Néha meglepődöm, amikor emberek azt mondják, hogy nem olvasnak irodalmat, mert minek. Nemrég egy értelmesnek tűnő emberrel beszélgettem, aki ezt így, szó szerint mondta: „Irodalom? Az csak mese. Az élet meg más.” Valahogy megütött ez a válasz. Talán mert fiatalabb koromban az irodalom – úgy általában az olvasás – egészen más jelentéssel bírt. Gyerekkoromban fontos volt, hogy szépen beszéljünk, helyesen írjunk, hogy tudjuk, ki volt Petőfi, Arany, József Attila vagy Ady Endre. Otthon sok könyv volt, és a könyvek nem díszként sorakoztak a polcon, hanem használati tárgyak voltak – kézbe vettük őket, olvastuk, aláhúztunk bennük, beszélgettünk róluk. A könyvek éltek körülöttünk. Egy régi, kedves barátom, Opra Frici bácsi, aki Szentendrén volt antikvárius, egyszer ezt mondta nekem: „a könyveknek lelkük van.” Azóta is sokszor eszembe jut. Mert igaza volt. A könyvek beszélnek, emlékeznek, kérdeznek, vigasztalnak – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak. Lehet, hogy idealista vagyok. De ha valaki újra megkérdezi, miért olvasok irodalmat, azt fogom mondani: mert nem akarok vakon élni. Mert keresem a hangokat, amelyek még beszélnek hozzám

A nyomtatás feltalálása óriási lendületet adott az irodalom terjedésének. Gutenberg óta több mint ötszáz év telt el, és ha belegondolunk: az igazán ismert, értékes irodalom csak a 17. század végétől beszélhet szélesebb körű hatásról. Azóta évtizedről évtizedre nőtt az írók és költők száma – csakúgy, mint az olvasóké. Ahogy a népesség növekedett, és múlt az idő, úgy gyarapodott az irodalmi örökség is. Ma már annyi író van, hogy lehetetlen mindegyiket ismerni – még csak a saját országunk irodalmát sem könnyű teljes egészében átlátni.

Az iskolai oktatásban az irodalomnak meghatározó szerepe van. Különösen a gimnáziumi évek – 14 és 18 éves kor között – segítenek abban, hogy a tanuló általános műveltségi alapot kapjon. Az irodalom, mint minden más tantárgy, nemcsak ismereteket közvetít, hanem irányokat is kijelöl: lehetőséget ad arra, hogy a diák felismerje, milyen területeken tud és akar elmélyülni, hol találja meg azt a szellemi közegét, amelyben otthon érzi magát. Ez a folyamat nem csupán ismeretek megszerzését jelenti, hanem egyúttal az egyéni gondolkodásmód és világlátás formálódását is.

Az irodalom nemcsak a nyelvet tanítja, hanem a gondolkodást, az önismeretet, az emberi kapcsolatok megértését, a történelem belső rétegeit. A világnézet alakulásához járul hozzá – ahhoz, hogy valaki tudja, honnan jön, és merre tarthat. A műveltség nem „jön magától” – nem a gólya hozza. Azért dolgozni kell. De ha valaki dolgozik érte, az irodalom kinyitja előtte a világot – és önmagát is.

Az irodalom mindig is az emberi gondolkodás szabadságának egyik legfontosabb eszköze volt. Az írók nemcsak a saját korukról szólnak, hanem – ha valóban hitelesek – mindig üzennek a jövőnek is. Aki nyitott szívvel és figyelmesen olvas, az megérzi, meghallja ezeket az üzeneteket. Az irodalom tehát nemcsak szórakozást nyújt, hanem világot tár fel, szemléletet formál, és segít a világnézet kialakításában is.

Ezért is válik különösen fontossá az a kérdés, hogy kik a hiteles írók, kiket érdemes tanítani, kik képviselnek valódi értéket? Ma már az írók és költők száma szinte áttekinthetetlen – a nyomtatás, majd a digitális világ robbanásszerű terjedése minden korábbinál több szöveg megszületéséhez vezetett.

Még a saját nemzeti irodalmunk teljes ismerete is komoly kihívást jelenthet, nem is beszélve az egyetemes irodalomról. A közoktatásban ezért különösen nagy a felelőssége azoknak, akik eldöntik, hogy mely szerzők művei kerülnek be a tananyagba.

De vajon kik azok, akik ezt a döntést meghozzák? Tankönyvszerzők, irodalomtörténészek, oktatási szakemberek – elvileg felkészült, a szakmájukban jártas emberek. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy minden válogatás tükröz valamilyen szellemi, sőt akár politikai szándékot is.

A tananyag sosem lehet teljes: mindig válogatott, és gyakran a kor hangulata, uralkodó értékrendje is befolyásolja, mit tartanak „méltónak” arra, hogy a fiatalok elé kerüljön. Ezért jogos kérdés, hogy vajon milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi anyagot – és hogy ezek a szempontok valóban segítik-e a fiatalokat abban, hogy saját gondolkodásmódot, értékrendet, világlátást alakítsanak ki.

