Az ENSZ főtitkára, António Guterres, a világ egyik legfontosabb diplomáciai tisztségviselője. Szavai és felszólításai azonban egyre kevésbé érnek célt a nemzetközi nagyhatalmak politikájában, így egyre inkább a tehetetlenség jelképévé válik. Az ENSZ jelenlegi főtitkára gyakran jelenik meg a nemzetközi sajtóban komoly arccal, súlyos szavakat mondva: békére szólít fel, figyelmeztet a nemzetközi jog betartására, elítéli az erőszakot, és hangsúlyozza a diplomácia fontosságát. Mégis, mindez egyre kevésbé hallatszik el a világ valódi döntéshozóihoz. Úgy tűnik, mintha Guterres a világ egyik legnagyobb nemzetközi intézményének élén állva is teljesen súlytalan volna – mint egy tisztség, amelyből közben kiment az életerő.

Ez a benyomás különösen élesen mutatkozik meg a közelmúlt fejleményei, az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni összehangolt katonai csapása kapcsán. Az ENSZ főtitkára az X-en ismét felszólított a helyzet deeszkalálására, és arra kérte a feleket, hogy tartózkodjanak a további katonai lépésektől. De ki hallgatott rá? A világ vezető hatalmai, különösen az Egyesült Államok, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták szavait. Irán pedig nem tekinti őt többnek, mint egy nyugati hatalmak által pártfogolt, erkölcsi szavakat pufogtató tisztségviselőnek. Így a főtitkár olyan szerepbe szorul, mint egy tiszteletteljes ceremóniamester, akinek nincs hatalma megállítani a háborús zenét.

Különösen emlékezetes volt, amikor António Guterres az ukrajnai háború kitörése után Moszkvába látogatott, hogy személyesen tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal. A találkozó diplomáciai szempontból akár jelentős esemény is lehetett volna: a világ háborús fenyegetettségben élt, és az ENSZ főtitkára próbált közvetítőként fellépni. Ám a képek, amelyek később bejárták a világ sajtóját, egészen másról árulkodtak. Putyin hosszú asztalnál ült, arcán cinikus nyugalommal, Guterres pedig udvariasan és visszafogottan próbált érvelni a béke és a nemzetközi jog mellett. Az orosz elnök szinte gúnyos derűvel hallgatta. Nemcsak hogy nem reagált érdemben a főtitkár szavaira, de világossá tette: semmilyen tekintélyt nem tulajdonít neki, és a tárgyalást inkább egyfajta diplomáciai koreográfiának tekinti, amely semmiben sem módosítja szándékait.

Ez az epizód egyúttal szimbolikusan is megmutatta, mennyire kiüresedett az ENSZ főtitkári tisztsége. Az ENSZ alapító eszméi szerint a főtitkár a nemzetközi közösség hangja, az egyensúly keresője, a béke őre – ám itt éppen egy agresszív háborút indító nagyhatalom vezetője viszonyult hozzá nyíltan lekicsinylő módon, különösebb következmény nélkül. Guterres látogatása Moszkvában nem váltott ki diplomáciai áttörést, de még azt sem sikerült elérnie, hogy a nyilvánosság komolyan vette volna erőfeszítéseit. Ezzel is megerősítést nyert az a benyomás, hogy a főtitkár nem több egy szimbolikus szereplőnél, akinek nincsenek eszközei, és akit még a legégetőbb világpolitikai krízisekben sem tekintenek valódi tárgyalópartnernek a nagyhatalmak.

Ez a moszkvai jelenet is csak egy újabb tünete annak, hogy az ENSZ jelenlegi formájában képtelen betölteni azt a szerepet, amelyet a második világháború után ráosztottak. Az efféle diplomáciai gesztusok nem békét hoznak, hanem legfeljebb illusztrálják, milyen mély a szakadék az eszmék és a valóság között.

António Guterres ENSZ-főtitkár beszédei rendszeresen reflektálnak a világ legégetőbb problémáira, azonban ezek a figyelmeztetések gyakran hatástalanok maradnak a valódi cselekvést illetően. Például a klímaváltozás ügyében Guterres többször is drámai hangon szólalt fel, hangsúlyozva, hogy „ez az az óra, amikor az emberiségnek fel kell ébrednie”, és hogy a klímaváltozás a legnagyobb veszély, amellyel valaha szembenéztünk. Ezzel szemben a globális szén-dioxid-kibocsátás tovább növekszik, a nemzetközi egyezmények pedig nem hozták meg a kívánt hatást, így a világ egyre távolabb kerül a párizsi klímaegyezmény céljaitól.

Hasonlóképpen a szíriai háború kapcsán is Guterres többször sürgette a fegyvernyugvást és a humanitárius segélyekhez való zavartalan hozzáférést, kiemelve, hogy „a polgári lakosság szenvedése megdöbbentő, és a konfliktus azonnali befejezése az egyetlen megoldás”. Ennek ellenére a több éve tartó háború tovább folytatódik, a civil áldozatok száma nő, és a politikai megoldás keresése egyelőre sikertelen.

