Az 1950-es években iskolapadba ültetett nemzedék számára a történelem tanulása nem a múlt megértését, hanem annak tudatos torzítását jelentette. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy az igazság helyére a propaganda lépett.

Az osztálytermek falain vörös csillag díszelgett, Sztálin és Rákosi portréja tekintett le ránk, és a tananyag nem a múlt megértésére, hanem annak újraírására nevelt. A történelem nem tantárgy volt, hanem fegyver – az agyak meghódításának eszköze.

A második világháború tanítása különösen érzékletes példája volt ennek a tudati megszállásnak. A tankönyvek egyetlen diadalmas hadvezért ismertek: a Szovjetuniót. A gyerekeknek azt tanították, hogy a Vörös Hadsereg egymaga győzte le a fasiszta Németországot, miközben a „nyugati imperialisták” tétlenül figyeltek. Azt kellett megtanulnunk, hogy Magyarországot nem megszállták, hanem „felszabadították”, s hogy ez a felszabadítás nemcsak a múltat törölte el, hanem egy új, ragyogó jövő kezdetét is jelentette: a szocializmusét, a dolgozók paradicsomát.

Az oktatás minden szintje ennek a fikciónak a szolgálatában állt. A tanító néni, a történelemtanár, a KISZ-gyűlésen szónokló hetedikes elvtárs mind ugyanazt ismételte, mintha egy központi gépezet hangszórói lettek volna. A kérdés, a kétely nemcsak szokatlan volt – veszélyes is. Aki eltért a vonaltól, az hamar a „rossz tanuló”, „osztályellenség” vagy „reakciós szülő gyermeke” címkéket kapta. Egyetlen elejtett mondat, egy „rosszul értelmezett” kérdés elég volt ahhoz, hogy az ember szüleit behívják a pártirodára, vagy rosszabb esetben: jelentés szülessen róla.

Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy már az első padból kilépve is azt tanulta: ne kérdezz. Ne kételkedj. A valóság nem olyasmi, amit keresni kell – hanem amit el kell fogadni. A háború emléke apáinkban még elevenen élt, de mi már másként láttuk: úgy, ahogy a párt akarta, hogy lássuk. A németek mind fasiszták voltak, a magyar katonák bűnösök, a Vörös Hadsereg hős, a magyar nép hálás.

Pedig a valóság ennél sokkal összetettebb volt – és sokkal fájdalmasabb. A mi történelmünket kifordították sarkaiból, s mi, gyerekek, e torz tükrön keresztül tanultuk meg a világot látni. És talán évtizedek is kellettek ahhoz, hogy e tükröt összetörve újra merjünk nézni – valódi arcokat, valódi eseményeket, valódi kérdéseket keresve.

A „felszabadítás” mítosza és annak következménye

„Felszabadulás” – így tanultuk, így kellett mondanunk, így kellett éreznünk. A szó ünnepi volt, zászlók lengettek körülötte, március 15. és április 4. között minden tanóra ennek a csodás pillanatnak állított emléket. A plakátokon a Vörös Hadsereg katonái mosolyogtak, virágokat kaptak a gyerekektől, miközben a háttérben boldog munkások integettek az új jövő felé.

De az emlékezet másként mesél. A történelem mélyebb rétegeiben nem virágok, hanem halottak hevertek. Nem integető munkások, hanem elhurcolt civilek, megerőszakolt asszonyok, kifosztott falvak. A valóság, amelyet elrejtettek előlünk, nem ünnepi, hanem tragikus volt. Bibó István egyetlen mondatban többet mondott, mint a tankönyvek száz oldalán: „Nem bevonuló hadsereg volt, hanem harcoló hadsereg.” És a harc 1945 után sem ért véget – csak formát váltott.

A „felszabadítás” mítosza arra szolgált, hogy elfedje a megszállás tényét. A szovjet hadsereg nem távozott, hanem berendezkedett. A Párizsi Békeszerződés 1947-ben ugyan előírta a szövetséges csapatok kivonását, de a Szovjetunió egy kiskapun keresztül bent maradt – „stratégiai okokra” hivatkozva. A megszállás nemcsak katonai jelenlétet jelentett, hanem politikai gyámságot is. Magyarország önrendelkezése névleges maradt, a valós hatalom a szovjet tanácsadók, a Kreml küldöttei kezében összpontosult.

Ez a jelenlét nemcsak a kormányzati épületek falai között volt érezhető. Ott volt az iskolákban, ahol a tanárok kénytelenek voltak új szellemben tanítani. Ott volt az egyetemeken, ahol a tananyagot szovjet mintára szerkesztették újra. Ott volt az igazságszolgáltatásban, ahol egyes bírák nem a törvény, hanem a párt érdekei szerint ítélkeztek. A szovjet katonák árnyéka végigvonult a magyar társadalom minden szintjén – a falusi tanítótól a belvárosi kőművesig, a gyári munkástól a költőig.

A „felszabadítás” valójában kezdete volt egy újabb elnyomásnak. Egy újabb fegyelmező korszaknak, ahol már nem a Gestapo, hanem az ÁVH járt éjszaka. Ahol nem a nyilasok, hanem a pártőrök döntöttek sorsokról. Ahol a félelem nyelve nem német, hanem orosz szavakat suttogott a sötétben.

És mégis: évtizedeken át ezt a szót – felszabadulás – használták a hivatalos ünnepeken, az iskolai megemlékezéseken, a tévébemondók áhítatos hangján. Mert a mítosz fenntartása fontosabb volt, mint az igazság. A rendszer ugyanis nem igazságokra, hanem mítoszokra épült – és ez volt az egyik legnagyobb.

A sztálini rendszer kiépítése: a Rákosi-diktatúra

A háború romjai még füstölögtek, mikor a hatalom már új házat épített – nem kőből és téglából, hanem félelemből, gyanakvásból, és ideológiai betonból. A „népi demokrácia” jelszava alatt Magyarországra nem a szabadság tért vissza, hanem egy új, sokkal alattomosabb elnyomás. A Rákosi-rendszer lassan, de biztosan telepedett rá a társadalomra, mint egy sűrű, fekete pernye, amely minden rést eltömít, minden fénysugarat kiszűr.

A diktatúra kiépítése nem egy éjszaka alatt történt, hanem lépések sorozatával, ügyes taktikával, gátlástalan eszközökkel. A „szalámitaktika” – amelyet maga Rákosi nevezett el így – az ellenzéki pártok felszeletelését, majd lenyelését jelentette. Előbb a kisgazdákat, aztán a szociáldemokratákat, végül mindenkit bekebelezett, aki nem hajolt elég mélyre a párt előtt.

Az új rendszer minden szinten a lojalitást követelte – nem az alkotóképességet, nem a tudást, nem a tisztességet. A kulcsszó az engedelmesség lett. Az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a kultúrában, a tudományban – mindenhol pártfelügyelők, szovjet tanácsadók és „megbízható elvtársak” jelentek meg. Nem volt döntés, amely ne a pártközpontból indult volna el, nem volt karrier, amely ne egy jó időben tett jelentésen múlott volna.

Az iskolákban már kisgyermekkorban elkezdődött az új ember nevelése. Az úttörőnyakkendő nemcsak egy piros rongy volt a nyakban – hanem a rendszer bélyege. A reggeli zászlófelvonások, a párt himnuszai, a Lenin-idézetekkel teleragasztott osztálytermek egy új vallás jeleit hordozták: a marxizmus-leninizmusét, amely megváltás helyett fegyelmet, szeretet helyett kötelességet hirdetett.

A társadalom „megtisztítása” – így nevezték azokat a folyamatokat, amelyek során emberek tízezreit b-listázták, internálták, bebörtönözték vagy kitelepítették. A „múlt emberei” – polgári származásúak, földbirtokosok, egyházi személyek, független értelmiségiek – hirtelen gyanússá váltak. Nem számított, mit tettél, csak az, hogy ki voltál. Egy név, egy származás, egy régi kapcsolat – elég volt ahhoz, hogy az életed egy pillanat alatt kettétörjön.

A koncepciós perek az új rend színházai lettek. A vádlottak nemcsak bűntelenek voltak, de gyakran a rendszer hithű szolgái. Mégis, beismerték a „bűneiket”, megtagadták önmagukat – nemcsak a kínzások, hanem a totális félelem miatt. Mert a rendszer nemcsak a testet, hanem a lelket is meg akarta törni. Az ÁVH, a rettegett Államvédelmi Hatóság nem ismerte az emberi jogokat – csak az ellenséget ismerte, aki bárki lehetett, bármikor, bármilyen okból.

És a társadalom egy része ehhez asszisztált – félelemből, érdekből, hiszékenységből. A spiclik hálózata behálózta az országot, a szomszéd figyelte a szomszédot, a tanár a diákot, a fiú az apját. Az emberek megtanulták, hogy nem szabad kérdezni, nem szabad emlékezni, nem szabad említeni azt, ami tegnap még létezett.

Ez volt a Rákosi-korszak – egy szűkös, nyomasztó világ, ahol a múltat meg kellett tagadni, a jelent túlélni, a jövőtől pedig félni kellett. És mindezt a „nép nevében”, a „haladás” és a „szocializmus építése” jegyében.

Kitelepítések: kollektív bűnösség és önkény

1946. január 19-én indult el Magyarországról az első vonatszerelvény, amely német családokat szállított Németországba – ezzel kezdődött el a magyarországi svábok kollektív bűnössége elvének alapján végrehajtott kitelepítése. A döntést, amely a háború után több ezer német ajkú magyar család sorsát pecsételte meg, a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján hozott határozata szolgáltatta jogi alapként.

1946 és 1948 között több hullámban zajlott a magyarországi németek kitelepítése, de már a háború utolsó hónapjaiban, a szovjet csapatok jelenléte alatt, származásuk miatt számos német nemzetiségű magyar kényszermunkára került. A szovjetek, akik a háború végén Magyarországon és Közép-Európában már a saját érdekeiket igyekeztek érvényesíteni, előbb hozták meg a szankcionáló intézkedéseket, amelyek súlyosan érintették a német kisebbséget.

A kitelepítések nem csupán a szomszédos országokkal kötött nemzetközi szerződéseken alapultak, hanem a háború utáni politikai helyzetben is fontos szerepet játszottak. Azokat az elveket, amelyek a kollektív bűnösséget követték, számos helyen alkalmazták, és nemcsak a németek, hanem a csehszlovákiai magyarok sorsát is hasonló mechanizmusok határozták meg. A belföldi kitelepítések viszont egyértelműen a Rákosi-diktatúra stabilizálására irányuló törekvések eredményeként valósultak meg.

Közismert, hogy a Rákosi-rendszer működtetésében Moszkva közvetlen irányítása alatt álló szovjet tanácsadók is kulcsszerepet játszottak. A szovjetek nemcsak a magyar politikai döntéshozatalba, hanem az erőszakszervezetek és a központi állami apparátus működésébe is erőteljesen beleszóltak. A rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint ezek a tanácsadók számos esetben közvetlenül beavatkoztak a magyar ügyekbe, amelyek a politikai környezet még szorosabb szovjet kontroll alá vonását eredményezték.

A magyar Alföld síkságai – amelyek évszázadokon át a szabadság szimbólumai voltak – az 1950-es évek elején a szorongás és a kitaszítottság földjeivé váltak. A Hortobágy, a Kunság vagy a Borsodi mezőség már nemcsak juhászok és tanyasi emberek világát jelentették, hanem internálótáborokat, ideiglenes barakkokat, szögesdróttal körülvett embertáborokat is. A hatalom ugyanis úgy döntött: bizonyos embereknek nincs többé helyük a városokban, a társadalomban, a hazában.

A kitelepítések nem egyszerű lakosságcserék voltak, nem adminisztratív intézkedések. Ezek ítélet nélküli büntetések voltak – gyakran idős emberek, kisgyerekes családok, ártatlan rokonok ellen –, amelyek egyetlen bűne az volt, hogy rossz időben, rossz helyen, rossz származással születtek. A kollektív bűnösség elvét követve az új rendszer úgy ítélkezett, hogy aki földbirtokos volt, az ellenség; aki banktisztviselő volt, az kizsákmányoló; aki ügyvéd, pap, iparos vagy egyszerűen „úri”, az a múlt maradványa – tehát eltüntetendő.

Az első kitelepítési hullámok 1946–47-ben még a magyarországi németekre sújtottak le, akik közül sokan soha nem térhettek vissza otthonaikba. De a legsúlyosabb, legtömegesebb belső deportálások 1951 nyarán következtek. Budapestről és más városokból több ezer családot tettek vagonokba – éjjel, titokban, hivatalos indoklás nélkül. A végrehajtók katonák és ÁVH-sok voltak, akik hajnalban kopogtattak, majd parancsot teljesítettek: húsz perc pakolás, egy láda, egy ágy, egy gyermekjáték – és indulás ismeretlen cél felé.

A célállomás sok esetben egy Hortobágy menti tanya volt – omladozó falak, víz nélküli kutak, gazos udvar, körben síkság, szél és a teljes kiszolgáltatottság. Az emberek barakkokban laktak, sokszor állatok helyére költöztették őket. Orvosi ellátás nem volt, tanítás csak önkéntes alapon. A munka: mezőgazdasági cselédség, állandó fizikai robot. És mindeközben a társadalom többi része hallgatott – vagy legfeljebb azt suttogta: „jobb, hogy velük történt, nem velünk”.

A kitelepítettek között voltak tábornokok özvegyei, egykori miniszterek, orvosok, tanárok, polgári családok, nyugdíjasok. A rendszer számára ők „osztályidegenek” voltak – vagyis nem illettek bele az új szocialista világ rendjébe. De valójában az volt az igazi „bűnük”, hogy más értékrendet képviseltek: hagyományt, kultúrát, öntudatot, erkölcsöt – olyan dolgokat, amelyeket az új hatalom pusztulásra ítélt.

A kitelepítések során családok ezrei veszítették el otthonukat, vagyonukat, társadalmi kapcsolataikat – de legfőképpen méltóságukat. A vagonnal érkezők nemcsak földrajzilag, de emberileg is száműzöttek lettek. Az állam gondoskodott arról, hogy a gyerekeik ne tanulhassanak tovább, hogy ne juthassanak álláshoz, hogy a nevük örökre „listán maradjon”. Az igazságtalanság örök bélyegként tapadt rájuk – még akkor is, ha később visszatérhettek volna, de már nem volt hova.

És mégis: ezek az emberek, akik egy igazságtalan rendszer játékszerei lettek, sokszor emberibb, összetartóbb közösséget alkottak a pusztaság közepén, mint a városokban maradók. Történeteik – ha megmaradtak – ma is tanúsítják, hogy a méltóságot nem lehet örökre elrabolni, hogy az emlékezet előbb-utóbb visszaköveteli az igazságot.

Történelmi párhuzam: Nyugat helyett Kelet

A történelemben néha egyetlen kép vagy mozdulat többet mond minden szónál. 1944 tavaszán, amikor a magyar zsidó családokat marhavagonokba zsúfolva vitték el – Nyugat felé, Auschwitzba , Mauthausen, Dachau irányába–, a közöny és a bűnrészesség kora következett. A vagon, mint a megsemmisítés szimbóluma, bevésődött ugyan a túlélők és az utókor tudatába, de akkor, ott, a többségi társadalom hallgatott – vagy örült. Sokan örültek az elhurcoltak vagyonának, üzleteinek, lakásainak. A zsidók tragédiája nemcsak a nácik bűne volt, hanem azoké is, akik asszisztáltak ehhez a folyamatossá vált bűntetthez: törvényalkotók, közigazgatás, rendőrség – és a hallgató szomszédok. A zsúfoltság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság képei máig megkísértik a kollektív emlékezetet – de ezek a képek akkoriban ritkán váltottak ki együttérzést.

És alig telt el néhány év, 1951-ben újra megjelentek a vagonok, újra családokat szólítottak fel az éjszaka leple alatt csomagolásra, újra zokogás, újra búcsú nélkül maradt otthonok. Csakhogy ezúttal nem a nyugati határon túlra, hanem Kelet felé vittek embereket – „reakciósokat”, „osztályidegeneket”, a régi világ tanúit. A rendszer ugyanazokat az eszközöket használta, amelyeket korábban nácik, majd más diktatúrák is: a kollektív bélyegzést, az arctalanná tételt, a közönyre épített terror gépezetét.

A párhuzam félelmetes. Mert bár más volt a rendszer, más az ideológia, a mechanizmus rémisztően hasonló maradt: ítélet nélküli büntetés, emberek elszállítása, szétválasztott családok, elvett vagyon, elhallgattatott múlt. A vagon ezúttal nem gázkamrákhoz vitt, de mégis: sokak számára a társadalmi halál helyszíne lett. Az új hatalom nemcsak a testeket, de a tudatot is meg akarta formálni, eltörölni minden emléket, minden viszonyítási pontot, amely arra emlékeztetett volna, hogy létezett valaha egy másfajta Magyarország – polgári, keresztény, nyitott és gondolkodó.

A deportálásokban, kitelepítésekben, internálásokban nemcsak egyéni tragédiák rejlenek. Ezek az események – amelyek gyakran még ma is családok titkaiként élnek tovább – azt mutatják, hogyan lehet egy egész társadalmat lassan, alattomos módon térdre kényszeríteni. Mert nem a legnagyobb gonosztettek a legveszélyesebbek, hanem a mindennapok csöndes elnyomásai: amikor valakit „nem vesznek fel az egyetemre”, „elutasítanak egy álláspályázatot”, „kihúznak egy listáról” – mindezt pusztán a származása, múltja, vagy egy régi fénykép miatt.

A Rákosi-korszak a társadalmi szerkezet szándékos szétverésére törekedett: hogy ne maradjon középosztály, amely öntudattal bír; ne maradjon értelmiség, amely kérdezni mer; ne maradjon polgár, aki emlékszik. Ehelyett létrejött a „nép nevében beszélő” pártállam, amely csak azt az emlékezetet tartotta meg, amelyet maga hamisított. A történelemórákon azt tanultuk: 1945 a felszabadulás éve. De az igazság az, hogy sokak számára 1945 egy másik megszállás kezdete volt. És 1951 már annak jele, hogy a megszállás ideológiája is gyökeret vert: hogy immár nem csak a testet, de a gondolkodást is le kellett igázni.