A gimnáziumi oktatás célja nem lehet pusztán az ismeretátadás. Ezek az évek – 14 és 18 éves kor között – a személyiségformálás, az önálló gondolkodás megalapozásának időszaka. Az irodalom ebben kulcsszerepet játszhat. Segít árnyaltan látni, különbséget tenni érték és értéktelen között, segít rátalálni a kérdésekre – és néha a válaszokra is. Az olvasás nemcsak készség, hanem munka is, a műveltséget nem „a gólya hozza”, hanem dolgozni kell érte. Az irodalom nem helyettünk gondolkodik – de gondolkodásra ösztönöz. A modern világban az emberek szabadidejében egyre kevésbé éreznek késztetést az olvasásra, ami több tényezőre vezethető vissza. A digitális média, a közösségi oldalak és a vizuális tartalmak gyors és könnyen hozzáférhetők, míg az olvasás időt és figyelmet igényel. Az emberek a gyors információk, videók és interaktív élmények felé hajlanak, miközben az olvasás, ami elmélyült figyelmet kíván, háttérbe szorul. A technológia folyamatosan elvonja a figyelmet, és a multitasking, mint a telefon használata közben történő tevékenykedés, tovább csökkenti az olvasásra fordítható koncentrációt. Az olvasás ráadásul időigényes, és sokan inkább más, gyorsabb szórakozási formákat választanak. A könyvekhez való hozzáférés is korlátozott lehet, mivel sokan nem engedhetik meg maguknak a könyveket, vagy nem találják őket könnyen. Ezen kívül a szórakozás kultúrája is változott: a gyors kielégülésre építő tartalmak, mint a videójátékok és sorozatok, háttérbe szorítják az olvasást, amely lassabb, elmélyültebb folyamatot igényel. Bár a hagyományos olvasás népszerűsége csökkent, az olvasás más formái, mint a hangoskönyvek és e-bookok, továbbra is jelen vannak, és egyre többen szerzik be az információkat online. Az olvasás tehát nem tűnt el, de a módja és az eszközei változtak a digitális korban.

Az irodalom mindig is kényes terület volt a hatalom szemszögéből. Mert az irodalom kérdez, kételkedik, megmutatja a világ árnyoldalait is – és ez sokszor kellemetlen a politikai hatalom számára. Éppen ezért az irodalom – különösen diktatúrákban – ki van téve a politikai befolyásnak, elnyomásnak, irányításnak. A hatalom nemcsak szabályozni próbálja, mit lehet kimondani, hanem gyakran meg is próbálja irányítani az irodalmi életet, saját ideológiájának megfelelő művek „gyártásával”.

Az így született művek sok esetben irodalmi értelemben értéktelenek – úgynevezett „megrendelt” vagy „ideológiailag megfelelő” alkotások, amelyek ugyan megfelelnek az adott kor elvárásainak, de valójában csak a politikai rendszer szolgálatában állnak, és nem a szabad emberi gondolatot képviselik. Eközben a valódi érték – a hiteles, kritikus, emberi szó – kiszorul a nyilvánosságból, és gyakran csak évtizedek múlva, az asztalfiókból kerül elő.

Erre számos történelmi példa van. A náci Németországban üldözték, száműzték azokat az írókat, akik nem szolgálták a rendszer eszméit – Thomas Mann, Bertolt Brecht, Stefan Zweig csak néhány név azok közül, akik elhagyni kényszerültek hazájukat. A Szovjetunióban hasonló sorsra jutott számos író, akik nem akarták a kommunista ideológiát szolgálni. Mihail Bulgakov, akinek a Mester és Margarita című regénye csak jóval a halála után jelenhetett meg teljes terjedelmében, vagy Borisz Paszternak, aki a Zsivago doktor miatt üldöztetést szenvedett. Szergej Dovlatov művei sokáig nem jelenhettek meg a Szovjetunióban, pedig ő a huszadik századi orosz irodalom egyik legélesebb hangú és legszemélyesebb stílusú írója volt.

És láthatjuk, hogy ez a jelenség ma is él, különösen olyan rendszerekben, ahol a szólásszabadság korlátozott. A mai Oroszországban is számos író, újságíró, művész kénytelen hallgatni vagy elhagyni az országot. A hatalom fél a gondolat szabadságától – márpedig az irodalom a szabad gondolat terepe.

Ezért is fontos, hogy az irodalomtanítás ne csak „hivatalos” kánonokra épüljön, hanem élő, sokszínű képet adjon arról, mi minden történhet egy tollvonás mögött. És hogy a diákok megtanulják: a műveltség nemcsak ismeretek halmaza, hanem érzékenység is az igazságra – még akkor is, ha az igazságot néha csak sokára lehet kimondani.

Magyar irodalom

A politikai hatalom befolyása nemcsak az egyes írók sorsát határozhatta meg, hanem egész irodalmi közösségek sorsát is. Magyarországon az első világháború és a trianoni békeszerződés után nemcsak az ország, hanem a magyar irodalom is szétszakadt. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar közösségek – Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján – önálló irodalmi életet kezdtek élni, saját lapokkal, saját írókkal, gyakran egészen más társadalmi és politikai közegben.