Az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása után 2022-ben Guterres ismét felszólalt a béke érdekében, kijelentve, hogy „a háború az emberiség legnagyobb bűne, és azonnali tűzszünetre van szükség”. Bár az ENSZ elnöki szavai erőteljesek, a valóságban a harcok nem csillapodtak, a békefenntartói missziók pedig szűk mozgásterük miatt nem tudnak érdemi változást elérni.

A globális egészségügyi válság idején, a COVID-19 járvány kitörésekor is arra hívta fel a világ vezetőit, hogy „a világ csak akkor győzheti le a járványt, ha összefogunk, megosztjuk az oltóanyagokat és a forrásokat”. Sajnos azonban a vakcinák elosztása rendkívül egyenetlen volt, ami tovább mélyítette a fejlődő országok krízishelyzetét, és megmutatta a nemzetközi együttműködés határai.

Guterres beszédei világosan feltárják a globális válságok gyökerét és a sürgető cselekvés szükségességét, ám ezek a figyelmeztetések a geopolitikai érdekek, a merev nemzeti önzés és a hatalmi játszmák rideg falába ütközve rendszerint teljesen hatástalanok maradnak, így a szólamok és ígéretek csak üres díszletei maradnak egy tehetetlen és széteső világrendnek.

Ez a tehetetlenség nem Guterres személyes gyengesége, hanem maga a főtitkári tisztség mai természetének következménye. Az ENSZ alapokmánya elvileg a nemzetközi béke és biztonság fenntartását tűzte ki célul. A főtitkár, mint „a világ lelkiismerete”, szimbolikus tekintélyt képvisel, de végrehajtási eszközök nélkül. A Biztonsági Tanács az egyetlen szerv, amely határozatokkal valódi beavatkozásra képes lehetne, de az öt állandó tag vétójoga folyamatosan megbénítja a működését. Amint egy nagyhatalom érdekelt egy adott konfliktus kimenetelében – vagy maga is része a háborús eseményeknek –, máris elvész a lehetőség, hogy az ENSZ cselekedjen.

A világ korábbi főtitkárai sem voltak mindenhatók, de voltak köztük olyanok, akik legalább morális tekintéllyé tudtak válni. Kofi Annan például kimondta, hogy az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója ellentétes volt a nemzetközi joggal. Ezzel nem állította meg a háborút, de történelmi nyilatkozata beleégett a diplomáciai emlékezetbe. Ban Ki-moon kevesebb figyelmet kapott, de a klímaváltozás ügyében aktívan szervezett nemzetközi összefogást. Guterres, noha kiválóan ismeri a menekültügyet és a nemzetközi fejlesztési kérdéseket, nem tudott karizmatikus vagy tekintélyt parancsoló alakjává válni a világpolitikai küzdelmeknek. És talán nem is válhatott volna azzá – nem ebben a korszakban.

Ma ugyanis a nemzetközi közösség épp egy újfajta rendetlenség korába lép. A hidegháború után rövid ideig fennállt az illúzió, hogy a világ jogi alapon, együttműködéssel kormányozható. Ez az illúzió mára szinte teljesen szertefoszlott. A nagyhatalmak ismét katonai erőt alkalmaznak, jogilag megkérdőjelezhető beavatkozásokat hajtanak végre, és egymás politikai rendszerét támadják – nem ritkán közvetlenül. Ilyen körülmények között az ENSZ és annak főtitkára inkább egy korábbi világrend díszleteként maradt fenn, mint valódi szereplőként.

A kérdés nem az, hogy Guterres gyenge vezető-e, hanem az, hogy van-e még értelme egyáltalán erős főtitkárt keresni. Hiszen milyen befolyása lehet egy olyan személynek, akinek nincs hadserege, nincs költségvetése, és még a legégetőbb válságokban sem biztos, hogy szót kap? Csak akkor válik hallhatóvá, ha a nagyhatalmak éppen úgy akarják. De ma már nem akarják. Guterres ezért – bár becsülettel próbálja betölteni szerepét – olyan ember benyomását kelti, aki egy égő repülőtéren próbál galambot röptetni: a szándéka nemes, a gesztusa szimbolikus, de senki sem számít rá, hogy érdemben megállítja a tüzet.

Talán nem is ő a probléma, hanem az egész rendszer, amely még mindig a nemzetközi jog és az együttműködés eszményére épülne, miközben a világ egyre inkább visszasüllyed az erő nyelvéhez.

António Guterres személyes tisztessége és elhivatottsága ellenére az ENSZ főtitkári pozíció mára a nemzetközi politika tehetetlenségének szimbólumává vált. A világ változó hatalmi dinamikái és a nemzetközi együttműködés hiánya miatt a „világ lelkiismeretének” szerepe egyre inkább csak illúzió.

-000-

A 21. század geopolitikai helyzete egyre inkább a „gonosz elleni harc” köré szerveződik, amely nem csupán katonai konfliktusokat, hanem ideológiai és civilizációs összeütközéseket is magában foglal. E harc egyik központi eleme a radikális iszlamista ideológiák térnyerése, amelyeket az iszlamofasizmus fogalma ragad meg legpontosabban. Az iszlamofasizmus – az iszlám vallás szélsőséges, autoriter és terrorista-politikai formája – nem pusztán egy helyi vagy regionális fenyegetés, hanem globális biztonsági kockázat. Ebben az esszében részletesen bemutatom az iszlamofasizmus jelenségét, annak nemzetközi összefüggéseit, és a világ jelenlegi biztonsági kihívásait.