A nyugat felé tartó vagonok 1944-ben fizikai megsemmisülést hoztak. A kelet felé indulók 1951-ben a társadalmi kiiktatás, a láthatatlanná tétel eszközei lettek. Az egyik a test ellen, a másik a tudat ellen irányult. De mindkettő mögött ugyanaz állt: az emberi méltóság totális semmibevétele.

Szovjet hazugságok

A szovjet hazugságok és a háborús valóságok torzítása a második világháború idején valóban kulcsfontosságú szerepet játszottak a történelmi narratívák formálásában. A Szovjetunió a harcok első szakaszában valóban komoly technológiai és gazdasági hátrányban volt a náci Németországgal szemben, amit a szovjet propaganda gyakran próbált eltüntetni, és az eseményeket más megvilágításba helyezni. A szovjetek az iparosodás és a háború áldozatai ellenére – és bár számos ásványi nyersanyaggal rendelkeztek – hadigépezetük és hadiiparuk elmaradt a német hadigazdaságtól, és az ősi technológiák (például a T-26-os harckocsik) jelentették a szovjet haderő alapját.

A német támadás 1941 júniusában valóban súlyos szovjet katasztrófákat okozott, amelyek óriási emberi és területi veszteségekkel jártak. A szovjet hadsereg hiányosságai és a hadsereg összeomlása szintén elrejtett tények maradtak a szovjet narratívában. A nagy bekerítések, mint Vjazma és Brjanszk, amelyeken több millió szovjet katona és civil esett fogságba, nemcsak háborús vereségeket, hanem hatalmas emberáldozatokat is jelentettek. A szovjet propaganda mindent megtett annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a veszteségek nyilvánosságra hozatalát, és felfújja a későbbi szovjet győzelmeket, különösen a sztálingrádi csatát.

A gazdasági összeomlás és az élelmiszer- és hadianyaghiány is elég jól dokumentált, de ezek a valóságos problémák elmaradtak a hivatalos beszámolókból. A szovjet hatóságok, különösen Sztálin és a katonai vezetés, próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy a szovjet nép és a hadsereg mindent túlél, miközben a háborús helyzet gyakran elérte a kritikusan alacsony szintet. Az angolok és a szövetségesek segélyszállítmányait is próbálták titokban tartani, és bár a szovjetek minden erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy elkerüljék a belső összeomlást, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szörnyű körülményeket, amelyek a mindennapi életet jellemezték.

Eközben 1941 augusztusában, amikor a frontvonal már egyre szorosabbra zárult, a szovjetek több hadsereget vonultattak ki a frontvonalról, hogy segíthessenek az angoloknak Iránban, ahol a szövetségesek létrehozták a Kereskedelmi- és Hadianyag-folyósót, hogy biztosítani tudják a szovjetek ellátását a fronton. Bár Irán hivatalosan semleges területnek számított, a szovjetek, mint a háború egyik legfontosabb szereplője, érdekeltek voltak abban, hogy a szövetségesek háborús szükségleteit kielégítsék, függetlenül attól, hogy Irán területi szuverenitását ekkor durván megsértették.

Mindezek a titkolt szállítmányok és a háború valódi története – az igazi háborús gazdasági támogatások és a szovjet háttérhatalmi kapcsolatok – a mai napig homályban maradtak. Az egyoldalú történetmesélés és a szovjet propaganda különösen figyelmen kívül hagyta azokat az eseményeket, amelyek meghatározták a szovjet hadigazdaság túlélését és sikerét a háború folyamán

Szinte biztos, hogy a szovjet rendszer fenntartását nem annyira a saját belső erőforrásaik, hanem inkább a szövetségesek, különösen az Egyesült Államok által biztosított kölcsönbérleti segítségnek köszönhette. A kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease Act) 1941-es életbe lépése alapvető szerepet játszott a szovjet háborús erőfeszítések sikerében. A szerződés értelmében az Egyesült Államok hatalmas mennyiségű hadi anyagot, gépjárművet, élelmiszert és egyéb létfontosságú ellátmányokat biztosított a Szovjetuniónak. Az amerikai segélyek nélkül nemcsak a szovjet hadsereg túlélése, hanem a háborús erőfeszítések folytatása is kérdésessé vált volna.

Bár a szovjet propaganda ezt elhallgatta, a szovjet gazdaság – annak ellenére, hogy az iparosításra és emberáldozatokra épült – nem rendelkezett olyan mértékű önellátó kapacitással, amely a német hadigépezet legyőzéséhez szükséges lett volna. Az amerikai kölcsönbérleti támogatás révén a szovjetek nemcsak hadianyagokhoz jutottak, hanem létfontosságú ipari gépeket és alkatrészeket is kaptak, amelyekkel sikerült felfuttatniuk hadigépezetüket, és végül szembeszállniuk a német támadásokkal.

A kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok különböző típusú hadi eszközöket, beleértve a tankokat, repülőgépeket, teherautókat, páncélozott szállító járműveket, (például a Studebaker teherautókat) fegyvereket, konzerveket és ruházatot szállított a Szovjetuniónak. A Vörös Hadsereg felszerelése jelentős mennyiségű amerikai hadianyagokat, beleértve páncélosokat, páncélos

Az egyik legismertebb amerikai páncélos amelyet a Szovjetunió használt, a Sherman páncélos volt. Ezek az M4 Sherman páncélosok az 3. Ukrán Front hadseregben is szolgáltak. Az amerikai fegyverek és járművek, amelyek nagy része nem volt kifejezetten a szovjet igényekhez szabva, mégis lehetővé tették, hogy a Szovjetunió hatékonyabban védekezzen a német támadások ellen, miközben a háborúra vonatkozóan a szovjet hadigépezetet erősítette. Sztálin nyilatkozata a Teheráni Konferencián (1943. november 28. és december 1. között) hangzott el, amikor a „nagy három” Sztálin, Roosevelt és Churchill banketttel tisztelte meg Churchill 69. születésnapját. Hiányzik a konferencia jegyzőkönyvének orosz részéből, amely Moszkva igazságszeretetére tekintettel a hitelessége mellett szól: "Az említett gépek használata nélkül a Lend-Lease révén elveszítenénk ezt a háborút."

Az amerikai segítség kulcsfontosságú volt a szovjet erőfeszítések sikerében, és nélküle nem biztos, hogy a szovjetek képesek lettek volna megverni a náci Németországot. Azonban a szovjet rendszer a saját propagandájában nem hangoztatta eléggé, hogy a háború tényleges győzelme nemcsak a szovjet haderő és a nép küzdelmétől, hanem az amerikai segítségtől is függött. A kölcsönbérleti szerződés tehát nemcsak a háború kimenetelét, hanem a szovjet rezsim túlélését is biztosította, hiszen az ipari és hadi erőforrások biztosítása nélkül a szovjet gazdaság és hadsereg nem lett volna képes hatékonyan szembeszállni a náci német hadigépezet ellen.

A szovjetek ezt a segítséget persze nem hangoztatták túlzottan, mivel a saját győzelmüket és szocialista ideológiájukat próbálták előtérbe helyezni a történetben.

Blau hadművelet

A németek, amikor 1942 nyarán elindították a Blau hadműveletet (a Kaukázus és a kaukázusi olajmezők elfoglalására), valóban számítottak arra, hogy az olaj szükséges lesz a háború folytatásához, ugyanakkor az olajlelőhelyek távolsága, a szállítási nehézségek és a szovjet ellenállás is komoly problémákat jelentettek. Azonban a legfontosabb cél nem csupán az olaj, hanem a szovjet utánpótlási vonalak elvágása, amelyek a háborús erőforrásokat juttatták a frontvonalra, többek között a perzsa korridoron keresztül. Ezt a szállítást a németek nem tudták megszakítani, és az utánpótlás biztosítása alapvetően hozzájárult a szovjet háborús erőfeszítések fenntartásához.

A szovjetek számára, hogy sikerült megállítaniuk a németek előrenyomulását, valóban kulcsszerepe volt a zord orosz télnek, de nem lehet elhanyagolni a szovjet ellenállás és a területvédelmi stratégiák szerepét sem. A németek számára ugyanis a hosszú vonalakon való ellátás, az orosz tél és a szovjet partizánharcok rendkívüli terheket róttak. Az, hogy a németek nem folytatták a Moszkva felé vezető támadást és inkább a dél felé való előrenyomulást választották, annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió ellátási útvonalait el akarják vágni, nemcsak a gazdaság és erőforrások szempontjából volt kiemelten fontos, hanem azért is, hogy lehetetlenné tegyék a további szovjet ellenállást.

A sztálingrádi csata kérdése még ennél is bonyolultabb. A németek hatalmas erőket pazaroltak el, miközben a szovjet hadvezetés kitartott és megerősítette a város védelmét. A németek Paulus vezette 6. hadseregének végzetes bevetése és az erődrendszer körüli körülmények valóban nem csupán presztízskérdésként értelmezhetők, hanem taktikai és stratégiai döntésként, amely a német hadsereg és az egész háborús erőfeszítés számára végzetes következményekkel járt.

A szovjetek számára Sztálingrád nem csupán katonai, hanem morálisan is kiemelkedő pillanat volt, és sokak számára valóban a háború fordulópontját jelentette. Az, hogy a németek végül visszavonulni kényszerültek, és a veszteségek következtében a háború következő szakasza már a szovjet előretörésről szólt, kulcsszerepet játszott a háború alakulásában.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a háborús propaganda mindkét oldalról folyamatosan igyekezett eltúlozni a győzelmeket és a vereségeket. A szovjet propaganda gyakran kiemelte a szovjet "hőstetteket", míg a náci propaganda a katonai döntéseket próbálta igazolni és elrejteni a vereségek okait. Az, hogy a háború igazi fordulópontját hol helyezik el, az történelmileg és politikailag is változó kérdés.

A Rzsev-i csata

A Rzsev-i csata, vagy ahogyan egyes források említik, a "Rzsev-szicsevkai vérfürdő," valóban egy kevésbé ismert, de rendkívül súlyos és kegyetlen epizódja a szovjet-német háborúnak. A csata 1942 és 1943 telén zajlott, és miközben Sztálingrádnál valóban hatalmas harcok folytak, a Rzsev környéki ütközetek nem kapták meg azt a figyelmet, amit a háború más, talán híresebb pillanatai, például Sztálingrád megfordulása vagy Kurszk csatája.

A Rzsev-i csata különösen jelentős, mivel Zsukov marsall irányítása alatt a szovjetek több mint kétmillió katonát vetettek be a német védelmi állások ellen. Az ütközetek terepe, a nehéz, emelkedő, sáros vidéki viszonyok, és a németek előnyös védelmi helyzete miatt az összecsapások hihetetlenül véresek és kimerítőek voltak. A szovjetek, miután az eredetileg tervezett gyors győzelem elmaradt, folyamatosan pazarolták az emberi erőforrást, hogy áttörjék a német védelmet, ám a hadművelet katasztrofális következményekkel járt.

A csata katonai szempontból elmondható, hogy a szovjetek nem tudtak tartós áttörést elérni, és a németek szorgalmasan védekeztek, miközben az őrségük a nehezen megközelíthető terepen még inkább előnyhöz jutott. Az emberveszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak, de a szovjet oldalon különösen a folyamatosan pótolt katonák hatalmas áldozataival kellett szembenézni. A becslések szerint több mint kétmillió szovjet katona vesztette életét ezen a frontszakaszon, és ennek következtében a csata mind az emberi, mind a katonai erőforrások szempontjából hatalmas terhet jelentett a szovjet hadseregnek.

Miért hallgatták el ezt az ütközetet? A szovjet propagandát és a háborús történelem írását erősen befolyásolta az, hogy a Rzsev körüli vereség nem illeszkedett a szovjet "győzelmi narratívába," amely a háború menetét Sztálingrád és a további szovjet előretörések irányába akarta terelni. Ráadásul a szovjet hadvezetés a csata kudarcát és a súlyos emberveszteségeket nem akarta nyilvánosságra hozni, mivel ezzel elhomályosították volna a háborús győzelmek fényét, és a hadsereg morálja is jelentős csorbát szenvedett volna.

Ez a háborús epizód a történelemben gyakran nem kapta meg a megfelelő figyelmet, míg más jelentősebb ütközetek, mint Sztálingrád vagy Kurszk, a háború fordulópontjaként kerültek be a köztudatba. Ennek következtében Rzsev hosszú ideig nem szerepelt a hivatalos történelemkönyvekben, és sokáig a háború legvéresebb, ám elfeledett csatájaként maradt meg.

Kurszki csata

A német hadsereg igazi megroppanása és hosszú, lassú vereségsorozatának kezdete 1943 őszére tehető, miután a Kurszki csata (1943. július-augusztus) véget ért. Kurszk volt az utolsó nagy német offenzíva a keleti fronton, és bár a Wehrmacht hosszú hónapokig készült erre a támadásra, a szovjetek meglepően jól felkészültek és sikeresen megakadályozták a németek áttörését.

A Kurszki csata döntő fontosságú volt, mivel itt vált világossá, hogy a németek képtelenek újabb jelentős területeket megszerezni a Szovjetunióban, és a háború az ő hátrányukra fordult. A szovjetek nemcsak sikeresen megvédték Kurszkot, hanem hatalmas ellentámadásba is átmentek, melynek következtében a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést a keleti fronton. Kurszk után a németek már csak visszavonuló hadjáratot folytattak, és a szovjetek folyamatosan nyomultak előre.

A német hadsereg vesztett területei és az erőforrásaik kimerülése következtében a következő nagy ütközetek már nem hozták meg a németek számára a kívánt eredményeket. Az 1943 őszi és 1944-es év során a német hadsereg főként védelmi pozíciókban próbált kitartani, miközben a szovjet előrenyomulás egyre intenzívebbé vált. A következő nagyobb ütközetek, mint például a Dnyeper átkelése, a belorusz és ukrán területek felszabadítása, már nem voltak olyan nagy erejű támadások, mint például Kurszk, hanem inkább a német hadsereg folyamatos visszaszorítása zajlott.

A háború ezen szakaszában már nem a hagyományos értelemben vett "nagy ütközetek" domináltak, hanem egy folyamatosan növekvő szovjet támadás, amely a német védelmi vonalak fokozatos megsemmisítésére összpontosított. Ekkor már nemcsak a frontvonal változott, hanem a németek vesztették el a hadianyagot, muníciót, és főként a harcképes hadseregüket. Az 1944-es évre a szovjetek már elérhetik a Kárpátokat, és a németek számára egyre inkább világossá vált, hogy a háború sorsa végleg eldőlt.

A németek összeomlásának időszaka tehát valóban 1943 őszén kezdődött, és 1944-1945-re fokozódott, amikor a német hadsereg, bár még megpróbált védekezni, valójában már nem volt képes komolyabb ellenállást kifejteni a szovjet előrenyomulás vagy az általuk létrehozott védelmi rendszerek fenntartása terén.

A nyugati front megnyitásával a német hadsereg helyzete még kedvezőtlenebbé vált, mivel egyszerre kellett védekezniük a keleti és nyugati frontokon, miközben a hadiipari és emberi erőforrásaik már kimerültek. Az erőforrások megosztása és a folyamatos nyomás, amit mindkét fronton elszenvedtek, jelentősen hozzájárult a német hadi gépezet összeomlásához.

Hidegháború

A háború utáni szovjet-amerikai viszony történetéhez jelentős része a háború végén történteknek. 1945 tavaszán, amikor már világossá vált, hogy a háború a náci Németország vereségével zárul, a Szovjetunió, amely súlyos áldozatokat szenvedett el a háború alatt, várt valamit az amerikaiaktól a jövőre nézve. A háború végére a Szovjetunió az egyik legnagyobb és legdrámaibb veszteséget szenvedte el, és a szovjet vezetés, különösen Sztálin, jogosnak érezte, hogy a szövetségesek, így az Egyesült Államok, továbbra is támogassák őket a háború utáni újjáépítésben

Az amerikaiak, bár az Lend-Lease (kölcsönbérleti) program keretében hatalmas mennyiségű hadi segélyt biztosítottak a Szovjetuniónak a háború alatt, 1945 nyarán, miután a náci Németország legyőzése biztosnak tűnt, elkezdték leállítani ezeket a szállítmányokat. Az amerikaiak ekkor már a háború utáni politikai helyzetre koncentráltak, és a szovjetekkel való együttműködés helyett egyre inkább a hidegháborús viszonyok kialakítására összpontosítottak. A leállítás elsősorban gazdasági és politikai okokból történt: az Egyesült Államok gazdasági érdekei és a szovjet kommunista ideológia elleni aggályok kezdtek előtérbe kerülni.

A szovjetek, akik hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal hozták el a győzelmet a nácik felett, jogosan érezték úgy, hogy a háború utáni segélyeknek és szállítmányoknak folytatódniuk kellene. Sztálin és a szovjet vezetés különösen felháborodott volt, hogy míg a Szovjetunió a háború legnagyobb terhét viselte el, addig az Egyesült Államok nem látta szükségesnek, hogy a segítséget fenntartja, és egyre inkább a politikai különbségek, valamint a szovjet rendszer fenntartásához szükséges erőforrások megszerzésére összpontosított.

Ez a szállítmányok leállítása és a szovjet-amerikai kapcsolatok hideg kezelése fontos szerepet játszott abban, hogy a háború utáni szovjet-amerikai viszony gyorsan megromlott. A szovjetek ezt egyértelműen árulásként élték meg, és az amerikaiak politikai megközelítése, amely egyre inkább a szovjet blokk elnyomására és a kommunizmus terjedésének megállítására összpontosított, végül elindította a hidegháború kirobbanását. A két szuperhatalom közötti bizalom végleg elveszett, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti rivalizálás és ideológiai ellentét alapjaiban formálta az utólagos nemzetközi politikai életet.

A nürnbergi per során sok feszültség és drámai pillanat alakult ki, és az említett esemény is figyelemre méltó volt. Göring, aki rendkívül éleseszű és szellemes személyiség volt, gyakran próbált manipulálni a tárgyalások során, hogy kihasználja a szovjetek esetleges gyengeségeit. A nürnbergi per egyik híres pillanata volt, amikor Hermann Göring, aki a náci rezsim egyik legfontosabb vezetője volt, valóban szót kért, hogy a szovjet főügyész, Rugyenko által előadott vádakra válaszoljon. A szovjet főügyész éppen a háború alatti német fosztogatásokat és a szovjet gazdaság károsítását sorolta, amikor Göring kérdezte: „És ugyan mit vittünk mi el onnan?”