Az erdélyi magyar irodalom például erős identitásőrző szerepet töltött be. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad környékén olyan írók, mint Kós Károly, Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Dsida Jenő, később Sütő András, Kányádi Sándor, Beke György stb a kisebbségi lét tapasztalatát és az otthonosság megőrzésének vágyát öntötték költői formába. Hasonló folyamatok zajlottak a Felvidéken és a Vajdaságban is, ahol a magyar írók egyszerre küzdöttek a nyelv és a kultúra fennmaradásáért, valamint saját hangjuk megtalálásáért.

És ott volt a magyar emigráció irodalma, amely külön történet a magyar kultúrában. A második világháború, majd a kommunista hatalomátvétel után számos magyar értelmiségi kényszerült elhagyni az országot. Ezek a szerzők – bár gyakran fizikailag távol voltak az anyaországtól – szellemi értelemben tovább éltek a magyar irodalomban. Gondoljunk Borbándi Gyulára, aki a nyugati emigráció történetírójaként dolgozott, vagy Fejtő Ferencre, aki francia nyelven is írt, de magyar ügyekben mindig aktív maradt. Mérai Tibor és Mózsi Ferenc is ennek az emigráns irodalmi körnek a fontos alakjai voltak. Munkáik gyakran reflektáltak azokra a kérdésekre, amelyekről itthon – politikai okok miatt – hallgatni kellett.

A magyar irodalom tehát nem egységes, hanem sokközpontú hagyomány, amely különböző földrajzi és történelmi kontextusokban is képes volt fennmaradni, sőt gazdagodni. Ez a szétszakítottság egyben erőforrás is lehet, hiszen különböző nézőpontokat, élményeket és tapasztalatokat hozott be a közös kulturális térbe. De éppen ezért is fontos kérdés, hogy kik és milyen szempontok alapján állítják össze az irodalmi tananyagokat. Helyet kapnak-e bennük ezek a „határon túli” vagy „emigráns” hangok? Felismeri-e az iskola, hogy a magyar irodalom nemcsak Budapestről, hanem sokféle irányból olvasható?

És ha már így van, a diákokat is meg kell tanítani olvasni. Mert nemcsak a művet, hanem a környezetet, a történelmet is olvasni kell tudni – és azt is, ami nincs megírva, csak kiolvasható a sorok közül.

A politikai változások és a háborúk következtében sok magyar író és művész kényszerült elhagyni az országot, és az emigrációban folytatta munkásságát. Az irodalom számára rendkívül fontos központokká váltak a különböző emigrációs lapok és kiadók, amelyek lehetőséget adtak a magyar kulturális örökség ápolására és a szellemi élet fenntartására. A müncheni "Új Látóhatár", amelyet 1949-ben alapították, kulcsszerepet játszott a magyar emigráció irodalmi életében. Itt publikálták olyan írók munkáit, mint Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc,  és Konrád György  is akik politikai okokból nem publikálhattak Magyarországon. Az "Új Látóhatár" és hasonló lapok lehetőséget biztosítottak arra, hogy az emigráns írók a világ különböző részein továbbra is kapcsolatban maradjanak a magyar közönséggel.A lap nemcsak az emigráns írók számára adott lehetőséget, hanem a Magyarországon élő írók is publikáltak benne,  bár ezt álnevek alatt kellett tenniük. A politikai környezet, amelyet a kommunista diktatúra alakított ki Magyarországon, könyörtelen volt azokkal szemben, akik nyíltan kritizálták a rendszert vagy nem illeszkedtek az ideológiai elvárásokhoz.

Az álneves publikálás  nem csupán egy védelmi mechanizmus volt, hanem az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az írók továbbra is szabadon kifejezhessék véleményüket, miközben megpróbálták elkerülni a politikai hatóságok retorzióit. Az Új Látóhatár tehát egy olyan platform is volt, amely lehetőséget biztosított számukra, hogy legalább egy szűkebb közönség számára elérhetővé váljanak az írásaik, anélkül, hogy közvetlenül szembekerültek volna a hatalommal.

A chicagói "Szivárvány" (amelyet Mózsi Ferenc szerkesztett) különösen fontos szereplője volt a magyar USA beli emigrációs irodalomnak. A lap a Nyugaton élő magyarok számára nemcsak irodalmi, hanem szellemi központként is működött. A "Szivárvány" igyekezett összekapcsolni a világ különböző pontjain élő magyar írókat és művészeket, miközben teret adott a magyar társadalmi és politikai élet alakulásával kapcsolatos reflexióknak is. A lap minden hónapban új írásokkal jelentkezett, és érdemes kiemelni, hogy Mózsi Ferenc munkássága révén a magyar irodalom történetét, kultúráját és társadalmi problémáit sok esetben a legfrissebb nemzetközi szemszögből is bemutatta.

Svédországban a magyar emigráció egyik meghatározó központja volt, ahol szintén több lap és kiadó működött. A svédországi magyarok lapja, a "Kulturális Élet", amely 1956-ban indult, szintén fontos szerepet játszott az emigrációs magyar irodalom megőrzésében és terjesztésében. A lapot olyan neves írók is támogatták, mint Illyés Gyula, aki a politikai és társadalmi kérdések mellett az irodalom eszmei szerepét is hangsúlyozta a magyar közösség számára.