Oroszország

Az orosz katonai agresszió 2014-es ukrajnai inváziója alapvető változásokat hozott a nemzetközi biztonsági helyzetben. Ekkor vált világossá, hogy az orosz vezetés – a nemzetközi jog és a szuverenitás elveinek teljes figyelmen kívül hagyásával – egyértelműen a területi és politikai dominancia megszerzésére törekszik. Ez az agresszió nem egyedülálló eset a történelemben, hanem egy hosszú folyamat része, amelyben Oroszország több megállapodást és szerződést is megszegett annak érdekében, hogy befolyását növelje.

Az egyik legfontosabb ilyen dokumentum a 1994-es Budapesti Memorandum volt, amelyben az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország garantálta Ukrajna területi épségét és szuverenitását cserébe azért, hogy Ukrajna lemondjon a nukleáris fegyverekről, amelyek a Szovjetunió felbomlása után maradtak az ország területén. Ennek az egyezménynek az Oroszország általi megsértése – először 2014-ben, majd az azt követő újabb 2023-as invázió során – világosan mutatja, hogy az orosz vezetés nem tartja tiszteletben a nemzetközi megállapodásokat, és nem fél azok megszegésétől, ha az érdekei úgy kívánják.

Valójában Oroszország történelmileg is híres arról, hogy gyarmatosító és területszerző politikájában nem tartja be a megállapodásokat; egyetlen jelentős kivétel volt a Hitler-Sztálin paktum, amely a II. világháború előtti időszakban egy rövid ideig kölcsönösen előnyösnek bizonyult mindkét fél számára. Az ezt követő évtizedek során azonban Oroszország számos alkalommal súlyosan megsértette a nemzetközi normákat, így a jelenlegi ukrajnai háború is egy folytonosságot jelent az agresszív geopolitikai törekvésekben.

Az ukrajnai konfliktus egyik legtragikusabb aspektusa, hogy az orosz hadsereg nem első sorban katonai célpontokra koncentrál, hanem elsősorban civil infrastruktúrákat és lakosságot céloz meg. Az iskolák, kórházak, lakónegyedek és alapvető szolgáltatások elleni támadások jól mutatják, hogy az agresszió nem pusztán a terület megszerzésére irányul, hanem az ukrán társadalom megtörésére, az állami és közösségi struktúrák lebontására, valamint az emberek életének és mindennapjainak ellehetetlenítésére is.

Ez a stratégia világosan rávilágít Oroszország azon szándékára, hogy nemcsak területileg, hanem politikailag is domináns szerepet töltsön be a régióban, miközben gyengíteni kívánja a Nyugat szövetségi rendszerét, különösen a NATO-t, amely kulcsszereplő a kelet-európai biztonság fenntartásában. Az orosz fenyegetés így nem csupán Ukrajnára, hanem az egész Baltikumra és tágabb értelemben Európára nézve is súlyos biztonsági kockázatot jelent.

Kína és Észak-Korea

Kína és Észak-Korea nem csupán egyszerű nemzetközi szereplők, hanem szélsőséges diktatúrák, amelyek saját autoriter modelljük fenntartására és ideológiai kiterjesztésére törekednek. Mindkét rezsim elutasítja a demokratikus értékeket, az alapvető emberi jogokat és a jogállamiságot, s ezzel természetes szövetségesei Oroszország agresszív politikájának.

Kína, a világ legnagyobb diktatúrája, több szinten is támogatja Oroszország ukrajnai agresszióját. Noha nyílt katonai beavatkozást eddig kerül, gazdasági, technológiai és diplomáciai támogatása kézzelfogható. A kínai vezetés célja a nyugati demokráciák gyengítése, a nemzetközi normák aláásása és az autoriter világrend kiterjesztése. Az Oroszország melletti kiállás Kína számára hosszú távú stratégiai befektetés: ha a nyugati szövetségi rendszer meginog, Kína mozgástere megnő mind a Csendes-óceán térségében, mind globálisan.

Észak-Korea ezzel szemben nem önálló geopolitikai tényező, hanem egy világtól elszigetelt, extrém módon militarizált diktatúra, amely fennmaradását elsősorban Kína támogatásának köszönheti. Az észak-koreai rezsim saját nukleáris fenyegetéseivel destabilizálja Kelet-Ázsiát, de emellett retorikailag és bizonyos szállítások révén is támogatja Oroszország háborús erőfeszítéseit. Az észak-koreai vezetés számára az orosz agresszió támogatása ideológiai szolidaritás kifejezése is: a Nyugattal szemben álló autoriter blokkok összefogása a közös ellenség, a demokratikus világ ellen.

Kína és Észak-Korea tehát saját rendszerük védelme és ideológiájuk terjesztése érdekében közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak Oroszország agressziójához, ezzel súlyosan veszélyeztetve a nemzetközi jogot, a békét és a globális stabilitást.