Ez egy figyelemre méltó pillanat volt, amely jól példázta Göring szellemességét és azt a fajta próbálkozást, hogy a nürnbergi per politikai szempontjait is manipulálja. A kérdése zavart okozott.

Egyszerüen nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy semmi sem kerülhetett a néemtek kezére.

Szovjetunió tényleges vesztesége

A Jelcini éra alatt, amikor Oroszország már nem a Szovjetunió részeként létezett, a háborús veszteségek kérdése valóban sok vitát generált. Az állami bizottság, amelyet Dmitrij Volkogonov vezetett, egy nagy és részletes kutatást indított el a szovjet és orosz háborús veszteségek pontos felmérése érdekében. Volkogonov, aki nemcsak háborús veterán, hanem elismert történész is volt, arra törekedett, hogy a legpontosabb és legátfogóbb adatokat szolgáltassa a szovjet hadsereg és a civil lakosság áldozatairól a második világháborúban.

A bizottság 27 millió főre becsülte a háborús veszteségeket, ami később 29 millióra nőtt, ebből 20 millió katona volt. Ez az adat rendkívül magas, és a szovjet korban is gyakran elhallgatták vagy alábecsülték a veszteségeket, mivel a háborús veszteségek mértéke az államhatalom legitimációját kérdőjelezte meg. Az új, post-szovjet Oroszország számára, amely éppen megpróbálta elhatárolódni a szovjet múlttól, a háborús veszteségek ilyen magas mértékű elismerése már túlzottan terheltnek tűnt, és a vezetés kezdetben nem kívánt túlzottan hangsúlyozni a szovjet állam előző rendszerének teljesítményét és következményeit.

Volkogonov később úgy nyilatkozott, hogy ha a bizottság tovább dolgozhatott volna, a végső eredmények nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, és ebből körülbelül 22-23 millió katona lett volna. Ez az elképzelés komoly következményekkel járt volna, mivel jelentős mértékben megváltoztatta volna a szovjet háborús veszteségek eddigi hivatalos narratíváját.

A történeti kutatás és az adatgyűjtés tehát a háborús veszteségekkel kapcsolatban ellentmondásos és vitatott volt, és a kérdés továbbra is érzékeny téma maradt Oroszországban, különösen azért, mert a háborús áldozatok mértéke szoros kapcsolatban áll a nemzeti identitással és a háborús hőstettek kollektív emlékezetével. Az orosz vezetés végül lezárta ezt a kutatást, mivel a történelmi igazság feltárása túl zűrzavart okozott volna a társadalomban és a politikában, ahol sokan a háborús veszteségeket nemcsak történelmi, hanem politikai kérdésként is kezelték.

Amiről még beszélni kell

Míg a szovjet propaganda mindenütt azt hirdette, hogy a Szovjetunió egyedül győzte le a nácizmust, és hozta el a felszabadulást Kelet-Európába, valójában a szovjet hadsereg számos háborús bűnt követett el, amelyek az utókor számára sokáig el voltak hallgatva.

A szovjet hazugságok és a történelmi tények elferdítései a finn háborúval, a Baltikum elfoglalásával és a Katyni mészárlással kapcsolatban szoros összefüggésben álltak a Szovjetunió politikai céljaival és propagandájával. Az alábbiakban három fontos eseményt vizsgálunk meg, amelyeket a szovjet hatalom eltusolt, manipulált vagy elferdített, hogy megőrizzék a szovjet rendszer hírnevét.

A téli háború (Finn háború) – 1939-1940

A Szovjetunió és Finnország között 1939 végén és 1940 elején zajló háború a szovjet propaganda egyik fontos témája volt. A Téli Háború kirobbanása után a szovjet vezetés igyekezett úgy beállítani a konfliktust, hogy az önvédelem szükségszerűsége miatt történt. A szovjetek a Finnország elleni támadást a "védelmi szükségletek" és a "szovjet biztonság" védelmével indokolták, miközben az igazság az volt, hogy Sztálin egy területi terjeszkedést kívánt végrehajtani, és a Baltikumtól való védelmi övezet kialakítására törekedett.

A háborút követően a szovjet állam propagandája próbálta minimalizálni a háborús veszteségeket és a finn hadsereg ellenállását, miközben a finn nép heroikus küzdelmét elhallgatták. A Téli Háború végeztével a szovjetek megpróbálták elhitetni a világgal, hogy a területük védelme érdekében, és nem imperialista célok miatt vonultak be Finnországba. A hatalmas emberveszteségeket (szovjet oldalon 200,000 körüli) és a finnek kitartását gyakran figyelmen kívül hagyták.

A Baltikum – 1940

A Balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) 1940-ben szovjet megszállás alá kerültek. A Szovjetunió ezt követően az egyes államokat bekebelezte, miközben elítélte a függetlenségük fenntartását és eltorzította a történelmi valóságot. A szovjet propaganda ezt az inváziót „felszabadításnak” és a „szocializmus terjesztésének” nevezte. A valóság azonban az volt, hogy a Baltikumot nemcsak megszállták, hanem elnyomták politikai és gazdasági szempontból is. A szovjet vezetés folytatta a nemzetiségi, vallási és politikai elnyomást, a balti államokban is. Kényszermunkatáborok felállitása történt, deportálások és politikai tisztogatások zajlottak, szisztematikusan követtek el erőszakos, kitelepítéseket, az oroszosítást, és a helyi kultúrák teljes elnyomását. Miközben a szovjet hadsereg számos atrocitást követett el a civil lakosság ellen. Az elnyomás mind fizikailag, mind pszichológiailag évtizedekig éreztette hatását.

Miután a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben titkos megállapodást kötött (Molotov–Ribbentrop paktum), a Baltikumot a szovjetek megszerezték a náci megszállás előtt. A háború után a szovjetek megpróbálták eltüntetni a balti népek történelmét és kultúráját, és folyamatosan propagandát folytattak arról, hogy az „önkéntes egyesülés” a Szovjetunióval történik. Az egyetlen, a szovjetek által elismert „szabadság” az volt, hogy a balti államok csatlakozhattak a szovjet blokkhoz, ám e mögött a valóság az elnyomás és erőszak állt.

A Katyni mészárlás – 1940

A Katyni mészárlás a második világháború egyik legborzalmasabb és legnagyobb titkolt háborús bűne. 1940 áprilisában a szovjet hadsereg több ezer lengyel tisztet és értelmiségit végeztetett ki a Katyni-erdőben, hogy ezzel próbálja elfojtani a lengyel ellenállást és megerősíteni a szovjet befolyást Lengyelországban. Az áldozatok között nemcsak katonák voltak, hanem civilek, politikai vezetők, tanárok és papok is, akik mind-mind a lengyel nemzet elnyomásának célkeresztjébe kerültek.

A Szovjetunió kezdetben tagadta, hogy ő állna a mészárlás mögött, és a németekre hárította a felelősséget. A nácik áprilisban tették közzé a mészárlásról készült bizonyítékokat, amit a szovjet propaganda és a nemzetközi közvélemény is elutasított. A szovjetek évtizedeken át próbálták titokban tartani a történteket, és a Katyni Mészárlás ügyét elhallgatták. A Szovjetunió hivatalosan csak 1990-ben ismerte el, hogy a mészárlást a szovjet hadsereg követte el.

A Katyni ügy bemutatja, hogy a szovjet állam, miközben a náci Németország háborús bűneit hangsúlyozta, saját bűnöket is titkolt és tagadott, amelyek évtizedekig nem kerültek nyilvánosságra. A szovjetek folyamatosan a másik félre mutogattak, miközben saját atrocitásaikat eltitkolták.

Putyin a hazugság országának uralkodója

Vlagyimir Putyin „történelmi esszéje” nem más, mint a szovjet propaganda újjászületése. Putyin cikke eredetileg a hitleri Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján, május 9-én jelent meg. Az ünnepséget a koronavírus-járvány miatt június 24-re halasztották. Az eszét  a  2019. szeptember 19-i európai parlamenti határozat váltotta ki, amelyben a második világháborúért való felelősség felét Oroszországnak tulajdonították. Putyin cikke semmit nem tartalmaz, amit a negyvenes évek szovjet propagandájából ne hallottunk volna, a cél annak bizonyítása, hogy a Szovjetunió természetesen békepolitikát folytatott, és nem szállt meg vagy szállt meg egyetlen országot sem – mondja Dębski, aki jelenleg a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének (PISM) vezetője. Putyincélja nem az emlékezés – hanem a történelem meghamisítása, a Szovjetunió bűneinek relativizálása, sőt, a saját diktatórikus rendszerének legitimálása.

Putyin legfontosabb tézisei:

• A Szovjetunió szerepe a nácizmus legyőzésében: Putyin szerint a Szovjetunió döntő szerepet játszott a náci Németország legyőzésében, és hozzájárult az egész világ megmentéséhez. Ezt a szerepet egyes nyugati politikai elemzésekkel szemben védelmezi, amelyek szerint a Szovjetunió és a náci Németország közötti 1939-es megnemtámadási paktum (Molotov-Ribbentrop paktum) a háború kirobbanásához vezetett. Putyin elutasítja a Szovjetunió felelősségét a háború kitörésében, és úgy véli, hogy a Szovjetunió az utolsó pillanatig védte Csehszlovákiát.

• A Szovjetunió és a második világháború kitörése: A Szovjetunió nem vállal cinkosságot a háború kirobbanásában, és Putyin bírálja az Európai Parlament 2019-es határozatát, amely a Szovjetuniót is felelőssé tette a háború kirobbanásáért. Az ő álláspontja szerint a Szovjetunió nem osztozott a felelősségben, és hangsúlyozza, hogy a müncheni egyezmény, amelyet a Nyugat kötött Hitlerrel, sokkal inkább hozzájárult a háború elkerülhetetlenségéhez.

• A Hitler-Sztálin paktum és a Szovjetunió védelme: Putyin azt is állítja, hogy a Szovjetunió nem volt a nácik cinkosa, és mindig védelmi intézkedéseket hozott. A Molotov-Ribbentrop paktumot védve kijelenti, hogy a Szovjetunió „az utolsó európai ország” volt, amely aláírta a megnemtámadási egyezményt, és hogy a Szovjetunió nem támogatta a náci ideológiát, hanem a jövőbeli Hitler-ellenes koalíció alapjait fektette le.

• Lengyelország és a müncheni egyezmény: Putyin hangsúlyozza, hogy Lengyelország szerepe a csehszlovák területek felosztásában nem elhanyagolható, és hogy az akkori lengyel vezetés is hozzájárult a háború kitöréséhez, mivel nem támogatták a Szovjetunióval való katonai szövetséget. Ő szerint a lengyel politikai döntések végül a náci gépezet alá helyezték az országot, és hozzájárultak a későbbi tragédiához.

• A Baltikum és a Szovjetunióhoz való csatlakozás: Putyin a Balti államok (Lettország, Litvánia, Észtország) 1939-es Szovjetunióhoz csatlakozását is szerződéses alapon történő, önkéntes lépésnek tartja, ami erőteljesen ellentétes a Nyugat által elterjedt véleménnyel, miszerint a Szovjetunió erőszakkal foglalta el ezeket az országokat.

• A dokumentumok és archívumok megnyitása: Putyin kéri, hogy minden ország nyissa meg történelmi archívumait, és hozza nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, amelyek segítenek tisztázni a háború előtti és háborús időszak eseményeit. Ezért javasolja a közös kutatási projekteket a történészek között, hogy a történelmet tudományos alapú, objektív módon vizsgálják.

Aki azt hiszi, hogy az archívumot teljesen fel fogják nyitni, az csalódni fog. Ahogy az már korábban is megtörtént, csak a nemzeti hőseposzhoz használhatót szabad publikálni. Az orosz (szovjet) történelmi  archívumokból csupán azok az információk kerülnek majd napvilágra, amelyek támogatják az orosz "dicsöséget". Az orosz hőseposzok, amelyek erősítik az  identitást, „szépítik” a múltat, miközben elhallgatják az árnyékosabb részeket. Így a történelmi kutatások és a dokumentumok teljes körű megismerése  másodlagos szerepet kap, ha azok nem illeszkednek a hivatalos, kedvező történeti képekhez. Ez különösen igaz a Szovjetunióval kapcsolatos archívumok esetében, ahol ezek szoros összefonódásban állnak a politikai rendszer legitimációjával. Az orosz történetírás tehát nem a múlt feltárása, hanem a jelen politikai diskurzusainak alakítását szolgálja.

A Szovjetunió történetét áthatotta a propagandának és az elhallgatott igazságoknak az uralma. Oroszország kriminalizálja a második világháborúval kapcsolatos „hazudozást”.

Putyin ellentmondásos törvényt írt alá a „történelmi meghamisítás“ ellen mely szerint a jövőben tilos a második világháború alatti szovjet és náci fellépések egyenlővé tétele. "Bezárjuk azokat, akik megpróbálják átírni a történelmet (...), és lecsökkentjük apáink és nagyapáink szerepét, hőseinket, akik azért haltak meg, hogy megvédjék hazájukat és gyakorlatilag az egész világot a barna pestistől" - mondta Putyin a Tass állami hírügynökség szerint.

Aki tagadja a nürnbergi per ítéleteit, vagy téves információkat terjeszt a Szovjetunió második világháborús lépéseiről, az a jövőben börtönbüntetésre számíthat Oroszországban. Magyarul: Aki a szovjet hazugságokat a II. VH-val és következményivel kapcsolatosan tagadja, azt megbüntetik. A Kreml valódi célja nem a történelmi igazság feltárása, hanem annak kizárólagos ellenőrzése.

Az orosz kormány új törvényei új megvilágításba helyezik a történelmi igazság és annak politikai manipulálása közötti kapcsolatot.

Putyin elnök politikai stratégiája és hazugságai, amelyek a mai orosz világpolitikát jellemzik, nem újkeletűek. Az Ukrajna elleni háború is ezen történelmi hazugság talaján indult el.

Ahogy az Ukrajna elleni háború kitörésekor is láthattuk, Oroszország vezetése hazug narratívát épít arra, hogy Ukrajna meghódítását, az ukrán foglyok kínzását, és az ukrán gyerekek elrablását a „fasizmus elleni harc” részeként tálalja. A valóság azonban más: Oroszország 3 évvel ezelőtt indította el a háborút Ukrajna ellen, nem a fasizmus legyőzésének, hanem saját diktatúrája megvédésének érdekében, mivel a nyugatosodó, demokratikus Ukrajna fenyegetést jelentett a Kreml uralmára.

Putyin minden alkalommal megismétli hazug retorikáját, mivel a hazugságok, mint egy kullancs, úgy tapadnak a közbeszédhez, és nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is szívják el az emberek tisztánlátását.

Az orosz történelemszemlélet és politikai diskurzus azon alapul, hogy Oroszország a nácizmus felett aratott diadal és a második világháború „győztese” lett, amit folyamatosan táplálnak a sztálingrádi ünnepségek és a „győzelem napjának” szertartásai. E történelmi narratíva szerint Oroszország és a Szovjetunió egyedül állt a náci Németország legyőzésében, és a „sárkányölő” hősként tisztelték őket. Igaz, hogy a Szovjetunió és a szövetségesek hatalmas áldozatokkal és veszteségekkel győzték le a Harmadik Birodalmat, de a történelmi tények figyelembevételével az is nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg sikerei nem jöhettek volna létre az Egyesült Államok és más szövetségesek, különösen a kölcsönbérleti rendszer révén biztosított támogatása nélkül. Oroszország tehát a saját győzelmét nemcsak a saját érdemeire alapozza, hanem figyelmen kívül hagyja azt a komplex nemzetközi összefogást, amely valóban lehetővé tette a náci rezsim legyőzését.

A szovjet és orosz történelem ezen egyoldalú ábrázolása a modern orosz politikai stratégiák szerves részévé vált. Oroszország új törvényei és a háborús narratíva irányítása lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Kreml minden kritikát és eltérő nézetet elhallgattasson, miközben saját történelmét és szerepét szakszerűen, sőt törvényileg is védve próbálja meg fenntartani. Az orosz politikai vezetés számára a történelem nemcsak a múlt megértésére, hanem egy politikai eszközként való felhasználásra is szolgál, amelynek célja, hogy Oroszország képét és pozícióját a nemzetközi közösségben erősítse.

Putyin valóban azt hiszi, hogy az egész világ nála hülyébb emberekből áll.

*

A volt szocialista országokban a szovjet propaganda nem csupán a politikai diskurzus részeként működött, hanem szinte az egész rendszer ideológiájává vált. A szovjet hatalom minden lehetséges eszközt felhasznált annak érdekében, hogy saját verzióját népszerűsítse a történelemről, a háborús eseményekről és a szovjet „hőstettekről”. Az oktatás, a média, a kulturális intézmények mind a szovjet hazugságok terjesztésére szolgáltak, így ezek az ideológiai állítások szerves részévé váltak a mindennapi életnek. Szinte nem volt olyan terület, ahol a szovjet hazugságokat ne közvetítették volna – legyen szó akár politikai diskurzusokról, akár művészeti alkotásokról, vagy egyszerű propaganda-anyagokról.

Azok, akik a szovjet rendszer hazugságait próbálták feltárni, és nyilvánosan beszéltek a ezekröl a torzításokról, hamarosan a rendszer ellenségeivé váltak. Őket meghurcolták, megfélemlítették, ellehetetlenítették, vagy éppenséggel börtönbe zárták. Szovjetunióban és a volt un szocialista országokban bármilyen ellenállást vagy kritikai hangot az államaparátus elnyomott. Az igazságra irányuló minden próbálkozás a hatalom szemében árulásnak számított, és azokat, akik bátran fel merték vállalni a valóságot, szigorú megtorlás várt. .

Így a szovjet hazugságok évtizedeken keresztül meghatározták a politikai és társadalmi diskurzust, miközben a valóságos történelem elferdítését a hatalom szisztematikusan fenntartotta.