Ezek a lapok nemcsak a szélesebb közönséget célozták meg, hanem a magyar irodalom elméleti és történeti diskurzusát is gazdagították. Az emigrációban élő írók nemcsak személyes élményeiket, hanem a társadalmi és politikai változásokat is elemző írásokkal reagáltak a világra. Ezen keresztül segítettek a magyar irodalom tradícióinak továbbélését, miközben új utakat kerestek a szellemi és művészeti fejlődéshez.

Az emigrációs lapok és kiadók a nemzeti identitás megőrzésére is szolgáltak, miközben lehetőséget adtak a diszkrét irodalmi és társadalmi kritikai hangoknak is. Így, még ha a politikai hatalom nem is támogatta őket, az emigráns közeg megteremtette azt a szellemi szabadságot, amely nélkül sok magyar író nem tudta volna megvalósítani művészi vízióját.

Mi a feladata egy gimnáziumnak?

A gimnázium feladata a 14-18 éves tanulók számára több szempontból is rendkívül fontos. Ekkor az a cél, hogy a fiatalok ne csupán tudásban gazdagodjanak, hanem kialakuljon a világképük, a gondolkodásuk mélyebb szintje is. Az alapvető feladatok közé tartozik:

1. Általános műveltség megalapozása: A gimnáziumban az iskolai tantárgyak segítségével a diákok széleskörű ismereteket szereznek, amelyek nemcsak a szakmai tudás alapjait adják, hanem a társadalmi és kulturális megértésüket is formálják.

2. Képességek fejlesztése: Az iskola fontos szerepet játszik abban, hogy a diákok megtanulják, hogyan gondolkodjanak logikusan, kritikusan és kreatívan. A problémamegoldó képesség, a kutatói és analitikai készségek is ekkor kezdnek igazán formálódni.

3. Értékek és világnézet kialakítása: Ekkor formálódik a tanulók személyisége, a saját értékrendjük, világképük. Az irodalom, történelem, filozófia tanítása nemcsak tudományos alapokat ad, hanem segít abban is, hogy a fiatalok megértsék saját és mások életének összefüggéseit, kérdéseket tegyenek fel, és elgondolkodjanak a világról.

4. Identitás és önállóság: A gimnáziumi évek alatt fontos, hogy a diákok megtalálják a saját helyüket a világban, és képesek legyenek megértetni magukat másokkal. Ezen időszak alatt alakul ki a személyes identitásuk, és az iskola segíthet ebben a folyamatban.

5. Kritikus gondolkodás fejlesztése: A gimnázium nem csupán a lexikális tudásra összpontosít, hanem segít a tanulóknak abban is, hogy különböző nézőpontokat megértsenek, és saját véleményt alakítsanak ki a társadalom, politika, irodalom és művészetek terén.

6. Társadalmi felelősség és etikai nevelés: A gimnázium arra is felkészít, hogy a tanulók aktív tagjai legyenek a társadalomnak, ismerjék a jogokat és kötelességeiket, és megfelelő etikai alapokkal rendelkező felnőttek váljanak belőlük.

Ezek az évek tehát a tudás mellett a tanulók személyes és szellemi fejlődését is segítik, miközben az iskolának lehetőséget ad arra, hogy támogassa őket egy olyan világkép kialakításában, amely segíti őket a jövőbeli életükben, munkájukban és társadalmi szerepvállalásukban.

 Az irodalom tehát nem csupán egy szórakoztató eszköz, hanem az emberi élet egyik legfontosabb tükrét is adja. Minden betű, minden szó mögött ott rejlik egy történet, egy élet, egy világ, amelyet érdemes megismerni. Az irodalom segít nekünk, hogy ne csak saját szemszögünkből lássuk a világot, hanem mások érzésein, gondolataikon, küzdelmein keresztül is. Ahogy a művek olvasása kinyitja előttünk a múlt és a jelen titkait, úgy vezethet minket a jövő felé is, segítve abban, hogy tudatosan éljünk, és felelősen gondolkodjunk a világ dolgairól. Mert az irodalom nem csupán a múlt, hanem a jövő építésének is fontos eszköze. Ha engedjük, hogy beszéljenek velünk a könyvek, ők segítenek eligazodni a mai világ zűrzavarában. És talán így válunk mi is jobbá – tudatosabbá, érzékenyebbé és értékesebbé.

-000-

Látni lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar társadalomban. Évről évre nő a szegénység, egyre több a kiszolgáltatott ember. Nincs valódi szabad véleménynyilvánítás, a médiában eltűntek az értelmes, nyilvános viták, az ellentétes álláspontokat képviselő gondolkodók párbeszédei. A közmédia kizárólag propagandát sugároz, hazugságokat ismétel. Az oktatás színvonala drámaian romlik, már az általános iskolától kezdve, egészen az egyetemekig. A felsőoktatási intézményeket megfosztották autonómiájuktól, a Magyar Tudományos Akadémia szerepét háttérbe szorították, a kutatás szabadságát korlátozták. Aki nem illeszkedik a központi hatalom ideológiai elvárásaihoz, az nem kívánatos.