Irán szerepe az autoriter agresszió támogatásában

Irán a modern világ egyik legszélsőségesebb, totalitárius diktatúrája, amely az iszlám fundamentalizmus radikális formájára, az ún. iszlamofasizmusra építi hatalmát. Az 1979-es iszlám forradalom óta az országot egy szűk vallási elit, az ajatollahok uralják, élükön a legfőbb vezetővel, Ali Khameneivel. A hatalmat nem demokratikus választások, hanem vallási és politikai lojalitás alapján szervezik meg, miközben a lakosság túlnyomó többsége szabadságra, politikai és társadalmi reformokra vágyik, amit a rezsim könyörtelenül elfojt.

Az iráni vezetés nem csupán saját népét tartja brutális elnyomás alatt, hanem a nemzetközi porondon is aktívan törekszik saját ideológiájának és befolyásának kiterjesztésére. Irán a világ egyik legfőbb állami terrorizmus-exportőre: katonai, pénzügyi és logisztikai támogatást nyújt számos szélsőséges, terrorista szervezetnek, köztük a Hezbollahnak, a Hamasznak, a jemeni húsziknak és más közel-keleti milíciáknak. Ezek a csoportok nem csupán regionális, hanem globális instabilitást is keltenek, közvetlen fenyegetést jelentve Izrael, a Perzsa-öböl országai, valamint a Nyugat számára.

Irán rendszeresen alkalmazza a "proxy háborúk" stratégiáját: közvetlen katonai beavatkozás helyett helyi szövetségesein keresztül folytatja agresszív külpolitikáját. Ez a módszer különösen veszélyes a Közel-Kelet törékeny biztonsági egyensúlyára nézve, miközben az iráni befolyás fokozatosan destabilizálja Libanont, Szíriát, Irakot, Jement és más térségeket.

Az iráni rezsim atomprogramja és ballisztikusrakéta-fejlesztése közvetlen egzisztenciális fenyegetést jelent nemcsak Izraelre, hanem a teljes globális stabilitásra nézve is. Irán többször nyíltan hangoztatta célját Izrael megsemmisítésére — ezt Mahmúd Ahmadinezsád elnök korábbi kijelentései egyértelműen bizonyítják. Az iráni nukleáris program az ENSZ-határozatok és több nemzetközi egyezmény megsértésével zajlik, miközben Teherán következetesen kijátssza a nemzetközi ellenőrzéseket.

Az iráni ideológia mély hasonlóságot mutat a klasszikus fasizmussal:

• Vezérkultusz (Ali Khamenei abszolút hatalma)

• Mártíromság kultusza (az öngyilkos merényletek, a „mártírok” ünneplése)

• Totalitárius ideológia (egyetlen vallási doktrína uralma, szabadságjogok teljes megtagadása)

• Antiszemitizmus (Izrael megsemmisítésének célja, a „világzsidóság” elleni gyűlöletkeltés)

• Modernitás elutasítása, kivéve a haditechnológiát

• Az intellektuális élet, a művészetek, a nők jogainak megvetése és elnyomása

A politikai elemzők joggal nevezték az iráni rendszert az iszlamofasizmus egyik legtisztább formájának, amely sok tekintetben közvetlen ideológiai rokonságban állt a náci Németországgal, beleértve a zsidógyűlöletet, a vezérimádatot, és a totális állam eszméjét.

Az iráni rezsim kegyetlensége saját lakossága felé is példa nélküli: az elmúlt négy évtizedben tömeges kivégzések, kínzások, politikai foglyok százezrei, tömeges tüntetések vérbe fojtása, az ellenzék teljes felszámolása, és több mint hatmillió iráni emigrációba kényszerítése jellemzi a rendszert. Az iráni női jogok semmibe vétele, a kötelező vallási előírások brutális kikényszerítése az iráni társadalom egyik legfájóbb sebeként tűnik fel.

Irán emellett szoros szövetséget ápol Oroszországgal. A két rendszer közös vonása az autoriter uralom, a demokrácia nyílt elutasítása és a nyugati világrend aláásása. Teherán aktívan támogatja az orosz agressziót: drónok, rakéták és más haditechnológia formájában nyújt segítséget Oroszország Ukrajna elleni háborújához. Mindkét állam következetesen alkalmazza a terrorista módszereket: civil célpontok elleni csapások, az emberi élet szisztematikus semmibevétele, a félelemkeltés módszere jellemzi hadviselésüket.

A jelenlegi iráni rezsim fennmaradása nemcsak a Közel-Keletet, hanem a világ békéjét is fenyegeti. Ahogy Izrael elnöke, Isaac Herzog fogalmazott: „Izrael nemcsak saját létét és polgárait védi, hanem a Közel-Keletet, az emberiséget és a világbékét.” A Nyugat részéről sürgető, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács korábbi határozatait aktiválva korlátozza Irán nukleáris programját, és világosan állást foglaljon a totalitárius iszlamofasiszta rendszerrel szemben.

Irán tehát nem csupán egy regionális fenyegetés: az iszlamista fasizmus globális ideológiai bázisa, amely a 21. században az egyik legsúlyosabb fenyegetést jelenti a szabad világ számára.