A szovjet hatalom által alkalmazott brutális megtorlás jól példázza a magyar 1956-os forradalom, a csehszlovákiai 1968-as Prágai tavasz, ahol szovjet vezetés nemcsak politikai és katonai eszközökkel, hanem rendkívüli erőszakkal is reagált a rendszerrel szemben fellépő tömegek és vezetők ellen. Itt kell megemlíteni a lengyelországi Szolidaritás mozgalmat, melyet Szovjetunió nem közvetlen, hanem Jaruzelski tábornok, hirdette meg a rendkívüli állapotot és keményen erőszakosan lépett fel a reformok ellen. A magyar forradalom leverése, a csehszlovákiai reformok eltiprása, és a lengyel munkásmozgalom elfojtása mind az elnyomás és a szabadság iránti vágyak elnyomásának drámai példái voltak, amelyeket a szovjet hatalom a saját politikai érdekei védelme érdekében végrehajtott.

-000-

Irodalomjegyzék

• Figes, O. (2002). Natasha’s dance: A cultural history of Russia. Metropolitan Books.

• Hantó, Zs. (2010). Kitiltott családok. Magyar Ház.

• Pipes, R. (1974). Russia under the old regime. Charles Scribner’s Sons.

• Snyder, T. (2018). The road to unfreedom: Russia, Europe, America. Tim Duggan Books.

• Applebaum, A. (2012). A vasfüggöny: Kelet-Európa leigázása 1944–1956. Európa Könyvkiadó.

• Arendt, H. (2002). A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó.

• Ash, T. G. (1983). The Polish Revolution: Solidarity. Scribner.

• Davies, N. (2005). God’s Playground: A History of Poland. Oxford University Press.

• Figes, O. (2002). Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia. Metropolitan Books.

• Grossman, V. (2010). Élet és sors. Európa Könyvkiadó.

• Kramer, M. (2008). The Prague Spring and the Warsaw Pact Invasion of Czechoslovakia in 1968. Harvard University Press.

• Merridale, C. (2013). A Kreml története: Valóság és illúzió. Európa Könyvkiadó.

• Michnik, A. (1985). Letters from Prison and Other Essays. University of California Press.

• Szolzsenyicin, A. (2006). Gulag-szigetvilág. Európa Könyvkiadó.

Mi az oka Netanjahu szokatlanul hosszú budapesti látogatásának?

A két jobboldali politikus, Orbán és Netanjahu évek óta szoros kapcsolatban áll egymással. Mindketten szeretik hangsúlyozni szoros kapcsolatukat Donald Trump amerikai elnökkel.

„Magyarország kilép az ICC-ből” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök hivatalának vezetője csütörtökön a Facebookon. A bejelentés egy időben történt Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásával, aki ellen háborús bűnök miatt elfogatóparancsot adott ki az ICC. (Néhány fontos állam már nem ismeri el az ICC-t. Ezek közé tartozik az USA, Oroszország és Izrael.) 

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök méltatta Magyarország azon döntését, hogy kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). „Ön most bátor és elvi álláspontot foglalt el az ICC-vel kapcsolatban” – mondta Budapesten Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott megbeszélése után. „Köszönöm, Viktor” – tette hozzá az izraeli miniszterelnök.„Fontos, hogy szembeszálljunk ezzel a korrupt szervezettel.” Ez a döntés „minden demokrácia számára fontos” – mondta Netanjahu, aki ellen az ICC elfogatóparancsot adott ki.

Orbán, aki az elmúlt év tizedben korlátozta a sajtószabadságot Magyarországon, lebontotta a demokráciát, legutóbb pedig betiltotta a Pride Parádét, amely ellen minden este több százan tüntetnek, hozzátette: "Magyarország nagyon fontosnak tartja a demokráciát, ezért nem lehetünk olyan bíróság előtt, ami politikai színház."

A Nemzetközi Büntetőbíróság olyan ügyekben jár el, amelyek háborús bűnöket, emberi jogi jogsértéseket és egyéb súlyos bűncselekményeket érintenek. Izrael, különösen Netanjahu kormánya, régóta kritikusan viszonyul az ICC-hez, mivel azzal vádolják őket, hogy politikai alapon, részrehajló módon járnak el, különösen Izrael palesztin területekkel kapcsolatos politikája és katonai cselekedetei miatt. Orbán és Netanjahu hasonló módon értékelhetik az ICC-t, mint olyan intézményt, amely túlzott befolyást gyakorolhat az állami szuverenitásra és politikai döntéshozatalra.
Ez a lépés, miszerint Magyarország kilépett az ICC-ből, egy erős üzenetet küld a nemzetközi közösség felé, és megerősítheti Orbán és Netanjahu politikai szövetségét.

Az, hogy Magyarország kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból, kérdéseket vet fel, hogy vajon milyen politikai és gazdasági érdekek húzódnak meg a háttérben.

Orbán és Netanjahu közötti kapcsolat  elég szoros, és a két vezető számos hasonló politikai álláspontot képvisel, különösen a nemzetközi jogi és diplomáciai kérdésekkel kapcsolatban. Az ICC-ből való kilépésről szóló bejelentés, amelyet Orbán tett,  nagy hullámokat vert a nemzetközi politikában. Az érvelés, miszerint az ICC „politikai bírósággá vált”, jól illeszkedik Orbán és Netanjahu közös narratívájába, amely a nemzetállami szuverenitás védelmét és a nemzetközi intézmények ellenállását hirdeti.
Netanjahu szavai, amelyek szerint az ICC „a demokráciát fenyegeti és korrupt”, nem meglepőek, mivel Izrael már régóta kritikusan viszonyul az ICC-hez, különösen a palesztin területeken végzett katonai műveletek és azok jogi megítélése kapcsán. A két vezető politikai szövetsége így még inkább szorosabbá válik, mivel közösen támadják a nemzetközi jogi intézményeket, amelyeket a saját politikai érdekeik és nemzetállami autonómiájuk szempontjából ellenségesnek tekintenek.

*

Az antiszemitizmus kérdése különösen érzékeny téma. Orbán megjegyzései, miszerint Magyarországon nincs antiszemitizmus, („Magyarországon zéró tolerancia van az antiszemitizmussal szemben” - mondta Orbán többször is) míg Nyugat-Európában növekvő probléma, erősen vitathatók. A valóság az, hogy Magyarországon is jelen van az antiszemitizmus, és különösen a szélsőjobboldali politikai körökben figyelhető meg egyre inkább az antiszemita retorika. Orbán márciusban mondott beszéde is  erősen megosztó volt és antiszemita tartalmú, különösen a brüsszeli elitről és a migrációról szóló kijelentései  valamint a "poloskázása" miatt.

A migráció és az antiszemitizmus összefonódása, amit Orbán említ,  egy gyakran használt narratíva, amely az iszlám és a migránsok fenyegetettségét próbálja összekapcsolni az antiszemitizmus fokozódásával. Azonban a valóság sokkal bonyolultabb, és nem csupán az ideológiai kereteken belül értelmezhető.
A Netanjahu-Orbán sajtótájékoztatón kérdezni nem lehetett. Az izraeli újságírók például azt hiányolták, hogy nem esett szó Magyarország holokausztban játszott történelmi felelősségéről.ez egy nagyon érzékeny és vitatott téma. Magyarország történelmi felelőssége a holokausztban való szerepe nemcsak a magyar társadalomban, hanem nemzetközi szinten is jelentős viták forrása. A holokauszt áldozatai közé több ezer magyar zsidó tartozott, és sokan vitatják, hogy a mai vezetés megfelelő módon kezelte vagy elismerte volna ezt a történelmi felelősséget.

A sajtótájékoztatón való hallgatás és a téma kerülése azt is tükrözi, hogy a magyar kormány nem hajlandó nyíltan szembenézni ezzel a múlttal, vagy legalábbis nem kívánja ezt a nemzetközi diskurzus részeként kezelni. A holokauszt történelmi felelőssége kényes téma, mivel politikai szinten is könnyen megosztja a társadalmat és a közvéleményt, különösen akkor, amikor az ilyen témák nem kapják meg a megfelelő figyelmet és tiszteletet.

Az izraeli újságírók jogosan érezték úgy, hogy ez a kérdés fontos lenne a diskurzus részeként, hiszen a holokauszt és annak tanulságai alapvetően meghatározták a közép-európai országok, köztük Magyarország viszonyát a zsidó közösségekkel és a nemzetközi közösséggel. Az ilyen hiányosságok viszont csak erősítik a nemzetközi kritikákat és a feszültséget, amely már így is meglévő a két ország politikai kapcsolataiban.
A március 15-i magyar nemzeti ünnep alkalmából hagyományosan magas állami kitüntetéseket osztanak ki. Sulyok Tamás köztársasági elnök két irodalmi személyiséget is kitüntetett: Döbrentei Kornél költő, esszéista Kossuth-díjat, a művészet és kultúra legmagasabb állami elismerését vehette át. A tudósok Széchenyi-díját Takaró Mihály publicista kapta. A probléma: Mindketten többször is antiszemita kijelentéseket tesznek.

Döbrentei néhány évvel ezelőtt egy jobboldali tüntetésen mondott beszédében a zsidók ellen szidta: "Álruhás és álarcos hamis próféták – csak a szakálluk az igazi – az erkölcsi holokausztot a magyarok ellen irányítják." Tiltakozásul 160 tag kilépett a Magyar Írószövetségből, köztük a Németországban is ismert szerzők, Nádas Péter, Szabó Magda, Esterházy Péter, Konrád György.

Takaró egyik hírhedt kijelentése az volt, hogy a 20. század elejének fontos avantgárd irodalmi folyóiratát, a Nyugatot „zsidó rongynak” becsülte. Azt is állította, hogy a zsidó irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre nem tekinthető magyarnak. Döbrentei Kornélt és Takaró Mihályt már 2019-ben kitüntette a jobboldali nacionalista kormány. A Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Mazsihisz sajtóközleményben fejezte ki tiltakozását. Ezek a kitüntetések teljesen ellentmondanak az Orbán-kormány által meghirdetett zéró tolerancia elvének az antiszemitizmussal szemben.
„Nincs magyarázat arra, hogy 2025-ben miért kellett újra kitüntetni ezt a két antiszemitát. Nem fogadjuk el, hogy munkájuk miatt megérdemlik ezt az elismerést. Nem, nem” – áll a dokumentumban. A kormánypárti zsidó vallási közösség, az EMIH hallgatott. A mintegy 400 tagot számláló Szépirodalmi Írók Társasága is megjegyezte: „Mindketten nyilvános tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak az antiszemita nyelvezet magyarországi elterjedéséhez és a jobboldali szélsőséges nézetek egyre nagyobb dominanciájához a hivatalos kulturális diskurzusban”.

Bayer Zsolt publicista is tett korábban kifejezetten antiszemita megjegyzéseket. Évekkel ezelőtt "büdös ürüléknek" minősítette Schiff András magyar zongoraművészt és a német Zöld Párt politikusát, a zsidókat képviselő Daniel Cohn-Bendit, és azt írta, hogy sajnos nem öltek meg elég balost és zsidót az 1919/20-as jobboldali magyar Freikorps úgynevezett "fehér terrorja" során.

Bayer nem kívülálló, hanem a Fidesz társalapítója és Orbán közeli barátja. 2013-ban pénzbüntetést kapott egy antiszemita cikk miatt. Három évvel később „újságírói munkája elismeréseként” megkapta Magyarország egyik legmagasabb kitüntetését, a Lovagkeresztet.

 Ennyit  Orbán kijelentéséhez,  miszerint Magyarországon nincs antiszemitizmus

-000-

A magyar társadalom jelenlegi állapota nem sok vidámságra ad okot. Gazdaságilag kifosztott, erkölcsileg elbizonytalanodott, szellemileg kifosztott állapotba került.

A nemzeti vagyon jelentős része szűk körök kezébe került, a közpénzek elosztása átláthatatlan és klientúraépítésre szolgál. Az állami és uniós források egy része nem a társadalom egésze számára hasznos beruházásokat támogat, hanem egy szűk gazdasági-politikai elit érdekeit szolgálja, miközben a gazdaság stagnál és vergődik. A magyar társadalom szellemisége leértékelődött, az értékalapú gondolkodás háttérbe szorult. Az intellektuális igényességet felváltotta a felszínesség, az érvek helyét a jelszavak vették át, és a közbeszéd egyre inkább a manipuláció és megosztás eszközévé vált

Az emberek egyre inkább érzik a körülöttük lévő lehangoltságot, a politikai rendszer pedig egy romhalmaz benyomását kelti, ahol a valódi megoldások helyett populista jelszavak, megosztás és manipuláció uralkodik.

De mit lehet ott mondani ahol, egy magát demokratikusnak nevező párt, a Demokratikus Koalíció, újra összefogott Jakab Péterrel, aki szélsőjobboldali nézeteket képvisel. Ez a döntés nemcsak politikai szempontból kérdéses, hanem azt is felveti: hol van a józan ész? Egy valódi demokrácia nem épülhet olyan kompromisszumokra, amelyek szembemennek az alapvető demokratikus értékekkel. Az ilyen lépések tovább növelik a társadalom politikai cinizmusát és a hitelesség válságát.

A hétköznapi ember sokszor tehetetlennek érzi magát, miközben a közintézmények fokozatosan leépülnek, a társadalmi szolidaritás meggyengül, a kultúra és az oktatás pedig egyre inkább háttérbe szorul.

A jelenlegi társadalmi helyzet nem csupán gazdasági válságot jelez, hanem egy mélyebb kulturális és értékrendi hanyatlásra is rámutat, amely aláássa a közösség szellemi vitalitását és jövőbe vetett hitét. Ma egy olyan világban élünk, ahol a közgondolkodás, a mélyebb és átgondolt véleményformálás egyre inkább háttérbe szorul, miközben a könnyen emészthető, felületes válaszok és a populista megoldások kerülnek előtérbe a közbeszédben. Az emberek sokszor nem hajlandóak vagy nem is képesek komolyabb elemző gondolkodásra, és inkább az egyszerű, kényelmes válaszokat keresik, amelyek nem igényelnek mélyebb megértést. Ez a tendencia az oktatás leértékelődésében is tetten érhető, hiszen a tudás nemcsak a mennyiségben, hanem a minőségében is csökkent. Az iskolákban és az oktatási rendszeren belül egyre inkább a praktikus, azonnali hasznot hozó tudás kerül előtérbe, miközben a kritikai gondolkodás, az értékek és a valódi tudás megértése egyre kevésbé kap hangsúlyt. Az ilyen irányú változások hosszú távon veszélyeztetik a társadalom szellemi alapjait, hiszen egy olyan közegben, ahol a mélyebb gondolkodás háttérbe szorul, a valódi fejlődés és előrehaladás is gátolt marad.

A szellemi talaj, amiből a gondolkodás kinőhetne, egyszerűen nincs meg. Nem lehet gondolkodást elvárni ott, ahol az embereknek az a kérdés, hogy mit esznek holnap. És ha nincs iskola, nincs tanár, nincs orvos, nincs posta – akkor mi van? Üresség. Egy olyan világ, ahol nem a fejlődés, hanem a túlélés a cél.

Ez az anihil, Az eltűnés előszobája.

Ami a legrosszabb, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, hanem lassan, észrevétlenül. Nem robbanás, hanem lassú erózió. Nem látványos összeomlás, hanem fokozatos kiüresedés. És mire észrevennék az emberek, már késő.

De ha ez az eltűnés előszobája, akkor még nem vagyunk a végén. Még van egy ajtó, amin ki lehet lépni, csak kérdés, hogy merre van. Talán még lehet valamit tenni.

Kérdés kik állnak az ajtóban és mivel várnak? Mert ha nincs senki, akkor az ajtó csak vezet valahova a semmibe. De ha valakik ott várnak, akkor mit akarnak? Vannak, akik hamis ígéretekkel, könnyű válaszokkal állnak ott – „ne gondolkodj, mi majd megmondjuk, mi a jó neked.” És vannak, akik csak hasznot akarnak húzni a káoszból, mert a pusztulás nekik üzlet.

De vajon van-e valaki, aki valódi megoldással áll ott? És ha igen, halljuk-e egyáltalán a hangját a zajban? Vagy már annyira belefáradt mindenki, hogy észre se vesszük?

A közgondolkodás hanyatlása

A média ma már a kormánypárt teljes uralma alatt áll, és ez jelentős hatással van a közgondolkodásra. Az újságok, a televíziók, a rádiók és minden fontosabb médium a Fidesz propagandáját és dezinformációját terjeszti, gyakran hazugságokkal és manipulatív narratívákkal árasztva el a közvéleményt, legyen szó belpolitikai vagy külpolitikai kérdésekről. A vidéki emberek jelentős része szinte kizárólag ezt a médiát fogyasztja, így az ő információs környezetük teljesen eltorzul. A kormány által uralt sajtó nemcsak hogy félretájékoztatja a közvéleményt, hanem a gyűlöletet és az idegenellenességet is szítja, folyamatosan háborúkat, ellenségeket kreálva. Ez a manipulált információ áramlása mélyíti a társadalmi megosztottságot és erősíti a politikai polarizációt. Az igazság és a valódi tények háttérbe szorulnak, miközben a gyűlölet és az ellenségkép terjedése egyre inkább a társadalom minden szegmensét mérgezi. Az emberek lassan belefáradnak. Már nem kérdeznek, nem kételkednek, mert fáradtak. Mert a napi gondjaik mellett nincs erejük gondolkodni. Így válik a populizmus és a propaganda igazi fegyverré: nem az eszméivel, hanem azzal, hogy egyszerűnek és kényelmesnek tűnik. Nem kell gondolkodni, csak elhinni, amit mondanak.

És ha ezt elég sokáig csinálják, akkor már nincs is szükség kényszerre – az emberek maguktól kezdenek úgy gondolkodni, ahogy elvárják tőlük. A legrosszabb az, amikor már senki sem érzi, hogy valami nincs rendben. Ma már nincs lantos hírmondó. Vagy ha van is, senki sem hallgat rájuk. A lantot letették, vagy talán el is törték. A helyüket átvette a zaj, a propaganda, a populizmus. Az igazságot nem éneklik meg, hanem eltorzítják, elhallgatják vagy gúny tárgyává teszik. Nemcsak az a baj, hogy nincs, aki elmondja az igazságot, hanem az is, hogy egyre kevesebb az, aki egyáltalán hallani akarja.

Mert hallgatni annyi, mint gondolkodni. És gondolkodni fárasztó, kényelmetlen, néha fájdalmas is. Egyszerűbb elhinni a könnyű válaszokat, a jól hangzó hazugságokat, mint szembenézni a valósággal.

