhetne, ha hajlandó lenne politikailag és gazdaságilag eltávolodni az orosz forrásoktól. E helyett azonban Orbán kormánya ragaszkodik a putyini energiaszövetséghez, ami nem csak a magyar érdekekkel áll szemben, hanem az egész európai közösség egységét és biztonságát is veszélyezteti.

Összefoglalva, Magyarország jelenlegi orosz energiafüggősége nem elkerülhetetlen sors, hanem tudatos politikai választás, amely hosszú távon nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit, viszont megerősíti Putyin geopolitikai stratégiáját, és gyengíti az EU egységét és ellenálló képességét az orosz agresszióval szemben.

Mit jelent mindez a magyar társadalomnak – és Európának?

Az elmúlt években Magyarországon drámai módon szűkül a civil társadalom mozgástere, és a független média helyzete válságossá vált. A kormányzat szisztematikusan korlátozza a gyülekezési jogot, megfélemlíti az ellenzéki hangokat, és ellehetetleníti a kritikus vélemények nyilvánosságra jutását. Ez a folyamat nem csupán egy-egy politikai döntést vagy jogszabályt érint, hanem az egész demokrácia gyökerét fenyegeti Magyarországon.

A véleménynyilvánítás szabadságának ilyen mértékű korlátozása és az állampolgári jogok folyamatos csorbítása nem pusztán elméleti veszély: közvetlenül gyengíti az állampolgárok részvételét a demokratikus folyamatokban, aláássa a politikai pluralizmust, és a társadalmi bizalmat. Ez a folyamat hosszú távon egy autoriter állam felé vezeti az országot, amelyben a hatalom nem az alkotmányos szabályokon, hanem a félelem és kényszer eszközein alapul.

Ezzel párhuzamosan az orosz energiafüggőség fenntartása további komoly kockázatokat hordoz. Ez a függőség nemcsak gazdasági, hanem politikai zsarolás eszköze is lehet, amely a magyar társadalom jólétét, energiaellátásának biztonságát és gazdasági stabilitását veszélyezteti. Mindez egy olyan nemzetközi helyzetben történik, amikor Európa keleti határain háború dúl, és a közös uniós szolidaritás elengedhetetlen az agresszió visszaszorításához.

A társadalmi és politikai helyzetet súlyosan árnyalja a korrupciós ügyek tömege és a közpénzek magánzsebekbe való eltűnése. Az Európai Unió csalás elleni hivatala, az OLAF több jelentést is készített, amelyek bizonyítják, hogy uniós forrásokat – sok esetben az Orbán-kormányhoz köthető cégeken keresztül – szabálytalanul és átláthatatlan módon használnak fel Magyarországon. Ezek a jelentések rávilágítanak a közpénzek elherdálására, és arra, hogy a kormányzat rendszerszinten épít ki ügyes pénzügyi és politikai hálózatokat, amelyek célja a hatalom megtartása és a gazdasági előnyök koncentrálása egy szűk kör kezében.

Az Európai Ügyészség (EPPO), amely az uniós csalások kivizsgálására jött létre, szintén vizsgálja Magyarországon az uniós forrásokkal kapcsolatos visszaéléseket. Ugyanakkor Magyarország – Orbán Viktor vezetésével – az Európai Ügyészséghez való csatlakozást eddig elutasította, és nem járul hozzá, hogy az EPPO teljes körűen működhessen az országban. Ez a lépés megkérdőjelezi a magyar kormány elkötelezettségét az átláthatóság és a korrupció elleni küzdelem iránt.

Az Orbán-kormány részéről gyakran hallhatjuk a Brüsszel elleni szóbeli csatákat, amelyek egyik fő célja a figyelem elterelése a kormányzatot érintő súlyos korrupciós ügyekről, az EU-s támogatások visszaélésszerű elsikkasztásáról, és a közpénzek magánzsebekbe való áramlásáról. Ezzel a taktikai kommunikációval igyekeznek megerősíteni saját táborukat, miközben a valóságban számos demokratikus normát és átláthatósági elvet sodornak veszélybe.

Európa egésze számára mindez súlyos figyelmeztetés: az egyik tagállam nemcsak hogy eltávolodik az EU alapvető értékeitől — mint a jogállamiság, a szabadságjogok és a demokratikus normák –, hanem egyre inkább egy geopolitikai ellentábor részévé válik, amely megkérdőjelezi az európai integráció jövőjét és egységét.