Irán és az iszlám fasizmus

Irán különösen fontos szereplő az iszlamofasizmus színterén. Az iráni rezsim egy vallási diktatúra, amely az iszlám vallási dogmákat összekapcsolja az autoriter politikai elnyomással. Az ország nem csupán belső elnyomó rendszer, hanem aktív terrorista-exportőr, amely támogatja a Közel-Keleten számos fegyveres csoportot, mint például a Hezbollah és a Hamasz. Ez a támogatás az iráni nukleáris program árnyékában különösen veszélyes, mivel egy atomfegyverrel rendelkező, radikális ideológiát valló rezsim destabilizáló tényező lehet a régióban és világszerte.

Az iszlamofasizmus ideológiai és történelmi háttere

Sok politikai elemző az iszlamofasizmust olyan ideológiának tartják, amely számos ponton párhuzamba állítható a 20. század totalitárius rendszereivel, mint a náci vagy a fasizmus. Mindkettő központi eleme az intolerancia, a diktatórikus hatalom, az erőszak alkalmazása és a társadalom egy szűk csoport általi irányítása. Az iszlamofasizmus esetében az iszlám vallás szimbólumai és dogmái kerülnek politikai eszközzé, amelynek célja a globalizált világ rendszereinek felszámolása és az egyéni szabadságjogok megsemmisítése.

Irán hatása a Közel-Keletre és a világra

Az iráni főváros, Teherán belvárosában, a Palesztina téren egy hatalmas digitális óra áll, amely szimbolikusan számolja vissza a napokat Izrael tervezett megsemmisítéséig, amelyet 2040-re időzítettek. Ez az óra nem csupán propagandaeszköz: jól tükrözi Irán nyíltan vállalt geopolitikai célját. Irán legfelsőbb vezetője, Ali Khamenei ajatollah 2015-ben kijelentette, hogy Izraelnek kevesebb mint 25 éve van hátra. A visszaszámláló órát 2017-ben állították fel, és azóta is a teheráni rezsim ideológiai és stratégiai szándékát hirdeti a világ felé.

Izrael elpusztítása mára állami doktrína Iránban. Ali Khamenei ajatollah több alkalommal kijelentette, hogy Izrael egy „rákos daganat”, amelyet örökre ki kell irtani. Ezek a kijelentések különösen felerősödtek a Hamász 2023-as támadása után, amikor a Hamász terrorkommandói behatoltak Dél-Izraelbe, válogatás nélkül gyilkoltak, civileket mészároltak le, nőket erőszakoltak meg, gyerekeket hurcoltak el. Irán nyíltan támogatta és dicsőítette ezt a brutális akciót, ismét hangsúlyozva a cionista állam megsemmisítésére irányuló szándékát.

Irán évek óta azon dolgozik, hogy saját nukleáris fegyvereivel megerősítse hegemóniáját a térségben. Egy esetleges atomfegyver birtoklása nemcsak a közel-keleti erőviszonyokat borítaná fel, de végső soron a rezsim fanatikus vágyát szolgálhatná: Izrael elpusztítását. Az Izraellel folytatott nukleáris vita többször is a háború szélére sodorta a két országot, és továbbra is az egyik legnagyobb globális biztonsági kockázatot jelenti.

Irán destruktív tevékenysége nem korlátozódik a nukleáris programra. Régóta célzott stratégiát folytat a térségben működő iszlám fundamentalista és terrorista szervezetek létrehozásában, támogatásában és finanszírozásában. Közvetlenül vagy proxyszervezeteken keresztül támogatja a síita Hezbollahot Libanonban, a szunnita Hamászt és az Iszlám Dzsihádot Gázában, a húszi lázadókat Jemenben, valamint különböző síita milíciákat Irakban és Szíriában. Ezek a csoportok nemcsak saját országuk stabilitását ássák alá, de gyakran közvetlenül veszélyeztetik Izraelt, Szaúd-Arábiát, az Öböl-menti országokat, sőt, az európai és amerikai érdekeket is.

A szíriai polgárháborúban Irán közvetlen katonai beavatkozása, valamint az általa irányított síita milíciák bevetése döntő szerepet játszott abban, hogy a véres konfliktus évekig elhúzódott, százezrek életét követelve, milliókat kényszerítve menekülésre, és destabilizálva Európát is a menekültválságon keresztül. Jemenben a húszi lázadók iráni támogatása révén a konfliktus mára súlyos humanitárius katasztrófává vált, miközben veszélyezteti a világ egyik legforgalmasabb tengeri kereskedelmi útvonalát a Vörös-tengeren. Irakban Irán befolyása áthatja az állam működését, és akadályozza az ország politikai konszolidációját.

Iránban a rezsim már az 1979-es iszlám forradalom óta rendszeresen a legfiatalabb generációk agymosásával alapozza meg ideológiai céljait. Az óvodákban, iskolákban és állami médiában következetesen nevelik az Izrael-ellenes gyűlöletet és a Nyugat elleni ellenségképet. A társadalom azonban nem egységesen követi a rezsim gyűlöletpropagandáját. Egyre több iráni küzd a mindennapi túlélésért, gazdasági nyomorral és elnyomással szembesülve. Az iráni lakosság egy jelentős része gyanakodva figyeli, hogyan költ a vezetés dollármilliárdokat a Hamászra, a Hezbollahra, a húszikra, a különböző milíciákra és a katonai fellendülésre, miközben saját életkörülményeik egyre romlanak.