A Bibliában olvashatjuk a következöket: „Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: Prédikálok néked borról és részegítő italról, az volna e népnek prófétája.“ (Mikeás, 2.11)

A szélhámosok és csalók, akik csak azt prédikálják, amit az emberek hallani akarnak, könnyen elnyerhetik a tömeg figyelmét. Az üzenet egyszerű, vonzó, és nem kér sok erőfeszítést. Borról, italról prédikálni – ez mindenkinek tetszik, mert könnyen elérhető, és nem kell gondolkodni rajta. Az ilyen szónokok tudják, hogy az emberek vágyaihoz, gyengeségeihez szólnak, és elég egy-két üres, csábító szó, hogy a tömeg kövesse őket.

Ez a fajta könnyű, manipulatív „prófétálás” sosem fog igazi változást hozni. Csak a jelenlegi állapotot erősíti, ahelyett hogy felrázná az embereket. De a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy az emberek ne dőljenek be a szélhámosoknak, hogy felismerjék a manipulációt – talán a tudatosság, a tanulás, és a valódi vezetők hiánya a kulcs.

Az ész uralma amire szükség lenne. Az, hogy az emberek a gondolkodás, a megértés és a logika alapján hozzák meg döntéseiket, ne pedig az érzelemre vagy a manipulációra alapozva. Az ész, a tudás, a józan belátás, és a felelősségvállalás, mind-mind alapkövek egy olyan társadalomban, ahol valódi változás történhet.

De hogyan érhetjük el, hogy az ész uralkodjon, amikor minden nap szembesülünk a zajjal, a manipulációval, a könnyű megoldásokkal, amelyek elvonnak minket az érdemi gondolkodástól? Hogyan érhetjük el, hogy az emberek ismét arra törekedjenek, hogy megértsék a világot, és ne csupán reagáljanak rá?

Ez talán egy olyan hosszú távú folyamat, ami nemcsak az oktatásról szól, hanem az emberek közötti kapcsolatok újraformálásáról is. A közösségi érzés erősítése, a valódi dialógusok, a bizalom építése mind hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek újra rátaláljanak az észre és a racionalitásra.

A magyar társadalom egy része a múltban keresi a jövő dicsőségét. A múltba való visszatekintés, ha túlzottan dominál, könnyen átmehet egyfajta elakadásba. A múlt dicsősége egyre inkább elhalványul, és amikor az emberek csak ott keresnek válaszokat, akkor nem tudnak valódi jövőt építeni. A történelem tanulmányozása fontos, de ha túlzottan a múlton élünk, az csak egyfajta menekülést jelent a jelenből, egy kábulat, amely a valós problémák elől elzárja a figyelmet.

A kocsmák filozófiája, egyfajta tükröt tart a társadalomnak: ott, ahol nincs igazi lehetőség a változásra, ahol a remény lassan elvész, sokan az „aranykorra” emlékeznek vissza, mintha a múlt magyarázata lenne minden problémára. De a probléma nem a múltban, hanem a jelenben van – abban, hogy nem találjuk a választ arra, hogyan kellene építeni, formálni a jövőt.

A pozitív identitásnak nem a múltban kell gyökereznie, hanem a jelenben, és a jövő felé kell orientálódnia. Igen, van mit tanulnunk a múltból, de ha nem tudunk előre nézni, ha nincs meg az a közösségi erő, ami a változást hozhatná, akkor a történelem csak egy álom marad.

*

A társadalom számára elérkezhet egy pont, amikor a mély válság már elviselhetetlenné válik. Ebben a helyzetben kell felfedeznünk a gondolkodás újraértékét. Ahogyan a történelem során is láthattuk, minden hanyatlás után van lehetőség a megújulásra, ha felismerjük a problémákat, és egy új, tiszta látásmóddal vágunk neki a jövőnek. Azonban ehhez nemcsak elméleti tudásra van szükség, hanem egy olyan közösségi érzésre, amely motiválja az embereket a változás iránti vágyra, és arra, hogy ne csupán a túlélésre koncentráljanak, hanem aktívan részt vegyenek a társadalom újjáépítésében. A kiút nem a folyamatos panaszkodásban vagy az elkeseredésben rejlik, hanem a cselekvésben. A magyar társadalomnak vissza kell találnia a valódi tudás értékéhez, a gondolkodás szabadságához és a közösségi szolidaritáshoz. Ehhez egy olyan szemléletmódra van szükség, amely nem csupán a múltba réved, hanem a jövő felé tekint. Egy olyan társadalomban, ahol a tudás, az értelem és a tisztelet uralkodik, mindig van esély a megújulásra.

A jelenlegi helyzetből való kilábaláshoz elengedhetetlen a szellemi és erkölcsi megújulás. Ez azonban nem valósulhat meg pusztán politikai szlogenekkel vagy reformtervekkel, hanem egy sokkal mélyebb, belső átalakulásra van szükség. Az embereknek vissza kell szerezniük az önálló gondolkodás és a kritikai szemlélet képességét. Ehhez pedig az oktatás megerősítése kulcsfontosságú.

Az iskolákban nem csupán a lexikális tudást kellene előtérbe helyezni, hanem a gondolkodás képességét, a kérdések feltevését és az érvelési készséget. Az oktatás meggyengítése nem véletlen folyamat: egy tudatlan társadalom könnyebben irányítható és manipulálható. Ha nem tudunk szembeszállni ezzel a tendenciával, akkor az ország jövője még komorabb lehet.

A populizmus és a propaganda veszélyei

A populizmus és a propaganda, melyek a társadalom félelmeire, vágyaira és előítéleteire építenek, lassan mindent elhomályosítanak, ami valódi és fontos. Miközben a könnyű, egyszerű válaszok vonzóak lehetnek, hosszú távon ezek csupán elterelik a figyelmet a valódi problémákról, és nem kínálnak tartós megoldást. Az igazi veszély abban rejlik, hogy egy manipulált társadalomban az emberek már képtelenek lesznek felismerni a problémák valódi mélységét, és hajlamosak lesznek elhinni, hogy a felszínes, populista ígéretek elegendőek a változáshoz. A populizmus könnyen elnyomja az érdemi párbeszédet és az igazság keresését, mert gyakran a könnyen fogyasztható, leegyszerűsített válaszokat kínálja. A valódi vezetőnek nem jelszavakkal kell operálnia, hanem mélyebb, átgondolt elképzelésekkel, amelyek valóban segítenek a problémák megoldásában. A populista üzenetek gyakran a félelmekre építenek, és azt sugallják, hogy egyszerű válaszok léteznek a bonyolult kérdésekre. De a valóság nem ilyen egyszerű, és ha valaki csak üres szavakkal próbál hatni, akkor az elzárja az ész útját.

A valódi változáshoz szükség van olyan vezetőkre, akik nem csak a népszerűséget hajhásszák, hanem akik valóban képesek rávilágítani a mélyebb problémákra, és akik olyan megoldásokat javasolnak, amelyek fenntarthatóak és reálisak. A populizmus csábítása nagy, de fontos, hogy ne hagyjuk, hogy elragadjon bennünket a pillanatnyi lelkesedés, mert az hosszú távon nem vezet sehova.

A társadalomnak olyan vezetőkre van szüksége, akik nem manipulálnak, hanem valódi értékeket képviselnek, akik képesek szembenézni a problémákkal, és valódi, tartós változást hozni.

Hogyan érhetik el a hamis próféták céljaikat, ha az emberek nem képesek megkülönböztetni a valóságot a hazugságoktól? A populizmus és a propaganda legfőbb fegyvere a félelem és a vágykeltés: az ígéret, hogy a problémák könnyedén és gyorsan megoldódnak, ha valaki másra mutatunk, vagy ha egy egyszerű ellenségkép segítségével válaszokat adunk a bonyolult társadalmi kérdésekre. Azonban ez a stratégiák csupán pillanatnyi megnyugvást hoznak, és soha nem vezetnek tartós fejlődéshez vagy valódi megoldásokhoz.

A valódi változás akkor érhető el, ha az emberek ismét képesek lesznek a kritikai gondolkodásra, és nem fogadják el vakon a könnyű válaszokat, hanem saját kérdéseikre, alapos megértésre törekszenek. Az oktatásnak tehát nem csupán a lexikális tudást kellene átadnia, hanem arra kell ösztönöznie az embereket, hogy bátran kérdéseket tegyenek fel, és ne elégedjenek meg az első válasszal, amit hallanak. A társadalom valódi fejlődése nem érzelmekre, hanem az észre, a tudásra, és a kritikai szemléletre kell, hogy épüljön.

A jövő kulcsa abban rejlik, hogy képesek legyünk felismerni a manipulációt, és azt a valódi tudás és az értékek irányába fordítani. Az oktatás, a közösségfejlesztés és a tisztességes, valódi vezetés nélkül egy társadalom nem képes elérni a kívánt változást.

Az alapvető kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e felismerni a valós problémákat, és valódi válaszokat keresni rájuk. A válasz abban rejlik, hogy elérjük azt a szintet, ahol a társadalom működését az ész és a tudás irányítja. Ebben a társadalomban nemcsak a túlélés, hanem a fejlődés, az emberi méltóság és a közösségi értékek is előtérbe kerülnek. A valódi változáshoz elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük a gondolkodás, a reflexió és az értelem erejét, valamint azt az erőt, amely a közösségi szolidaritásban és az együttműködésben rejlik. Az oktatás, a közösségi érzés és a tiszteletteljes, bölcs vezetés alapja kell, hogy legyen egy olyan társadalomnak, amely nemcsak megvédi a tagjait, hanem előre is viszi őket.

-000-

A politikai gondolkodásban egyre nagyobb teret nyernek azok az irányzatok, amelyek a demokrácia hagyományos modelljét meghaladottnak vagy egyenesen elvetendőnek tartják. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a "Sötét Felvilágosodás" (Dark Enlightenment) irányzata, amely Curtis Yarvin és Nick Land nevéhez fűződik. Ez az ideológia különösen nagy hatást gyakorolt a Szilícium-völgy vezetőire, valamint az amerikai jobboldali politika egyes szereplőire, beleértve Donald Trump korábbi és potenciálisan jövőbeni adminisztrációját is. Vajon egy Musk-Trump szövetség megvalósíthatja-e ennek az irányzatnak az elképzeléseit?

Curtis Yarvin és a neoreakciós mozgalom

Curtis Yarvin eredetileg programozóként dolgozott, majd az ezredfordulón blogján, a Unqualified Reservations-on kezdett radikális politikai eszméket terjeszteni. Írásaiban azt javasolta, hogy a nyugati országok visszatérjenek egyfajta monarchikus vagy vállalati modellhez, amelyben az államot egy centralizált, hatékony vezető irányítja.

Ezek az eszmék fokozatosan beépültek egyes Szilícium-völgyi gondolkodók és milliárdosok világképébe, akik csalódtak a hagyományos politikai rendszerekben. Peter Thiel, a PayPal társalapítója és befolyásos republikánus donor, nyíltan hangoztatta, hogy "a szabadság és a demokrácia nem mindig kompatibilis". Thiel támogatása révén Yarvin nézetei eljutottak Trump egyes tanácsadóihoz is.

 Mi az a "Sötét Felvilágosodás"?

 A "Sötét Felvilágosodás" elnevezés paradoxonnak tűnik, de lényege pontosan az, hogy a 18. századi felvilágosodás demokratikus eszméit megkérdőjelezi. Yarvin, akit sokan a mozgalom szellemi atyjának tartanak, azzal érvel, hogy a demokrácia egy elavult rendszer, amely a politikai hatalom széthúzásával és korrupciójával gátolja a hatékony kormányzást. Szerinte a modern állam egy "rejtett bürokratikus diktatúra", amelyet egy informális elit irányít, nem pedig a nép.

A "Sötét Megvilágosodás" (Dark Enlightenment), más néven neo-reakciós mozgalom (NRx), egy antidemokratikus, anti-egalitárius és reakciós filozófiai és politikai irányzat.

A neoreakciós mozgalom egyes alapelemei, mint az abszolút monarchizmus és az elitista társadalmi rend, jelentős hatást gyakoroltak a 21. századi amerikai politikára, különösen a Trump-kormány idején. Az elképzelések, hogy a technológiai vállalatok, mint például Musk cégei, egy alternatív politikai rendet hozhatnak létre, egyesek számára vonzó alternatívát kínálnak a demokratikus rendszerekkel szemben.

Az ideológia jellemzően elutasítja a Whig-történetírást, amely szerint a történelem elkerülhetetlenül a szabadság és felvilágosodás irányába halad, és amelynek csúcspontja a liberális demokrácia és alkotmányos monarchia. Ezzel szemben a neo-reakciós filozófia a hagyományos társadalmi és kormányzati formákhoz való visszatérést támogatja, beleértve az abszolút monarchizmust és más régebbi vezetési formákat.

A neoreakcionáriusok egy informális közösséget alkotnak, amely 2000-es évek óta tevékenykedő bloggerekből és politikai teoretikusokból áll. Az ideológia kortárs előfutára Steve Sailer, és filozófusoktól, mint Thomas Carlyle és Julius Evola, is merít hatást. A neo-reakciós mozgalom számos prominens Szilícium-völgyi befektetőt és republikánus politikust vonzott, akik kifejezték befolyásukat a filozófiából. Peter Thiel, a híres kockázatitőke-befektető például Yarvint a "legfontosabb kapcsolatának" nevezte. Steve Bannon, a politikai stratéga olvasta és csodálta Yarvin munkáit, és bár felmerültek olyan állítások, hogy kommunikált Yarvinnal, Yarvin ezt tagadta. JD Vance, az Egyesült Államok alelnöke is említette Yarvint befolyásként. Michael Anton, Trump külügyminisztériumi politikai tervezésért felelős igazgatója Trump második elnöksége idején szintén megvitatta Yarvin elképzeléseit. 2025 januárjában Yarvin részt vett Trump beiktatási gáláján Washingtonban, ahol "informális díszvendégként" volt jelen a "trumpi jobboldalra gyakorolt túlméretezett befolyása miatt".

Nick Land, a filozófus elképzelései központjában a szabadság és a demokrácia összeegyeztethetetlensége áll. Land, aki libertárius eszméket követett, különösen Peter Thiel gondolataira építve, kijelentette: "A demokrácia fasizmusra hajlamos." A Sötét Felvilágosodás kritikákat váltott ki, és sokan alt-jobboldalinak és újfasisztának nevezték. A New York-i magazinban egy 2016-os cikk megjegyzi, hogy "A Neoreakciónak számos különböző irányzata van, de talán a legfontosabb a posztlibertárius futurizmus egy formája, amely felismerve, hogy a libertáriusok valószínűleg nem nyernek választásokat, a demokrácia ellen érvel a tekintélyelvű kormányzati formák mellett."

A Yarvin által kidolgozott formalizmus egy olyan doktrína, amely a szimbolikus hatalomnak a tényleges hatalomhoz való igazítását hirdeti, elutasítva a demokratikus politikát, mint "egyfajta szimbolikus erőszakot", például annak eldöntését, hogy ki nyeri meg a csatát, hány katonával. Yarvin a formalizmus híve, amely szerint a politikai hatalomnak világos hierarchiával kell rendelkeznie, és minimálisan, szűken összpontosítva kell kormányoznia.

Yarvin elutasítja a pacifizmust, mivel szerinte az inkább az igazságtalanságok kiigazítására irányul, mintsem a fegyveres konfliktusok megszüntetésére. Yarvin a nemzetközi jog klasszikus megközelítésének elfogadását és a "katonai status quo formalizálásának" gondolatát támogatja, mint a békéhez vezető legközvetlenebb utat.

Yarvin ideológiája a jobboldali-libertárius alapokon nyugvó tekintélyelvűséget támogatja, arra összpontosítva, hogy az erős kormányok világos hierarchiával és minimális hatáskörrel működjenek. Yarvin elképzelései befolyást gyakoroltak a jobboldali-libertáriusok és paleolibertáriusok körében, és az olyan prominens befektetők, mint Peter Thiel, is visszhangozták Yarvin azon tervét, hogy technológiai vezérigazgató-diktatúrákat hozzanak létre az Egyesült Államokban. Jonathan Wilson újságíró úgy jellemezte Yarvint, mint egy homályos szélsőjobboldali gondolkodót, aki "komoly intellektuális befolyást gyakorol Donald Trump kormányának kulcsfiguráira".

 Trump, Musk és a Sötét Felvilágosodás

 Bár Trump nem filozófus, populista vezetőként intuitív módon alkalmazza Yarvin és más neoreakciós gondolkodók elképzeléseit. Hatalmának központi eleme a "mélyállam" elleni harc, amely tökéletesen illeszkedik a neoreakciós elméletekbe. Yarvin szerint a hagyományos kormányzati struktúrákat meg kell kerülni vagy teljesen le kell bontani, hogy egy hatékonyabb, központi irányítású rendszer jöhessen létre.

A "Sötét Felvilágosodás" irányzata és annak hatása a modern politikai diskurzusra, különösen Donald Trump és Elon Musk politikai törekvéseire, egyre inkább érezhető. A neoreakciós ideológia, amely Curtis Yarvin nevéhez fűződik, világos képet ad arról, hogyan akarják a demokratikus rendszereket felváltani egy centralizált, autokratikus hatalom által irányított renddel, amelyet technológiai oligarchák, mint Musk és Trump, támogatnak.

Musk és Trump nemcsak, hogy Yarvin hatalomátvételi modelljét követik, hanem valós politikai hatásokat is gyakorolnak, amelyek veszélyeztetik a demokratikus intézményeket és a mindennapi élet alapvető biztonságát. Az adminisztrációk által végrehajtott drámai megszorítások, mint például a szövetségi dolgozók elbocsátása és az illegális finanszírozás leállítása, közvetlenül érintik azokat az alapvető funkciókat, amelyek mindannyiunk egészségét és jólétét biztosítják. A legfontosabb közszolgáltatások, mint az élelmiszer-biztonság, vízbiztonság és közegészségügyi programok súlyosan veszélybe kerülnek.