Az Európai Uniónak nemcsak diplomáciai figyelmeztetéseket kell megfogalmaznia, hanem határozott, következetes és példátlan lépéseket kell tennie a demokratikus alapelvek és az uniós értékek védelmében. Enélkül a közös európai projekt és a kontinentális béke alapjai kerülnek veszélybe. Az unió csak akkor maradhat erős és hiteles közösség, ha megakadályozza, hogy egyetlen tagállam – politikai vagy gazdasági érdekből – aláássa azokat az alapokat, amelyekre a közös Európa épült.

Miért kell erről beszélni, és miért van szükség gyökeres változásra?

Amikor Magyarországon a demokrácia alapjai folyamatosan erodálódnak, a civil társadalom és a független média térnyerését egyre inkább korlátozzák, a gyülekezési jogot megsértik, miközben a hatalom fenntartja az orosz energiára való veszélyesen nagy függést, nem maradhatunk közömbösek. Ez nem csupán politikai vita tárgya: a magyar emberek alapvető jogainak és szabadságának kérdése áll a tétben.

A magyar társadalom egy jelentős része már elhagyta az országot – az elmúlt évtizedben több százezren menekültek el a jogbiztonságot nélkülöző, korrupt rendszer elől. Statisztikák szerint 2010 és 2020 között több mint 400 ezer magyar, főként fiatal és magasan képzett ember, választotta az Európai Unió más országaiban biztosított szabadságot és lehetőségeket. Ez a kivándorlás súlyos csapás az ország gazdasági és szellemi erejére.

Akik maradtak, gyakran tehetetlennek érzik magukat a politikai nyomás, a félelem és a mindent átható korrupció miatt. A független média ellehetetlenül, a civil szervezetek működését megnehezítik vagy ellehetetlenítik, miközben a kormányzat átláthatatlanul osztja szét az uniós forrásokat.

Orbán Viktor politikája egyre inkább eltávolítja Magyarországot az európai értékektől és normáktól. Az Európai Unió elítéli a jogállamiság aláásását, a korrupciót és az állami hatalom demokratikus korlátainak lebontását. Az energiafüggőség fenntartása az orosz gáztól nem csupán gazdasági, hanem geopolitikai veszély is: Oroszország fegyverként használja ezt az Ukrajnában folytatott agresszió mellett, megosztva és gyengítve Európát.

Nem csatlakozni az Európai Ügyészséghez, amely az uniós források átlátható felhasználását ellenőrzi, tovább erősíti a korrupciót és a visszaéléseket. Az OLAF jelentései sorra dokumentálják a közpénzek magánzsebekbe vándorlását, miközben Orbán a nyilvánosság előtt verbális csatákkal próbálja elterelni a figyelmet ezekről a súlyos problémákról.

Ez a helyzet nem csak Magyarország problémája, hanem egész Európa számára kihívás. Ha egy tagállam elszakad az uniós értékektől, az az egész közösség egységét gyengíti. Az EU egységének és értékeinek megőrzése érdekében elengedhetetlen, hogy minden tagországban biztosítsák a jogállamiságot és az emberi jogokat.

Orbán Viktor fasisztoid rendszere nem átmeneti állapot, hanem egy mélyen beágyazott, autoriter hatalomgyakorlás, amely hosszú távon ellehetetleníti Magyarország fejlődését, szabadságát és nemzetközi megítélését.

Gyökeres változásra van szükség. Nem elegendő apró korrekciók vagy lassú reformok, a jelenlegi hatalom lebontása és egy valódi rendszerváltás a tét. Ezért nem mindegy, kik vezetik majd ezt a változást, kik állnak az új kezdet élén.

A jövő vezetőinek elkötelezettnek kell lenniük a jogállamiság, az emberi jogok és a demokratikus értékek iránt. Olyan vezetők kellenek, akik képesek valódi átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosítani, megállítani a korrupciót, és visszaállítani a polgárok bizalmát az állam intézményeiben.

Magyarország jövője nem a keleti diktatúrák vagy autokratikus szövetségek befolyása alatt állhat. Nem az orosz vagy a türktanáccsal kötött kapcsolatok, és nem Kína modellje jelentheti a kiutat. A magyar társadalom és Európa csak akkor lehet erős és szabad, ha ezeknek az értékeknek a védelmében összefogunk, és nem engedjük, hogy hatalmi érdekek aláássák közös jövőnket.

A hallgatás bűnrészesség. Magyarország polgáraiként és az EU tagjaiként nem engedhetjük meg, hogy szabadságunk és demokráciánk tovább gyengüljön. Most van itt az ideje, hogy ne csak beszéljünk, hanem cselekedjünk – hogy megvédjük azt, ami még megvédhető.