Irán destruktív politikája mára messze túlnyúlik a Közel-Keleten, és a nemzetközi békére és biztonságra is komoly fenyegetést jelent. A teheráni rezsim által támogatott globális terrorhálózat — terrortámadások, kibertámadások, fegyvercsempészet és politikai destabilizáció révén — folyamatosan próbálja kiterjeszteni befolyását, miközben a radikális ideológia exportálása révén további szélsőséges csoportokat inspirál.

Ezért a nemzetközi közösség számára elengedhetetlen, hogy következetes, szigorú ellenőrzési mechanizmusokat alkalmazzon, hatékony diplomáciai és gazdasági nyomást gyakoroljon Teheránra. A nukleáris programmal kapcsolatos szerződések betartatása mellett fel kell számolni az iráni proxy-hálózatok működését is, amelyek ma a világ egyik legösszetettebb és legveszélyesebb terror-infrastruktúráját alkotják.

Az iszlamofasizmus Hitchens-i értelmezése – egy totalitárius eszme öröksége

„Halál az értelemre! Éljen a halál!” – e szavakat nem iszlamista, hanem Gonzalo Queipo de Llano, a spanyol Franco-rezsim hírhedt tábornoka kiáltotta. Mégis, Christopher Hitchens szerint ez a mondat tökéletesen illeszkedik az iszlamista dzsihádizmus eszméihez is, hiszen mindkét totalitárius ideológia alapja az irracionalizmus kultusza, a halál dicsőítése, az intellektus megvetése és a múlt iránti mitikus nosztalgia.

2007-es esszéjében Hitchens amellett érvel, hogy az iszlám radikalizmus – különösen az al-Kaida és a hasonló csoportok ideológiája – nem csupán vallási fundamentalizmus, hanem egy új típusú fasizmus, amely „szent háborús” keretben, de a 20. századi totalitarizmusok (náci és bolsevik diktatúrák) sémáit követi.

A főbb párhuzamok Hitchens szerint:

• Erőszakfetisizmus és halálkultusz: Mindkét rendszer a fizikai pusztítást, a mártíromságot és az önfeláldozást dicsőíti. Öngyilkos merényletek, kivégzések és nyilvános megfélemlítések egyaránt a hatalom eszközei.

• A modernitás kettős viszonya: Bár a modern szekularizált világrenddel szembenállnak, az informatikai és katonai technológiákat (pl. internet, robbanószerek, médiaeszközök) gátlástalanul használják céljaik elérésére.

• Múltba forduló nosztalgia: A kalifátus eszményének újjáélesztése hasonló ahhoz, ahogyan a nácik a germán múltat vagy Mussolini a Római Birodalmat próbálta újrateremteni. Ezek hamis történelemszemléletre épülő ideológiák, amelyek a megaláztatás és a bosszú vágyából táplálkoznak.

• Nőgyűlölet és szexuális elnyomás: Az iszlám fundamentalizmus szélsőséges patriarchális értékrendje a fasizmus nőellenes és „nőietlenítő” retorikájához hasonlítható: a nők alávetése, a „szexuális devianciák” üldözése, a női test kontrollja központi elem.

• Könyvégetés, kultúraellenesség: A dzsihádista mozgalmak – akárcsak a fasizmus – szisztematikusan támadják a művészeteket, könyvtárakat rombolnak le, szobrokat, történelmi emlékeket pusztítanak el, amint az ISIS esetében is láttuk.

• Zsidóellenesség és antiszemita összeesküvés-elméletek: A nácik fajelméletéhez hasonlóan az iszlamista szélsőségesek is démonizálják a zsidóságot, összeesküvés-elméletekkel fűszerezve. Hitchens megemlíti, hogy sok radikális muszlim vezető szimpatizált a náci ideológiával (pl. a jeruzsálemi főmufti).

• Vezérkultusz és „egy könyv” dogmája: Mindkét ideológia egy karizmatikus vezető köré épül (Hitler, bin Laden), és egyetlen, „szent” szövegre hivatkozik mindenben (Mein Kampf, Korán szélsőséges értelmezése).

Hitchens szerint e hasonlóságok nem véletlenek, hanem rendszerszintű párhuzamok, amelyek alapján a „iszlamofasizmus” kifejezés nem csupán publicisztikai túlzás, hanem analitikus pontosság.

Fontosnak tartja azonban kiemelni, hogy ezek a mozgalmak végső soron önpusztító természetűek: jobban gyűlölik az engedékenységet, mint a vereséget, és képesek saját társadalmukat is feláldozni a „tiszta hit” nevében. Ez – bár félelmetes – egyúttal reményt is jelent: hogy hosszú távon saját szélsőségük és dogmatizmusuk okozhatja bukásukat.