Az ilyen intézkedések, mint a gyerekek gondozására, egészségügyre és a környezetvédelmi projektekkel kapcsolatos finanszírozások csökkentése, hatással vannak mindennapi életünkre. Az élelmiszer- és vízbiztonság leépítése, a szennyeződések elleni szabályozás lazítása, és a közszolgáltatásokat érintő költségcsökkentések mind egy olyan politikai napirend részét képeznek, amelyet a technológiai elit és politikai szövetségeseik próbálnak megvalósítani. A céljuk nemcsak a hatalom koncentrálása, hanem egy olyan rendszer kiépítése, amelyben a gazdagok és a hatalmasok saját érdekeiket helyezhetik előtérbe, miközben a társadalom többi része egyre inkább kiszolgáltatottá válik.

A "Szilícium-völgyi Playbook" konkrétan arra épít, hogy az állami szereplők és intézmények háttérbe szoruljanak, és egyes oligarchák irányítsák a gazdaságot, politikát és társadalmat. Musk és Trump e célok érdekében próbálnak közvetlenül beavatkozni, és hatalmuk révén olyan vállalati diktatúrát építeni, amelyben az adókedvezmények és állami szerződések a saját üzleti érdekeiket szolgálják.

Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy a Sötét Felvilágosodás eszméi már nem csupán elméleti filozófiák, hanem egyre inkább gyakorlati politikai irányelvekké formálódnak. A Trump-Musk páros, akik a technológiai innováció és a populista politikai diskurzus határvonalán egyensúlyoznak, a neoreakciós eszmék egyik legfontosabb szószólóivá váltak, miközben a globális politikai és gazdasági rendszerben a demokratikus modellek folyamatosan veszélybe kerülnek.

Miért veszélyes mindez a demokráciára?

A „Sötét Felvilágosodás” politikai hatásainak vizsgálata rávilágít arra, hogy a demokratikus értékek és a politikai rendszerek jövője komoly kihívások elé nézhetnek, különösen akkor, ha az elitista szemlélet erősödik. Ennek egyik központi eleme, hogy a politikai döntések meghozatalában csak egy szűk elit, gyakran magasan képzett és „műveltebb” csoport vegyen részt, míg a szélesebb társadalom passzív szereplővé válik. Az ilyen elitista megközelítés alááshatja a demokratikus alapelveket, amelyek a társadalom egyenlőségére és a nép szuverenitására építenek. Ha a döntéshozatal kizárólag a politikai elit kezébe kerül, az megsértheti a demokratikus intézmények központi szerepét, mint például a szabad választások és az alapvető jogok védelmét. A politikai elit hatalmának koncentrálódása, amely a technikai és szakértői tudásra alapozza legitimitását, olyan rendszert eredményezhet, ahol a hatalom döntően egy szűk csoport kezében összpontosul. Ebben a rendszerben a közvetlen politikai részvétel csökken, és az emberek egyre inkább csak passzív fogadókká válnak, akik nem formálhatják közvetlenül a politikai diskurzust. A demokratikus működés alapját képező politikai eszközök – mint a választások – önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy a társadalom valóban aktív és felelős szereplő legyen a döntéshozatalban.

Ezzel párhuzamosan az elitista politika gazdasági következményekkel is járhat, amelyek tovább súlyosbíthatják a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalmi mobilitás csökkentése és a gazdasági hatalom koncentrációja olyan társadalmat eredményezhet, amelyben a gazdagság és a hatalom öröklődik, és ahol a kisebbségek érdekei háttérbe szorulnak. Az elitista szemlélet mindezt gyakran a „szakértelem” hangoztatásával indokolja, miközben figyelmen kívül hagyja a társadalom sokszínűségét, és elnyomja azokat, akik nem tartoznak a privilégiumokat élvező csoportok közé.

A populizmus is egyre nagyobb teret nyerhet ebben a politikai környezetben. Miközben a politikai elit gyakran nem veszi figyelembe a társadalom többségi igényeit, a populisták a közvetlen demokratikus részvételt és a nép hatalmát hirdetik, arra építve, hogy a politikai elitet nem a közjót szolgáló intézkedések, hanem saját érdekeik vezérlik. Ezt a megközelítést követve könnyen elérhetjük a politikai polarizáció fokozódását, miközben a társadalmi törésvonalak egyre élesebbé válnak. Az elitista politikai modellhez való visszatérés hosszú távon egy technokratikus rendszer kialakulásához vezethet, amelyet a szakértők és technikai tudás uralnak. Ez a rendszer gyakran azzal érvel, hogy a döntéshozatalhoz szükséges szakértelem meghaladja a politikai választások lehetőségeit, és hogy a „szakértői” irányítás hatékonyabb, mint a közvetlen politikai részvétel. Azonban, ha egy ilyen technokratikus modell lesz a jövő politikai formája, az a társadalmi részvételt és a közvetlen politikai befolyásolást jelentősen csökkentheti, így a hatalom egyre inkább elkerülhetetlenül egy zárt, szűk elit kezébe kerülhet, elidegenítve a társadalom többi részét.

Ezek a folyamatok végül olyan politikai kihívásokhoz vezethetnek, amelyek a demokratikus rendszerek alapját veszélyeztetik. Ha a demokratikus elvek nem kerülnek megőrzésre, és a politikai elit hatalma tovább koncentrálódik, akkor olyan politikai rendszerek jöhetnek létre, amelyek a társadalmi sokszínűséget és az egyenlőséget figyelmen kívül hagyják. Ennek következményeként a társadalom aktív részvétele csökkenhet, miközben az elitista politika és a technokratikus irányvonal térnyerése a döntéshozatalt kizárólag egy szűk körre bízhatja, amely nem képviseli megfelelően a társadalom egészét. Ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a veszélyeket, a demokratikus eszményeket és az emberi jogokat folyamatosan védeni kell, miközben meg kell őrizni a politikai részvétel széleskörű lehetőségét minden társadalmi réteg számára.

A „Sötét Felvilágosodás” eszméi olyan ideológiai irányzatot képviselnek, amely vonzó lehet azok számára, akik csalódtak a hagyományos politikai rendszerekben, de azok számára, akik értékelik a demokráciát, és tisztában vannak annak védelmével, ez komoly veszélyt jelenthet. A neoreakciós filozófia központi gondolata, hogy a hatalomnak egy erős, centralizált vezető kezében kell összpontosulnia, ellentétben áll minden demokratikus elvvel, amely a hatalom megosztására, az intézményi fékek és ellensúlyok létrehozására épít. Amennyiben egy autokratikus vezető irányítja az államot, úgy a demokratikus értékek – például a szólás- és sajtószabadság, a szabad választások, a jogállamiság és az egyenlőség – gyorsan eltűnhetnek. Az autokratikus vezetőkkel szembeni ellenőrzés és elszámoltathatóság hiánya növeli a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és széleskörű politikai korrupciót, valamint az egyéni szabadságjogok folyamatos csökkenését eredményezheti.

Európában és különösen Magyarországon különösen fontos, hogy az emberek tisztában legyenek e tendenciák veszélyeivel. A populista politikai vezetők az elmúlt évtizedekben már számos alkalommal felhasználták a technológiai eszközöket és a digitális média erejét arra, hogy megszilárdítsák hatalmukat, miközben tudatosan leépítik a demokratikus intézményeket, az igazságszolgáltatást és a sajtó függetlenségét. A technológiai cégek és politikai elit közötti összefonódás, amely a globális szinten is egyre erősebben érezhető, új kihívásokat hoz magával. A techóriások, amelyek a modern politikai diskurzust formálják, képesek manipulálni a közvéleményt, megszabni a politikai narratívákat, és olyan befolyást gyakorolni, amely alapvetően aláássa a demokratikus döntéshozatali folyamatokat.

Ha a demokratikus intézmények és az alapvető szabadságjogok védelme háttérbe szorul, akkor könnyen olyan politikai környezet alakulhat ki, amelyben a demokratikus kontrollok eltűnnek, és a társadalom egyre inkább egy-egy központi hatalom irányítása alatt áll. Az ilyen rendszerek hajlamosak elnyomni a politikai pluralizmust és az ellenállást, és lehetővé teszik, hogy egy szűk elit hozza meg a legfontosabb döntéseket, miközben az átlagember szavazati jogai és jogai csupán formális szinten maradnak meg. Ennek következményeként a társadalom egésze veszít a demokratikus legitimációból, és egyre inkább az elit érdekei irányítják a közpolitikát, ami az egyes állampolgárok szabadságjogait és lehetőségeit komolyan csökkenti.

Ezek a folyamatok különösen veszélyesek lehetnek, mivel a hatalomkoncentráció, a politikai rendszer zártsága és az egyéni szabadságjogok fokozatos csökkenése egy olyan autokratikus rendszert eredményezhet, amelyet már nem csak a politikai elitek, hanem a globális technológiai hatalmak is manipulálhatnak. A demokratikus társadalmak számára tehát kulcsfontosságú, hogy felismerjék és ellenálljanak ezeknek a tendenciáknak, és biztosítsák, hogy a hatalom soha ne koncentrálódjon túlzottan egyetlen személy, párt vagy csoport kezében.

Európa

 Európa számára ma két, egymással párhuzamosan fejlődő veszélyt kell figyelembe venni. Egyrészt ott van a "Sötét Felvilágosodás" ideológiája, amely a demokratikus intézményeket, szabadságjogokat és a politikai pluralizmust elveti, és helyette autokratikus, centralizált hatalomra építkezik. Másrészt Putyin agresszív birodalmi gondolatai, amelyek a régió nemzetállamait és a függetlenséget fenyegetik. Ha e két ideológiai áramlat találkozik, egy rendkívül veszélyes, autoriter világkép formálódhat, amely nemcsak politikai, hanem technológiai és gazdasági szinten is aláásná az alapvető demokratikus értékeket. A "Sötét Felvilágosodás" és Putyin uralkodói elképzelései között valóban hasonlóságok mutatkoznak, különösen az autokratikus kormányzás, a centralizált hatalom, és a demokratikus intézmények visszaszorításának tekintetében. Putyin politikája, különösen az elmúlt évtizedekben, egyre inkább a hatalom centralizálására, a társadalom kontrollálására és az alternatív politikai diskurzus elnyomására épített. Ezzel szemben a "Sötét Felvilágosodás" filozófiája – bár nem feltétlenül hasonlóan agresszív módon – szintén az állam centralizált vezetését, a demokratikus mechanizmusok elvetését és egy erős, tekintélyelvű kormányzati struktúra létrejöttét szorgalmazza.

E két ideológia összefonódása rendkívül problématikus következményekkel járhat a jövő számára, mivel képesek lehetnek összekapcsolni az autokratikus hatalomra építő politikát a technológiai kontrollal. Ha a techóriások és a kormányok szorosabb, autoriter kapcsolódásba kerülnek, az olyan rendszert eredményezhet, ahol az állampolgárok még a legapróbb ellenállásukat is képtelenek lesznek kifejezni. A személyes adatok és információk a kormány kezében összpontosulnak, és ezek felhasználhatók a hatalom fenntartására, valamint az ellenállás elnyomására. Ez különösen aggasztó, mert nem csupán politikai hatalomról van szó, hanem egy olyan technológiai felügyeleti rendszerről is, amely a demokrácia elleni támadást egy rendkívül kifinomult és szinte láthatatlan módon valósíthatja meg.

Ezek az eszmék, amelyek az államhatalmat az egyéni szabadságok és jogok rovására helyezik, globális szinten is figyelemmel kell kísérni, mivel nem csupán a hagyományos politikai struktúrákat, hanem a globális gazdaságot és a technológiai fejlődést is alapjaiban alakíthatják át. Ha a "Sötét Felvilágosodás" eszméi és Putyin uralkodói gyakorlatának elemei összeolvadnak, az egy olyan világot hozhat létre, ahol az egyéni szabadságok, a demokratikus intézmények és az emberi jogok védelme már nem számít alapvető értékeknek, hanem inkább a hatalom és a kontroll megszilárdításának eszközei.

Kína

 Ha a Sötét Felvilágosodás eszméi és Putyin agresszív politikai törekvései összeolvadnak, az olyan globális politikai feszültséget hozhat létre, amely Kína számára közvetlen veszélyt jelent. Kína, mint a világ egyik vezető gazdasági és politikai hatalma, kénytelen lesz reagálni az új globális helyzetre, különösen mivel saját érdekei és a nemzetközi stabilitás védelme szoros összefonódásban állnak. Ennek következményeként a világ nagyhatalmai közötti feszültség fokozódhat, és a nemzetközi kapcsolatok további destabilizálódása akár világválságot is okozhat.

Ebben a helyzetben Kínának nemcsak a belső politikai rendszerét, hanem nemzetközi pozícióját és befolyását is intenzívebben erősítenie kell, különösen Ázsiában és a globális színtéren. Kína számára kiemelten fontos a kapcsolatépítés és a szoros együttműködés olyan hatalmakkal, mint India, gazdasági erőként pedig Japán, valamint más kulcsfontosságú országok, hogy stratégiai előnyökhöz jusson a globális politikai átalakulások közepette. Az, hogy Kína hogyan fog reagálni erre, valószínűleg nemcsak ideológiai versengésről szól majd, hanem egy kiterjedtebb geopolitikai stratégiáról is

 Következtetés

 A "Sötét Felvilágosodás" nem csupán egy filozófiai irányzat, hanem egyre inkább valós politikai erővé válik, amely már most is formálhatja a jövőbeli hatalmi struktúrákat. Trump és Musk potenciális szövetsége megteremtheti annak a lehetőségét, hogy ezek az eszmék politikai valósággá váljanak az Egyesült Államokban. Magyarország és Európa számára ez intő jel lehet: a demokrácia védelme és az autokratikus tendenciák felismerése kulcsfontosságú a jövőben.

Yarvin állítása, miszerint „Egyetlen márka vagy épület sem maradhat fenn”, tökéletesen egybevág a technológiai ipar hírhedt szellemiségével, amely az alapvető irányelvet követi: „Move fast and break things” (Mozogj gyorsan, és törd meg a dolgokat). Azonban, ahogyan a történelemben is látható volt, a technológiai gyorsaság mögött egy mélyebb, strukturális átalakulás vágya húzódik. Yarvin ezzel összhangban képviseli a monarchizmus eszméjét, mint amely végső soron a „rend és hierarchia” szükségességét hirdeti egy olyan társadalomban, amely túl van a liberális demokrácián.

Ahogyan Trump esetében gyakran előfordul, sokan hajlamosak azt feltételezni, hogy az elnök mondandója nem komoly vagy szándékos. Ugyanez az elutasító magatartás kísérte néha a futuristákat, és ami azt illeti, Mussolini fasisztáit is, amikor politikai eszméik egyre inkább elméletből valóságba léptek. Most, amikor Trump megfenyegeti régi amerikai szövetségeseit Panamától Mexikóig, Kanadától Dániáig, emlékezni kell a futuristák azon hitére, amely még a technológia imádatánál is nyugtalanítóbb: Marinetti híres állítására, miszerint „A háború a világ higiéniája”.

Ez a gondolatmenet összeköti Yarvin eszméit a technológiai diktatúrák iránti vágyával és a történelmi precedensekkel, amelyek az ideológiai teret próbálják átalakítani. A jövő politikai formái és társadalmi struktúrái radikálisan eltérhetnek a jelenlegi rendtől, és a globális politikai feszültség fokozódása nemcsak az Egyesült Államok, hanem Oroszország és Kína számára is komoly kihívásokat és veszélyeket hozhat. Ahogyan a nemzetközi hatalmi viszonyok átalakulnak, Kína és Oroszország számára a globális destabilizáció következményei mind politikailag, mind gazdaságilag egyre fontosabbá válhatnak, miközben a regionális és globális feszültségek fokozódnak.

A jövőbeli politikai átalakulások így nemcsak az USA és Európa számára jelenthetnek veszélyt, hanem Oroszország és Kína számára is, amelyek kénytelenek lesznek reagálni a globális változásokra, miközben saját pozícióikat és befolyásukat erősíteni igyekeznek, hogy megőrizzék a stabilitást. Az egyre inkább elmélyülő politikai versengés a globális hatalmi struktúrákban világválságot is okozhat, amely alapjaiban formálhatja a jövő politikai és gazdasági rendjét.

A mai világ sötét időket él, és a pusztulás felhői is gyülekeznek. Jobb, ha vigyázunk, mert a vihar közeleg.

-000-

Forrás

1. Curtis Yarvin (Mencius Moldbug): Unqualified Reservations blog (https://www.unqualified-reservations.org/)

2. Nick Land: The Dark Enlightenment (https://www.thedarkenlightenment.com/)

3. Anton Jäger – The Dark Enlightenment: Neoreaction and the Twilight of Democracy

4. Benjamin Teitelbaum – War for Eternity: Inside Bannon’s Far-Right Circle of Global Power Brokers

5. Richard Seymour – The Twittering Machine (Musk és a neoreakciós kultúra)

6. David Golumbia – The Politics of Bitcoin: Software as Right-Wing Extremism (kapcsolat a libertárius és neoreakciós mozgalmak között)

7. Corey Robin – The Reactionary Mind: Conservatism from Edmund Burke to Donald Trump

8. Angela Nagle – The New Man of 4chan (The Baffler, 2017)

9. Jason Wilson – Neoreactionaries, Silicon Valley and the New Right (The Guardian, 2017)

10. Dylan Matthews – The alt-right is more than warmed-over white supremacy. It’s that, but way weirder. (Vox, 2016)

11. Sam Kriss – The Darkness of The Dark Enlightenment (Jacobin Magazine, 2017)

12. Michael Anton – The Flight 93 Election (Trumpista gondolkodásmód és neoreakciós befolyás)

13. Ezra Klein – Why We’re Polarized (Trump és az amerikai jobboldali populizmus)

14. Peter Thiel interjúk és nyilvános beszédek (Forbes, The New York Times, WSJ)

15. "Elon Musk and the End of Democratic Idealism" (Wired, 2023)

Donald Trump előbb-utóbb távozik, ez elkerülhetetlen. Azonban a nyomában hagyott politikai és intézményi rombolás továbbra is éreztetni fogja hatását. Az általa teremtett precedensek és a rendszerszintű torzulások hosszú távon is befolyásolják az Egyesült Államokat. Trump jelenleg nyíltan figyelmen kívül hagyja a bírósági döntéseket, nem a jogi úton fellebbez, hanem a döntéseket hozó bírák felelősségre vonását követeli. Ez egy veszélyes üzenetet közvetít az igazságszolgáltatás felé: a Trump ellen hozott ítéleteknek nincs következménye, mert a politikai fenyegetés és megfélemlítés felülírja az igazságot. Egy ilyen környezetben kevés bíró meri majd vállalni a konfliktust vele vagy az általa létrehozott mozgalommal szemben.