-000-

Csak az ember olvas – de vajon meddig még?

Olvasni? Minek is? Nem hoz hasznot, nem termel profitot, nem trendi. Nem lehet vele követőtábort építeni, nem lehet tőle szponzorált tartalmat posztolni, és főleg: nem lehet közben azonnali visszacsatolást kapni. Hiszen az olvasás lassú. Csendes. Időt és türelmet kíván. Ráadásul: gondolkodni kell közben. Márpedig ez manapság sokak szemében fárasztó, sőt: gyanús tevékenység.

Ma könnyebb görgetni, röhögni, felejteni. Az algoritmus kiszolgál, nem kérdez vissza, nem zökkent ki, csak lapátolja elénk az egyszerű, rövid, agyonfilterezett tartalmakat. A könyv ezzel szemben nem világít, nem sípol, nincsenek rajta értesítések, és főleg: nem csinálja helyettünk a munkát. Magunknak kell kibogozni a mondatokat, értelmezni a szöveget, kontextusba helyezni a gondolatokat. Ez már-már forradalmi tett – egy korban, ahol a gyorsfogyasztás a norma.

De sebaj! A nemzet bölcs vezetői – felismerve a kor szellemét – nem könyvtárakat, nem olvasóköröket, nem művelődési házakat fejlesztenek. Helyettük: kocsmákat. Mert az ország, ahol élünk, most épp sört kér, nem szellemet. Egy korsó világost – nem világosságot. Hárommillió forint per falusi söntés, hogy minden poros határszéli településen biztosítva legyen a „kulturált szórakozás” legújabb formája: az államilag támogatott poháremelés.

És közben? Csendben elhalnak könyvtárak. Elfáradnak pedagógusok. Szétfoszlanak közösségek. Az olvasás, az értő beszélgetés, a kritikus gondolkodás – ezek a demokrácia alapkövei – egyre inkább luxuscikké válnak. Nem elérhetetlenek – csak épp senkit nem érdekelnek.

Mert mi a menőbb ma: kérdezni, vagy odaszólni? Értelmezni, vagy pörögni? Vitázni, vagy megosztani egy frappáns, dühös mémes mondatot? Egyre kevesebben ismerik a különbséget a vita és a veszekedés között. A vélemény és a tudás között. A szabadság és az önzés között.

És ha valaki mégis próbálkozik? Elmond egy összetettebb gondolatot? Rögtön megkapja: „okoskodik”, „tudálékos”, „túl bonyolultan beszél”. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kultúra szó gyanús. Hogy az intelligencia nem tiszteletet, hanem ellenszenvet vált ki. Hogy a könyv – tárggyá silányult. Polcdísz, dizájnelem, hangulatfaktor egy „művelt” enteriőrben.

Pedig az olvasás nem luxus. Nem úri hóbort. Nem valami „alternatív” elfoglaltság a különcöknek. Hanem: túlélési stratégia. Kapaszkodó. Térkép. Ahhoz, hogy megértsük, honnan jövünk, és hova tartunk – és legfőképp: hogy mi történik velünk éppen most.

Mert nézzünk csak körül: hol épül ma kultúra ebben az országban? Hol jelenik meg az érték? Nem a közművelődés tereiben – hanem a vendéglátóiparban. Ahol már maga a szó is eltorzult: nem vendégként látjuk a másikat, hanem piaci célpontként. A kultúra pohár fenekén ül. Ott talán még megvillan valami emlék – egy idézet, egy gondolat, egy régi tanár arca, egy könyv, amit valaha szerettünk.

De aztán jön a következő kör. És valahogy mindig arra iszunk, amit elvesztettünk. Vagy amiről lemondtunk.

Az állam pedig nem azt mondja: tanulj, olvass, kérdezz! Nem! Azt mondja: „Nyiss kocsmát!” A kultúra ugyanis nem a párbeszéd, az irodalom, a tanár, a könyvtáros – hanem egy kivilágított neonfelirat a falu közepén: „Happy Hour minden nap!”

A kultúra tehát nem a tanár, aki heti hat napon készül órára – hanem a pultos, aki emlékszik, ki mivel tartozik. Nem a könyvtáros, aki önerőből tart életben egy kis olvasóklubot, hanem a kocsmáros, aki lehívhatja a támogatást, hogy korsóban jöjjön a nemzeti összetartozás.