Egyre erősebb az érzés: a magyar társadalom nagy sebességgel csúszik lefelé – erkölcsileg, szellemileg és anyagilag is. Miért történhet ez meg egy európai országban a 21. században? Hogyan juthattunk idáig?

A válasz keresése elvezet a társadalmi konszenzus hiányához – ahhoz a csendes, de mély megegyezéshez, amely minden jól működő demokrácia alapja. Ahol ez nincs meg, ott széthull a bizalom, a közösségi együttélés szabályrendszere, és vele együtt a társadalmi felemelkedés lehetősége is.

A társadalmi konszenzus alapja egy közösen elfogadott értékrend, amely az adott társadalom történelmi, kulturális és erkölcsi hagyományaira épül. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik, hanem azt, hogy van egy erkölcsi minimum, egy közös nevező, amelyet a társadalom valamennyi szereplője – ideológiai, politikai és társadalmi különbségeik ellenére – nem kérdőjelez meg.

Ez a konszenzus olyan alapelveket foglal magában, mint:

• az Alkotmány és az alkotmányosság tisztelete,

• a jogállamiság,

• a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás,

• a hatalmi ágak elválasztása és az igazságszolgáltatás függetlensége,

• a kisebbségek jogainak védelme,

• a szociális igazságosságra való törekvés,

• és mindenekelőtt: az emberség.

A társadalmi konszenzus egyfajta csendes megállapodás: nem szükséges naponta újra kimondani, mert minden demokratikus rendszer alapjául szolgál. Amíg ez a megállapodás sértetlen, addig a társadalmi bizalom fennmarad, és az együttélés lehetősége biztosított. Amikor azonban ez az alap megrendül – ha akár a hatalom, akár a társadalom egy része szándékosan felmondja ezt az értékközösséget –, akkor az együttélés feltételei szűnnek meg. A közösségi bizalom, amely minden társadalom ragasztóanyaga, szétmállik.

Miért nincs társadalmi konszenzus Magyarországon?

A társadalmi konszenzus nem ajándék, hanem hosszú történelmi tapasztalatokon, fájdalmakon, kudarcokon és közös tanuláson keresztül kialakuló közös alap. Magyarország azonban – sok más posztszocialista országhoz hasonlóan – soha nem dolgozta fel igazán a saját múltját. A szembenézés elmaradt. Ahelyett, hogy tanultunk volna a történelmi tragédiákból, inkább elhallgattuk, elhazudtuk, újraértelmeztük őket – mindig a pillanatnyi politikai érdekek mentén.

A XX. század legnagyobb traumái – Trianon, a két világháború, a holokauszt, a kommunizmus, az ’56-os forradalom eltiprása, majd a Kádár-rendszer kiegyezései – nem kerültek őszinte társadalmi feldolgozásra. Nem vontunk le belőlük közös tanulságokat. Ehelyett mindig akadt valaki, aki új ellenséget jelölt ki, új narratívát írt, új hősöket és bűnbakokat gyártott. Ez a kollektív önbecsapás fokozatosan beépült a nemzeti önképbe.

A társadalom nagy része hozzászokott ahhoz, hogy ne kérdezzen, ne vitázzon, ne bízzon a másikban – különösen ne abban, aki máshogy gondolkodik. A demokratikus átalakulás után sem jött létre egy közösen elfogadott minimum: hiányzott az a történelmi önreflexió, amely képes lett volna megalapozni egy új, demokratikus társadalmi konszenzust. A közösen elfogadott értékrend hiánya gátolja a demokratikus fejlődést, és konzerválja a megosztottságot, a gyanakvást és a politikai apátiát.

Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb és legpusztítóbb bűne, hogy szisztematikusan felszámolta ezt az alapvető erkölcsi szerkezetet. Az Alaptörvény egyoldalú áterőltetése, a független intézmények kiüresítése, a hatalmi ágak szétválasztásának felszámolása – ezek már nem pusztán antidemokratikus lépések, hanem autoriter hatalomgyakorlás egyértelmű jelei. A jelenlegi hatalom nem a konszenzus létrehozásában érdekelt, hanem annak megbontásában. A mai magyar  hatalom nem összetartja a nemzetet, hanem szétzilálja. Nem emel, hanem kisemmiz.

A kétharmados többség lehetőséget adott arra, hogy a kormány ne párbeszédre, hanem uralomra építsen. A hatalom nem a társadalmi felemelkedésért, nem a közjó érdekében, hanem saját bebetonozásáért használja fel az állami erőforrásokat – ideértve az Európai Unióból érkező támogatásokat is.

A „veszélyhelyzeti” kormányzás – először a pandémia, majd az orosz–ukrán háború ürügyén – gyakorlatilag az egyszemélyi hatalom intézményesítéséhez vezetett. A parlamenti kontroll kiiktatása a jogállamiság végét jelentette, a rendkívüli állapot pedig állandósult kivétellé vált.

A közvagyon kisajátítása – a közérdek elárulása

A közpénzek rendszeres, szervezett átjátszása magánvagyonba – állami földek, EU-források és vagyonkezelő alapítványok révén – nem más, mint közpénzből végrehajtott fosztogatás. A hatalom célja nem a jövő generációk méltó életfeltételeinek megteremtése, hanem a közvagyon privatizálása, a gazdasági elit újratermelése és a felelősségre vonás elkerülése. A nemzeti vagyon jelentős része mára egy szűk, a hatalomhoz hű elit önkényes birtokába került.