Az Egyesült Államok alkotmánya lehetőséget biztosít a vádemelésre az olyan vezetőkkel szemben, akik megsértik az elnöki tisztség normáit. Azonban a gyakorlatban a republikánus Szenátus Trumpot még azután sem volt hajlandó elmozdítani hivatalából, hogy saját hívei megrohamozták a Capitoliumot, veszélybe sodorva a törvényhozás tagjait. Ez egyértelműen jelzi, hogy az alkotmányos mechanizmusok meggyengültek, és Trump példája azt sugallja, hogy a jövő elnökeit sem kötelezi már a jogrend. Az alkotmány egykor élő dokumentum volt, de Trump politikája után egyre inkább csupán formálissá vált.

*

Trump külpolitikája hosszú távú károkat okozott Amerika nemzetközi megítélésében. Mexikó és Panama kifejezetten fenyegetésként tekintett rá, és számos korábbi szövetségese elfordult az Egyesült Államoktól. A NATO és a transzatlanti kapcsolatok meggyengültek, különösen az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatban tett engedményei miatt. Trump és tanácsadói – például J.D. Vance és Marco Rubio – tárgyalásokat kezdtek Putyinnal, amelynek során minden stratégiai előnyt átengedtek Oroszországnak: felfüggesztették Ukrajna fegyvertámogatását, kizárták Ukrajnát a NATO-tagságból és területi engedményeket követeltek Kijevtől. Ezzel az USA nemzetközi befolyása gyengült, és szövetségesei egyre inkább kételkednek Washington elkötelezettségében.

A Trump-jelenség és a tömegek befolyásolása

Trump politikai sikere részben annak köszönhető, hogy kiváló érzékkel ismerte fel, hogyan manipulálja az emberek félelmeit és vágyait. Olyan vezetőkhöz hasonlítható, mint Huey Long, Fidel Castro, Adolf Hitler vagy Benito Mussolini, akik mind mesterei voltak a tömegek érzelmi befolyásolásának. A populista retorika lényege az, hogy egyszerű ellenségképeket kreáljon – bevándorlókat, liberálisokat, kisebbségeket –, és olyan „nagy hazugságokat” sulykoljon, amelyeket az emberek el akarnak hinni. A történelem során sokan használták ezt a stratégiát, és Trump ezt rendkívül hatékonyan alkalmazta.

Az amerikai társadalom és a „Messiás-szindróma”

Donald Trump támogatói számára ő nem csupán egy politikai vezető, hanem egyfajta messiási figura, akiben a társadalmi és politikai problémák megoldását látják. Az ő személyében sokan nem csupán egy politikust, hanem egy megváltót keresnek, aki képes visszaállítani az amerikai értékeket, és irányt mutatni egy kaotikus világnak. Trump hívei körében megfigyelhető egy különleges, szinte vallásos hűség, amely minden kritikától védelmezi őt, és amely a politikai diskurzust gyakran a racionalitás határain túlra is elviszi. Ebben a dinamizmusban a hívek hajlandóak elutasítani minden racionális érvet, amely a vezető döntéseit és viselkedését kérdőjelezi meg, és inkább a vezető saját narratíváját fogadják el valóságként, függetlenül a tények vagy az objektív elemzések súlyától.

Ez a jelenség számos történelmi példával rokonítható, ahol a populista vezetők képesek voltak egyfajta érzelmi kapcsolatot kialakítani a követőikkel, akik számára a vezető személye a politikai stabilitás és a nemzeti identitás szimbólumává vált. Ilyen esetekben a hívek hajlamosak elutasítani minden kritikát, hiszen számukra a vezető nem csupán politikai személyiség, hanem egy eszme és cél megtestesítője. A kritikák, figyelmeztetések és ellenérvek nem csak egyszerű véleménykülönbségként jelennek meg számukra, hanem támadásként, amelyet azonnal visszautasítanak, és ezzel megerősítik a vezető iránti lojalitásukat.

A társadalom azon tagjai, akik felismerik Trump politikai és társadalmi veszélyeit, folyamatosan próbálnak figyelmeztetni a közvéleményt, hogy a vezető döntései és viselkedése milyen hosszú távú károkat okozhatnak. Azonban a Trump hívei számára ezek a figyelmeztetések nem egyszerű véleménykülönbségek, hanem támadások, amelyek csak még inkább megerősítik az ő ragaszkodásukat és támogatásukat. Ebben a közegben a racionalitás háttérbe szorul, és a követők számára a vezető személyisége és üzenete válik az egyetlen fontos tényezővé, amely meghatározza a politikai és társadalmi diskurzust.

Ez a jelenség különösen fontos, mert arra világít rá, hogy a politika nemcsak racionális döntések és érdemi viták kérdése, hanem mélyebb érzelmi és pszichológiai aspektusokkal is összefonódik. A vezetők képesek erős érzelmi kötődéseket kialakítani követőikkel, és ebben az érzelmi közegben a politika gyakran átlépheti a tények és logika határait, hogy helyet adjon a vezető személyiségének és ideológiájának. A „Messiás-szindróma” tehát nem csupán Trump jelensége, hanem egy szélesebb politikai és társadalmi dinamika része, amely a populista vezetők körül kialakuló, szinte vallásos követési hajlandóságot tükrözi.

Trump és botrányok

Trump és a botrányok elválaszthatatlanok egymástól, mivel pályafutása alatt számos olyan esemény történt, amelyek éles közéleti vitákat váltottak ki, és politikai viharokat okoztak. A botrányok és Trump kapcsolata azonban nem csupán a történelmi események sorozata, hanem annak a politikai stratégiának is részét képezik, amellyel egyre erősebben mozgatta a közvéleményt és fenntartotta maga körül a figyelmet. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú eseményt említek, amelyek leginkább hozzájárultak Trump botrányos hírnevéhez.

1. A "russziagate" ügy: Az orosz beavatkozás vádja, amely szerint Oroszország segítette Trump kampányát a 2016-os választások során, hosszú hónapokon át vezette a politikai diskurzust. A vádak súlyos kétségeket vetettek fel a választási eredmények hitelességével kapcsolatban, és a Mueller-vizsgálat is nyomozott Trump kampányának kapcsolatairól Oroszországgal. Bár a vizsgálat nem állapított meg közvetlen összefonódást, az ügy hosszú ideig terhelte Trump elnökségét.

2. Az impeachment ügyek: Trumpot kétszer is megpróbálták eltávolítani hivatalából. Az első impeachment-eljárás 2019-ben indult, miután kiderült, hogy Trump Ukrajnával folytatott beszélgetései során politikai előnyökért próbált nyomást gyakorolni Volodimir Zelenszkij ukrán elnökre. A második impeachment 2021 januárjában zajlott le, miután Trump hívei január 6-án támadást intéztek a Capitolium ellen. Mindkét eljárás során Trumpot felmentették, de ezek az események nagyfokú megosztottságot és politikai feszültségeket eredményeztek az Egyesült Államokban.

3. A „Helsinki csúcstalálkozó” és a Putin melletti kiállás: 2018-ban Trump és Vlagyimir Putyin találkozott Helsinkiben, ahol Trump nyilvánosan támogatta Putyin állításait, és kétségbe vonta az amerikai hírszerzés állásfoglalásait az orosz választási beavatkozás ügyében. Ez a beszéd világszerte felháborodást váltott ki, mivel sokan úgy vélték, hogy Trump elárulta az amerikai nemzeti érdeket és engedett Oroszország befolyásának.

4. A nőkkel kapcsolatos botrányok: Trump életét és politikai karrierjét számos szexuális zaklatással kapcsolatos vád is kísérte. Több nő is nyilvánosan vádolta meg Trumpot zaklatással vagy nem kívánt szexuális közeledéssel. Trump mindegyik vádra tagadással reagált, és gyakran „politikai támadásnak” nevezte azokat. A „Access Hollywood” felvétel is nagy port kavart, amelyben Trump vulgáris megjegyzéseket tett a nőkkel való kapcsolatairól.

5. A Capitolium ostroma: 2021. január 6-án Trump hívei megtámadták az amerikai Capitoliumot, hogy megakadályozzák Joe Biden választási győzelmének megerősítését. Trump ezen események előtt beszédet mondott, amelyben bátorította követőit, hogy harcoljanak az ő nevében. Bár ő maga nem irányította közvetlenül az ostromot, az incidens rendkívül súlyos következményekkel járt, és hozzájárult a Trump által vezetett politikai szélsőségek növekvő hatásához.

6. A vállalkozói és adóügyi botrányok: Trumpot gyakran kritizálták személyes üzleti ügyei és adóügyei miatt is. Az 2020-ban nyilvánosságra került adóbevallása szerint Trump jelentős adókedvezményeket kapott, miközben éves jövedelme alacsonynak tűnt a több milliós ingatlanvagyonához képest. Az adócsalás gyanúja és a vállalkozói ügyei egyre inkább kétségbe vonták a politikai integritását, és fokozták a társadalmi megosztottságot.

7. A „fake news” és a média elleni harc: Trump egyik legjellemzőbb stílusjegyévé vált, hogy folyamatosan a „fake news” (hamis hírek) címkével látta el azokat a médiát, amelyek kritikával illették őt. Ezzel szemben saját véleményformáló hálózatot épített ki, és folyamatosan támadta a híressé vált újságírókat és médiumokat. A média elleni háborúja még inkább polarizálta az amerikai közéletet.

Ezek a botrányok és vádak hozzájárultak Trump politikai stílusának formálódásához, és folyamatosan fenntartották a figyelmet körülötte. Trump karizmatikus vagy populista vonzerejét is segítette, hogy bármilyen botrányt képes volt átkeretezni a saját előnyére, miközben hívei számára igazolni tudta döntéseit. A politikai pályafutása alatt a botrányok nem csökkentették, hanem éppen erősítették a támogatottságát, különösen azok körében, akik egy erőteljes, szembemenő politikai vezetőt láttak benne.

Trump nemcsak politikailag, hanem személyes életében is számos botrány részese volt. 1996 és 2015 között birtokolta a Miss Universe szépségversenyek franchise-át, beleértve a Miss USA és Miss Teen USA versenyeket is. Több versenyző is azzal vádolta, hogy bejárt az öltözőkbe, miközben a résztvevők félmeztelenül vagy teljesen meztelenül voltak. Maga Trump egy 2005-ös interjúban elismerte, hogy ezt rendszeresen megtette, és ezt azzal indokolta, hogy „megúszhatja”, mivel ő volt a versenyek tulajdonosa.

Trump és az oktatáspolitika

2020-ban Trump elindította az úgynevezett „Hazafias Nevelési Bizottságot”, amely az 1776-os Bizottság nevet kapta. Ennek célja az volt, hogy az oktatásban erősítsék az amerikai történelem idealizált, nacionalista szemléletét, és visszaszorítsák azokat a tanítási módszereket, amelyek kritikus szempontból vizsgálták volna az Egyesült Államok múltját, különösen a rabszolgaság és a faji egyenlőtlenségek kérdéseiben. Ez a kezdeményezés részét képezte Trump szélesebb kulturális háborújának, amelyben a progresszív oktatáspolitikát támadta.

Trump oktatási reformtervei radikálisan átalakítanák az amerikai oktatási rendszert. Az egyik fő célja a szövetségi Oktatási Minisztérium leépítése, a magániskolák és az otthoni oktatás támogatásának növelése, valamint a tanárok elbocsátás elleni védelmének megszüntetése. Emellett nagyobb hatalmat biztosítana a szülőknek az iskolaigazgatók menesztésére, és az állam ellenőrzése alá vonná a független akkreditációs rendszert.

A felsőoktatásban Trump tervei szerint a „sokszínűségi programokat” fenntartó egyetemek vagyonát szigorúbban megadóztatnák, és az ebből származó bevételeket egy „ébredésmentes” online egyetem létrehozására fordítanák. Ezek az elképzelések összecsengenek a „Project 2025” nevű kezdeményezéssel, amely az egyetemek feletti fokozott állami ellenőrzést és a nagyobb egyetemi vagyonokra kivetett magasabb adókat is szorgalmazza.

E reformok mélyreható hatással lehetnek az amerikai oktatási rendszerre. Az egyetemek feletti állami kontroll növelése veszélyeztetheti a tudományos szabadságot, különösen a politikailag érzékeny témák esetében. Az állami iskolák forrásainak csökkentése tovább mélyítheti az oktatási egyenlőtlenségeket, hiszen a hátrányos helyzetű családok számára még nehezebbé válhat a minőségi oktatáshoz való hozzáférés. Az egyetemi vagyon megadóztatása pedig arra kényszerítheti az intézményeket, hogy emeljék a tandíjakat, csökkentsék a kutatásokra és ösztöndíjakra fordított forrásokat, ami hosszú távon a felsőoktatás színvonalának romlásához vezethet.

Trump oktatási reformjai tehát nem csupán az intézményi struktúrát érintenék, hanem alapjaiban változtathatnák meg az oktatás finanszírozását, hozzáférhetőségét és tartalmát is, miközben komoly kérdéseket vetnek fel a tudományos szabadság és a társadalmi mobilitás jövőjével kapcsolatban

Project 2025

A "Project 2025" az olyan konzervatív agytrösztök politikai programja, mint az Örökség Alapítvány, célja a szövetségi intézmények gyengítése és az elnöki hatalom kiterjesztése. A 2023-ban megjelent terv részletes stratégiát nyújt egy republikánus kormányzat számára az első 180 napban végrehajtandó változásokhoz. Ezek között szerepel a szövetségi adminisztráció csökkentése, a dereguláció, a migrációs politika szigorítása, a sokszínűségi programok eltörlése és a fosszilis energia támogatása.

Trump intézkedései szorosan illeszkednek a "Project 2025" céljaihoz. Az "F ütemterv" aktiválásával politikai kinevezettekkel helyettesíti a szövetségi tisztviselőket, és nyomást gyakorol a köztisztviselőkre, hogy önként távozzanak. Több tízezer elbocsátást hajtott végre, beleértve az FBI és az USAID munkatársait. Emellett leállította a szövetségi alkalmazottak felvételét és elbocsátotta a Capitolium ostromának nyomozásában részt vevő ügyészeket.

A bevándorláspolitikában Trump a határvédelmet és az illegális migránsok kitoloncolását helyezi előtérbe. Nemzeti szükségállapotot hirdetett a mexikói határon, és katonákat vezényelt oda. Az energiaügyekben megszüntette a klímavédelmi intézkedéseket, fokozta az alaszkai olaj- és gázfúrásokat, és kiléptette az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből.

A "Project 2025" az abortusz, az LMBTQ-jogok és az egyenlőség ellen szól. Trump ennek megfelelően eltörölte a szövetségi sokszínűségi programokat, korlátozta a transzneműek jogait, és az amerikai kormány a "baloldali bürokraták" kiszűrésére is listákat készít. Nemzetközi szinten Trump leállította a külföldi segélyeket, felszólított a WHO-ból való kilépésre, és javasolta az USAID megszüntetését.

Trump politikáját jogi akadályok hátráltatják. Szakszervezetek pereket indítottak a köztisztviselői jogok védelmében, több ezer elbocsátott dolgozó ügyében pereskednek. Számos intézkedését szövetségi bírók felfüggesztették, és több mint 120 per folyamatban van ellene. Bár a Legfelsőbb Bíróság konzervatív többségű, bizonyos intézkedésekkel kapcsolatban maga is aggályokat fogalmazott meg, ami jelzi, hogy az amerikai demokrácia fordulóponthoz érkezett.

A Smithsonian múzeumok elleni rendelet

Donald Trump elnök az "Igazság és józanság visszaállítása az amerikai történelemben" című rendeletben kifejezte azon szándékát, hogy radikálisan módosítja az amerikai történelmet és kultúrát bemutató intézmények működését. A rendelet célja, hogy eltávolítsa azokat a „helytelen, megosztó vagy Amerika-ellenes ideológiákat”, amelyek szerinte eltorzítják az Egyesült Államok történelmét, és amelyek a „revizionista mozgalom” részeként felerősítették a rendszerszintű rasszizmus és társadalmi igazságosság kérdéseit.

Trump vádja szerint a Smithsonian múzeumok és más kulturális intézmények, amelyek az amerikai történelem és identitás fontos pilléreit képezik, egy olyan ideológia hatása alá kerültek, amely eltorzítja az Egyesült Államok eredményeit, és faji alapú megosztottságot szít. Az elnök kritikája nemcsak a múzeumok tartalmát érinti, hanem azt is, hogy az intézmények – mint a Smithsonian, amely 21 múzeumot és számos kutatóközpontot működtet – hogyan ábrázolják az amerikai társadalom történelmét és fejlődését. Trump a „faji alapú ideológiát” és a „torz narratívákat” hibáztatja azért, hogy a nemzeti identitás és történelem objektív bemutatása helyett olyan programok és nézetek dominálnak, amelyek szerinte károsak a társadalom számára.

A rendelet szerint a Smithsonian példáján keresztül, az elnök politikai irányvonalától eltérő álláspontokat és programokat kell eltávolítani, és a jövőben „elkötelezett” vezetőket kell kinevezni, akik a nemzeti értékek védelmére és az Amerikát egységben tartó narratíva előmozdítására összpontosítanak. Az egyesült államokbeli kulturális és oktatási intézmények, mint a Smithsonian, a múzeumok és egyetemi programok, Trump szerint olyan ideológiai csapdákba eshettek, amelyek elhomályosítják az amerikai történelmet és elfeledtetik a nemzet eredményeit.

Különös figyelmet kapott az afroamerikai múzeum és a különböző művészeti kiállítások, mint például a Smithsonian American Art Museum egyik kiállítása, amely szerinte a faj fogalmát túlzottan központba helyezte, miközben figyelmen kívül hagyta az amerikai társadalom által elért pozitív mérföldköveket. Az elnök különösen kifogásolta, hogy egyes kiállítások, mint például a „The Shape of Power: Stories of Race and American Sculpture”, a faji kérdéseket közvetlenül kapcsolják a hatalmi struktúrákhoz, amit Trump szerint történelmileg nem megfelelő módon interpretálnak.