A könyv csendet kér. A kultúra figyelmet. Ma ez luxus. „Nincs időm olvasni” – mondja az, aki napi három órát bámulja a telefon képernyőjét. És ha valaki mégis olvas, azt is szégyellni kell. „Okoskodik.” „Szövegeli.” „Túl sokat tud.” Ez ma nem erény, hanem hiba. Ma a hülyeség autentikus, a tudás gyanús.

A történelem tanít: nem mindig tankokkal nyomják el a szellemet. Elég hozzá egy korsó sör, egy lapos képernyő, és egy társadalom, amely már nem kíváncsi. Amely nem akar többet. Amely már csak „feldolgozni akarja a napot”, nem megérteni.

De ne aggódjunk. Legalább lesz hová bemenni este. A falu új kocsmájában, amit az unió pénzéből húztak fel, ott lesz a vadonatúj hűtőpult, a LED-világítás, talán még darts is. A sarokban ott porosodik majd pár könyv, amit a közmunkás hozott át a bezárt könyvtárból. Nem fogja őket kinyitni senki. De legalább tanúk maradnak. Némán figyelmeztetnek majd: valaha volt itt egy másik ország. Egy másik világ. Egy másik ember.

Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Egyre kevesebbet beszélnek. Egyre kevesebbet gondolkodnak. Viszont egyre többet cseverésznek. A szaggatott farmer sem olcsó, mégis többen sétálnak lyukas dizájner nadrágban, mint akik könyvet tartanak a kezükben. Pedig a könyvnél nincs jobb vitamin: a könyv az agy vitaminja.

Ahol a könyvtár haldoklik, ott a demokrácia is tüdőgyulladást kap.

-000-

Az utóbbi hónapok magyar belpolitikai életének egyik legmeghatározóbb és legmegosztóbb jelensége Magyar Péter színrelépése. Olyan szereplő lépett színre, aki belülről ismeri a rendszer működését, mégis kívülről ostorozza azt. Fellépése reményt ébresztett sokakban, másokban viszont gyanakvást és kritikát. Vajon valódi paradigmaváltást hozhat egy olyan ember, aki korábban maga is a hatalom kiszolgálója volt? Lehet-e hitelesen rendszert váltani anélkül, hogy világosan megneveznénk, mit jelent maga a rendszer? Felmerül tehát a kérdés: Magyar Péter politikai kaméleon vagy valódi rendszerváltó vezér? A válasz nem csupán az ő személyes múltjának és jelenlegi szerepvállalásának megítélésén múlik, hanem azon is, hogyan viszonyul a közvélemény a politikai következetességhez, a hatalmi reflexek újratermeléséhez, és a demokratikus elvekhez.

„Teljesen mindegy, hogy demokrácia vagy jogállam. Nem szeretem ezeket a szavakat, teljesen feleslegesek.”¹ Ez a kijelentés nem egy populista autokrata szólamgyűjteményéből származik, hanem egy olyan közéleti szereplő szájából, akit ma sokan a rendszerkritikus ellenzék hírnökeként, sőt: új reménysugaraként ünnepelnek. De a gondolkodó emberben felmerül az a kétely, hogy ki küldte ezt az embert és miért?

Magyar nem egyszerűen kritizálja az ellenzéket – elutasítja annak egészét, mint „óellenzéket”, mintha egy alig leplezett narratívát ismételne: a Fidesz a kisebbik rossz, a baloldal az igazi áruló. Ez a gondolatmenet ismerős, hiszen ez a NER logikája: a rendszer maga tökéletlen, de az alternatívák bűnösebbek, gyengébbek, veszélyesebbek. Azzal, hogy Magyar ezt a gondolatot megerősíti, akaratlanul is azt a benyomást kelti, hogy nem a rendszer megdöntésére, hanem újrafazonírozására készül. Nem harcolni akar a NER ellen, hanem beleférni – csak tisztább arcéllel.

Az, hogy a kormányzati elit egyik belső embere, akinek karrierje és magánélete is mélyen beágyazódott a hatalom struktúráiba, hirtelen a „nép hangjává” válik, önmagában gyanúra adhat okot. De amikor ez a személy szinte semmilyen együttműködési hajlandóságot nem mutat a létező ellenzéki erőkkel, amikor a kritikája nem differenciál, hanem tarol és rombol, akkor az ember óhatatlanul arra gondol: talán a régi recept szerint új szereplőt kell bevezetni, hogy a rendszer újratermelje önmagát – más köntösben, más hangon, de ugyanazokkal az alaptörvényekkel.