Az Európai Unióból érkező támogatások – amelyek eredetileg a magyar gazdaság modernizálását és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését célozták – különböző intézményesített trükkökön keresztül magánzsebekbe vándoroltak. A vagyonkezelő alapítványok, az állami földek privatizációja, a közbeszerzések torz rendszere mind-mind egy jól felépített, átláthatatlan hálózat részévé váltak.

Ez nem egyszerűen korrupció – ez rendszerbe szervezett kifosztás. A társadalmat nemcsak anyagi értelemben gyengítette le ez a működés, hanem érzelmileg és erkölcsileg is. A közbizalom szétporladt, az igazságérzet megingott, a jövőbe vetett hit helyét a cinizmus, a kiábrándultság és a közöny vette át.

Az oktatás lezüllesztése mint stratégia

A kritikus gondolkodás veszélyes minden autokratikus rendszerre, hiszen kérdéseket tesz fel, vitat, kételkedik, és nem fogad el mindent feltétel nélkül. Éppen ezért az oktatás leépítése nem egyszerűen egy hanyatlásos folyamat következménye, hanem tudatos és hosszú távú stratégia. A tanárok megalázása, egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartása, az oktatási rendszer átpolitizálása, a tananyag ideológiai átformálása, az egyetemi autonómia felszámolása – különösen a felsőoktatási intézmények alapítványi kézbe adása révén – mind azt szolgálják, hogy a jövő nemzedéke ne gondolkodó, önálló ítéletalkotásra képes állampolgárokká váljon, hanem engedelmes, kritikátlan alattvalókká. A folyamat egyik szimbolikus és súlyos lépése volt a nemzetközi hírű Közép-európai Egyetem (CEU) elüldözése Budapestről, amely jól mutatja, milyen mértékben tűrhetetlen egy valóban autonóm, szabad szellemiségű intézmény egy autoriter rendszer számára.

A rendszer éppúgy számol azzal is, hogy a társadalom peremére szorult rétegek – például a falusi közösségek vagy a roma gyerekek – minél kevesebb esélyt kapjanak a felemelkedésre. Sok helyen már az iskolába járás is napi nehézséget jelent, az infrastrukturális és szociális támogatás hiánya pedig azt mutatja: az állam nem segíteni, hanem leszakítani akarja őket. A romák oktatásának tudatos elsorvasztása különösen súlyos társadalmi következményekkel jár, hiszen épp azokat fosztja meg a tudás esélyétől, akik számára ez az egyetlen kiút lehetne.

A sajtószabadság felszámolása – információs sötétség

A demokratikus társadalmak egyik alappillére a szabad és független sajtó, amelynek feladata az államhatalom ellenőrzése, a közvélemény tájékoztatása és a nyilvános diskurzus ösztönzése. Magyarországon azonban az elmúlt években szisztematikus támadás indult a sajtószabadság ellen. A független médiumokat ellehetetlenítették gazdaságilag és jogilag, a kritikus újságírókat marginalizálták, megfélemlítették, sokukat pedig egyszerűen elbocsátották.

Különösen emlékezetes volt a Népszabadság 2016-os váratlan bezárása, amelyet sokan a független véleményformálás elleni jelképértékű lépésként értékeltek. Az Index szerkesztőségének szétverése – amikor 2020-ban a főszerkesztő menesztése után a szerkesztőség szinte teljes egésze felállt –, valamint a Magyar Nemzet, az Origo és számos más korábban sokszínű médium kormányzati átvétele világossá tette: a hatalom nem tűri az autonóm nyilvánosságot.

A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása 2018-ban ennek az átalakulásnak szimbóluma és eszköze lett: több száz médiatermék – újságok, rádiók, televíziók, hírportálok – került egyetlen, kormányközeli érdekkör kezébe. Az így létrejött médiamonopólium nemcsak a versenyt szüntette meg, hanem a hírgyártás és hírszolgáltatás tartalmi ellenőrzését is lehetővé tette a hatalom számára.

A regionális sajtó különösen súlyos csapást szenvedett. A megyei napilapokat sorra felvásárolták, majd központilag irányított, propagandisztikus tartalommal töltötték meg őket. Így vidéken – ahol az emberek nagy része ezeket a lapokat olvassa, és jellemzően nem fér hozzá más információs forrásokhoz – gyakorlatilag kizárólag a kormányzati üzenetek jelennek meg. A helyi ügyek, valódi problémák, visszásságok alig kapnak teret, vagy egyáltalán nem jelennek meg a nyilvánosságban.

A közszolgálatinak nevezett, valójában pártirányítás alá vont rádió- és tévécsatornákban megszűnt az értelmes, eltérő nézőpontokat ütköztető beszélgetés. A propaganda uralja a képernyőket, ahol minden kritikát „ellenséges támadásként” állítanak be. Az egyoldalú kommunikáció teljes uralomra jutott: a hatalom saját maga mondja meg, mi a valóság – és azt is, ki az „ellenség”.