Emellett Trump elnök azzal is vádolta a Smithsonian-t, hogy ideológiai torzításokat alkalmazott a nemek közötti különbségek és a női jogok területén is. Kiemelte, hogy a tervezett női múzeum esetében a cél az lenne, hogy „a női sportokban részt vevő férfi sportolók hőstetteit ünnepeljék”, amit szerinte teljes mértékben ellentétes a nemi identitással kapcsolatos alapvető biológiai és társadalmi igazságokkal.

A rendelet továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy a Belügyminisztériumnak intézkedéseket kell tennie annak érdekében, hogy „helyreállítsa” azokat a szövetségi parkokat és emlékműveket, amelyeket az elmúlt években eltávolítottak vagy módosítottak, és amelyek szerinte „hamisított történelmet” próbáltak építeni.

A rendelet összhangban áll a Trump-adminisztráció azon törekvéseivel, amelyek célja a sokszínűség és integrációs programok felszámolása. Trump elnök elhatározása, hogy átformálja az amerikai történelmi narratívát, összhangban van azokkal a politikai irányelvekkel, amelyek az amerikai identitást a hagyományos, konzervatív értékekre alapozzák, és elutasítják a társadalmi igazságosság és a faji egyenlőség kérdéseit.

A rendelet kapcsán Trump kijelentette, hogy a demokrata Biden-kormány olyan megosztó ideológiát támogatott, amely szerinte alapvetően hibás, és átalakította Amerika szabadságával kapcsolatos elképzeléseket. Az elnök kritikája szerint a Smithsonian és más tisztelt intézmények, mint a nemzeti parkok, hamis narratívákat közvetítenek, amelyek eltérnek a nemzeti büszkeség és a hagyományos amerikai értékek bemutatásától.

Trump ezen kívül saját kulturális örökségét is szeretné megerősíteni, és ezért az év elején a washingtoni Kennedy Center elnökévé nevezte ki magát. Ezzel is jelezni kívánta, hogy elnöksége alatt tartós nyomot akar hagyni az Egyesült Államok művészeti és kulturális életében.

A Trump-adminisztráció továbbá élesen bírálta a konföderációs szobrok és emlékművek eltávolítását vagy átnevezését, amelyek a polgárháború időszakának Délről származó katonai vezetőinek emlékét őrzik. Trump visszaállította a hadsereg két támaszpontjának, a Fort Benningnek és a Fort Braggnak a korábbi nevét, annak ellenére, hogy a szövetségi törvények tiltanak minden olyan gesztust, amely a polgárháborús déliek tiszteletére irányul. Az adminisztráció érvelése szerint a támaszpontok nevei valójában a hadsereg hőseinek tiszteletét fejezik ki, és nem a politikai vagy történelmi vitákat kívánják erősíteni.

Trump utasítása, miszerint Vance együttműködik a Fehér Ház költségvetési hivatalával, hogy biztosítsák a Smithsonian Intézet jövőbeli finanszírozásának a felhasználását, szintén az adminisztráció konzervatív kulturális politikáját tükrözi. A cél, hogy a Smithsonian ne költsön pénzt olyan programokra, amelyek a Trump-éra értékrendjével ellentétesek. Az elnök arra összpontosít, hogy elkerüljék azoknak a programoknak a támogatását, amelyek "lealacsonyítják a közös amerikai értékeket", vagy amelyek szerinte "megosztják az amerikaiakat faji alapon". Ezen kívül Trump figyelmeztetése arra is irányul, hogy az intézmény ne támogassa olyan ideológiai irányzatokat, amelyek "összeegyeztethetetlenek a szövetségi törvénnyel és politikával". Ez a politikai irányvonal részét képezi annak az erőfeszítésnek, hogy megerősítsék a konzervatív értékeket és visszaszorítsák a társadalmi igazságosságot hirdető kezdeményezéseket.

Ez a politika azt mutatja, hogy Trump célja egy olyan egységes és konzervatív narratíva előmozdítása, amely figyelmen kívül hagyja az amerikai társadalom történelmi árnyoldalait, és inkább azokat a pillanatokat emeli ki, amelyek a nemzeti büszkeség és az amerikai hagyományok megerősítésére szolgálnak

Ez a lépés a történelem írásának, értelmezésének és bemutatásának politikai szempontból motivált manipulációját jelenti. Trump terve, hogy átírja a történelmet és azt a saját ideológiai szemléletére szabja, nemcsak a múzeumok és a kulturális intézmények számára jelentett problémát, hanem az amerikai társadalom egészére nézve is.

*

Valószinüleg Trump a Függetlenségi Nyilatkozat 250. évfordulójára, 2026. július 4-ére is összpontosít, mivel számára ez az évforduló egy lehetőséget kínálhat a nemzeti büszkeség és a „Amerika első” politikai üzenet megerősítésére. Ez az ünnep nemcsak politikai szempontból, hanem történelmi értelemben is kulcsfontosságú, mivel Trump ezzel a jeles évfordulóval saját politikai örökségét is próbálja erősíteni, és hangsúlyozni kívánja az amerikai szabadság és önállóság fontosságát.

A jövőbeli politikai küzdelmekben Trump e lépésekkel próbálja megerősíteni saját vezető szerepét, miközben az amerikai történelem és identitás újragondolásával igyekszik további politikai tőkét kovácsolni. A történelem és kultúra irányítása tehát kulcsfontosságú eszközként szolgálhat Trump számára a politikai hatalom megerősítésére

Trump a harmadik mandátum lehetőségéről

Trump amerikai elnök egy tévéinterjúban ismét a harmadik hivatali időszakról beszélt. Bár ez sértené az Egyesült Államok alkotmányát, Trump szerint vannak "módszerek" ennek lehetővé tételére. Az NBC Newsnak adott telefonos interjújában Trump egy ezzel kapcsolatos kérdésre így válaszolt: "Nem viccelek." Trump nem zárta ki azt a forgatókönyvet sem, hogy alelnöke, JD Vance indul az elnökválasztáson, majd utat enged neki, hozzátéve: "De vannak mások is." Trump nem kívánta megmondani, hogy pontosan milyen módszerekről van szó, de kijelentése ismét felvetette az alkotmányosság és a demokratikus normák kérdését az amerikai politikában.

Az 1951-es alkotmány 22. módosítása előírja, hogy senkit sem választhatnak meg kétszernél többször az Egyesült Államok elnökének. De az elmúlt hónapokban Trump többször kacérkodott azzal, hogy tovább maradjon hivatalban. Az ellenzéki demokraták attól is tartanak, hogy a republikánus megpróbálhatja másként értelmezni az alkotmányt, hogy hosszabb ideig kormányozhasson. A jogásztársadalom is feltárt már elméleteket arról, hogyan próbálkozhatna Trump ezzel.

Összegzés

Donald Trump öröksége az amerikai politikai tájon mélyreható és tartós hatást gyakorol, amely évtizedekre meghatározza az ország politikai kultúráját és intézményi működését. Trump elnöksége alatt számos precedenst teremtett, amelyek súlyosan megingatták az Egyesült Államok demokratikus alapjait. Az általa alkalmazott populista retorika, a demokratikus normák és az intézmények folyamatos támadása, valamint a politikai polarizáció felerősítése hosszú távú következményekkel jár.

Trump politikai stílusa radikálisan átalakította az amerikai közéletet, és felvetette a kérdést, hogy hogyan lehet a demokratikus intézményeket és az igazságszolgáltatás függetlenségét megvédeni olyan politikai környezetben, ahol a vezetők nemcsak jogi, hanem morális és etikai normákat is figyelmen kívül hagynak. A populista üzenetek és a közvetlenül a társadalom legsebezhetőbb rétegeire irányuló manipulációk hatékony fegyverré váltak a politikai harcokban, és figyelmeztető példát adtak arra, hogy a tömegek érzelmi és ideológiai manipulálása hogyan vezethet demokratikus visszalépéshez.

Trump elnöksége alatt az igazságszolgáltatás és más kulcsfontosságú intézmények meggyengültek. Az amerikai jogrendszer függetlensége és pártatlansága komoly veszélyek elé került, mivel Trump gyakran próbálta aláásni azok működését, különösen, amikor a döntések nem az ő érdekeinek megfelelően alakultak. Az ilyen erőfeszítések nemcsak a jogi szférában, hanem a politikai kultúrában is mélyen rögzültek, és komoly kárt okoztak az amerikai társadalom demokratikus alapértékeiben.

A politikai és jogi rendszer helyreállítása hatalmas kihívást jelent majd az Egyesült Államok számára. A Trump által kialakított politikai hagyaték nem csupán az intézményi struktúrák megváltoztatását igényli, hanem a társadalom egészének szemléletváltására is szükség van. Ahhoz, hogy az amerikai demokrácia helyreállhasson, nemcsak jogi reformokra van szükség, hanem arra is, hogy a választók és a politikai elit visszanyerjék a tiszteletet a demokratikus normák és az igazságosság iránt. Az ország jövője ezen a választásról szóló mélyebb társadalmi és politikai diskurzuson fog múlni, ahol a közéleti etika, az igazság és a szakszerűség újra központi szerepet kaphatnak.

-000-

Szele Tamás régebbi kiváló írását ajánlom az olvasók figyelmébe:

 Elég furcsa írás jelent meg a Guardianban, annyira mindenképpen különleges, hogy nekem is felkeltse a figyelmemet. Azonban: hiszem is meg nem is, hogy Donald Trump pályáját már az 1970-es évektől a KGB egyengette volna. Ha így is volt, arról ő nem tudhatott. De ha nem tudott, akkor annál is ostobább, mint amit gondolok róla.

 

 

Az mindenképpen fontos szempont, hogy az írás egy most megjelent kötetet ismertet, melynek címe „American Kompromat”, szerzői pedig Jurij Svec, aki a KGB tisztje volt és Craig Unger újságíró. Svec úgy fogalmazta meg szándékukat, hogy

„Ott kezdtük el a munkát, ahol a Mueller-bizottság abbahagyta”

ami derék dolog, pláne, hogy Svec nagy titkok tudója, csak éppen... az egész történet szólhat arról is, hogy a szerzőpáros szeretne keresni egy kalap pénzt a kötettel. Sőt, arról is, hogy Svec, aki 1983-ban még magas rangú tiszt volt a KGB-nél, Oleg Kaluginnal egyenlő, nem teljesen szállt ki a Nagy Játékból, és most ezzel a könyvvel szívességet tesz valakiknek, csak éppen a „kiknek” kérdése nem világos.

És az sincs kizárva, hogy igaz a történet.

De akkor nagy a baj Trumpnál, mert ezt a gyerekes manipulációt egy nagycsoportos óvodás is észrevette volna.

Svecről különben annyit még mindenképpen érdemes tudnunk, hogy ő volt a Litvinyenko-per koronatanúja. Azt állította ugyanis, hogy ők ketten (mármint Litvinyenkóval) a merénylet előtt egy köztiszteletben álló brit cég megbízásából összeállítottak egy nyolcoldalas információs dossziét Oroszországról. Hát igen, nehéz a disszidens KGB-tisztek élete, ők is pénzből élnek, azt pedig meg kell keresni valahogyan... A vállalat Oroszországban tervezett, jelentős értékű beruházásához igényelte a politikai és kereskedelmi információkat tartalmazó dossziét. Svec szerint Litvinyenkót azután mérgezték meg, hogy a dosszié kényes információkat tartalmazó részleteit „szándékosan kiszivárogtatták” egy magas rangú moszkvai illetékesnek. Sőt, voltaképpen egyfajta bosszúról lehetett szó, ugyanis a Kreml illető magas rangú uráról elég kompromittáló adatok derültek ki – hogy mik, azt Svec nem árulta el annak idején a BBC-nek, amint azt sem, hogy kiről lehet szó, de mivel bíróság előtt is ezt vallotta, valószínűleg lehet igazság a történetben.

Hanem lássuk, mit mond most, Trumpról!

Csak azt, hogy Donald Trumpot 40 éven át orosz titkosszolgálati eszközként működtették, és annyira alkalmas, engedelmes alanynak bizonyult a nyugatellenes propaganda papagájaként, hogy Moszkvában időnként szó szerint megünnepelték a tevékenységét. Mármint a KGB-sek, és egymás között, mert az kicsit feltűnő lett volna, ha közepes katonai parádékat rendeznek minden ilyen alkalomból a Vörös téren.

Trump Svec szerint 1977-ben jelent meg először az oroszok látókörében, amikor feleségül vette első feleségét, Ivana Zelnickovát, a cseh származású modellt. Trump egy Csehszlovákia hírszerző szolgálata által a KGB-vel együtt felügyelt kémművelet célpontjává vált, de akkor még nem közelítették meg, csak megfigyelték, elemezték a viselkedését, nyilvántartásba vették, mint potenciálisan használható személyt. A kapcsolat három év múlva vált közelibbé, amikor Trump kétszáz televíziót akart vásárolni a Grand Hyatt New York szállóhoz, ami az övé volt, és ezeket igen kedvezményes áron egy Szemjon Kislin nevű orosz emigráns szállította neki, aki Svec szerint – bár Kislin ezt tagadja – a KGB úgynevezett „spotter-ügynökeként” működött akkoriban, tehát az ilyen „ígéretes”, használható személyiségekkel foglalkozott. De még ekkor sem használták fel Trumpot semmire.

Azonban 1987-ben feleségestől Moszkvába és Szentpétervárra látogatott. Itt már működésbe lépett a KGB: operatív ügynökök segítségével próbálták meggyőzni arról, hogy kezdjen aktív politizálásban, ugyanis „az Isten is amerikai elnöknek teremtette”. Hízelegtek, udvaroltak neki, legyezték az egóját, dicsérték a „lenyűgöző személyiségét”, azt mondták neki:

„a hozzá hasonló emberek változtathatják meg a világot”

amiben nem is hazudtak, mert úgy megváltoztatta, hogy alig ismerünk rá. Nem volt eredménytelen a győzködés: mikor Trump visszatért az Egyesült Államokba, azonnal belevetette magát a Republikánus Párt ügyeibe, rögtön elnökjelölt szeretett volna lenni – még kampánygyűlést is tartott a New Hampshire-i Portsmouthban. A nagyobb országos lapokban (New York Times, Washington Post, Boston Globe) pedig egész oldalas hirdetést adott fel, körülbelül olyan programmal, ami szerint

„Amerika külpolitikájával nincs semmi olyan baj, amin egy kicsivel több gerinc ne tudna segíteni.”

Speciel ebben nem is tévedett, bár attól függ, honnan nézzük és mit találunk bajnak – de ne feledjük, még a hidegháború utolsó éveiben járunk. Energia- és olajválságok élő emléke kísért, Trump akkori programjának része volt az az állítás is, hogy „a legyőzött Japán kizsákmányolja a győztes Amerikát”, ugyanis akkortájt tényleg volt egy komolyabb japán tőkebeáramlás az Egyesült Államokba, ha nem is kizsákmányolási vagy gyarmatosítási célokkal. Sőt, a NATO-t is bomlasztotta volna, mert azt mondta: Amerika abba kéne hagyja azon országok védelmét, amelyek egyébként képesek volnának megvédeni magukat egyedül is. Ez aztán pár éve vissza is köszönt a NATO-csúcson...

Ezt a programot viszont Svec szerint (aki akkortájt tért haza Amerikából, ahol hivatalosan a TASzSz hírügynökség washingtoni tudósítója volt) már szó szerint megünnepelték a KGB jaszenevói főparancsnokságán (Jaszenevo Moszkva egyik elővárosa, a főhadiszállás most az SZVR-é, az orosz külföldi hírszerzésé – volt azóta pár átszervezés, elvtársak). Azzal tisztában voltak, hogy ebből hivatalos kormánypolitika egyelőre nem lesz, de azzal is, hogy csak idő és rengeteg segítség kérdése, és Trumpból ezek után tényleg lehet elnök. Egyszer, majd. Ahogy Svec fogalmaz:

„Nehéz volt elhinni, hogy valaki a saját nevén ezeket a szamárságokat közzé fogja tenni, és hogy ez nyugaton igazi, komoly, felnőtt embereket fog meggyőzni, de Trump mégis megtette. És végül ez a srác elnök lett.”

Svecnek a Mueller-bizottságról is megvolt a maga véleménye:

„Számomra a Mueller-jelentés nagy csalódást okozott, mert az emberek arra számítottak, hogy ez egy alapos vizsgálat lesz a Trump és Moszkva közötti összes kapcsolatról. Ehhez képest csak a bűncselekményekkel kapcsolatos kérdésekről szólt. Trump és Moszkva kapcsolatát nem elemezték elhárítási szempontok alapján.”

Trumpról meg csak annyit mond:

„Trump sok szempontból a tökéletes célpont volt: hiúsága, nárcizmusa a toborzás természetes célpontjává tette őt. 40 éven át manipulálták, egészen megválasztásáig.”

Hát, eddig tart a Guardian írása, és nehéz eldönteni, mihez is kezdjünk vele. Trumpot sajátos személyiségjegyei valóban alkalmassá teszik bármilyen, kellőképpen kifinomult manipulációhoz, ugyanakkor rengeteg munkába kerülhetett és állandó felügyeletet igényelt volna a folyamatos befolyásolás. Ne feledjük a sok külső segítséget sem, ami mind lehetővé tette, hogy egy önimádó, ostoba, nagyra nőtt gyerek kerüljön az Egyesült Államok elnöki székébe. Azonban Svec – aki 1993-ban disszidált és árulta el a KGB-t – épp ezekről a befolyásoló évekről nem tud sokat, nem is tudhat, hiszen ő akkor már átállt. Trump 1987-es moszkvai útja viszont bizonyított tény, és a könyvtárakban fellelhető korabeli újságok tanúsítják, hogy első politikai programja – melynek egy részéhez még az utóbbi években is hű maradt, majdnem tönkretéve ezzel az Egyesült Államok szövetségi rendszerét – bizony ezekből a Jaszenevóból sugalmazott ostoba panelekből állt.

Viszont ennél több bizonyítékunk nincs a dologra. Mint említettem, Svec is dolgozhat jelenleg szó szerint akárkiknek, sőt, akár igazat is mondhat, de vezethetik anyagi érdekek is – bizonyítékok hiányában azt kell mondanom, bármi lehetséges és az ellenkezője is.

Mindenképpen, a kötet pont az, amit a címe ígér.

Amerikai Kompromat.