Mert mi történik akkor, ha a választók valóban elfordulnak az „óellenzéktől”, de nem a rendszer logikája, hanem annak szereplői miatt? Ha elegük van a régi arcokból, de a rendszer alapját – a centralizált hatalom, az orbáni populizmus, a manipulált nyilvánosság és az egyéni megváltók kultusza – továbbra is elfogadják, csak éppen más vezetővel? Ebben az esetben Magyar Péter nem a változás ígérete, hanem a változás illúziója.

A valódi rendszerváltás nemcsak új arcokat, hanem új gondolkodásmódot kíván. Nem elég új zászlót emelni, ha alatta ugyanazok a hatalmi reflexek és cinizmusok dolgoznak. Magyar Péter a mai napig nem adott világos választ arra, kikkel és milyen alapon kíván együttműködni. Az ellenzéket elutasítja, a Fideszhez fűződő múltját relativizálja, a rendszer bűneit gyakran csak „módszertani hibaként” kezeli. Így a kérdés nem az, hogy ki ellen küzd, hanem az: valójában kinek az érdekében beszél?

Magyar Péter neve néhány hónap alatt ismertté vált, politikai szerepvállalása pedig lavinaként indult el – de kérdés, hogy ez a lavina nem temeti-e maga alá a demokratikus elveket, a politikai következetességet és a szellemi tisztességet.

A Magyar Péter-jelenség: a bűnbánó belső ember mítosza

Magyar Péter sokak számára a változás ígéretét testesíti meg – noha talán inkább illúzióját. Az ellenzéki oldalon rég nem látott népszerűséggel robbant be, szókimondó stílusa és „belső informátor” szerepe miatt. A rendszer belülről jövő kritikája – különösen ha az elhagyott elit tagjától érkezik – mindig mágneses erővel bír. Az emberek ösztönösen többre tartják a megtért bűnöst, mint a következetes igaz embert.

2023 őszén Magyar Péter végleg kiszorult a fideszes elitből. Egyik utolsó, szimbolikus lépésként kizárták a Gulyás Gergely által alapított „Stádium Klub”-ból – egy szűk, exkluzív körből, ahol Balog Zoltántól Novák Katalinig sok fontos NER-szereplő megfordult. A kizárás nemcsak politikai, hanem személyes szakítást is jelentett, barátsága Gulyással is ekkor végleg megromlott. Amikor Magyar jelezte: a nyilvánossághoz fordul, Gulyás nevetve felelt: „Senkit sem fog érdekelni.”

De érdekelte. Magyar Péter a 2024-es év elején a közvélemény elé állt, és a belső kritikusból a nyilvánosság első számú kihívója lett. Ez a váltás azonban nem csupán hirtelen felismerés eredménye, hanem sérelmek, kizárások és hatalmi visszautasítások sorozata. Magyar tehát nem elvi alapon fordult szembe a rendszerrel – hanem akkor, amikor az őt is kiköpte magából.

Magyar Péter nem a semmiből érkezett. Ahogyan politikai előretörése sem spontán tömegmozgalom csupán – sokkal inkább következménye egy láthatatlan játszmának. Feltehető, hogy a mögötte álló háttértámogatás jelentős részben a Fideszen belüli kiábrándult, pozícióvesztett elitből érkezhet. Talán az az üzleti réteg támogatja, akik a jelenlegi gazdasági hatalmi hálózat leváltásában érdekeltek.

A Magyar Péter-jelenség kétségtelenül egy valós társadalmi igényre reflektál: a politikai megújulás, a korrupciótól és cinizmustól mentes közélet iránti vágyra. Az Orbán-rendszer több mint egy évtizedes uralma alatt kiépült egy olyan politikai struktúra, amely sokak számára már nem pusztán ideológiailag, hanem morálisan is elfogadhatatlanná vált. Ugyanakkor az ellenzéki oldal széttagoltsága, identitásválsága és hitelességi problémái miatt képtelen volt hiteles alternatívát felmutatni.

Ebben a helyzetben tűnt fel Magyar Péter, aki radikálisan más stílust képvisel: kemény, direkt, populista és médiaképes. Végső soron azonban a kérdés az, hogy ez a „másfajta” hang valódi változást ígér-e, vagy csupán újracsomagolt formában kínálja fel ugyanazt a hatalmi logikát, amely ellen fellépni ígérkezett. Mert ha a változás pusztán retorikai, és nem értékalapú; ha az új vezető is a félelemre, megosztásra, manipulációra épít; ha ő sem vallja be, mi a valódi véleménye súlyos nemzeti kérdésekben – akkor valójában nem alternatívát kínál, hanem ugyanannak a hatalomgyakorlási mintának egy új kiadását.