Christopher Hitchens írásai – szenvedélyes intellektussal és erkölcsi határozottsággal – figyelmeztetnek minket arra, hogy ne bagatellizáljuk az új totalitarizmusokat, még ha azok vallási köntösben is jelennek meg. Az iszlamofasizmus nem „idegen” a modern történelemtől, hanem annak egy új, veszedelmes mutációja.

Izrael önvédelmi joga

Izrael, mint a Közel-Kelet egyedüli demokratikus állama, egyben a világ egyik legveszélyeztetettebb országaként kénytelen szembenézni folyamatos biztonsági fenyegetésekkel. Fennállása óta a létezéséért vívott küzdelem jellemzi: államalapítása óta számos hagyományos háború, intifáda, terrortámadás, rakétazápor és gyűlöletkampány célpontja. Az ország biztonsági fenyegetéseinek túlnyomó része nem konvencionális hadseregek, hanem proxy hadviselést folytató terrorszervezetek és szélsőséges állami szereplők oldaláról érkezik. Ebben a helyzetben Izrael önvédelmi joga nem csupán legitim, hanem elengedhetetlen létezésének biztosítása szempontjából.

Az önvédelem, mint alapvető nemzetközi jog

Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya (ENSZ Alapokmány, 51. cikk) egyértelműen kimondja, hogy minden államnak joga van az önvédelemre fegyveres támadás esetén. Izrael tehát a nemzetközi jog legfőbb normáira hivatkozhat, amikor katonai eszközöket alkalmaz a biztonságát fenyegető veszélyek elhárítása érdekében. Ez a jog nem függ a támadó fél kilététől: ugyanúgy alkalmazható, ha a fenyegetés államoktól, mint Irán, vagy nem-állami szereplőktől, például a Hamász, a Hezbollah vagy az Iszlám Dzsihád terrorszervezeteitől érkezik.

Herzog izraeli elnök szavai – miszerint „Izraelnek joga van harcolni a túléléséért és megvédeni állampolgárait” – nemcsak politikai nyilatkozat, hanem pontos jogi és morális megfogalmazása az állam szuverén jogainak. A világ bármely más állama hasonló körülmények között ugyanígy járna el: a polgárai biztonsága minden kormány elsődleges kötelessége.

Az izraeli fenyegetettség forrásai

Izrael biztonságát többszintű fenyegetések érik:

1. Állami fenyegetések: Irán nyíltan deklarált célja Izrael elpusztítása. Irán nukleáris programja, ballisztikus rakétafejlesztései, valamint a regionális proxy-hadseregek (Hezbollah, Hamasz, Húszik) finanszírozása közvetlen egzisztenciális fenyegetést jelentenek.

2. Terrorista csoportok: A Hamász és az Iszlám Dzsihád Gázából folyamatosan indít rakétatámadásokat izraeli civil célpontok ellen. A Hezbollah Libanonból fenyegeti Izrael északi határait több mint százezer rakétával és jelentős földi csapatképességekkel.

3. Politikai-ideológiai fenyegetés: Számos iszlám fundamentalista mozgalom világnézete szerint Izrael puszta létezése is "bűn". Ezek a szervezetek (beleértve az ISIS-t és al-Kaidát is) a zsidó állam elpusztítását tekintik céljuknak.

4. Információs és kibertámadások: Izrael folyamatos célpontja kibertámadásoknak, dezinformációs kampányoknak, antiszemita propagandának, amely globális bojkott- és delegitimációs mozgalmakban is testet ölt (BDS-mozgalom).

Az önvédelem gyakorlati megvalósulása

Izrael önvédelmi lépései – például a Vaskupola rakétavédelmi rendszer működtetése, a hírszerzési előretolt védelem, a célzott terrorellenes akciók – mind az állampolgárok életének védelmét szolgálják. A hadműveletek során Izrael – a nemzetközi jog előírásainak megfelelően – rendszerint figyelmeztető lépéseket is tesz (például SMS-ek, szórólapok, "kopogtató rakéták"), hogy minimalizálja a civil áldozatok számát, noha az ellenséges terrorszervezetek gyakran szándékosan civilek közé telepítik rakétáikat és hadállásaikat.

Fontos hangsúlyozni, hogy a Hamász, Hezbollah és más terrorszervezetek módszeresen megsértik a nemzetközi humanitárius jogot, amikor civil infrastruktúrát katonai célokra használnak, és amikor saját civil lakosságukat élő pajzsként alkalmazzák.

Izrael stabilitása regionális és globális érdek

Izrael biztonsága messze túlmutat önmagán. Az ország stabilitása alapvető a Közel-Kelet már így is törékeny egyensúlyában. Ha Izrael biztonsága megrendülne, az dominóhatást indítana el az egész térségben, és katasztrofális következményekkel járhatna nemcsak a közel-keleti országok, hanem Európa és a globális gazdaság számára is.

Izrael önvédelme egyben része a globális terrorizmus elleni küzdelemnek is: az a világ egyik legfontosabb hírszerzési, terrorelhárító és kiberbiztonsági központja, amely gyakran nyújt létfontosságú információkat nyugati szövetségeseinek a nemzetközi dzsihádista hálózatok működéséről.