A vidék különösen kiszolgáltatott: sok településen technikai vagy anyagi lehetőség sincs más, független információforrás elérésére, így az ott élők gyakorlatilag egyetlen, torzított valóságot közvetítő médiatérbe vannak bezárva. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ország lakosságának jelentős része nem beszél idegen nyelveket, így nem tudja ellenőrizni az itthoni híreket, és nem fér hozzá külföldi forrásokhoz sem. Ez a nyelvi és információs elszigeteltség különösen veszélyes egy olyan országban, ahol a propaganda tudatos és szervezett eszközökkel torzítja a valóságérzékelést.

A kritikus, független újságírás ellehetetlenítése – a pénzügyi források elapasztása, a hozzáférés korlátozása, a lejáratókampányok, a szerkesztők kirúgása, a médiumok bekebelezése – oda vezetett, hogy az állampolgárok jelentős része csupán egyoldalú, irányított és gyakran manipulatív tartalmakkal találkozik. A hiteles, árnyalt információkhoz való hozzáférés megszűnése nemcsak a tájékozódás szabadságát korlátozza, hanem magát a politikai döntéshozatalhoz szükséges tudatosságot is aláássa.

Ez nem más, mint tudatos elbutítás: a tájékozatlan, információs sötétségben tartott társadalom könnyebben irányítható, kiszolgáltatottabb, és kevésbé képes ellenállni az autoriter törekvéseknek. Így válik a sajtószabadság felszámolása nem csupán médiaüggyé, hanem súlyos társadalmi és politikai kérdéssé is.

Fasizálódás – új politikai kultúra

A gyűlöletkampányok, az állandó ellenségkép-keresés (Brüsszel, Soros, migránsok, tanárok, civilek, LMBTQ-közösség) és a rendpárti retorika egy újfasiszta politikai kultúra alapjait vetették meg. A hatalom célja nem csupán a politikai ellenfelek gyengítése, hanem a társadalom megosztása, a „mi” és „ők” logikájára épülő kirekesztő közbeszéd intézményesítése. A kirekesztés és a félelem lett a közösségi gondolkodás új alapja: az állampolgárok egy része nem egyszerűen kívül kerül a politikai közösségen, hanem szimbolikusan meg is tagadtatik tőle a „valódi magyarsághoz” való tartozás.

E retorika nem csupán kommunikációs eszköz, hanem társadalomszervező erővé vált: elültette az egymás iránti gyanakvást, a közéletből való kivonulást, és megteremtette a „béke és rend” jelszavai mögé bújt tekintélyelvűség legitimitását. Ez a fasizálódás nem az egyenruhák világában zajlik, hanem a hétköznapi gondolkodásmódok, nyelvi fordulatok és intézményi döntések szintjén.

A fasizálódó kultúra minden szintjén megnyilvánul, nemcsak politikai, hanem kulturális és társadalmi szinten is. A hatalom fokozatosan elfoglalja a művészeti és szellemi élet minden területét, irányítva a színházakat, a könyvkiadást, és elhallgatva vagy betiltva a nem kívánt kulturális rendezvényeket. A kultúra kontrollálása nem csupán eszköze, hanem szimbóluma is annak, hogy a hatalom egy uniformizált, elnyomó közegben kívánja formálni az állampolgárokat. A színházak, filmek és könyvek terén tapasztalható cenzúra nem csupán a művészeti szabadságot korlátozza, hanem az emberek szellemi és esztétikai fejlődését is gátolja.

A könyvkiadás és a kulturális rendezvények kontrollja éppúgy fontos része ennek a politikai kultúrának: a hatalom a művészetek és a közművelődés szférájában is a saját ideológiai üzeneteit igyekszik elterjeszteni, miközben elhallgattatja a számára nem kívánatos hangokat. Az elnyomott kultúra egy olyan, már-már emberellenes kultúrát eredményez, amely nemcsak a szólásszabadságot, hanem a társadalom szellemi integritását is veszélyezteti. Egy kulturálatlan kultúra formálódik, amelyben a művészetek és a tudományok csupán a hatalom szolgálatába állnak, és nem képesek a társadalom fejlődését, kritikai gondolkodásának ösztönzését szolgálni.

Ez a kultúra nemcsak a művészeti szabadság, hanem az egész társadalom szellemi és politikai függetlenségét is fenyegeti. A hatalom képes formálni a közönséget, cenzúrázva a művészeti alkotásokat, elfojtva a különböző nézőpontokat és a társadalmi kritikát, miközben a „rend és béke” látszatát igyekszik fenntartani. A fasizálódó politikai kultúra tehát nemcsak a politikai szférában, hanem a kulturális életben is uralkodóvá válik, megszüntetve a gondolkodás és a művészetek szabadságát, és ezzel a társadalom szellemi megújulásának lehetőségét.

Keleti despoták árnyékában – Európa ellen

A jelenlegi magyar politikai vezetés tudatosan és nyíltan keresi a szövetséget az embertelen, autoriter rendszerekkel, mint Oroszország, Kína és Törökország. Míg az ország hivatalosan még mindig az európai közösség tagja, és elvileg elkötelezett a nyugati demokratikus értékek mellett, Orbán Viktor rendszere egyre inkább a keleti despotikus rezsimekhez hasonlít, miközben egyre élesebb, primitív retorikával támadja a nyugati demokráciákat és intézményeiket. Ez a szembehelyezkedés nem csupán diplomáciai, hanem szinte filozófiai és ideológiai alapú, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Magyarország a politikai és gazdasági érdekek mentén inkább a keleti hatalmi struktúrák irányába mozdul el.