Demokrácia nem születik meg azáltal, hogy valaki megsértődik, és bosszút esküszik. A demokratikus kultúra szellemi műhelyekből, elvi vitákból, hiteles képviseletből és konszenzusos intézményépítésből fakad. Magyar Péter politikai vállalkozása e szempontból sokkal inkább emlékeztet egy dinamikus, gyorsan reagáló vállalkozásra, mint egy hosszú távon is fenntartható köztársasági elképzelésre.

Identitáscsere a nyilvánosság színpadán

Magyar Péter története első pillantásra akár megindító is lehetne: egy rendszerhez közel álló ember kiábrándul, majd a társadalmi felelősség hívására színre lép. A gond ott kezdődik, amikor ennek az új politikai identitásnak a körvonalai nemhogy homályosak, hanem következetesen ellentmondásosak. A Partizánnak adott interjújában úgy jellemzi magát, mint „ízig-vérig jobboldali embert”, akinek családja mindig is a nemzeti oldalon állt, és ez „soha nem fog megváltozni.” Majd néhány héttel később a Spinoza Házban, egy baloldali-liberális közegben – nyilván tisztában lévén a közönséggel – már liberális fiatalként emlékezik vissza arra, hogy Demszky Gábor posztere lógott a tinédzserszobája falán.

Ez a politikai átváltozás nem új jelenség a magyar történelemben Magyar Péter viszont egyfajta ideológiai kaméleonként viselkedik: aki épp annak mutatja magát, akit a hallgatóság szeretne látni. Ez nem csak erkölcsi, hanem politikai veszély is: ha valaki egyszerre ígér rendet a jobboldalnak és szabadságot a baloldalnak. Az ilyen identitásváltások hosszú távon hitelességi válsághoz vezetnek, és kérdésessé teszik, kinek az érdekeit képviseli valójában

A háborúról hallgatni: számítás vagy gyávaság?

Az orosz-ukrán háborúhoz való viszonya szintén sokat elárul. Magyar Péter nyilvánosan kijelentette, hogy sem fegyvert, sem katonai segítséget nem nyújtana Ukrajnának. Amikor viszont arról kérdezték, hogy mi az őszinte véleménye a háborúról, azt felelte: nem mondhatja el, mert elfordulnának tőle a támogatói. Ez a mondat egyetlen szóval jellemezhető: megalkuvás.

Egy közéleti szereplőnek, aki politikai vezető akar lenni, nem szabadna öncenzúrát gyakorolnia a népszerűség reményében. Ha valaki fél attól, hogy az igazság – vagy akár csak a saját véleménye – népszerűtlen, az nem lehet a köz bizalmára méltó. A politikai bátorság abban áll, hogy valaki képes vállalni a nézeteit akkor is, ha az veszteséggel jár. Az a vezető, aki már a kezdetektől kalkulál a hallgatással, vajon mire lesz képes, ha hatalmat kap? Aki morális kérdésekben hallgat, az nemcsak politikailag számító, hanem emberileg is távol áll a felelős vezető eszményétől.

A szavak súlya és üressége

A demokrácia és a jogállam fogalmainak elutasítása riasztó jel. Magyar Péter szerint ezek a szavak „teljesen feleslegesek”. Egy valódi demokrata soha nem mondana ilyet. Ezek a kifejezések nem üres politikai díszletek, hanem a modern társadalmak működésének alappillérei. Aki ezek szükségtelenségét hirdeti, az vagy nem érti, vagy tudatosan bomlasztja a demokratikus rendet – mindkét esetben súlyos veszélyt jelent a közéletre nézve.

Aki a szavakat kiüresíti, az előbb-utóbb a valóságot is manipulálni kezdi. A történelem során a demokrácia elutasítása mindig a zsarnokság előszobája volt. Magyar Péter szavai nem csupán meggondolatlanok: árulkodóak. Mögöttük nem egy új politikai kultúra csírája, hanem a hatalomgyakorlás régi reflexei sejlenek fel.

Ez a fajta politikai átváltozás nem ismeretlen jelenség, de komoly erkölcsi kérdéseket vet fel. Az igazán hiteles politikai szereplők nem a közönség elvárásaihoz szabják a nézeteiket, hanem saját meggyőződésük alapján vállalják az álláspontjukat – akkor is, ha ezért támadások, kirekesztés vagy kudarc éri őket.