Morális kötelesség

Az önvédelem nem csupán jog, hanem morális kötelesség is. Egy demokratikus állam, amelynek állampolgárai között zsidók, muzulmánok, keresztények, drúzok, beduinok és más kisebbségek élnek együtt, nem teheti meg, hogy tétlenül nézi polgárai életének fenyegetettségét. A folyamatos rakétatámadások, az öngyilkos merényletek, a túszejtések, az antiszemita uszítások mind közvetlenül fenyegetik az izraeli emberek mindennapi életét. Ezzel szemben fellépni nem agresszió, hanem az alapvető emberi jogok védelme.

Következtetés 

Az iszlamofasizmus jelensége az iszlám fundamentalizmus szélsőséges, totalitárius formáját jelenti, amelyben vallási dogmák keverednek politikai hatalmi törekvésekkel, autoriter diktatúrával, antiszemitizmussal, valamint a demokrácia, a nyugati civilizáció és minden "hitetlen" elleni nyílt gyűlölettel. Ez a világkép nem csupán a saját társadalmaik elnyomásán keresztül fejti ki romboló hatását, hanem globális fenyegetéssé vált, amely destabilizálja a nemzetközi biztonsági rendszert is. Alapját olyan fanatikus ideológiák képezik, amelyek a vallás nevében a világi jogrendet, az egyéni szabadságjogokat, a nők és kisebbségek jogait teljes mértékben tagadják. Céljuk egy teokratikus világuralom, ahol a politikai vezetés, a jog és a mindennapi élet szigorúan vallási dogmákra épül. Ezt az ideológiát olyan szervezetek képviselik, mint az al-Kaida, az ISIS, a Boko Haram, a Hamász, a Hezbollah, valamint állami szinten Irán, amely állami doktrínává emelte az iszlám radikalizmust. Az iszlamofasizmus terjedését tovább súlyosbítja, hogy több autoriter állam – elsősorban Irán és Oroszország – geopolitikai eszközként használja a szélsőséges iszlám csoportokat. Irán a síita iszlamista forradalom exportját tekinti állami küldetésének. Anyagi, katonai és ideológiai támogatásban részesíti a Hezbollahot, a Húszikat, a Hamászt, valamint számos síita milíciát Irakban és Szíriában. Ezek a csoportok destabilizálják a Közel-Keletet, és közvetett eszközei Teherán terjeszkedő hatalmi törekvéseinek. Oroszország részben saját befolyását építi ezekkel a konfliktusokkal összefonódva, miközben a nyugati demokráciák destabilizálásában is érdekelt. Képes akár együttműködni az iszlamista erőkkel a közös ellenség, a nyugat meggyengítése érdekében. Ez a veszélyes szövetségi rendszer létrehozott egy olyan instabil nemzetközi helyzetet, amely a demokráciák egységes fellépése nélkül könnyen eszkalálódhat globális konfliktussá. Az iszlamofasizmus elleni harc nem korlátozódhat pusztán a katonai eszközökre. Több szinten jelentkezik: a katonai dimenzióban a terrorszervezetek elleni célzott műveletek elengedhetetlenek a közvetlen fenyegetések felszámolásához, ezen a téren a hírszerzési együttműködés, a terrorelhárítás és a precíziós katonai fellépés kulcsszerepű. Az ideológiai dimenzióban az iszlamofasizmus eszméje elleni hatékony fellépés megköveteli az oktatás, a szólásszabadság, a vallási pluralizmus és a demokratikus értékek globális védelmét. A radikalizáció elleni küzdelemhez szükség van arra, hogy alternatív, mérsékelt vallási narratívák is teret kapjanak. A politikai és diplomáciai dimenzióban az autoriter támogató államokkal – Iránnal, Oroszországgal és másokkal – szembeni szankciós politika, diplomáciai nyomásgyakorlás, nemzetközi elszigetelés szintén a hosszú távú biztonság kulcsa. Emellett támogatni kell a demokratikus ellenzékeket ezekben az országokban. A gazdasági dimenzióban a terrorizmus finanszírozásának felszámolása, a pénzügyi hálózatok feltérképezése és szankcionálása kulcsszerepet játszik a szélsőséges mozgalmak gyengítésében. Az iszlamofasizmus fenyegetése világméretű probléma, amelyre csakis egységes, nemzetközi válasz adható. Az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, valamint a nyugati szövetségi rendszerek mind kulcsszerepet játszanak abban, hogy összehangoltan lépjenek fel a szélsőséges ideológiákkal szemben. Ennek a harcnak nemcsak a Nyugat érdekeit, hanem a világ minden békés polgárának biztonságát kell szolgálnia. Ha a demokratikus világ nem képes egységesen fellépni ezekkel az eszmékkel és a mögöttük álló autoriter hatalmakkal szemben, akkor hosszú távon az egész nemzetközi rend kerülhet veszélybe. Az iszlamofasizmus elleni küzdelem végső tétje a szabadság, az emberi méltóság és a jogállamiság fennmaradása. Ez nem pusztán biztonsági kérdés, hanem civilizációs küzdelem is, amelyben a demokrácia védelme erkölcsi kötelesség.

-000-