Orbán Viktor és kormánya nemcsak hogy ideológiai és gazdasági kapcsolatokat ápol ezekkel a keleti diktatúrákkal, hanem szinte vallásos áhítattal tekint a működésükre, különösen a korlátlan hatalomra és a következmények nélküli korrupcióra, amelyek jellemzik ezeket a rezsimeket. A keleti despoták rendszerében az erőszak, az elnyomás és a központi hatalom mindenekfelett áll, míg a társadalmi igazságosság és az alapvető jogok gyakran semmibe vannak véve. Orbán számára éppen ezek a jellemzők vonzóak: a rendszer nemcsak hatékony, hanem stabil, mert az egyetlen igazi hatalom a vezető kezében összpontosul, és minden, ami ellenállást jelentene, könnyedén elfojtható.

A korrupció ezekben az autoriter államokban nem csupán egy véletlenszerű melléktermék, hanem a rendszer szerves része. Az állami intézmények és a gazdaság összefonódása, valamint az átláthatóság és elszámoltathatóság teljes hiánya nem egy rendellenes jelenség, hanem a működés alapja. Ez a gyakorlat Orbán számára is vonzó, hiszen olyan politikai és gazdasági struktúrákat hoz létre, ahol a hatalom birtokosai könnyedén elérhetik céljaikat a törvények és a közérdek figyelmen kívül hagyásával.

Mindezek következményeként Magyarország egyre inkább a keleti despotikus rendszerek mintájára épülő hibrid rezsimmé vált, ahol a demokrácia csupán látszat, a választási rendszer és az alkotmányos intézmények pedig pusztán dekorációs elemek. A valós hatalom koncentrált a vezető kezében, aki képes manipulálni az igazságszolgáltatást, a médiát és a politikai rendszert a saját érdekei szerint. A jogállamiság és a nyugati demokratikus értékek, amelyek korábban Magyarország számára meghatározóak voltak, mostanra háttérbe szorultak, míg a hatalom tekintélyelvű, kontroll nélküli működése válik dominánssá. Az ország így egy olyan politikai tájképre építkezik, amelyben a nyugati elvek és értékek már csak üres szólamokká válnak, miközben egyre jobban elmerülnek a keleti autoritárius mintákban.

Ez a fordulat nemcsak Magyarország politikai és gazdasági rendszerét alakítja át, hanem az európai integráció jövőjét is veszélyezteti. A hatalom keresztülhúzza azokat az ideológiai és jogi alapokat, amelyek lehetővé tették Magyarország számára a nyugati közösséghez való tartozást, és egyre inkább a keleti autokraták világába integrálódik, elárulva ezzel azokat az értékeket, amelyek az európai civilizáció alapját képezik.

A Fidesz hatalmának megszilárdítása és a gazdasági érdekek – a 2/3-os többség célja

Egy valószínű, de nem hivatalosan megerősített feltételezés szerint Orbán Viktor már az első kormányzása után alaposan átgondolta politikai stratégiáját, és célul tűzte ki a kétharmados parlamenti többség megszerzését. Mikola István nyilatkozataiból is kiderült, hogy Orbán számára a 2/3-os többség megszerzése kulcsfontosságú lépés volt, nem csupán politikai stabilitás, hanem egy gazdasági cél érdekében is. Az a szegényebb környezet, ahonnan ő és családja származik, valamint az ottani körülmények egyértelműen hozzájárulhattak ahhoz, hogy számára a gazdagodás vágya mindennapi motivációvá vált. A hatalom birtoklása nem csupán politikai eszközként szolgált, hanem lehetőséget biztosított arra, hogy Orbán és közvetlen környezete számára biztosítsa a gazdasági előnyöket. A 2/3-os többség elnyerésére irányuló törekvés lehetővé tette számára, hogy a gazdasági és politikai döntéseket zökkenőmentesen végrehajtsa, mindezt a felelősségre vonás elkerülésének érdekében.

A kétharmados többség birtokában Orbán Viktor képes volt kiépíteni egy olyan politikai és gazdasági rendszert, amely szoros összefonódásban áll a hatalommal és a családi érdekeivel. Ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy az állami vagyont és erőforrásokat személyes és családi céljaira is felhasználja, miközben biztosította saját politikai pozícióját és a közvetlen környezete gazdagodását. Mivel a hatalom megtartása és a felelősségre vonás elkerülése rendkívül fontos szempont volt számára, a 2/3-os többség megszerzése és annak fenntartása alapvető stratégiai döntésnek bizonyult.

E feltételezés alapján a további hatalom megszerzése és a politikai pozíció megszilárdítása Orbán számára nem csupán politikai ambíciót, hanem gazdasági biztonságot is jelentett, miközben a felelősségre vonás elkerülése érdekében folyamatosan erősítette a hatalmi rendszert.

-000-