A kérdés tehát nyitott: vajon Magyar Péter valóban új fejezetet nyit a magyar közéletben – vagy csak új díszlettel játssza tovább ugyanazt a hatalmi drámát?

Erdély: menetelés vagy meghódítás?

Az „Erdély-menetelés” Magyar Péter politikai kampányának egyik szimbolikus momentuma lett volna – ha nem vált volna inkább kudarcának metaforájává. A közvéleményben megjelenő kép az volt, hogy Magyar a nemzeti egység, a Kárpát-medencei magyarság képviselete és egyesítése jegyében kel útra. A valóság azonban árnyaltabb – és sokkal inkább a megosztás, mint az egység logikáját követte.

Magyar Péter valójában nem Erdély „meghódítása” nélkül tért volna vissza, hanem annak kettészakítása árán. Az ott élő magyarokat – burkoltan vagy nyíltan – arra kívánta kényszeríteni, hogy válasszanak a régi, orbánista Fidesz és az általa képviselt „újfidesz”, a nemzeti színeket viselő, de tartalmában kiüresített formáció között. E szándéka azonban kudarcba fulladt. Az RMDSZ – minden politikai kettőssége és opportunizmusa ellenére – nem állt be Magyar mögé, sem hivatalosan, sem informálisan.

Ez a diplomatikus távolságtartás különösen érzékenyen érinthette Magyar Pétert. Egyértelműen diadalmenetet várt: hogy az út porától fáradtan belépve a székely városok főtereire, a nép majd kitárja előtte a karját. Ez azonban nem történt meg. A valóságban inkább egyfajta visszautasítás, politikai „kikosarazás” zajlott – aminek a következménye az lett, hogy sértett, frusztrált és dacos hangon kezdett nyilatkozni.

Jellegzetes példája ennek a következő mondata, amely látszólag békülékeny, valójában indulattal teli: „Mi nem haragszunk, nincs bennünk tüske.” Az ilyen kijelentés pszichológiai dinamikája régóta ismert: ha valaki így fogalmaz, az szinte mindig az ellenkezőjéről árulkodik. Aki valóban nem sértett, annak nincs szüksége erre a védekező gesztusra. Magyar Péter haragszik. A tüske, amelyről azt állítja, nincs benne, valójában mélyen beágyazódott, és egyre jobban szúrja.

Ez a sérelem nem csupán személyes. Magyar számára Erdély volt a szimbólum: a nemzeti identitás, az összmagyarság lelki otthona. A kudarc itt – nem más, mint egy mitikus szerep elutasítása. Nem lett belőle vezér, nem koronázták meg a határon túli magyarok bizalmával. Ez az interjúkban egyre gyakrabban megmutatkozó pökhendi, irritáló stílusban is visszatükröződik: az önkritika hiánya, az önérzetes támadások, a lekezelő hárítás mind-mind a meg nem értettség dühét közvetítik.

Végszó: arcok mögött az elvek

A magyar közélet hosszú ideje szenved attól, hogy személyekbe vetett hitek uralják az értékrendek, elvek és programok helyét. Magyar Péter népszerűsége is ennek a hiánynak a következménye. A kiábrándult választók nem új politikai víziót keresnek, hanem új arcot, akiben talán bízni lehet. De az arc nem elég. Sőt: ha az arc mögött nincs koherens gondolkodás, meggyőződés és felelősség, akkor csak újabb csalódás vár ránk.

Magyar Péter pillanatnyi tünemény, egy politikai vágykép, amely épp olyan gyorsan oszolhat szét, mint ahogy feltűnt. Sokan hiszik, hogy Magyar Péter új rendszert hozhat, azonban sokkal valószínűbb, hogy csak új szereplő kerülne ugyanabba a játéktérbe. Mert a magyar társadalom többsége nem szabadságot, hanem rendet keres. Nem demokráciát, hanem erősebb, igazságosabb vezért.

A „másik Fidesz” iránti vágyódás mutatja, hogy nem új világot akarunk – csak új arcokat a régi struktúrákban. Ebben az értelemben Magyar Péter nem forradalom, hanem restauráció – új színekben, de a régi logika mentén. Magyar Pétert nem elsősorban a demokrácia és a jogállamiság hiánya zavarja, hanem az, hogy a közpénzből származó magánvagyonok túlnyomórészt a Fidesz belső magjához kerültek. Kritikájának fókusza nem az önkényuralom rendszerszintű elutasítása, hanem az erőforrások újraelosztása – vagyis nem a hatalom természete, hanem annak kedvezményezettjei. Ez alapvető különbség a valódi rendszerváltókhoz képest. Magyar Péternek nem az a gondja, hogy a rendszer autoriter, hanem az, hogy nem ő áll a csúcsán. Amit kínál, az nem rendszerváltás, csupán szerepcsere – ugyanabban a játszmában, ugyanazokkal a szabályokkal.

A Tisza Pártnak nincs valódi programja. Az, amit programként kommunikálnak, nem több populista jelszavaknál és általános közhelyeknél. Egy politikai programnak világosan kell megmutatnia, hogy a párt milyen értékeket képvisel, milyen célokat akar elérni, milyen eszközökkel és miért. A Tisza Párt esetében ezek a lényegi kérdések megválaszolatlanok maradnak. Ez nem csupán hiányosság, hanem politikai kockázat: aki nem határozza meg önmagát, azt majd mások határozzák meg. A hatalomvágy program nélkül önmagában nem újító erő, legfeljebb új arc.

Nem alaptörvény kell, hanem alkotmány.

Olyan, amelyet valódi társadalmi vita előz meg, és amely a nép akaratából születik – nem egy párt önkényéből. A köztársasági elnököt ne a parlamenti többség válassza, hanem a nép. Ez az államfő nem dísznek van, hanem a nemzet egységét testesíti meg – legalábbis így lenne helyes.

És erről – erről – Magyar Péter hallgat. Semmit nem mond a rendszer alapjairól. Ez nem új politikai kultúra. Ez legfeljebb új szereposztás a régi színpadon.

Nem a Tisza az első politikai erő, amely program nélkül kér felhatalmazást. A Fidesz is hasonlóképpen, konkrétumok nélkül, szimbólumokra és mítoszokra épített, s a választók jelentős része nem döntött, hanem hitt. A politikai hovatartozás sokak számára valláspótlékká vált: az igazság helyett az identitás számított. Látó szemmel világtalanul, halló füllel, de süketül mentek a szavazófülkékbe.

Lehet, hogy Magyar Péter az, aki először törte meg a NER hegemóniáját egy új, lendületes kommunikációval. De lehet, hogy ő csupán a rendszer belső válságának egyik tünete – nem pedig gyógymódja. A politikai újrakezdéshez nem elég a harag és a keserűség. A valódi megújuláshoz bátorság, elvhűség és a közösség iránti alázat kell.

Egy hiteles politikai erő nem populista szólamokat ismételget. Nem próbál népviseletbe bújva népszerűséget szerezni, mert egy városi ember így csak karikatúrájává válik önmagának. De a hívek többsége nem az eszmei tartalmat, nem a valódi értéket keresi – hanem azt, aki azt mondja, amit hallani szeretnének. Ez azonban nem hitelesség, csak visszhang. És a visszhang sosem tud vezetni – csak követni.

Fél a hatalom – és nem ok nélkül

Az, hogy Orbán Viktor és rendszere a következő választásoktól tart, nem puszta feltételezés. A Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása, az egyre agresszívebb propagandatörvények, és az „idegen érdekekkel szembeni védelem” retorikája világosan mutatja: a rendszer védekezésbe fordult. A hatalom retteg attól, hogy a saját építményének repedései átszivárognak a társadalom tudatába, és a választópolgárok felismerik az igazságot: hazugságokra épült rendben élnek, ahol a tisztességnek és az őszinte szónak alig akad helye.

A „háborús veszély” állandó hangsúlyozása, az ukrán kémekkel való riogatás mind-mind egy olyan forgatókönyvet sejtetnek, amelyben a hatalom szükségállapotra hivatkozva igyekszik fenntartani autoriter uralmát. Nem elképzelhetetlen, hogy egy mesterségesen gerjesztett konfliktus lehetőséget ad majd Orbánnak azt mondani: háború van, és háború idején nincs választás. Ez lenne az utolsó lépés a demokrácia teljes felfüggesztéséhez.

Ady Endre már több mint egy évszázada figyelmeztetett arra, mi történik egy olyan országban, ahol a hazugság válik központi erővé:

„Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül – mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság – nem igaz. (...) Föltétlenül megkövezik azt, aki ezt hangosan megmondja, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. (...) Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.”²

Ez a száz évvel ezelőtti írás félelmetesen pontos látlelet a mai Magyarországról.

-000-